Első nap

Túl vagyunk Ábellel egy pszichológiai, egy gyógypedagógiai és egy logopédiai vizsgálaton, ma kezdődött a komplex, egyhetes kórházi kivizsgálás. Egy adag esélyesen érintett gyerekkel, szüleivel és hadseregnyi segítő és vizsgáló személyzettel vágtunk neki.

Elég hamar látszott, hogy senki nem véletlenül van ott, és voltak síró szülők, akiket irigyeltem is, hogy tudnak sírni, és tudnak gyengék lenni, mert én már rég nem engedem meg magamnak, muszáj erősnek maradni, pedig olyan jó lenne néha csak dőlni, és bőgni. De inkább odaálltam támasznak, vigasznak, és jó volt kimondani, hogy bármit is mondanak a csütörtöki kiértékelésen, nem lesz más tőle a gyerek, ugyanaz lesz, aki volt, szeretnivaló édes kölyök lesz. És hogy persze, el kell gyászolni azt az egészségeset, a tökéleteset, akit elképzeltünk magunknak, mikor hordoztuk őket. És jó volt azt is elmondani, hogy milyen cukik, és milyen jól tudnak boldogulni néha, és hogy segítenek nekik, és akár teljes életet is élhetnek majd. Kicsit szívbemarkoló, de jó is volt látni, hogy kapaszkodik az anyuka az én tapasztalatomba, reményembe, tűnnek el a könnyek, és ömlenek a kérdések, amiket nekem nem válaszolt meg senki, a netről és a fórumokból jövő félinformációk, amik engem is megvezettek, és amit jó volt kijavítani.

Kellett nekem is, hogy kimondjam ezeket a gondolatokat, amik az enyémek, és még sok más anyukáé, miközben láttam, hogy még a 10 nem egészen oké gyerek közül is kilóg az enyim. Mert míg mindenki rávetette magát a játékokra, ő tisztes távolban bóklászott körülöttük, messziről kutatva valami után, amit nem vett el senki, de mégis belefér az érdeklődési körébe. És mikor meglett a nénós, azt együtt szereztük meg a földről, és mikor elvette a másik, csak szomorúan nézett utána. (a másik első szóra visszaadta) Hogy elvarázsolta a zene, a ritmus, a mondóka, mégis, csak ő hasalt pár méterrel arrébb a földön mosolyogva, míg a többiek mind doboltak és tapsoltak, és csak ő nem ment ringatózni a hajóba. Semmiképpen. A buborékok és a zene is kimozdították egy rövid időre, de a többiek kacagó ugrándozása megijesztette, és végül inkább nem kerülgette őket tovább, lefeküdt mellém a földre, onnan nézte a tenger sok buborékot, és pukkasztotta őket gondolatban. Legalábbis mondta, hogy pukk, pukk!
Viszont rengeteget evett, nem félt a felnőttektől, szóbaállt velük, engedte még azt is, hogy valaki felvegye, bár utána bebújt az ölembe, és el sem mozdult egy pár percig.
És gondolkozom rajta még mindig, hogy hogy is van a mi szélsőségesen elfogadó szülőségünkkel? Hogy a furák közül is kilógó gyerekünket is biztos teljesen normálisnak tartanánk, csak egy kicsit visszahúzódónak, merthogy olyan sok az ellentmondás...

Azt hiszem, számomra a legnagyobb sokk az volt, hogy feltettem a kérdést a belgyógyászati vizsgálaton, hogy hogy is van ez a szociális gát a szívműtéttel viszonyban? Előbb vagy később? Hogy lesz az a 3-4 nap, amíg nem lesz velem? Azt hiszem, erről nem tudok írni. Lesz majd egy zárójelentés, lesz majd benne egy javaslat, és megyünk kardiológiára kontrollra úgyis a jövő héten, vagy valamikor. Majd az azoknak a napoknak lesz a baja, most nem is akarok gondolni rá, hogy mi és hogyan kivitelezhető.

Szóval ez van. Nem várom a holnapot, nem izgulok, még csak túl lenni sem akarok rajta, mert ez mind közelebb visz valami véglegesítéshez, ami nem változtat semmin, és kézzelfogható lesz, és lehet építkezni, de mégis kimond majd valamit. Még akkor is, ha időben vagyunk, és bármilyen jellegű is Ábi problémája, a segítséget elég hamar megkapja majd ahhoz, hogy esélyesen kevesebb problémával küzdjön meg, mint Nándi, vagy akár Réka.
Úgy legyen.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése