Ábellel az élet

Nagyon furcsa volt ez a babavárás, ezt még itt a blogon is írtam. Már maga az, hogy nem terveztük, hanem kaptuk. Sokszor volt lelkiismeretfurdalásom, hogy az egész terhesség többnyire egy feladat volt, nagyon ritkán tudtam élvezni, sok félelem volt bennem, amiket aztán lassan le tudtam tenni, de egyebekben is komoly próbatételeket éltünk át. Pocak nélkül is megszavaztam volna közös életünk legnehezebb időszakának ezt az utolsó fél évet, még akkor is, ha emlékszem még arra is, amikor a házat vettük. Eddig az volt a No.1, most visszacsúszott a második helyre.
Annyira ránkijesztettek a negyedik császár miatt, hogy nem nagyon tudtam túllátni ezen. Nem készültem arra, hogy lesz egy babánk. Gyakran kellett tudatosítani magamban, hogy a pocakomban egy kisfiú mocorog, aki már most is kisfiú, és nem csak lesz majd valamikor áprilisban. Ezért volt fontos, hogy tudjam, fiú, vagy lány, ezért bántott, hogy nincs neve. Talán ezért is kellett a végére feküdnöm, hogy tudjak rá figyelni, vele is lenni, és nem csak valahogy eljutni a szülésig. A szülés napján viszont még tudatosan sem tudtam lelkileg túljutni. Úgy értem, előre. Oké, válogattam kisruhákat, átgondoltam, hogy legyen meg minden, álmodtam róla, hogy fog kinézni, de valahogy mégiscsak ott azon az egy napon megrekedtem, és ezzel tisztában is voltam. Tartottam tőle, hogy majd idegen lesz, hogy nehezen válok majd négygyerekes anyukává, hogy depis leszek, ilyenek. Aztán megszületett, és most itt van.

Minden abban a pillanatban a helyére került, ahogy kicuppantották. Ahogy szemügyre vehettem, mikor már a szülőszobán voltunk, megállapítottam, hogy egyik testvérére sem hasonlít igazán, nem klón. Aztán pár perc múlva elbizonytalanodtam. Nem tök olyan, mint... ? De melyik is? Úgy éreztem, és most is, hogy mindig is ismertem a vonásait, a fintorait. Folyamatosan azt találgattam, hogy ez melyik gyereknél lehetett így, melyik vonása, gesztusa, de közben tudom, hogy nem, egyiknél sem, ez Ábel, úgy ahogy van. Egy hete vágyok arra, hogy összeszedjem a négy gyerek újszülött képeit és egymás mellett megnézzem őket. (De még így is túl keveset fekszem, szóval majdmajdmajd) Bennem vannak külön-külön, de egyben szeretném látni. Szóval hihetetlenül természetes és magától értetődő, hogy van, hogy itt van, hogy nyöszörög, meg figyelni kell rá is, és hogy maradunk a kórházban, ha kell, még ha hiányoznak a többiek, akkor is. Nem volt nehéz felvenni a fonalat, újra szoptatni, cumit keresni, pelenkázni, éjszaka kelni, köldökcsonkot ápolni, ropi ujjakra vigyázni az öltözésnél és a többi. Mindig így volt, sosem volt másként. Életem legszebb emlékei közé fogom elraktározni a tegnapi nap egy óráját, én feküdtem fent Ábellel, nyitva az erkélyajtó, árad be a tavasz és a gyerekkacagás a kertből, ahogy a másik három játszik... Annyira kellett már ez!

Egyenlőre nagyon jó gyerek. Sokszor mondtam az elmúlt időszakban, hogy az egyetlen esélye, hogy nyugis gyerek lesz, mert egyszerűen nem tudjuk megoldani az életünket, ha nem. És most szörnyen hálás vagyok neki - meg a Jóistennek -, hogy ott tudtuk folytatni az életünket, ahol abbahagytuk a kórház előtt. Ugyanúgy fekszem - ha tudok -, és beszélgetek, tanulok, játszok a gyerekekkel, ahogy eddig, és ebben Ábel nem sok vizet zavar. Békésen alszik, és álmában tűri, hogy gyerekkezek nyitogassák az ujjait - rosszabb esetben a szemeit, száját -, forgassák a fejét, emelgessék a karjait, és kibontsák a rugiból a lábát, elmentvadásznit játsszanak vele, ölbe vegyék, letegyék, csiklandozzák pelenkázáskor és a többi. Nem sokat van fenn, de abban a kis időben ébren is pontosan ugyanilyen békésen tűri a nyúzást, hirtelen mozdulatokat, kiáltásokat, orra alá dugott játékokat. A legkedvesebb, mikor Réka mesél neki.
Nem is sír igaziból, csak szól, ha kell neki valami, a hangomra általában abba is hagyja, és várja, hogy teljesítsük a kérését. Olyan halkan panaszkodik, hogy a másik szobában alig hallani, ha vannak itthon gyerekek, muszáj lesz beüzemelni a bébiőrt még akkor is, ha egy szinten vagyunk... Vagy belejön majd. :)

Kedden jöttünk haza, egyesítettük a családot, nagyon ideje volt. Édesek voltak nagyon a gyerekek. Nándi nézte egy darabig azt a tipikus újszülött kézmozgást, majd azt mondta, hogy olyan Ábel, mint egy távirányítós játékbaba. Még az orra is mintha műanyagból lenne. Borzasztóan feldobódott, igazán nagyon büszke nagytesó volt, nem is emlékszem rá, hogy ilyennek láttam-e valaha. Boldogan büfiztette, ölelgette, egészen különleges arcait láttam.
Réka levakarhatatlan, nonstop babázna, emelgeti, segít, cumit ad, és az ő ágyában hallgatja Ábel az esti mesét. Még aznap, mikor hazajöttünk, fektettem le Ábelt, Réka ugrándozott körülöttünk, pörgött-forgott, vezette le az energiáit, és egyszer csak azt mondta: "Most már egyáltalán nem félek, hogy mindig csak a kistesóval fogsz foglalkozni... Mert én is csak vele akarok!" Szóval ő is a helyén van. Biztos lesznek mindkettejükkel még konfliktusok, de résen leszünk.

Ahogy gondoltam, Misi a nehezebb eset. Ő fél Ábeltől. Nem meri megfogni, megsimogatni, ölbe venni. Ő az, aki elkezdett kisbabásat játszani, illetve mintegy véletlenül rugdosni a tesóit, amikor azok a bébikével foglalkoznak. Nem ránk féltékeny, a tesókra.
Beszélgettünk más kapcsán, és kérdezte, hogy miért én mondom meg, hogy mi hogy legyen, miért én vagyok a főnök. Feleltem ezt-azt, meg azt is, hogy azért, mert én vagyok a legidősebb, én tudom a legtöbbet. Elgondolkozott.
-Én meg vagyok a legutolsó?
- Nem az Ábel az.
Misi néz döbbenten, majd:
- De nem, a mi családunkban!
- Igen, most született a családunkba az Ábel, ő a legkisebb.
- De nem! A B. családban!!! B. Mihály Bendegúz!
- Hát, Misi, igen, Ábel neve B. Ábel Boldizsár.
Csend. Szóval dolgoznak a fogaskerekek. Remélem jól tudjuk őket szeretni ebben az átalakulós időszakban.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Dugjatok még!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!Tényleg jó nagy családban élni.!!!!!!!!!!!!xd:DDDDD

Megjegyzés küldése