Megjöttek

Nagy az öröm. Szeretem a családegyesítéseket. Nem mintha nekem örült volna bárki...
Gergő hozta őket kocsival a pályaudvarról, hallottam, hogy lelkesen kiáltoznak, rohannak be, nagy örömmel mentem eléjük, hogy jól megszeretgessem őket, de egy puszira sem volt idejük, a lelkes és boldog kiabálás a tetőnek szólt. A legfontosabb az volt, hogy felszaladjanak, és megnézzék, hogy mi a helyzet, hogy állnak a külön szobák. Nagyon édesek voltak. És tulajdonképpen jobb volt így, mint ha mind rámcsimpaszkodnak, és összevesznek, hogy kinek jut belőlem több négyzetcenti :)

Aztán volt nagy rohangálás, meg ordítozás, az 50 nm-es amúgy is túlzsúfolt alsó szint  utolsó négyzetcentije is megtelt ruhákkal, holmikkal, nem tudom, honnan előbányászott játékokkal,  mert igyekeztem mindent bezsákolni, és mindenhol ott volt egy gyerek, akárhová léptem. És hangorkán, és kakafónia, és ricsaj, és zaj. Felhőtlen boldogság és felszabadultság, szaladgálás, nyüzsgés, és minden, ami azzal jár, hogy itthon vannak. A helyzetet csak fokozta, hogy még dolgoztak ketten a tetőn, illetve jött húgom, anyukám, öcsém és a sógornőm, mivel esküvőre mentünk. Szóval tegnap a tökéletes káosz uralkodott, amin nem is próbáltam felülkerekedni, így a hisztis énem csak az indulást megelőző fél órában hatalmasodott el rajtam, az is csak 10 percre, szóval nagyon büszke vagyok magamra. Azért valljuk be, négy 10 év alatti gyerekkel nagyon nehéz eltalálni azt az időpontot, amikor még éppen fel lehet őket öltöztetni szép ruhába, de még nincs idejük összekoszolni magukat... Általában úgy szoktuk csinálni, hogy én akkor öltözök fel gyorsan, amikor ők már az autóban vannak. És időben oda is értünk, ami azért volt mondjuk fontos, mert mi vittük az esküvői tortát, és szerettem volna leadni, hogy ne engem terheljen a felelősség. A tortát nem én csináltam, rendeltük egy ismerősömnél, hihetetlen szép és rettentő finom volt! És maga az esküvő is nagyon hangulatos, nagyon jól éreztük magunkat. Vágytam rá, hogy legyen egy csinosruhás közös családi kép, ez most sem jött össze...

És ma a teljes és tökéletes káosz csak folytatódott, és nagyon hálás vagyok érte, hogy anyukámék befogadták a múlt hétre a gyerekeket, mert ez kibírhatatlan lett volna. Úgy érzem, mindig elrakok valamit, ahogy jövök megyek, de percről percre nagyobb a rendetlenség, pedig alapvetően én rendetlen vagyok, és nem különösebben szokott zavarni. Amíg hárman voltunk, kétszer fél óra pakolással még ezt a szükségállapotot is elviselhetővé lehetett tenni. Most egy nap alatt (megint) megtelt a mosógép, minden szabad négyzetcentin valami van, ami nem oda való, az ágy széttáncolva és tele játékokkal, a konyháról meg nem is mondok semmit. És az emeletről sem, amit holnap reggel 8-ra megint teljesen szabad munkaterületté kell tenni... Tulajdonképpen olyanok, mint a forgószél, amerre járnak, kő kövön nem marad akkor sem, ha nem állnak meg. De jó nap volt, csináltunk papírsárkányt, meg eregettünk is boltit, meg társasoztunk, meg sütögettünk a mamáékkal, akik hirtelen felindulásból átjöttek - dejó, hogy ilyen létezik! -, meg élveztük a vasárnapot, és a nagycsaládot. És néha ordítoztam, és minden második mondatunk az volt, hogy ne kiabálj. Nándi Gergőnek mondta is egy necsináld-sorozat után, hogy hehe, apa a nemszabad emberke :)

Reggel befogadják a másik mamáék őket, milyen jó, hogy itt vannak a közelben! Nehéz lenne még egy hétre elengedni őket sokszáz kilométerre. És este hazajönnek, és ha minden jól megy, a hét második felében vége lesz minden belső munkának, és végre, végre, végre elkezdhetünk visszapakolni, és rendeződünk. Addig meg örülünk annak, ami éppen adódik. Mindig adódik. Például, mikor tegnap elmentünk, még dolgoztak a tetőn, és mire jöttünk haza, jópár sor cserép felkerült. És most jöttem rá, hogy szép is lesz a házunk. Mindent csak funkcionálisan vettünk, hogy jó legyen, hogy praktikus legyen, hogy ne ázzunk be, hogy ne szökjön a meleg, ne jöjjön a hideg, hogy elválaszthassuk a szobákat, hogy elég világos legyen, és a többi. És most először jöttem rá, hogy egészen más lett a házunk, és hogy ez milyen szép lett. Hogy gyönyörű az új narancsszín cserép (ami a legvilágosabb volt a boltban, hogy nyáron ne legyen túl meleg), a fényes bádog (mert a régit kilyuggatták szegekkel, és muszáj volt újat rakni), hogy a háznak, ami eddig csak megbújt a ikerfelünk hatalmassága mellett a csúnyácska homlokzatával, mint valami melléképület, most formája és szépsége lett. És olyan jó, hogy az építészünk ezt előre látta, mert mi nem.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése