A kórházról

Nagyon mással van már tele a fejem, mint a múlt hét csütörtökkel, meg a kórházi napokkal, de leírom, hogy is volt, bár nagyon másról szeretnék már, mert jó néha elővenni ezeket a pillanatokat, amiket könnyű elfelejteni, bár felejthetetlennek tűnnek.
Az alaptörténet hasonló ahhoz a négy évvel ezelőttihez, amikor Misike érkezett, de azért nem egészen ugyanaz. Lényeges pontok különböznek.
Szerdán kellett volna befeküdnöm, be is mentünk, fel is vettek, de túszul tartva a cuccaimat végül hazaengedtek, és másnap reggel kellett megjelennem 6 órakor. Nagyon jót tett a lelkemnek, hogy hazajöhettem. Mintha egy nagy súlyt vettek volna le rólam. A fiúk itthon voltak, Réka délben jött, volt még időnk együtt lenni, pár dolgot elintézni, ami elmaradt. Még este sem féltem, és bár nem feküdtem le túl korán, még aludtam is, jól.

Reggel már nem volt túl jó kedvem. Rossz volt, hogy nem tudtam megölelni a gyerekeket, csak óvatosan megpuszilni, hogy ne ébredjenek fel, ugye nagyon korán kellett indulnunk. Útközben megegyeztünk, hogy bár kizártuk a Danit és a Csabát, már csak a Ricsi és Ábel nevek közül kéne egyet, legyen az, hogy Gergő, amikor ott lesz, eldönti, melyik legyen ő a négyből. Vagy improvizáljon. És valahol itt kezdődött az is, hogy elkezdtem szorongani. Egyre jobban. Amikor nem látott senki, mindjárt bőgtem, és folyamatosan fojtottam vissza egyébként is. Héttől szülőszoba, végtelenül kedves szülésznő - és szülésznőtanonc, aki rajtam próbálta ki, hogyan kell branült bekötni -, infúzió, gyógyszerek, kiszolgáltatottság, bőgés. Aztán egyszercsak elmúlt. Egyik pillanatról a másikra. És nem féltem többet, egyáltalán. Jött a szintén nagyon kedves anesztes doktornéni, akinek szintén mondtam, hogy ne haragudjon, de hisztis leszek - ennek nem örült -, de nem lettem az. Pedig nagyon fájdalmasan sugárzott az egyik lábamba, amikor beadta az EDA-t, és nem rémlett, hogy korábban lett volna ilyen. És még azon sem aggódtam, hogy eleinte felemás volt, semmin nem paráztam. Sem az előkészítőben, sem a műtőben nem lettem rosszul, nem kellett plusz gyógyszer, semmi. A beteghordó is tündéri volt - bocsánatot kértem tőle, hogy ilyen nagyon meghíztam -, az anesztes asszisztens is, a műtősnő, mindenki. Talán csak a dokim nem, de betudom az idegességének. Kérdeztem tőle már a műtőasztalon, vagy talán mondtam, hogy minden rendben lesz, és azt tudta mondani, hogy honnan tudja? De legalább őszinte volt. És még akkor sem féltem. Abszolút csodának tudom ezt be. Meg azt is, hogy a doki azt mondta, hogy sokkal jobb helyzetet talált odabent, mint amire számított, sőt G. hallott egy olyan elszólást is, hogy nem is látszik az előző heg. Szóval hála és dicséret...

Új vágást kaptam. Az eddigi császárok során mindig az előző heget vágták ki, és ugyanott bújt ki a pocok, most lett egy újabb csíkom - valaki mondta is, hogy hamis Adidasnak már jó vagyok, már csak egy kell az eredetihez. Pár perc alatt kint volt Ábel, akinek ekkor még nem volt neve. Én bőgtem, de most örömömben, akik műtöttek, kapkodni kezdtek - itt nagyon éreztem, hogy aggódik a dokim, hogy minden rendben legyen, úgyhogy mondtam én is a miatyánkokat  magamban egymás után, hogy segítsem őket. A csuparagacs fehérmagzatmázas Ábelt - még nem tudtam, hogy az a neve - egy pillanatra az arcomhoz tették, majd elmentek vele, én meg utánaküldtem Gergőt. Nem akart menni, de akartam, hogy legyen fénykép, meg hogy ne legyen szegény egyedül. Aztán telt az idő, és nem jött vissza senki. Egy idő után elkezdtem aggódni, hogy valami baj van a gyerekkel, 4 éve nem így volt, 5 perc múlva visszajöttek, mondták az adatokat, meg Gergő is visszaült a fejemhez. És most semmi. Egy idő után mondtam, hogy jó lenne tudni valamit a piciről - jó hülyén éreztem magam, hogy nem tudok nevet mondani, hogy kiről is -, akkor elment az egyik asszisztens, és aztán mondta, hogy minden rendben, meg hogy mekkora. De Gergő sehol. Úgyhogy nem nyugodtam meg egészen, hogy tényleg minden rendben. De nagyon gyorsan haladtak, és mire összeszedtem a bátorságom, hogy megkérjek valakit, hogy hívják vissza a férjemet, már mondták is, hogy kész vagyok. És akkor a műtősasszissztens elkezdett keresni egy csipeszt. Egy kicsi csipeszt. Erőltetetten nyugodt volt a hangja :) Vagy három percig keresték, felforgattak mindent, ez kicsit elterelte a figyelmemet, azon gondolkoztam, kérjek-e altatást, de legalább nyugtatót, ha fel kell nyissanak újra, mert kiderül, hogy bennfelejtették, de aztán nagy nehezen meglett :D és kivittek. És akkor ott jött szembe Gergő, félcsupaszon, mellkasán az Ábellel, akiről itt derült ki nekem, hogy Ábel a neve. Ugyanis új rendszer van, baba- és mamabarát elveket követ a kórház, és mivel anyára nem tudják tenni a bébit, így apa szőrös mellkasán ismerkedhet a külvilággal. (Emiatt vagy más miatt, ez az első gyerekünk, aki Gergőnél is tökéletesen azonnal megnyugszik. ) Csak ezt nekünk senki nem mondta. Gergő is jól meglepődött, mikor ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le derékig, kezébe nyomták az újszülöttet, majd otthagyták egyedül. Nemsokára jött egy szülésznő is, és még próbálták mellre is tenni, csak nem hagyta magát, persze aztán mikor feladták, mi meg tudtuk oldani egyedül. Két órát a szülőszobán voltunk, és nagyon jó volt, hogy velünk lehetett, még emlékeztem rá, mennyire hiányzott Misi annak idején, aztán vittek a kórterembe, és kiderült, hogy közben a szobatársat is megcsászározták, szóval együtt nyomtuk végig a kínokat, pár óra eltéréssel :) Simán ment a kelés is, onnan minden tuti volt, bár fájdalmasabb a mostani gyógyulás, mint ahogy az előzőre emlékszem.

A kórházról nagyot változott a véleményem. Azon gondolkoztam, hogy én változtam-e,  és azért tűnt mindenki nagyon kedvesnek, mert mindenkivel kedves vagyok, és úgy álltak hozzám is, meg szívesen jöttek be a szobába, vagy azért, mert más a személyzet, vagy azért, mert mi voltunk a legelső kórterem, legutóbb meg a végén voltam a sornak, szóval hogy az elején még jókedvük volt, aztán a sor végére elfogyott... Szóval más volt. A dokik viszont épp ellenkezőleg. Többnyire bejöttek vizitkor, megkérdezték, jól van? Már mentek is tovább.  Talán ketten voltak, akiket érdekelt is, mit válaszolunk. 4 nap alatt senki a hasam meg nem nyomta, pedig 4 éve naponta többször is ellenőrizték, hogy húzódik össze a méhem, még oxi szurit is kellett kapnom. A nővérek viszont szenzációsak voltak, jókedvűek, kedvesek, segítőkészek, a csecsemősök is olyanok, mint anno a Mávban. Csend volt az osztályon, nem volt sok gyereksírás, fürdetéskor sem, ha mégis, mentek, kérdeztek, tudnak-e segíteni, ilyesmi. Ugye 4 éve a védőnő akkor jött, mikor már a záróra vártam felöltözve, most elleptek minket a szoptatási tanácsadók, védőnők, csecsemősök és hasonlók, pedig ugye hétvége is volt. Szerencsére, mikor elmondtam, hogy negyedik gyerek, a fele viszakozott, a másik fele még feltette a beugratós kérdést, hogy éééés mennyit szoptatta őket, de az összesen öt év (felfelé kerekítettem) őket is meggyőzte, hogy ne mondják el (ugyanazt, amit a szobatárs egygyerekesnek elmondtak velem egy légtérben)
Mondjuk konfliktus volt. Merthogy renitens anyuka voltam. Egyrészt saját takarónk volt, és mindig úgy toltam be, mikor kellett, hogy azzal volt betakarva. Másrészt CUMINK. Azt hiszem, ez a legnagyobb bűn most a csecsemőosztályon a Péterfyben. A cumi. Nem tudom, hányszor mondtam el kedvesen, udvariasan, hogy ez egy negyedik gyerek, muszáj cumiznia, mert a mi életünkbe nem fér bele, hogy mellre teszem, ha sír, sokkal inkább az, hogy szólok valamelyik gyereknek, hogy adjon már cumit, pl. amikor a másfél órás körünket járjuk autóval az ovi-iskolába. És hogy értem azt, hogy nekik ezt muszáj így képviselni, és vannak, akik nem gondolják át, de ez mégis az én gyerekem és az én életem, és úgy gondolom, tudom a cumihasználatot intelligensen kezelni. Főleg, mert van tapasztalatom, és főleg, mert volt olyan gyerekem is, aki nem cumizott. És meghallgattam nemtom hányszor, hogy csak szerencsém volt, hogy tudtam szoptatni a többit, és hogy cumizavaros lesz, és egyébként is. Kedves voltam és udvarias, de a véleményemből nem engedtem, úgyhogy fejcsóválva, de megszokták.
A két gyerekorvosról is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni most,  akikkel találkoztam, de ennek hosszabb története van, írok majd róla.
Ja, és csodámra jártak, hogy 4 gyerek, pláne, hogy négy császár, de abszolút pozitív volt mindenki, ez jól esett nagyon.

Szóval ezek voltak a kórházban

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

5 megjegyzés:

noracska írta...

De jó!! Nagyon örülünk Nektek!!

a mesélő írta...

Félve olvastam, de a vége azért jó lett:)
Egy kicsit meg is könnyeztem, innentől viszont csupa szép és jó lesz minden, a baba rendben van és gyönyörű, épülj fel te is gyorsan!

Szitya írta...

Nagyon jó, hogy így leírtad!!!
Boldog csecsemőkori napokat Ábellel (Zitát is így neveztük volna, ha fiúként érkezik...)

teide írta...

Nagyon jó volt olvasni, 11 hónapja már, hogy én is hasonlókat éltem meg, pedig csak második gyerek, második császár... de szintén egy Ábel. :-)
Az jutott még eszembe, hogy bár nagyon-nagyon régóta olvaslak csendben, mégis most tudatosult bennem, hogy milyen nagyon bátor voltál, hogy ilyen félelmekkel együtt is itt lehet ez a negyedik gyerek nektek... Gratulálok nektek, és minden jót, egészséget, türelmet és egyensúlyt kívánok!

kikocs írta...

Köszönjük :)
Teide, éljenek az Ábelek :) A bátorságot kaptam. Amikor kiderült, hogy lesz Ábel, tudtam, hogy minden rendben lesz, csak néha nehéz volt elhinni. Valószínűleg egyébként a hitem nélkül igen hamar összeomlottam volna :)

Megjegyzés küldése