Őrültek vagyunk

Ment a napokban a helyi levlistán egy érdekes, vagy talán fura levelezés a toleranciáról. Valaki nehezményezte, hogy déli alvásidőben nyírja valaki a füvet, mások elfogadásra intettek, és előjöttek a sérelmek, amiket ki-ki elszenved a szomszédaitól.
Szomorú, hogy egy több, mint ezerfős levlistán kell ezt megbeszélni, és nem a szomszédokkal.

Ezen gondolkoztam ma, mikor kút-tisztítás érdekében órákon át folyattuk a vizet, és mivel meleg volt, a gyerekek ellenőrzésével történt mindez. Rövid idő után elkezdtek a slaggal gödröket ásni a kertben, így kihajtottam őket a kerítésen kívülre, a szántóföld szélére. Azt hiszem, úgy három órát voltak kint, kifolyattak pár köbméter vizet, dagonyáztak, iszapbirkóztak, visítottak, és mindent, ami ezzel jár. Úgy sajnálom, hogy nem készült kép az 5 kismalacról, merthogy annyian voltak. (Haza már tiszta gyerekek kerültek, leverettem a nagyját slaggal, aztán bent lezuhanyoztak meleggel, a ruhák most forognak a gépben...)
Biztos mi is zavarunk egy csomó mindenkit. Lehet, hogy van, akit a puszta látvány is megbotránkoztat, koszosak, hangosak, hordában bicajoznak, görkoriznak, rohannak, rajzolnak az útra. Egyébként nem is csodálom, lehet, hogy én is elképednék, ha nem az enyémek lennének, tulajdonképpen még így is sokszor.

Nem is tudom, miért engedek meg ilyesmit. Valahol tudom, hogy nem elfogadott - hétköznapi, megengedett - az, amit akár csak ma délután műveltek szülői hallgatólagos beleegyezéssel. És mégis ott van, hogy miért ne? Lehet, hogy le kellett volna állítani, amikor kezdett elszabadulni a pokol, és az építgetés helyett csobbanni és csúszkálni kezdtek. De olyan jó látni a felszabadultságukat, az örömüket, hogy együtt tudnak csinálni valami igazán őrültséget. Ők is tudják, hogy ez őrültség, hogy túllépnek minden határt, hogy ilyent nem szoktunk/szoktak az emberek csinálni. Szó nélkül - vigyorogva - fogadták el, mikor csutakoltam őket, hogy nem lesz több vizezés a szántóföldön.
Talán van benne egy jó adag fáradtság is, hogy nincs kedvem, hogy nyaggassanak, magyarázkodni kelljen, alkudozzanak, egymás torkának essenek unalmukban. De ha azt vesszük, hogy a kimosdatásuk milyen szinten strapált le, máris el tudom vetni a fáradtságot, mint tényezőt.
Néha el is gondolkozom, hogy ha akarnám, tudnám-e kordában tartani őket? Hogy ez a fajta engedékenység miért van? Azért mert unom a folyamatos 'nem' mondást? Különleges gyerekek, különleges fantáziával és rendkívüli ötletekkel. Néha rendkívül hülye ötletekkel, és mikor jönnek Réka keresztkérdései, hogy de miért is nem, és ki szokott jönni, hogy csak azért, mert őrültség, de ha őrültek, hát miért ne legyenek azok? Mikor lehetnek még őrültek, mikor csinálhatnak még ilyeneket? Lesz-e kedvük felnőttként vad dolgokba belevágni, amik jónak tűnnek, csak másnak, ha már gyerekként mindig korlátokat teszek eléjük?

Azt hiszem, bennük vagyok gyerek. Az ő felszabadultságuk, felhőtlen boldogságuk repít vissza az időben, mikor a palántázáshoz gyűjtött sokszáz használt sörös és üdítős műanyag poharat mostuk ki a kerti csapnál, és kezdtünk a tesóimmal vízicsatát játszani. Aztán földet tettünk bele, és sárcsata lett a végén, és apu ugyanúgy jeges vizű slaggal veretett le minket, ahogy én most a gyerekeket.  Azt hiszem, mi is sok olyan dolgot csináltunk a tesóimmal, amit nem szoktak mások. Lehet, hogy mi is hangos szomszédok voltunk - sosem tették szóvá, mindig úgy éreztem, hogy szeretnek minket, csak a Kovácséktól rettegtem, apunak gyerekkorában kihasította a labdáját, és üvegcserepek voltak a falkerítés tetején. Még ma is emlékszem, mennyire megijedtem, mikor egyszer a Kovács néni kinézett a kerítés felett.

Biztos nyugodtabb lennék, ha többen viselkednének néha őrülten körülöttünk, ha hallanám, hogy tényleg élnek a szomszédaink, az utcabeliek, ha a normálisság kockája kicsit nagyobb lenne, és nem lógnánk ki mindig belőle valahol. De azt hiszem, azért engedem meg a gyerekeknek, amit megengedek, mert így látom jónak. Ha kilógunk, hát kilógunk. Így vagyunk boldogok.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

7 megjegyzés:

Ági írta...

Szia
Szünet van, kánikula, jól érezték magukat, nem gondolhatunk arra folyamatosan, hogy másoknak mi tetszik, mi nem, ők mit tartanának megfelelőnek, szerintük mi a jó.
Számít az valakinek, hogy a szomszédság netán annak örülne, ha sakkoznának szépen csendben?
Nappal volt, nem éjszaka, nálunk konkrétan a lakótelepi hajléktalanok, és dorbézoló fiatalok keserítik az életünket (tehetetlenek vagyunk), éjszaka természetesen, úgy, hogy reggel menni kell dolgozni. Ez tök más, ezek aranyos gyerekek, akik játszanak, fényes nappal, a hőségben, vizeztek.
Jó lehetett, bár utána a takarítás kevésbé.
szia, Ági

ivetabt írta...

Ugyanígy vagyok vele én is. A leghangosabb család vagyunk a környéken, de mikor legyenek gyerekek, ha nem most? miért hallkítsam le őket? miért ne legyenek, legyünk őrültek? Azért, mert mások nem mernek azok lenni, vagy mert nem mernek élni? Inkább lógjunk ki a sorból.

elem29 írta...

Én is beállok a sorba, nálunk két fiú van, sajtkukac, rosszcsont mindkettő.
A kisebbik náthás, köhög, nem alszik miatta, ellenben sokat ordít. Tegnapi eset: Apa viszi az ordító gyereket az autóhoz és mondja a szomszédnak:"már nagyon unom,hogy mindig ordítanak"-erre a szomszéd: "mi is"(a szomszédnak három kiskorú gyereke van, a halkabb fajtából)

Névtelen írta...

Szerintem ha nem folyamatosan őrülten hangosak, azzal semmi gond nincsen, viszont ha nagyon sokszor, akkor szerintem jogos a szomszédok rosszallása is. Mi társasházban lakunk, felettünk 6 gyerek, akik közül valaki mindig rohangál, és dübörög bele az egész födém, elképesztően zavaró, olyan mintha folyamatosan kalapálnának. Értem én, hogy gyerekek, és nem is akarok hisztizni miatta, mégis nagyon nehéz, hogy bármikor, amikor itthon vagyok, és dolgozom, vagy tanulok, füldugót kell használnom. Vágom a centit, hogy mikor tanulnak meg lépve, és nem rohanva közlekedni a lakásban, de a legkisebb gyerek életkorából ítélve az még a legoptimálisabb számítások szerint is minimum 6-7 év...

jutkaditka írta...

Egy nagyon kedves ismerősünk mondogatta mindig, hogy "KOSZOS GYEREK, BOLDOG GYEREK"
A vessző helyére egyenlőség jel értendő.
Én ezzel szoktam nyugtatni magam, mikor meglátom a maszatos, ám fülig érő szájú lányaimat.

Mini Mom írta...

Helló!

Én itt új vagyok még. :)

Szerintem, ha valaki boldogságukban viháncoló gyerekektől borzad el ott gond van az emberrel.

Viki írta...

hát igen, tőlünk is megkérdezte tegnap az alattunk lakó néni, hogy meddig tart még az oviszünet? ;)
Ők csak hárman vannak, és hát igen, többnyire csak futva tudnak közlekedni.
A saraóz történeten meg nagyon kellett mosolyognom, mert ugyan a mieink tök átlagos gyerekek, de tegnap mikor leküldtem a két nagyobbat a kicsi alvásidejében vizipuskázni az udvarra (meg hogy a Marika néni is egy kis nyugalomhoz jusson), kis idő után arra megyek utánuk, hogy a kerti csap környéke sárdagonyává alakult, a kerti rézsűn keletkezett egy vízmosás, és a kölkek meg inkább hasonlítanak a korzikán látott vadcocákra, mint gyerekekre ;) Bármennyire nevetni volt kedvem, kénytelen voltam jól megszidni őket, mert a földszinti lakó teraszát is vastagon összekenték sárral... aztán, hogy ezzel megvoltunk, helyreállítotam az udvart és kejelöltem nekik egy dagonyázót az udvari mászóka tornya alatt, ahova közösen ástunk egy gödröt, amit feltöltötem nekik néhány vödör vízzel. Innentől órákig csend és béke honolt, nagyerőkkel készültek a sárgolyók és mindenki boldog volt! ;)

Megjegyzés küldése