Zöld gondolatok - Komposztálás, lakásban is

Majdnem elfelejtettem, hogy hétfő van, és nekem környezetvédelmes bejegyzést kell írnom. És ahogy ez lenni szokott, nem is jut eszembe semmi konkrét. Múlt héten, mikor azt az elsőt írtam, egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy melyikkel kezdjem a sok közül. De azóta annyi víz lefolyt a Dunán.

Azt hiszem, előveszem a komposztálást. Mert nagy büszkeségem, hogy végre elkészült a komposztálónk. Gergő már március elején levágta a darabokat a nappaliból felszedett hajópadló-deszkákból, (két és fél éve őrizgetjük őket, nagyon utálom azt a kupacot a kertben) de valahogy nem jutott rá, hogy össze is rakjuk. Volt egy jó módszer, de nincs nekünk annyi türelmünk. Végül fogtam az antik fúrógépünket és egy marék csavart, betekertem a fúróba egy csavarhúzóbitet, és nekiláttam. Mivel nincs akkus csavarozónk. Még szerencse, hogy úgy döntöttem, csak három oldalt csinálok neki, a negyedik a betonkerítés lesz, mert a második oldal utolsó csavarjánál ment tönkre a fúró. Annyira elöregedett a vezetéke, hogy szétmállott, és összeértek benne a drótok. Én megúsztam, le tudtam dobni, bosszúból a biztosítékot leverte :) De akkor már nem adtam fel, összecsavartam kézzel az utolsó oldalt. Mert ügyes vagyok.

De miért is bennem ez a nagy vágy a komposztálás iránt? Nem azért, hogy kevesebb szemetünk legyen, és kevesebb szemétdíjat kelljen fizetni, bár már gondolkozom rajta, hogy lecseréljük kicsire a kukánkat, ha van rá lehetőség. A szelektív gyűjtés miatt, mióta nincs pelenka a családban, általában két hét alatt telik meg a nagy kuka, pedig még elég sok dolgot dobunk ki, amit lehetne szelektíven gyűjteni. A komposztálással a szakirodalom szerint akár további 30%-al is lehet csökkenteni a szemetünket. Ez már kihívás.
Környezetvédelmi szempontból meg azért jó, mert ezt a 30%-ot nem kell elvinni a kukásautónak, ami így kevesebb benzint fogyaszt, hiszen kevesebbet kell fordulnia, sőt, ha távlatokat nézünk, tovább is használható, nem kell annyi kukásautót gyártani, illetve nem kell annyi hulladéklerakó, kevesebb szemetet kell elégetni. Jó, nem az én 5-7 kg komposztálható heti mínuszomból, hanem ha sokan komposztálunk.
A háztartási szemet vagy elégetik, vagy lerakják. Ha elégetik, az rossz, mindenképpen környezetszennyező, az a pár kilogramm is számít, amit az ember nem dob ki. Ha lerakják - az elszállítás, tömörítés, forgatás környezetszennyezését (üzemanyag) nem számítva - végülis teljesen mindegy, a szerves hulladékból ugyanúgy humusz lesz, annyi, hogy nem hasznosulhat a többi hulladék között, meg büdös. De végülis azt hiszem, ez nem környezetszennyező, csak pazarlás. Főleg, hogy közben vesszük a virágföldet csomó pénzért, amit szintén csomagolnak, szállítanak, raktároznak, arról nem is beszélve, hogy van, hogy mocsarakból, lápokból kotorják ki - és ezzel teszik tönkre - a virágföldet... Ha komposzttal dúsítja az ember a földet, nem lesz szükség műtrágyákra, vegyszerekre sem a jobb termésért, nagyobb virágokért. Nem csak a vegyszerek, műtrágyák hatása káros a természetre - vizekre és többire, hanem ezek előállítása is környezetszennyező. Az avarégetés is nagyon káros, én tavaly még meggyújtottam a kupacot, aztán néztem a füstöt, és eloltottam. Pedig amúgy is csak a diófa levelét szoktuk elégetni, merthogy csersavas, de most inkább kerestünk neki egy helyet, ahol van ideje lebomlani.
Nekünk is itt van még a konyhai hulladékon kívül a levágott fű, a kigyomlált gaz, ősszel az összegereblyézett levelek, néha megromlott étel, amiknek mindnek helyet kell találni, jobbat, mint a kuka. Van, aminek van jó helye, a fűvel mulcsolok, az eperpalánták például nagyon hálásak érte, ha a gyökerüket melegen, nedvesen tartom, van, aki ezt fekete fóliával teszi, a levágott fű tökéletesen alkalmas erre. A tökféléket is körbe szoktam rakni, amíg megerősödnek, nem tud kinőni a gaz, elrohadva pedig jó tápanyagot biztosítanak. De néha túl sok van, nem tudtunk vele mihez kezdeni.

Most már mehet minden egyéb a komposztálóba, jó nagyot csináltam. A teafiltertől kezdve a gazokon keresztül egészen a papírzsebkendőig. A komposztálásnak megvannak a maga szabályai és trükkjei, ezekhez én kevés vagyok, hogy leírjam, van ennek rendes irodalma, akinek van kedve, Google barátunk szívesen segít.
Ami viszont meglepett, és kevesen tudják szerintem, lakásban is lehet komposztálni. Meg lehet valósítani házilag is, itt és itt olvastam róla, de nem tudom, hogy én bele mernék-e vágni. Szerintem ehhez nagyon precíznek és odafigyelőnek kell lenni, ami nekem nem biztos, hogy menne. Persze lehet venni ilyen tartályt készen is, nem olcsó, és elkötelezett környezetvédők bizonyára azt is tudják, mikor hozza vissza a gyártás során ráfordított műanyaggal és egyebekkel okozott környezetszennyezést. (Néha elgondolkozom az ilyeneken, hogy mi az ami visszajön a réven... ) Van gilisztával is, az szimpibb nekem :) Azt mondják nem büdös, a mostani kislábnyom verseny győztese pont egy ilyen linkelt gilisztásat szerzett be egyik vállalásaként, és azt írta, tényleg nem az, bár még nincsenek bent a giliszták. Azt hiszem, ha erkélyem lenne a lakáshoz, belevágnék. A mostani eszemmel.

Aztán ott vannak a társasházak is. Amiknek olyan pici kertje van, hogy belerakva egy komposztálót alaposan elcsúfítja a kilátást. Erre is vannak jó ötletek, mint például ez. Ezzel akár díszíteni is lehet a kertet. Vagy a közösségi komposztálás lehetősége, hogy a társasház közös udvarán vagy szemetesénél felállítani egy komposztálót. Természetesen ennek kell, hogy gazdája legyen, ha úgy veti fel az ember, hogy mindenki forgassa, csinálja, ellenőrizze, abból sok jó nem születhet, nagy eséllyel elveszik a sok bába között a gyerek, esetleg a lakóközösség azt mondja, hogy inkább ne legyen, mert nincs kedve/ideje/tudása vele dolgozni. Ehhez is jobb, ha van egy-két fanatikus, aki vállalja azt, hogy dolgozik a környezetért. Viszont azt gondolom, megérheti. A levágott füvet nagy eséllyel belerakják majd, és talán idővel némi környezettudatos hatása is lehet a dolognak, mivel állandóan szem előtt van. Főleg, ha ez által ki lehet iktatni egyet a közös kukák közül, és kevesebb lesz a szemétdíj. Ha ki van írva, miket lehet belerakni, még talán be is tartják, aki ellenőrzi, mindig jelezheti a komposztálón, hogy most több szárazat (papírzsepit, gallyat, stb), most több nedveset (fű, ételmaradék, stb) kell belerakni.
Felén sokan laknak, akik a saját kertjüket nem akarják "elcsúfítani" egy komposztálóval, azt gondolják, hogy büdös, stb. Én is eredetileg a kerítésen kívülre terveztem pont emiatt, de végül meggondoltam magam. Felvetődött az is, hogy itt felénk központilag nagyobb komposztálót rakni az utcák végére, hogy ne hordjanak ki mindent a patakpartra, oda sokkal könnyebben ledobják az egyebet is a szerves hulladék alá rejtve. De Gergő szerint ugyanúgy beledobálnának mindent a komposztálóba... Nem tudom, lehet, hogy igaza van. A városnak jó lenne, mert nálunk gond van a hulladéklerakónkkal. Gyorsan nőtt nagyra Dunakeszi, és állandó probléma, hogy mit csináljanak a szeméttel, kicsi a lerakó, és bizony felénk a nagy része szerves hulladék. Négy raklapból könnyen összeállítható egy láda, költsége nem sok lenne, még ha minden utca végén felállítanának is egyet, de ha csak a kerti hulladékot oda rakná mindenki, szerintem szerdánként egy fordulót megspórolna a kukásautó, ahogy elnézem a fűvel teli zsákokat a kukák mellett...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nándiszáj még

Játszótér, Nándi homokot dobál. Leültetem, gondolkozzon, jól felel, ígéri, nem dobálja többet. Látom rajta, hogy csak a szája jár, nem komoly, mondom neki, ha mégegyszer dobálja, hazamegyünk.
Nándi vidáman ugrándozva tér vissza a homokozóba:
- Én vagyok az irányító! Ha homokot dobok hazamegyünk! Én vagyok az időmérő!

Nándi pörög a körhintán, nagyon hebrencs, odaszól apjának:
- Úgy elfenekelném az apát tiszta erőből...
- Na, gyere játsszuk le! - így Gergő.
- Majd a hintázás után kerítünk rá sort.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Miért nem alszik Nándi délben?

- Nándi! Alszol egyet ebéd után?
- Nem. Amikor négy éves voltam, behorkoltam az összes alvást.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Rendes évi patak-takarítás

Lezajlott az éves patak-takarításunk is április elsején, és hát megint nagy sikere volt. Az időjárás jól összeesküdött ellenünk, mert azokban a napokban váltott át a szép tavaszi idő a fagyos-jegesbe. Nem örültünk neki, de így is sokan voltunk.

Rengeteg nagyon jó pályamunka érkezett be újrahasznosított dolgokból, a személyes kedvencem egy félliteres palack volt, amiből méhecskét csináltak úgy, hogy feketére csíkozták, szemet-szájat rajzoltak neki, és narancsszörpöt töltöttek bele, de volt egy fantasztikus jégkrém-pálcika házikó is. Legalább 20 művet hoztak be a gyerekek, de talán többet is. Ebből gyereknapon kiállítást csinálunk majd.

A program meg a következőképpen alakult. Egy10 kérdésből álló sort állítottunk össze, olyanokat, amikre valószínűleg nem tudnak válaszolni a gyerekek, sőt, a felnőttek sem. Pl. mit készítenek az újrahasznosított üvegből, a flakonból, hány PET palackot dobunk ki évente, mi készül a csontból, hány kiló szelektíven gyűjtött papírral mentünk meg egy fát, és ehhez hasonlók. A válaszok köré pedig fogalmaztam egy kis szösszenetet, negyed-fél A4-es oldalnyit. Ezeket a szösszeneteket, a patakparton kiraktuk, volt, amit jól látható helyre, másokat elrejtettünk, és készítettünk hozzá egy térképet, amit szintén megkaptak a kérdések mellé a gyerekek. Az írást elolvasva megtalálták a gyerekek a válaszokat, közben talán a többit is megjegyezték. Hogy például ha ő a családban odafigyel arra, hogy szelektíven gyűjtsék a papírhulladékot, két fát is megmenthet a kivágástól egy év alatt. Vagy hogy a szemetelés nem csak a szemnek és orrnak rossz, hanem az állatokat mérgezi, ha például megeszik a csomagolást a parízerszag miatt, vagy hogy az összetört üveg még 20000 év múlva is elvágja majd az őzikék lábát, mert soha nem bomlik le. Jó, tudom, addigra rárakódik mindenféle, akkor a vakondok lábát...
És a végén kikérdeztük őket, és jutalmat kaptak. Mindenki tudott legalább egy választ. Jó volt, mert gyakran a szülők is kérdezték, hogy ez most komoly, hogy ha a lefolyóba öntjük a használt olajat, akkor a liternyi egymillió liter vizet ihatatlanná tesz? És akkor beszélgettünk ilyenekről.

A legkisebbeknek tiszta szemetet gyűjtöttünk össze, és egy nagy dobozból a "szelektív kukákba" kellett szétválogatni őket. Nagyon ügyesek voltak a gyerekek, és igazán megható volt, ahogy amikor megkapták a jutalom édességet, a csomagolást ügyesen a szelektív dobozokhoz vitték, és dobták a műanyaghulladék közé. A szülőket is jól megneveltük közben, voltak ilyen kakukktojások, hogy elem, meg gyógyszer... Aztán lehetett tudtatosan vásárolni, választani, hogy melyik terméket választanák a hasonlók közül. Mindenért jutalom járt, nagyon lelkesen csinálták, mondanom sem kell.

Közben a patakparton alig volt szemét, talán 8 zsáknyit gyűjtöttek össze, ez igazán jó eredmény a tavalyi 4 konténer után. Annál több volt az út mellett, több mint 50 zsáknyit szedtek össze a fiúk, ez viszont több, mint a tavalyi, és nem is végeztek délig. Kaptak is aztán sört a jól végzett munka örömére :) Összegyűjtöttek egy csomó bizonyítékot, amivel aztán az egyes kupacokat számon kérik rajtuk az Önkormányzatnál.

Nagy kudarcélményem, hogy egy héttel az akció után, az út melletti egyik kapubejáróban már megint ott volt egy kisplatónyi szemét, bedöntve a bokrok közé. Mindenféle dolgokat igyekszem kitalálni, hogy hogyan szüntessük ezt meg, látszik, hogy valaki visszajár ledobálni a hulladékot. Bosszantó, főleg, hogy ez egy nagy forgalmú út. Most már nálunk van vérdíj a szemetelőkre, reméljük használ.

Aztán médiaszemélyiség is lettem az esemény kapcsán, kint volt a helyi tévé, és bizony kérdezgettek engem is. Meg az újságban is ott vigyorgunk a másik anyukával, aki végül segített a megvalósításban. Meg is beszéltük, hogy legközelebb, ha tudjuk, hogy ott a sajtó, rendesen felöltözünk :)

De ami legfontosabb, hogy a résztvevőktől is nagyon pozitív volt a visszajelzés, sokan mondták, hogy jó volt, hogy jól érezték magukat, hogy tanultak, hogy legyen még, és újra. Úgyhogy lesz. Lehet, hogy jövő februárban máshogy gondolom majd és megint nem lesz erőm nekilátni, de majd akkor elovasom ezt, és hátha lesz mégis. Addig meg folytatás, Dunakeszi Önkéntes Köztisztasági nap, május 5-én. A nagycsaládosokkal megyünk, és felvesszük a kesztyűt :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

És szereted a tanító nénit?

Kérdeztem Rékától az iskolai faggatózás közepette. Csak hogy tudjam, hogy hogy állunk odabent.
- Igen! Nagyon! Szeretnék neki orgonát vinni anyák napjára! Olyan nekem, mint a keresztanyukám, vagy pótanyukám az iskolában! Nagyon szeretem!

Megnyugodtam.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Füllentő

A legkisebbünk. Két-három hónapja átszakadt valami gát a Misiben, és azóta nem tudja abbahagyni a beszédet. Amilyen lassan állt szóba velünk, most olyan hihetetlen áradatot zúdít ránk folyamatosan, hogy néha visszasírjuk a régi szép időket, amikor még csak ketten csacsogtak. Najó, ez nem igaz. Merthogy rendkívül szórakoztató, azokat az időszakokat kivéve, mikor egyszerre hárman beszélnek hozzánk.

A változás egyik napról a másikra történt. Egyik nap, talán februárban azzal fogadott minket az óvónéni, hogy Misivel történt valami, mert eddig meg sem szólalt, most meg folyamatosan dumál. És tényleg, és azóta is. Néha azt gondolom, tökéletesen mindegy neki, hogy mit mond, csak járjon a szája. Például elmegyünk valaki mellett, aki az úszásról beszél. Misi elkezdi mondani:
Én tudok úszni! - Igen, ügyesen úszol karúszóval. - NEM! Karúszó nélkül is tudok úszni, víz alatt. - Aha, mint a kisbalta. - Igen, meg a víz tetején is tudok úszni. Múltkor voltam a Melinda nénivel a strandon, és a mély vízben úsztam.

Aztán persze vannak a klasszikusok:
- Gyertek kezet mosni!
- Már mostam kezet! - jön be a gyerek a homokozóból, kintről.
- Tényleg? Hadd nézzem! - Megmutatja ártatlan arccal a mocskos sáros kezét. - Misi! Biztos megmostad?
- Igen, szappannal - mondja teljes meggyőződéssel, miközben behatóan nézegeti a koszfoltokat.
- Most?
- Igen, az előbb - ül asztalhoz, és fogná meg az ételt.
- Akkor mosd meg mégegyszer inkább! - Becsületére legyen mondva, hogy megmossa "újra".

Alapvetően elfogadom, hogy abban a korban van, amikor azt mondja, amit szeretne, hogy igaz legyen, de olyan történeteket tud teljes természetességgel és ártatlansággal elmesélni, hogy elképesztő. Úgy sajnálom, hogy mindent elfelejtek, szerencse, hogy Misi állandó kútfője a hasonló történeteknek.

Amíg fürödtek, az oltári rendetlen szobát elpakoltuk. Szedem ki őket a kádból, Misi volt az első. Belép a szobába, megáll, néz, néz, majd kitárja a kis karjait, körülmutat:
- Tádáááám!
- Ki pakolt el? - kérdezi a másodiknak érkező Nándi.
- Én! - feleli Misi.
- Szerintem meg én voltam meg apád - mondom.
- Nem! Én voltam, szép rendet csináltam. Helyére raktam a játékokat, látod? - vágja rá meggyőzően.
Én meg a végén még el is hiszem...

Látom, hogy könnyes a szeme.
- Mi történt Misi, sírtál? - Néz rám értetlenül. - Könnyes a szemed, sírtál?
Néz rám és gondolkozik, aztán fél perc múlva átrendezi szomorúra az arcvonásait és megszólal.
- Azért vérzik a szemem, mert kinyomták.

Aztán örökölte anyai ági felmenők révén genetikusan a felelőskeresést, és felelősség hárítást is, és sűrű gyakorisággal nyafogódnak az alábbiak krokodilkönnyekkel párosulva egy-egy konfliktus kapcsán.
Például elesik, miközben menekül előlem, aki szeretné felöltöztetni 18 fokban a kisgatyánál több ruhába, de vagy 5 m-re ülök tőle a földön, és csak hívom magamhoz:
- Miattad estem el! Te voltál a hibás!
Vagy nem engedem, hogy édességet egyen:
- Miattad sírok! Azt akarod, hogy rossz legyen nekem!
Vagy nem hajlandó megenni a vacsorát, csak joghurtot akar, de nálunk szigor van:
- Te vagy a hibás, hogy éhen fogok halni!
Vagy elveszi Nándi játékát, aki természetesen visszaszerzi, Misi ettől hisztérikusan a földre veti magát, és közben beüti valamijét:
- Nándi miatt elestem és beütöttem a térdem!

Aztán vannak olyanok, amik nem esnek a füllentés kategóriába, csak hanyattesünk tőle, ha meghalljuk. Például azt mondja, hogy "Légyszi, könyörgök, kössél ki!". Vagy úgy búcsúzik el, hogy "Isten veled!". Meg nagy zokogás között azt hüppögi, hogy "Egy kis édesség jót tenne nekem...". Meg ahogy nekikészülődik az uzsonnának, elégedetten mormogja maga elé, hogy "Ez a joghurt pont jó lesz a pocakomba." És természetesen ő nem három éves, ha arra hivatkozva nem engedem el egyedül biciklizni, hanem már 10, múlt héten lett annyi. Előtte hét volt, aztán tizennyolc, de most már tíz.

Majd lesz annyi is, remélhetőleg a tódítást is kinövi akkorra, addig viszont élvezzük az előadást...






  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Visegrád

Aztán voltunk még Visegrádon is kirándulni a tesómmal és a feleségével. Csudajól sikerült. A terv az volt, hogy az Apátkúti völgyben sétálunk egy nagyot, meg mászunk egy kis hegyet, ilyesmi gyerekprogram. Aztán jutott csak eszünkbe, hogy nahát, itt van vár is!

Na, mindegy, szóval ezt az Apátkúti völgyet minden kisgyerekes figyelmébe ajánlom. Tuti jó program volt. Békés, nyugodt, gyönyörű, pedig a természet még éppen csak ébredezett. Egy patak völgyében haladtunk, jól kiépített kirándulóúton, akár babakocsival is lehetett volna menni. Mindenféle zúgók, sziklafalak, lapos kövek, amiken át lehet kelni oda és vissza a vízen. És hát a patak még az öcsémből is előhozta a hód-géneket, vagy gátat épített, vagy rombolta, attól függően, hogy volt, vagy nem. Volt tó, amibe kavicsokat lehetett dobálni, a tóban pedig békapeték, hihetetlen mennyiségben. Összesen azt hiszem, vagy 2x600 m-t haladhattunk oda-vissza, úgy két és fél-három óra alatt, annyi felfedeznivaló volt. Persze a gyerekek vagy 4 km-t mentek ezalatt. Van ott egyéb látnivaló is, füvészkert és vízesés, ahova mi már nem jutottunk el, mert úgy döntöttünk, felmegyünk a várba.

Átmentünk autóval a Duna-parthoz, és alulról, a kirándulóútról vágtunk neki a hegynek, aminek a tetején a várat gondoltuk meghódítani. Volt részünk némi lovagi tornában is, valami szlovák turistacsoportot képeztek éppen, és beengedtek minket is. A gyerekeknek nagy élmény volt, féltek is, izgultak is, csodálkoztak is. Utána nekivágtunk a hegynek.
Kb. félúton már nem tűnt olyan jó ötletnek a várnézés. Nagyjából térdig lógott a nyelvünk, Misit cipelni kellett, és kiderült, hogy az Ergot lent felejtettük az autóban... Még jó, hogy négy felnőtt volt velünk, így meg tudtunk osztozni a holt terhen. Persze Rékának is könyörögni kellett, neki is úgy tűnt, hamar elment a kedve a hegymászástól, de mikor mondtam, hogy jó, akkor forduljunk vissza, inkább jött. Fel akartak menni.
Mentünk. Másztunk, és amikor levegőhöz jutottunk, azon tanakodtunk, hogy vajon a történelem folyamán valaha bevették-e Visegrádot. Egyáltalán elkezdték-e ostromolni? Az út vége felé elkezdtünk viccelődni, hogy biztos majd 2000 forintos belépő lesz, és hiába másztunk fel, mert annyiért nem megyünk be. Tévedtünk. Csak 1700 volt. Leültünk egy padra, és vártuk az öcséméket, akik kicsit lemaradtak - ők jöttek Rékával, aztán megláttam, hogy ki van írva, hogy minden hónap utolsó vasárnapja családi nap, két felnőtt legalább egy gyerekkel ingyen mehet be. És pont a hónap utolsó vasárnapja volt. Úgyhogy a négy felnőtt bement a három gyerekkel, kölcsönadtuk a Misit, és így felértünk tényleg a csúcsra, a fellegvárba. Nagy élmény volt, és néhány szívroham, várunk még néhány évet, amíg magas és meredek helyekre megyünk a gyerekekkel.

Lefelé elvileg könnyebb volt az út, a gyerekek szaladtak is a szerpentinen, hiába óvtuk őket. Nándi lement az út szélére, megcsúszott az avarban, és megindult lefelé a meredeken. Nagyon büszke voltam rá, mert abszolút észnél volt, irányította magát, kitette a lábát, és egy fával meg tudta állítani magát. Misi viszont sajnos utánozta a bátyját, amíg a nagyra figyeltünk, megindult utána, ő is lement az útról, persze ő is megcsúszott, de hát ugye még csak három éves, és ahogy a filmekben szoktak, gurulni és pattogni kezdett a hegyoldalon lefelé. Én kb egy méterre a nyomában futottam hatalmas adrenalinfröccsel, és mielőtt még nekivágódott volna egy fának kicsit lelassult, és valahogy sikerült elkapni. Nem ütötte meg magát egyáltalán, de borzasztóan megijedt. Aztán meg jó büszke volt magára.

Nem is néztem meg, hogy Visegrád benne van-e az Anna-Peti-Gergő teljesítménytúrában, de benne van, úgyhogy ezt is lehúzhatjuk a listáról. :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Misi-ünnep utólag

Misi szülinapjáról sem írtam.
Elég rendhagyó volt, mert mentek oviba. Nem is tudom, miért kellett nekik, már nem emlékszem, de mentek. Mondjuk Misi nagyon szeret járni, hosszú hétvége után már kérdezgeti, hogy mikor lesz ovi, nem is tudom, hogy fogjuk bírni a nyarat :) (Tudom ám, vannak terveink) De volt ott is torta, szóval boldog volt. Vicces volt, Gergő mesélte, hogy adta a három gyertyát az óvónéninek, és ő nem értette, hogy miért csak három. Merthogy azt hitte, hogy egy kisnövésű négyéves, mert bizony sok dologban ügyesebb a négyéveseknél is.

Azt találtuk ki egyébként, hogy nem mondjuk meg Misinek, hogy szülinapja lesz. Ő még nem tartja számon, és titokban készülődtünk. Már előző nap bevittük az oviba az ovis tortát, hogy nehogy itthon észrevegye. Aztán miután elaludtak, feldíszítettük a nappalit és felfújtuk a lufikat, meg minden. Legókat kapott ő is, mert Nándi nem vette emberszámba, mióta a lego az első számú játék itthon, ugyanis Misi eddig még nem kapott, csak Nándi, tehát nem volt cserealap. A Kockajáték megint szupi cuccokhoz segítette hozzá a fiúkat. Egy csomó elem, meg egy tuti lego versenyautó és egy playmobil terepjáró volt az ajándék. Azóta Misi is legózhat :) A meglepi jól sikerült, nagyon örült mindennek, hogy most az ő kedvét keresi mindenki. A három éve teljes tudatában élvezte minden percét a napnak, és követelte ki az ünneplést. Imádnivalóan édes volt, ahogy büszkén vigyorogva hallgatta a telefonos köszöntéseket.

Amíg aztán a fiúk oviban voltak, én a tortával küzdöttem, meg is oldottam. Jól kiéltem magam, mert a többi szülinapon sokkal betegebb voltam - most is, de nem annyira -, és nem tudtam tortát sütni, Gergőnek meg nem voltak különös igényei. Egy eper alakú eper ízű tortát kreáltam, Misi jele ugyanis eper, és néha csak epernek szabad hívni. Mondanak valami mondókát közösen a tesókkal, majd a végén csatakiáltásszerűen felordítanak, hogy MISIAZEPER! Szóval ennyire. Azért vagyok rá különösen büszke, mert tejszínes krémmel készült, de olyan ügyes voltam, hogy nem ázott le mégsem a fondant bevonat. Így sikerült:



Ovi után felcsíptük gyorsan Rékát és Gergőt is, és családilag elmentünk a Közlekedési Múzeumba, amit múltkor megígértünk nekik. Igaziból azt hiszem, ez Nándinak volt ajándék. Misi inkább az interaktív részét élvezte, a járműveket, amikre fel lehetett mászni, meg a terepasztalokat. Nagyon vicces volt, mert az egyik terepasztalon úgy indultak el a vonatok, ahogy a gyerekek "megszólították" őket, és olyan volt, mintha ők irányítanák, pedig csak véletlen volt. De tényleg, ahogy örömmel felfedezték, hogy jé, ott egy villamos, elindult a villamos. Megkérdezték, hogy miért nem megy a tartályszállító, és akkor az indult el.

Szegény Misi megijedt a bábuktól, amik a vonatokban meg a berendezett vasútállomáson voltak. Odamentünk az ablakhoz, benézett, ott volt beállítva egy mozdulatba a kalauz. Misike tétován ráköszönt, hogy szia, aztán, mikor nem válaszolt, belémkapaszkodott, és elhúzott. A berendezett vonatokhoz éppen csak felmentünk, benézett az első ablakon, látta, hogy csupa ilyennel van tele, azonnal rángatott vissza a lépcsőn, végig sem akart menni a többi ablak előtt. Nagyon tetszett viszont neki az óriás kormánykerék, és az a szék, amin utazni lehet. Az omnibuszhoz - vagy mihez - pedig időről időre visszatértünk, az volt az igazi kedvenc.



Aztán hazajöttünk, áthívtuk Bálintékat, és tortáztunk, egy kis játék, és már vége is lett a napnak. Azt hiszem, jól sikerült. Legalábbis Misi lázadozott még egy darabig, hogy csak egy napig tartott az ünneplés.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Zöld gondolatok

Vége a kislábnyom versenynek, és jelenleg - az utolsó feladat eredményei előtt - a 11. helyen áll a családunk. Az első hat helyezettet díjazzák. Bár nem a díjakra gyúrtam, most már kicsit sajnálom, hogy nem fektettem több energiát a szorgalmikba, rajzoltattam a gyerekekkel, küldtem fényképeket, ezekkel plusz pontokat lehetett kapni, amivel előbbre jutottunk volna talán. :)
Különösen jól esett, hogy rám írtak egy levelet, hogy az utolsó feladat egyik felét nem készítettem el, csináljam meg, mert eddig is milyen lelkes voltam, ez se hiányozzon. Nem volt időm, de így, hogy odafigyeltek rám, mégis szakítottam rá. Aztán kaptam egy másik levelet, hogy a vállalásaink leírásából mások is tanulhatnak, így szeretnék közzétenni a hírlevélben, hozzájárulunk-e. Hozzá :) Akár pozitív, akár negatív tanulságok vannak benne :)

Na, mindegy, a kislábnyomozás egyre jobban változtatja az életünket. A minap pl. csaknem fizikai fájdalmat okozott, hogy egy rendezvényre műanyag evőeszközöket és poharakat kellett vennem, meg palackos ásványvizet. Nem tudtam rábeszélni a többieket, hogy hozzunk otthonról, kicsit talán szégyelltem is magam, hogy ilyent kérek, cikinek, kicsinyesnek tűnt. És ebédet rendeltünk, amit műanyag dobozban szállítottak ki. Egyszerűen nem voltam aztán képes kidobni ezeket a kukába, hanem hazahoztam, hogy elmosogatom, és bedobom a szelektívbe. Még valaki mondta is, hogy csomó időm el fog menni a mosogatással, nekem meg az zörgött a fejemben, hogy de 1000 év alatt bomlik le. Mi az a negyed órához képest. Szóval kezdek fanatikussá lenni.

Egyébként nagyon durva, mert ettünk 9-en a rendezvényen, és mondtam, hogy a maradékot én szívesen elhozom a kutyáknak, ne dobjuk ki. És összeborogattuk azokat az egy-egy falatokat, amiket szinte mindenki a tányér alján hagyott, és egy egész adagnyi maradt. Hús és tészta. Az étel 10%-át kidobtuk gyakorlatilag, annyit, amennyivel egy felnőtt ember jóllakik. Az egyik feladat alkalmával olvastam olyan érdekességeket, hogy azzal az étellel, amit világszerte kidobnak, az éhezőket bőven jól lehetne lakatni. De ha egyszerűen nem termelnék meg azt az élelmiszert, amit kidobunk, az előállításához szükséges víz  is sokkal több, mint amennyi az ivóvízhez nem jutóknak kellene. Az étkezéshez kapcsolódó széndioxid kibocsájtásunkat akár 30%-al is csökkenthetjük, ha mindent megeszünk, amit megvásárolunk. És a mi családunk esetében például az összes CO2 kibocsájtásunk kb. egyharmada az étkezéshez kapcsolódik... Nem is gondoltam, hogy a vásárlási szokásaink ennyire befolyásolják az üvegház hatást.

Aztán beszéltem valakivel, akinek komoly problémát okoz a rezsiszámla fizetése, és próbáltunk segíteni neki. Mondja, hogy mennyi az átlag fűtésszámlája, majdnem dobtam egy hátast, mert másfélszer több, mint a mienk, és közben a mi házunk másfélszer akkora, mint az övék, ráadásul cserépkályhájuk is van, amivel rásegítenek a gázra. Kiderült, hogy 23-25 fok van, mert szeretik a meleget, és napközben sem veszik le a fűtést, mikor nincsenek otthon. Felvilágosítottam, hogy ha egy fokkal csökkenti a hőmérsékletet, azzal 5-6%-al csökkenti a számláját, teljesen meglepődött. Nem gondolta, hogy ez ilyen jelentős. Kiszámoltuk, hogy 20 fokos lakásban egy pulcsival, és azzal, hogy napközben, amíg nincsenek otthon, kicsit, egy foknyit még lejjebb veszik, havi 10ezer forintot meg tudnak spórolni. Átlagban, nyáron is, mert átalányt fizetnek...

 Már beszéltünk róla, hogy ősszel, ha újra indul a Kislábnyom verseny, itt helyben is csinálunk képzést, mert kell, hogy az emberek halljanak ezekről a dolgokról. Én is úgy futottam neki az energiatakarékosságnak, hogy a zsebemnek spóroljak, aztán, ahogy a verseny ment, és egyre több infó jött a feladatok által, mindig találtam valamit, ami jobban érdekelt, utánanéztem, ilyesmi, és mostanra kezd a környezetvédelmi rész fontosabb lenni, mint az anyagi. Most már komposztálunk is, az apró papírokat is szelektívbe gyűjtöm, és gyúrok arra, hogy mosódióval moshassak. Egyenlőre a gyerekek ruhái túl koszosak hozzá. Még a fürdésről is kezdek leszokni, pedig abszolút fürdés-függő voltam. Csak havi néhány alkalommal ereszkedek kádba a kétnapi helyett. Persze azért zuhanyzok helyette. :)

Legdöbbenetes élményem a tudáspróbákkal a 15 magyarországnyi csendes-óceáni szemétsziget, amiről nem hallottam korábban. Ennyit a vizekbe dobált hulladékról... És ez csak az, ami úszik, lebeg a vízben, ami elsüllyed, arról nincs is információnk.

És még egy csomó ilyen érdekes téma, írás, amik egyre erősebben hatnak rám. Ki is találtam, hogy én is indítok sorozatot a blogomon, zöld gondolatok címkével, és megpróbálok hetente legalább egyszer valami olyan környezetvédelemmel, energiatakarékossággal kapcsolatos dologról írni, ami éppen foglalkoztat. Mondjuk hétfőnként. És ez az első. :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Zeneiskola

Rám jött a közléskényszer. Folyamatosan zakatolnak bennem a dolgok, amikről írni akarok. Úgyhogy most írok. Lehet, megírok pár posztot, aztán majd időnként közzéteszek egyet, használjam már ki, hogy van kedvem, úgyis elmúlik :)
Nem akarom Tamásnál kihúzni a gyufát, úgyhogy nem írok a neurofeedbackról egyenlőre :) Jobb is, ha megvárom, amíg lesz - vagy nem - eredménye. De Rékával történt még fontos dolog.

Mégpedig  zeneiskolás dolog. Írtam már a zenéhez való viszonyáról, meg az enyémről is, és igyekszem nem önmegvalósítani, és csak azért rávenni, hogy tanuljon zenét, mert anno én szerettem volna, de nem lehetett. Szóval mikor elkezdte mondogatni, hogy nem akar már zenei előképzőbe járni, mindezt párhuzamosan azzal, hogy leromlott a teljesítménye, jól elbizonytalanodtam. Sokat rágtam szegény Gergő fülét, hogy mi lenne, ha abbahagyná, annyira nem fontos ez az egész, még a tanító néninek is felvetettem, hogy hátha akkor több ideje maradna játszani, kérdeztem mindenkit, hogy valaki gondolja még úgy, hogy érdemes kivenni, jobb lesz neki, de senki nem állt mellém ebben, és tulajdonképpen én is bizonytalan voltam, hogy mikor teszünk jót a gyerekkel, ha kap egy óra pluszt, vagy ha kitartásra buzdítjuk. Úgyhogy végül közöltük Rékával a döntést, hogy év végéig bírja ki, mert amit elkezdtünk, azt bizony be kell fejezni. Ahogy ezt kimondtuk, abbahagyta a nyavalygást, hogy nem szeret zenei előképzőbe járni, és amikor elérkezett a zeneiskolai felvételi ideje, azt mondta, hogy szeretne ő is hanszert tanulni. Összesen tizet. Fel is sorolta mindet, kezdve a hegedűtől a dobon át egészen a citeráig, pedig én már elfogadtam, hogy oké, jövőre már nincs zenetanulás, és nem is foglalkoztam a kérdéssel.

A hegedű neki óvodás szerelme. Az egyik kislány tanult hegedülni, és Réka azóta szeretett volna, most, hogy az egyik főfő barátnő az iskolában szintén tanul, még inkább rajong érte. Azt hallottam több helyről, hogy a hegedű a jó hallásúak hangszere, így igyekeztem más irányba terelgetni az elsőszülöttünket, hogy ne legyen nagyon csalódott, ha esetleg nem veszik fel. Így beszéltem rá arra, hogy felvételizzünk furulyára is, és majd két év múlva fuvolázhat is akár, az milyen szép hangszer.

Először furulyára mentünk, minden izgalom és szégyenlősködés nélkül, ügyesen tapsolta vissza a ritmust, énekelt, lalázta vissza, amit kértek. Nem mondom, hogy hibátlan volt, de örültem annak a bizonyos zenei előképzőnek, tényleg látványos a fejlődés. (De azért mondta a felvételiztető bácsi, hogy nagyon ügyes voltál, majd biztosan fogsz járni szolfézsra :)  )

Átmentünk a hegedűhöz, hogy megismételjük a procedúrát. Igaz nem volt várakozó, de csak a cselló tanárnéni volt ott, a hegedűs bácsira várni kellett. Addig én papírokat töltögettem, Réka pedig beszélgetett a nénivel. Kikérdezte, hogy ha a furulyára és a hegedűre is felveszik majd, melyiket fogja választani. Réka mondta, hogy a furulyát. A néni sejthetett valamit, mert megkérdezte, hogy és anya mit szeretne? Réka mondta, hogy a fuvolát. Megnyugtattam a kedélyeket, hogy ha van lehetősége Rékának hegedülni, azt fog, a furulya a tartalék. Ezután jött az ájulás, mert megkérdezte a néni, hogy miért szeretne hegedülni. És az én lányom gyönyörű választékos mondatokkal, igazi szerelemmel a hangjában hosszasan előadta, hogy azért, mert hogy szép a hangszer, és nagyon szereti a hangját. Én is ájultam a nénivel együtt... Aztán megjött a bácsi, és a feladatok. És valami történt, mert Réka ugyan valahogy elénekelte a dalát, de nem tudta visszatapsolni a ritmusokat, és egy hangon lalázott tökéletesen más ritmusban, mint ami az előénekelt volt. Egyszerűen nem értettem. 10 perccel korábban ugyanezt a feladatot teljesítette gond nélkül. Egy darabig hallgattam a kínzást, hiszen próbálkoztak segíteni, aztán közbeléptem, megbeszéltük, hogy előbb ez sikerült, és hogy jár előképzőre is, és hogy ott is jeles, biztos izgul. Réka persze mondta, hogy nem is, hanem az a baj, hogy itt előbb beszélgetni kellett a furulyánál meg rögtön a kérdések voltak :) Mindegy, a lényeg, hogy aztán kiderült, hogy a bácsi jár át az iskolánkba órát tartani, és nagyon szimpatizál Rékával, és azt mondta, hogy majdnem biztos, hogy találkoznak majd ősszel. Beszélt arról is, hogy hogyan lehet hangszert kapni, és eljöttünk.
És akkor Réka a hangjában azzal az igazi áhítattal és szerelemmel kérdezgette, hogy valóban lesz saját hegedűje, és tanulhat majd hegedülni? Meglátjuk. Azóta is éjjelente a hegedüléssel álmodik, én meg drukkolok, hogy sikerüljön neki. Hátha. Remélem.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Iskolai nehezek

Rékának nem egyszerű időszaka van az iskolában. Volt egy tökéletesnek mondható félévi bizonyítványa, aztán jött a betegeskedés. És mindent bepótoltunk, ami az iskolában volt, de valahol az utolsó betegség előtt elszakadhatott valami, mert akkor már nem bírtam vele. Egyszerűen nem tudtam rávenni, megbeszélni, hogy oldjuk meg azokat a fránya feladatokat, írjunk, olvassunk. És több mint egy hetet volt ráadásul otthon. Amikor visszament, azt hiszem, feladta. Egyre nehezebben ment a tanulás, egyre lassabban készült el a lecke, egyre kevesebb idő maradt játékra, pihenésre, a szorgalmik is elmaradtak. Mondjam, hogy ördögi körbe kerültünk?

Aztán úgy három hete 3 óra alatt (180 perc!!!) nem tudta megírni a matek háziját az apja felügyelete mellett. Az írásról és az olvasásról nem is ejtve szót. Összesen 3 egyszerű matekfeladatról van szó, ami kb. 10-12 összeadás-kivonás és egy szöveges feladat. Nyilván az apja is hibás, mert közben csinálta a maga dolgát, meg volt közben uzsonna is, 200 ivás és a többi, és nem ült mellette, nem együtt csinálták, de akkoris. Én addigra úgy éreztem, mindent megpróbáltam, ami anyailag lehetséges. Próbáltam vele együtt, önállóságában bízva, segítséggel, noszogatva, játékosan, fenyegetőzve, jutalmazva, eltávolítva a kicsiket, velük együtt, megbeszélve, magyarázva, kecsegtetve, előszedve még azt is, hogy én milyen kisdiák voltam, és nem tudom még hogyan.
Teljesen kikészültem, eszköztelennek és alkalmatlannak éreztem magam. Tudom, hogy nagyon más vagyok bizonyos szempontokból, mint a lányom, és nagyon oda kell figyelnem, hogy ne akarjak belőle "kicsi ént" csinálni, önmegvalósítani és társai. De azt gondolom, hogy azért a képességeinket nem szabad veszni hagyni. És Rékának határozottan van esze.

Szóval bementem beszélni a tanító nénivel. Aki mondta, hogy abszolút jogos az aggodalmam, Rékával komoly gondok vannak, már ő is be akart hívni, hogy jelenleg ő a leggyengébb az osztályban, és hogy ha korrepetáláson magyarázza neki, amit nem tud, akkor sem figyel, nem is próbálkozik, hogy megértse vagy megcsinálja a feladatokat. Hogy nagyon szétszórt, hiányos a felszerelése, a leckéje, és a többi.
Itt viszont máris megtaláltam párhuzamot a lányom és közöttem, és mondtam a tanító néninek, hogy Réka valószínűleg feladta, egyszerűen úgy érzi, hogy képtelen rá, hogy felzárkózzon, hogy tökéletes legyen, és innentől nem is foglalkozik az egésszel. Kiderült aztán, hogy valóban annyira feladta, hogy már az osztályközösségből is kizárja magát, nem játszik együtt a gyerekekkel, hanem egészen külön. Mondtam a tanító néninek, hogy sikerélmény kell neki, és én eszköztelennek érzem magam, ha neki van ötlete, szóljon, én próbálgatom sorban, amit eddig, hátha előbb-utóbb használ valami.

Ketten már sikeresek voltunk. Itthon elkezdtünk időre házit írni. Nem is tudom, mivel vettem rá Rékát, hogy időre írja meg az írás feladatát, de kiderült, hogy nem kell hozzá másfél óra, hanem 7 perc elég volt. Talán fogadtunk, hogy valóban meg lehet annyi idő alatt írni, mint amennyit hisztizik azon, hogy nincs kedve. Ezután már könnyű volt rávenni, hogy a matekot is időre írjuk meg. Csoda módon kiderült, hogy a leghosszabb feladathoz sem kellett, csak 5 perc, és volt, amelyiket három alatt készítette el. Aztán jött haza, hihetetlen boldogsággal, hogy az Ildikó néni nagyon megdicsérte, mikor valamit sikerült megcsinálnia időre. Aztán megbeszéltük, hogy kivételesen nézhet mesét, ha egy óra alatt meg tudja írni az összes leckéjét, beleértve az olvasást is. Akkor már hitt benne, hogy sikerülhet, belevágott, 50 perc elég volt. Aztán jött örömködve, hogy ma nem mondta neki senki, hogy "Tempó Réka! Tempó!". És múlt héten megírták a háromnegyed évi felmérőket, és matekból 95 és 96%-ot írt. Az írása is jobban sikerült, az egyik 80, a másik 95%-os lett. Örültünk.

Közben elkezdtünk járni neurofeedback tréningre is. De arról majd külön írok. Most csak örülök, hogy kezd egyenesbe jönni. Remélem, valahogy kitartunk év végéig, és lesz mindig annyi idő pihenni, hogy bírja szegény.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Más tollával...

Egy nagyon szép bejegyzést olvastam a minap. Olyan hangulatban vagyok, hogy nem csupán idelinkelem, hanem ide is másolom, hátha többen elolvassák. Mert olyan szép, és mert talált. Ezt akarom továbbadni a gyerekeimnek, és igyekszem én is élni, pedig olyan nehéz néha a mai világban.
A bejegyzés a Biztos Út blogról van.


Olyan vagy, amilyen Isten öröktől fogva megálmodott.

Azt mondja, hogy te az Ő különleges és egyedi alkotása vagy. A Szentírásban (Ef. 2.10) az alkotás szó görög megfelelője a poiema, ahonnan az angol poem (vers, költemény) szó is ered.

Isten alkotása, költeménye vagy.

Sokfajta költemény, vers létezik. Néhány játékos jambikus trimeterben íródott, vannak méltóságteljes hexameterek, fenséges disztichonok, mások haiku formájában, vannak kötött és kötetlen versek, vannak 5 soros, vidám abszurd versek (limerick), vannak rímbe faragottak és faragatlanok : )

Mindegyik egyedi és megismételhetetlen. Mint te.

Isten öröktől fogva tervezett szeretettel téged, és várta, hogy megalkothasson. A világmindenség teremtője összeillesztett téged, szóról-szóra, ha már költemény vagy : ) , szóról-szóra, sorról-sorra, míg létre nem jött szépséged LÉNYED, LÉNYEGED. Szeretetteljes formázott, olyan szemöldökformát, lábhosszt, szájformát, alkatot tervezve neked, ami láttán mosolyra fakad, mert gyönyörű. Hosszan válogatott a tulajdonságok, lelki beállítottságok közül, hogy olyannal ruházzon fel, ami a környezetedbe ajándékul adott emberek legnagyobb örömére, szolgálatára alkalmas, és így téged is eljuttat a boldogságra. Adott olyat, ami miatt hibás egyednek gondolod magad ("hebrencs vagyok, rendetlen, lusta, nem összeszedett stb.), de azokat azért adta, hogy felülemelkedve rajtuk még tökéletesebb lehess.

Végezetül, miután minden apró részletet kimunkált, helyrerakott, lelkiismeretesen elvégezte az utolsó ecsetvonásokat, hátralépett és így szólt: Ez jó : ) Gyönyörűt alkottam.

Ajándékul valakinek, aki megsejt valami apró részletet abból a gyönyörűségből, amit vele teremtettem. És ajándéknak érzi, még ha az idő természetes folyása "el is csúfítja" a felületes gondolkodás számára. Minden heg, minden ránc, minden folt ajándék lesz a másik számára.

Vagy nem egy valakinek adja, hanem sok ember boldogságának előmozdítójaként küldi a világba. Mások szolgálatában adja neki azt az örömet, amit más egy embertől kap. Ebben tud majd kiteljesedni, és így válik láthatóvá, hogy gyönyörűnek alkotta az Úr.

Valószínűleg nem mész oda a Mona Lisa festményhez, hogy átfesd szőkére, és nem fested a háttér folytatását a ruhájának szegélyére, hogy karcsúbbnak tűnjön. Leonardo Utolsó vacsorájára sem festesz rá semmit, hogy saját ízlésed szerint modernebbé, elfogadottabbá tedd. Maguk tökéletlenségében gyönyörűek.

Mint te. Ne kritizáld, ne utáld magad. Nézd meg magad Isten tekintetében.

Isten tökéletesen gyönyörű alkotása vagy. Pont.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Balatonfüred

Az utóbbi évek egyik legkikapcsolósabb hétvégéje van mögöttem. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól fog sikerülni, pedig végülis minden adott volt hozzá.

Annak idején, mikor Rékával terhes lettem, írogattam egy fórumra, aminek aztán lett magánélete, sőt, még mindig van. És ezekkel a családokkal, akikkel többnyire a másodikakat is együtt vártuk, sőt, négyen már nagycsaládosok vagyunk, de már "készül" az ötödik nagycsalád is,  szóval ezeknek a családoknak egy részével találkoztunk most Balatonfüreden a Hollik Apartmanházban. Szuper volt. Már maga a hely is igazi jó kis gyerekparadicsom volt, a házat ugyanis részben térkő veszi körül, és mi meg készültünk bicajokkal, úgyhogy lehetett tekerni, meg motorozni, meg rollerezni, meg mindent. Aztán persze volt fű, meg focipálya rajta, volt kerti főzés meg tévé minden szobában, amin volt Animal Planet, és persze ott volt 16 gyerek, amiből csak 2 volt lúzer korú, akivel nem lehet tombolni, a többi mind 3 és 7 év közötti. Minden hülye ötletre találtak partnert, főleg, hogy csak három lány volt...
Aztán ugye a Tagore sétányig összesen 150m-t kellett gyalogolni,  egy úton átmenni, és már szabad is volt a rohangálás ész nélkül. Közvetlen közelben 2 játszótér is, mindegyiken tuti játékok, amiken mindegyik korosztály jól érezte magát. És ugye a Balaton partja a hattyúkkal, a hullámtörővel, a vitorlás-kikötővel és a VÍZZEL, és a rejtéllyel, hogy miért is nem lehet benne fürdeni. Vasárnap elmentünk délután a világ legjobb játszóterére is, ami ugyan egy kicsit messzebb volt, úgy 20-25 percet kellett gyalogolni, a Kiserdő közepében van, még nekem is élmény volt. Olyan játékok voltak, amiket lehet, hogy más játszótereken lehet látni, de én még egyikkel sem találkoztam. A mérleghinta pl. olyan volt, hogy szerintem a vidámparkban is élvezetes játék lenne, nem csak billegett, hanem forgott is, és jó magasra emelte a gyerekeket. Hihetetlen mászókák és egyensúlyozó játékok, csőcsúszda és pörgőforgó, és ki tudja, még mi. Ekörül a játszótér körül pedig egy csomó hagyományos játszótér mindenféle kisebb korúaknak való és hagyományosabb játékokkal. Az egész úgy megtervezve, hogy ha pl. lett volna egy másfél évesem, akivel az alacsony csúszdán meg körhintán kell játszogatnom, közben a nagyovist meg az iskolást abszolút szemmel lehet tartani, szükség esetén pedig a kb 50 cm magas kerítésen átugorva a segítségére is lehet sietni. A kerítés meg ugye távoltartja a kicsit a nagyos játékoktól. Misit már nem. Misi eszméletlen módon mászott fel mindenhova, de még azt sem mondhatom, hogy életveszélyesen, mert rendkívül ügyesen felmérte, hogy mire képes, és csak olyan magasságokat vett be. Például a csőcsúszdához, ahol két ferde mászófalon, és közöttük egy kb. 1.80 mély rés felett kelett átevickélni, igaz, némi rásegítéssel alulról, és némi húzással a toronyból, de előbb mászott át, mint Réka, aki kétszer is visszafordult, és csak úgy egy óra után vette az akadályt. Csak miután másodszor is megmászta a 6 m magas óriási kötélgúlát, vagy mit, és nyert némi önbizalmat, akkor szánta rá magát.  A kötélgúlán viszont Misi csak az első szintig ment fel, és ott körözött, szörnyen büszkén magára, hogy ő milyen ügyes, és tényleg. Nándi meg csak cikázott egyik játéktól a másikig.

Azon gondolkoztam hazafelé, hogy mit fogok írni, nekem miért is volt olyan szuper ez a hétvége. Először azt próbáltam átgondolni, hogy mit csináltunk. És semmit. Rendszeresen etettük a 14+2 fős gyerekhadat, ami nagyon cuki látvány volt. (Szerencsére mi, felnőttek önállóak voltunk.) Ez előkészületet és utómunkákat is igényelt. Szombaton például sütöttem kb 60-70 lángost. Ami nem lett volna gáz, ha nem derül ki, hogy kézzel kell kidagasztani a 3 kiló lisztből készült tésztát. Erre nem voltam felkészülve. Nem lett olyan finom, mint amilyent egyébként tudok...  A fiúk gulyáslevese viszont kompenzálta.
Aztán jártunk a partra is, meg játszóra a gyerekekkel. És még beszélgettünk is. Éjszakába nyúlóan. És itt jöttem rá, hogy mitől is volt olyan nagyon feltöltős ez a hétvége. Merthogy igaziból fárasztó volt, nonstop nyüzsgés, hangzavar és napi rutin, csak máshol, ráadásul sokáig fenn "kellett" maradni, és még alkoholost is "kellett" inni.

Szóval ha nem a napi eseményektől, akkor azt hiszem, egyrészt attól volt olyan jó, hogy valahogy sikerült kikapcsolni a hétköznapokat. Egyszer sem jutott eszembe, hogy hétfőn fel kell venni a fonalat, és hogy milyen sok elintézetlen dolgom van. Csak a pillanat volt, esetleg azon agyaltam, hogy vajon a gyerekeket hagyjam tovább fennmaradni, vagy korán fektessünk.
Másrészt pedig attól, hogy azoknak az embereknek, akik ott voltak, nem kellett, hogy megfeleljek. Jó értelemben. Szóval hiányzott az a belső kényszer. Nem kellett gondolkozzak rajta, hogy ezt vagy azt mondhatom-e, biztos lehettem benne, hogy nem bántok meg senkit, mert tudja, hogy hülye vagyok ugyan, de biztos nem akarok rosszat. Nem aggódtam, hogy majd hogy fognak kibeszélni a hátam mögött, és mit gondolnak rólam, amit nem mondanak ki. Mert kimondják. És nem gondolkoztam még órákkal - vagy napokkal - később is azon, hogy amit mondtam, azt nem kellett volna-e valahogy máshogy fogalmazni, mert vajon azt értik-e, amit mondani akartam. Vagy nem éreztem kényelmetlenül sem magam attól, hogy belekezdtem valamibe, és senki nem figyelt rám. És nem akartam elmondani semmit különösebben, de jó volt minden, amit megbeszéltünk, merthogy közösek a problémáink. Szóval ilyenek miatt. Mert vannak nekem barátaim egyébként is, akikkel jó tölteni az időt, és ugyanígy érzem magam, de olyan ritka, hogy két teljes nap így menjen el, és ne magunkban legyünk Gergővel és a gyerekekkel.

A gyerekeknek nagyon jó volt, nehéz volt eljönniük nekik is, egészen önjárók voltak, jó ez a kor, amiben most vannak, ha kellett valami, szóltak, ha konfliktus volt, amit nem tudtak megoldani, szóltak, ha valami olyant akartak csinálni, amit nem biztos, hogy lehet, szóltak. Nándi kissé túlpörgött, Misi elemében volt, Réka pedig boldog, hogy ott volt Dávid. Se látott, se hallott, amíg ott voltak. Oda akarnak mindannyian költözni. Egyébként mi is. Akármikor, bármelyik hónapban vagyok a Balatonnál,  gyönyörű, és szeretem, és ott akarok élni. Szeretem a nyüzsgését, a turistákat, szeretem a tél kihaltságát és csendjét, az ősz meg a tavasz meg talán a leggyönyörűbb a Balaton mellett. Meg is beszéltük hazafelé Gergővel, hogy milyen kevés kellene ahhoz, hogy ott éljünk, mimindent vállanánk, és mégis milyen nehéz döntés lenne, hogy elmenjünk, mert olyan sok más, rajtunk kívül álló dolog is van már. Én is pont mondtam, hogy úgy érzem, hogy kezdek itt, Dunakeszin gyökeret verni, és nehéz lenne elmenni, de ahogy egy kanyarban előbukkant a tó, egyszerűen úgy éreztem, dobnék mindent, nem kellene az egyesületi munka, megbirkóznánk az iskolaváltással, kezdenék újra mindent, a gyökéreresztést, a templomkeresést, még a távbarátságokat is vállalnám - bár ez nagyon nehéz lenne... A lottón kellene nyerni, tudom, kiket vinnék magammal...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Felelősök

Misi és Réka olyan ügyesek voltak, hogy a vége az lett, hogy Réka lába ujját megvágta az olló, a kellő mennyiségű sírás és felelőskeresés, ezzel járó vigasztalás lezajlott. A műsor után úgy 5 perccel Réka vizsgálgatja a sebet.

Én: - Látod, Misi! Szegény Rékának így elvágtad a lábát az ollóval, nagyon fáj neki.
Réka: - Á, én is hibás voltam. Misi éppen összecsukta az ollót, amikor én odafordítottam a lábamat.
Misi: - Igen! Az olló a hibás! A gonosz olló!
Réka: - Á, ne legyen hibás az a szegény olló, amit anya vett a saját pénzéből!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Napi dráma

Érdemes :)


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Önkritika

Rékát kérdezem, mert nem igazán gyakorlunk furulyázni:
- Na, és milyen volt a furulya óra?
- Hát, szerintem ügyes voltam, de nem biztos, hogy Gyuri bácsi is úgy gondolja...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Függőség

Nem is tudom, hogy az egészet megpróbáljam-e leírni, vagy csak a végét. Vagy kezdjem a közepén. Dióhéjban talán a lényeg az, hogy segítettünk valakinek szombaton költözni, bár nem volt kedvünk, és időnk sem erre, de mégis megtettük, és persze miattam, merthogy keresztényi jószolgálat. És húsvéti közös kereszthordozás, amolyan Cirenei Simon módjára. A férjem meg szeret engem, és jött, mert tudta, hogy ha nem megyünk, nyomorultul fogom érezni magam. Neki én vagyok a keresztje :)

Na, és ott a költözéskor előkerült egy doboz, amiben volt egy táncszőnyeg, a legidősebb kislányé. Aki olyan nagyon összebarátkozott a mi Rékánkkal, hogy nekiadta, mert ő már úgysem játszik vele.

És kiderült, hogy igaziból ez nekem ajándék. Merthogy függő lettem, teljesen, ami azzal is jár, hogy két napja, ha kis időt tudok lopni, akkor ugrálok. Ma már nem annyira, mert elég komoly izomlázam lett, de már alig várom, hogy elmúljon. Körülbelül két éve nem tudom rávenni magam a rendszeres mozgásra, már a szembeszomszéddal is megbeszéltük, hogy eljárunk majd futni, mind a ketten mélyen hallgatunk a két héttel ezelőtti hétfőre kitűzött első alkalomról, amit mindketten elblicceltünk. És most nem tudom visszafogni magam, csak ugrálnék és ugrálnék egész nap. 

Szóval véletlenek, véletlenek, de akkor is, nekem muszáj látni az összefüggést, hogy legyőztem magamat és a pillanatnyi vágyaimat, hogy szolgáljak valaki mást, akitől úgy gondoltam, nem várhatok viszonzást, és cserébe segítséget kaptam ahhoz, hogy egy másik téren is le tudjam győzni magam. 

Duplán boldog vagyok. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Csillagjegyek harcai

- Anya! Tudtad, hogy szegény Dórinak már viccelni sem lehet?
- Hogyhogy?
- A Dóri  egy szűzzel van összekeverve.
- Mi?!
- A Dóri egy vízöntő, és a Mari néni meg egy szűz, és vele van összekeverve.
- Ja!!
- Az anyukája ráadásul skorpió!
- A tied is!
- Azt tudom! Azért vitázunk mindig. Megy a szegény skorpió békésen a sivatagban, odamegy hozzá a vízöntő, és megkérdezi: "Anya! Nem tudod, hogy hol van a tolltartóm?" Erre a skorpió: "Nem én raktam el, a te tolltartód, keresd meg te!" És erre aztán olyan ideges lesz a vízöntő, hogy kiborítja a vizet, hogy a skorpió meg belemegy. Na, megyek mesét nézni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Aggodalmaskodós

Annyira utálom. Nincsenek jobban a fiúk. 7kor ébredtek, kilenckor már mind a kettő újra aludt. Misit megint ráültettem a vécére, jobb kedve lett, és most már néznek mesét is. És fut Nándinál némi hőemelkedés is.
Beszéltem a dokinénivel, megpróbált megnyugtatni, hogy ha nem megy fel a lázuk, ha nem hánynak újra, ha megy be elég folyadék, nem tud tenni senki semmit, elmondta, mire kell figyelni, ami arra utal, hogy bakteriális a dolog, hogy kapjanak Sodioralt, mert annyira keveset esznek, és már régóta, és lehet, hogy már attól olyan gyengécskék meg kedvetlenek. Úgyhogy kapnak. Meg kólát. Mert azt is lehet. Meg bármit, amit szeretnének. Elég kevés dolgot szeretnének, leginkább csak feküdni és gyürizni. Most nézik a Verdákat, ami előrelépés a reggel 7 és 9 közötti falnézéshez képest.
Gergő gyenge, én szédelgek, tulajdonképpen értem én a fiúkat, de mégis aggodalmaskodok. Azért nem egy-két napról van szó, hanem most már Misinél ez a 6. nap, Nándinál a 4.

Persze, ha belegondolok, Misi kedden még mindig hőemelkedéssel és ide-oda fekvéssel küszködött, Nándi is csak itt tart még. Hosszú és alattomos betegség ez a mostani.
És hát azért is aggódom, mert az egyik barátunk élet-halál közé került pár héttel ezelőtt egy ugyanilyen tünetekkel bíró betegségből úgy, hogy kapott antibiotikumot. Amire rezisztens volt valami baci, aki boldogan elszaporodott, mikor szabad lett a pálya, mivel az antibiotikum lepusztított minden egyéb védelmi rendszert a bélben... Szóval jelenleg az antibiotikum is inkább rém, mint megnyugtató megoldás, úgyhogy várunk, és bízunk a csodadokinéninkben.

Én meg hálás vagyok, hogy vannak a kiskutyák, hogy Réka be sem jön, és még mindig jól van. Talán pont emiatt. És most már biztos, hogy öten húsvétolunk, lemondtam mindent, csak jöjjenek rendbe szegények addigra...


-------------------------------

Update:
Csak nagyon kellett aggódni. Vonatoznak ketten. És még nem is veszekszenek. Vagy bement a sodioral...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Gyengélkedő

Írhatnánk ki megint a házra. Belenyúltunk az eddig megúszott lázas-fosós-hányósba, nem is kicsit. Misi kezdte szombaton, mi Nándival csatlakoztunk hétfőn. Réka talpon, Gergő valahol a határon. Hétfő kedden bírta, amit kellett is, mert én nem voltam ember, magas láz, hidegrázás, gyengeség, hányás még a víztől is.


Misi ötödik napja nem eszik gyakorlatilag, már kezd látványos lenni a fogyás, a kis húsos x lábai egészen hétköznapinak néznek ki, és olyan kicsinek tűnik a kerek pofija. Már jól van, nincs láza, hétfő dél óta nem hány, és mindig eleget ivott, de nem jó kedvű. Meg is ijesztett, mert csak feküdt, nézte a falat, meg aludt, nagyon sokat, és aggódtunk nagyon. De doktornéni megnyugatott. Azért ma megint beparáztam, aztán beugrott, hogy 5 napja nem kakilt, igaz, nem is evett, de hát mégiscsak fosóshányós, amit nem hány ki, annak is ki kell jönni, és hát tényleg az volt a baj. Akkor már rögtön feltűnt, hogy az ötnapos koplalástól nem lett kisebb a pocakja sem... Szóval némi trónolás után sokkal jobb kedve lett, azonnal kirohangált a kertbe, és lett kedve mindenfélét csinálni. Csak nagyon elfáradt egy óra alatt, mert hát le van gyengülve...

A másik ijesztegetős a Nándi, merthogy ő meg sosem beteg. És most meg csak feküdt, és nézett maga elé ő is, lázasan, pirosan. És hányt, ő, aki ezeket a vírusokat mindig úgy szokta átvészelni, hogy egy híg kaki és annyi. És ott ült szegény a fürdőben, tartottam neki a lavórt, és két öklendezés közben azt nyögdécselte, hogy "anya, imádkozz értem, hogy legyek jobban!" És még iPaddal sem akart játszani. És nem kíván semmit ő sem enni, de csak három napja, még a szeme elől is el kell vinni a ropit is, mert a látványát sem bírja. Azért ma már egy fél virslit mustárral megevett vacsira. Meg tarhonyát is evett uzsira pörköltszafttal. Főztem nekik. Mert azt mondta a dokinéni, azt adjak nekik, amit kérnek, és annyit, amennyit, bízzam rájuk. És igaza volt, egyiktől sem lett egyiknek sem semmi baja. Bezzeg, amikor erőltettem, hogy csak 3 korty vizet igyanak, akkor jött kifelé az üres víz is... 

Én már éltem meg ennél rosszabbat is, így, hogy Gergő itthon tudott maradni velünk, mert nem volt munkája pont, arany életem volt, feküdtem a fiaimmal a nagyágyban, és néztük a meséket meg olvastam, ha kellett valami, csak szóltam. Mondjuk nem voltak nagy igényeink, egyikünknek sem... Az ijesztegetős a gerincem, amit még nem éreztem ilyennek, néha zsibbad, és úgy érzem, mintha be lenne dagadva. Volt már, hogy sokkal jobban fájt, de eddig még mindig segített rajta a fekvés. Most csak rosszabb. Találtam még cataflant, azt szoktam rá kapni gyulladáscsökkentőnek, most elkezdtem szedni, és reménykedek.

Réka hála Istennek alig találkozott velünk a napokban, iskola után kint játszott az udvaron, nem vegyült a fiúkkal, egyenlőre megúszta. Talán így is marad. Gergőért is drukkolunk, hogy a maival tudja le. Különben buktuk a húsvéti programot, idén először nálunk lenne családi húsvét. 
Persze egyébként meg hálás vagyok, mert volt a hétvégén pár olyan dolog, amivel nem tudom, mi lett volna, ha egy nappal előbb dőlök ki. Mindent meg nem biztos, hogy lehet egyszerre. De még az is lehet, hogy igen. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS