Én és mi

Volt egy komment az előző bejegyzés után arról, hogy én, és nem mi. Átolvastam újra ezzel a szemmel a posztot, hogy valóban így van-e. Értem, mire gondolt, és sokat gondolkoztam ma ezen.

Egyrészt nem igaz, mert ketten húzzuk az igát. Olyan nagy szerencsénk van, hogy G. itthon van, itthon dolgozik, heti egy-két napot kell csak bemennie, és többnyire akkor sem tölti le a 8 órát, hanem ha befejezte bent, amit kell, jön haza. Segít, odaáll - főleg, ha kérem - nyilván, ha határidő van, akkor kevesebbet, máskor többet.

Másrészt igaz, mert ez most egy olyan gödör, aminek a széléről le tud kiabálni, hogy itt vagyok, le is tud lógatni ezt-azt, hogy segítsen, de kiküzdeni magam nekem kell, a neheze az enyém. (vagy ki tudja, melyik a nehezebb...) Beszélgettem Heni barátnőmmel arról pl. hogy és G. hogy van ebben az egész helyzetben. És nem is igazán tudom. Úgy látom, nem érinti annyira, mint engem, egyszer megkérdeztem tőle, arra mondott valamit, az is ezt támaszotta alá. Szóval azt hiszem, itt van a gödör szélén, nem egy másik gödörben. De valóban, el vagyok foglalva magammal, a saját szerepemmel, saját feladataimmal. Valahogy az a szereposztás nálunk így gyerekügyben, hogy én kitalálom,  előadom, átbeszéljük, ha kell, leszállít a földre, feltesz néhány jólirányzott kérdést, és segít a végrehajtásban. És most várja türelmesen az előadást, hogy legyen mit átbeszélni, de nem sürgeti, lehet, hogy nem is tudja, hogy lesz :)

Tény, hogy magányosabb vagyok, nem csak azért, mert több az én "dolgom" ebben az élethelyzetben. Azért is, mert én "szoktam" építeni magunkat, a kettőnk kapcsolatát, és most sokszor ez is túl nagy feladat. Sokszor nincs kedvem megbeszélni egy konfliktust, nincs kedvem elsőként kedvesnek lenni, nincs kedvem szólni valamiért, ami bánt, vagy figyelmeztetni valamiért, ami nincs meg. Sokszor nincs kedvem kérni, és szeretném, ha magától keresné a kedvem, és találná ki, mire vágyok. (Én sem tudom.)
Egy-két hónapja volt egy olyan szitu, ami miatt viszont észbe kellett kapni, rájöttem, hogy ez már nem kedv kérdése, hanem muszáj változtatni, és nem várni, hogy ő tegye meg ezeket az első lépéseket. Végül sikerült erőt venni magamon, azóta sokminden változott, és jó, hogy mostanában ő is figyel már. Ha hazajövök valahonnan, leül mellém, és nem kezdi el nyomkodni a telefonját, ha szólok hozzá, kikapcsolja, és rámnéz - apró örömök, ugye? - mesél, kérdez, gondolkozik velem. Együtt van velem. Ez jó nagyon, hiányzott. Visszatérve a gödrös képhez, nagyon nem mindegy, hogy a gödör szélén a kütyüt nyomkodja, vagy tartja bennem a lelket. És gondolkoztam azon is, hogy mennyire hanyagolom el én őt. Igen, elhanyagolom, ahhoz képest, ami korábban megszokott volt, de talán úgy egyáltalán elhanyagolom, és olyan dolgokat várok tőle, amit én sem feltétlen adok meg.

Szoktam mondani, hogy olyanok vagyunk, mint egy kör alakú kétdarabos puzzle, sok-sok kinyúlóval és bemélyedővel. Ahol nekem hiányzik, oda neki beleillik, és fordítva, így vagyunk egy kerek egész. Nos, most jónéhány ilyen kiálló rész letört nálam, elveszítettem alapvető tulajdonságaimat, készségeimet, amiket ő nem tud kinöveszteni hónapok alatt. Szóval értem én, hogy nem tudunk úgy működni, mint korábban, és van is bennem türelem. Valahogy majd átalakulunk, hogy jó legyen. Az alapvető szeretet és összetartozás érzés, az egymás támogatása megvan. Pont ma olvastam egy érdekes gondolatot arról, hogy hol is van a probléma. Van valakivel egy problémám, vagy közöttünk egy probléma, vagy van vele egy probléma (valami baj van vele)... A lényeg, hogy ha van közöttünk egy probléma, akkor szemben állunk egymással, ha van egy problémánk, akkor egy oldalon állunk, ha neki van egy, akkor az az ő dolga, nincs hozzá közöm.

Szóval nekünk van egy problémánk, amin túl leszünk. Néha úgy tekintek rá, mintha az enyém lenne, de többnyire közösként. És ez a lényeg. Megyünk előre együtt, lesznek majd új alapok, és megerősödünk. Ebben biztos vagyok. Visszacelluxozom azokat a letört darabkákat előbb vagy utóbb.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

5 megjegyzés:

Ági írta...

Ismeretlenül is szeretettel gondolok Rátok, sok erőt kívánok a Család összes tagjának!

Minden rendben lesz, nagyon szeretitek egymást
Ági

Névtelen írta...

Én annyira szeretem olvasni a gondolataidat, hogy azt el sem tudom mondani.... A hideg kiráz tőle, ahogy olvasom, hogy van gyönyörűen, érthetően megfogalmazva az, mint pl amit én is érzek, a saját kapcsolatomban. Eszméletlen. Köszönöm. Ne hagyd abba az írást, nekem is terápia. ;-)
Zugolvasó

Ági írta...

Igen, én is nagyon sokszor bólogatva olvasom az írásaidat...
ismerős

Beus írta...

Ismerős helyzet! Nagyon szépen megfogalmaztad! A szeretetnek nagy ereje van! Átlendültök a holtponton és jól alakul majd minden!

Névtelen írta...

Nagyon tetszett ez az írásod is, ismerős volt nekem is :-) Voltunk mi is ilyen helyzetben. Nálunk a felosztás az, hogy gyerekeket illetően kb 90% az enyém, 10% a páromé. Ez folyamatosan alakult így, mondjuk azt mindig is tudtam, hogy nem lesz az a tipikus apuka típus, aki magától is észreveszi majd a dolgokat. Mindenben segít, de mindenért szólnom kell. A nyomogatja a telefonját abszolút nálunk is így van, miközben a gyerek tizedjére szól mellette, hogy kakaót kérek!!!! de az én párom úgy gondolja, hogy ez a kérés csakis nekem szólhat. Ergó, szólnom kell neki, hogy Szívem, nem hallod? a gyerek kakaót inna, csinálnál neki kérlek? Merthogy én pl a másikat pelenkázom. (merthogy ő azt sem persze) És persze megy és csinálja, csakhát némi közreműködéssel. Ez sokszor fárasztó nekem, mert olyan mintha plusz egy gyerekem lenne, akire külön oda kell figyelni és ez már sokszor sok. Miért nem veszi, hallja, látja magától?! Mostanában dolgozunk ezen, el is mondtam neki, hogy ez nekem gond, cserébe mondjon valamit neki mi a gond és én megpróbálok azon változtatni. Egyébként van egy szuper könyv, Mihalecz Gábor: Gyűrű-kúra c. könyve, aki olvasta mindenki áradozott róla, és nekem is rengeteget segített. Hogy máshogy lássam a kapcsolatunkat az egyes élethelyzetekben, mikor megváltoznak a prioritások. Mert amíg én kiteljesedem, ami időnként = a begolyózom az anyaságomba, addig a férjem nyilván a könnyebb utat választva a partszakaszról nézi a történéseket. És a legutóbbi nagyon nehezen kihúzott szavaiből arra a következtetésre jutottam, hogy én is nagyon nagy részben vagyok hibás azért, hogy ő kiszorult oda. Mert úgy érezte, én úgyis jobban tudom, neki úgysem megy úgy, különben is fontosabbak nekem a gyerekek mint ő, így inkább önszántából félrevonult. Úgyhogy most ezen dolgozunk, hogy visszaemeljem a családba, hogy azt érezze ő is fontos, (nekem) és igenis tud dolgokat legalább úgy megcsinálni a gyerekekkel kapcsolatban mint ahogy én. Még akkor is, ha a gyerekek ezerrel ellenkeznek, hogy nem, nem anyával, nem apával!!! dehát reménykedem. Nem változik ez sem egyik pillanatról a másikra.

Megjegyzés küldése