Pihenő üzemmód

Elég nehéz átállni pihenő üzemmódra, de lassan sikerül talán. És hihetetlen már megint az a sok apró csoda és nagy szeretet, amivel körülvesznek, és lehetővé teszik azt, hogy valóban a lehető legkevesebbet kelljen tennem.

Az első rögtön az, hogy anyukám itt volt a múlt héten, feldolgozta a hihetetlen mennyiségű szennyest, ami felgyűlt, meg főzött nekünk, meg terelgette a gyerekeket. Aztán hétvégén szembesültem vele, hogy hát igen, átalakult az életünk rendesen, merthogy G. hétvégén is dolgozik. Tulajdonképpen folyamatosan. És lelkiismeretfurdalásom van minden félóra miatt, amikor igénybe veszem, mert az éjszakából veszi el ezeket a félórákat... Eléggé vártam a hétfőt, hogy mindenki intézményben legyen.
Gergő most be kell járjon dolgozni, de meg tudta beszélni, hogy nem nyomja le a 8 órát, meg a rugalmas munkaidőből fakadó többletet, hanem itthon folytatja. Így reggel most ő viszi a csemetéket és délután ő hozza haza őket. A gyerekek is boldogok, mert az Újautóval mennek. Gergő nem annyira, mert minden reggel át kell rendezni a négy gyerekülést: mindenki csak a sajátjában hajlandó ülni, de mindig máshol...
Aztán a barátnőm felajánlotta, hogy ha főz, hát hoz nekem ebédet, rögtön ezután Réka hittan tanító nénije komatálat szervezett nekem a templomi közösségben, így most néhány hétig minden nap hoznak nekem kaját. Főznöm sem kell, magamnak sem, mindenki más úgyis jut főtt ételhez a maga intézményében. Őszintén szólva a lelkemnek is jót tesz, hogy olyanok, akiket egyáltalán nem tudom, hogy kicsodák, egyszerűen szeretetből adnak.
Aztán tegnap beállított egy barátnőm, gyakorlatilag szó nélkül, és ellenvetést nem tűrve kitakarított lent. Majd felhívott a húgom, hogy akkor ő is eljönne egy pár napra. És délután már itt is volt, és kivakarta a gyerekszobát is, sőt átrendezte, így a babasarok felszabadult, és csökkent a szoba bútorraktár jellege. És amiért leghálásabb vagyok, ebben a koratavaszi jó időben elvitte a gyerekeket biciklizni, amitől nagyon boldogok lettek. Annyira kellett már nekik, hogy valami mást csináljanak máshol, ne itthon meg az oviban, suliban legyenek...
Szóval most tényleg csak a reggeli meg az esti rutin a dolgom, ez a kétszer másfél-két óra, a többi időben pihenhetek.

Ennyi gondoskodás meg odafigyelés mellett egyszerűen tartozom azzal, hogy feküdjek, még ha halálosan unom is a dolgot. Kezdem utálni az internetet. Igaziból érzem is, hogy kell, merthogy valójában fájnak a keményedések, mások, mint a többieknél voltak, és még fekve is vannak, hiába szedem a magnéziumot, de ezen hajlamos vagyok átsiklani. A kezdeti ijedtségem után ugyanis egészen biztos vagyok benne, hogy rendben lesz minden, és még mindig nincs kórházi csomagom sem. Mondjuk ma éjjel azt álmodtam, hogy kell menni, és nem volt, és jól felidegesítettem álmomban szegény Gergőt, szóval most megint készültem, hogy összerakom, de csak nem került rá sor :)
Legnehezebb az iskoláról volt lemondani, de jó döntés volt, az állandó fájdalom elmúlt. Rossz, hogy nem voltam a nyílt napon Nándival, és nem mehetek vele a holnap kezdődő foglalkozásokra sem. Nehéz, hogy nem tudom csinálni vele a tornát. Hiányoznak a reggeli meg délutáni autós beszélgetések, és sajnáltam a Dumaszínházas jegyünket is, ami ma estére szólt. Nem jó, amikor megkérdezi a Réka, hogy ugye, ha megszületik a kistesó, újra tudunk veled hancúrozni. Ez most egy olyan, hogy nagyon sokat oda kellett adni, de egyre könnyebb odaadni. És annál nagyobb lesz az öröm, ha meglesz az apróság. Én már lélekben ott vagyok, négy gyerekben gondolkozom, és sokszor eszembe jut, hogy milyen gyorsan el fogjuk felejteni, hogy milyen volt, amikor csak hárman voltak. Mindjárt ott leszünk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

3 megjegyzés:

Unknown írta...

De jó ennyi figyelemről olvasni! Az odaadás meg.... szerintem minden gyerek megköveteli a magáét, elengedésben. A különbség csak bennünk van, van amit észre sem veszünk, mást meg nagyon nehéz elengedni.

Marianna írta...

Küldök egy nagy ölelést!:)Imádkozom értetek!

Gulácsi Orsi írta...

Igen, Igen csak előre!
Sosem gondoltam volna, hogy egyesével viszem őket színházba azt hittem ilyen soha nem lesz! olyan nehéz volt tavaly meg előtte...
Tudom mit érzel nekem is ilyeneket mondtak láttam rajtuk, hogy nehéz volt és fájt neki, hogy nem jut belőlem! De elmúlt, nem emlékeznek vagy nem mondják már.
Kitartás és hála a segítségért!

Megjegyzés küldése