Kórház és lélek

Nagyon sok gondolat kavarog bennem. Egyrészt voltak jó dolgok, mert voltunk Ausztriában egy vidámparkban, ami nagyon szuper élmény volt, ha Ábel négy éves lesz, újra megyünk. Meg voltunk otthon anyukáméknál, és ott volt egy régirégi jó barátnőm, akivel kicsit elsodort az élet, de még mindig tudjuk ott folytatni, ahol abbahagytuk. És hatalmasat beszélgettem a húgommal, amit szerintem évek óta nem sikerült így kivitelezni. Meg voltunk a nővéreméknél is, ahol szintén jó volt nagyon, meg ők is voltak nálunk, és vagyunk itthon a kánikulában, és van, akivel találkozzak, és beszélgessek, és van, aki hiányzik, és van, ami hiányzik...

És jönnek az új terhek is közben, és nem oldódik a többi, úgyhogy igyekszem nem gondolkozni, és nem tudom, hogy ez jó-e. Néha erőt veszek magamon, és göngyölítek egy kicsit. Most pl. jön valaki takarítani. Le tudtam győzni magamban, a családban, és egyáltalán. De hogy nem feladat vár minden sarokban - szó szerint, pókhálók és poroszlánok formájában - kicsit jobb létezni itthon.
Mindig vannak olyan dolgok, amikről nehéz lemondani. Az elmúlt év a lemondásról, a vágyak elengedéséről szólt. Sokat kaptam cserébe. A baj most is ott van, hogy nem akarom odaadni. Bíztam benne, hogy lesz négy napom csendbékenyugalomban itthon, amikor van idő semmit csinálni, csak együtt lenni, filmet nézni, akár sétálni, akár aludni, későn kelni, későn feküdni... Kicsit szabadnak lenni, akár a saját vágyaimtól, bebizonyítani magamnak, hogy nem ettől vagyok boldog. Most úgy tűnik, kicsúszott a kezemből.

Két hete elkaptunk egy fosóshányóst. Ábel kezdte. Már másnap a kórházban kötöttünk ki, és pont aznap jöttünk haza, öt nap után, amikor megkezdtük volna azt a bizonyos négy nap szabit, ami szegény nagyszülőknek rabszolgaság, és ami nekem most receptre volt felírva a pszichiáter által. Nincs is kedvem arról írni, hogy mit éreztem, mikor rájöttem, hogy napokon keresztül megvezettek, félreinformáltak, halálos betegségeket lebegtettek, mivel Ábinak gyakorlatilag nem volt értékelhető a vérképe. Végül 5. nap délután, miután rájöttem, hogy mi a helyzet, meg bőgtem egy sort az orvosnak, hogy értse már meg az emberi oldalunkat - de esélyesebb, hogy kellett az ágyunk egy súlyosabb esetnek -, az került a zárójelentésre, hogy a  vérkép megfelel a regenerálódó csontvelőműködésnek, kontroll a háziorvosnál. És hazakerültünk végre egy totálisan kikészült gyerekkel, akivel 3 napot az ötből tökéletesen feleslegesen töltöttünk bent, és aki azóta időnként olyan hisztériás rohamokat kap, amiket előtte soha nem produkált. Sem egyik gyerekem. Nem hitték el, hogy autisztikus, mert a rúgkapálás helyett halottnak tetette magát. Mert mindent megtett azért, hogy hazamenjünk. Nem hitték el, hogy a kétesélyesen szobatiszta gyerek vissza tudja tartani fél napig a pisijét. Egy egészig is. Nem tudom elképzelni, hol fért bele az a rengeteg pisi... (Cserébe most már ágytiszta is) Jobban kiborult attól, hogy mit tettek a kezével - branül -, és hogy néz ki, mint attól, hogy harmadik próbálkozásra betették, nyomkodták, vért vettek, pedig az sem volt kutya. Nem evett, nem ivott, csak fenyegetőzésre, kétségbeesetten hazudtam kétszerakkora mennyiségeket a nővéreknek, mint ami ténylegesen bement, hogy vissza ne kössék az infúzióra, mert esélytelen volt, hogy megigyon másfél litert. Én sem iszom annyit, ami lehet, hogy nem jó, mindegy, szemmel láthatólag jól volt,  ha kimentünk a kórház épületéből (odabent csak feküdt, meg elbújt a takarója alá) a vérét meg minden nap nézték, kiderült volna, ha kiszáradóban van. Mikor felébredt alvásból, és látta, hol vagyunk, ájulásig sírt. Hoztak be cuccot Gergő meg Misi, mikor másnap arra jártunk, ahol velük játszott, kiáltozott, hogy jöjjenek elő. Mikor hazajöttünk nagy stressz volt az is, hogy egyáltalán hajlandó lesz-e valaha kakilni, de sikerült megtörni a jeget. Egy teljesen hétköznapi gyereket is megviselhet a kórház, mi ezt most hatványozottan kaptuk. És ami bánt, hogy mindezt feleslegesen, a tudálékosság és fontoskodás miatt.

Szóval buktuk a négy nap szabit. Ma kaptunk egy majdnem egészet, mamáék bevállalták mind a négyet, simán ment.  Nagy sóhaj. Talán, ha nem lesz ennyire meleg, lesz még ilyen. Talán. Egyenlőre úgy néz ki, az lesz. Augusztus utolsó hetében pedig Ábinak lesz kivizsgálás, még szociális készség témában, ha minden igaz. Próbálok lemondani. És a Balatonról is, ami három nap lett volna. Valószínűleg nem sikerülne jól, mert túl meleg van, és mert elvárásaim vannak, nem vagyok rá alkalmas. Gergő nem lelkes, én félek így bárminek nekivágni, segítenie kellene, de legalább jól éreznie magát. Három éve nem voltam a Balatonnál, mindig történik valami, pedig... Valószínűleg kórházba fogok menni pihenni a négy napos férjezés helyett, biztos nem lesz olyan szórakoztató, de nem kapunk többet, mint amennyit bírunk. Egyre könnyebb ezt is elfogadni.

De kedden jön valaki, gyógypedagógus, aki megnézi Nándit, és talán tud segíteni. És van egy listám is, hogy mit szeretnék még megcsinálni, ami mind piszkál, hogy nincs meg. Még nem húztam ki róla semmit, mióta elkészült, de el fogom kezdeni egyszer csak. És a meleg miatt végre üres a szennyestartó is, amiben 10 napi ruha volt, mert Óvár után jött rögtön a kórház, jó, hogy sok a cuccunk. És van felfújható medence, benne pancsoló, boldog gyerekek, és hűvös, tiszta, bár rendetlen lakás, tücsökciripelés éjjel, remegő nyárfalevelek a szélben teregetés közben, locsolás a szürkületben, esténként pár mondatnyi beszélgetés az emberrel, szóval szép az élet, a pillanatban ott az öröm, a találkozás Istennel mindig, csak egyben nem tudok még ajándékként tekinteni a sokmindenre. Talán nem is kell egyben nézni. Talán az egész élet is csak egy pillanat.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS