500.

Egy érdekes posztot akartam 500. blogspotos írásnak arról, hogy például hogy élem meg a blogolást, meg a blogolvasást, meg feszegettem volna, hogy vajon milyennek látnak engem azok, akik olvasnak. Még régebben meg játékkal akartam készülni, de rájöttem, hogy ez most idén nem fog összejönni.

De úgy néz ki, a játék után az érdekes poszt is ugrott, egyrészt, mert nagyon sok dolgom van még holnapig, másrészt annyira tele van a fejem az iskolakezdéssel, hogy egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni.

Réka lelkes, és fél, de már legalább lelkes. Csont nélkül aludt el este, de az évnyitón ő volt a legfélénkebb kislány, ami nagyon nem az ő stílusa. Szegény leesett a lépcsőn, és ez minden lelkesedését elvette.
Megyek, ráírom az utolsó ragasztókra és ollókra is a nevét, és bepakolom a táskáját holnapra.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Fura nyár volt

Nem csupán az időjárás miatt. És most már úgy néz ki, tényleg vége. A gyerekek is az őszről beszélnek, én meg próbálok mérleget vonni, hogy milyen is volt.

A tavalyira úgy emlékszem, hogy jó volt. Nem csináltunk sok mindent, de sokat voltunk együtt, és viszonylag békességben töltöttük. Nyár közepén azt gondoltam, nem is olyan vészes három gyerekkel itthon, aztán ez augusztus végére változott, vártam már az intézményesülést.
Az idei kicsit másmilyenre sikerült. Így, egy nappal a vége előtt már úgy látom, hogy nem volt olyan rossz. De ha belegondolok, sokszor nagyon nehéz, fárasztó volt, annak ellenére, hogy sűrű volt a program. És nem hiszem, hogy azért, mert sűrű volt a program. Van, amikor úgy gondolom, de most segített, mert olyankor csak rájuk figyeltem, nem akartam csinálni semmit.

A kezdőlöketet ugye a gipszesség adta, a teljesen felborult lelkivilágú gyerekek, és a magamból kifordult én. Azt hiszem, talán mostanra sikerült feldolgozni azt, hogy csaknem elveszítettem az egyik gyerekemet.  Vagy mégsem, hiszen a múlt heti csaknem vízbefojtós eset is sokkal jobban megrázott, mint várható lett volna. Nagyon megviselt az is, hogy a régi családom nem érezte át, hogy ez nekem mennyire nehéz, és hiába kértem segítséget. Pedig ha én segítséget kérek, tényleg gond van. Nekik is megvolt a maguk oka, nyilván. Így mentünk neki a nyárnak. Ami nagyrészt esős volt, és nyomi volt, és bezártság volt. Hideg nem volt azért, de a napsütés hiányzott.

És onnantól fogva, hogy Misi gipsztelen lett, mentünk, mint a mérgezett egér. Egyik mama, egy hét szünet, másik mama, esküvő, vendéglátás, egyhét szünet, másik mama, ötgyerekesség, egyik mama, másik mama, mi kettesben, egy hét szünet, tesóm, iskolára készülés. És a szünetekben is programok, vendégségek, kirándulások, mindenféle. A gyerekeknek jó volt. Nándi közben teljesen szabotálta a nappali alvást, és így Misi is. Minden percet ki akartak használni a nyárból. :) Mert tényleg jól érezték magukat. Még Réka is :)

Viszont nem volt igazán békesség. Én fáradt voltam, a gyerekek harcoltak a figyelmemért, ölték egymást, magukat, mindent. Most így a nyár végére tűnik úgy, hogy lassan normalizálódik a helyzet. Jót tett nekem a csaknem öt napos szabadság is, de már előtte is alakultak a dolgok. Bele sikerült rázódni a megváltozott életünkbe mindannyiunknak. A baleset után a régi kerékvágásba akartam visszazökkenni, de azt már elmosta az eső, és ebbe nem tudtam beletörődni, mert az már működött, jól működött. Nem csak a baleset, hanem az eltelt hónapok miatt is változtak a gyerekek, változtam én is, és ezt nem vettem észre.

De várom az új kihívásokat, az újabb váltást, és az új ösvényt, amin megyünk majd tovább együtt. Egyenlőre el nem tudom képzelni milyen lesz, hogy oldjuk meg, nem tervezek szeptemberre semmit. (Igaz, terveznek helyettem, de semmit nem ígérek meg.) Megyünk szerdán évnyitóra, aztán meglátjuk, mi lesz. Csütörtökön kezdi az iskolát Réka, a nagytestvér nélküli óvodát Nándi. És talán valamikor szeptember második felében a bölcsit Misi. Vannak reményeim, hogy mindenkire jut végre saját idő majd. Hogy Misi három napot megy majd bölcsibe, Nándi négyet oviba, Réka ugye ötöt iskolába. Lesz Nándival egy külön délelőttöm, Misivel kettő, magamra és a vállalt dolgaimra is kettő, talán az egyik egész nap. És nagyon remélem, hogy sikerül majd úgy intézni, hogy legalább egy délután jusson Rékára is, amikor a fiúk ott alszanak.

Meglátjuk. Nemsokára elkezdődik az új életünk :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Csak hogy ne nyugodhassak meg...

Misi az éjjel hányt. Aztán reggel hasmenése volt. Nem én vacsoráztattam őket, hanem az apjuk, épp szabadságot vettem ki. És ő nem emlékszik rá, hogy Misi vajon evett-e kenyeret a sültkolbászhoz, ami nem egy könnyű étel. Ebbe kapaszkodok, hogy hátha nem, és az nyomta meg a hasát.

Mindenesetre Misi köré képzeletbeli burkot növesztettem, és igyekszem távol tartani tőle a testvéreit. Nehogy mégis vírus legyen, hiszen egész hétvégén strandoztunk, simán beleférne, hogy valamit összekapott ott. Jó lenne, ha Réka ott lehetne az első napon, még nehezebb lenne neki, ha becsöppenne mondjuk a jövő héten, mert elkapja Misitől.

Misi egyébként jól van reggel óta nincs más tünet, csak az anyamatricaság, az mondjuk meglehetősen intenzíven. Nagyon megijedt a hányástól éjjel, azon sírt öklendezés közben, hogy nem tud aludni. Majd megszakadt a szívem. Pótolta az éjszakai kiesést, reggel 10-ig aludt, amire még sosem volt példa.
A két nagy rosszul viseli, hogy rájuk nem marad semmi, úgyhogy idehaza ember embernek farkasa, úgyhogy Nagyon vadon 2 lett a vége... (Lepkevár, medvés mese) Nonstop. Már kétszer.

És közben reménykedek...


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szorongós

Már csak négyet alszunk, és itt az iskola. Amit Réka nem vár. Fél. A szomszéd kislány, mikor itt nyaralt a nagymamájánál, alaposan ráijesztett az addig halálosan lelkes lányomra. Annyira, hogy időnként el is sírta magát, szinte minden átmenet nélkül, éjszakánként átjár aludni, és ha az iskola bármilyen kontextusban szóba kerül, rövid időn belül elkezdi kínozni a testvéreit.

A hetek alatt sikerült kiszedni belőle, hogy miktől fél.
Fél az ismeretlentől. Hogy nem tudja, milyen lesz. Ez végül is érthető. Meséltem róla neki, hogy én mennyire szerettem járni - tényleg -, hogy miket fognak tanulni, kik lesznek ott. És hogy mennyire neki való. Mert tényleg.
Fél attól, hogy nem lesz majd elég fegyelmezett, hogy nem tudja, hogy kell viselkedni, hogy nem tud jelentkezni, és hogy neki mindig jár a szája - ezt aláírom -, és emiatt mindig meg lesz szidva, fekete pontot kap, kinevetik
Fél attól, hogy nem tudja azt, amit az iskolásoknak tudni kell. Az írás-olvasás-számolásról meggyőztem, hogy azt ott kell megtanulni, ezért járnak iskolába a gyerekek. Viszont nem tud cipőt kötni, vagyis tud, csak csigalassan, és nem hajlandó gyakorolni. Külön kérte a tanító néni, hogy ne tépőzáras cipő legyen, hanem kötős. Kétnaponta kétszer megköti zokogva a cipőt, kb 2x5 perc alatt. És mióta mondtam, hogy a tornaóra előtt-után egyedül kell öltözni, azóta nem tudja fel és levenni a pólóját. A cipőkötés az iskola jelképe már szerintem, ezért tiltakozik ennyire. Gondolkozom rajta, hogy kérte, nem kérte Ildi néni, pár hétig lehet, hogy tépőzáras cipője lesz Rékának. Mihelyt rájön, hogy jó dolog az iskola, azonnal menni fog a cipőkötés, a gyakorlás is.
Fél attól, hogy túl sok időt kell ott tölteni - eleinte még napközis sem lesz -, hogy ott kell aludni sátorban (?????), és még mittomén milyen hülyeségek, én meg igyekszem nem kinevetni, hanem komolyan venni ezeket, és elmagyarázni mindent.
Fél attól, hogy nehéz lesz az iskola, unalmas, nem tudja megtanulni majd, amit kell.

Már olyan sok dolgot kipróbáltam főleg a beszélgetést mindenfélélről. Például arról, mit fognak tanulni, kik járnak oda, mi milyen iskolások voltunk apával, hogy ez milyen iskola, oda mentünk templomba, ahova a leendő osztálytársak és a tanító néni jár - nem akart köszönni sem nekik, messze kerüljük el őket -, közös készülődést, vásárlást - kínszevedés volt, nem akart megvenni semmit, nem akarta elhozni a könyveket, beléjük sem akart nézni. Szerintem nagyon jók a tankönyvek, egyszerűek a feladatok az elején, játékosak, jók a rajzok, a mesék. Még Nándi is élvezettel csinálgatta, ahogy tudta. Réka nem. Teljesen elzárkózott. Ma délután egyedül pakolgattam össze a technika dobozt, töltöttem meg a tolltartót. Mikor mondtam neki, hogy nem lesz könnyű, ha nem ismered a felszerelésed, mindent keresgélni fogsz, akkor odaült, és némi undorral szemügyre vette a készletet. A celluxnak örült mondjuk :) De a betűket sem akarta segíteni kivágni, pedig az ollókkal nagy barátok. Sőt, a ceruzákat sem kihegyezni, amitől más esetben én már hoznám a lázmérőt, hogy biztos beteg a gyerek...

Aztán ma este megint nyitogattam, ezúttal a környezet könyvet, és az első oldalakon találtam ilyen képeket, hogy ki viselkedik jól az iskolában, ki nem. Az osztályban, a folyosókon. Kaptam a lehetőségen, odavittem, mondom Rékának, nézd, ez egy olyan feladat, megmutatja, tudod-e, hogy hogyan kell viselkedni az iskolában. Próbáljuk meg. Két jó válasz után teljesen belelkesedett. Mert hát persze, hogy tudta. És hogy ez bébikönnyű. És csinálta a feladatokat egymás után. Este veszekednem kellett, hogy most már nincs több tanulás. És akkor azt mondta, hogy "Anya! Ezt a könyvet nagyon szeretem. És ha felnőtt leszek, ezt akkor is meg fogom tartani! " És maga mellé vette éjszakára. És ma este nem beszélgettünk arról, hogy mennyire nem szeretne iskolába menni. Igaz, a vakbélgyulladásról igen, de az a hipochondriájához tartozik.

Remélem elindultunk a jó úton. Jó lenne ezt a három napot most már átvészelni, és nem az idegességtől hányva vinni őt az első napon. Hátha sikerül.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Díjnyertes kép

A NOE fotópályázatán Testvéri szeretet kategóriában I. helyezett :)
A sors iróniája, hogy mire végigolvastam az értesítő emailt, Réka Nándit ütötte, Nándi sarka Misi szájában volt, aki ököllel püfölt maga körül mindenkit, akit a rövid kis karjaival elért. De a díjat már megnyerték, nincs mit tenni :)

Ma voltunk a díjátadón az Őszi találkozón. Ez volt az egyik nyeremény, hogy állták a részvételi költségeket, az utat, ebédet, mindent. És egy ajándékcsomagot is kaptunk, könyvekkel, egy Herendi porcelán kínálótállal, (amit megpróbálunk majd továbbajándékozni valakinek, aki érdemesebb rá) és egyéb dolgokkal. Nagyon jól éreztük magunkat, mindenféle szuper gyerekprogram mellett strandoltunk - ott volt mellette, így két fürdőzés között kézműveskedtek a gyerekek, (Réka gyönyörű gyertyát mártott pl.) és akadálypályáztak, csomó édességet begyűjtve. Mindhárman lecsúsztak a 4 m magas és kb 20-25 m hosszú kenopin. A sorbanálláskor Réka volt a legkisebb. Aztán Nándival is végig kellett állni a sort. Már Nándin is elájultak, hogy milyen bátor és ügyes volt, tökmag létére. Én próbáltam kikerülni, hogy még kicsi hozzá, de mondták, hogy á, nem, jó lesz rá a felszerelés, így már muszáj volt engednem. Aztán Misinél ugyanezt játszották el. Igaz, őt felvitték a létrán, de aztán teljesen egyedül rugaszkodott el a 4 m magasból, mikor visszaszámoltam neki. Nem akart duplázni :)

Szóval szép volt, jó volt, főleg utolsó nyári programnak.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nemalvós

Megint kezdődik. Hulla fáradt vagyok, és nem tudok aludni. Most már harmadik hónapja szedek szorongásoldót, rövidebb kihagyásokkal, hogy tudjak aludni. Úgy néz ki, megszokhatta a szervezetem. El is alszom, és 5-10 perc után felébredek. Persze csak saccolom, de kb. Mindig valami teljesen valószerű álom, többnyire rossz, amire azt hiszem valóság, még nem is aludtam el, és valahol abba torkollik, hogy felkelek, és akkor veszem észre, hogy eddig aludtam, csak most már tényleg ébren vagyok. És jön a forgolódás. És próbálom álomba olvasni magam, összefolynak a betűk, csak az alvás öntudatlansága nem jön. Lehet, megint meg kellene próbálkoznom Dosztojevszkijjel. A főiskolai évek alatt sokat segített A kamasz c. műve. Soha nem értem a végére, de vitathatatlanul jól van megírva, két-három hét kihagyás után is mindig tökéletesen visszazökkentem a világába, minden részletre emlékeztem, és 2-3 újabb oldal után már aludtam is. :)
Próbálok aludni, és nem megy. Jönnek a mindennapi gondok, a félelmek, rémképek, feladatok, és piszkálnak, és van, hogy felkelek, és megpróbálom azonnal megoldani, hátha békénhagy, de mindig van új.

Összejöttek a dolgok. Többnyire nem olyanok, amikről tudok itt írni, átgondolni. És sok embernek sokkal komolyabb problémái vannak, amivel meg kell birkóznia, de úgy néz ki, én, ezzel a hülye lelkemmel még ehhez is kevés vagyok. Még úgy is, hogy tudok hálát adni, hogy nincs komolyabb.

Nándit például majdnem belefojtotta ma a pancsoló medencébe egy kisfiú. Három felnőtt állt tőlük két méterre, nem vettek észre semmit. Nándi jött, hogy nagyon rossz neki, hányingere van, mert lenyomta a nagyfiú a víz alá, és nem kapott levegőt. Végig a nyitott ablak másik oldalán voltam, végig füleltem, hogy hallok-e veszekedés, konfliktus hangot, nem volt gond. Mikor hallottam az első "Anya" hívást, mentem, az ajtóban találkoztunk. És mondom, ott voltak kint felnőttek mellettük. És 15 cm víz volt a medencében. És mégis lelkiismeretfurdalásom van.

Egy barátom nagybátyja ma meghalt. Nem kellett volna neki, ha jobban figyelnek rá, így a családnak nagyon nehéz most.

Gergő munkahelyén bizonytalanság van pár dologban, ami engem visel meg, mert máshogy intézném, mint ahogy ő. De ez nem az én munkahelyem, nem én töltöm ott a napjaim nagy részét, és eddig még mindig jól döntött. Most sem lehet másként. Csak néha nehéz bízni. De legalább ma kiderült, hogy az iPhone-t nem kell kifizetni. Ez nagy könnyebbség, bár a szivárvány után én már biztos voltam benne, de Gergőt sem nyomasztja, és ez jó.

A húgom nincs jól. Anyukám sincs jól. Nem tudok nekik segíteni. Messze vagyunk. Még szavaim sincsenek, hogy könnyebbé tegyem nekik ezeket a nehéz heteket, hónapokat. Valószínű éveket.

És nem tudom, hogy Nándi miért kel éjszaka, miért vannak rémálmai, hogy Misi lábát még más gyógytornászoknak is megmutassam, vagy bízzak ebben az egyben, aki látta, hogy Réka iskolától való szorongását (köszi Dorka, kedves volt tőled, hogy ráijesztettél) hogyan tudnám jól kezelni, oldani. Gondolom a saját feszültségeim nem segítenek ezekben túl sokat.

És bajom van magammal, sok-sok bajom, vívódok a lagymatag hitem, hiteltelen életem, rendetlenségem és a többi miatt. Valahol el kellene kezdenem rendbe jönni magammal, de ilyenkor éjjel borúlátóbb vagyok. És nem tudom, melyik visz előre: a napközbeni optimizmusom, vagy ilyenkor, a csendben hallom meg a lelkiismeretemet, ami figyelmeztet, hogy nem igazán a nekem kijelölt keskeny úton haladok, hanem a széles könnyűn.

És ma volt a nagycsaládos rendezvény, és azon agyalok, hogy mennyire voltam normális, és vajon túlpörögtem-e, és szégyellem magam, nem is igazán tudom miért. Mikor eljöttem még jó volt. Csak néha úgy érzem, annyira elszoktam a felnőtt társaságtól, hogy nem vagyok benne biztos, hogy helyesen viselkedek-e. És nincs senki, aki megmondaná. Mert nem vagyunk annyira jóban, nem ismerjük annyira egymást.

Most ezek, holnap egy-kettő változik majd, csak hogy legyen valami változatosság. Jó lenne letenni. Mert egyrészt nem kell több problémát csinálni, mint ami van. Másrészt az aggódással és agyalással nem fogok tudni egyikben sem előrelépni. Harmadrészt nem igazán rajtam múlnak a dolgok.

A nagy meleg miatt szoktam várni az őszt, mert elég volt belőle. Most azért várom, mert jónéhány dolog muszáj, hogy rendeződjön. Kicsit "ide lőjetek" érzés, de kapaszkodok bele, hogy októberben majd más problémák jönnek.

Itt van, mindjárt két óra... 6kor kelünk, szuper lesz.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ketten

Mostanában gyakran vagyok úgy vele, hogy mikor megnyitom az e-mailjeimet, meglepődök, hogy már megint nem jött komment, pedig olyan volt a téma, hogy... Aztán rájövök, hogy hát persze, mert nem írtam meg végül, amit akartam, és utoljára már lassan egy hete írtam, az is csak valami akármi volt. Mert nem volt időm, nem volt kedvem, nem tudtam összeszedni a gondolataim.


Volt azonban nagyon fontos négy napunk az elmúlt hetekben. Kettesben Gergővel. Persze a tervek nem így szóltak, nem négy napra, és nem így töltöttük volna őket. Ennek ellenére felért egy hathetes idegszanatóriumi kezeléssel. 

Először, mikor szóba került, hogy mit csináljunk a 10. évfordulónkon, azt mondta a zuram, hogy elvisz Firenzébe, ahol nászúton voltunk. Aztán tavasszal megbeszéltük, hogy akar a fene programot, 24 órás élményprogramunk van minden nap, 6 és fél éve. Itthon maradunk, és nem csinálunk semmit, nem élményekre, hanem pihenésre van szükségünk. A gyerekek pedig kipróbálják az életet szülők nélkül. Mind. Egy hétre. Igazán alkalmatlanul időzítettük ezt a bizonyos 10.-et, de azért bevállalták anyósomék a hetet, ha fáradtan és félve is, ezen a nyáron egyik gyerek sem mutatta a bájos arcát, mikor vendégségben voltunk valahol... 

Aztán végülis 13-án szombat reggel elbúcsúztunk a gyerekektől és a nagyszülőktől, és Balatonalmádiba mentünk, ahol öcsémmel és apukámmal vitorláztunk egy kicsit. Öcsém pár éve szerzett egy törött ötszemélyes vitorlást, amit kipofozott, és három éve hív minket, végre eljutottunk. Nem gyerekprogram. Legalábbis a mieink nem erre vannak szocializálva. Nekünk viszont jó volt. Nagyon szeretem a Balatont. Én voltam a hajón az oromdísz és csáklyamester. :) Egészen addig, míg kikötés közben fel nem borultunk majdnem, Gergő beleesett a vízbe, és vele együtt a céges iPhone is. Ott voltak a sógoromék is  a szomszéd faluban, aki egyébként búvár is, de pont most hagyta otthon a palackot. Szóval nem lett meg. Némi gyomorideg van bennünk azóta is, hogy ha ezt ki kell fizetni, még Firenzébe is olcsóbb lett volna menni, ott legalább nincs ennyi víz. 
De aztán hazafelé láttunk szép szivárványt, ami vagy fél órán át kísért minket. És másnap tényleg nem csináltunk semmi értelmeset. Filmeket néztünk, fagyit ettünk, játszottunk az Age of Empires c. játékkal, amivel még ezelőtt 7-8 éve. Aztán hétfőn nekiláttunk lefesteni az ajtókat. Ez aztán végülis három napig eltartott, persze nem reggeltől késő estig, meg voltak közben lazítások, de eléggé átírtuk a mostanában elfogadott napok hosszait. Szóval nem 6 felé keltünk, hanem volt, hogy háromnegyed 9-kor. Kétszer is aludtam egyben 8 órát, amire nem volt példa az elmúlt hat és fél évben.  És nem maradtunk fenn későig sem. 
Eredetileg az volt a terv, hogy két baráti házaspárral is találkozunk némi felnőtt beszélgetésre, de aztán még ez sem jött össze amiatt, hogy összesen három esténk volt szabad. 

A gyerekek nem bírták jól a kiképzést. Egymás után borultak ki. Réka volt az első, aki minden este sírogatott, és amúgy is elég undok és hisztis volt, vélhetően az iskolakezdés miatt bizonytalan annyira, hogy a mi közelségünkre van szüksége. Aztán a harmadik éjszakán Misi nem aludt, félóránként sírt. Akkor majdnem útnak indultunk reggel, de aztán úgy döntöttünk, akárhogy is, ki fogják bírni. Egyrészt legyünk önzők, mert szükségünk van ezekre a napokra, másrészt már belekezdtünk jócskán a festésbe, és nem fejeztük volna be, ha itt vannak, a higítószag és az ujjlenyomatok miatt. 3 ajtó 4 éve várt festésre, az újak pedig december óta... Nem csupán csúnyák voltak, hanem nem is voltak lekezelve semmivel. Nagy megkönnyebbülés rájuk nézni, és büszke is vagyok magamra, mert szép lett. 
A péntek esti indulást előrehoztuk végül szerda délutánra, és pont időben érkeztünk, Nándi totálkáros volt. A mama is. Ő örült leglátványosabban annak, hogy megérkeztünk. :) Nándi pedig a legszomorúbb kisfiú-arcát mutatta, és eszméletlen nehéz volt elaltatni. A kis visszafojtós gyerekünkből, aki 5 napig viszonylag szófogadó és rendes volt, és csak ritkán akart világá menni, kijött a feszültség. 

Aztán nem volt velük már gond. Azt mondták, jó volt, jól érezték magukat, mennének máskor is. Úgy néz ki, Misit viselte meg legkevésbé, ő az egyetlen aki két éjszaka jött még, azóta az ágyában ébred, Réka és Nándi jönnek azóta is. Igaz Nándi előtte is. Rékának meg ott az iskola, amitől minden este szorong, de mindkettő egy- egy külön bejegyzést érdemelne. 
Csütörtökön a házassági évfordulónkat most már 5. alkalommal ünnepeltük családi körben Kentucky csirkével a Duna parton. Asszem, ha egyszer valóra válik az álmunk, és a Balatonhoz költözünk, akkor is vissza fogunk járni. :)

Szóval végső soron nem okoztunk lelki törést a gyerekeknek, nekünk pedig olyan szinten használt ez a pár nap, ami gyakorlatilag leírhatatlan. Türelmesebb is vagyok, bár már nem sokáig, mert a túlzsúfolt ágyban nehéz aludni :) De azt hiszem, jól döntöttünk, hogy maradtunk. Nagyon jól. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Meleg

- Jaj, ez a szegény Misi, folyik a fejéről a víz már most!
Misi aggódva rámnéz, majd a halántékára szorítja a tenyerét:
- Így tartom anya, hogy ne folyjon le! Így tartom!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Kapitalizmus

Nándi jön le a lépcsőn, szomorúan, hogy kér még pénzt, mert alig van neki. Nézem a dobozát, tényleg alig kotog az alján 10-20 érme, pedig félig volt. Nagyjából mindhárom gyereknek egyforma mennyiségű nem túl nagy értékű aprópénze van volt.
- Mi történt a pénzeddel?
- Pénzvásárt játszottunk, és Rékáé lett.
- Na, jólvan, gyere! - belemarkolok az aprópénzesbe, 1-2-5-10 forintosok vannak benne, és fogamat szívva odaadom neki, magamban mindeféle csúnya dolgokat mondok Rékának. Aki éppen érkezik a lépcsőn:
- Tele van a dobozom pénzzel! - csörgeti a kb. kilós dobozát.
- Mi volt ez a pénzvásár? Nem jó játék ám az olyan, amikor az egyiknek elfogy, a másik meg mindent elnyer.
- Hát... Nem kotort elég gyorsan! - Mondja Réka, én meg lenyelem ami a számra kívánkozik. Folytatom a dolgom, közben a hármasfogat letelepszik a kanapéra, felmérik a tulajdonviszonokat.
- Misinek meg nincs egy pénze sem. - hallom Réka megjegyzését.
- Mi? - hördülök fel.
- Nem volt ott, mikor játszottunk!
Itt már a röhögésemet alig tudtam visszafojtani, megyek fel, hogy elmondjam Gergőnek az eseményeket hörcsög-lányunkról, és a politikai helyzet összefüggéseiről. Réka szalad utánam:
- De adtam ám neki az enyémből. 12-t.

Majd valamit még kitalálok. Nálunk kommunizmus van egyenlőre, de azt hiszem, az államosítás és újraelosztás komoly lázadásokat eredményezne, amelyek letörésére nem biztos, hogy van elég forrása jelenleg a kormányzatnak.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hozd és Vidd!

Írtam korábban, hogy tisztséget vállaltam az alakuló Dunakeszi Nagycsaládosok Egyesületében. Az már látszik, hogy jó lesz ez nekem zöldülés ellen, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy mégsem megyek vissza januártól dolgozni.
Valamikor május elején - egészen pontosan 5-én - borzasztóan lelkes voltam, és vágyaim voltak, meg terveim, benn voltam ugyanis az irodában, ahol ezelőtt 7 évvel dolgoztam. És nyitottak voltak, és jó fejek voltak, és nagyon akartam dolgozni. De aztán hazaértünk, és rádőlt Misi fejére a nagykapu. Aztán kórház, és egyebek, és sok dolog átértékelődött még azelőtt, hogy Gergővel egyáltalán meg tudtam volna beszélni, hogy mik a lehetőségek.
És jöttek a "jelek", amikben én hajlamos vagyok hinni - még azután is, hogy a héten megnéztük a Sorsügynökség c. filmet, ami egyébként egész jó volt, még ha nagyon amerikai is  -, és az lett ugye a vége, hogy elvállaltam ezt az elnökhelyettesi, vagy alelnöki, vagy milyen posztot.

És munkához is láttunk. Én persze a szokásos módon csinálom, a legnagyobb lelkesedéssel belevetem magam, aztán mikor nem jön utánam az özönvíz, akkor rossz kedvem lesz, és leülök, mint az iszap, aztán megint jön valami jó, és megint kedvem lesz. Akárhogy is, ha honlapunk még nincs is, nyélbe sikerült ütni az első rendezvényünket, egy Hozd és Viddet a tanévkezdés jegyében. Kaptunk egy nagy házat - a régi nyugdíjas klubot - az önkormányzattól, nagy közös helyiséggel és egy csomó vécével, van vagy 5 benne :) Ott lesz, augusztus 24-én 8-19 óra között, Dunakeszin, a Diófa u. 10-ben. Abszolút ingyenes rendezvény, a tervek szerint mindenki hozza ami már nem kell, és viszi, amire meg szüksége van. Gyerekruhát, tanszereket, könyveket, sportfelszereléseket, tornazsákot, iskolatáskát, ovis ágyneműt, zsákot, benti cipőt, csizmát, mindent, ami kellhet. Azt találtuk ki, hogy körbe a falon kirakunk mindent, amit tudni lehet az egyesületről, meg ott leszünk ugye mi is, lehet kérdezni, ismerkedni, belépni az egyesületbe, és elvileg nagyon jó lesz. Hát, majd meglátjuk :) Szóval ha valaki a környéken jár 24-én lehet jönni, hozni és vinni. Mert ez most egy ilyen ismerkedős dolog, nem zártkörű. Nem csak a nagycsaládosoknak van szüksége ilyenkor segítségre, és a legtöbb nagycsaládban először csak egy gyerek van. Szóval sokszeretettel! :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

10.


Már vagy két hónapja gondolkozom azon, miről is fogok írni a 10. házassági évfordulónk kapcsán. És most itt van, és nem tudok szépeket írni. Egyszerűen nincsenek birtokomban azok a szavak, amikkel ki tudom fejezni azt, amit érzek, amit köszönhetek neki, amit megéltem vele, velünk, együtt. Nem megy. Nincsenek mondataim arra, milyen vele együtt élni, minden sutának, ügyetlennek tűnik, ha megpróbálom megfogalmazni. Pedig megérdemelné.

Azt mondták, majd örülni fogunk, ha néha külön tölthetünk egy-két napot. Hogy majd elmúlik, hogy lessük az órát, mikor jön a másik.  Hogy fog még idegesíteni is, ha megölel. Hogy fogunk majd egymás torkának esni. Hát, lehet, hogy még 10 évet várni kell ezekre. Még mindig ott vagyunk otthon, ahol együtt lehetünk, bárhol a világban.

Nem vagyunk egyformák, más a hitünk, más a politikai meggyőződésünk, más zenét szeretünk, más dolgok érdekelnek minket mélyebben, még talán máshogy is tudunk kikapcsolódni. De boldoggá tesz minket a másik öröme, így tudjuk élvezni azt, amitől a másik jól érzi magát. Még mindig. 

És még mindig biztosak vagyunk benne, hogy ha a másik mond valamit, azt biztosan nem azért mondja, hogy bántson. Úgyhogy nevetünk. Egymáson. Magunkon. És másokon. Mindig. Veszekedés helyett. 

Szeretném, ha együtt öregedhetnénk meg. Azt hiszem, ha bottal csoszogó vénember lesz, én akkor is a 21 éves énjét fogom látni. Szeretnék vele öregen fiatalnak maradni. Pedig nem vagyok benne biztos, hogy egy klasszikus 'mennyire ismered a párod' teszten átmennénk.

Najó, megint kezdek hülyeségeket írni. A lényeg: boldog vagyok. Köszönöm! 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Egy leírhatatlan gyerekszáj

...amit mégis megpróbálok leírni, mert különben elfelejtjük.

Misi játszik békésen. Egyszer csak egy légy rászáll az autójára.
 - APA! Apa! Ott! Nézd!
 - Az csak egy légy. Ijeszd el!
 Misi pedig felemeli a kezeit, kimereszti a nemlétező karmait, és vicsorogva, morogva rákiált a légyre:
- Vááááá!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Anya! Ha így csinálok fáj!

Anya! Ha itt megnyomom , szúr!
Anya! Ha itt békénhagyom, remeg!
Anya! Ha itt vakarom, fáj!
Anya!  Ez itt bőr, vagy valami betegség?
Anya! Ha a sampon a számba megy, az baj?
Anya! Ez azért fáj, mert fáradt vagyok?

És mindeközben hihetetlen aggodalmas nézés, és néha visszafojtott sírástól remegő száj. Mikor megnyugtatom, hatalmas, megkönnyebbült ölelés. És még éjszaka is talál ilyesmit, és villanyt kell kapcsolni, és megnézni, hogy van-e ott valami, mert nem tud elaludni. A minap valamitől csalánkiütése volt, nagyon sírt, mikor kimondtam a diagnózist, és megkérdeztem, hogy mit evett aznap, amit nem szokott, elég nehéz volt megnyugtatni. "Anya! Ha arra gondolok, hogy csalánkiütésem van, viszket!" 3 nap alatt elmúlt teljesen, de elég nehéz volt neki addig. !

A minap rohanva jött haza a szomszédból, otthagyva mindent és mindenkit. "Anya! Nem mostam kezet, úgy ettem kekszet a Dóriéknál! Mi az a száli baktérium?" Bújik az ölembe rémülten suttogva, csaknem sírva. "Nem száli, hanem szalmonella, és hasmenésünk lesz tőle. De biztosan legyőzik majd a fehérvérsejtek meg a kóli bacik, emlékszel a mesére. Kapsz majd Normaflore-t, az is segíteni fog." "Anya! Úgy megijedtem!"

Igen kislányom, vettem észre. És egy kicsit aranyos, ahogy fedezi fel a testét és a működését, aztán néha határozottan bosszantó, mikor 4felé szakadok éppen, neki pedig valamit meg kell nézni az ujján, ami vajon bőr, vagy valami más, vagy ha megnyomja, fáj. (Akkor ne nyomkodd!)
Aztán összességében véve pedig aggasztó. Nem tudom, hogy teljesen normális, korral járó dologról van szó, vagy pedig az apja hipochondriája és az én paranoiám nyitott új távlatokat a genetikailag öröklődő mentális defektusoknak. És ennyi itt fáj-ott fáj közben pedig nekem abszolút módon működésbe lép a saját para-mamiságom, és azon agyalok alvás helyett, hogy nem kellene-e ezt a gyereket megmutatni az orvosnak, kivizsgáltatni és a többi. De közben attól is félek, hogy ez a tortúra vajon nem jobban megijesztené-e az amúgy vélhetően teljesen egészséges Rékát, és hitetné el azt vele, hogy igen, beteg, és veszélyben van.

És vajon nem beteg akar-e lenni, és némi teljes figyelmet magáénak tudni? Bár ezt a rémült arcára nézve az adott pillanatban mindig elvetem. Mert igaz, hogy hihetetlen jó színésznő válna a leányból, de az eddig igen jól működött a teljes figyelemre, hogy megkínozza a testvéreit. Vagy bevesse a kedvenc (2) mondatát:
"Anya! Nem baj, ha mondom? Úgy érzem, hogy engem senki sem szeret!" Erre mindig vevő vagyok, bár tudom, hogy felhasználja :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ahol a szivárvány földet ér


Kicsit összejöttek bennem a dolgok estére, a gyerekek fenn randalíroztak, én lent sírtam éppen Gergőnek. Aztán a hangokból ítélve valakinek fel kellett menni, Gergő húzta a rövidebbet, én pedig magamra maradtam a bánatommal. És akkor megláttam, hogy kisütöt a nap a zivatar közepén.

Írtam már, hogy gyakran látunk szivárványt a keleti égen az esti zivatarok alkalmával. Láttunk már teljes szivárványt, dupla szivárványt, teljes dupla szivárványt is. Soha nem láttam viszont még olyant, amit ma. Kb. 100m-re ért földet a szivárvány, a patak partján, a fákon innen. Mire eszembe jutott és beszaladtam a fényképezőgépért, elment a nap, és így a fák mögé került a híd vége is.

Úgy éreztem, Isten külön nekem rajzolta ide ma este az emberiség és Őközötte kötött szövetség jelét. Hogy megmutassa, velem, velünk van. Olyan jó lenne elhinni, odabízni magam minden aggodalom nélkül...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Érdekes...

Mióta átrendeztük a szobát, Nándi nem szeret az ágyában aludni. A földön akar a szivacson. Meg is engedem neki, többnyire Misi is költözik mellé. Amiből többnyire aztán az van, hogy bohóckodnak. Amitől én befenyítek, hogy mennek az ágyukba. És néha muszáj is állni a szavam, mert nem fogadnak szót.

És minden ilyen alkalommal 10-11 felé Nándi sírva ébred, nagyon nehéz megvigasztalni, másnap nem emlékszik rá. Az összefüggést tegnap fedeztem fel, már nem is próbáltam visszaaltatni az ágyában, hanem letettem a szivacsra, és mellébújtam. Azonnal elaludt, és szunyált reggelig.

Ahogy ott feküdtem mellette, eszembe jutott, hogy kb. egy méterrel csúsztattuk csak balra az ágyát. És hogy előtte minden esti takargatásnál megmosolyogtuk, hogy Nándi az amúgy sem nagy ágyikójának a jobb csücskében fekszik mindig, szigorúan keresztbe. Már lelógott róla a lába, de mégis. Azt hittük azért, mert a sok cucctól, amit összehord, nem fér be az ágyába.
És aztán az is eszembe jutott, hogy amikor kiságy volt, annak pont ott volt a helye, ahol most Nándi ágya van. És hogy 8-9 hónapos korában cseréltek Rékával ágyat, RÉka aludt a kiságyban, Nándi pedig Rékáéban, mert nyugodtabban aludt a "nagyos" ágyban, mint a rácsosban. Akkor ezt annak tudtuk be, hogy biztos beakad a lába a rácsokba, és vettünk neki egy nagyos ágyat még egy éves kora előtt, a kiságy pedig a helyén várta a következő tesót, aki Misi lett. Most azonban elbizonytalanodtam.

Hosszas küzdelem után Nándival - akinek nagyon tetszett a mostani elrendezés, és nem emlékszik az éjszakai rémálmokra -, kicsit átalakítottuk a szobát. Most kb 30 cm-el van balra az ágya, mint volt az elmúlt években. Kíváncsi vagyok...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Még a két hetes ötgyerekességről

Eleinte egy frappáns bejegyzést akartam írni arról, hogy milyen tanulságai voltak a soksokgyerekes heteinknek, de azt hiszem, szeretném megörökíteni magamnak is azt, hogy milyen is volt.
Most így azt kell mondanom, hogy határozottan jó volt, nagyon sokat tanultam, sok dologra ébredtem rá újra, és jó volt arra is, hogy bizonyítsak magamnak. Azt hiszem, nem okoztam maradandó lelki sérülést senkinek, ez volt a legnagyobb parám :) Nagyon nehéz más gyerekét nevelni. Hasonlóan gondolkozunk a gyereknevelést illetően a barátnőmmel, de ha én ordítom le az ő gyereke fejét, mert olyant csinál, akkor ő azt nem zsebre teszi, ahogy a saját anyjától, hanem esetleg napokig rémálmai lesznek tőle. És ha én elviccelődök mondjuk Nándival azzal kapcsolatban, hogy megeszem reggelire, azt lehet, hogy egy másik gyerek komolyan veszi...

A négyéves Gergővel többször volt olyan, hogy sírt, szomorkodott, elbújt, nem beszélt, és elképzelésem nem volt, hogy mi miatt, aztán kiderült, hogy mondjuk Nándi nekiment, és nem kért bocsánatot. Ilyen érzékeny gyerekkel még nem volt dolgom, nekem más jutott.
A két hét pont elég volt ahhoz is, hogy a vendégek elkezdjék kitapogatni a gyenge pontokat, és feszegetni a határokat.
A legnagyobb buktató egyébként az én gyerekeim tűréshatára volt. Főleg Réka sokallt be. Neki most amúgy is nehéz, az iskolakezdés miatt is, aggódik, meg nála is szeretetnyelv változás van, és semmi sem jó neki, meg én sem kezelem túl jól a helyzetet, meg nagyon el van foglalva magával mostanában... Szóval neki egy idő után sok volt. Nándi is elkezdett bevadulni, Misi meg egyszerűen egy húron pendül vele nagyon... Nehéz volt nekik, hogy az amúgy sem elég figyelem még tovább osztódott. És hát a vendégeknek is egyértelmű, hogy elég nagy áldozat volt az anya-mentesség azt látva, hogy a többi gyereknek meg ott az anyukája.
A második hetet már úgy csináltuk, hogy hétfőn mi mentünk be, és ott vigyáztunk rájuk - de lakás, forgalmas helyen, időnként teljesen megőrültek a bezártságtól, de nem mertem levinni őket.  Kedden külön voltak, szerdán közös programot csináltunk, és csak csütörtök-pénteken voltak kint nálunk, de akkor anyuka nélkül. Úgy volt, hogy még péntek este is maradnak, de csütörtök délután olyan katasztrofális volt, az este pedig olyan botrányos, hogy meginogtam. Lehet, hogy az tett be, hogy szerdán nagyon elfáradtak, hogy csütörtökön délelőtt 7 gyerekre volt egy felnőtt - két szomszéd is átjött játszani még -, és esni is kezdett délután, be is voltunk zárva... Akárhogy is, rossz volt.

De csináltunk jó dolgokat, átmentünk a háromgyerekes barátnőmhöz, és megállapítottam, hogy a 6 gyereknél a nyolc semmivel nem több.
Meg elmentünk például a reptérre, meg a patakhoz sétálni.
Pénteken, mikor már meleg volt, megengedtem, hogy belegázoljanak a vízbe, de a pólót és rövidnadrágot érkezés után 10 perccel vettem csak le róluk. Későn. A patak ott, ahova mentünk, nagyon sekély, nagyrészt homokos. Az enyémek már tudták, hogy a sárhoz nem szabad menni, el is mondtam, de csak egyszer. És persze a vendégek pont belemásztak, amíg nem figyeltem oda. Persze a túloldalon, ahova utánuk tudtam volna ugyan menni, de nem szívesen. Nagyon beleragadtak.  Konkrétan combig. Réka végül segített nekik kimászni. Mondanom sem kell, mindenki mérhetetlenül élvezte a helyzetet.



A gumicsizmákból persze öntöttük a vizet... Hazafelé kerülő úton kellett mennünk, hogy napon legyünk, mert a ruhákat nem tudtam rájuk adni, csurom sár volt mindegyik. Ez volt az egyetlen nap, amikor lefektettem őket délben. Gond nélkül aludtak is. Aztán vonatoztunk is ezzel a bűnbandával, de a Nyugatiban várt minket a zuram, Pesten már ketten vittük őket :)

Voltunk Állatkertben is, a kicsi Gergő nem jött velünk, mert megbántottam, és éppen félt tőlem. Inkább anyukájával ment a dolgozóba, és később csatlakoztak hozzánk, délután. Biztosan anya-hiánya is volt. A négy gyerekkel viszont lehúztunk egy teljes műszakot egy kevés túlórával: 9-17.40-ig voltunk bent. És sírva vonszoltuk ki őket, mert még maradni akartak. Réka mondta is, hogy más szemmel látja most az állatkertet, sokkal érdeklődőbb volt. Sokat jártunk mi mindig, évekig volt bérletünk, de a három gyereknek meg magamnak már nem egyszerű megvenni :( Valószínűleg az iskolás Rékával már nem is biztos, hogy kihasználnánk.
Egyébként nagyon interaktív lett az állatkert, a fejünk felett himbálózott a madagaszkári maki, megnéztük a dögöt, amit a keselyű eszik, etették, amit lehetett, sok LégyOtton ott is voltunk: megnéztük az állatbemutatót a noé arénában, a fóka-show-t, simogattak kígyót és ezerlábút is. Ez a legutolsó hihetetlen öröm volt nekik, azt hiszem, sokáig fogom szeretni ezt a két képet.

Láttuk a kis tigriseket, a kis emukat, a kis gorillát, ahogy verte a mellkasát, utánozva a nagyokat, felmásztunk a nagysziklára. Legnagyobb élmény - az enyémeknek legalábbis - szerintem ezúttal a vízparti élet háza volt. Nagyon tetszettek nekik a békák, szalamandrák és halak. Sokat tanultak ott. És persze a lepkekert, mint mindig. 4-5 turnus átment a kerten, mire mi is kisodródtunk. Éppen keltek a báb-ketrecben a lepkék, nagy élmény volt.

És persze imádták a szobrokat, hálókat, megmászható sziklákat, tornyokat, párakapukat, kutakat, és mindent, ami másmilyen, mint amihez hozzászoktak. A sapkás fagyit például.


Meg hogy egy valódi pávakakas repült oda hozzánk, és elfogadta kézből a kiflit, amivel kínáltuk:



Az ember azt gondolná, hogy elfáradtak az egész napos sétában, és hazafelé bealudtak a kocsiban. Hát nem. Úgy kellett őket leütni este. Legalábbis a mieinket. Még Misit is, pedig becsülettel gyalogolt ő is többnyire, sántikált is a nap végére.

Amiben nekem nagyon sokat adott ez a két hét azon kívül, hogy jó volt, hogy elbírtam velük, az az volt, hogy tudtam élvezni őket. Mindig az van, hogy valamit csinálni kell. És most nem akartam csinálni semmit. Sokszor csak ültem az üres pár percekben, és figyeltem őket, ahogy játszanak. És néztem, hogy milyen aranyosak. Mert azok voltak. Nem volt könnyű, határozottan fárasztó volt, de nagyon aranyosak voltak. Így visszagondolva élveztem nagyon ezt a két hetet. De azért örülök, hogy mégsem lettem sem tanár, sem óvónő :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Lakosztály három személynek

Hónapok óta agyalunk rajta, hogy hogy lehetne megoldani azt, hogy Rékának legyen valami külön helye, ami csak az övé, ahol majd tanulhat, és biztonságban tudhatja az iskolás dolgait.
Halogattuk, halogattuk a döntést, hátha ráér még jövőre is megcsinálni, nem követeli ezt meg annyira az, hogy iskolás lett a leány, stb. Aztán kb. 3-4 hete jöttek hozzánk vendég kislányok, akik mondták, hogy na, akkor mutasd meg a szobádat. Réka erre meg valami hihetetlenül előkelően társasági hangsúllyal hogy:
- Hát, én egy szobában lakok a fiúkkal. De nagyon utálom.

Persze ezen nevettünk, de elég erősen elővettem a témát, állandóan nyaggattam Gergőt, hogy találjunk ki már valamit. Aztán jött a múlt hét, mikor nagy meglepetésünkre Réka volt az, aki először besokallt a tömegtől, újra elkezdett nálunk aludni, és napközben is könnyen talált indokot arra, hogy kijelentse, úgy érzi (némi úgybeszélés hatása :) ), hogy őt senki sem szereti, és hogy okkal-ok nélkül (szerintünk persze, neki komoly okai vannak mindig) sírjon egy adagot.

És akkor jött az isteni szikra, amit eredetileg apósom javasolt ugyan, de olyan módon, ami számunkra egyáltalán nem volt praktikus. Szóval hogy kerítsünk le egy részt a 30nm-es (2m belmagasságú, nagyrészt ferde plafonú) gyerekszobából. Réka ágya nem mozdult a helyéről, tulajdonképpen azt a sarkot vettük körül bútorokkal, amiben az ő ágya van. Mert eléggé ragaszkodik ahhoz a sarokhoz. Mióta ott alszik, azóta alszik az ágyában, előtte csaknem 5 évig többet aludt a földön szivacson, takarón, kiságyban, járókában, dobozban, mi ágyunkban, bárhol, mint a saját ágyában. Ha elmegyünk, hiányolja.
Kb 5-6 nm az egész, a nagy része ferde falú, sötét is, zsúfolt is. De Réka elég boldog lett tőle. Ha akarja, ablakot nyit a "fiúszobára", és a babaház tetején van egy rajz, ami ha x, akkor nem lehet bemenni, ha madárka, akkor lehet. Mi pedig sulykoljuk, hogy az Réka birodalma, szigorúan tilos bemenni, csak Réka engedélyével. A fiúszobából pedig Rékát lehet kitiltani. Behordtuk a játékait, holmijait, kapott ágyneműtartó-játéktárolót, polcot. Persze még alakul, mert ha megérkezik az íróasztala, már látszik, hogy kicsit kijjebb kell tolnunk majd a "falat", hogy játszani is maradjon hely. És mindentől függetlenül egy ruhásszekrény is kijár már neki, megnőttek a ruhák :)
A lényeg, hogy végre el tud vonulni, mégsincs végérvényesen kivéve a többiek közül, nekünk is van magánterületünk, nem került pénzbe, és maradt időnk kitalálni, mi legyen később. Természetesen időnként előadja, hogy ő nem is ilyenre gondolt, de sokkal több konfliktust segített megoldani ez a kis zug az elmúlt egy hétben, mint amennyit vártam tőle.

Most egyenlőre ennyi, de még alakul, csinosodik majd. Az látszik, hogy Réka az én lányom, rendezettség szempontjából :(

Ablak a fiúszobára. A függöny elhúzható, leereszthető tetszés szerint, és kitűnően lehet pl. boltost játszani :) Inspiráció nekem is, mivel nem halmozhatom a ruhákat összehajtva a komód tetején, ahogy szoktam...


Fiúszoba - ha meglesz Réka szekrénye, ez is kicsit zártabb lesz majd. És picit keskenyebb.

 És a közös nappali. Még maradt cigánykerekezni hely. Ez fontos szempont volt :) 


______________________________________________________________________

Az adottságok és a tervek ezek voltak:

Van egy nem kifejezetten jó elosztású alsó szintünk, hálószoba nélkül. Fent pedig egy 20 és egy 30nm-es tetőtéri szoba kis előtérrel, ahol a számítógép van, és fürdő. A 20nm-esen (felnőttszoba a garázs felett) a tető keleti és nyugati oldalán van erkély, illetve ablak, a 30-ason csak a nyugatin. Egy óriási, 3m hosszú, két darabban.

- Az első verzió az volt, hogy egy sarkot csinálunk Rékának a felnőttszobában. Elvetettük, nem lehet elkülöníteni, a fiúk nem fogják tiszteletben tartani, azonkívül gyerekszobává válik a mi szobánk is.
- A lépcső burkolását végre megcsináltatjuk, és oda. Elvetettük, nagyon hangos (viszont kitűnő az akusztika, a kedvenc számaim alatt igyekszem mindig a lépcsőt takarítani)
- A gyerekszoba keresztbevágását is elvetettük, a fűtés és a fényelosztás is aránytalan lenne, azonkívül átjáró lenne a fiúszoba, ami szintén túl kicsi lenne. Egyenlőre ez még nem gond, de a fiúk is lesznek majd 10-12-16 évesek.
- A hosszanti elválasztás pedig sokba kerülne, és a fiúknak aránytalanul kicsi helye maradna.
- A garázs szobává alakítása részben a költségek, részben a garázs meglétének kényelme, részben pedig a túlságos elkülönültség miatt bukott meg.
- Úgy tűnt, hogy az egyetlen megoldás a felnőttszoba elválasztása, ennek lett volna a legkisebb költsége. De még mindig ott van, hogy mi van, ha Réka fél egyedül, és nem is akarna a külön szobában lakni? Akkor ott vagyunk szűkösen, és egy gyakorlatilag üres szoba.
- Kitaláltuk, hogy elfelezzük a szekrénysorral a szobát, mégis van egy külön helye, kipróbáljuk milyen, ha beválik, megcsináljuk. És egy szekrénysor-falat végülis bármikor vissza lehet csinálni. Nekünk viszont ezzel nem lesz saját szobánk, nem tudunk megnézni ágyból egy filmet, mert áthallatszik minden, a magánéletünkről nem is beszélve. Volt már ilyen, alig több mint fél éve vannak csak ajtóink, de éppen kezdenek megnőni, mi meg hozzászokni a jóhoz. És hidegebb is lenne, az északi falon vannak a szekrények.  Aztán kitaláltuk, hogy akkor nem visszük át az ágyát, lesz egy saját nappalija.  És ebből lett végül a kuckósarok.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS