Sóhaj

Réka táborban van, életében először. Nem is akart menni nagyon, vagyis hol akart, hol nem, aztán beteg lett, ha nem is nagyon, és felmerült, hogy marad, ha már úgysem akar menni. Egy órával később, hogy ezzel szembesült, könnyes szemmel jött oda hozzám, és suttogva mondta, hogy ő borzasztóan szeretne menni a hittantáborba.
Felhívtam a táborvezetőt meg a tábor orvosát, és arra jutottunk, hogy tulajdonképpen nem is volt lázas, nem levert, nem elesett, csak köhög, gyógyszert kapott rá, menjen akkor mint a többiek. Úgyhogy tegnap reggel leadtam a gyereket, kicsit nehéz szívvel ugyan, részben mert életében először, részben mert ugye nem fertőz meg senkit...

Kicsit kezd hosszú lenni ez a sóhaj, a lényeg, hogy ma konzultáltunk a tábor doktornénijével -  jól van Réka, semmi baja -, és hosszasan méltatta a lányom. Hogy milyen illedelmes, hogy mindent megköszön 100-szor, hogy milyen kedves és udvarias, mintha egy meséből lépett volna ki. Annyira jó volt ilyeneket hallani róla! Olyan sokat veszekszünk, olyan sok a szentbeszéd, a konfliktus, a vita olyan dolgokon, amiket egyszerűen csak el kellene fogadni. Nagyon jó volt visszahallani, hogy azért az a sok mag, amit kéretlenül is szórtam, talajt is ért, és legalább másoknak látszik, hogy az én lányom egy rendes gyerek.

Hála érte. Talán legközelebb, erre gondolva le tudom nyelni a 3. mondatot, amit már nem kellene kimondanom...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése