100%

Az alap, hogy az egy anyára (100%) van 3 gyerek. Mindhárom gyerek azért küzd, hogy az 1% maradék, ami a 3x33% felett marad, az az övé legyen. Legalábbis úgy érezze, hogy az övé legyen. (Két gyereknél nyilván a 49-51%-ért megy a harc)
Úgy tűnik, vannak időszakok, amikor nem jól szeretem őket. Mert én tudom, hogy egyformán szeretem őket, mindegyiket legjobban, és pontosan olyannak, amilyenek, egy hajszálukat sem változtatnám meg, akkor se, ha lehetőségem lenne rá.  Hiszen minden "hiba" magában hordozza az erényt is, a mi feladatunk, hogy a képességeiket, adottságaikat megtanítsuk nekik megfelelően használni. De ők ezt nem mindig érzékelik.
Mindegy, szóval a lényeg, hogy néha nagyon nehéz a feladatunkat úgy végezni, hogy közben folyamatosan érezze mind a három gyerek azt, hogy valóban nagyon-nagyon fontos számunkra. Úgy szeretni, hogy mindegyik úgy érezze, hogy az övék az a bizonyos 34%.
Nagyon szeretem az úgybeszélős könyvből azt a részt, hogy fogalmazzuk meg, és mondjuk ki az érzéseinket, mert így könnyebb velük megbirkózni. (Nagyrészt erre használom ezt a blogot is.) És hogy erre tanítsuk meg a gyerekeinket is. De azért az elég szívszorító, mikor nem engedem meg a gyereknek, hogy fenn maradjon este, és azt mondja hüppögve, hogy most úgy érzem, hogy senki sem szeret.

Viszont azt hiszem, még nehezebb az, mikor nem szavakkal, hanem egymás hátán átmászva próbálják azt a bizonyos plusz 1%-ot megszerezni. Mostanában szinte semmit nem tudunk együtt csinálni, hogy az mindenkinek jó legyen.
Sétálni egy ideje nem megyek velük. Rossz, tudom, de nincs járda sehol. És az egyik előre megy, a másik lemarad, a harmadik meg középen tartja a tempót. Néha úgy érzem, csak azért, hogy döntésre kényszerítsenek, hogy kivel tartok, hova gyűjtöm össze a csapatot. Mert egyértelműen egyszerre csinálják a lázadást. Egy darabig jó minden, aztán borul a bili.
És nem találok közös motivációt, ÉN akarok sétálni menni, nem ők. Teljesen jól elvannak séta nélkül. A repülőtér csak a fiúknak buli. A játszótér csak a kicsiknek való. A patakpartra az ominózus piknik óta Réka nem hajlandó jönni, hiába esküdözök, hogy nincsenek szúnyogok télen, pedig kevesen vannak a szerencsések, akiktől 50m-nyire folyik egy patak. Pedig ott igazán nem lenne baj, ha valaki elmarad vagy előre megy. Kisboltba nem érdekes menni, vagy legfeljebb odafelé, ha beígérem az egyedüli vásárlást, vagy valami finomságot. A minap a barátnőmékhez mentünk át gyalog a hárommal, hazafelé kölcsönkértem a babakocsit.... Mert odafelé még csak botrányos volt, és csak Nándit ütötték el majdnem (direkt ment neki az autónak), de hazafelé még fáradtak is voltak. Brrr.  Kert van, az oviban is minden nap kimennek, levegőn azért vannak. Csak sajnálom a sétát, mert ott új, más kérdések vannak, és csak rájuk figyelek.

Társasozni is alig tudunk. Ezt is én akarom leginkább, ott kezdődik :) Najó, Réka partner általában, és Nándi is megül az ölemben, mi együtt vagyunk többnyire. És ha vigyázunk, hogy kellő arányban nyerjen Réka (mondjuk 10-ből 8-szor), akkor elég jól el is vagyunk, és másnap is hajlandó. Nándi még nem gyúr a győzelemre. Jön viszont Misi, aki mindent visz. Mert "én kappptammm". Vagy rángat, illetve végső esetben kakilnia kell. Persze nem, de legalább elvont a játéktól. Nándi eszköze még mindig az agresszió, üt, csapkod, dobál, Réka megsértődik, és Misi valahogy a kettő között dolgozik, üt, majd zokog.

Szerintem tök jól tud együtt játszani három gyerek. Teljesen jó a kis korkülönbség, élvezem minden előnyét, működik is nagyon gyakran. Most is vagy egy órája játszanak békésen a pénzekkel, boltost, számolóst, kergetőzőst, mindenfélét. Fenn van velük apjuk, de nem hallom, hogy lenne bármi beavatkozás. (Én meg sütök. Meg reggel óta írom ezt a posztot.)

De vannak napok, kétnapok, háromnapok, hogy egyszerűen semmi sem jó. Különösen rossz a helyzet, ha közösen szeretnék valamit csinálni velük. Leülök például Rékával barbizni, jön Nándi, és kezd lökdösni, vagy valamit, látszik rajta, hogy anyát akar ő is. Mondom neki, hogy hozzon egy autót, vagy válasszon egy babát, és próbálom bevonni a játékba, vagy egyik kézzel egyik gyerek, másikkal másik. 50-50%. Nándi boldog, Réka lázad. Az úgy nem jó, ne arra menjen, ne oda, és ne azzal, és azt meg semmiképpen. Választhatok, vagy elmegyek Nándival játszani, vagy Nándi tönkreteszi a játékot. Mindkét esetben az a vége, hogy mindkét gyerek sír. Vagy mindhárom. Mert általában Misi nevét is helyettesíthettem volna akármelyik helyre, vagy kapcsolhattam volna 'és'-sel. És a nevek tetszőlegesen felcserélhetők. Mert mindig ugyanaz kell, és ha két Villám van, vagy akár három, az sem megoldás, mert akkor mind a három kell az EGY-nek, és ha ügyesen manőverezve elterelem a sértett felet valamivel, már repül is az addigi veszekedés tárgya, és az előbbi irigyből lesz az áldozat, akinek nem jutott. És én nyertem egy újabb adag probléma-megoldás leckét a gyerekeknek, és egy önuralom-leckét magamnak. A kedvencem, mikor valamit azért vesznek el a másiktól, hogy a helyére tegyék...
Most már ott tartok, mint a sétálással, nem is ajánlom fel, hogy játszom velük, mert nélkülem néha jobban elvannak, bár lehet, hogy csak úgy tűnik, mert rosszabbul érint. Ami nagyobb szívfájdalom, Réka egyenesen elküldött múltkor. Azt hiszem, ő is érzi ezt a folyamatos harcot. Szinte bármin képesek egymás torkának esni. És a semmin is.

Tudom, hogy ha több a gyerek, nehezebb közösen csinálni valamit, összehangolni stb. De akkor is, eltelnek a hétvégék, és mindig úgy várom, hogy együtt a család, majd csinálunk valamit közösen, és milyen jó lesz. De elmenni sem jó, mert valaki biztos rosszul érzi magát, ha másért nem, azért, hogy azt a bizonyos 1% plusz figyelmet a magáénak tudhassa. Vagy Misi kicsi hozzá, vagy Réka lány. És akkor még Gergőt számításba se vettem... Még Nándi a legkönnyebben alkalmazkodó gyerekünk, aki nyitott szinte mindenre, ő egyszerűen csak állandóan veszélybe sodorja magát, mert annyira érdeklik a dolgok, hogy ha valami felkelti az érdeklődését, selátsehall, és főleg SESZÓL, csak rohan.

Talán jön a tavasz, és ez is jobb lesz. Azt hiszem, túl sokat várok a tavasztól :) Addig is asszem újra elolvasom a Testvérek féltékenység nélkül c. könyvet...

(Najó, ahogy végigolvastam, úgy döntöttem, hogy leírom, amit régi és ismerős olvasóim bizonyára tudnak, de elég hirtelen nőtt meg az utóbbi egy-két hónapban az olvasottságom, szóval a blogom az dühöngő funkciót is betölt, sőt, elsősorban, néha már gondokozom is, hogy át kéne írni a nagycsaládban élni jó címet valami másra, mert szerintem téves képet adok, és nem így telik el minden napunk, csak általában arról írok, ami nagyon foglalkoztat. Bármi miatt. Már ha van időm leírni :) Lehet, hogy egy hét múlva már nem is gondolok rá, mert jön egy új. Szóval ez éppen egy nehézségeket támasztó probléma, ami lehet, hogy magától megoldódik, vagy éppen ahogy próbálom megoldani, az fog segíteni, és kétnapi szintről kéthetire fog csökkenni. Merthogy el nem tűnik, az biztos, mert akkor vagy én lennék tökéletes, vagy valami baj lenne a gyerekeimmel.)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

12 megjegyzés:

Erika írta...

Nincs baj a gyerekekkel,csak éppen mind a hárman dackorszakban vannak.A két-két év korkülönbség nagyon jó elméletben,meg egy idő után a gyakorlatban is;felsőben.:)Nekem már két turnus lement,na jó a második csak félig.Most nyugis időszak van nálunk,harmadikos,elsős,óvodás.Tehát kitartás,visszagondolva nem is olyan szörnyű.

Orbis írta...

Most nálunk is nehéz, és én is a rettenetesen rossz szülő és pedagógus vagyok időszakomat élem, és nagyon kellene a bátorítás, de egyszerűen most még az sincs, mert a suliban még új vagyok, a lányok meg érzik rajtam a bizonytalanságot, és bizony kijátsszák ellenem, szóval én ma már bőgtem is ezen, bár ma reggel meg is jött, szóval ez egy rettenetesen hosszú mondat lett, amit - ha akarnék - még tudnék csűrni csavarni néhány soron keresztül, de abbahagyom, pedig a vége egészen felderített, puszi nektek! :D

Orbis írta...

Na, csak a lényeget nem írtam...
Szóval nálunk teljesen máshogy nehéz. És mikor olvaslak, azt gondolom, milyen jó, hogy ezek nálunk nincsenek. Legalábbis nem mind... Aztán rájövök, hogy más viszont van. Bőven. És én türelmetlen vagyok, és úgy érzem, valamit nagyon rosszul csinálok. És ettől még rosszabbul érzem magam, és még türelmetlenebb vagyok, és még rosszabbul csinálok mindent. Na lelövöm magam, látszik hogy én nem ilyeneket blogolok, itt a te kommentelésedben élem ki magamat :D

kikocs írta...

Erika, köszi! :) Rögtön néztem a profilod, hátha van blogod is a két turnushoz, sajnálom, hogy nincs, biztos szívesen olvasnám...
Gondolod, hogy felsőben azért jobb, mert a féltékenység ösztönös formái már nem, vagy kisebb mennyiségben jönnek? És így nem is ösztönbemászóan kell kezelni őket?
Egyébként én azt hiszem, ha tudnám a jövőt, (válság, nem fog aludni éjszaka, nem tudunk költözni, nincs hely az oviban, stb) és garantáltan Misit kapnám harmadiknak, lehet, hogy vártunk volna egy évet a harmadikkal, de egyébként meg nekem gyakorlatban is jó ez a 2 éves korkülönbséges szerintem kicsiknek is. Két gyereknél meg teljes mértékben.

Orbis, tényleg jó kis mondat lett, éld ki magad máskor is! :) és tudod, mindenkinek más jut :) Szerintem a tavasz kell neked is, és jobb lesz!!! Szombaton jól kidumáljuk majd a mindent, és bátorítalak majd. Mert szerintem baromi jól csinálod. Gyakran gondolok is rá, hogy veletek is összeköltöznék egy telepre, ha nyernék a lottón :) Úgy értem, vennék egy telepet családi házakból, és meghívnám oda azokat a családokat lakni, akikel szeretek barátkozni.

Bit írta...

Kikocs! és is költözhetnénk oda?

Amúgy meg, nagy vagy Kikocs, nagy Kikocs vagy!!!!!

Bit írta...

Jaj! A Bit én vagyok, Rékacs.....hogy lehetnék nem Bit??????

Erika írta...

Felsőben kicsit átalakulnak a nehézségek,kevésbé ösztönösek.Fejlődnek na.De azért unatkozni nem fogsz,az biztos.Ugyanúgy "egymásnak esnek" szinte bármin,de legalább érdemben meg lehet beszélni velük mindent.Majdnem.:)Ha iskolába kerülnek teljesen lekötik őket az újdonságok.De ezt hamarosan tapasztalod majd.Egy blogon gondolkozom(bátorságot gyűjtök).Ahogy olvaslak a tieid hasonló temperamentumúak mint az enyémek,úgyhogy nemsokára jobb lesz.Egy kicsivel.:)Már megint túl sokat írtam!

Erika írta...

Eszembe jutott még a féltékenységről,te nem küzdöttél a tesóddal a szülői figyelemért?Sokszor segít a gyerekeim megértésében ha visszagondolok gyerekkoromba.Persze ilyen kicsikorra nem,de azt hiszem maguk az érzések nem változnak csak a kimutatásuk.Lehet,hogy hülyeség,de sokkal megértőbb vagyok velük mióta ezt teszem.

kikocs írta...

Bit, vagyis Rékacs, gondolom a bithilanis gmaileddel vagy bejelentkezve, át kell jelentkezned a rékacsosba :) De én tudtam, hogy te vagy! és köszi...

Erika, hajrá, csinálj blogot! :) és nyugodtan éld ki magad nálam is, kifejezetten szeretem a hosszú és előrevivő kommenteket! :)
Igen, nekem is vannak életreszóló emlékeim a testvérekkel, például mai napig emlékszem a haragra, hogy a húgom vitte apukám mindig vásárolni, és hazajött, és csokiszagú volt a szája :) Mi meg nem kaptunk semmit. És apukám ugyanezt csinálja most, csak Rékát viszi, és folyton küzdök apuval emiatt, hogy hozzanak a többieknek is valamit. :)
És teljesen meg is értem az enyémeket ebből kifolyólag. De ettől csak kicsit egyszerűbb, meg persze, jó, hogy tudom magyarázni, el sem tudom képzelni, mennyire rossz lenne ha nem. És mindig kitalálok dolgokat, de olyan lassan hatnak. Jó lenne néhány varázsmondat, vagy ilyesmi. :)
Még nekem egyébként az szokott segíteni, mikor rádöbbenek egy-egy gyerekekkel való pörölés közben, hogy mennyire ugyanezt csinálom én is, csak más síkon... Akkor azért el tudom szégyellni magam.

Erika írta...

Gondolj csak bele milyen unalmas is lenne ha mindig jók lennének.Gondolj bele ha rosszalkodnak,elevenek,foglalkozol velük észrevétlenül csiszolódtok,fejlődtök mindannyian,úgy ahogy a bemutatkozásodban írod.Sok dolgot amit 18 éve simán megtettem ma már nem,vagy nem úgy tenném.Ha csak a Réka kiskorára visszanézel te is látod a változást.Ezért jó a sok gyerek.A tizediket már tökéletesre lehet nevelni.:)

Névtelen írta...

Kedves Kikocs!
ANNYIRA jó volt olvasni a bejegyzést! És nem azért, hogy ha-ha másnak is rossz, nem csak nekem, hanem azért...mert akkor nem biztos, hogy mindig én rontom el, és én vagyok a szaranya. Mert nálunk is PONT ez van. Együtt játszani nem nagyon lehet, mert a nagy már nem azt játszaná, mint a kicsik, babázni nem lehet, mert azt a fiúk nem bírják követni (bár én sem nagyon...)autózni sem tudok, mert én nem úgy és nem akkor, és úgysem jól... És jön az állandó kiborulás, hogy megint elmúlt a hétvége, és megint semmi értelmes...és mások hogy csinálják, hogy kézműveskednek, meg kirándulnak, meg "tematikus" zsúrokat szerveznek, amikor én még az udvarra kimenni sem bírok velük (amikor a nagy hó volt, sorban öltöztettem őket, és mire én jöttem volna, arra az első már jött is be,így csak ültem bent, és sóhajtoztam, hogy de jó lehet kint...)És egy egyszerű mézeskalács sütés is kész horror tud lenni, mert mire mindent előkészítek, és örülök magamban, hogy most majd milyen jót mézeskalácssütünk, arra összevesznek a formákon, meg kiborul a liszt, meg leesik a tészta, és tíz perc múlva mindenki eltűnik, én meg ott állok egy halom félig kész tésztával, és sütögethetek órákig. A vagdosos-ragasztós témákat már nem is említem.Meg elég elkeserítő tud lenni az is, amikor az ember lánya kitakarít, elpakol, csillog-villog minden, és közben a gyerekszoba (ahol már végeztem)bomba sújtotta övezetté alakul át, mert meg kell nézni, mit hova is tettem el, és visszapakolni már nem kell... Aztán mindig elkeseredek, hogy én ezt nem is így képzeltem, és megint mindent elrontottam. Na, ez most jó nyavalygós lett, bocsi. Csak azt akartam írni, hogy köszönöm, hogy írtál ezekről, és látod, nem vagy egyedül...
Üdv: Noémi (egy 9 éves Marci, egy 5 éves Julcsi és egy 4 éves Peti anyukája)

kikocs írta...

Noémi, van ez így :) És vagyunk páran, ha ez is vigasztal... :)

Megjegyzés küldése