Utolsó

Tegnap realizáltam, hogy Ábel többet nem fog szopizni. Ma reggel pedig azt, hogy a mindennapok sodrása között elfelejtettem élvezni azt az a pillanatot, amikor ez megtörtént. Nem is emlékszem rá, hogy mikor cicizett utoljára. Valamikor az elmúlt egy hétben. Mióta áprilisban azt mondta a doktorbácsi, hogy akkor lenne nyugodt, ha idén megműtenék, már nem kínálgattam, éjszaka is addig kínáltam neki a vizet, amíg nagyon nem sírt. Szép lassan akartam elválasztani, hogy ne legyen trauma még ez is, ha hirtelen behívnak. Hát, nem lesz. 15 hónapig szopizott, ezzel harmadik a sorban, Nándi volt a legkevesebbet függő, ő 13 hónaposan döntött a tápszer mellett. Kicsit aggaszt, hogy Ábel azt sem fogadja el, tejterméket sem eszik nagyon, de mindegy, jó ez így biztos, kicsit soványabb, mint a többi volt, de szép, okos és ügyes. 


Kicsit szomorú vagyok, hogy rutinként kezeltem a szoptatást, hogy nem élveztem ki az utolsókat. Míg Misinél nehéz volt elengedni azt, hogy nem lesz több gyerek, fájt a kisruhákat, játékokat, babadolgokat eladogadni, elajándékozni, megváltás volt, hogy tesóm pocakjába beköltözött Peti, és neki oda lehetett adni mindent, mégsem volt végleges és visszafordíthatatlan. És olyan jó volt aztán, hogy Ábel ugyanazokban a ruhákban pompázott, mint a tesói, mert tényleg visszajöttek. 

Most ez nincs. Boldogan szabadulok meg a cuccoktól, megy minden tesómhoz vissza, de ami neki sok, azt is simán viszem, adom mindenkinek, csak ne legyen nálam. Megvagyunk, kerek a család, nem kell már nekünk babaholmi, kiskád, kiságy, pelenkázó. Egy év múlva már pelenka sem. Úgy gondolok ezekre, mint a leendő unokatesók leendő dolgai, nem úgy, hogy hátha még visszakerülnek. És van egy kis szomorúság, hogy elmúlik majd a babakor, de nincs az a ragaszkodás hozzá. Élvezem minden pillanatát - kivéve, amit elfelejtek -  és sajnálom, hogy elmúlik majd ez is, de megvan a beletörődés is. Még azt is sajnáltam, hogy vége van a magatehetetlen babakornak, holott 4 éve azt mondtam, ha egyszer mégegyet valaha, akkor majd azt egy évesen fogadom örökbe. Nem észérvekkel győzködöm magam, hogy ezek a korlátaink, hanem tudom, érzem, hogy ez most így jó, ez a rend, a feladatom most már más. 

Nem tudom, változik-e. Meglátjuk. Béke van bennem.
Mindenesetre ez a rádöbbenés megint egy jó figyelmeztetés volt, hogy mennyi mennyi pillanatot hagyok elszaladni magam mellett, amik egyszerik és megismételhetetlenek. Hogy a gondokon való gyötrődés helyett örülni kell, és megélni mindent, akkor, abban a pillanatban, amikor történik, aztán elengedni. Még ha néha nehéz is. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése