Minden elmúlik egyszer

Az eltelt 12 hétben nagyon sokat gondoltam arra, hogy milyen nagy ajándék is ez nekünk, hogy kaptuk ezt a kis Ábel gyereket. A szülés után a legnagyobb félelmem az volt, hogy hogy fogok elbírni négy gyerekkel, és hát nem megy mindig, ennek ellenére most már teljes mértékben megértem azokat, akik hatot meg nyolcat, meg akárhányat is vállalnak.

Nem is tudom, hogy lehetne megfogni, leírni ezt a békét, örömöt, nem tudom mit, ami van, annak ellenére, hogy néha habzó szájjal ordítok valamelyik gyerekkel, mert már megint összevesztek azon, hogy ránézett a másik.
Az a tudat, hogy minden elmúlik, kézzelfoghatóbb lett. A nagyoknál egyszerűen túlélni próbáltam a nehézségeket, kivárni, amíg elmúlik, örülni annak, ami jó. Most is nehéz, haj, néha de mennyire nehéz négyfelé szakadni, feladni azt a keveset, amit az ember az elveiből megtartott, de valahogy kevésbé számít. Mert elmúlik. Tutira elmúlik a nemalvás, és lehet, hogy két év múlva, két év pedig elrepül egy pillanat alatt. Nem értem, mi a baja? Csak egy év, és már mondja majd a magáét, mutogat, megérteti magát, és mennyi egy év? Mindjárt kúszik, mászik, jár, két-három-öt-tíz hónap, mennyi az? Hiszen most született Réka, csak ordított nonstop, még kartondobozban is aludt egy ideig, és tessék, harmadikba megy, az ágyában alszik és beszél, beszél, beszél...
Nézem az óriásira nőtt Misit, és boldog vagyok, hogy lesz még ekkora gyerekem, mert tudom, hogy elmúlik. De az az önfeledt guruló, görgő kacagás az elmúlik, mert az csak ő, úgyhogy ha nevet, akkor annak minden másodpercét ki kell élvezni, akkor is, ha éppen a plüssjátékokat repteti le az emeletről, és tudom, hogy úgysem fogja összepakolni. Ahogy Réka színészi játékából is idegesítő kamasz-allűr lesz nemsokára, és Nándi sem fogja elmélyülten rajzolni a katonás rajzait óraszám. Nem kell majd játszani velük, nem kell majd velük aludni, nem kell ölbevenni őket. Ijesztő. És azzal, hogy itt van Ábel, és minden pillanatával, amivel ismétli a múltat,  azt veri  a fejembe, hogy elmúlik minden, minden, minden. Úgyhogy élvezem, sokszor még azt is, mikor hülyeségen veszekednek, bár az nem fog elmúlni, magamról tudom :) . Annak ellenére sajnálom, hogy Ábel már nem pici, hogy úgy néz ki, lassan kimászunk a hasfájós-ordítós korszakból. A boldog sóhaj mellett, hogy könnyebb lesz, ott van a szomorú sóhaj is, hogy vége, elmúlt, nincs több nyiklő-nyakló robot-babám, az icipici ruhák zsákba kerülnek, és egyáltalán nem bánom, hogy ez a gyerek főszabályként csak a mellkasomon vagy babakocsiban tud aludni. És olvasok örömmel fél-egy órát is a nagyoknak, meg nézek velük mesét is, századszor is, ha kérik. Csak a pónizás nem megy. Talán azt nem is bánom, ha elmúlik...


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

6 megjegyzés:

Andrea írta...


Jól megsirattál...
Nem akarom,hogy elmúljon....nekünk még csak 3 van,de szívesen szülnék még legalább 2*
...
egy zugolvasód

Anikó írta...

Olyan jó, hogy ezt leírtad. Én csak magamban tudtam ezt megfogalmazni eddig...

fenci írta...

Szivemből szóltál :-) és nagyon szépen! Ez segitett át sokszor a nehézségeken, hogy tudtam minden elmúlik egyszer...

Kriszta írta...

<3
De mindig jönnek új és újabb örömök!
Jó volt olvasni! Tegnap éjjel a legkisebb (6 évest) simogattam és pont ezeken gondolkodtam, miközben a 22 éves készül kirepülni. Olyan jó h a két kisebb még itthon van. És bár egészségesen állok a dologhoz nem akarok belegondolni h egyszer a kicsi is odaér.

Gulácsi Orsi írta...

De drága vagy!
Így van ez:)

Szitya írta...

Olyan szép volt ez - és mintha az én gondolataimat írtad volna le!!! Köszi, Kikocs, csak te tudod ezt!!!

Megjegyzés küldése