A beszélgetés

Nem lettem okosabb. Ami miatt olyan nagyon vártam a mai beszélgetést, valahogy kimaradt. Most szót ejtettünk róla újból, konzultálnak. Erről még nem akarok gondolkozni addig.
A diagnózis maradt egyenlőre kevert specifikus fejlődési zavarok, kap heti kiscsoportos szociális fejlesztést és TSMT-t, mi pedig szülői tanácsadást. Ami nagy ajándék, mindezt ingyen. Hurrá!

Ami nem hurrá, az az, hogy látszik, hogy normál óvodában nem fog tudni kezdeni jövő ősszel, talán később sem, de speciálisra sem lesz szüksége, tehát ezt át kell gondolnunk, hogy erre mit lépünk. A közösség jó lenne a fejlődése szempontjából, tehát mégis erőltetni kéne valamit, nem az a jó megoldás, ha marad még egy évet, de az sem, ha ül egy sarokban, rettegve a többi gyerektől. A problémamegoldó énem azonnal feldobott pár megoldási lehetőséget, ami kemény úttaposás lenne, de bizonyára mások is élveznék a gyümölcsét. Elkezdtem átgondolni, közben betolakodott Nándi is a nehézségei mutogatásával a képletbe, ami újabb problémákat vetett fel, és újabb megoldási lehetőségeket, és rengeteg utánajárni valót. Neki is láttam, néhány zsákutcát sikerült megjárnom, de már sejtem, hogy melyik intézmény fog tudni információt adni, és talán már a kérdéseim is helyesek lesznek. Viszont minden beszélgetőpartnerem kedvesen beszélt velem a végére, és ez nagyon jó érzés volt.

A sok gondolkozás következménye az lett, hogy délután kisebb pánikrohamom lett, majd ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy játsszak a facebookon, úgyhogy gyorsan befejeztem az előrelátást. Majd holnap folytatom. Nem szabad nagy lépésekben haladni. Úgyhogy írni sem írok róla...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Drága Kikocs!
Nagyon nehéz lehet most ezen végigmennetek! Nehéz időkben én azt mondogattam magamnak, hogy "nem kapunk nehezebb feladatot annál, mint amit elbírunk". És így 3,5 év távlatából bizton állítom, hogy TÉNYLEG így van. A mi középsőnk problémája egészen más, és az útja is "kitaposottabb", mégis majd belerokkantunk. De idő kellett - évek -, mire megtanultuk letenni - a magam részéről Isten kezébe - a dolgokat. És működik. Sokkal-sokkal kevesebb agyalással és aggódással is mennek a dolgok. Egyelőre jól.
A mi ovinkban a mi csoportunk a befogadó csoport (ahova a gyerekeink jártak/járnak). Az évek során volt már elég sokféle kisgyerek a csoportban (súlyos és enyhe autista, ADHD-s, és sok más, ami nektek most mindegy). És működik! Mezei ovi. A fejlesztést szakember végzi, az óvónőknek nincs hozzájuk külön végzettsége, csak együttműködnek és ha nem is tökéletes a rendszer, de működik! (ha szeretnétek részleteket, írok persze)
Drukkolok, hogy Ti is megtaláljátok a helyeteket!
És most kicsit talán nagyobbnak tűnik a probléma a gyerkőcnél, de ez elmúlik! Ugyanaz a gyermeked. Az a csöpp baba nőtt meg, akit a kezedben tartottál először. És ugyanúgy lesz cukker, vagy bánatos, vagy szemtelen, lesznek örömök és nehézségek. Ez nem egy egyenes út. Ráadásul hegymenet. De attól még klassz lehet. :D Fel a fejjel!
Szeretettel ölellek így ismeretlenül is, Ildi

kikocs írta...

Köszönöm! Nagyon kedves vagy, hogy ezeket leírtad nekem! Nem tudom, mi lesz még Ábi sorsa a közösséggel, kell futnom pár kört, el is kezdtem. A lényeg a kis létszám, ami a környéken igen nehézkes. De megoldjuk.
És igen, ugyanő az. Igaziból már februárban kérdeztem a pszichiátertől, mikor Nándi megkapta a diagnózist, hogy mikor menjünk Ábellel, mert sejtettem, hogy lesz itt még kör... És pont tegnap mondtam Gergőnek, hogy mennyire végtelenül cuki, és hogy biztos cuki lenne egyébként is, de hogy a személyiségére azért komoly hatással vannak a nehézségei is :) Úgyhogy, igen, igen, igen! És én is kívánok sok erőt a ti nehézségeitekhez...

Megjegyzés küldése