harmadik nap

Nem is tudom, mit írjak. Elsősorban várakozás van bennem, mi lesz, mit mondanak holnap. Vagy nem akarom tudni. Ábel nem akart menni reggel, de aztán mégis örült, egészen jól érezte magát, sok zene volt, ami elvarázsolta, így lassan-lassan feloldódott, az utolsó fél órában már dumált is a felnőttekkel, veszekedett a gyerekekkel, bár az érdekeiért továbbra sem állt ki... Szóval a gyerekektől továbbra is félt, de a felnőttekkel elvolt, huncutkodott, egészen olyan volt, mint itthon szokott lenni.
Amire meg kifejezetten büszke is voltam, hogy volt egy olyan játék, amikor a szülők körbeültek, ölbe a gyerekek, és mindenki kapott egy ritmushangszert. Énekeltünk egyet, és továbbadtuk, újra énekeltünk, így körbejárt minden. No, és az én kis még nem is kétésfél éves Ábi fiam tartotta a ritmust. És amikor kiesett belőle a nagy lelkesedéstől, megállt, és újra felvette.  Azt nem tudom, hogy jó-e, hogy simán továbbadott mindent, és faarccal fogadta, amit cserébe kapott. Vagy szabálykövető, vagy ilyen rugalmas :) Szóval nagyon büszke voltam rá.
Mondjuk a rugalmasságot kérdőjelezem, ma is csak ugyanazokkal a játékokkal játszott, mást nem vett a kezébe. Hamar el is unta, és csak hentergett.

Ábel egyéként, ha kap egy okostelefont, akkor rövid időn belül megkeresi a youtube-on azokat a videókat, amiken kindertojásokat bontogatnak. És órákon keresztül is képes nézni (KerekMesével és Ninjagoval váltogatva, akár egész nap elvan vele, ezt a kórházban, illetve a rosszabb hidegfrontos napokon tapasztaljuk, mikor a szíve miatt nincs igazán jól, és jobb, ha pihen) Amikor nagyon kiakad, és nem tudom délben elaltatni, akkor elindítok egy ilyen videót. A hangjától is lenyugszik annyira, hogy kizökken, és el tud aludni. Nézni ilyenkor nem engedem.
És tegnap vettem neki egy kindertojást. Leírhatatlan öröm volt, azzal aludt, és ma egész nap cipelte magával, bontogatta, mutogatta az arra érdemes felnőtteknek. A játék, ami benne volt, nem volt lényeg, nem is kellett összerakni, mikor a nagyok mégis megcsinálták, szétszedte, és visszatömködte. Csak az fontos, hogy legyen benne, és zörögjön.

A mai nap végén odajött az a zeneterapeuta, aki a három nap alatt a foglalkozásokat vezette, és végig velünk volt. Azt mondta, hogy ha lesz egyáltalán valami, biztos nem súlyos, mert olyan szép visszajelzései voltak ma,  és ezt nem így szokták csinálni a súlyos auti gyerekek. Hogy még összeülnek, fontos, hogy mit mondanak a többiek, és biztos lesz szüksége segítségre, de Ábi a fejlesztők álma, mert jól fejleszthető gyerek, majd meglátom. Igaziból ezektől a mondatoktól paráztam be, mert szerintem nem aggodalmaskodtam, nem sírtam, nem gondoltam, hogy nagyon látszik rajtam bármi is, és most igyekszem ezeket a gondolatokat elhessegetni. Örültem, hogy minden arcát megmutatta a gyerek a három nap alatt, látszik, hogy nem egészen van rendben minden, hogy extra lassan oldódik, hogy sok tekintetben nagyon különleges, és tutibiztos kap valami diagnózist. Fontosabb volt az a számomra, hogy a szívműtét üggyel kapcsolatban mi lesz a zárójelentésben, mint maga a kód, mindegy, hogy most 86 vagy 83, a lényeg, hogy segítséget kapjon, kapjunk, hogy ne legyen olyan nehéz dolga, mint Nándinak. Ezt a segítséget meg már az első napon is ajánlgatták.

Apropó, Nándi. Tegnap megkérdeztem Ancsi nénit is, a szupi gyógypedagógusunkat, hogy ő most, hogy Nándival már ennyiszer találkozott, mennyire biztos abban, hogy helyesen diagnosztizálták. Annyiszor hallom, hogy félrediagnosztizálnak valakit, rányomják a pecsétet, határeset, inkább ráfogják, figyelemzavar, mittudomén, divat az autizmus, főleg, ahogy a tanító nénitől jön... Na, mindegy, a lényeg, hogy Ancsi néni nagyon határozottan mondta, hogy Nándi tutira aspergeres, és nem a határon van, de nem is súlyos eset. Úgyhogy ma összekaptam magam, és még az igazgató bácsival is megbeszéltem, hogy hogyan lehetne Nándinak kicsit többet hiányoznia az iskolából, és sikerült megoldást találni. Imádom a sulinkat...

Szóval ezek vannak. Holnap megyünk délelőtt. Nem tudom, várom-e.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2 megjegyzés:

zsuzsi83 írta...

Nagyon sokat adnak nekem az írásaid. Otthonoktatásban nem gondolkoztál még?

kikocs írta...

Nem. Vagyis nagyon sokat, de minden szakember ellenzi. Nándinak az a legjobb, ha sokat van normális emberek között, hogy a normális viselkedési formákat eltanulja. Sokszor gondolom, hogy neki van igaza, de attól még ebben a társadalomban kell elfogadtatni magát, és mivel társas lények vagyunk, és rossz neki egyedül, muszáj lesz felvennie a ritmust.Szerencsére az osztálytársai jó fejek, meg a szüleik is, segítik őt.

Megjegyzés küldése