Fiú vagy lány?

Átszűrődő reggeli beszélgetés:
Az a szegény, akinek nincsen gyereke - Nándi
Meg az is a szegény, akinek nincsen étele - Réka
Meg az is a szegény, akinek nincsen playmobilja - Misi
Meg az is, aki az erdőben kakil - Nándi

Egyébként pálfordulás volt. Mivel a fiúk kisfiú tesóért imádkoztak, Réka meg lányért, hát muszáj volt elkezdeni finoman szoktatni őket a gondolathoz, hogy valamelyiküknek nem lesz igaza. Őszintén szólva inkább Nándit féltem ettől, ő még a kapitalizmusnál tart - ha adok, akkor kapnom is kell. Azóta imádkozik, mióta a rémálmai elmúltak attól, hogy rábeszéltem, hogy imádkozzunk közösen azért, hogy ne álmodjon rosszat.
Először azt a módszert választottam, hogy mondogattam nekik, hogy amikor ők kérnek tőlem valamit, például hogy adjak oda valami felnőttes dolot, vagy édességet kérnek, vagy bármi hasonlót, néha megteszem, amit kérnek, néha pedig nem. Attól függően, hogy nekik hogy jó. Nem adhatok nekik meg mindent, amit kérnek, mert én tudom, hogy az már árt a fogaiknak, vagy nem tudják majd kipihenni magukat, vagy félni fognak, tönkreteszik, stb. Ők nagyon szeretnék, de nem látják előre, én viszont igen. És hogy a Jóisten is így tesz velünk, ő sokkal jobban látja előre, hogy nekünk fiú vagy kislány baba jobb.
Gondolatszoktatásnak jó volt.
Az utóbbi időben már elég rosszul viseltem az esti közös imákat a kedves kis szurkálódások miatt. Úgy szoktunk imádkozni, hogy mindenki elmeséli, mit köszön meg a napban, és mit szeretne kérni. Egymás után. És akkor mondja Réka, hogy "Add, hogy kislány legyen a kistesó". Nándi belesuttog: "Add, hogy kisfiú!" Réka: Nándi neeee! Most én mondom! Édes Istenem, add, hogy kislány legyen a kistesó. " Kisfiú! Hihi" Nááááándiiiii!!!! És így tovább, és persze aztán Réka is bosszút áll. Szóva jó volt a hangulat nagyon. És akkor jött az isteni szikra.
Kértem őket, hogy mi lenne, ha azért imádkoznánk, hogy inkább akár fiú, akár kislány lesz, könnyű legyen őt szeretni, és mindenkivel jól tudjon játszani. Ez nem volt igazán megoldás.. Egészen addig, amíg azt is hozzá nem tettem hogy ha fiú lesz, akkor az autókkal fog játszani, ha kislány, akkor meg pónikkal. A koncepció az volt, hogy Rékát ez nem zavarja, Nándit pedig igen, így látja egy kislány tesó előnyeit is. De végül mindenkit elgondolkoztatott. Najó, Misit nem. Misi maradt az eredetinél, legyen kisfiú, de ővele nem veszekszik senki.
Réka átgondolta, és most már azért mondja a kis imáit, hogy kisfiú legyen a kistesó. Mert akkor neki lesz külön szobája, amiben csak ő van. Beszéltünk róla, hogy jövőre, ha minden jól megy, két félszoba és egy nagy gyerekszoba lesz, Réka okosan elosztotta, hogy ha két fiú-két lány az arány, akkor bizony neki kisbabával kell lakni, és az nem mindig jó. Ő emlékszik rá, milyenek is a kisbabák. Nem világosítottam fel, hogy mindenképpen övé lesz az egyik félszoba...
Nándi is átgondolta. Ő ügyesen és okosan azért imádkozik, hogy a kistesó mindig csak azzal játsszon, amit megengednek neki. Szóval szűnni tűnik a konfliktus. Egészen addig, amíg Nándi rá nem jön az új piszkálódási lehetőségre, és nem kezd el kislányért imádkozni. Hogy Rékának ne lehessen külön szobája.  Nándi egyébként tud tüneményes is lenni, mert minden este azt is beleveszi, hogy anyának ne fájjon a hasa, mikor kiveszik belőle a babát. Azért ez szép dolog tőle.
Jaj, annyira szeretném már tudni, hogy fiú vagy lány. Ki is tettem gyorsan egy közvéleménykutatást, hogy foglalkozzatok csak ti is a kérdéssel. Igaziból úgy kezeljük, mintha tuti fiú lenne. De általában lánynevek jutnak eszembe. Eleinte nagyon lányt szerettem volna inkább, de annyira mindegy lett rövid időn belül, talán mert itt vannak ezek a fantasztikus fiaim, és nem baj az, ha több van belőlük még eggyel. :) És tegnap, mintha éreztem volna, hogy mozgolódik, nagyon, nagyon olyan volt, de olyan korán van, hogy nem merem elhinni, pedig az kellett, hogy legyen...

Szóval ez a helyzet babafronton. Egyéb fronton többminden van, küzdök az iskolával és a számtalan beadandóval, volt a héten csúnya, hasfájós betegség, harcolunk Rékával és az iskolájával, az egyesületi dolgokkal, és a többivel, ami az élettel jár. Tegnap például Mihály napi vásár volt az oviban, nagyon jó volt. Az különösen jó élmény volt, hogy amit Heni barátnőmmel csináltunk, pillangós (és autós és repülős) cupcake-eket, nagy sikernek örvendettek, és csaknem mind elfogyott, pedig a csoki foltos volt,  egyik másik törött, a formák pedig túl nagyok. Elvitték a lekvárjaimat is, és Heni sportszelet sütijéből is alig maradt - azt gyorsan elhoztam én :).  A vásár úgy zajlott, hogy színes pálcikákat lehetett venni, és ezekért a pálcikákért lehetett mindenfélét venni, amit a szülők, gyerekek, óvónénik hoztak. A bevétel az óvoda alapítványának javára ment. Hát, a gyerekeim ámokfutottak rendesen :) Egyáltalán nem volt drága semmi, de volt zsákbamacska, meg Lego katalógus, meg világítós toll, és nyalóka is. És volt csipeszes műanyag pohár is, meg sütik, sütik, sütik. És sárkányfej hajtogatva. És még ki tudja, mi. Szóval váltottuk mi is a pálcikákat, jól járt az ovi :)

Ma pedig valóban Mihály nap van, Misike focilabda kinézetű teniszlabdát kért, nem hiszem, hogy tudjuk teljesíteni... Viszont talán elmegyünk almát szedni. Jó, hogy Misinek olyan könnyű örömet szerezni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Gyerekszájból

Amikor indultunk haza vasárnap anyukáméktól, a fiúk nem annyira akartak jönni, mert éppen tyúkólat építettek, nekem is nagyon zűrös volt a hét eleje, és Nándi ráadásul még nem volt teljesen egészséges, szóval rábeszélődtünk indulás előtt 10 perccel, hogy az ovisok maradjanak ott pár napot. Nándi egyedül nem akart, rábeszélte hát Misit. Mondta neki, hogy
- Misike, ne aggódj, nem fogsz félni, mert itt leszek veled!
Misike meg gondolkozott, gondolkozott, majd rám nézett, és elkezdett taszigálni:
- Jó. Menjetek már, már adtam puszit! Úgyis sírtam, hogy nem akarok hazamenni - megjegyzem, nem sírt...
Rékát ordítva tettük be az autóba, rúgkapált, sírt, hogy ő is maradni akar, vagy a fiúk is jöjjenek. Mondtuk neki, hogy úgyis mostanában sokat nyavalygott érte, hogy ő akar lenni az egyetlen gyerek, most kipróbálhatja, milyen is az. Nem akarta.
- De én... De akkor.... De...
- Mi a baj?
- Majd csak akkor mondom, ha már a mama nem hallja!
Elindultunk.
- Na, mondhatod, miért nem akarsz egyedül lenni?
Teljes erőből tört ki belőle a zokogás.
- Mert nem lesz majd kivel veszekedjek! A fiúknak jó, ők ketten vannak, tudnak veszekedni!
- Majd én veszekszek veled, jó, kislányom? Tudunk mi is jókat, emlékszel.
- De nem, mert veled nem lehet ordítani! A fiúkkal olyan jókat lehet ordítani!
Azóta már végbement a családegyesítés, és túlélték az ordításmentes veszekedéshiányt, illetve be is pótolták a három napot. Hagytam őket.

Dóri Misi legjobb barátja. A minap Dóri anyukájától kérdezte, hogy hogy is van az a kisbabákkal, nem rossz-e nekik, hogy amikor az anyukájuk eszik, a fejükre potyog az ennivaló. Anyukája elmagyarázta, hogy a baba külön van az ennivaló helyétől, úgyhogy nem esik a fejére semmi. Ezt követően zajlott le az alábbi beszélgetés a két gyerek között, cipőhúzás közben.
- Az anyukámnak van baba a pocakjában - próbált imponálni Misi.
- És nem esik a fejére az ennivaló - közölte magától értetődően a friss infót Dóri.
Misi elgondolkozott egy pillanatig, hogy überelhetné ezt mégis, aztán kivágta:
- De a mienknek igen!

Szintén Misi mindent jobban tudása. Jött az autószerelő, hogy elvigye az autót, Gergő ment ki, hogy beszéljen vele, ment Misi is. Kérdezte az apja, hogy segíteni jön-e, nem nem, ő csak nézi. Amíg apja beszélgetett, Misi szépen letelepedett az ajtóban a lábtörlőre.
- Majd innen nézem a szerelést.
- De nem itt fogja szerelni a bácsi, elviszi magával - mondta neki Gergő.
- Majd meglátjuk!


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Találkoztunk

Osztálytalálkozón voltam ugyanis a hétvégén. 15 éves érettségi, hát öreg vagyok, nem vitás... Kicsit féltem is elmenni, mit keresek én ott, vadidegen emberek, nem tartjuk a kapcsolatot, mihez kezdek majd velük, mit mondok nekik, és különben is fáradt vagyok, rosszul vagyok, hátam közepére nem hiányzik az utazás, és még dolgom is van. Arról nem is beszélve, hogy szerintem fél Magyarország 15-16-ára szervezte az összes létező programot, és bizony vagy 4-5 helyre szerettem volna elmenni inkább, ami ráadásul még közelebb is lett volna...

Akárhogy is, szombaton délelőtt meghajtogattam vagy 150 lufit, mert nagycsaládos program volt, amit még akkor vállaltam be, amikor elfeledkeztem róla, hogy pont akkor van a már májusban lefixált találkozó, aztán Gergő értünk jött, és 2-kor sikerült startolni. Épp sikerült odaérni a misére, csak átöltözni nem. Útközben gondolkoztam is rajta, mikor jelentettem anyukámnak, hogy elindultunk, ő pedig rákérdezett, hogy akkor már teljes puccban vagyok -e, hogy ehh, nem is kell kiöltözni, a szüleink generációjának fontos ez a magamutogatás, meg mit értem el az életben, mi nem ezért találkozunk. Hanem hogy kicsit emlékezzünk, meg visszaváltozzunk középiskolássá. Mert azért az elég jó kis időszak. Az ember már azt hiszi, hogy felnőtt, de közben gyakorlatilag semmi felelőssége nincs, és azt hiszi, hogy meg tudja váltani a világot. Én pedig, ha a régi barátaimmal találkozom, néha hajlamos vagyok visszaváltozni 18 évessé. Ami nagyon jó.
Aztán ugye odaértem, és bizony a farmer-pulcsimmal eléggé kilógtam, fiúk (férfiak) ingben, zakóban, lányok (nők) csiniben, fodrászolva, sminkelve... Még jó, hogy már nagyjábjól túl vagyok ezen, hogy kinek hogy kell megfelelni, így a kezdeti megállapítás után már nem érdekelt. Még meg is kaptam, hogy nekem ez áll jól :) És hogy mit sem változtam. Persze az is lehet, hogy a többiek mindig így járnak, csak nekem szokatlan ez, mert nem forgok olyan körökben...
Na, mindegy, osztálytalálkozó jó volt, megérte bejárni miatta a fél világot, és lemondani a 100 programot, örülök, hogy elmentünk, bár az időutazás elmaradt most. Nagyon felnőtt volt mindenki, kicsit sajnáltam ezt a részét, bár jó volt látni, kivel mi lett, voltak nekem nagy meglepetések.
Az osztályfőnök osztott ki régen, ofőin írt "dolgozatokat", arra a kérdésre kellett éppen válaszolni, hogy mit jelent számunkra a hazaszeretet és miért vagyunk hálásak, és jó volt, hogy ezeket a dolgokat még mindig így gondolom. Lehet, hogy tényleg nem nőttem ki az idealizmusomat, meg a reményt, hogy meg tudom váltani a világot? És az is vicces volt, hogy egyik osztálytársammal, akivel jó barátnők voltunk, és most is azonnal elkezdtünk beszélgetni, de 10 éve nem igazán váltottunk szót egymással, szóval mindketten hálát adtunk egymásért abban a dolgozatban ezelőtt 18 évvel.

Szóval ez volt. Megöregedtünk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Más-állapot

Azon gondolkozom mostanában sokat, hogy milyen más úgy várni egy babát, hogy nem voltunk felkészülve rá lelkileg, hogy jön. Nem mondom, hogy nem akartuk, vagyis Gergő nevében nem nyilatkozom, de én akartam, nagyon akartam, csak féltem a dologtól, de erről már értekeztem.
Mégis: berendeztük úgy az életünket, hogy jó úgy, ahogy van, és hirtelen át kellett mindent értékelni és szervezni, felborítani. Pedig, ha belegondolok, pontosan ugyanaz történt, mint már háromszor: jön egy kis élet, aki ránk van bízva, örülünk neki, ennyi. Mégis, annyira más.
Egyrészt nagyon nyugodt vagyok a korábbi félelmeim miatt, miszerint fogok-e bírni néggyel, túlélem-e a szülést, mi lesz, ha beteg lesz, bírjuk-e majd anyagilag stb. Mivel ő akart jönni, mivel meglepetésként kaptuk, nem a mi döntésünk volt, nem mi tettünk meg mindent, hogy legyen, ezek nem foglalkoztatnak csak egy-egy pillanatig. Ha én odateszem az én részemet, ott lesz időben a másik fele is, nem lesz akkora a teher, amit ne bírnánk el.

Viszont elengedni ezt a korábbi életet, amit viszont mostanra alakítottunk magunknak, és amiről nem a saját akaratunkból, saját döntésünkből mondtunk le, ez most sokkal nehezebb. Az, amit nekem kell odatenni. Emlékszem az első tesztünkre ami Rékát mutatta, Spanyolországban voltunk, A Tengerparti Nyaralásunkon, így csupa nagybetűvel, amit azért ejtettünk meg, mert valószínűleg nem lesz hasonlóra esélyünk jópár évig, szóval költsük rá az utolsó pénzünket. Megérte, jó, hogy lehet rá emlékezni. És feküdtünk egymás mellett a szobában, néha egymásra néztünk vigyorogva és megjegyezve, hogy hát, most már nincs visszaút, most már így lesz. És örültünk neki, és azonnal átállítottam az életemet kismama üzemmódra, szinte kerestem a lemondásokat, és örömmel, és azonnal. És a fiúknál is valahogy hasonló volt, hogy végre megjött, akit vártunk, és ott mondjuk már volt sóhaj, és voltak remények, hogy hátha megúszom a hányást, a vizesedést, a bordákaláköltözést és a fenébe, megint nem ehetek majd kéksajtot meg camambert-t. De mégis alapvető öröm volt az, hogy átalakul az élet.

És most is volt, hogy vigyorogtunk, hogy most már így lesz, csak késett pár napot az őszinte öröm a teszthez képest, és most is megvannak a sóhajok is, ahogy az örömmel lemondások is. Csak van, amit sulykolni kell. Amit össze-vissza számolgatok, hogy hogyan tarthatnám meg mégis, pedig a szívem mélyén tudom, hogy nem, nem fog menni. Hogy azért vagyok ilyen rosszul, hogy felfogjam, hogy el kell engednem a mostani életemet, és át kell szerveznem, hogy amikor itt lesz ez a kis picike, akkor neki is jusson annyi anya, amennyi járhat 3 nagytesó mellett. És akarom is elengedni ezeket a dolgokat, mert legjobban szeretem már most ezt a cseppet is, különösen jobban ezeknél a lényegtelen dolgoknál, amikbe aztán pár év múlva még bőven lesz időm visszarázódni, még majd meg is unom őket. De az egyik felem meg jó hülye, állandóan egérutakat keres, és így nehéz. Ebből kifolyólag szegény kis legkisebbünk egyenlőre leginkább megoldandó feladatok halmazaként van jelen az életünkben: milyen autónk legyen, miből, meg tudjuk-e oldani a családellátásokat, hogy csinálunk helyet, hogy végzem el az iskolát, hogy intézzük az orvosi oldalt, hogy lesz az építkezés, mi lesz a háztartással, milyen feladatot kinek adjak át, hogy intézem a logisztikát félhalottan/nagyhassal/újszülöttel, és sorolhatnám tovább. Nem voltak terveink. És talán ez hiányzik most, hogy nem lehet támaszkodni az elképzelésekre, hogy ahogy megjött a jó hír, belevethessük magunkat a megvalósításba.
Nembaj, dolgozzuk fel a problémákat, fogynak lassan a kérdések, és elrepülnek majd azok a lufik, amiket el kell engedni, és ha elfogy mind, ha kész lesz a terv, ami már nem baj, ha változik, de lehet rá támaszkodni, akkor majd könnyebb lesz. Ha már mozog a csepp, és főleg, ha majd tudjuk, hogy fiú vagy lány, szerintem valódi emberke lesz belőle. Még sosem voltam talán ilyen kíváncsi, hogy fiú vagy lány, talán azért, mert vérre menő harcok vannak belőle itthon a gyerekek között, és nekem sincs elképzelésem. Tudom, hogy szeretni fogják, akkor is, ha Réka kijelentette, ha fiú lesz, csak addig fogja szeretni, amíg kisbaba. De az is lehet, hogy azért, hogy legyen neve. Valahogy most fontos, hogy legyen neve.

Igaziból nekem mindegy, rózsaszín vagy kék, attól függ, milyen babaruha kerül a kezembe. Csak jó lenne tudni, melyik. Akkor majd meggyőzzük a bánatos tesó(ka)t, hogy nem történt tragédia. Néha látom is már, ahogy ott sertepertél a fogmosók között negyedikként kis tipegőben, még az is eszembe jut, hogy vizes lesz a talpa, ha a nagyok kifröcsölték a vizet, vagy látom a babasarokban a kiságyban, amit majd valamikor jövőre megcsinálunk, ha rájövünk, hogy sakkozzuk át a bútorokat, ott van az asztalnál a már egy éve kidobott etetőszékben, szóval itt van már velünk, a helye megvan, csak még egy kicsit küzdenem kell magammal.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Erről is, arról is

Nem szaporodnak a bejegyzések... Lassan a hetikre kell gyúrnom, nem a kétnapira. Jól elhanyagoltam a zöld gondolataimat is, az az igazság, hogy általános gondolatom is ritkán van, nemhogy zöld. Leginkább gépként próbálom feldolgozni a hétköznapokat, megoldani a felmerülőket, végezni a logisztikát és túlélni a napokat.

Eléggé gyötör ez a legkisebbik, nem hagyja, hogy megfeledkezzek róla egy percre sem, ami nem baj, mert örülök neki, hogy folyamatosan jele van annak, hogy rendben van vele minden, csak nem feltétlen teszi egyszerűvé a napokat. Elég sokat kell ugye vezetnem, ami az 50 fokos autóban hányingerrel küszködve, béka feneke alatti vérnyomással nem a legjobb. Tegnapig legalább bírtam hányás nélkül, amiért nem győztem hálát adni. Remélem, visszatérünk rövidesen a sima émelygésig, nehéz lenne az iskolában, ha még ki is kellene folyton rohangálni, az oda-vissza útról nem is beszélve... Egyébként legjobban az energiamentesség zavar, az, hogy még lustább vagyok, mint voltam, még lassabban végzem el a dolgaimat. Van, hogy csak ülök, és nézek ki a fejemből. Vagy fekszem. És egyszerűen nem tudok nekilátni, mondjuk a belső békét élvezem, csak lelkiismeretfurdalásom van. Ettől eléggé kezdenek felgyűlni a dolgok, elsősorban az itthoni káosz, ami már túl van minden ponton, amit még képes vagyok elviselni, de az egyesületi munka sem megy már úgy, pedig sokmindent lepasszoltam a feladataim közül. Két hete nem adom be az építési engedélyezési tervet, egyszerűen azért, mert nem jutok el nyomtatni - nincs itthon nyomtatónk-, ugyanezért nincs órarendem az iskolához, és sulykolom a kis fejembe, hogy el ne felejtsem szept. 30-ig a nagycsaládos gáztámogatást megigényelni...
Jó, az építkezésről lemondtunk, azért sem égető a dolog: inkább majd újszülöttel, mint várandósan télen. November-decemberben már nem merünk tetőt bontani, talán jövőre a pénzünk is biztosabb lesz, mint most, hiszen most mindenképpen kocsit kell cserélnünk.
Megszabadultam viszont úgy néz ki az eladós ruháktól, amikkel már egy éve nem tudtam foglalkozni, csak mindig vettem hozzá,  ahogy a gyerekeknek kellett. Egy turkálónak eladtam egyben az őszi-télieket, így alig maradt 10 kiló póló és rövidnadrág, azt meg már el tudom tárolni a garázsban is. Majd ha megint kell ruha a kölköknek, újrakezdem, sajnáltam volna, ha az állásban tönkremennek ezek. Most úgysem nagyon kellett kiegészítés, sokat kaptunk mindenfelől, azt a néhány hiányzó darabot meg meg tudom venni a turiban is. Azért kicsit fájt a szívem, nagyon szeretem a gyerekruhákat, és gyönyörűek voltak közöttük, amiket megfogni is jó volt, de be kellett látnom, hogy ennek semmi értelme, és nagyon kell a hely a babaholmiknak, amik máris elkezdtek visszaszivárogni a háztartásba. Ahogy 8 évvel ezelőtt szinte mindent meg kellett vennünk - egy volt osztálytársamtól kaptam néhány dolgot - most úgy halmoznak el az ismerősök mindenféle babáknak való dologgal, kismamaruhával és mindennel, ami valaha a bababoltokban megfordult. Szóval jó dolga lesz ennek a csöppnek. Meg nekem is, még mosnom sem kell majd rá, szerintem nem kerül majd sor kétszer ugyanarra a göncre... :)

Közben meg járok az ökomamára, ami jó. Néha vannak időrabló órák, de többségében jók az előadók, érdekesek a témák. Kezd körvonalazódni bennem, hogy mihez is kezdenék szívesen ezzel a végzettséggel, és mit mondjak, cseppnyit más, mint a képzés koncepciója, de majd összeegyeztetjük. Látszik, hogy ők az ökogazdálkodóra helyezik a hangsúlyt, míg én ökomenedzserként tudom inkább elképzelni magam... Addig meg kitalálok valamit a vizsgához, ami beleillik az elvárásokba. Most úgysem fogok tudni munkába állni ezen a területen. Jó fejek voltak, ennek ellenére engedték, hogy elvégezzem a sulit, nagyon hálás vagyok érte.
A legjobb egyébként az ebéd. Jó taplón hangzik, de a lelkemnek olyan jót tesz... Azt gondoltam, hogy egyetemi menza, akkor majd szépen tálca, és kapjuk a menüt, lehet választani mondjuk a káposztás tészta és a borsófőzelék között. Hát nem. A 60 anyukát leültetik 6db 10 személyes abrosszal, virággal, borospohárral, hajtogatott szalvétával szépen megterített asztalhoz, hoznak finom levest, elviszik a tányért, elénk teszik a tányérra tálalt másodikat, van külön vega kaja,  annak, aki azt kér, és itt még nincs vége, mert süti és kávé is van a végén. Az egy óra ebédszünet teljesen eltelik, sőt, kell is, nekünk csak beszélgetni kell és jól érezni magunkat. Jól is főznek, sokat adnak, azt gondoltam, majd az első nap rántotthusija után jönnek a krumplistészták, de még mindig nem tipikus menü-kajákat kapunk. Egy dolog zavar, hogy félliteres ásványvizeket kapunk, amit nem tudok az ökomama képzéssel összeegyeztetni, és csodálkozom néha az ökomamákon is, akik bedobják a kukába - nem viszik haza a szelektívbe - a flakonokat.
 Ja, és jó béna vagyok, mert tegnap pl. sikerült magamra borítani a gulyáslevest, egész délután aztán abban a szagban ültem, az nem volt jó, azt nem tudom, a ruhámat sikerült-e megmenteni, még áztatom, mindenesetre örültem, hogy nem valamelyik kölcsön-kismamaruhában mentem aznap...

Szóval ezek vannak velem. Van még a Réka iskolakezdése, ami nem indult túl fényesen, nehéz neki visszarázódni, de vannak célok, illetve holnap remélem, beszélek a tanító nénivel, és megkérdezem, hogy ez normális-e, vagy kezdjünk el gyakorolni kicsit többet.
Aztán van még az, hogy Nándinak pár napja hasmenése van, így Misi egyedül volt oviban tegnap és ma is. Amitől nagyon büszke magára, bár gyanús, mert mondta, hogy akkor Nándi iskolás, és akkor ő is nemsokára iskolás lehet... Nándi meg örül annak, hogy itthon maradhat, bár a kis ínyencet megviseli a diéta. Sajnos muszáj diétáztatni, mert bármi mást eszik, azonnal jön ki belőle. Talán ma már jobban van... Misi egyébként azért is büszke magára, mert 3 éves létére a középsősökkel ül együtt, és meg is állja a helyét. Mondtuk is, hogy ő kétszer lesz középsős :)

Lenne még miről írni. Majd. Muszáj is, rossz lenne, ha nem lennének megörökítve ezek az idők...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Öröm

Egyedül van, 7+1, 1 cm és dobog a szíve. Nem is kellett keresgélni, messziről látszott. Mennyire csodálatos dolog, hogy az első szerv, ami kialakul az emberben, a szív. Hajthatná a vért az anyai szív is ilyen pici korban, mégis, saját élete van.

A dokinál persze kiborultam, három hét feszültsége jött ki, pedig nagyon nem akartam bőgni, de sikerült. Itthon mindig visszatartom, és most már kicsit kezdtem telítődni. Kaptam vizet meg zsepit, és kérték, hogy csak ne sírjak kimenet, mert azt hiszik, megvertek. Mindenesetre meg tudtuk beszélni, hogy nem kell méregdrága vizsgálatokra járni, összesen még kétszer kell megjelennem magánrendelésen, egyszer a genetikai uh-on és annak analizálásán az AFP eredményével, valamint a műtét előtt valamikor. A születésnapja április 6. vagy 7. lesz nagy eséllyel.

Már most van pocakom, alig jönnek rám a nadrágok, a felsőim nagy részét sem szívesen veszem fel. Jó is, hogy holnap elvileg érkeznek a régi kismamafelsőim. Egy része biztos rakott krumpli, de azért nem az egész.

Mérgezi a napomat, hogy nagyon kedves egyesületi "kolléganőm", akivel együtt szültünk volna, ma elveszítette a babáját. Nekem is nehéz feldolgozni, neki szörnyű lehet.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nálunk is megvolt

Gyerekes blogokon mindenhol az első nap az iskolában cím dívik, hát, mi is túl vagyunk rajta. Összetett nap volt, négyen vonultunk intézménybe hétfőn.

Réka nagyon izgult, mert nagy másodikas lett, és már nem engedik majd előre a nagyok, hanem neki is előre kell engedni a kisebbeket. Úgy jött haza, hogy nem volt túl jó, mert nem tanultak semmit...
Van új fiú osztálytárs is, "nagyon rossz!!!", reméljük, annyira mégsem, így most 19-en vannak az osztályban. Ennek köszönhetően a napközit is megosztották, és ennyien vannak délután is, vagyis kevesebben, azért ez egészségesebb így. Új napközis tanító nénit kaptak, a tavalyi bácsi osztályt kapott. Réka szereti, ismeri tavalyról, kerámiáról. Nekem vannak fenntartásaim, de lehet, hogy még máshogy lesz, mint az első nap, és persze jöhetnek haza téves infók is...

A fiúk már szombaton nyafogtak, hogy nem akarnak kettőt, csak egyet aludni, és már vasárnap oviba akarnak menni. Nyugodtan tegyem be őket a kerítésen, nekik jó lesz úgy. Az óvónéni minden gyereknek cipelő cicát varrt, ez volt a welcome gift, hát, ma már azt vitték be aludni magukkal a gyürögetők mellé. Annyira jó fej az óvónénink is! Jól érezték magukat, Nándi nagycsoportos, és jövőre iskolás lesz, ami nagyon hihetetlen, Misi pedig kiscsoportos ugyan, de a listában megint elírták a születési dátumát egy évvel, mintha középsős lenne :) Nem tudnak napirendre térni felette, hogy milyen kis talpraesett három éves létére.
Nem tudom elképzelni, hogy Nándi beüljön az iskolapadba jövő szeptemberben. Tudom, hogy sokat fog változni, tudom, hogy mindig lesznek vele problémák, de mégis. Rékáról és Misiről is egyértelmű volt mindig, hogy iskolások lesznek, mikor eljön az ideje, Nándi miatt kicsit aggódok. Ráadásul idén már nem olyan egyszerű visszatartani, az óvónéni is mondta, hogy nem fogja javasolni, mert látszik, hogy rendben van, de még nyilván beszélünk róla. Nem egyszerű a helyzet abban sem, hogy tavaly még boldog-boldogtalant visszatartottak, idén meg mennie kell annak is, aki bizonyos szempontból éretlen, szóval nem irigylem a jövőre első osztályos tanítókat...

Aztán mennek az agyalások, hogy milyen külön foglalkozásokra járjanak. Misi megy Manótáncra, ez már tuti, "azt nagyon szeretem", Nándi utálja, mert viselkedni kell. Nándit dzsudóra akarom beiratni, de Gergő azt mondta, hogy ha küzdősportra beiratjuk, biológiai fegyver lesz belőle. Jó lenne tornára is járatni őket, mert ügyesek, főleg Misinek való, aki fejen átfordul nyár óta, és hídba érkezik (3 éves még mindig), de nem akarok versenysportolót belőlük, erről már értekeztem, és nem egyszerű cipelni sem őket, és hát drágának is drága. Aztán jó lenne, ha együtt be lehetne mind a hármat íratni úszni, Nándi meg Réka már elég jól elboldogulnak olyan vízben, ahol nem érnek le, de kéne némi szakértelem, Misi meg víz alatti halacska, de őt nem veszik be oda, ahova a nagyokat, mert túl kicsi, nem ér le a tanmedencékben. Persze 1800/alkalomért beveszik, de az több mint 5000 ft alkalmanként a három gyereknek, heti kétszer az már havi 40.
Réka balettozni szeretne, de nem vagyok benne biztos, hogy az az ő sportja,  fog járni hegedülni is, felvették, nagyon boldog. Én azért félek tőle, hogy csalódni fog, de azért drukkolunk neki.

Aztán én is elkezdtem az iskolát, de erről most már nincs kedvem írni. Majd legközelebb. Jó volt.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS