Napról-napra

Vannak napok, mikor sokkal nehezebb szembenézni ezzel az autizmus/asperger dologgal, mint egyébként. Talán nem is annyira azért, mert nehéz megküzdeni a nehézségekkel, hanem azért mert bizonyos nehézségek olyanok, hogy az ember csak áll tehetetlenül, és elképzelése sincs, hogy egyáltalán létezik-e helyes megoldás.

Mostanában csak a mában élek. Nincs holnap, nincs tegnap, nincs jövő hét, jövő hónap, egy év múlva. Csak az a nap, és annak a napnak az öröme, ami van. Ha nehezebb a nap, akkor nézem a következő sarkalatos napirendi pontot, ameddig el kell jutni (pl. délutáni iskolakör, vacsora), ha annál is nehezebb, akkor a következő óránál nem nézek tovább. Vagy a következő percnél. Meglepően jó módszer, hogy az ember megőrizze az ép eszét. Vagy azt, ami éppen van, mert sokszor már nem nevezhető épnek :)

Viszont nagyon nehéz ezt tartani, amikor túl sok olyan gondolat tolakszik az ember elé napközben, ami a jövőre vonatkozik, vagy kikukucskál a sötét mélyéről a "mi lett volna ha",  és ha ez megspékelődik még valami jó kis időjárással, no, akkor pont olyan jó nap kerekedik belőle, mint a mai.

Kaptam egy könyvet kölcsön, egész jól megírt regény, talán krimi lehet a műfaj, de elég különleges. Egy erősen aspergeres fiatal fiúról, az öccséről, meg csomóminden másról is szól. A 170. oldal környékén jöttem rá a déli pihenés alatt, hogy bár vágyom olvasni a könyvet, mert jól bele lehet merülni, és én szeretem a jól megírt könyveket, de utálom ezt a világot, ahová elvisz. Utálom, mert szélsőséges, és mégis hihető, és legjobban azért, mert azt a témát boncolgatja, amitől teljesen kikészülök. Hogy hogyan marad ép, ép maradhat-e egyáltalán egy... Hogy is mondják? Neurotipikus, ez az. Szóval hogy a neurotipikus testvér tuti sérül. Nem hibáztatja az anyát, látja, hogy mindent megtesz, ami telik tőle, és mégis. És bizony, jól van megírva, ráadásul ott vannak a saját gondolataim, a saját cselekedeteim, ott vannak a saját konfliktusaink, zűrjeink. És ott van a külső szemlélő, meg a testvérek szemszöge is.. Misi meg mondja, hogy milyen nehéz neki a testvéreivel... Ehh...

Aztán volt ma egy találkozásom is egy anyukával, és nehéz volt a fél évvel ezelőtti magammal találkozni, ez már múlt. És elmondtam neki azokat, amiket azóta megtanultam, amik erőt adtak, és jó volt, hogy igen, ezekben biztos vagyok, és hiszek bennük. Jó volt segíteni, remélem, találkozunk még...
És volt egy találkozásom egy másik anyukával is, akinek négy éves nem annyira átlagosnak tűnő kisfia van, és előtolakszik a "mi lett volna ha már négy évesen eljutunk orvoshoz", amire hülyeség gondolni is, mert hát nem voltunk négy évesen, és már nem is leszünk. Az van, ami van, és nem lesz máshogy, ebben a helyzetben kell feltalálni magunkat, és annyira szeretném, ha biztos lenne, hogy ez a négyéves nem jár úgy, mint az én fiam.
És volt rövidke beszéd az osztályfőnökkel, ami egy nagyon nehéz terület nekem, én úgy érzem, hogy azt gondolja hogy, és ettől ideges vagyok, pedig nem is biztos, hogy gondol bármit. Nehéz neki a dolgaival, túlterhelt, de Nándinak is az, és ő az én gyerekem, én csak az ő boldogságát tudom figyelembe venni, és nem tudom, mi lesz a megoldás.
És nagyon megrázó levél is volt ma, amit a csoportból írt valaki, ahova járok, hogy helyre tegyek magamban dolgokat, és ezek is felkavartak egy csomó iszapot, amivel nem, nem, és nem akarok foglalkozni, és nem akarok választ írni a levélre, mert írásban nem lehet átadni, amit szeretnék.
Szóval most ott tartok, hogy nem akarok gondolkozni, de jönnek a gondolatok, tolakodnak, lökdösi egyik a másikat, én meg nem akarom egyiket sem elővenni, tuszkolom vissza őket a sötétbe, de mindig kilóg valamelyik legalább egy kicsit.

Nem szeretem az ilyen napokat. De még így is fel tudok sorolni kapásból legalább 10-15 dolgot, amiért hálás vagyok.  Talán a legnagyobb, hogy a Nándi kérte, hogy üljünk le, és beszélgessünk (!!!!) a barátságról és a vesztésről. Az élet csoda. Igazi csoda. Még akkor is, ha néha olyan, mintha gesztenyeburokba lenne csomagolva.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

5 megjegyzés:

Catherine írta...

Mindenkink vannak démonai. Csak van aki könnyebben legyűri őket, túllép rajtuk, van aki tovább harcol velük, ellenük. De a démonokat háttérbe is lehet szorítani, ha a jóra koncentrálsz.
Ismered a 100 nap boldogság projektet? 100 napon keresztül minden nap kell egy kép és leírni, hogy mi az ami aznap boldoggá tett. Elég egy apróság is, hogy reggel nyugodtan meg tudtad inni a kávédat. De írhatsz egész listákat is. Sokat segít, már tapasztaltam magamon és és másokon is.

kikocs írta...

Olyan érdekes, hogy mi tulajdonképpen ugyanazokat gondoljuk sokszor, csak máshogy hívjuk őket :) Ha nem is mint 100 nap boldogság projekt, de fontosnak tartom, hogy minden nap legyen minél több olyan dolog, amiben meglátom a szépet, a jót, és ezeket nevesítsem. Van, hogy hetekig elkísér egy-egy ilyen kép. Párszáz napja már csinálom :)

kicsinap írta...

Ismered a Parenting (Vásott szülők) sorozatot? Ott az egyik főszereplő egy autista fiú. Nála is sulis korában jönnek rá.

Névtelen írta...

Szia!
Gratulálok, ahogy csinálod a mindennapokat a gyerekekkel :) Nekem is van egy érintett gyerekem, és napi szinten szorongok (még ovis, jövőre megy suliba). Megkérdezhetem, hogy ti hol kaptatok diagnózist?
köszönöm

kikocs írta...

Kicsinap, nem ismerem sajnos, hallottam már róla, de ebben a vonatkozásban nem.
Névtelen, ne szorongj! Csak rosszabb lesz tőle neki. Tapasztalat. BÁr az is tapasztalat, hogy mondani könnyű... :) Diagnózist dr. Gallai Máriától kaptunk, a SOTÉ-n van, mi az Első Lépések Alapítványnál voltunk.

Megjegyzés küldése