Elbénázott nyaralás

Nem tudom, miért tekintek erre a mögöttünk levő nyaralásra úgy, mint ami rossz volt. Csak rajtam múlt, hogy hogyan érzem magam. És volt sok jó pillanat, és mégis azokon mérgelődök, ami nem sikerült. Azt hiszem azért, mert mostanában megint várok, elvárok, szeretnék dolgokat, és így sokkal nehezebb örülni annak, ami lesz, ahelyett, amire vágyok. Azt hittem, kilépünk kicsit a hétköznapokból, nem kell főzni, gondolkozni, problémamegoldani, küzdeni, és valahogy mégis folytattuk, amit itthon abbahagytuk, csak még nehezebb volt, mert nem itthon, a megszokottban.

Bosszankodtam azon, hogy bár 3 szobánk volt, mégis, egyben aludtunk mind a hatan. Misi, akit magamban mostanában Ödipusznak hívok, azonnal berendezkedett az egyik kétágyasban, és kijelentette, hogy én alszom vele. Teljesen megsértődött, mikor felajánlottam, hogy a háromágyasban legyünk ő, apa, meg én, mert a feleségek a férjekkel alszanak együtt, és a vége az lett - nem is részletezem hogyan, de sok-sok torokátharapás kíséretében - hogy mind egyben aludtunk, két szoba gyakorlatiag üres volt.

Ahelyett, hogy örültem volna a fantasztikus strandidőnek, amit 3 napon az ötből is ki tudtunk használni, azt sajnáltam, hogy mindenki kikészült a melegtől, és nem jutott idő - energia, jártányi erő - arra, hogy pár dolgot békésen, Gergővel kettesben megvegyek, elintézzek. A szállásunk olyan volt, hogy a radiátorok este 9-kor még melegek voltak, mert felforrósodott benne a víz, ahogy sütötte a nap, és a zuhanyból hosszasan kellett engedni a "hideg" vizet, hogy ne legyen túl forró a fürdéshez. Lefeküdni 10 után tudtunk.

Ahelyett, hogy örültem volna, hogy együtt vagyunk, hogy élveztem volna minden percét, azt sajnáltam, hogy nem tudom letenni a család terhét, hogy nem tudok elolvasni egy cikket az újságomban, amin kívül még könyvet is vittem magammal, abban a hitben, hogy majd olvasok. Mert arra még itthon is van idő, hát ha még nem kell főzni sem. Nem volt.

És még jobban szenvedtem a veszekedésektől, verekedésektől, világgámenésektől, vitáktól, megmondomatutiktól, ordítástól, hisztitől, akaromtól, bekakilástól mint itthon, mert oké, hogy nem érdekel, hogy mit mondanak mások, de azért hagytam volna a másokat a véleményükkel együtt aludni, enni, jönni, menni, üldögélni, szóval úgy összességében élni. És nem volt kedvem reklámozni, hogy nehéz időket élünk.

Pedig ott volt az önfeledt, felszabadult öröme a strandoló, vízijátszóterező, csúszdázó, kisautózó, merülő, úszni tanuló, bátorságpróbáló, jégkásázó, játszóterező, fagyizó, hamburgerező, kavicsdobáló, botgyűjtő, görkorizó, vízipisztolyozó, könyvesboltban keresélő, csillagnéző, szobatisztuló, lepkevadászó, egykupacban későnlefekvő gyerekeinknek. Hiába panaszkodott szinte folyamatosan valamelyik, azért többnyire volt, aki tökéletesen boldog volt.

És jutott azért nekem is néhány saját pillanat, amikor a saját örömömnek is örülhettem: egy békés ebéd, amikor csak két gyerekkel voltam, és utána fél óra magányos kószálás egy boltban a másnapi reggeli címén, egy jó beszélgetés a mamával, két séta Gergővel, három cikknyi olvasgatás az árnyékban, - de milyen jó cikkek voltak, még mindig gondolkozom rajtuk!!! - néhány kávé kettesben,  jó kis közös beszélgetés, egy kör Aranyásók a kolesz hűvösebb földszintjén, üldögélés Nándival a könyvesboltban, egy szép szentmise Rékával kettesben, egy telefonbeszélgetés valakivel, akit hetek óta fel akartam hívni, a felfrissült, esőszagú város...

Szóval elrontottam a nyaralásomat. Lehetett volna jó is. Talán még lesz is, ha csak a jókra gondolok.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése