második nap

Mentünk ma is. Ábi nem örült neki. Nem metrózni akart, inkább vonatozni, vagy bármi mást, csak ne játszani a gyerekekkel, de a tegnap felfedezett szökőkút azért vonzotta. Szerencsénk volt, mert éppen szerelték, és az egyik kertész térdig a vízben jött-ment, és takarított, ami lenyűgözte Ábelt. Szóval jó hangulatban érkeztünk végül a kórházba.

Még meg is szólalt a nyitókörben - gyújtsd meg!, mármint a gyertyát, amit aztán el kellett fújni. Aztán megint becsukott, nem vett részt, nem játszott. Mikor jött az a rész, hogy kiborították a játékokat, odaállt, azt hittem, leül a többiekhez, de megint elkezdett bóklászni, nem akart játszani semmivel. Megtalálta a nénós autót, amivel előző nap játszott, de valaki elvette tőle. Aztán előkerestem neki a kávéfőzőt, hogy főzzön nekem, az aranyos volt. Biztattam, hogy főzzön a gyógypedagógus néninek is, szegény, csak negyedikre tudta odavinni, mindig hozzám menekült inkább. Rossz volt látni, hogy míg a többiek játszanak, ő bent ült a sarokban, vagy hasalt, nem ment bohóckodni a gyerekekkel, se szaladgálni, se semmi hasonló. Az meg egyenesen szívszorító volt, mikor végre vette a bátorságot, és szerzett magának egy hangszert a zajongós játéknál, és odament hozzá valaki, megpróbálta kivenni a kezéből, de nem engedte, elhúzta. Aztán lehajtotta a fejét, leengedte a kezét, leejtette a kis cintányérokat, és bevonult a sarokba, pedig a kis agresszor már rég messze járt. Kicsit később előjött, és talált egy másik vacakot, amit valaki letett, azzal meg valami tökéletesen mást talált ki, mint amire való volt. Ugyanígy volt egy másik játéknál is, a négy labdára 8 gyerek volt, Ábel megkaparintott egyet nagy boldogan, és mikor kivették a kezéből, már félre is állt, meg sem próbált többet megfogni, csak amikor már nagyon sok labda lett. Itthon meg olyan frankón kiáll magááért, menekül, ordít, üt-vág, ha kell...
Azért a zene elvarázsolta megint, és az utolsó játékokba be lehetett vonni, már körjátékozott is nagy vigyorogva, sőt, a játszótéren már dumált is csomót. Volt konfliktusuk egy kissráccal, és megmondtuk neki, hogy nem volt szép tőle, hogy úgy viselkedett, ahogy, és ez, meg a nagy tér végül segített neki, hogy oldódjon, és elkezdett járni a szája. Rajtam kívül senki nem értette, de a faarcú jövésmenésen kívül így bemutatott azért mást is, és ez azért fontos.
Holnap még egy kör. Nem tudom, akarom-e, hogy vége legyen, hogy csütörtök legyen, nem tudom, mit fognak mondani. Ma már a többi gyerek is furább volt, mint tegnap, lehet, holnapra az enyém lesz olyan, mint akinek semmi baja...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

3 megjegyzés:

a mesélő írta...

Tudom,hogy te vagy ott és te látod Ábit és a többi gyereket, de szerintem egy teljesen hétköznapi gyereknek is idő kell ahhoz, hogy feloldódjon, hogy részt vegyen egy társas, vagy közösségi megmozdulásban. Nem gondolom, hogy az én legkisebbem fejet ugrott volna egy pár éve ( ő már 5,5 éves) az ilyen szitukba. Ábi is oldódik a maga tempójában és ezt a szakember is látja biztosan. Lhet,hogy a többi gyerekben az a furi, hogy ők képesek rá ripsz- ropsz...

Catherine írta...

Mivel nekem a legnagyobb és a legkisebb könnyen teremt kapcsolatot, így nehéz volt eleinte, hogy Marci más. (A férjem szerint olyan, mint én.) Az első két hétben csak ugatott az oviban három és fél évesen. Nem játszott senkivel, maximum egyedül. De hat évesen is csak pár gyerek volt a csoportjában, akivel jól érezte magát. Ha játszott valamivel, vagy nála volt egy keksz (utolsó darab) amit szeretett, és elvették tőle, akkor hagyta. Nem úgy, mint itthon. Az érzelmeit szinte soha nem mutatja ki, és sokszor mondja, hogy őt nem lehet szeretni. De az ovipszichológus szerint vannak ilyen gyerkek, nincs vele semmi gond, kicsit fejleszteni kell szociálisan, de egyébként rendben van. Remélem nektek is hasonló lesz az eredmény.

kikocs írta...

a mesélő! Az van, hogy varázslatosak ezek a gyógypedagógusok ezekkel a gyerekekkel. Elképesztő, hogy milyen tisztelettel (!!!) és szeretettel fordulnak feléjük, amit levesznek a gyerekek. Meg hát minden nap három órát voltunk ott, és velem együtt sem volt bevonható (a harmadik napig). Azért anya kezében a gyerekek odamennek a csodákat megcsodálni, mondjuk buborékokat. játékokat. Ábi - és még egy-két gyerek - így sem. Kifeszegette magát a kezemből, és elmenekült a sarokba, a szék alá, bárhova, csak messzebb.

Catherine, csak mondom, hogy az óvodapszichológus - és három másik pszichológus, aki látta NÁndit, többször is, volt, aki kezelte hosszabb ideig - azt mondta, hogy nincs gond, hülye vagyok, pedig konkrét diagnózissal mentem. Egy éve derült ki számomra, hogy ez nem pszichológus kompetenciája, hanem pszichiáteré. Szóval ha benned van gyanú, jelentkezz be a Vadaskertbe, a Sotéra, vagy bárhova, ahol csinálnak egyhetes kivizsgálást, és autizmusban jártas pszichiáter mondja ki azt, hogy nincs semmi gond. Ez egy nagy keserűségem, nem itt tartanánk Nándival, ha időben elkezdjük a fejlesztését...
Egyékbént meg köszönöm, hogy mindig van hozzám egy kedves szavad! :)

Megjegyzés küldése