Igenemberke

Nem volt - egészen mostanáig - olyan gyerekem, amelyik előbb bólogatott volna, mint ahogy rázta a fejét. Mindegyik nagyon hamar megtanult nemet inteni, és rendszeresen gyakorolta is. Ábel pedig boldogan bólogat, szinte akármit kérdezünk tőle.
Azzal kezdte, hogy evés közben kérdeztem tőle, hogy fini, Ábel? És vigyorogva bólogatott. Nem mindig, csak olyankor, mikor tényleg ízlett neki. Van, amit nem szeret nagyon, akkor sem rázza a fejét, csak nem nyitja ki a száját. Ha erősködök, összeszorítja az egész arcát és megpróbálja eldugni a száját.
Aztán ma például azzal szórakoztatta a vacsoránál a családot, hogy minden kérdésre bólogatott széles vigyorral. Persze, hogy kérdés volt, hogy hülye vagy baba? :D
És persze, ha mondom neki, hogy nem, akkor a válasz bólogatás. De igen.

Nem egy sírós gyerek, és nem is akaratos. Még mindig a szánalomra gyúr, bár már jóval hangosabb. A fegyverem hogy hihetetlen módon el tud keseredni, mikor nem az történik, amit ő szeretne. Az első sokk az volt, mikor mindig fel akart menni a lépcsőn, és elővettem a lépcsőrácsot, lezártam, átvittem Ábelt a nappaliba, letettem, és folytattam a dolgom. Egyszer csak olyan keservesen kezdett sírni, hogy rohantam oda, mi történt vele. Ott ült a rács előtt magába roskadva, és zokogott, néztem, mivel sérthette meg magát, de nem maradt más, mint hogy a lépcsőrács miatt. Nagyon szeretett volna lépcsőzni. És ugyanígy összeomlik, ha  elveszünk tőle valamit, ami neki nagyon tetszett, vagy becsukjuk az orra előtt az ajtót, vagy valamit meghiúsítunk, amibe már nagyon beleélte magát. És úgy sír, mint amikor fáj neki valami, nem úgy, mikor például enni kér, vagy azt, hogy vegyük fel (vagyis inkább azt szereti, ha leülünk hozzá), szóval nem követelőzve, hanem csak elkeseredik, és siratja a nem megvalósult álmát, vagy nem tudom. Szóval hihetetlen egy figura.

És mindent eltűr, bármit csinálhatnak vele a tesók. Akkor van elemében, ha velük lehet, sokszor csak ül valami kacattal a kezében, és nézi, ahogy nyüzsögnek, máskor megpróbál bekapcsolódni, ezt néha hagyják, néha nem. És persze van, amikor meg ő a fő attrakció, viszik, nyúzzák, tekerik, emelgetik, lóbálják, sétáltatják, nem is tudom, mikor a legboldogabb... De mindig boldog. Most is, a kötelező olvasás megy már, mindenki az ágyában, és ő oldalazva megy az ágyak mellett oda-vissza, kukucskál, hogy tudna csatlakozni hozzájuk.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

4 megjegyzés:

Szitya írta...

Ismeretlenül is imádom!!!!
Üdv,
Szilvi

jutkaditka írta...

fotót kérünk róla, hogy tudjuk archoz kötni ezt az édes jellemet!

Medora írta...

Nálunk is "nem" volt az első. Lehet, van egy népszerű-szangvinikus gyereked.

Orbis írta...

Zéti is produkálja ezt a magába roskadós nemeztakartam sírást :D Közben egyre mélyebbre hajol, míg az arca a padlóhoz nem ér. Szörnyen szívszorító és közben iszonyúan vicces :)

Megjegyzés küldése