Kézzelfogható nagyszülők

Anyukámék Mosonmagyaróváron, Gergő szülei Kaposváron, mi Dunakeszin. Ez úgy elég rendesen meghatározta, hogy mennyit tudtunk találkozni velük. Már csak azért is, mert azokat az alkalmakat is el kellett osztani, amikor úgy döntöttünk, hogy nyakunkba vesszük az országot. Nyilván megvannak ennek is az előnyei, fokozott önállóság, jó kis nyaralások... És a hátrányai is. Ugyanezek gyakorlatilag. Azért lényegesen egyszerűbb meghallgatni egy véleményt egyszer, és úgy csinálni, ahogy akarjuk, mint 10-szer. És ha évente 10 napot találkozunk, nem baj, ha órákat megy a minimax, és az sem, ha reggel-este csak nutellás kenyeret esznek, ebéd előtt tömi meg valaki őket túrórudival, vagy nem kerülnek ágyba időben. És hát mi is nagyon kimerítőek vagyunk így hatan, de még öten, vagy négyen is... Hangosak, elevenek, rendetlenek, szóval fárasztóak nekik is, öröm, ha megérkezünk, és öröm, ha hazaindulunk :)

Pár hete már mindennapos téma itthon, de most már nagyon konkrét jelei vannak, hogy ez változni fog, mégpedig gyökeresen. Gergő szülei eladták a házukat. A legkisebb sógorom is leérettségizik idén, a többiek pedig itt vannak mind már Pesten, mit csináljanak az "öregek" Kaposváron, úgy döntöttek, vesznek itt egy kis házat és közel költöznek. Egészen konkrétan úgy néz ki, hozzánk legközelebb, de még semmi nem biztos.

Hihetelen ajándék lesz, hogy a gyerekek átmehetnek a mamához, süt nekik krumplislángost, vagy buktát, vagy hogy mi elmehetünk egy színházba, vagy egyszerűen csak csinálhatunk velük egy közös ebédet, ha eszünkbe jut. Nekem sem volt így nagyszülőm, és azt hittem, kimarad ez a gyerekeim életéből is. Nem tudok ezzel a csodával betelni, annak ellenére, hogy biztos lesznek ennek nehézségei is.

Másrészről meg vagyok döbbenve: mindketten ott nőttek fel, ott van rengeteg barátjuk, ismerősük, rokonaik, a közösségi háló, amiben megtartanak és megtartatnak. Ahol tudják, hogy ki szerel autót, intézi el a bankot, csinálja a jó sütit, ismer valakit, mittudomén. Mindenre van egy név (szoktunk rajta viccelni, hogy hány osztálytársa lehet apósomnak), én csak "hazajárok" oda 15 éve, de én is ismerek már sok ilyen nevet, és számtalan dolgot intéztek el nekünk, amit itt csak rosszul sikerült volna. Vagy konkrétan rosszul sikerült, és Kaposváron hozták helyre... Hihetetlen, hogy ezeket a szálakat így el lehet vágni, otthagyni hatvanegynéhány évet, és mindent. És hogy az egyik hazamenés eltűnik nekünk is. Nem fogunk hazamenni, ha idejönnek lakni: meglátogatjuk őket, vagyis elmegyünk mamáékhoz.
Szülőként viszont értem. Most még cipelem magammal a gyerekeimet, akárhová megyek, és ez a természetes, de ők csak vendégek, és el fognak menni, ahogy én is eljöttem otthonról. És belegondolva igen, mekkora hülyeség, hogy mind elmennek nagyjából egy helyre, én meg ott ülök kétszáz kilométerre és azt várom, hogy mikor jönnek haza. Mindezt azért, mert van egy múltam, amit itt éltem, és a múltam miatt nem veszek részt a gyerekeim és unokáim jelenében... Saját boldog jelent pedig bárhol lehet teremteni. Szóval azt hiszem, igazuk van.
Ettől függetlenül ez baromi nehéz lehet. Nagyon remélem, hogy sikerül olyan helyet találni, ami valódi otthon lesz nekik. Megérdemlik.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS