De mi van, ha...

Apukám mondogatja a utóbbi hetekben, hogy az egész élete összes problémája abból származik, hogy aggódik. Az enyém is.

Igyekszem, nagyon igyekszem. Vannak az észérvek is, a tudományos tények, statisztikák, tapasztalatok. Ott van az emberi, vagy anyai természet, a megérzés, hogy nem történhet baj, hogy úgyis jó vége lesz, hogy igaziból tudom, hogy minden tökéletesen és teljesen rendben lesz.

De mi van ha...

Nincs ha. Jelen van, az a pillanat, amiben vagyok, ha jön valami probléma, ott és akkor megoldom.  Akkor majd foglalkozom vele.

Fel akartam készülni. Mozgattam köveket, kerestem kapcsolatokat, kértem segítséget, imádkoztam bölcsességért, hogy rendeződjön minden. Hogy Ábi ne készüljön ki, hogy ne rendüljön meg a bizalma bennem, hogy megmaradjon ilyen vidám, bizakodó, engedelmes, rám mint felsőbb hatalomra tekintő bájos kis gyereknek, akire mindig számíthat.

"Legyen meg a Te akaratod"
Most úgy tűnik, hogy nem egyezik az enyém és az Övé, nem tudok úgy felkészülni, ahogy szerettem volna. Példát kell vennem alázatból és engedelmességből a kétésfélévestől, és azzal a bizalommal tenni le Isten kezébe ezt az egészet, ahogy Ábeltől remélem ugyanezt, ha bemegyünk a kórházba. Hogy bízza rám magát, hogy csak jót akarok neki.

Kértem, és nem kaptam olyan segítséget, ami szerettem volna, hogy nyugodt szívvel induljunk neki a kórház túrának november 5-én. Senki, aki ott dolgozik és kompetens, nem szánt rám időt, pénzért sem, hogy megnyugodjak, hogy feltehessem a kérdéseim, hogy megpróbáljam felkészíteni valamennyire Ábelt valamire, amitől retteg nyár óta: a kórházi ottlétre. Nem a műtétre, hanem a lábadozásra. Mindenki jobban tudja, anélkül, hogy egy pillantást is vetettek volna az orvosi vizsgálati papírjainkra, vagy akár a gyerekre magára, hogy hogyan fogja viselni a kórházi napokat, a vizsgálatokat, a lábadozást. Hisztis anyuka vagyok, aki túlparáz mindent.
Lehet. Nagyon szeretném, ha így lenne. Bár hülyét csinálnék magamból!

De mi van, ha nem? Mi van, ha elveszíti a bizalmát bennem? Mi van, ha bezárja magát a saját világába? Mi van, ha nehezebben gyógyul? Mi van, ha a sok megkeresés és kérés miatt mindenki be akarja majd bizonyítani, hogy én vagyok a hülye?
Mi van, ha azzal, hogy segítséget kértem, csak mélyebbre löktem magunkat?

Mi van, ha sosem kapom vissza ezt az Ábelt, hogy a vigyori, mosolygós szöszi babaképekből ugyanúgy komoly, világba bámuló képek lesznek, mint Nándinál? Akinél nem tudom, hol tört el valami, de a világ legboldogabb kisfiúja volt ő is annak idején...

Igyekszem, nagyon igyekszem.
Legyen meg a Te akaratod. És hátha egyezik a kettőnké...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

1 megjegyzés:

kicsinap írta...

A GOKI-ról van szó?
Van egy nővér, akit áttételesen ismerek, ő is elveszítette a kisfiát, mint én, és néha beszélgettünk neten keresztül. Megpróbáljam megkeresni, hogy tudjál esetleg vele beszélni? Aztán nem tudom ez segítene-e...

Miért nem lehet vele ott maradni egész nap?

Megjegyzés küldése