Szipákoló

Most éppen nátha van soron. És Nánditól a falnak megyek. Nem hajlandó fújni az orrát, mert undorodik tőle. Képes 10 percen keresztül nyavalyogni meg hisztizni úgy, hogy zsebkendővel fogom az orrát, és könyörgök neki, hogy csak fújja meg. Tovább még egyszer sem bírtam, mindennek van határa.
Ez ráadásul az a fajta takony, ami jó vizes, folyós, így még orrszívóval sem tudom megszüntetni a szipákolást. Ami az idegeimre megy. Borzasztó rossz hallgatni.  Főleg, ha elképzelem... ÁÁÁÁ! Már vázoltam neki, hogy kiszívom az orrát, és utána pedig megkapja az orrszívót, és a tartalmát kiszopogathatja, ha szeretné, merthogy nagyjából ugyanarról van szó. De nem hatotta meg.
Még az is jobb lenne, ha csak simán hagyná, hogy folyjon, hiszen akkor megtörlöm ha folyik, és kész. De nem, muszáj szipogni.

De azért szeret engem a fiam. Merthogy mondtam neki sokszor, hogy ez engem nagyon zavar, mert gusztustalan, és egyáltalán. Ezzel azt értem el, hogy kiment a szobából. Mondtam neki, hogy attól, hogy kimegy, még pontosan tudom, hogy szipogni megy ki. Úgyhogy most kifogásokat is kitalál. Pl. "Ki kell mennem megnézni valamit a fürdőbe!" kimegy, hatalmas orrszívogatás, jön vissza játszani, mintha mi sem történt volna.
És én is szeretem őt, és értékelem, hogy odafigyel rám, úgyhogy ezt most már nem teszem szóvá. De azt hiszem, mindketten várjuk a takonyszezon végét...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Akkor is tavasz!

Van az Időképnek a fantasztikus kezdeményezése, amivel tökéletesen le tudja hangolni az embert. Már tavaly is kiakadtam rajta, de tavaly tényleg elmaradt a tavasz márciusban, hiába volt rá komoly érdeklődés, tehát valahol jogos volt. Most viszont határozottan cáfolom, a tavasz itt van, és megjött.

Mert az Időképnek egészen fura elképzelése van a tavaszról.

"Tavasz alatt azt a huzamosabb ideig (legalább 3-4 napig) beálló időjárási helyzetet értjük, mely alapvetően csapadékmentes, illetve a napi maximumhőmérséklet átlépi a 20 fokot."
Kérdem én, milyen tavasz az, amikor már március elején tartósan 20 fok van? És milyen tavasz az, amikor nem változik az időjárás, és szárazság van? Én hivatalosan kijelentem, hogy az a tavasz, amikor legalább február vége van, és a nappali maximum hőmérséklet rendszeresen eléri a 10 fokot. És többet süt a nap, mint januárban, és a madaraknak a szélviharban is van kedvük csicseregni.

A tavasz az, amikor az ember beleszagol a levegőbe, és illata van. Jó, ez az olvadó kutyakaki is a mi esetünkben, de azt hiszem, mindenki tudja, milyen az a tavasz illat. És akkor is tavasz van, mikor a napnak ereje kezd lenni. És akkor is, mikor az ember kilép a házból, és olyan érzése van, hogy jé, nincs is hideg. Meg amikor rondának és koszosnak kezdi látni a világot a tél után, kint is és bent is, és mindenféle terveket kezd gyártani a tavaszi nagytakarításra. Meg arra, hogy mit ültessen majd a kertben, és rendszeresen nézegeti, hogy bújnak-e az első tavaszi növények. És kényszert érez, hogy lemossa a kocsit.

És jelentem tavasz van, akkor is, ha a gonosz Időkép azt állítja, hogy még nem jön. Mert akárhogy nézem az előrejelzéseket, ha lesz is még hidegebb, fog még elbújni hosszabb időre a napocska, és mondanak még fagyot éjjelre, bizony 5 fok alá már nem megy a legpesszimistábbak szerint sem nappal a higanyszál, és éjjel is már csak elvétve megy fagypont alá. És március jön, úgyhogy még ha lesznek is próbálkozásai a télnek, bizony lejárt az ideje, és itt a tavasz.

Úgyhogy az Időkép meg tehet egy szívességet. Nem fog lehangolni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A szerelemnek múlnia kell...

Van az osztálytárs kisfiú, akibe Réka szerelmes lett. (Amellett, hogy azért ő Dávidot veszi majd férjül.) És amikor ültetés volt januárban, kérte, hadd üljön mellé. A tanítónéni megengedte, mert az az igazság, hogy egy elég sok feketepontot begyűjtő legénykéről van szó, Réka pedig, ha figyelmetlen is néha, de alapvetően fegyelmezett.

Nem tudom, pontosan, mik történnek az iskolában, nem jön haza minden. De lényeg a lényeg, miután már sokadszor kértem meg Rékát, hogy ne hozza haza minden felszerelését, és mégis, még a betűtartót is megtaláltam a táskájában a hétvégén, elővettem a leányt, hogy miért is. És töredelmesen bevallotta, hogy azért, hogy ha ültetés lesz, akkor ő legyen az első, aki minden felszerelését összepakolta, és így ő költözhessen majd először új helyre. Hát, kicsit szíven ütött. Nem ment bele különösebben a részletekbe, de bántja és piszkálja a kisfiú, amit mondott, az is elég volt. És ami számomra nagyon meglepő, hogy ilyen hihetetlen türelemmel viseli Réka ezeket a kellemetlenségeket. Hogy egyáltalán nem panaszkodott, nem mesélt róla, pedig hát ezek szerint megviseli. Sőt, mivel beszéltünk róla, hogy ő segítsen majd a kisfiúnak jónak lenni, és nehogy ő tanuljon hülyeségeket (ettől nagyon féltem, mikor kiderült, hogy egymás mellett ülnek), kitalálta, hogy visz neki karamellát, ha csinál szorgalmit. Merthogy ő itthon azt kap, ha megírja. És most mondta is a napokban, hogy most már csinál a fiú gyakran szorgalmit, visz neki, ötöt is. És vitt, és odaadta. És lelkendezve mesélte, amikor délután mentem érte, hogy ez volt a megoldás! Hogy csak karamella kellett, és már kedves is vele! Úgyhogy holnap megint visz neki. Én meg adok, csak legyen béke.

A szülőkkel pont találkoztam ma, beszélgettünk kicsit, meséltem a helyzetről, csak hogy tudjanak róla, úgy gondolom, hogy rosszabb, ha előveszik otthon a kislegényt, úgyis Rékán állna bosszút. Gondolkozom, hogy megkeresem a tanítónénit is, hátha úgyis ültetne mostanában, kicsit előre hozhatja...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Fogadalom

Réka napok óta nagy lelkesedéssel készül, hogy a nagyböjtben ő azt az áldozatot hozza, hogy első szóra szót fogad a szüleinek. Bevallom, némi szkepticizmussal fogadtam az ötletet.

Ma reggel be is jelentettem, hogy bizony, ma Hamvazószerda van, kezdődik a böjt, és hogy ma ha tehetik, ne egyenek husit. Nándi örömmel le is mondott az édességről még pluszban mára, Misi csatlakozott, Réka pedig sugárzó arccal kijelentette, hogy akkor ő pedig első szóra.
Jött a délután, az édesség ideje. Mikor már mindenki itthon van, szoktak kapni valamit. Kérték most is. Mondom, hogy hát, arról volt szó reggel, hogy lemondotok róla. Fiúk észbekaptak, el. Réka:
- De én első szóra szót fogadok!
- Jó, akkor állj neki a leckédnek, utána kapsz!
- De én ki akarok menni még biciklizni! - kezdi sírva.
- Jó, akkor menj ki biciklizni!
- De már levettem az overallomat! - érik a hiszti
- Jó, akkor állj neki a leckédnek!
- De éhes vagyok, nem ettem még uzsonnát!!! - brühühühüüüüü
- Szerintem inkább mégis az édességről mondj le, mert ez azt hiszem, nagyon nehéz feladat lesz...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Egyke

Harcos reggelünk volt ma. A fiúk nagyon nem akartak oviba menni. Ugyanis Rékának szünet van, és olyan sokszor volt az, hogy a fiúk maradtak, neki meg muszáj volt menni, és ma úgy terveztük, nem családi, hanem anya-lánya napot tartunk. Misit meglehetős lelkiismeretfurdalással zavartam ma oviba, mert megint betaknyosodott, de annyira vágyott már erre a napra Réka, és nem volt láza, úgyhogy mennie kellett. 


Persze kicsit aggódtam is, hogy érdemes-e, Rékával elég nehezen jövünk ki mostanában. Meg néhányszor már próbálkoztunk, de nem sikerültek túl jól ezek az anya-lánya napok. Nem is tudom megmondani miért, volt, amikor inkább otthon játszott volna, volt, hogy valójában csak ajándékokat szeretett volna szerezni, volt, hogy apró dolgokon elcsúsztak az események, és valahogy a nap végére Rékában azok az apróságok maradtak meg. Talán azért is, mert mindig szorított minket az idő is. Most azonban a fiúkról egy az egyben apa gondoskodott, ő hozta-vitte őket, és az egész napon Réka mondhatta meg, mi merre hány méter.

A kívánság az volt, hogy mindenképpen vonatozzunk, és nézzük meg a befagyott horgásztavat. Vagyis reggel kis békés játék egyedül, amibe nem szól bele senki, aztán mesenézés, és a választásba nem szól bele senki, és utána vonatozás. Úgyhogy bevonatoztunk Pestre. Elég nehéz, vagy inkább fura volt úgy menni a vonatra, hogy közben folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy nem, nem baj, ha lekéssük, ugyanis minden kupac hóba bele kellett ugrálni, és minden kis pocsolyán betörni a jeget. Merthogy az a cél, hogy Réka jól érezze magát, és ő biztos nem fog megfagyni, amíg jön a következő, legfeljebb én, de most az nem tétel. Aztán végül nem is késtük le, és pont délre értünk be. Együtt ebédeltünk a Barátságos Kínaiban apával - Réka nagy kedvence a múltkori kínaizás után a pirított tészta, amit ott lehet kapni, nehezményezi is, hogy én nem tudok olyant. Aztán sétáltunk egyet a körúton, nézegettük a kirakatokat, átmentünk a Duna felett a Margit szigetig, onnan villamosoztunk, elmentünk a Kockajátékba, hogy a szombati születésnapi ünnepelt kislánynak playmobilokat szerezhessünk be. 
Mire odaértünk, már meglehetősen fáradt volt, vittem kicsit kézben is, na, ez aztán nagyon tetszett neki, nagyokat kacagott, hogy őt viszem az utcán. Aztán összeszedegettük az ajándékot, jó volt a vadászat a rengeteg kinccsel teli fiókban, neki is találtunk pár apróságot, és mikor végeztünk, kiterült a földön. Persze hősiesen gyalogolt aztán újra, a villamoshoz, a vonathoz, megmászta a meredeket a horgásztavakhoz és hazafelé sem menekülhetett egyetlen kupac hó, egy négyzetcenti jég sem. Az egészet leöblítette egy kis mesével, és azt mondja, csudajó napja volt. 

Jókat beszélgettünk, volt is kedve, kérdezett, mesélt. Meséltem neki arról, milyen volt, amikor ő volt az egyetlen csemeténk, és végre nem hitetlenkedve hallgatta, hanem örült neki. Meg annak is, hogy eszébe jutottak mindenféle emlékek, azokról az időkről, mikor korábban jártunk ezeken a helyeken. Emlékezett pl. a Barátságos Kínaira, pedig csaknem három éve volt, mikor utoljára ott jártunk. Emlékezett arra, hogy hol ültünk, hogy milyenek voltak a székek, emlékezett a szélcsengőre az ajtón. (A kaja még mindig szuper, és a kínaiak még mindig barátságosak, erre meg én emlékeztem jól :) )

Aztán még arra is rájöttem, hogy igen, borzasztóan látszik, hogy mindenhova kocsival megyünk, a gyerekek egyszerűen nem tudnak közlekedni a városban. Még Réka sem, még úgy sem, hogy egyedül rá figyelünk. Vagy én nem tudok velük közlekedni, mert nem vagyok hozzászokva. Körülnéz, meg nem akar átmenni piroson, de olyan kiszámíthatatlan... Szóval elkezdtem gondolkozni rajta, hogy valahogy igenis edzenünk kell arra, hogy tudjunk együtt nem csak autóval menni. Csak nehéz úgy, hogy annyira drága a tömegközlekedés, még a mostani benzinárak mellett is jóval többe került a mai nap, mintha beautóztunk volna. 

Lényeg a lényeg, jó kis napunk volt, gyönyörű tavaszias, napsütéses időnk hozzá. Remélem a leányt is feltöltötte egy kis időre, egyenlőre úgy tűnik, mert holnapra azért van egy kis lecke még, de szó nélkül állt most neki a mateknak. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Még egy családi farsang...

Tegnap volt az idénre tervezett utolsó farsang, a közösséggel. Az ovis helyett ugye otthon buliztunk a betegségek miatt, a nagycsaládost leszavaztuk, nem szerveztünk, Rékának az iskolai csak a gyerekeknek szólt, így "rendes", családi mulatságnak ez az egy jutott.

Halmozottan hátrányos helyzetű voltam, mert az egyesületben délelőtt csináltuk a beléptetést, így háromnegyed 1-kor értem haza félhalott állapotban, és álltam neki a fánknak. Mert hát farsangra fánkot viszek, ha már olyan jót tudok csinálni, és még fánksütő-verseny is van. Persze elrontottam. És persze megcsúsztunk az idővel.  Fél 4-re kellett menni, mert a hittancsoportok mind készültek valamivel, és Rékáék csoportja még akart egyet próbálni. Nándi háromnegyed háromkor (fél órával  a start előtt) találta ki, hogy a rendelkezésre álló katona, sárkány és szellem jelmezek egyikét sem akarja felvenni, hanem a habtenisz és a napszemüveg kombinációjával akar bárminek beöltözni. Mondjuk teniszesnek. Nem bonyolítottuk túl, kapott egy rövidnadrágot és egy galléros fehér pólót. Mindez alá egy cicás kék harisnyanadrágot és egy hosszúujjú pólót, merthogy várhatóan nem volt meleg a rendezvényen. És persze a bakancsot.
Mondanom sem kell, indulásra a jelmezötletet kiváltó napszemüveg eltűnt, hála Istennek Nándi ezt csak annyival kommentálta, hogy hát akkor sajnos UV sugárzásban nem mehet ki teniszezni, de átlátta azért, hogy jelenleg ez nem okoz problémát, így végül fél4-kor elindultunk. Azért csak fél négykor, mert az utolsó fánkokat akkor vettem ki az olajból. Akkor már minden gyerek a járó motorú autóban ült, bekötve, kint a ház előtt. Mondjuk még így sem mi voltunk az utolsók. Az viszont csak odaérve a parkolóban derült ki, hogy Misin oké, hogy rajta a gyönyörű rókajelmeze, a sapka és a sál is, viszont kabátot egyáltalán nem hoztunk neki. Nándin rajta volt az overall, de sapka-sál nem. Futottunk.

Rékáék csoportja volt egyébként szerintem az egyik legötletesebb azok közül, akik valóban beöltöztek, és nem csak egy feladványt adtak fel. Merthogy ki kellett találni, hogy minek öltöztek. Szóval az elsősök cirkusznak öltöztek, csináltak egy nagyon pörgős 2 perces kis előadást, mindenki bemutatkozott. Volt állatidomár, aki tartotta a karikát, az oroszlánoknak és párducoknak öltözött gyerekek átmásztak rajta. Volt bohóc, aki cigánykerekezett, artista, aki spárgát csinált, Réka és egy másik kislány kötéltáncosként végigegyensúlyoztak egy ugrálókötélen, középen összeértek, meghajoltak, volt erőművész, aki felemelte a súlyzót, zsonglőr, aki három labdát dobált - ő felnőtt volt persze :), szóval volt lehetősége a gyerekeknek érdekes jelmezt húzni, mégis sikerült valami közöset összehozni. Nagyon jók voltak a többi csoportok is, igazán élvezetes műsor volt a jelmezesek "felvonulása".
Aztán táncház volt, a gyerekeknek pedig mindenféle mókák mindenfelé. Misivel táncoltunk, borzasztóan élvezte. Amikor lehetett, ő táncolt, csak azért hagytuk abba néha, hogy igyon is. Megtanultunk mindenféle néptánc lépéseket csinálni, polkázni, skót táncolni - azt nem annyira, mert túl sokat kellet párt cserélni, és azt rosszul viselte -, még countryt is táncoltunk. Misi folyamatosan vigyorgott, és időnként hangosan kacagott meg visongott örömében. Az este fénypontja az volt neki, amikor egy nála kicsit nagyobb kislányra talált, akivel párban tudtak forgolódni, hát, nagyon meg volt illetődve, fülig ért a szája, borzasztóan sajnáltam, hogy nincs nálam fényképező...
Nándi meg Réka nagyjából folyamatosan rohangáltak ide meg oda, de emlékszem az én elsős farsangomra, nekünk is az volt a program annak idején :) Kipróbáltak sokmindent, játszottak a gyerekekkel, és ettek-ittak, mi meg beszélgettünk, meg próbáltuk követni őket. Nem igazán azzal volt a baj, hogy attól féltünk, elvesznek, mostanra már otthon vannak a templomházban és ismerik a szabályokat, inkább amiatt aggódtam, hogy ha nekik van ránk szükségük, nem találnak meg minket a sok ember között.
Volt érdekes élményem is. Sikerült valakivel két szót váltani a büfénél, aki hasonlóan nehezen beszélhetett ismeretlennel, mint én, és két mondat után csak néztük egymást mosolyogva, és egyszerűen nem találtam egy mondatot sem, hogy hogyan folytassam, mit kérdezzek, miről beszéljek. Végül pár perc után feladta, és elment. Most már röhögök magamon, de akkor elég kényelmetlen volt...
A fánk, amit vittünk, a mennyiség ellenére jó gyorsan elfogyott, és holtversenyben a második helyezést értük el vele. :) 8-kor haza akartunk jönni, de akkor újrakezdődött a zene, úgyhogy dönthettünk: maradunk, vagy elrontjuk a gyerekek hangulatát, és ordítóhangversenyben töltjük a hazafelé vezető utat. Lehet találgatni, melyiket választottuk...Mondjuk a gyerekek is meglehetősen elfáradtak, nem csak mi, úgyhogy 9-re végül sikerült hazaérnünk. Nem sokat kellett altatni senkit.

Szóval zártuk a báli szezont, örülök, hogy ott voltunk, az egyik legjobb farsang volt, amin részt vettem, beleértve a gyerekkori emlékeimet is.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Egy interjú lélektana

Az van, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy Móni interjút csinált velem a blogjában a pénteki sorozatának részeként. Már az is, hogy egy lapon vagyok említve Lepkevárral vagy Virággal, de hogy ez a lap egyenesen a Praktikák sok gyerekhez, az nekem jó. Még akkor is, ha Gergő nekem szegezte, mikor újságoltam neki, hogy "de ki az a Maimoni?". Azt hiszem, megbocsájtható, végülis vannak még páran az országban, akik nem tudják. :)

Vannak blogok, amiket olvasok, azért, mert érdekel. De különböző dolgok miatt érdekelnek. Az egyik azért, mert annyira másképpen éli meg ugyanazt, amit én, a másik azért, mert ugyanúgy, a harmadik olyan dolgokról ír, amik amúgy érdekelnek, és így tovább. És van az a kategória, aki szinte mindegy, hogy miről ír, egyszerűen jó olvasni, ha olyan a hangulata az embernek. Olyan, mint elővenni egy könyvet. Na, és a Praktikák sok gyerekhez nekem ez a kategória. Úgyhogy meg voltam illetődve, és nagyjából úgy éreztem magam, mint akit behív az igazgató, vagy behívnak a főnökhöz, vagy valami ilyesmi. Mert igaz, hogy ugyanolyan ember ő is, mint én, csak éppen valamiért többre tartom magamnál. Najó, a főnök erre nem feltétlen jó példa, volt nekem olyan főnököm, akinél még én is jobb lennék, pedig én nem vagyok főnök típus, és gondolom ilyen van máshol is. :)

Aztán vártam a kérdéseket, és néha eszembe jutott, hogy miért? És hogy mennyire unalmas vagyok én egy nagyközönségnek. És hogy az én unalmas, hétköznapi életemből hogy lehet összehozni egy olyan posztot, amire aztán kíváncsi lesz több mint ezer ember. És hogy kell-e ez nekem, hiszen akkor biztos a blogomat is meg fogja nézni valamennyi ebből az ezerből, és tudom, akarom-e én azt kezelni. De aztán rájöttem, hogy úgyis unalmas vagyok, úgyhogy nem kell aggódnom, hogy majd túl sokan lesznek kíváncsiak rám. Aztán elkezdtem agyalni azon, hogy a fenébe, tényleg, unalmas vagyok, milyen rossz is ez, majd biztos bánja a Móni, hogy miért is velem csinált interjút. És hogy vajon mit fog kérdezni, érdekes-e, hogy önkénteskedek, vagy környezetvédek, vagy gyereknevelek, talál-e egyáltalán valamit, amibe bele tud kapaszkodni. Szóval jó szokásom szerint túlagyaltam a dolgokat.
Aztán jöttek a kérdések, és válaszoltam rájuk. Aztán kitöröltem, és újra válaszoltam, aztán a felét töröltem csak ki. És reménykedtem, hogy ezek nem a végleges válaszok lesznek majd, hanem belejavít, megfésüli, vagy szól, hogy ezt máshogy kéne, de kérdezni nem tudtam.

Aztán jöttek még kérdések, amiket nem láttam, és gyakorlatilag éjjel olvastam az emlékeztetőt, hogy ezek kimaradtak, megírnám-e a válaszokat. És akkor valahogy sokkal jobb volt válaszolni. Inkább úgy éreztem, hogy a kérdések hozzám, rólam szólnak. Nem tudom, hogy a kései óra, vagy az tette, hogy kapcsolatban éreztem azzal, amit addig írtam, hogy volt valami folyamat. Aztán megint beparáztam, hogy de béna vagyok, és biztos mást kellett volna írni, meg minden. De azt hiszem, személyesen sem lett volna sokkal jobb, akkor meg azon agyaltam volna, hogy mit is mondtam? És ezt vajon úgy lehet érteni, ahogy én szántam? Azért így írásban könnyebb.
Aztán jöttek még kérdések, és még azokra is válaszoltam, és most már nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz ebből. És Móni meg egy tündér volt, mert határozottan jól viselte a hülyeségemet, és próbált kirángatni abból a távolságtartásból, amit egyszerűen nem tudtam levetni, ha arról volt szó, hogy őt kezeljem hétköznapi ismerősként. Mondjuk ez nem tudom, hogy a tisztelet miatt van-e, mert a sima hétköznapokban is rám tud ez törni, akár valamelyik utcabelivel, vagy az egyesületben az anyukákal, akikkel egyébként rendszeres kapcsolatban vagyok. Aki az angolt tartja a nagycsaládosban, tipikusan ugyanezt hozza ki belőlem. Asszem megártott nekem a 6 és fél év gyes, gyakran nem tudom, hogy viselkedjek emberekkel. Az egyik verzióm, amikor túl sokat beszélek, mert zavarban vagyok. A másik, mikor egyszerűen inkább lezárom az interakciót. És van, amikor képes vagyok ezt vegyíteni, na, ezt fogta ki Móni.

Aztán elküldte, ahogy összefésülte, és olyan jól összeszedte a sokféle kérdésre adott sokféle válaszomból azt, amiből nagyjából összeállt egy egész, én nem hiszem hogy erre képes lettem volna, tudva, hogy mi volt az alapanyag. És akkor megint megijedtem, hogy kell ez nekem? De már bunkóság lett volna lemondani, úgyhogy Gergőt kértem meg, hogy nézze át, ilyen vagyok-e. Azt mondta, igen, úgyhogy most olvasható egy interjú Móninál, velem. És igaziból örülök neki.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Egészséges önbecsülés

Misivel beszélgettünk tegnap, miután apja meghozta az oviból:
- És mi volt még az oviban?
- A Peti azt mondta rám, hogy nem is vagyok aranyos - dünnyögte kicsit szomorúan.
- De, aranyos vagy. Mit csináltál, miért mondta?
- Hát, nem akartam játszani vele.
- Van olyan, hogy nem akarunk játszani valakivel, de neki ez biztos rosszul esett. Ettől még aranyos vagy, csak úgy érezte, nem vagy vele kedves. (Úgybeszélés, hoppá! :) )
- Igen, aranyos vagyok - derült fel - Mondtam magamra. Mondtam magamra azt is, hogy cuki vagyok!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Megtaláltam

Volt egy dal, 2-3 évvel ezelőtt hallottam, tetszett, aztán elfelejtettem az együttes nevét, a dal címét, de még dúdolni sem tudtam belőle, csak arra emlékeztem, hogy jó volt hallgatni. Már ott tartottam a napokban, hogy feldobom a blogra amit tudok az együttesről, hogy segítsetek, és tegnap beugrott, hogy a női név Belle volt. És innen már Google a barátom lett újra.
Még kamaszkoromban jártam hasonlóan egyszer egy dallal, a Moon riverrel, (én Blue rivernek értettem, gondolom mert annak volt értelme, és így soha nem találtam persze) amit aztán egy filmben, a Túl közeli rokonban hallottam újra (jó film, nekem tetszett), azonnal hisztériás rohamot kaptam, hogy ez az, ez az, amit évek óta keresek.
No, mindegy, a lényeg, álljon itt most az I want to world to stop, hogy legyen hol megkeressem, ha megint elfelejtem a nevüket. Meg azért, mert tetszik :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Félelmek és rémálmok

Állandó társai az életünknek. A gyerekek nem mennek le-fel egyedül az emeletre, mindig csak párosával, lehetőleg egy felnőttel. Nem alszanak az ágyukban, vagy ha mégis, be kell tömíteni az összes apró lyukat, és égni kell a lámpának. Nem mennek be egyedül a wc-re mert ott egy pók, mert hangok vannak, és mi az ott a sarokban, és mindenfélét kitalálnak. Alapvetően türelmes vagyok ezekkel a mániákkal, mert majd elmúlnak, de egyrészt van, ami évek óta tart, másrészt van, ami komolyabban érint engem is.


Sosem voltam én sem jó alvó, és gyerekkoromból is emlékszem rémálmokra, amik után nem tudtam mozdulni. Talán ezért értem meg a gyerekeket, és nem bánom, ha jönnek, ha rossz álomra hivatkoznak. Anyukám mesélte, hogy mindig a fejük felett aludtam keresztben, és hogy volt, hogy a szekrénybe bújva találtak meg, ott aludtam. 
Egy ideje Nándi különösen rosszul viseli az estéket. Sikítozva tiltakozik az alvás ellen, nem akar az ágyába menni, akárhova is raktuk a szobában, és általában 11-12 felé zokogva, remegve jön át. Ha nálunk alszik el, ez elmarad, de egyszerűen amíg lehet, próbálkozunk, hátha elmúlik, mert nekünk is szükségünk van némi magánéletre. Még mindig az a szabály, hogy mindenki a saját ágyában alszik el, és ha egynél megszegjük a szabályt, vége a fegyelemnek, mindenki jön. Próbáltuk. 
Mindegy, a lényeg, hogy nem mond semmit, csak remeg és zokog, esetleg ordít, de egyáltalán semmit nem lehet belőle kiszedni. Aztán az éjszaka hátralevő részét úgy tölti, hogy közösen takarózunk az én takarómmal. Aztán jön Misi is, és ő a másik oldalról bújik be mellém, így összesen hárman alszunk egy normál paplannal, vagyis rajtam kívül mindenki. Nem erről akartam írni. 

Hanem arról, hogy az utóbbi hetekben együtt nyomjuk Nándival. Nagyjából ugyanakkor éljük meg ezt a rémálmot, ahogy én felébredek, nemsokára jön ő is. Ha ott van már valamelyik gyerek, szinte soha nem jön az álom. Nem tudom, hogy Nándi mit álmodik vagy mit él meg, és én sem biztos, hogy el tudom mondani az enyémet. Az utóbbi években ez hullámokban jön, néha jön, máskor nem. 
Olyan, mintha ébren lennék, teljesen magamnál, de biztos, hogy nem így van, mert van egy plusz magamhoztérés mindig. Néha lépéseket hallok, mozgolódást, súgást, hallottam már suttogást is, és valami nagyon fura érzés, néha látvány, amitől remegek, és szívdobogásom lesz, és utána félek, és nem tudok aludni. Van valami rendszere az egésznek, pontosan tudom, mikor kezdődik, és hogy mi fog következni, néha sikerül is felébreszteni magam. A múltkor egyenesen valami zöld halványan világító mandala rajzolódott a tetőablakra, és ahogy néztem, úgy éreztem, hogy valami szívódik ki belőlem, megijedtem és ellenálltam, és éreztem, ahogy a szemen át jött vissza. És aztán magamhoztértem, és hihetetlen szívdobogás, és rossz érzés, ez kicsit más volt, mint szokott lenni. Nagyon sokáig nem tudtam visszaaludni. És egyébként is, esténként nem mertem elaludni, mert rémálmom lesz, ha meg lett, akkor meg azután nem tudtam visszaaludni. Rendszeresen 4-5 órákat aludtam, több részletben a kétoldali rugdosás miatt, nem is csodálom, hogy így letaglózott most ez a betegség.
Pár napja végre egyszer, mikor magamhoz tértem, és megkérdeztem Gergőt, ébren van-e, igennel válaszolt, nagyon jó volt, hogy nem vagyok egyedül, végre elmondom, és ő majd megmagyaráz mindent, mert mindig tudja a válaszokat, és racionális, és mindig meg tud nyugtatni. Teljesen sokkolt, hogy egyszerűen nem tudom elmondani, mit élek át. Hogy látom magamban, mi is történt, és semmilyen módon nem tudom elmondani. Nem tudom megfogalmazni, nem tudom kifejezni magam. Ahogy most sem. 
Gergő csomó kérdést feltett, amikre hülyeségeket válaszoltam, aztán állítólag az egyik teljesen éberen megválaszolt kérdés után elaludtam, mint akit leütöttek :) Ő meg nekilátott, és utánanézett az interneten ennek az egésznek - amúgy is aggódik a folyamatos fejfájásom miatt -, és azt találta, hogy tök normális vagyok, próbáljak meg nem a hátamon aludni. Az internet okos, a férjem pedig tudja, hogy kell kinyerni belőle a megfelelő információt. Eddig bevált, hosszú sorozat után három nyugodt éjszaka. Most próbálom Nándit is rávenni, hogy aludjon az oldalán, ő is hanyatt alvó gyerek, és hát ugyanaz lehet: fél, remeg, és nem tudja elmondani, mi van. 
És nagyon megnyugodtam, és már nem félek elaludni, mert azért eddig én sem tudtam mire vélni ezt az egészet.  

És a tetejébe megint realizáltam, hogy milyen nagyon össze vagyunk mi kötve a gyerekekkel. Ha valami gondjuk van, átveszem. Amikor kicsik voltak, együtt fájt a hasunk, fájt a fogam, mikor jött az övék, befulladtam, mikor Nándi kruppos volt, és még egy csomó ilyenünk van. Csak hogy tudjam, nekik milyen, és megértsem őket. Vagy valami ilyesmi. 
Remélem tényleg van most már "gyógyszerünk", és vége a rémálmos időszaknak. Ideje lenne. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A nagycsaládos egyesületről

Mióta a nagycsaládos egyesületnek dolgozom, önkénteskedek, sok olyan családdal találkozom, akik nem tudják, hogy tulajdonképpen mi is ez a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, mire jó, jó-e, ha belépnek, mit lehet várni tőle. Mivel sok nagycsaládos jut el hozzám a blogra, gondoltam, írok erről is egy hosszút.

Az egész úgy néz ki, hogy van a NOE, és szerte az országban vannak a tagegyesületek és csoportok. A tagegyesületek önálló jogi személyiségek, saját gazdálkodásuk van, a NOE - ha kérik - felveszi őket a tagjai közé. Ezek az egyesületek a tagdíj egy részét a NOE-nak adják, cserébe a NOE országos és széleskörű kedvezményekre jogosító plasztik tagkártyát, (kedvezményt nyújtó helyek itt és itt) és rengeteg segítséget ad minden téren, közvetít, programokat szervez, pályázatokat ír ki, minden fontos információról értesít, és egyáltalán végzi a munkáját a (nagy)családokért. A maradék pénzből az egyesület gazdálkodik, programokat szervez, fenntartja magát. Ha valakinek van a közelében egyesület, és szívesen részt vesz kisebb-nagyobb intenzitással az életében, érdemes oda csatlakozni, ha nincs, akkor a NOE-hoz.

A NOE-nak nagyon sok dolgot köszönhetünk mi, (nagy)családosok. Például azt is, hogy a Gyes és Gyet valódi munkával töltött éveknek számít, és hogy a nyugdíj összegébe nem 25ezer forinttal, hanem az átlagkeresettel számolják bele. Nekem ez a kedvencem, de ahol a családok, a gyermekek szóba kerülnek, ők ott vannak belföldön és külföldön is, és képviselik az érdekeinket, többnyire sikerrel.

A tagegyesületek úgy működnek, ahogy a tagjaik működtetik őket. Az éves, általában 5-6 ezer forintos tagdíj, aminek egy részéről ugye le is mondanak, nagyjából a semmire elég. Rengeteg lelkesedés és odaadás kell ahhoz, hogy ezek az egyesületek működjenek. Ha csak 1-2-3 ember viszi a hátán, halálra van ítélve. Ez az egyik oka annak, hogy nem szereti egyik egyesület sem, ha azt kérdezik tőle, mint lehet kapni. Mert azt lehet, amit csinálunk. Hiába ajánl fel a Penny Market 500 kiló narancsot, ha nincs, aki elhozza, nincs, aki lepakolja, nincs, aki értesítse a tagokat, nincs aki átadja, nincs, aki elszámol és vállalja a felelősséget. Tehát önkéntesek nélkül még a hozzánk vágott adományokkal sem tudunk mihez kezdeni. Így maradtunk le pl. egy jégkrém adományról az ősszel, egyszerűen nem volt, aki elhozza. És akkor még ott vannak azok, amiket csak a magunk "szórakoztatására" csinálnánk. Egy közös kirándulást, egy főzőcskézést, tábort...

Az a jó azonban, hogy mindenki nagycsaládos, és pontosan tudja, milyen nagy dolog időt áldozni valamire. Dolgozni, segíteni a nagycsaládos egyesületekben nem azt jelenti, hogy le kell passzolni valahogy a gyerekeket, és 100%-osan oda kell tenni magát minden alkalommal. A gyerekeket senki nem nézi ki, mindenki mosolyog rájuk akkor is, ha hangosak, és mindig van nekik hely. Annyi sok feladat van, egyrészt mindenki talál magának valamit egyszer-kétszer az évben, amit a családdal együtt tud örömmel végezni. Másrészt, elvileg egyesületi tagnak lenni szórakozás is, sőt, elsősorban az. Hiszen ez egy közösség, összetartó kapocs, hogy sok gyerek van, és ez már magával hozza, hogy lazábbak vagyunk és megéltünk egyet s mást, egy csomómindent nem kell megmagyarázni. Nagy eséllyel sok, hasonló értékrenddel rendelkező beszélgetőpartnert is találunk a közös programokon, akik pontosan ugyanazokat a problémákat élik meg, mint mi. Aztán valószínűleg nem lógunk ki azzal, ha nem megyünk hetente játszóházba és a tengerpartra nyaralni, mert nem telik rá, hanem megpróbálunk költséghatékony szórakozásokat találni, és a nagy többségnek nem a legdrágább ruhái és játékai vannak, nem ciki a használtruha cserebere sem.

Aztán tényleg, kapni mit lehet? Tényleg az adott egyesülettől függ az, hogy kapnak-e valamit. Ha szem előtt vagyunk, mert dolgozunk, kapunk. A NOE-tól, a helyi vállakozóktól, mert olvasnak rólunk az újságban, mert kérünk. Vagy egyszerűen már az is segítség, hogy ismerjük egymást, tudunk ruhát csereberélni, ötleteket cserélni, segíteni egymást akár azzal, hogy váltva hordjuk a gyerekeket a zeneiskolába
Ha valaki igénybe veszi a tagkártyás kedvezményeket, már azzal lehet nyerni. Már azzal nullára lehet kijönni, ha csinál valaki egy CIB-es bankszámlát, és gyakorlatilag ingyenesen bankolhat. (600 forintnál legalábbis nekem több a havi banki költségem) Ha még mellé vesz valaki egy-két NOE flottás Vodafone előfizetést, a tiszta haszon jó párezer forint, attól függően, ki mennyit szokott telefonálni :).
Egyébként meg, amíg van NOE, nem vagyunk védtelenek. Van munkáltatói érdekképviselet, meg munkavállalói, meg BKV, a MÁV-nál vagy 3 szakszervezet, tanároknak is van, és még diákönkormányzat is van. Kell nekünk is, akik gyerekeket nevelünk, hogy legyen, aki megszólal a nevünkben. Már csak ezért is érdemes belépni, hogy támogassuk ezt a munkát.

Még info a http://noe.hu oldalon

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Elvileg megünnepeltük

Kicsit rendhagyó születésnap volt ez most megint, most elsősorban az én betegségem miatt. Cserébe viszont mindenki itthon van, és igyekszünk lehetőleg minden kívánságot teljesíteni. 7-én már reggel fél 8-kor túl voltunk a - nagy bánatomra bolti - tortán, az ajándékokon, a gyerekpezsgőn, fél 9-re az első vérre menő konfliktust is sikerült túlélni, végre díszbe vágtuk a nappalit, és minden tele lett lufival. Mondjuk az már éjjel is tele volt apának hála. Meghallgattuk sokszor az Alma együttes vonatkozó művét is. Annyi édességet ehettek, amennyit akartak - nem tudnak sokat :) -, szilvásgombóc volt az ebéd, és bármit kértek, igyektünk nem azt mondani, hogy "mindjárt, csak...".
Misi hétfőn még öntudatosan ordítozott velünk, hogy neki nem márciusban, hanem tavasszal van a születésnapja. Az öntudat és a hangerő megmaradt az ünnepekre is, csak a szöveg változott arra, hogy ő is szülinapos most, nem tavasszal, és nem márciusban. És különben is, EPER! A nagytesók elnézően simogatják meg időnként a fejét, tisztára, mintha az APG könyvekben lennének, hogy jólvan Misike, téged is ünneplünk.
A nagy közös szülinapozás egyébként összehozta a nagyokat is, nagyon régóta nem volt olyan, hogy Réka olyant mondjon, hogy az ő kedvence az öccsei közül a Nándi, bár egyenlőre azzal indolkolja, hogy Misinek olyan ronda herpesze van, hogy ezért nem szereti most annyira...

Réka "kiskedvenceket" kapott, ez a The Littlest Pet Shop, boldog velük. Nándinak pedig a tavaly megalapozott legokészletet bővítettük egy jó kilónyi alkatrésszel, amit a Kockajátékban szereztünk be. (Még mindig szuper hely, a honlapon sajnos nincs fent minden, főleg a hangulat, ami magával ragadja az embert...) Apa összeválogatott - segítséggel :) - mindenféle alkatrészekből, kockákból, elemekből, kiegészítőkből több mint egy kilónyit, amiből járműveket lehet összerakni, és hát, jó ajándék lett. Reggel jót legóztak is apával, készült sok különlegesség, kerekes motorcsónak, szörnyautó, kétfedeles repülő, űrhajó, helikopter, számtalan funkciójú autó, aztán minden fel is robbant. Nándit egyébként frusztrálta, mikor kapott mondjuk egy rendőrautót, és ha szétesett, akkor jött oda sírva, hogy rakjuk össze neki. De az apja régi legóiból nagyon boldogan építgetett mindenfélét, csak hát, korlátok voltak, és sok elemet meg is rágott az idő vasfoga. Most aztán kedvére kreatívkodhat, nagyon bevált az ajándék. Sőt, Misi is szerel ezerrel.

Ma pedig abszolváltuk a gyerekzsúrokat is. Nagy hezitálás ment, mert ugye én hétfőn még haldokoltam. Aztán végül olyan rohamos tempóban gyógyultam, és a gyerekek annyira várták már a bulit, hogy bár Gergő aggódott, vészforgatókönyvet készítettünk, és lepörgettük ma. Jó döntés volt. Nem sütöttem semmit, sem tortát, sem sütit, mindent vettünk készen. Egyet csináltam, kis mini pizzákat, vagyis tésztákat sütöttem ki előre, hiba volt, tönkretettem vele az ebédlőasztalunkat, és kibírtuk volna nélküle is.
A bevásárlást Heni barátnőm intézte, a takarítást Gergő. A gyerekszobát mondjuk ketten rendeztük át, mert hát ezt is mikor kell??? Réka kérte, hogy szüntessük meg a szobáját, mert fél így elkülönülve. Megszüntettük. Ismét nagy tér és szabadság van, bár nagyjából milimétereken múlt, hogy minden elfért.

Délelőtt jöttek az ovisok, összesen heten, meg a mi három csemeténk. Réka eléggé rátelepedett az eseményekre, be is rekedt rendesen délre. Nagyon aranyosak voltak, alig igényelték az irányított játékot, békésen elfoglalták magukat. Sütöttünk velük mini pizzát, mindenki megcsinálhatta a sajátját. Ez nagy ötlet volt (Orbistól), mert senki nem kifogásolta, hogy utálja a sajtot/kukoricát/sonkát/paradicsomot/hagymát/akármit, ráadásul a maradékokat is elvitték magukkal haza. Aztán örültek a tortának, tűz víz repülőztünk, bújócskáztunk, hideg-meleget játszottunk - nyalókát kellett megtalálni :) Hamar eltelt a két-két és fél óra, már jöttek is értük, mentek, el sem fáradtam. Azért lefeküdtem pihenni, Gergő meg nekilátott, eltakarította a romokat, aztán együtt előkészültünk a második fordulóra.

Amikor 5 perc alatt hirtelen hatan érkeztek, és hangosan örültek egymásnak - Réka ugye egy hete nem volt -, már látszott, hogy ez nem lesz olyan sima menet. De hihetetlen aranyosak voltak. Még rájuk nézni is jó volt: 10 sugárzóan jókedvű tündéri kislány, mindegyik szoknyában, mosolyogva, csicseregve ölelgették puszilgatták egymást.
Nem találták fel olyan könnyen magukat, mint az ovisok, tébláboltak ide-oda az első nagy lelkendezések után, úgyhogy fel is ajánlottam, hogy álljunk neki a pizzának. Osztatlanul lelkesedés-mentesen fogadták az ötletet, nulla jelentkező volt a projektre, pedig azt gondoltam, az iskolás lányok boldogan szerkesztik majd a pizzákat. Úgyhogy akkor bevetettem a "hogyan szervezzünk szülinapi partit gyermekünknek?" blogról szedett ötletet. A plüssjáték keresést. Két csapatot kellett csinálni, az egyik csapatkapitány a Réka volt. És mindenki az ő csapatában akart lenni, még a másik csapatkapitány is. Azért ez jól esett, hogy így szeretik Rékát, de baromi rossz lehet, ha valaki mögé nem akarnak beállni. Úgyhogy gyorsan kitaláltam egy játékot a csapatcsináláshoz, amitől senkinek nem lett rossz érzése, annyira lekötötte őket a választás folyamata, hogy nem foglalkoztak vele, hogy ki hol van. Kettesével állítottam a két csapatkapitány elé a lányokat, a kapitányok felváltva választottak, csukott szemmel pörgettem őket, amíg a két jelölt cserélgette a helyét. Majd megállt mindenki, és akit először megfogott a kapitány, az lett a csapattag, a másik ment a másikhoz. Volt vagy 60 darab plüss, amit szétszórtunk az emeleten, 10 perc alatt össze is szedték, aki nyert, az választhatott először az édességes pikszisből. Aztán tűz-víz-repülőzünk, jól lefáradtak, megitattam őket, addig Gergő elrejtette az édességes, névre szóló lufikat a többi között, és lehetett keresni, meg pukkasztani. Aztán a lufikat a ruhánkhoz dörzsölve feltapasztottuk a plafonra, onnan dobálták le puha labdákkal. Ez nagyon tetszett nekik, 3-szor is játszották a délután folyamán, újra és újra eszükbe jutott, csak mi fulladtunk ki folyton, több 100szor lehajolgatni a lufikért, aztán fel... Aztán kincset kerestünk két csapatban, a szokásos nyomozósat, mikor egyik cetli a másik rejtekhelyére utal, és az utolsó a kincs lelőhelyét mutatja. Aztán torta - nagyon cukin énekelték a Boldog szülinapot, felemelő volt, hogy nem kellett benne rekedten részt vennem -, és végül a többi játék, amivel készültem, már nem került sorra, mert bújócskázni kezdtek, és annyira jól, hogy mire elunták, megint lufiztak, és már jöttek a szülők.
Nándi ugyanolyan rosszul viselte azt, hogy nem őt ünneplik délután, mint Réka a délelőttött. Csak máshogy reagálta le. Réka ugye megpróbálta átvenni az uralmat az ovisbuli felett, gyakran sikerrel, illetve leszólta a fiúkat, Nándi pedig hisztirohamokat kapott, és a szokásos önbüntető hadjáratát folytatta időnként. Egyik kislánynak eljött az öccse is, vele jól kijöttek, sokat segített neki ez.

És aztán hazament mindenki, lefektettük az állandó hármasunkat, (17 gyerek, és kb. ugyanennyi felnőtt fordult meg ma nálunk...) nem sokat kellett altatni. Csináltam magunknak minipizzát, ha már meghagyták a hozzávalókat, néztünk megasztárt felvételről, megettük a maradék csipszeket, és ennyi.
Egyvalami hiányzik. Réka második születésnapja óta mindig együtt ünnepeltünk azokkal, akikkel együtt szültük őket, ha nem is mindenkivel. Idén először senki nem volt itt, és nincs is tervben ilyen közös buli. Ez kicsit rossz érzés.

Mindenesetre jó, hogy túl vagyunk rajta. Fáradt vagyok, de talán nem leszek betegebb, jól bírtam. Holnap kipihenem :) És Misinek már tervezem, hogy milyen szuper tortát fogok majd sütni márciusban. Eper alakút és ízűt és kinézetűt. Ha nagyon akarja, még zsúrja is lesz :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hogy hogy vagyok, avagy nyugdíjasposzt

Az van, hogy meglehetősen megbetegedtem. Összeszedtem egy csomó gyulladást, úgymint torok-, fül- és hörgőgyulladást, valamint a sok köhögéstől meg a szuper állapotomtól sikerült az isiászos lumbágómnak is gyulladt állapotba kerülnie. Szóval abszolút halmozom az élvezeteket. Főleg, mert ezt teljes gyerektársasággal kell nyomni, hála érte, hogy Gergő munkája megengedte, hogy itthon maradjon velünk a héten. Hétfő estére már 39.5-öt produkáltam, amit viszont a lórúgás antibiotikum másnapra csont nélkül legyűrt.
Keddig azonban csak feküdtem, és néztem a plafont, néha még az sem sikerült. Egyszer felkeltem , hogy feltegyek egy rizst főni, meg a sütőbe besorakoztattam néhány bolti falatkát, és 5 perc után elsötétedett minden, majdnem elájultam. Még elértem a kanapéig. Úgyhogy utána nem vagánykodtam, megoldották a főzést, én meg végig feküdtem szombat délután óta. Szerda óta már van kedvem laptopozni, dolgozgattam is, jó sokat telefonáltam, bár elég lila a hangom, azért sikerült pár felgyűlt ügyet elintézni, jól is esett. Tudok tanulni a Rékával is, meg játszani velük, ha idehozzák, amivel akarnak. Lázam már nincs, a torkom sem fáj, viszont még mindig búra van a fejemen, és időnként köhögőrohamokat kapok, amikkel nem is lenne baj, ha nem lenne olyan, mintha minden köhintéskor egy jókora homokkal töltött zoknival derékon nem csapnának.
Aludni nem tudok, rémálmaim vannak, vagyis még annál is több, vagy kevesebb, de nem tudom, hogy ezt le tudom-e írni, nagyon szeretném.
Hívták ugye a nagyszülők a gyerekeket szülinapjuk alkalmából, Réka mondja valamelyiknek, hogy hát, anya fekszik egész nap, apa csinálja anya munkáját. És mit csinál apa? Hát, öööö... ad nekünk enni meg kiabál és velünk van. Azért ennél nagyobb hős: zacskós levest, virslit, szilvásgombócot főz, kenyeret ken, feneket töröl, gyerekorvoshoz, levegőzni, mekibe visz, ajándékot vesz, takarít, pakol, mosogat, fektet, öltöztet, fürdet, mesél. És nem is kiabál sokat. És főleg engem kiszolgál. Mosott is és teregetett is. Mondjuk a ruházkodással hadilábon áll, mondtam, hogy azzal ne foglalkozzon, hozzon oda mindent, úgyhogy a mi szobánk az gyakorlatilag egy ruha halom, egy ösvény van az ágyig, és annyi, a szennyestartó üres, és a gyerekek egész nap pizsamában vannak, amíg nem mennek ki. Tele a szárító, és még a múlt héten beszáradt ruhákat sem volt erőm elrakni, úgyhogy az is itt kupacolódik. Elég szörnyű, de mindenkinek jobb, ha ezeket én teszem majd el.  De az alsó szint abszolút vállalható, és a gyerekszobát is minden nap hűségesen elpakolták.

Szóval ezek vannak. Most már úgy néz ki, megmaradok. De ha mégsem, nyugodtan halok meg, mert a zuram egy szent, és elboldogul maga is a gyerekekkel.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Kislábnyom verseny - félidő

Írtam már arról, hogy beneveztem egy energiatakarékossági versenyre. Azért is jó kis verseny, mert a legtöbb dologgal nem csupán a környezetet védjük, hanem spórolni is lehet, ami azért nekem kihívás és feladat is mostanában. Megmondom őszintén, ad rendesen munkát, de bizony mégis élvezem.

Az első feladat egy háztartási klíma audit elkészítése volt, amiből nekem nagyjából az jött le, hogy elég ügyesek vagyunk. Jó, mondjuk ezt sejtettem. Amikor lakásban laktunk, 50nm-en ketten illetve hárman, 6-8 évvel ezelőtt, jóval 13 ezer forint felett volt a havi villanyszámlánk. Azóta minden évben sikerült visszatérítést kapnunk, pedig a létszám is, és a lakás mérete is csak nőtt. Amikor lecseréltük a hűtőnket, kiszámoltuk, hogy az áram különbözete nagyjából fedezi is a havi törlesztőrészletet, így 3-4 év alatt ingyen lesz egy új hűtőnk. Gergő átszerelte a számítógépeket, hogy kevesebbet fogyasszanak, többet használjuk a laptopot, nincs tévénk, teljesen kikapcsoljuk amit nem használunk. Folyamatosan cseréljük az izzókat energiatakarékosra, most már több, mint a fele az, amelyikeket legtöbbet égetjük. Csak a szőnyegeket és a gyerekek orrát porszívózzuk, ahol lehet, partvist használunk. Most 9300 forintos villanyszámlánál tartunk, pedig van mosogatógép, mobil klíma, több, mint kétszer akkora házban lakunk, hét év alatt megnőtt az áramdíj, két és félszer annyian vagyunk, Gergő itthon is jócskán használja a számítógépeket, sőt, szervert állított be, és hát a gyerekekre is kell mosni, mert kert is lett. Nem keveset. De az ötletek, amiket az évek során megvalósítottunk, szinte mind ott voltak a kiadványokban, mint energiatakarékos tippek. Azt meg sem találtam, hogy az előtetőre mi fehér anyagból a nagy melegek idején fel szoktunk egy réteget rögzíteni, így az átlátszó tetőn nem tűz be a nap, és sokkal hűvösebb lesz a nappaliban, a fény viszont nem csökken. Vagy hogy ilyenkor éjszaka főzök, és nem kell klímát bekapcsolni, vagy kiviszem a fritut a teraszra. Bár az nem környezetbarát az olajhasználat miatt, de nekem szupi fritum van, egy kanál olajjal is működik.
Kiderült az is, hogy nem is tudom, hány lámpa van a lakásban, jóval alábecsültem.
Nagyon rávilágított arra is, ami már amúgy is mindennapos felvetés nálunk, hogy bizony a szigeteléssel komoly problémáink vannak, és ezen mindenképpen el kell gondolkoznunk. Annál is inkább, mert most, hogy ezek a nagy hidegek voltak, a pléd mögött, amit a gyerekszobában az ablakpárkányra tettem összecsavarva, vastagon jeges lett a fa ablakkeret, másik ablakokra pedig belülről fagyott rá a pára. Ezek elvileg hőszigetelt ablakok, az egyik kevesebb, mint 10 éves, a másik közel 15. A lentiek, amiket négy és fél éve mi tetettünk be, még bírják.

A második feladat egy teszt kitöltése volt. Hát, nem kevés órát töltöttem vele, de sokat tanultam. Sejtettem, hogy nem véletlen érdemes megvenni az energiatakarékosabb készülékeket, de az azért fejbevágott, hogy ha B kategóriásunkat cseréljük A kategóriásra, átlagosan 25-40%-ot takaríthatunk meg. És a lakosság nagy részének C és D kategóriás nagygépei vannak...
Aztán találkoztam egy Zeer edény nevű dologgal is, és már rá is uszítottam a tesómat, hogy csináljon ilyeneket, bár nem tudom, fog-e. Megtudtam, hogy a heti egy nap hústalan böjtnek nem csak testi-lelki, hanem környezetvédelmi jelentősége is van. Közelebbről találkoztam a csendes-óceáni szemétszigettel, amiről már hallottam, de nem tudtam, hogy ennyire szörnyű, és ilyen ütemben nő.
Kiderült, hogy nem csak mi vettünk fel hitelt, hanem az egész emberiség - tavaly szeptember 27-re feléltük az éves energiakészletünket, és a jövőtől vettük el amire szükségünk volt. Ami baj, hogy nem létfentartásra, hanem luxusra. Ahogy olvastam, (és ha jól számoltam a lábnyomunkat) egyes kutatások szerint, ha mindenki úgy odafigyelne, mint mi, csak alig kellene elvennünk a jövő nemzedékek tartalékaiból. Pedig még mi is sok luxusra pazarlunk, ahol lehetne megfogni. Még nem minden égőnk energiatakarékos, nem komposztálunk, sokat fürdünk kádban, rendkívül rossz a ház tető és nyílászáró szigetelése, csomó háztartási eszközünk van, és hát rengeteget autózunk, utazunk.

Apropó, utazás, a mostani szorgalmi feladat pont az autózási szokások felülvizsgálata. Megírtam, még csinosítom, de minden ajánlott tippjüket használjuk. Sőt, még többet is. Ha tömegközlekednénk, és az ahhoz kapcsolódó karbon lábnyomainkat számolnánk, és szorozgatnánk, könnyen lehet, hogy nem lenne különbség környezetszennyezés szempontjából. Ez persze hipotetikus, hiszen a busz akkor is megy, ha én nem ülök rajta, és miattam nem indítanak újat...

Szóval nagyon szeretem ezt a versenyt, és nagyon örülök, hogy beneveztünk. Nem gondolom, hogy fogunk nyerni (pedig tuti nyeremények vannak), csak az első hat családot díjazzák. Sokat pazarlunk, lassan megy az áldozatok meghozása, feladni az energiapazarló szokásainkat, kényelmességeinket. Nekem a konyhagépeket, Gergőnek a szervert,  leküzdeni a lustaságunkat és megcsinálni a komposztálót, lemondani a rendszeres forró fürdőkről, és költeni az energiatakarékos izzókra, víztakarékos zuhanyra, wc-tartályokra. De már sok szokásunkon változtattunk, lehet, hogy 4-5 év múlva már az élmezőnyben leszünk. Addig csatlakoztam egy energiaközösséghez is, elvileg a tavaly télihez képest 9% energiát kellene megtakarítani, talán összejön. Szóval jót versenyzek, ha van versenytárs olvasóm, örülnék, ha hagyna egy kommentet! :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Réka

Úgy nyolc hónapos terhesen egyik éjjel - amikor egyébként mindig vitustáncot szokott járni -, egyszerűen nem mozgott. Hiába ráztam a hasam, ugráltam, fürödtem meg, semmi. Bepánikoltam. Nagyon. Féltettem a gyerekemet: az életét, az egészségét, tudni akartam, hogy minden rendben van. Berongyoltunk a kórházba, szívhang hallgatásra, ahogy a hangszóró elkezdte a dübbögést, pár másodperces késéssel el is kezdett rugdosni. Hihetetlen volt a megkönnyebbülés. Azt hiszem, akkor lettem anya. 


Amikor megszületett, az első gondolatom az volt, hogy mennyire mérgesen sír. Aztán az arcomhoz tették, és kék volt és jéghideg, és nagyon sajnáltam szegényt. És nem akartam hazamenni a kórházból, hogy aztán vissza kelljen jönni, és órákat kelljen várni vele a huzatos folyosón valami vizsgálatra. Inkább bent maradtunk még egy hétvégét, hogy hétfőn akkor simán megcsinálják, elviszik, visszahozzák. 
Emlékszem az első katasztrofális fürdetésre, amit végigordított, és a sikerélményre, hogy igazi vizicsibét varázsoltunk belőle két hét alatt. És arra is, hogy mennyire hülyének éreztem magam a gügyögéstől, főleg, ha videózott közben Gergő. Emlékszem, ahogy figyeltük minden rezdülését, hogy megismerjük őt, hogy megéljünk minden egyes pillanatot. Hogy hogy örültünk minden elsőnek, minden újnak, akár köldökcsonkról, levegőzésről vagy kinőtt ruháról volt szó. 
Arra, mikor rájöttem, kb. két hónapos korában, hogy oké, hogy minden gyerek sír, de az enyém annyit sír, mint három másik együttvéve. A rengeteg harcra magammal és a környezetemmel, akik úgy beszéltek, mintha, mind jobban tudnák, de éreztem, hogy mégis nekem van igazam, mert én ismerem, én vagyok az anyja. 
Hogy két hónaposan megtartotta a súlyát a lábán, és mindig csak kifeszítette magát és állni akart, de nem lehetett neki, és büszke voltam rá, és aggódtam érte egyszerre. Emlékszem a kendőzésekre és sétákra, ahogy az életünk részévé lett, és egy percre sem voltam nélküle, és nem is vágytam igazán rá, mert attól voltam boldog, hogy neki jó. Emlékszem a végeláthatatlan nappali altatós ringatásokra,  és az esti, tejbajszos, elégedetten kidőlt kislányra. A jó érzésre, ahogy békésen szuszogott rajtam, hogy nem volt kedvem letenni. A felszabadultságra, mikor kiderült, hogy mi a baj, és van orvosság. Az örömre, mikor megállapíthattam, hogy a lányunk ugyanolyan boldog és kiegyensúlyozott gyerek, mint a többi, és nem a hét híre, hogy mosolygott egyet. A büszkeségre, hogy milyen sok dologban kiemelkedően ügyes. Annyi büszke, boldog pillanatom van eltéve! 
Nagyon nehéz volt az első évünk. Az a sok küzdelem és tanulás, ahogy együtt jöttünk rá, milyen anyának és Rékának lenni nálunk, nagyon összekovácsolt minket. Lehet, hogy néha szemtelen, és gonoszkodik a tesóival, és időnként nehezebb úgy szeretni, ahogy ő azt elvárja, néha talán szigorúbb is vagyok vele, mert jobban kell vigyázni a gyeplővel, de a sok közös küszködés emléke arról, amit együtt végigcsináltunk... Nem tudom kifejezni magam, de úgy éltem meg, hogy sokat dolgoztunk azon, hogy jó legyen neki, és ez talán még erősebben összeköt minket.

Réka totyogónak nagyon okos volt. És ügyes. És gyönyörű. És nem evett soha semmit, inkább beszélt. És aludni sem aludt, ahelyett is beszélt. Hihetetlen cserfes és bűbájos kislánnyá változott 2 éves korára, bárkit az ujja köré csavart, és azonnal igazi pótanyukává is lett. Gondoskodott és rendezgetett, műsort adott és színészkedett. És élvezte mindig, ha körülötte forgott a világ. Sosem volt körülötte csend, nyugalom, ha mégis, biztos lehettem benne, hogy rájuk kell nézni.  

Sok dolog változott nála is az utóbbi 4-5 évben. Vagy talán nem is mondhatom, hogy változott, talán csak érnek a dolgok. Viszont gyönyörűen eszik, rengeteget és bármit. És önálló lett, megszeretett békésen, egyedül is játszani, sőt, igénye lett rá, neki, akit 1 percre sem lehetett magára hagyni soha. Cserfes is és bűbájos is, tetőtől talpig nőből van, és rengeteget beszél. Szinte mindent elmesél, és én szeretem hallgatni. Magyaráz, elmesél, felháborodik... Hihetetlen igazságérzete van, és nem csak a maga javára. Nem füllent, és bár nem szereti beismerni, ha hibázott vagy tévedett - ki szereti -, ha zokogva is, de visszautasítja a neki kedvező igazságtalanságot, még akkor is, ha előtte ő maga követelte, mikor még jogosnak tartotta. Mérhetetlenül szabálytisztelő, ha valamit harmadik személy fektet le, az úgy van, az áthághatatlan, minket is ellenőriz. Itthon azért próbálkozik :) Szereti, ha forog körülötte a világ, ha nem forog, hát forgatja, színészkedik, előad, rendez. De már nehezebben tekeri az ujja köré a mindenkit, és ez néha kemény. Lenne ő pótanyuka is, csak vevő nincs már rá, ez sem egyszerű. 
Nagyon igyekszik, hogy 'jó' legyen, hogy megfeleljen az elvárásoknak, jöjjenek azok akárhonnan. Az utóbbi időben már a mieinkre is marad néha ideje. Bár, ha valaki máséval ellenkezik... És ha a Marci azt mondta, hogy a kertjükben skorpiópókot látott, akkor csak az internet bizonyíthatja be, hogy skorpiópók van ugyan, de csak Afrikában, én hiába mondanék ilyesmit. Pedig nem szoktam átverni. 
És bár ő a világ közepe, egyre nyitottabb a periféria, a mások felé, egyre jobban érti, hogy oka van annak, hogy valami illik vagy nem, hogy van, ami másnak rossz, miközben neki jó, és akkor fontos az is, hogy a másiknak ne legyen rossz, és már magától is kitalálja, hogy valamit hogy lehet helyesen csinálni. 

Nem egyszerű lapot húzott velünk, nem engedjük annyira szabadjára, mint szeretné, és hát mindent rajta próbálunk ki, lévén ő a legidősebb. De nagyon szeretjük a mi sok fejtörést okozó, még több gyönyörű pillanatot szerző, nagy büszkeségeket hozó próbalányunkat. Egyszerűen nem tudok róla olyan szeretettel írni, ami van bennem iránta.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Fontos, fontos felhívás

Koraszülött babáknak kérnek segítséget, horgolni, kötni, varrni tudó anyukáktól. Részleteket itt olvashattok.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nándi

Az idén elmaradt valahogy a szokásos nosztalgikus hangulatom ami a születésnapok környékén mindig el szokott fogni. Talán azért is, mert az élet meglehetősen áthúzta a terveinket, de talán más miatt, hiszen volt már ilyen. Most valahogy az az érzés is elmaradt, hogy milyen kicsik ezek a gyerekek ahhoz, hogy 5, 7 és majd 3 évesek legyenek. Most úgy érzem, hogy elteltek ezek az évek, és így van rendjén. Rengeteg fotóm van Nándiról, és nagyon szeretem nézegetni őket, elővarázsolják azt a rengeteg pillanatot, aminél ott lehettem. És vannak pillanatok, amik csak vannak, bennem, remélem kitörölhetetlenül. 


Emlékszem a pillanatra, mikor eldöntöttük, hogy mikor legyen Nándi születésnapja, a kétségbeesésre és a félelemre. Emlékszem, amikor álltunk a dugóban, és aggódtam, hogy elkésünk, Gergő pedig nyugtatott, hogy biztos nem kezdik el nélkülünk.  Aztán emlékszem Gergő arcára, ahogy néz be a műtőbe a kis kerek ablakon. Emlékszem, milyen hálás voltam Nándinak, hogy amikor az arcomhoz tették, és meghallotta a hangom, abbahagyta a sírást. Most is érzem az arcomon, hogy milyen hihetetlenül selymes volt a bőre. És tudni akartam róla mindent, legalább azt, hogy hány kiló, és hány centi, ha már látni nem láthatom rendesen, és fájt, hogy ha egy másik gyereket adnának a kezembe, nem ismerném meg, hogy ő volt-e az. 
Aztán megvan az is, mikor folyton sírt a kórházban, és ahogy berakták az inkubátorba, azonnal elhallgatott, és aludt vagy két órát, és akkor nagyon sajnáltam, hogy ki kellett jönnie ebbe a ronda hideg világba. 
És emlékszem az első találkozásokra, a hálára, hogy hagyta, hogy Réka lelkével foglalkozzak, és hogy később tette el magát egy pár hétig éjszakára, hogy jusson neki is egy kis privát idő velem, ismerkedni.  Emlékszem az örömre, hogy legalább napközben békés, a büszkeségre, hogy milyen hihetetlenül mozgékony, hogy négy hónaposan már gyakorlatilag kúszott, és hogy alig hat hónaposan ült-állt-mászott. És mihelyt mászott, autózott. Emlékszem, ahogy járni tanult, egyáltalán nem foglalkozva vele, hogy nem megy neki, minden óvatosság nélkül rohant bele a vakvilágba. Egyszer elfogyott itthon az Arnica, és akkor pár nap múlva úgy nézett ki, mintha legurult volna a lépcsőn. Hogy elég volt elkezdeni öltöztetni, és már félálomban volt. Hogy milyen nagyon szeretett enni, bármit és bármikor, bámilyen mennyiségben. 
Úgy emlékszem Nándi totyogós korára, mint aki mindig megtalálja az élet sava-borsát. Mindig benne volt a sűrűjében és mindig talált valamit aminek lehet örülni. Rengeteg örülős pillanatunk van. 

Sokminden változott az elmúlt 2-3 évben. Már nem eszik, nagyon válogatós. Már nem örül mindenek, már nem kell mindig mozgásban lennie, már néha meg tud ülni a fenekén is, bár ha megy, még mindig csak futva tesz meg utat, csak úgy menni még mindig nehezére esik. Óvatosabb, vannak félelmei, reálistól, irreálistól vegyesen. 
De még mindig mindent tudni akar, és főleg megtapasztalni, és beszél is, ami nagyon hiányzott 20 hónapos koráig, sokat, csipog, csacsog.  Néha túl sokat is. És sírósabb is lett, és mindenképpen hisztisebb. De ugyanolyan bohóc, ugyanúgy boldoggá teszi, ha nevetnek körülötte. Ugyanolyan kiszámíthatatlanul, mégis, belegondolva rendkívül logikusan reagál az életébe besodródott körülményekre, emberekre. Ugyanolyan különleges, gyönyörűséges, imádnivaló kisfiú. A mi Nándink. Isten éltesse!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Fontolgatom

hogy elhunyok. Misi befulladt az éjszaka, krupp megint, én meg csak simán a köhögéstől meg a magas láztól vagyok ki. De legalább nem zavart a hideg szoba. Hála, hála, hogy hétvége van, és itt van Gergő. Kedden Nándi születésnapja, szerdán Rékáé, neki még ajándéka sincs, és úgy néz ki, csütörtökig mindenki itthon lesz. Lehet, hogy kiíratom a zuramat is, mert én biztos, hogy nem tudok a három gyerekre felügyelni. Még a sima fekvés is gondot okoz.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Itt a farsang, áll a bál

Ma volt az ovis farsang. Nélkülünk, pedig biztos nagyon jó volt. Igaziból már eldöntöttük, hogy így lesz, de aztán délután be is lázasodtam, úgyhogy elmúlt minden lelkiismeretfurdalásom, hogy nem hajtottam el a szakadó hóban apjukat Nándival, mert csak ők voltak egészségesek. Helyette itthon farsangoltunk, együtt.

Sütöttem sok fánkot, aminek egy részét elküldtük az ovisoknak, a kimaradt tojásfehérjéből valami hihetetlen finom mákos sütit - le is kell írnom, hogy nehogy elfelejtsem, hogy volt! A fánkokat áthúztuk szánkón a Bálintékhoz, hogy vigyék el magukkal, aztán átmentünk a kisboltba. Vettünk két üveg bökős innát, vagyis Fantáziát, hogy legyen bulihangulat. Ez nálunk a Dom Pérignon, az ital, amitől igazán ünnep a gyerekünnep :) Nándival mentünk, a műanyag autószánkóval, betette a két flakont a lába mögé, hogy az a hajtómű, és onnantól fogva állandóan turbóra kapcsolt. Hiába mondtam neki, hogy elromlott a turbó funkció, mindig megszerelte, és csak kacagott, ha rángatott a motor. És az sem hatotta meg, hogy köhög a motor. Pedig tényleg köhögött. Mikor hazaért, és megmérte a lázát, meg is fogadta, hogy akármennyire szereti a havat, most egy darabig nem fog kimenni.

Itthon aztán beöltöztünk. Én betegnek, bebugyoláltam magam egy nagy plédbe és teát ittam a kanapén :) Réka Iluska volt, Nándi katona, Misi végül róka lett a számtalan jelmezéből. Gergő megúszta, nem kérte rajta számon senki, hogy miért van játszósban. Egyébként csak mi maradtunk beöltözve, lányok, a fiúk vagy 10 perc után levetkőzek. Aztán volt evés, ivás, tánc és móka. És a farsang fénypontja, a tombola. Édességeket húztunk ki, és minden szám nyert. Réka csinálta a tombolaszelvényeket, nagyon ügyesen, még a 6-9-est is könnyen meg lehetett különböztetni. Annyira tetszett nekik, hogy aztán újra húztunk, második alkalommal játékokat hordtak össze, azokat sorsoltuk. Kártyáztunk is, és nagy habos fürdő tette fel a koronát a délutánra. Misi már ebben nem vett részt, ugyan ment megnézni, hogy tényleg nagy hab, tényleg nagy kád víz, de inkább lefeküdt aludni, vacsi nélkül. Ő ma éhes és büdös baba maradt :)
És még azt is megengedtem nekik, hogy a mi szobánkban feküdjenek le aludni. Olyan jó kedvük volt, nagyon nem volt kedvem elrontani.

Szóval így telt a mai farsang. Hoztam fotókat, bár Misi szegény szörnyen néz ki, valami herpeszvírus kapta el szerencsétlent, most már nem lázas két napja, de az arcán, állán mindenhol apró herpeszpöttyök vannak, és borzalmas ez a két nagy seb a száján. Hála Istennek jól viseli. Misinek egyébként három jelmeze is volt, egy sárkány, ez a róka - mindkettő kölcsönben - meg egy hiperszuper szellem. Még reménykedek, hogy hajlandó lesz felvenni a szellemet valamelyik alkalmon, mert amilyen egyszerű volt, olyan jól néz ki :)



Rékának régi lepedőből varrtam a szoknyát, és maradék anyagokból foltozta meg a mama, az ingecskével együtt. A kötény nincs rajta sajnos, elfeledkeztünk most róla, pedig attól lett igazán Iluska. A lyukas harisnya nem direkt volt, de végülis illik a szegénylány szerkóhoz :)



Nándi páncélingébe meg beleszerettem. A vaterán lőttem, de kézzel készített, szerintem szenzációs :) Viszont 500ft-ba nem fért volna bele a karton sem, nemhogy a munka... A kardot meg hőtükörből ragasztottuk, a pajzs persze, hogy lábos fedője.



És ha már jelentettem egészségügyi fronton, elmondom azt is, hogy Réka szegény tegnap nagyon lázas, nagyon beteg volt, ha nem mesét nézett, akkor csak a plafont, nem is evett, ami nála nagy szó. Ma már jobban volt, tudta piszkálni is a tesóit, bár estefelé még megijedtem, hogy komoly baj van, mert olyan kedves volt a Nándival. Bohóckodtak sokat, Nándi vacsoránál mondta is két kacagás között pihegve, hogy "nem tudok enni, olyan vicces vagyok".  Úgy néz ki, hétfőn még jól itthon leszünk legalább mi csajok, de szerintem a Misi miatt a fiúk is...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Várjuk a havat

Itt a tél. Végülis most van az ideje, ahogy a vers is mondja, "most ideje, most fagyjon, akár beleszakadjon". Hát, beleszakadni nem fog, maximum mi a fűtésszámlába, de azért jó idebent a jó meleg. A gyerekek nagyon várják a havat, nekem mondjuk jönnek a félelmeim is ezzel kapcsolatban, de majd ha itt lesz a folyó, átmegyünk rajta valahogy, és igyekszem én is élvezni azt a részét, amit lehet.

Nem tudom, lesz-e ilyen rész a látványon kívül. Ugyanis teljes létszámban leledzünk itthon. Misi kedd éjjel lázasodott be, szerdán is egész nap magas láza volt, de más semmi. Tegnap nagyon ronda herpeszek nőttek körben a száján, és nagyon rosszul aludt az éjjel, de nagyjából ennyi. Ma reggel Réka ébredt lázasan, neki a torka is fáj, és meglehetősen levert. Nándi még bírja, apjuk is. Én két napja köhögök, megint fáj a fejem, ami múlt hétvégén múlt el az előző betegségek után, és taknyosodok befelé... Tök jó. Holnap lesz az ovis farsang, amire tegnap csináltuk meg a jelmezeket, amik nagyon jól sikerültek. A János vitéz jegyében kellett volna beöltözni, a többi farsangon mindenki más akar lenni egyenlőre, de most kellett Iluska, meg szellem, meg sárkány, meg katona is. És griffmadár is. A szülők elvileg előadják a János vitéz kicsit lebutított változatát, mi is vállaltunk benne szerepet, Gergő lett volna a huszárkapitány, én meg a griffmadár, de úgy néz ki, ebből most nem lesz semmi. Mondjuk amúgy is aggódtam attól, hogy itt lesz a nagy hó, hogy jutunk majd oda meg haza... Kicsi esélyét látom, hogy elmenjen Gergő Nándival farsangolni... Ma csomagoltuk volna a tombola ajándékokat, arról is lemaradok, nem tudom itthagyni a gyerekeket. Viszont jövő héten lesz a gyerekek születésnapja, akkor legalább nem lesz beteg senki. Remélem :)

Apukám helyrehozta és tegnap elküldte nekünk azt a szánkót, amin még én szánkóztam gyerekkoromban. Az eredeti szakmája lakatos, és ő készítette, hogy hárman is rá tudjunk ülni. (A nővérem akkor már "nagy" volt, nem közösködött velünk, így vele nem számolt.) Remélem, tudjuk majd használni most, bár olyan hideget mondanak, hogy nem tudom könnyen elképzelni, hogy elbandukolunk valami lejtőhöz, így majd húzhatjuk a 60 kilónyi gyereket a 8 kilónyi szánkón körbe a fűzfa körül... :D

Tegnap kikötöztem néhány tányér napraforgót a faágak alá, hogy megtalálják majd a madárkák, ha ránkszakad a fehérség, közben észrevettem, hogy egy óriás virágcserépben valamik azt hitték, hogy tavasz van, és elkezdtek kibújni. Rájöttem, hogy valószínűleg ezért nem találtam azokat a hagymákat, amiket januárban szoktam elültetni, hogy a tél végére virágozzanak. Mert ki sem szedtem őket a földből, hanem csak kiraktam a cserepet. Persze, mert akkor volt a töröttláb, amikor ideje lett volna a kiszedésnek! Szóval felfeszegettem a földről a cserepet, nem volt egyszerű, becipeltem, és remélem, hamarosan virágoznak is majd a nárciszok, és bújnak a tulipánok :)

Mert várjuk, várjuk a havat, de azért még jobban a tavaszt!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS