Pont jókor

Csaba testvér gondolatait már máskor is közzétettem itt. Ma megint nagyon jókor, nagyon időben talált meg egy beszéde. Amit ez a gondolatsor mond nekem, aszerint próbálom rendezni úgy általában az életem. Próbálom az én kis környezetemet szebbé tenni, mindig felállni, mindig menni tovább, bízni és küzdeni azokért, akiket rám bíztak. És a rám bízottakon nem csak a szűk vagy tág családomra gondolok.
Most éppen megint a földön voltam, és talpra rántott. Templomi prédikáció, így nem hívőknek sokat kell elvonatkoztatni, de érdemes rászánni a 18 percet. Nem tűnik annyinak.

Ide katt, ha érdekel.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Igazi pasik


Gergő e-maileket olvasott, ahogy fiúk egymás között, kapott valami bikinis fenékszépségversenyes levelet, megnyitotta, Misi ott ült mellette, gyorsan becsukta.
- Apa! Neee! Hadd nézzem! Nagyon szeretem nézni a bugyis fenekeket!

Az iskola mellett van egy középiskola is, hordákban mennek a parkolóban a nagylányok, gyakran előttünk, mi meg araszolunk mögöttük, szoktam is morogni, mert van járda is. Nándi egyszer le is tekerte az ablakot, és kikiabált nekik... Egyik nap Nándi elgondolkozva megszólalt:
- Olyan rondák ezek a lányok!
- Miért rondák? - már készültem rá, milyen épületes beszélgetés lesz ebből, agyonfestett, kicicomázott lányok voltak.
- Vagy nem is tudom... Kicsit rondák. A fenekük szép, azt szeretem nézni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Bíró

"Teniszezünk" Nándival. Nándi nagylelkűen felajánlja a helyét kereső Misinek:
- Te leszel a bíró.
... Eltelik egy-két perc, Misi:
- Mit kell bírnom?

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hivatalosan is fiú

Megvolt a nagy komoly genetikai tanácsadás, és a legkisebbünk teljes terjedelmében bemutatta a fütyijét. Szóval bejött a statisztika, leszámolok a kislányruhákkal, és végre lesz hely a szekrényben. A névvel viszont komoly bajban leszünk. Gergő előterjesztette a Han Solot is, apukám a Tódort javasolta, esetleg Izidort, kezdek belefáradni, pedig még hol vagyunk a szülőszobától.
Persze minden rendben, semmi gond, tökéletesen egészségesnek látszik, és hatalmasat nőtt 5 nap alatt (vagy legalábbis máshogy mérték :) ).

A lelkemnek nagyon jót tett egyébként ez az ultrahang. Kicsit a helyére rakta a dolgokat bennem, és sokkal inkább emberkének tekintem ezt a szegény kis negyediket, mint eddig. Amikor elkezdte rugdosni az uh fejet, és kirajzolódtak a kis talpai, akkor valahogy átkattant ez az egész, és azóta sokkal jobb, valódibb, vagy nem is tudom, hogy írjam le. Remélem, nem múlik el. Elég nehezen kezelem lelkileg ezt a terhességet, nem tudom megfogalmazni, hogyan, pedig próbáltam párszor. Fizikailag legalább nincsenek különös problémák.
Mindegy, a lényeg, hogy fiú, válogathatom a ruhácskákat. A tesztoszteronszinttel és kakafing korszakokkal meg majd valahogy elbánunk. És milyen jó, hogy van nekem egy Rékám is. Imádom a fiúkat, előre ezt a kicsit is, tényleg örülök neki, hogy fiú, szerintem könnyebb lesz így az élet, de akkor is azt mondom, hogy minden anyának jár egy lány. Legalább egy.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Statisztikailag fiú

Mármint ez a negyedik. Nem mutogatta a lába közét, pedig meg is fenyegettem, hogy a magánuh árát levonom a zsebpénzéből. De már most sem hallgat rám. Mondjuk még van egy esélye, mert jövő héten el kell mennem kedden genetikai tanácsadásra, és ott kinéz egy potya ultrahang. Majd jól bekólázok meg csokizok előtte, hátha akkor mozog majd annyit, amennyit kell, és be lehet lesni a lába közé.

De szerintem fiú. Azért még nem kezdem el sírva kidobálni a lányruhákat a szekrényből, de elkezdem nézegetni a fiúneveket, különben nem biztos, hogy a szülőszobáig dűlőre jutunk. Merthogy lánynak valószínűleg Ági lett volna, de erre én most nagy oddsot fizetnék.
Ugyanis van az én saját statisztikám. Miszerint a 18. heti ultrahangon ha a csöppeknek a lábuk rövidebb a terhességi kor szerinti ideálisnál, akkor azok fiúk. Így volt ez Nándinál, Misinél és még számtalan sok ismerősömnél is. Ugyanez fordítva már nem tuti, mármint hogy a hosszú lábú az leányzó, de a rövid, az fiú és kész.
Aztán hallottam egy másikat is nemrég. Eszerint az 1 alatti MoM az fiú, az efeletti pedig lányra utal. Hát, itt is vannak áthajlások, de most megnézegettem a régi leleteket, és Réka feletti volt, viszont mindkét fiúval beutaltak genetikai tanácsadásra, mert túl alacsony volt az AFP-m. És most is. A nagy leletnézegetés közben előkerültek Misi 4D-s képei, és akkor is tudnám, hogy ő az, ha nem lenne rajta dátum, meg nem csak róla lenne ilyen kép. Neki is nagyon tetszettek :) Ilyenekkel foglalkozom tanulás helyett. Pedig holnap vizsga reggel. Sóóóhaj. Megyek is. És szokom közben, hogy fiú.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nyílt nap

Nándi iskolás lesz. Nagyon úgy néz ki. Legalábbis úgy készülnek az óvónők, a pszichológus, meg tulajdonképpen mi is. Én személy szerint borzasztóan sokat agyalok rajta, hogy kell-e iskolába mennie ennek a mi középsőnknek, vagy próbáljuk meg azt a bonyolult utat, ami idéntől azoknak jár, akik még egy év ovit szeretnének a gyereküknek. Aztán, amikor Gergővel beszélgetünk erről, mindig pár mondat után egyértelmű lesz, hogy iskolában a helye. Gergő egyébként valahogy úgy fogalmazott, hogy teljesen mindegy, hogy 6 vagy 8 évesen megy iskolába, Nándival lesznek gondok. És igaza van.  Amik aggasztanak, azok nem olyan dolgok, amiket levetkőz majd attól, hogy érik az idegrendszere, azok egyszerűen a jelleméhez tartoznak, attól Nándi a Nándi, hogy nem beszél, nem kérdez, csak jobban tudja. Hatalmas a tudásvágya. Unatkozik az oviban, 20-as számkörben gyakorlatilag összead, kivon, még ha nem is olyan tempóban, mint Réka, és nagy vágya, hogy tudjon olvasni. Sok betűt ismer, de az, hogy ezeket hogy kell összeolvasni még nem állt össze a fejében. Issza a tudást mindenről, ami érdekli. Iskolába nem vágyik, de már az oviban sem akar maradni, mert unalmas. A templomban nem bír ki fél órát sem az ölemben. Sőt, negyedet sem, viszont képes másfél órát elrajzolgatni meg feladatmegoldózni. Szóval nagy talány nekem ez a gyerek, mindig lenyűgöz, ahogy a világot látja, és elképeszt az empátiája.

A dolgot bonyolította, hogy amíg Réka esetében a világ legjobb tanító nénijének mondta mindenki Ildikó nénit - igazuk is volt -, most olyan a negyedikesek osztályfőnöke, akire inkább csak hümmögtek. Hogy szétszórt, hogy szigorú, hogy fura a stílusa. Szóval én még jobban dilemmáztam, hogy mi sül ki belőle, ha összevegyítjük Nándit egy ilyen tanító nénivel. Aztán kiderült, hogy az iskola már eleve úgy készül, hogy 2 osztályt indít, és a másik osztályfőnök egy olyan valaki lesz, akit ismerünk, és jó fejnek tűnik.

Szóval ezek az előzményei a mai nyílt napnak. Mivel Rékához is be lehetett menni, így Gergőstül, de Nándi nélkül mentünk, én a régebbi tanító nénit néztem meg - mivel ő volt a kétesélyes számomra -, Gergő a másikat, és egy-egy órát pedig mindketten Rékánál voltunk bent. Rékáról és az iskoláról majd máskor...
Szóval bementem a fogalmazás-órára, és értem, hogy akinek baja van a tanító nénivel, miért van. És nekem is voltak fura dolgok. A gyerekek viszont szemmel láthatólag nagyon szerették. És negyed óra múlva látszott, hogy a Nándinak pont egy ilyen tanítónéni való. Neki inspiráló ez a fajta szigorúság, ő tudja jó helyre tenni ezt a stílust, neki való a sok önálló munka - egyénileg vagy csapatban, mindegy. Aztán volt beszélgetés is, és úgy tűnt, mintha nagyon szeretné, hogy megértsük, és elfogadjuk őt úgy, ahogy van, de nem volt nehéz. Lelkes, és hisz abban, ami csinál, és azt hiszem, ez kell ahhoz, hogy át is tudja adni. Úgy látszott, összefüggéseiben tanít, vagy szeretne tanítani, nem a tankönyvet, hanem hogy a tanultakat tantárgytól függetlenül is össze tudják kötni, tudják használni a gyerekek. Ismereteket és tudást, nem anyagot ad le. Kicsit még vannak fenntartásaim, nem látom, hogy ez első osztályban hogy néz ki, de igaziból azt hiszem, megnyugodtam, akkor is, ha Nándinak kell iskolába mennie. És nem fogunk tanító nénit választani. Ahogy Rékánál, elmondok egy imát, hogy úgy történjen, ahogy lennie kell. Ott lesz az a négy nap, meg a családi felvételi, amikor látják majd Nándit, és azt, hogy ki tud jobban beszélni az ő nyelvén. És majd ott lesz, ahol a legjobb helye lesz.

Jó lesz ez, akárhogy is lesz. Jó, hogy Misi pont Réka tanítónénijéhez fog kerülni. Nem kell majd aggodalmaskodni, sőt, ha még mindig ugyanolyan lesz a világ, mint most, akkor ez a pici csöpp, aki egyenlőre még azt sem tudjuk, hogy fiú vagy lány, szóval ő is hozzá fog járni. És ha minden jól megy, holnap ilyenkor legalább már azt tudom, hogy 2 lányom, vagy 3 fiam lesz...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Külsőségek

Elöljáróban: nem vagyok vékony, nem vagyok csinos. Szép az igen, ezt sokszor hallom itthon. Nem járok fodrászhoz, ha mégis, könyörögve kérem, hogy úgy vágja le a hajam, hogy ne látsszon rajta, ha sokáig nem jutok el újra. Nem érdekel különösebben, hogy milyen ruha van rajtam, lényeg, hogy ne fázzak és ne legyek toprongyos. Itthon csak ne fázzak, jó a toprongy is.

Szóval ilyen vagyok. De egy dolgot szeretek ezekben a külsőségekben, szép melltartókra mindig vágytam. Bugyik nem, csak a felső. Mikor Rékát vártam, eltettem megboldogult lánykorom 70B-s példányait, és aztán mindig sóvárogva néztem őket, hátha egyszer újra jók lesznek. Nem lettek. A B még csakcsak, szabástól függően, de a 70... És szép és jó melltartót csak aranyáron. Maradt a praktikus, meg hát amúgy is, vagy terhes voltam, vagy szoptattam 7 éven át.
Aztán egyszer, tavaly tavasszal bementem egy turkálóba, ahol akkor borították ki a gyakorlatilag sosem hordott, márkás példányokat. 3500 volt egy kiló. Egy halommal vettem annyiért, amennyiért egyet sem kaptam volna újonnan. Lett fekete, fehér, piros, rózsaszín, hímzett, tarka, egyszerű, csicsás, minden amit csak szerettem volna, még több is. Nem is tudtam mindet hordani, mert volt, ami nem lett tökéletes, de majd fogyok, jó lesz, aaaaannyira szééép! Majdnem poszt is született belőle, úgy feldobódtam. (Meg azért is akartam leírni, hogy megörökítsem, Réka velem volt, és azzal szórakozott, hogy a 120 H-s melltartónak keresett gyerekeket, amik ugyanúgy néztek ki, és azokkal szerepjátszott... )

Amikor a negyedik érkezése hírére elkezdtem kapni innen-onnan a babás dolgokat, a legnagyobb sokként a tesómtól kapott szoptatós melltartók értek. Erről teljesen elfelejtkeztem. Ott ültem, kezemben a marék csudapraktikus pamut fehérneművel, és rossz volt rájuk nézni. Amikor Rékával megvettem az elsőt annak idején, még örültem is neki, milyen kényelmes, milyen praktikus, de hét év alatt azért elmúlt ennek a varázsa.

Aztán leszámolást tartottam a fehérneműs fiókomban, mivel alig fért el benne a sok cucc. Kilakoltattam - szentül megígérve, hogy visszatérhetnek majd - azokat, amikhez legalább a júliusi súlyom kell majd. Vagy kevesebb.
Végül tegnap kénytelen voltam letenni az utolsó kedves darabot is a tavaly szerzettekből - mit letenni, úgy vakartam le magamról sűrű fogadkozással, ahogy hazaértem délben a suliból, és vágtam a sarokba, hogy ezt többet soha nem veszem fel -, és előkaparni a többit. A régieket és kapottakat. Úgyhogy most sóhajtozok, és tökéletesen illik a hangulatomhoz ez az idő. Biztos lehet venni gyönyörű színes és tiritarka szoptatós meg kismama melltartókat, de valószínűleg inkább ablakot cserélünk, arra költjük a pénzt. Aztán meg úgyis megvárnak fiókban a rózsaszínek és pirosak és tarkák, csillogósak és egyszerűek. Lesz még rá időm bőven hordani azokat is.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nyafogós

Sokat mondom magamnak mostanában, hogy meg kell élni a rosszat is, nem csak a jót. Igen, fel kell fedezni benne a jót, de főleg alávetni magunkat annak, hogy "legyen meg a Te akaratod". Egyre inkább úgy érzem - vagy úgy élem meg -, hogy nem olyan nagy baj az, ha nehezebben megy az előbbi, ha ott van az utóbbiba vetett remény, hogy rossz dolog nem történhet velem, csak olyan, ami majd a javamra válik. Még ha nem is azonnal találom meg azt a jót.


Tulajdonképpen nem is történnek velem rossz dolgok. Nincsenek balesetek, nincsenek komoly betegségek, nincsenek tragédiák. Csak olyan dolgok, amiket lelkileg viszek nehezen, meg olyanok, amiktől a hétköznapok mennek nehezebben. Kívülről nézve szóra sem érdemesek, mivel mindig jó a vége. De mindenkinek az a nehéz, amivel magának kell megküzdeni.

Az utóbbi hónapokban sokszor forgott a fejemben, hogy én bizony nem leszek szent. Sejtettem eddig is, de azért az ember törekszik arra, hogy azt a feladatot, amit kapott erre az életre, úgy végezze, hogy közben azon az úton járjon, amin kell.  Mert ugye nem csak barlangban lakva, gyökereket rágcsálva lehet az az ember. Nagyon sokat tanultam az elmúlt egy-másfél évben erről, és sokminden alól felszabadultam, nem görcsölök annyira olyan dolgokon, amik nem rajtam múlnak, de maradt még bőven... 

Küzdök a mindennapokkal. Igyekszem megélni a pillanatokat, megtalálni a jót, nem túlélni, de van, amikor már reggel fél 6-kor az este nyolcat várom. Este 10-kor pedig azon kesergek, hogy másnap kezdődik elölről. Nagyon sok dolgot letettem, leadtam. Többször bőgtem is rajta, hogy nem igaz, nem, ennél többet nem fogok tudni letenni, de hogy fogom így végigcsinálni azt, amit vállaltam. Mindig tiszteltem azokat, akik iskola mellett vállaltak babát, úgy éreztem, képtelen lennék erre, mégis beleugrottam. Nem is tudom, mi forgott a fejemben, mikor ezt a döntést meghoztam. Nem is tudom, igaziból mi a gond. Merthogy a teljesítés megy. Ott vagyok, érdekel, érdekes többnyire, csak ritkán bosszant, hogy rabolják az időmet. Nagyjából határidőre beadom a dolgozatoka, már ötösöm is van, és a többi. Viszont olyan sokszor jön rám a bebújnék a sarokba, és mindenki hagyjon békén, meg a nem akarok semmit csinálni az égegyadta világon, hogy ez a két teljes nap, amit elvesz a suli, meg a plusz kis tanulnivalók egyszerűen lehetetlenné teszik azt, hogy a többi kötelességemet is elvégezzem. Pedig nagyon lecsökkentettem. És itthon van Gergő, amit azt jelenti, hogy sokat segít. 

Még augusztusban elhatároztam, hogy nem fogom elhagyni magam, nem fogok a terhességre hivatkozva felmentéseket kérni, ugráltatni Gergőt, a környezetemet, mindent csinálok, amíg bírok. És sokszor megy is. Megyek, viszem-hozom a gyerekeket, akkor is, ha nagyon rosszul vagyok, vezetek suliba is, ha arról van szó, nem mondok nemet, ha megkérnek. Nem találok ki, vetek fel feladatokat az egyesületben, csak akkor, ha tudom vállalni a végrehajtást. Sokkal jobban átgondolom ezeket, az is igaz, szóval csend van, béke és nyugalom ott is. Mégis, bedarált a dolog. Időrablás lett a blogírás, amiről le kell mondani, feladat a zöld-ségek írása a Dunakeszi Hírhatárba. A szerkesztő jó fej volt, mondta, írjak csak kéthetente. Hát, még azt sem mindig tudom tartani. Elfelejtek mindent, kifolyik az idő a kezem közül, észre sem veszem, hogy eltelt két hét. Pedig közben vannak napok, amik egy hétnek tűnnek. Egyre kevésbé szeretem felvenni a telefonokat, egyre többször nem hívom vissza, akik kerestek, én, aki komoly információfüggőségben szenvedek. Egyre kevesebb időm van a barátaimra, és sokszor nem azért, mert valóban nem lenne rá időm, hanem mert csendet szeretnék, vagy félek, hogy teher vagyok, nem akarok panaszkodni, nem akarok energiavámpír lenni, félek, hogy nem tudok támasz, barát lenni. Feladatom, mint kereszténynek, hogy kedves legyek az emberekkel, hogy beszélgessek, nyitott legyek, mosolyogjak, szebbé tegyem a napokat. Ez nekem nem is feladat szokott lenni, borzasztóan szeretem az embereket, mindet, szeretem a beszélgetéseket, a visszakapott mosolyokat. Széppé teszik az életem.  De most úgy érzem, túl sokan vannak körülöttem. Csak az ökomamán 55 új arc... És én, aki sosem szoktam egyedül lenni társaságban, azon veszem észre magam, hogy még ha beszélgetnek is körülöttem, nem kapcsolódok be, nem is figyelek, nem érdeklődök, nem akarok beleszólni, pedig érdekel is a téma. Pedig csupa jó fej népek járnak ám oda, sokan olyanok, akikkel úgy barátkoznék különben. De sokszor nem is tudom, hogy szólítsam meg őket, mi legyen a következő mondat, talán azért is, mert közben tudom, hogy nincs energiám, hogy fenntartsam a kapcsolatot. Ha meg beleszólok, megbánom százszor, mert nem azt értik, amit mondani szeretnék. 

Szóval ki vagyok fordulva önmagamból, és nem tudom kezelni a helyzetet, nem tudom, mitől lenne jó, mitől lenne könnyebb, vagy látszana legalább egyszerűbbnek. Nem is tudom, mi lenne, ha nem lenne hitem, ha nem tudnám  a nehézségeimet nap mint nap letenni a Jóisten elé. Még jó, hogy ő gondoskodik rólam, és engedett nekem egy jó kis betegséget. Vasárnap kezdődött. Szerintem attól, hogy átgondoltam, mennyi mindent kell tennem a héten. A 7 napból hármon lettem volna itthon este, hármon napközben. Vasárnapot is beleértve. És a születésnapomat, amikoris egész nap távol lettem volna. Jól átgondoltan fontos programok voltak ezek, amiken nagyon szerettem volna résztvenni, fontos volt, hogy ott legyek. De így, hogy szerda reggel - miután a hétfőt és keddet végigcsináltam - nem tudtam felkelni, azért már látszott, hogy valószínűleg mégsem olyan fontosak. És három napja nem csinálok semmit. Lehetne, mert kihasználhattam volna az időt arra is, hogy megírjam a jövő péntekre esedékes 10 oldalas leadandót, amibe bele sem kezdtem, (és nem is érdekel a témája), vagy megtanulhattam volna az ugyanakkor írandó Ökoháztartási ismeretek vizsgára az anyagot - ami azért jóval érdekesebb. De én egész nap csak feküdtem, filmet néztem, játszottam a Facebookon (én!!!), meg végre írtam blogot, najó, buzdítottam a népeket arra, hogy szavazzanak ránk, meg csomó e-mailt elintéztem. És muszáj volt főzni is amikor már fel tudtam kelni, meg orvoshoz menni, meg nagyon felgyűlt a szennyes is. De úgy döntöttem, mivel mindenki egészséges volt a családban, ajándékba kaptam ezt a három napot, azért hogy tényleg pihenjek. Szülinapomra, amit egyébként teljes egészében Gödöllőn töltöttem volna, este 8-ig. Gondoltam is rá, mi van, ha G. meglepetésbulit akart szervezni, vagy színházba vinni- amit már régóta kérek tőle -, és nem tud, mert itthon senyvedek, de jó volt ez így. És színház meg meglepibuli helyett kaptam egy olyan telefont, amibe két SIM fér bele, és végre lámpavilágnál is el tudom olvasni az smseimet, mert nincs eltörve a kijelző, és nem kell a két telóval egymást hívogatni, hogy hol is a másik.  És többen ajánlották fel a segítségüket, megtudván, hogy lerobbantam, olyanok is, akiktől nem vártam volna. Szóval igazi ajándék ez a betegség most. 

Akárhogy is, szép az élet, bár szent nem leszek, és hiába, hogy fontos minden pillanat, és igyekszem is megélni, azért nagyon várom az áprilist. Sok dolgot elfelejtettem a babavárásból, de az még nagyon élénken él bennem, hogy bizony jobb, ha már kint van az a gyerek, még akkor is, ha fáj a heg, meg óránként kell kelni éjszaka, és be vagyok zárva. 




  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Igazi ajándék

Nándinak mozog az egyik foga.
Réka: Ha kiesik, mindenképpen tedd be a párnád alá, hátha elviszi a fogtündér, és hoz helyette!
Én: Hát, Réka, a te fogadért sem hozott...
Réka: Azért, mert már régebben hullott ki, és nem azonnal tettem a párna alá!
Nándi: Mindenképpen beteszem majd. Hátha kapok valami ajándékot. Például megtanulok olvasni, és el tudok olvasni majd mindent.

Csak szedjem össze a gondolataim, és írok majd Nándi-iskola dilemmámról. Misinél szinte biztos nem lesz ilyenem. Ő már most iskolába való :D

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A szeretet erejével

Van az oviban egy kisfiú. Szerencsétlen sorsú, úgy fogadták örökbe, addig senki sem szerette. Nehéz így elkezdeni egy életet. Az új szülei megtesznek mindent, de bizony vannak problémák. Annyira, hogy az én energiagombóc 5 és fél éves, nagycsoportos fiam, aki már kiscsoportosan nekiment a nagycsoportos falurosszának, mert az elvette tőle a labdáit csupán gonoszságból, mit nekiment, legyűrte és megverte, szóval ez az én nagyfiam azt mondta, hogy fél a Pistikétől. (Nem így hívják, csak személyiségi jogok, meg minden. )
A szívem összeszorult. Pistike egy fejjel alacsonyabb, és vagy 8 kilóval könnyebb Nándinál. És az én fiam, akitől inkább mások szoktak félni, fél tőle. Mit művelhet az a kisfiú? Hát, az agresszión kívül is kiderült néhány dolog, pl. beleszórta jónéhány gyerek fogkeféit a wc-be, és akkor mennek csak ki az utcára sétálni, ha Pistike nincs oviban. Mert a mi szuperhatalmú, melegszívű, szerethetően szigorú óvónénijeink sem bírnak vele.

És akkor mit tegyek én? Hát, beszélgetek a gyerekkel. A szokásos szöveg, hogy menjen arrébb, egy 31 fős óvodai csoportban nem a legkönnyebben kivitelezhető dolog, főleg, ha igazi kis agresszorról van szó. Azt így rögtön nem mondhatom, hogy üssön vissza, próbáljunk mást. Beszélgettünk arról, hogy Nándi is sokszor volt verekedős, meg főleg harapós, mikor kiscsoportos volt. És hogy most már folyton megdicsérik az óvónénik, mert nem rosszalkodik, és ez azért van, mert megtanulta, hogy kell az oviban viselkedni, és mert sok a barátja, és mindig tud játszani valakivel. Meg beszéltünk Olivérről, aki tavaly volt nagyon rossz, de sokat imádkoztunk érte, és most már teljesen jó kisfiú lett ő is. És hogy próbáljuk meg szeretni ezt a kisfiút, aki még nagyon nem tudja, milyen ovisnak lenni, és meg kell tanítani neki. Sokat beszéltünk ezekről. És Nándi nagyon próbálkozott. Aztán meghívtuk hozzánk Pistikét játszani. Egyáltalán a meghívtuk, mert magára az eseményre még nem került sor, csomó véletlen folytán. Talán a jövő héten.
Nándi elkezdte örökbefogadni Pistikét. Próbált vele játszani, segíteni neki, nehéz dolga volt. Jöttek a panaszok, mikor mentem érte, hogy mikor meg akarta ölelni, megütötte, fejbevágta a sínnel, az autóval, szétrombolta, amit építettek, stb. Nem egyszer éreztem, hogy nem a fejének, lábának, kezének fáj, hanem a kis lelkének. Biztos vagyok benne, hogy többször el is rendezte a dolgot amúgy férfimódra, többször, mint ahogy elmesélte. De nem adta fel.
Reggelente a kocsiban elhatározunk aznapra valami jócselekedetet. Nándinak szinte minden nap benne volt Pistike a tervében. És egyik nap, mikor délben mentem érte, kiáltozva rohant felém a folyosó végéről, hogy "Anya! Anya! Pistike ma csak háromszor bántott!", és felsorolta. Hát, a szívem szakadt meg. Csak háromszor. És ez micsoda öröm. Milyen sokat tart magában ez az én kis Nándim... De azért jól bírt a dologgal, kiegyensúlyozott maradt,  és az óvónénik segítették a nagy vállalkozásában.
És elkezdett este imádkozni is érte, hogy legyen jó, és egyre kevesebb lett a panasz, úgy emlegette magát, mint Pistike pót apukája. És most hétfőn, mikor vittem őket, ragyogó szemű, izgatott Pistike már várta a Nándit az ajtóban. Délután pedig úgy jött a fiam, hogy egyszer sem bántotta a Pistike, barátok lettek. Ma és tegnap Gergő vitte a fiúkat, és ő újságolta, hogy az a bűnrossz gyerek a nyakába ugrik az ajtóban Nándinak, ő viszi be a csoportba az ölében.

Nem tudom, mi lesz a vége.Valószínűleg jön még majd haza Nándi úgy, hogy 10-szer bántotta Pistike. Valószínűleg Pistike másik óvodába fog menni, kislétszámúba, így nem lesz ez örök barátság. Valószínűleg meg is fogok ettől könnyebbülni. De azért én nagyon sokat tanulok Nánditól. Attól a Nánditól, aki utál templomba jönni, és hobbiból szabotálja a közös imák legalább felét, de úgy éli azt, amit ott tanítanak, hogy bárki példát vehet róla.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szörnyűség, vérborzalom

A címet a L'art pour art társulattól kértem kölcsön (ha jól emlékszem), mert úgy érzem, most szükségem van rá :) Sok évvel ezelőtt nekik volt valami olyan darabjuk, amiben hatásvadász címeket használtak olyan mondanivalóhoz, aminek semmi köze nem volt a címhez. Igen, most sem lesz, egy kérésem van, amit szeretnék, ha sokakhoz eljutna. És hát valljuk be, ha az lenne a cím, hogy kérés, vagy az év közösségi kezdeményezése... Szóval bocsánat. Remélem, többen veszitek majd viccesre, és szavaztok, mert látjátok, hogy nekem ez milyen fontos. És alapvetően jó fej vagyok :)

Mert erről van szó. A korábban már említett Gyümölcskört neveztük az Év kezdeményezése címre, és beválasztották a 12 közé, amikre szavazni lehet a Facebookon ITT. És szeretnélek kérni benneteket, hogy nézzétek meg, és ha ti is egyetértetek vele, hogy ez egy jó kezdeményezés, megérdemelnénk azt a 250 ezer forintot, amivel a cím jár, szavazzatok ránk. Nem fogom ellenőrizni, ki szavazott, ki nem, és igaziból már ez is nagy eredmény számomra, hogy ott vagyunk a 12-ben, és az is lehet, hogy más jobban megérdemli azt a díjat. Szóval mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom. De szerintem megérdemeljük.

Nagyon hiszek a Gyümölcskörben, a létjogosultságában, szükségességében, és nagyon jó lenne, ha máshol is alakulnának ilyenek. Szerintem az első évhez képest is nagyon jók az eredményeink, sőt, még élni sem tudtunk minden lehetőséggel, amit felajánlottak. És annyira kevés kell, hogy folytathassuk, hogy csinálhassuk, csinálhassa más is: csak elszántság, meg lelkesedés, meg jóakarat és bizalom. És hiszek benne, hogy az első kettővel elérjük a második kettőt, ami a legnagyobb érték ebben a mai világban.

Najó, befejezem, mert mindjárt felráz valaki, tudom, idealista vagyok.
Szóval a lényeg, hogy szavazzatok ránk, ha gondoljátok. Ha nem, akkor valaki másra. Mert olyan jó, hogy van ilyen, hogy az önkéntes munkát értékelik!


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS