Nagycsaládban élni jó :)

Egy interjú lélektana

2012-02-17T19:02:00.000+01:00

Az van, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy Móni interjút csinált velem a blogjában a pénteki sorozatának részeként. Már az is, hogy egy lapon vagyok említve Lepkevárral vagy Virággal, de hogy ez a lap egyenesen a Praktikák sok gyerekhez, az nekem jó. Még akkor is, ha Gergő nekem szegezte, mikor újságoltam neki, hogy "de ki az a Maimoni?". Azt hiszem, megbocsájtható, végülis vannak még páran az országban, akik nem tudják. :)

Vannak blogok, amiket olvasok, azért, mert érdekel. De különböző dolgok miatt érdekelnek. Az egyik azért, mert annyira másképpen éli meg ugyanazt, amit én, a másik azért, mert ugyanúgy, a harmadik olyan dolgokról ír, amik amúgy érdekelnek, és így tovább. És van az a kategória, aki szinte mindegy, hogy miről ír, egyszerűen jó olvasni, ha olyan a hangulata az embernek. Olyan, mint elővenni egy könyvet. Na, és a Praktikák sok gyerekhez nekem ez a kategória. Úgyhogy meg voltam illetődve, és nagyjából úgy éreztem magam, mint akit behív az igazgató, vagy behívnak a főnökhöz, vagy valami ilyesmi. Mert igaz, hogy ugyanolyan ember ő is, mint én, csak éppen valamiért többre tartom magamnál. Najó, a főnök erre nem feltétlen jó példa, volt nekem olyan főnököm, akinél még én is jobb lennék, pedig én nem vagyok főnök típus, és gondolom ilyen van máshol is. :)

Aztán vártam a kérdéseket, és néha eszembe jutott, hogy miért? És hogy mennyire unalmas vagyok én egy nagyközönségnek. És hogy az én unalmas, hétköznapi életemből hogy lehet összehozni egy olyan posztot, amire aztán kíváncsi lesz több mint ezer ember. És hogy kell-e ez nekem, hiszen akkor biztos a blogomat is meg fogja nézni valamennyi ebből az ezerből, és tudom, akarom-e én azt kezelni. De aztán rájöttem, hogy úgyis unalmas vagyok, úgyhogy nem kell aggódnom, hogy majd túl sokan lesznek kíváncsiak rám. Aztán elkezdtem agyalni azon, hogy a fenébe, tényleg, unalmas vagyok, milyen rossz is ez, majd biztos bánja a Móni, hogy miért is velem csinált interjút. És hogy vajon mit fog kérdezni, érdekes-e, hogy önkénteskedek, vagy környezetvédek, vagy gyereknevelek, talál-e egyáltalán valamit, amibe bele tud kapaszkodni. Szóval jó szokásom szerint túlagyaltam a dolgokat.
Aztán jöttek a kérdések, és válaszoltam rájuk. Aztán kitöröltem, és újra válaszoltam, aztán a felét töröltem csak ki. És reménykedtem, hogy ezek nem a végleges válaszok lesznek majd, hanem belejavít, megfésüli, vagy szól, hogy ezt máshogy kéne, de kérdezni nem tudtam.

Aztán jöttek még kérdések, amiket nem láttam, és gyakorlatilag éjjel olvastam az emlékeztetőt, hogy ezek kimaradtak, megírnám-e a válaszokat. És akkor valahogy sokkal jobb volt válaszolni. Inkább úgy éreztem, hogy a kérdések hozzám, rólam szólnak. Nem tudom, hogy a kései óra, vagy az tette, hogy kapcsolatban éreztem azzal, amit addig írtam, hogy volt valami folyamat. Aztán megint beparáztam, hogy de béna vagyok, és biztos mást kellett volna írni, meg minden. De azt hiszem, személyesen sem lett volna sokkal jobb, akkor meg azon agyaltam volna, hogy mit is mondtam? És ezt vajon úgy lehet érteni, ahogy én szántam? Azért így írásban könnyebb.
Aztán jöttek még kérdések, és még azokra is válaszoltam, és most már nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz ebből. És Móni meg egy tündér volt, mert határozottan jól viselte a hülyeségemet, és próbált kirángatni abból a távolságtartásból, amit egyszerűen nem tudtam levetni, ha arról volt szó, hogy őt kezeljem hétköznapi ismerősként. Mondjuk ez nem tudom, hogy a tisztelet miatt van-e, mert a sima hétköznapokban is rám tud ez törni, akár valamelyik utcabelivel, vagy az egyesületben az anyukákal, akikkel egyébként rendszeres kapcsolatban vagyok. Aki az angolt tartja a nagycsaládosban, tipikusan ugyanezt hozza ki belőlem. Asszem megártott nekem a 6 és fél év gyes, gyakran nem tudom, hogy viselkedjek emberekkel. Az egyik verzióm, amikor túl sokat beszélek, mert zavarban vagyok. A másik, mikor egyszerűen inkább lezárom az interakciót. És van, amikor képes vagyok ezt vegyíteni, na, ezt fogta ki Móni.

Aztán elküldte, ahogy összefésülte, és olyan jól összeszedte a sokféle kérdésre adott sokféle válaszomból azt, amiből nagyjából összeállt egy egész, én nem hiszem hogy erre képes lettem volna, tudva, hogy mi volt az alapanyag. És akkor megint megijedtem, hogy kell ez nekem? De már bunkóság lett volna lemondani, úgyhogy Gergőt kértem meg, hogy nézze át, ilyen vagyok-e. Azt mondta, igen, úgyhogy most olvasható egy interjú Móninál, velem. És igaziból örülök neki.

Egészséges önbecsülés

2012-02-17T09:32:00.000+01:00

Misivel beszélgettünk tegnap, miután apja meghozta az oviból:
- És mi volt még az oviban?
- A Peti azt mondta rám, hogy nem is vagyok aranyos - dünnyögte kicsit szomorúan.
- De, aranyos vagy. Mit csináltál, miért mondta?
- Hát, nem akartam játszani vele.
- Van olyan, hogy nem akarunk játszani valakivel, de neki ez biztos rosszul esett. Ettől még aranyos vagy, csak úgy érezte, nem vagy vele kedves. (Úgybeszélés, hoppá! :) )
- Igen, aranyos vagyok - derült fel - Mondtam magamra. Mondtam magamra azt is, hogy cuki vagyok!

Megtaláltam

2012-02-16T13:22:00.001+01:00

Volt egy dal, 2-3 évvel ezelőtt hallottam, tetszett, aztán elfelejtettem az együttes nevét, a dal címét, de még dúdolni sem tudtam belőle, csak arra emlékeztem, hogy jó volt hallgatni. Már ott tartottam a napokban, hogy feldobom a blogra amit tudok az együttesről, hogy segítsetek, és tegnap beugrott, hogy a női név Belle volt. És innen már Google a barátom lett újra.
Még kamaszkoromban jártam hasonlóan egyszer egy dallal, a Moon riverrel, (én Blue rivernek értettem, gondolom mert annak volt értelme, és így soha nem találtam persze) amit aztán egy filmben, a Túl közeli rokonban hallottam újra (jó film, nekem tetszett), azonnal hisztériás rohamot kaptam, hogy ez az, ez az, amit évek óta keresek.
No, mindegy, a lényeg, álljon itt most az I want to world to stop, hogy legyen hol megkeressem, ha megint elfelejtem a nevüket. Meg azért, mert tetszik :)

Félelmek és rémálmok

2012-02-15T07:00:00.001+01:00

Állandó társai az életünknek. A gyerekek nem mennek le-fel egyedül az emeletre, mindig csak párosával, lehetőleg egy felnőttel. Nem alszanak az ágyukban, vagy ha mégis, be kell tömíteni az összes apró lyukat, és égni kell a lámpának. Nem mennek be egyedül a wc-re mert ott egy pók, mert hangok vannak, és mi az ott a sarokban, és mindenfélét kitalálnak. Alapvetően türelmes vagyok ezekkel a mániákkal, mert majd elmúlnak, de egyrészt van, ami évek óta tart, másrészt van, ami komolyabban érint engem is.

Sosem voltam én sem jó alvó, és gyerekkoromból is emlékszem rémálmokra, amik után nem tudtam mozdulni. Talán ezért értem meg a gyerekeket, és nem bánom, ha jönnek, ha rossz álomra hivatkoznak. Anyukám mesélte, hogy mindig a fejük felett aludtam keresztben, és hogy volt, hogy a szekrénybe bújva találtak meg, ott aludtam.

Egy ideje Nándi különösen rosszul viseli az estéket. Sikítozva tiltakozik az alvás ellen, nem akar az ágyába menni, akárhova is raktuk a szobában, és általában 11-12 felé zokogva, remegve jön át. Ha nálunk alszik el, ez elmarad, de egyszerűen amíg lehet, próbálkozunk, hátha elmúlik, mert nekünk is szükségünk van némi magánéletre. Még mindig az a szabály, hogy mindenki a saját ágyában alszik el, és ha egynél megszegjük a szabályt, vége a fegyelemnek, mindenki jön. Próbáltuk.

Mindegy, a lényeg, hogy nem mond semmit, csak remeg és zokog, esetleg ordít, de egyáltalán semmit nem lehet belőle kiszedni. Aztán az éjszaka hátralevő részét úgy tölti, hogy közösen takarózunk az én takarómmal. Aztán jön Misi is, és ő a másik oldalról bújik be mellém, így összesen hárman alszunk egy normál paplannal, vagyis rajtam kívül mindenki. Nem erről akartam írni.

Hanem arról, hogy az utóbbi hetekben együtt nyomjuk Nándival. Nagyjából ugyanakkor éljük meg ezt a rémálmot, ahogy én felébredek, nemsokára jön ő is. Ha ott van már valamelyik gyerek, szinte soha nem jön az álom. Nem tudom, hogy Nándi mit álmodik vagy mit él meg, és én sem biztos, hogy el tudom mondani az enyémet. Az utóbbi években ez hullámokban jön, néha jön, máskor nem.

Olyan, mintha ébren lennék, teljesen magamnál, de biztos, hogy nem így van, mert van egy plusz magamhoztérés mindig. Néha lépéseket hallok, mozgolódást, súgást, hallottam már suttogást is, és valami nagyon fura érzés, néha látvány, amitől remegek, és szívdobogásom lesz, és utána félek, és nem tudok aludni. Van valami rendszere az egésznek, pontosan tudom, mikor kezdődik, és hogy mi fog következni, néha sikerül is felébreszteni magam. A múltkor egyenesen valami zöld halványan világító mandala rajzolódott a tetőablakra, és ahogy néztem, úgy éreztem, hogy valami szívódik ki belőlem, megijedtem és ellenálltam, és éreztem, ahogy a szemen át jött vissza. És aztán magamhoztértem, és hihetetlen szívdobogás, és rossz érzés, ez kicsit más volt, mint szokott lenni. Nagyon sokáig nem tudtam visszaaludni. És egyébként is, esténként nem mertem elaludni, mert rémálmom lesz, ha meg lett, akkor meg azután nem tudtam visszaaludni. Rendszeresen 4-5 órákat aludtam, több részletben a kétoldali rugdosás miatt, nem is csodálom, hogy így letaglózott most ez a betegség.

Pár napja végre egyszer, mikor magamhoz tértem, és megkérdeztem Gergőt, ébren van-e, igennel válaszolt, nagyon jó volt, hogy nem vagyok egyedül, végre elmondom, és ő majd megmagyaráz mindent, mert mindig tudja a válaszokat, és racionális, és mindig meg tud nyugtatni. Teljesen sokkolt, hogy egyszerűen nem tudom elmondani, mit élek át. Hogy látom magamban, mi is történt, és semmilyen módon nem tudom elmondani. Nem tudom megfogalmazni, nem tudom kifejezni magam. Ahogy most sem.

Gergő csomó kérdést feltett, amikre hülyeségeket válaszoltam, aztán állítólag az egyik teljesen éberen megválaszolt kérdés után elaludtam, mint akit leütöttek :) Ő meg nekilátott, és utánanézett az interneten ennek az egésznek - amúgy is aggódik a folyamatos fejfájásom miatt -, és azt találta, hogy tök normális vagyok, próbáljak meg nem a hátamon aludni. Az internet okos, a férjem pedig tudja, hogy kell kinyerni belőle a megfelelő információt. Eddig bevált, hosszú sorozat után három nyugodt éjszaka. Most próbálom Nándit is rávenni, hogy aludjon az oldalán, ő is hanyatt alvó gyerek, és hát ugyanaz lehet: fél, remeg, és nem tudja elmondani, mi van.

És nagyon megnyugodtam, és már nem félek elaludni, mert azért eddig én sem tudtam mire vélni ezt az egészet.

És a tetejébe megint realizáltam, hogy milyen nagyon össze vagyunk mi kötve a gyerekekkel. Ha valami gondjuk van, átveszem. Amikor kicsik voltak, együtt fájt a hasunk, fájt a fogam, mikor jött az övék, befulladtam, mikor Nándi kruppos volt, és még egy csomó ilyenünk van. Csak hogy tudjam, nekik milyen, és megértsem őket. Vagy valami ilyesmi.

Remélem tényleg van most már "gyógyszerünk", és vége a rémálmos időszaknak. Ideje lenne.

A nagycsaládos egyesületről

2012-02-12T16:26:00.001+01:00

Mióta a nagycsaládos egyesületnek dolgozom, önkénteskedek, sok olyan családdal találkozom, akik nem tudják, hogy tulajdonképpen mi is ez a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, mire jó, jó-e, ha belépnek, mit lehet várni tőle. Mivel sok nagycsaládos jut el hozzám a blogra, gondoltam, írok erről is egy hosszút.

Az egész úgy néz ki, hogy van a NOE, és szerte az országban vannak a tagegyesületek és csoportok. A tagegyesületek önálló jogi személyiségek, saját gazdálkodásuk van, a NOE - ha kérik - felveszi őket a tagjai közé. Ezek az egyesületek a tagdíj egy részét a NOE-nak adják, cserébe a NOE országos és széleskörű kedvezményekre jogosító plasztik tagkártyát, (kedvezményt nyújtó helyek itt és itt) és rengeteg segítséget ad minden téren, közvetít, programokat szervez, pályázatokat ír ki, minden fontos információról értesít, és egyáltalán végzi a munkáját a (nagy)családokért. A maradék pénzből az egyesület gazdálkodik, programokat szervez, fenntartja magát. Ha valakinek van a közelében egyesület, és szívesen részt vesz kisebb-nagyobb intenzitással az életében, érdemes oda csatlakozni, ha nincs, akkor a NOE-hoz.

A NOE-nak nagyon sok dolgot köszönhetünk mi, (nagy)családosok. Például azt is, hogy a Gyes és Gyet valódi munkával töltött éveknek számít, és hogy a nyugdíj összegébe nem 25ezer forinttal, hanem az átlagkeresettel számolják bele. Nekem ez a kedvencem, de ahol a családok, a gyermekek szóba kerülnek, ők ott vannak belföldön és külföldön is, és képviselik az érdekeinket, többnyire sikerrel.

A tagegyesületek úgy működnek, ahogy a tagjaik működtetik őket. Az éves, általában 5-6 ezer forintos tagdíj, aminek egy részéről ugye le is mondanak, nagyjából a semmire elég. Rengeteg lelkesedés és odaadás kell ahhoz, hogy ezek az egyesületek működjenek. Ha csak 1-2-3 ember viszi a hátán, halálra van ítélve. Ez az egyik oka annak, hogy nem szereti egyik egyesület sem, ha azt kérdezik tőle, mint lehet kapni. Mert azt lehet, amit csinálunk. Hiába ajánl fel a Penny Market 500 kiló narancsot, ha nincs, aki elhozza, nincs, aki lepakolja, nincs, aki értesítse a tagokat, nincs aki átadja, nincs, aki elszámol és vállalja a felelősséget. Tehát önkéntesek nélkül még a hozzánk vágott adományokkal sem tudunk mihez kezdeni. Így maradtunk le pl. egy jégkrém adományról az ősszel, egyszerűen nem volt, aki elhozza. És akkor még ott vannak azok, amiket csak a magunk "szórakoztatására" csinálnánk. Egy közös kirándulást, egy főzőcskézést, tábort...

Az a jó azonban, hogy mindenki nagycsaládos, és pontosan tudja, milyen nagy dolog időt áldozni valamire. Dolgozni, segíteni a nagycsaládos egyesületekben nem azt jelenti, hogy le kell passzolni valahogy a gyerekeket, és 100%-osan oda kell tenni magát minden alkalommal. A gyerekeket senki nem nézi ki, mindenki mosolyog rájuk akkor is, ha hangosak, és mindig van nekik hely. Annyi sok feladat van, egyrészt mindenki talál magának valamit egyszer-kétszer az évben, amit a családdal együtt tud örömmel végezni. Másrészt, elvileg egyesületi tagnak lenni szórakozás is, sőt, elsősorban az. Hiszen ez egy közösség, összetartó kapocs, hogy sok gyerek van, és ez már magával hozza, hogy lazábbak vagyunk és megéltünk egyet s mást, egy csomómindent nem kell megmagyarázni. Nagy eséllyel sok, hasonló értékrenddel rendelkező beszélgetőpartnert is találunk a közös programokon, akik pontosan ugyanazokat a problémákat élik meg, mint mi. Aztán valószínűleg nem lógunk ki azzal, ha nem megyünk hetente játszóházba és a tengerpartra nyaralni, mert nem telik rá, hanem megpróbálunk költséghatékony szórakozásokat találni, és a nagy többségnek nem a legdrágább ruhái és játékai vannak, nem ciki a használtruha cserebere sem.

Aztán tényleg, kapni mit lehet? Tényleg az adott egyesülettől függ az, hogy kapnak-e valamit. Ha szem előtt vagyunk, mert dolgozunk, kapunk. A NOE-tól, a helyi vállakozóktól, mert olvasnak rólunk az újságban, mert kérünk. Vagy egyszerűen már az is segítség, hogy ismerjük egymást, tudunk ruhát csereberélni, ötleteket cserélni, segíteni egymást akár azzal, hogy váltva hordjuk a gyerekeket a zeneiskolába
Ha valaki igénybe veszi a tagkártyás kedvezményeket, már azzal lehet nyerni. Már azzal nullára lehet kijönni, ha csinál valaki egy CIB-es bankszámlát, és gyakorlatilag ingyenesen bankolhat. (600 forintnál legalábbis nekem több a havi banki költségem) Ha még mellé vesz valaki egy-két NOE flottás Vodafone előfizetést, a tiszta haszon jó párezer forint, attól függően, ki mennyit szokott telefonálni :).
Egyébként meg, amíg van NOE, nem vagyunk védtelenek. Van munkáltatói érdekképviselet, meg munkavállalói, meg BKV, a MÁV-nál vagy 3 szakszervezet, tanároknak is van, és még diákönkormányzat is van. Kell nekünk is, akik gyerekeket nevelünk, hogy legyen, aki megszólal a nevünkben. Már csak ezért is érdemes belépni, hogy támogassuk ezt a munkát.

Még info a http://noe.hu oldalon

Elvileg megünnepeltük

2012-02-11T22:04:00.000+01:00

Kicsit rendhagyó születésnap volt ez most megint, most elsősorban az én betegségem miatt. Cserébe viszont mindenki itthon van, és igyekszünk lehetőleg minden kívánságot teljesíteni. 7-én már reggel fél 8-kor túl voltunk a - nagy bánatomra bolti - tortán, az ajándékokon, a gyerekpezsgőn, fél 9-re az első vérre menő konfliktust is sikerült túlélni, végre díszbe vágtuk a nappalit, és minden tele lett lufival. Mondjuk az már éjjel is tele volt apának hála. Meghallgattuk sokszor az Alma együttes vonatkozó művét is. Annyi édességet ehettek, amennyit akartak - nem tudnak sokat :) -, szilvásgombóc volt az ebéd, és bármit kértek, igyektünk nem azt mondani, hogy "mindjárt, csak...".
Misi hétfőn még öntudatosan ordítozott velünk, hogy neki nem márciusban, hanem tavasszal van a születésnapja. Az öntudat és a hangerő megmaradt az ünnepekre is, csak a szöveg változott arra, hogy ő is szülinapos most, nem tavasszal, és nem márciusban. És különben is, EPER! A nagytesók elnézően simogatják meg időnként a fejét, tisztára, mintha az APG könyvekben lennének, hogy jólvan Misike, téged is ünneplünk.
A nagy közös szülinapozás egyébként összehozta a nagyokat is, nagyon régóta nem volt olyan, hogy Réka olyant mondjon, hogy az ő kedvence az öccsei közül a Nándi, bár egyenlőre azzal indolkolja, hogy Misinek olyan ronda herpesze van, hogy ezért nem szereti most annyira...

Réka "kiskedvenceket" kapott, ez a The Littlest Pet Shop, boldog velük. Nándinak pedig a tavaly megalapozott legokészletet bővítettük egy jó kilónyi alkatrésszel, amit a Kockajátékban szereztünk be. (Még mindig szuper hely, a honlapon sajnos nincs fent minden, főleg a hangulat, ami magával ragadja az embert...) Apa összeválogatott - segítséggel :) - mindenféle alkatrészekből, kockákból, elemekből, kiegészítőkből több mint egy kilónyit, amiből járműveket lehet összerakni, és hát, jó ajándék lett. Reggel jót legóztak is apával, készült sok különlegesség, kerekes motorcsónak, szörnyautó, kétfedeles repülő, űrhajó, helikopter, számtalan funkciójú autó, aztán minden fel is robbant. Nándit egyébként frusztrálta, mikor kapott mondjuk egy rendőrautót, és ha szétesett, akkor jött oda sírva, hogy rakjuk össze neki. De az apja régi legóiból nagyon boldogan építgetett mindenfélét, csak hát, korlátok voltak, és sok elemet meg is rágott az idő vasfoga. Most aztán kedvére kreatívkodhat, nagyon bevált az ajándék. Sőt, Misi is szerel ezerrel.

Ma pedig abszolváltuk a gyerekzsúrokat is. Nagy hezitálás ment, mert ugye én hétfőn még haldokoltam. Aztán végül olyan rohamos tempóban gyógyultam, és a gyerekek annyira várták már a bulit, hogy bár Gergő aggódott, vészforgatókönyvet készítettünk, és lepörgettük ma. Jó döntés volt. Nem sütöttem semmit, sem tortát, sem sütit, mindent vettünk készen. Egyet csináltam, kis mini pizzákat, vagyis tésztákat sütöttem ki előre, hiba volt, tönkretettem vele az ebédlőasztalunkat, és kibírtuk volna nélküle is.
A bevásárlást Heni barátnőm intézte, a takarítást Gergő. A gyerekszobát mondjuk ketten rendeztük át, mert hát ezt is mikor kell??? Réka kérte, hogy szüntessük meg a szobáját, mert fél így elkülönülve. Megszüntettük. Ismét nagy tér és szabadság van, bár nagyjából milimétereken múlt, hogy minden elfért.

Délelőtt jöttek az ovisok, összesen heten, meg a mi három csemeténk. Réka eléggé rátelepedett az eseményekre, be is rekedt rendesen délre. Nagyon aranyosak voltak, alig igényelték az irányított játékot, békésen elfoglalták magukat. Sütöttünk velük mini pizzát, mindenki megcsinálhatta a sajátját. Ez nagy ötlet volt (Orbistól), mert senki nem kifogásolta, hogy utálja a sajtot/kukoricát/sonkát/paradicsomot/hagymát/akármit, ráadásul a maradékokat is elvitték magukkal haza. Aztán örültek a tortának, tűz víz repülőztünk, bújócskáztunk, hideg-meleget játszottunk - nyalókát kellett megtalálni :) Hamar eltelt a két-két és fél óra, már jöttek is értük, mentek, el sem fáradtam. Azért lefeküdtem pihenni, Gergő meg nekilátott, eltakarította a romokat, aztán együtt előkészültünk a második fordulóra.

Amikor 5 perc alatt hirtelen hatan érkeztek, és hangosan örültek egymásnak - Réka ugye egy hete nem volt -, már látszott, hogy ez nem lesz olyan sima menet. De hihetetlen aranyosak voltak. Még rájuk nézni is jó volt: 10 sugárzóan jókedvű tündéri kislány, mindegyik szoknyában, mosolyogva, csicseregve ölelgették puszilgatták egymást.
Nem találták fel olyan könnyen magukat, mint az ovisok, tébláboltak ide-oda az első nagy lelkendezések után, úgyhogy fel is ajánlottam, hogy álljunk neki a pizzának. Osztatlanul lelkesedés-mentesen fogadták az ötletet, nulla jelentkező volt a projektre, pedig azt gondoltam, az iskolás lányok boldogan szerkesztik majd a pizzákat. Úgyhogy akkor bevetettem a "hogyan szervezzünk szülinapi partit gyermekünknek?" blogról szedett ötletet. A plüssjáték keresést. Két csapatot kellett csinálni, az egyik csapatkapitány a Réka volt. És mindenki az ő csapatában akart lenni, még a másik csapatkapitány is. Azért ez jól esett, hogy így szeretik Rékát, de baromi rossz lehet, ha valaki mögé nem akarnak beállni. Úgyhogy gyorsan kitaláltam egy játékot a csapatcsináláshoz, amitől senkinek nem lett rossz érzése, annyira lekötötte őket a választás folyamata, hogy nem foglalkoztak vele, hogy ki hol van. Kettesével állítottam a két csapatkapitány elé a lányokat, a kapitányok felváltva választottak, csukott szemmel pörgettem őket, amíg a két jelölt cserélgette a helyét. Majd megállt mindenki, és akit először megfogott a kapitány, az lett a csapattag, a másik ment a másikhoz. Volt vagy 60 darab plüss, amit szétszórtunk az emeleten, 10 perc alatt össze is szedték, aki nyert, az választhatott először az édességes pikszisből. Aztán tűz-víz-repülőzünk, jól lefáradtak, megitattam őket, addig Gergő elrejtette az édességes, névre szóló lufikat a többi között, és lehetett keresni, meg pukkasztani. Aztán a lufikat a ruhánkhoz dörzsölve feltapasztottuk a plafonra, onnan dobálták le puha labdákkal. Ez nagyon tetszett nekik, 3-szor is játszották a délután folyamán, újra és újra eszükbe jutott, csak mi fulladtunk ki folyton, több 100szor lehajolgatni a lufikért, aztán fel... Aztán kincset kerestünk két csapatban, a szokásos nyomozósat, mikor egyik cetli a másik rejtekhelyére utal, és az utolsó a kincs lelőhelyét mutatja. Aztán torta - nagyon cukin énekelték a Boldog szülinapot, felemelő volt, hogy nem kellett benne rekedten részt vennem -, és végül a többi játék, amivel készültem, már nem került sorra, mert bújócskázni kezdtek, és annyira jól, hogy mire elunták, megint lufiztak, és már jöttek a szülők.
Nándi ugyanolyan rosszul viselte azt, hogy nem őt ünneplik délután, mint Réka a délelőttött. Csak máshogy reagálta le. Réka ugye megpróbálta átvenni az uralmat az ovisbuli felett, gyakran sikerrel, illetve leszólta a fiúkat, Nándi pedig hisztirohamokat kapott, és a szokásos önbüntető hadjáratát folytatta időnként. Egyik kislánynak eljött az öccse is, vele jól kijöttek, sokat segített neki ez.

És aztán hazament mindenki, lefektettük az állandó hármasunkat, (17 gyerek, és kb. ugyanennyi felnőtt fordult meg ma nálunk...) nem sokat kellett altatni. Csináltam magunknak minipizzát, ha már meghagyták a hozzávalókat, néztünk megasztárt felvételről, megettük a maradék csipszeket, és ennyi.
Egyvalami hiányzik. Réka második születésnapja óta mindig együtt ünnepeltünk azokkal, akikkel együtt szültük őket, ha nem is mindenkivel. Idén először senki nem volt itt, és nincs is tervben ilyen közös buli. Ez kicsit rossz érzés.

Mindenesetre jó, hogy túl vagyunk rajta. Fáradt vagyok, de talán nem leszek betegebb, jól bírtam. Holnap kipihenem :) És Misinek már tervezem, hogy milyen szuper tortát fogok majd sütni márciusban. Eper alakút és ízűt és kinézetűt. Ha nagyon akarja, még zsúrja is lesz :)

Hogy hogy vagyok, avagy nyugdíjasposzt

2012-02-10T13:57:00.000+01:00

Az van, hogy meglehetősen megbetegedtem. Összeszedtem egy csomó gyulladást, úgymint torok-, fül- és hörgőgyulladást, valamint a sok köhögéstől meg a szuper állapotomtól sikerült az isiászos lumbágómnak is gyulladt állapotba kerülnie. Szóval abszolút halmozom az élvezeteket. Főleg, mert ezt teljes gyerektársasággal kell nyomni, hála érte, hogy Gergő munkája megengedte, hogy itthon maradjon velünk a héten. Hétfő estére már 39.5-öt produkáltam, amit viszont a lórúgás antibiotikum másnapra csont nélkül legyűrt.
Keddig azonban csak feküdtem, és néztem a plafont, néha még az sem sikerült. Egyszer felkeltem , hogy feltegyek egy rizst főni, meg a sütőbe besorakoztattam néhány bolti falatkát, és 5 perc után elsötétedett minden, majdnem elájultam. Még elértem a kanapéig. Úgyhogy utána nem vagánykodtam, megoldották a főzést, én meg végig feküdtem szombat délután óta. Szerda óta már van kedvem laptopozni, dolgozgattam is, jó sokat telefonáltam, bár elég lila a hangom, azért sikerült pár felgyűlt ügyet elintézni, jól is esett. Tudok tanulni a Rékával is, meg játszani velük, ha idehozzák, amivel akarnak. Lázam már nincs, a torkom sem fáj, viszont még mindig búra van a fejemen, és időnként köhögőrohamokat kapok, amikkel nem is lenne baj, ha nem lenne olyan, mintha minden köhintéskor egy jókora homokkal töltött zoknival derékon nem csapnának.
Aludni nem tudok, rémálmaim vannak, vagyis még annál is több, vagy kevesebb, de nem tudom, hogy ezt le tudom-e írni, nagyon szeretném.
Hívták ugye a nagyszülők a gyerekeket szülinapjuk alkalmából, Réka mondja valamelyiknek, hogy hát, anya fekszik egész nap, apa csinálja anya munkáját. És mit csinál apa? Hát, öööö... ad nekünk enni meg kiabál és velünk van. Azért ennél nagyobb hős: zacskós levest, virslit, szilvásgombócot főz, kenyeret ken, feneket töröl, gyerekorvoshoz, levegőzni, mekibe visz, ajándékot vesz, takarít, pakol, mosogat, fektet, öltöztet, fürdet, mesél. És nem is kiabál sokat. És főleg engem kiszolgál. Mosott is és teregetett is. Mondjuk a ruházkodással hadilábon áll, mondtam, hogy azzal ne foglalkozzon, hozzon oda mindent, úgyhogy a mi szobánk az gyakorlatilag egy ruha halom, egy ösvény van az ágyig, és annyi, a szennyestartó üres, és a gyerekek egész nap pizsamában vannak, amíg nem mennek ki. Tele a szárító, és még a múlt héten beszáradt ruhákat sem volt erőm elrakni, úgyhogy az is itt kupacolódik. Elég szörnyű, de mindenkinek jobb, ha ezeket én teszem majd el. De az alsó szint abszolút vállalható, és a gyerekszobát is minden nap hűségesen elpakolták.

Szóval ezek vannak. Most már úgy néz ki, megmaradok. De ha mégsem, nyugodtan halok meg, mert a zuram egy szent, és elboldogul maga is a gyerekekkel.

Kislábnyom verseny - félidő

2012-02-09T17:41:00.002+01:00

Írtam már arról, hogy beneveztem egy energiatakarékossági versenyre. Azért is jó kis verseny, mert a legtöbb dologgal nem csupán a környezetet védjük, hanem spórolni is lehet, ami azért nekem kihívás és feladat is mostanában. Megmondom őszintén, ad rendesen munkát, de bizony mégis élvezem.

Az első feladat egy háztartási klíma audit elkészítése volt, amiből nekem nagyjából az jött le, hogy elég ügyesek vagyunk. Jó, mondjuk ezt sejtettem. Amikor lakásban laktunk, 50nm-en ketten illetve hárman, 6-8 évvel ezelőtt, jóval 13 ezer forint felett volt a havi villanyszámlánk. Azóta minden évben sikerült visszatérítést kapnunk, pedig a létszám is, és a lakás mérete is csak nőtt. Amikor lecseréltük a hűtőnket, kiszámoltuk, hogy az áram különbözete nagyjából fedezi is a havi törlesztőrészletet, így 3-4 év alatt ingyen lesz egy új hűtőnk. Gergő átszerelte a számítógépeket, hogy kevesebbet fogyasszanak, többet használjuk a laptopot, nincs tévénk, teljesen kikapcsoljuk amit nem használunk. Folyamatosan cseréljük az izzókat energiatakarékosra, most már több, mint a fele az, amelyikeket legtöbbet égetjük. Csak a szőnyegeket és a gyerekek orrát porszívózzuk, ahol lehet, partvist használunk. Most 9300 forintos villanyszámlánál tartunk, pedig van mosogatógép, mobil klíma, több, mint kétszer akkora házban lakunk, hét év alatt megnőtt az áramdíj, két és félszer annyian vagyunk, Gergő itthon is jócskán használja a számítógépeket, sőt, szervert állított be, és hát a gyerekekre is kell mosni, mert kert is lett. Nem keveset. De az ötletek, amiket az évek során megvalósítottunk, szinte mind ott voltak a kiadványokban, mint energiatakarékos tippek. Azt meg sem találtam, hogy az előtetőre mi fehér anyagból a nagy melegek idején fel szoktunk egy réteget rögzíteni, így az átlátszó tetőn nem tűz be a nap, és sokkal hűvösebb lesz a nappaliban, a fény viszont nem csökken. Vagy hogy ilyenkor éjszaka főzök, és nem kell klímát bekapcsolni, vagy kiviszem a fritut a teraszra. Bár az nem környezetbarát az olajhasználat miatt, de nekem szupi fritum van, egy kanál olajjal is működik.
Kiderült az is, hogy nem is tudom, hány lámpa van a lakásban, jóval alábecsültem.
Nagyon rávilágított arra is, ami már amúgy is mindennapos felvetés nálunk, hogy bizony a szigeteléssel komoly problémáink vannak, és ezen mindenképpen el kell gondolkoznunk. Annál is inkább, mert most, hogy ezek a nagy hidegek voltak, a pléd mögött, amit a gyerekszobában az ablakpárkányra tettem összecsavarva, vastagon jeges lett a fa ablakkeret, másik ablakokra pedig belülről fagyott rá a pára. Ezek elvileg hőszigetelt ablakok, az egyik kevesebb, mint 10 éves, a másik közel 15. A lentiek, amiket négy és fél éve mi tetettünk be, még bírják.

A második feladat egy teszt kitöltése volt. Hát, nem kevés órát töltöttem vele, de sokat tanultam. Sejtettem, hogy nem véletlen érdemes megvenni az energiatakarékosabb készülékeket, de az azért fejbevágott, hogy ha B kategóriásunkat cseréljük A kategóriásra, átlagosan 25-40%-ot takaríthatunk meg. És a lakosság nagy részének C és D kategóriás nagygépei vannak...
Aztán találkoztam egy Zeer edény nevű dologgal is, és már rá is uszítottam a tesómat, hogy csináljon ilyeneket, bár nem tudom, fog-e. Megtudtam, hogy a heti egy nap hústalan böjtnek nem csak testi-lelki, hanem környezetvédelmi jelentősége is van. Közelebbről találkoztam a csendes-óceáni szemétszigettel, amiről már hallottam, de nem tudtam, hogy ennyire szörnyű, és ilyen ütemben nő.
Kiderült, hogy nem csak mi vettünk fel hitelt, hanem az egész emberiség - tavaly szeptember 27-re feléltük az éves energiakészletünket, és a jövőtől vettük el amire szükségünk volt. Ami baj, hogy nem létfentartásra, hanem luxusra. Ahogy olvastam, (és ha jól számoltam a lábnyomunkat) egyes kutatások szerint, ha mindenki úgy odafigyelne, mint mi, csak alig kellene elvennünk a jövő nemzedékek tartalékaiból. Pedig még mi is sok luxusra pazarlunk, ahol lehetne megfogni. Még nem minden égőnk energiatakarékos, nem komposztálunk, sokat fürdünk kádban, rendkívül rossz a ház tető és nyílászáró szigetelése, csomó háztartási eszközünk van, és hát rengeteget autózunk, utazunk.

Apropó, utazás, a mostani szorgalmi feladat pont az autózási szokások felülvizsgálata. Megírtam, még csinosítom, de minden ajánlott tippjüket használjuk. Sőt, még többet is. Ha tömegközlekednénk, és az ahhoz kapcsolódó karbon lábnyomainkat számolnánk, és szorozgatnánk, könnyen lehet, hogy nem lenne különbség környezetszennyezés szempontjából. Ez persze hipotetikus, hiszen a busz akkor is megy, ha én nem ülök rajta, és miattam nem indítanak újat...

Szóval nagyon szeretem ezt a versenyt, és nagyon örülök, hogy beneveztünk. Nem gondolom, hogy fogunk nyerni (pedig tuti nyeremények vannak), csak az első hat családot díjazzák. Sokat pazarlunk, lassan megy az áldozatok meghozása, feladni az energiapazarló szokásainkat, kényelmességeinket. Nekem a konyhagépeket, Gergőnek a szervert, leküzdeni a lustaságunkat és megcsinálni a komposztálót, lemondani a rendszeres forró fürdőkről, és költeni az energiatakarékos izzókra, víztakarékos zuhanyra, wc-tartályokra. De már sok szokásunkon változtattunk, lehet, hogy 4-5 év múlva már az élmezőnyben leszünk. Addig csatlakoztam egy energiaközösséghez is, elvileg a tavaly télihez képest 9% energiát kellene megtakarítani, talán összejön. Szóval jót versenyzek, ha van versenytárs olvasóm, örülnék, ha hagyna egy kommentet! :)

Réka

2012-02-08T21:06:00.000+01:00

Úgy nyolc hónapos terhesen egyik éjjel - amikor egyébként mindig vitustáncot szokott járni -, egyszerűen nem mozgott. Hiába ráztam a hasam, ugráltam, fürödtem meg, semmi. Bepánikoltam. Nagyon. Féltettem a gyerekemet: az életét, az egészségét, tudni akartam, hogy minden rendben van. Berongyoltunk a kórházba, szívhang hallgatásra, ahogy a hangszóró elkezdte a dübbögést, pár másodperces késéssel el is kezdett rugdosni. Hihetetlen volt a megkönnyebbülés. Azt hiszem, akkor lettem anya.

Amikor megszületett, az első gondolatom az volt, hogy mennyire mérgesen sír. Aztán az arcomhoz tették, és kék volt és jéghideg, és nagyon sajnáltam szegényt. És nem akartam hazamenni a kórházból, hogy aztán vissza kelljen jönni, és órákat kelljen várni vele a huzatos folyosón valami vizsgálatra. Inkább bent maradtunk még egy hétvégét, hogy hétfőn akkor simán megcsinálják, elviszik, visszahozzák.

Emlékszem az első katasztrofális fürdetésre, amit végigordított, és a sikerélményre, hogy igazi vizicsibét varázsoltunk belőle két hét alatt. És arra is, hogy mennyire hülyének éreztem magam a gügyögéstől, főleg, ha videózott közben Gergő. Emlékszem, ahogy figyeltük minden rezdülését, hogy megismerjük őt, hogy megéljünk minden egyes pillanatot. Hogy hogy örültünk minden elsőnek, minden újnak, akár köldökcsonkról, levegőzésről vagy kinőtt ruháról volt szó.

Arra, mikor rájöttem, kb. két hónapos korában, hogy oké, hogy minden gyerek sír, de az enyém annyit sír, mint három másik együttvéve. A rengeteg harcra magammal és a környezetemmel, akik úgy beszéltek, mintha, mind jobban tudnák, de éreztem, hogy mégis nekem van igazam, mert én ismerem, én vagyok az anyja.

Hogy két hónaposan megtartotta a súlyát a lábán, és mindig csak kifeszítette magát és állni akart, de nem lehetett neki, és büszke voltam rá, és aggódtam érte egyszerre. Emlékszem a kendőzésekre és sétákra, ahogy az életünk részévé lett, és egy percre sem voltam nélküle, és nem is vágytam igazán rá, mert attól voltam boldog, hogy neki jó. Emlékszem a végeláthatatlan nappali altatós ringatásokra, és az esti, tejbajszos, elégedetten kidőlt kislányra. A jó érzésre, ahogy békésen szuszogott rajtam, hogy nem volt kedvem letenni. A felszabadultságra, mikor kiderült, hogy mi a baj, és van orvosság. Az örömre, mikor megállapíthattam, hogy a lányunk ugyanolyan boldog és kiegyensúlyozott gyerek, mint a többi, és nem a hét híre, hogy mosolygott egyet. A büszkeségre, hogy milyen sok dologban kiemelkedően ügyes. Annyi büszke, boldog pillanatom van eltéve!

Nagyon nehéz volt az első évünk. Az a sok küzdelem és tanulás, ahogy együtt jöttünk rá, milyen anyának és Rékának lenni nálunk, nagyon összekovácsolt minket. Lehet, hogy néha szemtelen, és gonoszkodik a tesóival, és időnként nehezebb úgy szeretni, ahogy ő azt elvárja, néha talán szigorúbb is vagyok vele, mert jobban kell vigyázni a gyeplővel, de a sok közös küszködés emléke arról, amit együtt végigcsináltunk... Nem tudom kifejezni magam, de úgy éltem meg, hogy sokat dolgoztunk azon, hogy jó legyen neki, és ez talán még erősebben összeköt minket.

Réka totyogónak nagyon okos volt. És ügyes. És gyönyörű. És nem evett soha semmit, inkább beszélt. És aludni sem aludt, ahelyett is beszélt. Hihetetlen cserfes és bűbájos kislánnyá változott 2 éves korára, bárkit az ujja köré csavart, és azonnal igazi pótanyukává is lett. Gondoskodott és rendezgetett, műsort adott és színészkedett. És élvezte mindig, ha körülötte forgott a világ. Sosem volt körülötte csend, nyugalom, ha mégis, biztos lehettem benne, hogy rájuk kell nézni.

Sok dolog változott nála is az utóbbi 4-5 évben. Vagy talán nem is mondhatom, hogy változott, talán csak érnek a dolgok. Viszont gyönyörűen eszik, rengeteget és bármit. És önálló lett, megszeretett békésen, egyedül is játszani, sőt, igénye lett rá, neki, akit 1 percre sem lehetett magára hagyni soha. Cserfes is és bűbájos is, tetőtől talpig nőből van, és rengeteget beszél. Szinte mindent elmesél, és én szeretem hallgatni. Magyaráz, elmesél, felháborodik... Hihetetlen igazságérzete van, és nem csak a maga javára. Nem füllent, és bár nem szereti beismerni, ha hibázott vagy tévedett - ki szereti -, ha zokogva is, de visszautasítja a neki kedvező igazságtalanságot, még akkor is, ha előtte ő maga követelte, mikor még jogosnak tartotta. Mérhetetlenül szabálytisztelő, ha valamit harmadik személy fektet le, az úgy van, az áthághatatlan, minket is ellenőriz. Itthon azért próbálkozik :) Szereti, ha forog körülötte a világ, ha nem forog, hát forgatja, színészkedik, előad, rendez. De már nehezebben tekeri az ujja köré a mindenkit, és ez néha kemény. Lenne ő pótanyuka is, csak vevő nincs már rá, ez sem egyszerű.

Nagyon igyekszik, hogy 'jó' legyen, hogy megfeleljen az elvárásoknak, jöjjenek azok akárhonnan. Az utóbbi időben már a mieinkre is marad néha ideje. B~~ár,~~ ~~ha valaki máséval ellenkezik...~~ És ha a Marci azt mondta, hogy a kertjükben skorpiópókot látott, akkor csak az internet bizonyíthatja be, hogy skorpiópók van ugyan, de csak Afrikában, én hiába mondanék ilyesmit. Pedig nem szoktam átverni.

És bár ő a világ közepe, egyre nyitottabb a periféria, a mások felé, egyre jobban érti, hogy oka van annak, hogy valami illik vagy nem, hogy van, ami másnak rossz, miközben neki jó, és akkor fontos az is, hogy a másiknak ne legyen rossz, és már magától is kitalálja, hogy valamit hogy lehet helyesen csinálni.

Nem egyszerű lapot húzott velünk, nem engedjük annyira szabadjára, mint szeretné, és hát mindent rajta próbálunk ki, lévén ő a legidősebb. De nagyon szeretjük a mi sok fejtörést okozó, még több gyönyörű pillanatot szerző, nagy büszkeségeket hozó próbalányunkat. Egyszerűen nem tudok róla olyan szeretettel írni, ami van bennem iránta.

Fontos, fontos felhívás

2012-02-08T09:24:00.002+01:00

Koraszülött babáknak kérnek segítséget, horgolni, kötni, varrni tudó anyukáktól. Részleteket itt olvashattok.

Nándi

2012-02-07T23:39:00.000+01:00

Az idén elmaradt valahogy a szokásos nosztalgikus hangulatom ami a születésnapok környékén mindig el szokott fogni. Talán azért is, mert az élet meglehetősen áthúzta a terveinket, de talán más miatt, hiszen volt már ilyen. Most valahogy az az érzés is elmaradt, hogy milyen kicsik ezek a gyerekek ahhoz, hogy 5, 7 és majd 3 évesek legyenek. Most úgy érzem, hogy elteltek ezek az évek, és így van rendjén. Rengeteg fotóm van Nándiról, és nagyon szeretem nézegetni őket, elővarázsolják azt a rengeteg pillanatot, aminél ott lehettem. És vannak pillanatok, amik csak vannak, bennem, remélem kitörölhetetlenül.

Emlékszem a pillanatra, mikor eldöntöttük, hogy mikor legyen Nándi születésnapja, a kétségbeesésre és a félelemre. Emlékszem, amikor álltunk a dugóban, és aggódtam, hogy elkésünk, Gergő pedig nyugtatott, hogy biztos nem kezdik el nélkülünk. Aztán emlékszem Gergő arcára, ahogy néz be a műtőbe a kis kerek ablakon. Emlékszem, milyen hálás voltam Nándinak, hogy amikor az arcomhoz tették, és meghallotta a hangom, abbahagyta a sírást. Most is érzem az arcomon, hogy milyen hihetetlenül selymes volt a bőre. És tudni akartam róla mindent, legalább azt, hogy hány kiló, és hány centi, ha már látni nem láthatom rendesen, és fájt, hogy ha egy másik gyereket adnának a kezembe, nem ismerném meg, hogy ő volt-e az.

Aztán megvan az is, mikor folyton sírt a kórházban, és ahogy berakták az inkubátorba, azonnal elhallgatott, és aludt vagy két órát, és akkor nagyon sajnáltam, hogy ki kellett jönnie ebbe a ronda hideg világba.

És emlékszem az első találkozásokra, a hálára, hogy hagyta, hogy Réka lelkével foglalkozzak, és hogy később tette el magát egy pár hétig éjszakára, hogy jusson neki is egy kis privát idő velem, ismerkedni. Emlékszem az örömre, hogy legalább napközben békés, a büszkeségre, hogy milyen hihetetlenül mozgékony, hogy négy hónaposan már gyakorlatilag kúszott, és hogy alig hat hónaposan ült-állt-mászott. És mihelyt mászott, autózott. Emlékszem, ahogy járni tanult, egyáltalán nem foglalkozva vele, hogy nem megy neki, minden óvatosság nélkül rohant bele a vakvilágba. Egyszer elfogyott itthon az Arnica, és akkor pár nap múlva úgy nézett ki, mintha legurult volna a lépcsőn. Hogy elég volt elkezdeni öltöztetni, és már félálomban volt. Hogy milyen nagyon szeretett enni, bármit és bármikor, bámilyen mennyiségben.

Úgy emlékszem Nándi totyogós korára, mint aki mindig megtalálja az élet sava-borsát. Mindig benne volt a sűrűjében és mindig talált valamit aminek lehet örülni. Rengeteg örülős pillanatunk van.

Sokminden változott az elmúlt 2-3 évben. Már nem eszik, nagyon válogatós. Már nem örül mindenek, már nem kell mindig mozgásban lennie, már néha meg tud ülni a fenekén is, bár ha megy, még mindig csak futva tesz meg utat, csak úgy menni még mindig nehezére esik. Óvatosabb, vannak félelmei, reálistól, irreálistól vegyesen.

De még mindig mindent tudni akar, és főleg megtapasztalni, és beszél is, ami nagyon hiányzott 20 hónapos koráig, sokat, csipog, csacsog. Néha túl sokat is. És sírósabb is lett, és mindenképpen hisztisebb. De ugyanolyan bohóc, ugyanúgy boldoggá teszi, ha nevetnek körülötte. Ugyanolyan kiszámíthatatlanul, mégis, belegondolva rendkívül logikusan reagál az életébe besodródott körülményekre, emberekre. Ugyanolyan különleges, gyönyörűséges, imádnivaló kisfiú. A mi Nándink. Isten éltesse!

Fontolgatom

2012-02-05T07:37:00.000+01:00

hogy elhunyok. Misi befulladt az éjszaka, krupp megint, én meg csak simán a köhögéstől meg a magas láztól vagyok ki. De legalább nem zavart a hideg szoba. Hála, hála, hogy hétvége van, és itt van Gergő. Kedden Nándi születésnapja, szerdán Rékáé, neki még ajándéka sincs, és úgy néz ki, csütörtökig mindenki itthon lesz. Lehet, hogy kiíratom a zuramat is, mert én biztos, hogy nem tudok a három gyerekre felügyelni. Még a sima fekvés is gondot okoz.

Itt a farsang, áll a bál

2012-02-04T19:57:00.000+01:00

Ma volt az ovis farsang. Nélkülünk, pedig biztos nagyon jó volt. Igaziból már eldöntöttük, hogy így lesz, de aztán délután be is lázasodtam, úgyhogy elmúlt minden lelkiismeretfurdalásom, hogy nem hajtottam el a szakadó hóban apjukat Nándival, mert csak ők voltak egészségesek. Helyette itthon farsangoltunk, együtt.

Sütöttem sok fánkot, aminek egy részét elküldtük az ovisoknak, a kimaradt tojásfehérjéből valami hihetetlen finom mákos sütit - le is kell írnom, hogy nehogy elfelejtsem, hogy volt! A fánkokat áthúztuk szánkón a Bálintékhoz, hogy vigyék el magukkal, aztán átmentünk a kisboltba. Vettünk két üveg bökős innát, vagyis Fantáziát, hogy legyen bulihangulat. Ez nálunk a Dom Pérignon, az ital, amitől igazán ünnep a gyerekünnep :) Nándival mentünk, a műanyag autószánkóval, betette a két flakont a lába mögé, hogy az a hajtómű, és onnantól fogva állandóan turbóra kapcsolt. Hiába mondtam neki, hogy elromlott a turbó funkció, mindig megszerelte, és csak kacagott, ha rángatott a motor. És az sem hatotta meg, hogy köhög a motor. Pedig tényleg köhögött. Mikor hazaért, és megmérte a lázát, meg is fogadta, hogy akármennyire szereti a havat, most egy darabig nem fog kimenni.

Itthon aztán beöltöztünk. Én betegnek, bebugyoláltam magam egy nagy plédbe és teát ittam a kanapén :) Réka Iluska volt, Nándi katona, Misi végül róka lett a számtalan jelmezéből. Gergő megúszta, nem kérte rajta számon senki, hogy miért van játszósban. Egyébként csak mi maradtunk beöltözve, lányok, a fiúk vagy 10 perc után levetkőzek. Aztán volt evés, ivás, tánc és móka. És a farsang fénypontja, a tombola. Édességeket húztunk ki, és minden szám nyert. Réka csinálta a tombolaszelvényeket, nagyon ügyesen, még a 6-9-est is könnyen meg lehetett különböztetni. Annyira tetszett nekik, hogy aztán újra húztunk, második alkalommal játékokat hordtak össze, azokat sorsoltuk. Kártyáztunk is, és nagy habos fürdő tette fel a koronát a délutánra. Misi már ebben nem vett részt, ugyan ment megnézni, hogy tényleg nagy hab, tényleg nagy kád víz, de inkább lefeküdt aludni, vacsi nélkül. Ő ma éhes és büdös baba maradt :)
És még azt is megengedtem nekik, hogy a mi szobánkban feküdjenek le aludni. Olyan jó kedvük volt, nagyon nem volt kedvem elrontani.

Szóval így telt a mai farsang. Hoztam fotókat, bár Misi szegény szörnyen néz ki, valami herpeszvírus kapta el szerencsétlent, most már nem lázas két napja, de az arcán, állán mindenhol apró herpeszpöttyök vannak, és borzalmas ez a két nagy seb a száján. Hála Istennek jól viseli. Misinek egyébként három jelmeze is volt, egy sárkány, ez a róka - mindkettő kölcsönben - meg egy hiperszuper szellem. Még reménykedek, hogy hajlandó lesz felvenni a szellemet valamelyik alkalmon, mert amilyen egyszerű volt, olyan jól néz ki :)

Rékának régi lepedőből varrtam a szoknyát, és maradék anyagokból foltozta meg a mama, az ingecskével együtt. A kötény nincs rajta sajnos, elfeledkeztünk most róla, pedig attól lett igazán Iluska. A lyukas harisnya nem direkt volt, de végülis illik a szegénylány szerkóhoz :)

Nándi páncélingébe meg beleszerettem. A vaterán lőttem, de kézzel készített, szerintem szenzációs :) Viszont 500ft-ba nem fért volna bele a karton sem, nemhogy a munka... A kardot meg hőtükörből ragasztottuk, a pajzs persze, hogy lábos fedője.

És ha már jelentettem egészségügyi fronton, elmondom azt is, hogy Réka szegény tegnap nagyon lázas, nagyon beteg volt, ha nem mesét nézett, akkor csak a plafont, nem is evett, ami nála nagy szó. Ma már jobban volt, tudta piszkálni is a tesóit, bár estefelé még megijedtem, hogy komoly baj van, mert olyan kedves volt a Nándival. Bohóckodtak sokat, Nándi vacsoránál mondta is két kacagás között pihegve, hogy "nem tudok enni, olyan vicces vagyok". Úgy néz ki, hétfőn még jól itthon leszünk legalább mi csajok, de szerintem a Misi miatt a fiúk is...

Várjuk a havat

2012-02-03T10:20:00.000+01:00

Itt a tél. Végülis most van az ideje, ahogy a vers is mondja, "most ideje, most fagyjon, akár beleszakadjon". Hát, beleszakadni nem fog, maximum mi a fűtésszámlába, de azért jó idebent a jó meleg. A gyerekek nagyon várják a havat, nekem mondjuk jönnek a félelmeim is ezzel kapcsolatban, de majd ha itt lesz a folyó, átmegyünk rajta valahogy, és igyekszem én is élvezni azt a részét, amit lehet.

Nem tudom, lesz-e ilyen rész a látványon kívül. Ugyanis teljes létszámban leledzünk itthon. Misi kedd éjjel lázasodott be, szerdán is egész nap magas láza volt, de más semmi. Tegnap nagyon ronda herpeszek nőttek körben a száján, és nagyon rosszul aludt az éjjel, de nagyjából ennyi. Ma reggel Réka ébredt lázasan, neki a torka is fáj, és meglehetősen levert. Nándi még bírja, apjuk is. Én két napja köhögök, megint fáj a fejem, ami múlt hétvégén múlt el az előző betegségek után, és taknyosodok befelé... Tök jó. Holnap lesz az ovis farsang, amire tegnap csináltuk meg a jelmezeket, amik nagyon jól sikerültek. A János vitéz jegyében kellett volna beöltözni, a többi farsangon mindenki más akar lenni egyenlőre, de most kellett Iluska, meg szellem, meg sárkány, meg katona is. És griffmadár is. A szülők elvileg előadják a János vitéz kicsit lebutított változatát, mi is vállaltunk benne szerepet, Gergő lett volna a huszárkapitány, én meg a griffmadár, de úgy néz ki, ebből most nem lesz semmi. Mondjuk amúgy is aggódtam attól, hogy itt lesz a nagy hó, hogy jutunk majd oda meg haza... Kicsi esélyét látom, hogy elmenjen Gergő Nándival farsangolni... Ma csomagoltuk volna a tombola ajándékokat, arról is lemaradok, nem tudom itthagyni a gyerekeket. Viszont jövő héten lesz a gyerekek születésnapja, akkor legalább nem lesz beteg senki. Remélem :)

Apukám helyrehozta és tegnap elküldte nekünk azt a szánkót, amin még én szánkóztam gyerekkoromban. Az eredeti szakmája lakatos, és ő készítette, hogy hárman is rá tudjunk ülni. (A nővérem akkor már "nagy" volt, nem közösködött velünk, így vele nem számolt.) Remélem, tudjuk majd használni most, bár olyan hideget mondanak, hogy nem tudom könnyen elképzelni, hogy elbandukolunk valami lejtőhöz, így majd húzhatjuk a 60 kilónyi gyereket a 8 kilónyi szánkón körbe a fűzfa körül... :D

Tegnap kikötöztem néhány tányér napraforgót a faágak alá, hogy megtalálják majd a madárkák, ha ránkszakad a fehérség, közben észrevettem, hogy egy óriás virágcserépben valamik azt hitték, hogy tavasz van, és elkezdtek kibújni. Rájöttem, hogy valószínűleg ezért nem találtam azokat a hagymákat, amiket januárban szoktam elültetni, hogy a tél végére virágozzanak. Mert ki sem szedtem őket a földből, hanem csak kiraktam a cserepet. Persze, mert akkor volt a töröttláb, amikor ideje lett volna a kiszedésnek! Szóval felfeszegettem a földről a cserepet, nem volt egyszerű, becipeltem, és remélem, hamarosan virágoznak is majd a nárciszok, és bújnak a tulipánok :)

Mert várjuk, várjuk a havat, de azért még jobban a tavaszt!

EQ király és kommunikáció királylány

2012-01-30T07:00:00.005+01:00

Azt hiszem a Gyerekekre hangolva c. könyvben olvastam, hogy minél magasabb valakinek az érzelmi intelligenciája, annál több szeretetnyelvet használ.
Már amikor amikor rájöttem, hogy Nándi leginkább az ajándékozásra bukik, megállapítottam, hogy elég jól kezeli a többi szeretetnyelvet, mert alaposan megvezetett. Ráadásul profin vonta meg tőlünk az összes szeretetét, miután mi nem töltögettük őt ajándékokkal. Az elmúlt hónapokban teljesen a helyére került a gyerek, nem mondom, hogy nincsenek időnként veszekedések és sírások, de határozottan kiegyensúlyozott kisfiú lett belőle, az intézményben is kevesebb konfliktussal. És hát hihetetlen, hogy mennyire igyekszik kifejezni nekünk, hogy ő is szeret minket. Például ül a kanapén, játszogat, és kijelenti, hogy nagyon szépek vagyunk. És ügyesek is. És hogy nagyon szeret minket. Jön, simogat, megölel minden átmenet nélkül, és elhalmoz puszikkal. Nándi puszijai amúgy is nagyon különlegesek, mert nem arcra ad puszit, hanem ahol éppen eléri az embert. Most így öt évesen gyakran kapok a fenekemre puszit :) Vagy a kezemre, karomra, vállamra, hátamra, ha ülök.
Aztán ha kér valamit, már nem csak odaröffen, hogy hol van a limonádém, hanem azt mondja, hogy drága, aranyos, édes anyukám, kérek szépen limonádét. Najó, ez onnan van, hogy a sok adjál már, meg akarok, szomjas vagyok és társai után mindig mondom nekik, hogy ha akarsz valamit, inkább úgy kérd, hogy drága aranyos... stb, mert akkor tuti adok, nem halogatom. Dehát ezt mondom a többinek is, mégis, csak Nándi használja.
Ő az, aki rendszeresen napos, segít a terítésben, és ha nem arról van szó, hogy összepakolni a szobát, hanem hogy hozzon oda egy könyvet vagy zsebkendőt, 90%-ban számíthatok rá, hogy nem azt mondja, hogy éppen most fáradt el annyira, hogy muszáj leülnie. Azt mondjuk annyira nem érzékelem, hogy minőségi időt szánna ránk, de azért gyakran hűségesen kivárja az asztalnál a közös vacsorák végét, ami nekünk, felnőtteknek fontos. Azt nem számolom, amikor ő akar velünk autózni, mert azt gondolom, hogy az inkább neki kell. Viszont ezt a többit, ezt én lehet, hogy tévesen, de igenis tudatosnak érzékelem. Hogy látja, hogy ez nekünk jó, és csak azért csinálja, hogy nekünk jó legyen. Talán simán eszébe jut, hogy szeret minket, és akarja, hogy örüljünk, és azért.
Réka is csinálja ezt, de nem ilyen széleskörűen, és kicsit azért is, hogy ő töltődjön. Pl. azt csinálja, hogy jön sokatmondó mosollyal az arcán, belefészkeli magát az ölembe, hogy ugye milyen jó voltam, odaadtam a csokimat a Misinek. De ez többnyire inkább azért van, hogy megdicsérjem, megszeretgessem, nagyon ritkán fordul elő, hogy csak azért, hogy én örüljek. Misinél meg még nem veszek észre ilyen tudatos szeretet-kinyilvánításokat. Jó, mondjuk ha látványosan rossz kedvem van, akkor jönnek, és szeretgetnek, de ez meg inkább a mi példánk másolása.

Rékával viszont nagyon jól lehet tudni, hogy éppen hányadán állunk. Úgy látszik, elég hatékonyan megtanultam és alkalmazom az úgybeszélést, és mivel érzelmileg meglehetősen túlfűtött valaki vagyok, szinte mindig van valami olyan érzelmem, amit megpróbálok kifejezni, megértetni velük. Rékára pedig ragadt a példa, ráadásul nőből van, és természetesnek tartja, hogy beszélünk arról, amit érzünk. Nagyon akarja kifejezni magát. Például amikor mesélte a múltkori balhét, mondta, hogy nagyon haragudott a arra, aki elárulta a titkát. És amikor azt mondta a kislány, hogy elfelejtette, akkor úgy fogalmazott, hogy "minden más lett, és azonnal elmúlt a haragom". Másnap, mikor álcában autóztunk az iskolába, mondta, hogy "most már máshogy látom, de ebben a ruhában maradok".
Kezd leszokni arról, hogy hozzánk vágja, hogy "úgy érzem, engem senki sem szeret", helyette kiabál, hogy "nagyon mérges vagyok rád, mert lekapcsolod a villanyt!". Volt már nem egyszer, hogy utólag meg is fogalmazta, hogy "amikor azt mondom, hogy utálsz, akkor csak rossz, hogy olyant kell csinálnom, amit nem akarok." És ilyeneket mond, hogy "Mindenkit nagyon szeretek a családban, még a Nándit is, akkor is, ha azt mondom neki, hogy utálom." Elmeséli, hogy úgyanolyan rossz volt neki, mintha ő kapott volna hiányt az iskolában, pedig az xy kapott. Elmondja, hogy úgy érzi, hogy a fiúkkal többet foglalkozunk, mint vele, pedig igaziból tudja, hogy neki is kijárt ez, sőt még több, amikor ő kicsi volt, de mégis olyan érzés, és ez zavarja őt. Néha már kissé ijesztő is, hogy ilyen felnőttesen meg tudja fogalmazni az érzéseit.
Szóval szinte használati utasítást ad magához a leány, a feladat csupán annyi, hogy olyan megoldásokat keressünk, amik mindenki számára élhetőek. Mondjuk ez sem egyszerű, de legalább néhány zsákutca ki van küszöbölve.

Mit nem adnék érte, ha ezek megmaradnának a kamaszkorban is, bár ki tudja, lehet, hogy nem olyan jó, ha tudjuk, mit gondol a kamaszgyerek :)

Nem akarom, hogy meghalj!

2012-01-28T19:36:00.001+01:00

Réka kezdte, Nándi csatlakozott, Misi persze hogy nem maradhatott ki. Nem tudom, hogy jutott eszébe, de hirtelen megint előjött. Villanyoltás után hármas kórus csimpaszkodott rám zokogva azzal, hogy milyen rossz lesz nekik, amikor én meghalok majd.
Most már negyedik éve jön elő időről-időre a téma, úgyhogy megvannak a válaszaim, de azért ez sok(k) volt. Ott ordítottak hatalmas krokodilkönnyekkel mindhárman, én pedig próbáltam elbagatellizálni ezt a halál témát, hogy nem olyan rossz dolog ez annak aki meghal, csak azoknak, akik itt maradnak, nehéz, stb. És közben arra gondoltam, hogy hogy fogom ugyanezt előadni, ha szemtől szembe találkozunk a dologgal, és éppen ittmaradt helyzetben vagyok. Meg hogy azért annyira ne tüntessem fel jónak, hogy Nándi esetleg ki akarja próbálni. Egyszer csak Réka:
- És ha meghaltok, akkor ami most a tietek, az a mienk lesz?
- Igen - kapaszkodtam bele a más témába - a ház, a pénzünk, a kincsek, amiket most nem kaptok meg.
- És ha felnőttek leszünk, rögtön összeházasodhatunk a Dáviddal? - és már nem is sírt.
- Igen, össze.
- És az iPad is a mienk lesz? - Persze ez Nándi volt.
- Igen, az is - nem, mert az céges, de nem kötöttem az orrára, helyesen, mert már Nándi sem sírt. Úgyhogy Misi is jónak látta abbahagyni.

Egy pár percig úgy tűnt, hogy akkor akár meg is halhatok. (Aztán végül visszatértünk az eredeti témához.)

Miniatűr intrikusok

2012-01-25T20:57:00.000+01:00

Mióta visszamentek a szünetről, hallgatom a különböző iszapbirkózásokról és tolltépésekről szóló híreket, néha csak érintőlegesen említ valamit Réka, máskor közvetve jutnak el hozzám a hírek, és volt, hogy csak találgatni tudtam, hogy mi történhetett az iskola kapui mögött. Igaz, elég alacsony a létszám, 18-an vannak az osztályban, és ebből 10 lány van, de bőven elég ahhoz, hogy vihart kavarjanak a biliben. Ahogy apukám szokta mondani, ahol egynél több nő van, ott már békesség nem lesz. Az az érdekes, hogy a szülők nagy részét ismerem, határozottan normálisnak tartom, szoktunk beszélgetni, többnyire nem csupán felületesen, hanem komolyan is. És tényleg normálisak. Erre meg azt mondta Gergő, hogy úgy látszik, ez nem kultúra, hanem csupán életkorfüggő.

A mai napon elérte a lányomat is az intrika. Ő egyébként nagyon középen van, mindenkivel jól kijön, kívülálló volt az eddigi összes balhéban, összeveszésben. Büszke is volt rá. Legfeljebb úgy volt részese, hogy az örök haragot fogadott lánykák próbálták a pártjukra állítani, többnyire hasztalan.
Most az történt, hogy múltkor az egyik kisfiút elvittük autóval, és nagyon jót viháncoltak. Aztán a Disney-lelkű lányom ki is jelentette, hogy nem csak a Dávidba, hanem ebbe a fiúba is szerelmes lett. És ezt aztán elmondta valamelyik kislánynak, aki meg nagyon menőnek tartotta ezt, és Réka meg sütkérezett ennek a fényében. Úgyhogy minden kislány megtudta az osztályban, mint hétpecsétes titkot, nehogy a fiúk megtudják. És akkor jött ma a keverés.
3 nap titoktartás után A. ment, és megmondta a kisfiúnak a nagy titkot. Réka nagyon megbántódott, A. pedig veszekedni kezdett Rékával, hogy ő elfelejtette, hogy ez titok. Az én lányom szíve nagy, az igazságérzete úgyszintén, úgyhogy azonnal megbocsájtott, hogy ha elfelejtette, akkor nem haragszik, az más, mert nem direkt volt. Erre A. azt mondta, hogy de jaj, jönnek a lányok, csináljunk úgy, mintha nagyon haragudnál rám, veszekedjünk. A hülyeség jó dolog, Réka kapva kapott a lehetőségen, mondtam már számtalanszor, hogy a gyermekeim Oscar-díj várományosok. Jól is sikerült az előadás, annyira, hogy sikerült egy valódi veszekedést is kirobbantani, ami során B. nevű kislány valóban megbántotta Rékát, C. és D. pedig kényszeríteni akarták, hogy adjon Réka kezet, de ő nem akart, mert B. azt mondta neki, hogy soha többé nem szól hozzá, és akkor ő minek nyújtson békejobbot, erre E. ráült Réka hátára. És Réka nagyon sírt is. Nem csak a hátára ülés, hanem az igazságtalanság és a többi miatt.
Nagyon nehéz volt a történetet úgy végighallgatni, hogy valóban csak hallgassam, és ne adjak kéretlen jótanácsokat. Pl. okos enged, illetve mindig ki kell békülni, néhányszor nem is sikerült megállni. (Félek tőle, hogy bőven lesz még a gyakorlásra alkalmam...) És az is nehéz volt, hogy úgy kérdezzek, hogy megtudjam, mi történt. Mondjuk Réka nagyon aranyos volt, mikor a bánata már kijött, akkor már élvezte a 100%-os figyelmet, és előadta, mintha az ellenőrzőjéből olvasná a történteket, időnként belelapozott elgondolkozva, mintha részleteknek nézne utána... Szóval nagy színésznő, na!
Úgy tűnt, túl van rajta egyébként, talán pár hét múlva még előjön majd, mielőtt végleg leülepszenek az események, ahogy Rékát ismerem. Mondjuk nagy seb biztos nem lehet, mert mondta, ugyan, hogy soha többet nem lesz B. hugicája, de rögtön folytatta is, hogy majd a nővére lesz, és viszi magával mindenhova B-t. :) De egyenlőre előkereste a napszemüvegét, és kérte, hogy holnap másik kabátban, sapkában és cipőben mehessen, nehogy B. megismerje majd az udvaron. A cipővel gond lesz, mert mindkét csizmáját megismeri, és nem akarom engedni, hogy félcipőben menjen ebben a hidegben...

De visszatérve, most komolyan. Ha A. az én gyerekem lenne, biztosan arra gondolnék, hogy szánt szándékkal mondta el a titkot, tudva tudván, hogy ebből balhé lesz. Meglepetésként érte, hogy nem lett, ezért legalább adják elő, mintha lenne. Nem? Olyan nekem egy kicsit most ez, hogy minden alkalmat megragadnak, hogy egy kis balhé legyen, kis adrenalin, izgalom, amiből lehet egy kis szappanoperát csinálni. Lehet, hogy a brazilsorozat-írók az iskolaudvarok kerítésénél leskelődnek, és gyűjtik az anyagot? Nem lepődnék meg...

Miniatűr intrikusok

2012-01-25T20:52:00.000+01:00

Mióta visszamentek a szünetről, hallgatom a különböző iszapbirkózásokról és tolltépésekről szóló híreket, néha csak érintőlegesen említ valamit Réka, máskor közvetve jutnak el hozzám a hírek, és volt, hogy csak találgatni tudtam, hogy mi történhetett az iskola kapui mögött. Igaz, elég alacsony a létszám, 18-an vannak az osztályban, és ebből 10 lány van, de bőven elég ahhoz, hogy vihart kavarjanak a biliben. Ahogy apukám szokta mondani, ahol egynél több nő van, ott már békesség nem lesz. Az az érdekes, hogy a szülők nagy részét ismerem, határozottan normálisnak tartom, szoktunk beszélgetni, többnyire nem csupán felületesen, hanem komolyan is. És tényleg normálisak. Erre meg azt mondta Gergő, hogy úgy látszik, ez nem kultúra, hanem csupán életkorfüggő.

A mai napon elérte a lányomat is az intrika. Ő egyébként nagyon középen van, mindenkivel jól kijön, kívülálló volt az eddigi összes balhéban, összeveszésben. Büszke is volt rá. Legfeljebb úgy volt részese, hogy az örök haragot fogadott lánykák próbálták a pártjukra állítani, többnyire hasztalan.
Most az történt, hogy múltkor az egyik kisfiút elvittük autóval, és nagyon jót viháncoltak. Aztán a Disney-lelkű lányom ki is jelentette, hogy nem csak a Dávidba, hanem ebbe a fiúba is szerelmes lett. És ezt aztán elmondta valamelyik kislánynak, aki meg nagyon menőnek tartotta ezt, és Réka meg sütkérezett ennek a fényében. Úgyhogy minden kislány megtudta az osztályban, mint hétpecsétes titkot, nehogy a fiúk megtudják. És akkor jött ma a keverés.
3 nap titoktartás után A. ment, és megmondta a kisfiúnak a nagy titkot. Réka nagyon megbántódott, A. pedig veszekedni kezdett Rékával, hogy ő elfelejtette, hogy ez titok. Az én lányom szíve nagy, az igazságérzete úgyszintén, úgyhogy azonnal megbocsájtott, hogy ha elfelejtette, akkor nem haragszik, az más, mert nem direkt volt. Erre A. azt mondta, hogy de jaj, jönnek a lányok, csináljunk úgy, mintha nagyon haragudnál rám, veszekedjünk. A hülyeség jó dolog, Réka kapva kapott a lehetőségen, mondtam már számtalanszor, hogy a gyermekeim Oscar-díj várományosok. Jól is sikerült az előadás, annyira, hogy sikerült egy valódi veszekedést is kirobbantani, ami során B. nevű kislány valóban megbántotta Rékát, C. és D. pedig kényszeríteni akarták, hogy adjon Réka kezet, de ő nem akart, mert B. azt mondta neki, hogy soha többé nem szól hozzá, és akkor ő minek nyújtson békejobbot, erre E. ráült Réka hátára. És Réka nagyon sírt is. Nem csak a hátára ülés, hanem az igazságtalanság és a többi miatt.
Nagyon nehéz volt a történetet úgy végighallgatni, hogy valóban csak hallgassam, és ne adjak kéretlen jótanácsokat. Pl. okos enged, illetve mindig ki kell békülni, néhányszor nem is sikerült megállni. (Félek tőle, hogy bőven lesz még a gyakorlásra alkalmam...) És az is nehéz volt, hogy úgy kérdezzek, hogy megtudjam, mi történt. Mondjuk Réka nagyon aranyos volt, mikor a bánata már kijött, akkor már élvezte a 100%-os figyelmet, és előadta, mintha az ellenőrzőjéből olvasná a történteket, időnként belelapozott elgondolkozva, mintha részleteknek nézne utána... Szóval nagy színésznő, na!
Úgy tűnt, túl van rajta egyébként, talán pár hét múlva még előjön majd, mielőtt végleg leülepszenek az események, ahogy Rékát ismerem. Mondjuk nagy seb biztos nem lehet, mert mondta, ugyan, hogy soha többet nem lesz B. hugicája, de rögtön folytatta is, hogy majd a nővére lesz, és viszi magával mindenhova B-t. :)

De visszatérve, most komolyan. Ha A. az én gyerekem lenne, biztosan arra gondolnék, hogy szánt szándékkal mondta el a titkot, tudva tudván, hogy ebből balhé lesz. Meglepetésként érte, hogy nem lett, ezért legalább adják elő, mintha lenne. Nem? Olyan nekem egy kicsit most ez, hogy minden alkalmat megragadnak, hogy egy kis balhé legyen, kis adrenalin, izgalom, amiből lehet egy kis szappanoperát csinálni. Lehet, hogy a brazilsorozat-írók az iskolaudvarok kerítésénél leskelődnek, és gyűjtik az anyagot? Nem lepődnék meg...

Három kívánság

2012-01-24T14:44:00.000+01:00

Az úgy volt, hogy ma éjjel valami mágneses vihar érte el Magyarországot. Amit mi meglehetősen érzékeltünk. Egyrészt elment az internet Dunakeszi-szerte. Aztán Gergő hajnali 3-tól nem tudott aludni, ráadásul az összes gyerek átjött éjszaka, és sokat rugdostak, pedig Gergő miatt volt hely az ágyban bőven. És jó hangulatú volt a reggelünk ebből kifolyólag.

Sikerült is irgalmatlanul összeveszni a fiúknak az apjukkal, és sírva, mit sírva, zokogva indulni az óvodába. Misit azért ki lehetett ebből rángatni, de Nándi totálkár volt. Nyilván én az apjuk mellett álltam, nehezemre sem esett, mert igaza is volt. (A probléma a reggeli volt, többször szóltunk, nem ment Nándi, mikor meg már öltözni kellett, éhen akart halni, apja felajánlotta neki, hogy majd a kocsiban megeheti, de addigra már csak hiszti volt a köbön, Misi is becsatlakozott az éhenhaláshoz, aki egyébként megevett egy kiflit. És egyébként az oviban is van reggeli.) Akárhogy is, azért a szívem nagyon fájt, hogy egy sírós, rosszkedvű, mondhatni spleenes 5 évest kell otthagynom az oviban, akinek ráadásul önpusztító hajlamai vannak, ha bűnösnek érzi magát, hát bünteti is. Ha máshogy nem megy, rosszalkodik, és kivívja magának a büntetést. Szívem szerint be sem adtam volna, de egy elég fontos megbeszélésünk volt délelőttre.

Ahogy vánszorogtunk be a kocsiból az oviba, járt az agyam, mit találjak ki. Milyen ajándékkal tudnám most az én kis szívem csücskének a tudtára adni, hogy azért mi szeretjük. Nem találtam semmit a táskámban, úgyhogy egy fényes ötforintost adtam neki azzal, hogy ez egy varázspénz, azért ilyen csillogó. Ez átsegített minket a bejutáson, de már az öltözésen nem. Újabb ötlettől vezérelve elmondtam neki, hogy ezt az erdőben találtam ezt a varázspénzt, és szerintem egy boszorkány veszítette el, és egészen biztos vagyok benne, hogy teljesít három kívánságot.
- Nem is! - mondta, de azért a szemében láttam, hogy szeretne hinni nekem.
- Próbáld ki! - feleltem.
- Nem! Próbáld ki te! - lökte oda a pénzt, és nézett rám félig durcásan, félig várakozva.
öööö...öööö, na most mit találjak ki... Aki mer az nyer.
- Azt kívánom, hogy a Nándinak legyen jó a kedve!
- .... .... Nem is lett jó a kedvem! - így Nándi.
- Lehet, hogy lassabban teljesül a kívánság.
- Kívánj még egyet!
- Kívánj te! Ne pazarold el, már csak két kívánságod van! - adtam vissza az érmét.
- Kívánj nekem egy kisautót! - suttogta, és megint a kezembe nyomta a pénzt.
- Azt kívánom, hogy Nándi kapjon egy kisautót! - mondtam ki, és az arcán a reményt látva már tudtam, hogy jó felé megyünk, és meg fog érni ez az egész egy kisautót, amúgy is van otthon vészhelyzetekre egy-két 100forintos kisautó.
- .... .... Nincs is itt kisautó! - mondta csalódottan, de már látszott, hogy egyáltalán nem a reggeli balhén jár az esze, hanem a magyarázatot várja.
- Honnan tudod, hogy a varázspénz nem tudja, hogy az oviba nem szabad játékot hozni, és nem otthon van az ágyadon? Még mindig van egy kívánságod! - nyomtam a kezébe a pénzt, közben sikerült átöltöztetni, és nekiláttam Misinek. Nándi ült, ült, gondolkozott, majd erősen a kezébe szorítva az érmét halkan azt suttogta:
- Azt kívánom, hogy legyen egy játék tankom! - És ha rajtam kívül más is látta volna az arcát, biztos vagyok benne, hogy más is azonnal azon kezdett volna gondolkozni, hogy hogyan szerezzen a föld alól is egy tankot, annak ellenére, hogy komoly ellenszenvvel viseltetek a harckocsik iránt.
Mentünk a csoportba, pisilés, kézmosás, közben gyorsan vázoltam a törékeny hangulatot az óvónéninek Mikor megjött Nándi, bemutattuk a varázspénzt is, megbeszéltük, hogy úgy néz ki, teljesült az a bizonyos első kívánság Nándi jókedvével kapcsolatban, és békével el tudtam jönni.

Igaz, a tank beszerzése egy jó órát igénybevett a mai napból, de megvan. És arról is sikerült meggyőzni magam, hogy nem kilóra vettem meg a gyerek jókedvét, még ha közvetve is, hanem egy kis varázslatot vittem a hétköznapokba. Egy kis reményt, hogy nem olyan nehéz a gyerekkor, mint amilyennek néha látszik.

Mangalica projekt

2012-01-22T16:15:00.001+01:00

Hát, túl vagyok életem első disznóvágásán. Tanulságos volt. :) És úgy néz ki, annyira nem is lett túros a közös ~~lónak~~ disznónak a háta, a jó viszony sem ment rá a nagy közösködésre, bár néha rezgett a léc a fűszerezés miatt, és még az elszámolást sem fejeztük be, de már legalább mindenki érti a lényeget. Így a végén meg is állapítottam, hogy igen jó kalákát alkottunk, a szomszéd nénim adta az eszközök nagy részét, barátnőmék a szakértelmet, mi meg a helyet és a nem szűnő lelkesedést :)

Kicsit rendhagyó disznóölés volt a mangalica projekt. Először is, nem sötétben kezdték. 8-ra kellett menniük a fiúknak Mogyoródra, ahol kiválasztották az áldozatot, majd rengeteg pálinkával megerősítve leperzselték, feldarabolták. Nagyon megcsúsztak időben - a ráérős tempó, és a sok pálinka miatt, amit a röfi eredeti gazdái diktáltak -, és 1 órakor értek oda hozzánk a lapra szerelt disznóval. Mi, lányok, hárman addigra már halálra untuk magunkat, forró volt a víz, a pluszban vett belsőségek, amik a hurkamennyiséget voltak hivatottak növelni, már megfőttek a katlanban, le is voltak darálva, a káposzta készen várta a husit, hogy aztán toroskáposzta legyen belőle... Aztán meg jött a sok láda és kád hús, és ott álltunk, és néztünk, és azt sem tudtuk, hogy hol álljunk neki, mi is a feladat. Végül feltaláltuk magunkat, de fél 4-kor már kellett is menni a gyerekekért, és ahelyett, hogy addigra a legmunkásabb részeken túl lettünk volna, a oroszlánrész még előttünk volt - nehezített pályán. A 6db 3-7 éves gyerek nem igazán könnyítette a helyzetet. Elég hamar rájöttek, hogy bármit kérhetnek, csak ne jöjjenek le az emeletről, így nagy mennyiségű mese, illetve gumicukor fogyott. :) Tetszett nekik a kolbász meg hurkatöltés, meg a nagy mennyiségű hurka-kolbász egyben, de az én csemetéim egyébként nem voltak túl érdeklődőek, megelégedtek a mesenézéssel, meg hogy nincs takarodó.

A böllérünk, aki a másik apuka volt a csapatban, úgy 5 óra felé sokkot kapott, hogy ha anyukája tudná, hogy lámpánál (nem napvilágnál) keveri a kolbászt, akkor kitérne a hitéből. (Remélem, nem olvassa a blogomat, most elárulnám, a biztonság kedvéért nem is írok neveket :) ) Viszont aztán a töltés olyan sikerélmény volt, hogy este 10-ig meglett a hurka is. Irdatlan mennyiség, a kettő együtt több, mint 50 kilónyi volt. A hurka abálása meg a zsír kisütése aztán szombat délutánra maradt, akkor már a hátunk közepére nem hiányzott a munka, de a kóstolás azért kárpótlás volt. Elég jó lett minden. Najó, nagyon finom lett minden. És senkit nem kellett este altatni.

A kolbászok azóta már a füstön lógnak, a szalonnák és sonkák áznak a sóban, a hurkák a fagyasztóban pihennek, és már ujjnyi zsír sincs a nappali padlóján. Én meg regenerálódok, és gondolkozom rajta, hogy jövőre is vállaljuk-e a disznóvágást. Azt hiszem, ezt majd a füstölt cuccok döntik el helyettünk. Ha még egy hónap múlva is tartanak, talán már nem emlékszünk majd arra, hogy hogyan készültek. :) Najó, ez túlzás. Legalábbis ha csak a saját nevemben beszélek, akkor én többnyire jól éreztem magam. Szerintem a többiek is ezt mondanák. Csak egy kicsit sok volt a jóból. Vannak ötleteim, hogy ha esetleg jövőre is belevágunk, hogyan rövidíthetnénk le az időt, mert sok volt az üresjárat, sokszor nem találtam magamnak feladatot, csak tébláboltam. Most már látom egészében a folyamatokat, a rendszert.
Meglátjuk, hogy lesz :)

Valahol biztos kinyílt egy ablak...

2012-01-19T08:35:00.000+01:00

Van egy fogadalmam magamnak, hogy este 8 után már nem olvasok e-maileket. Néha előfordul ugyanis, hogy olyan témában kapok, ami aztán gyötör egész éjszaka, és nem tudok aludni tőle, ez az én hülyeségem. Nos, nagyon örülök, hogy ezt a fogadalmamat betartottam tegnap, mert borzasztóan fáradt vagyok, bujkál bennem a betegség, és ma reggel jutott csak így el a hír hozzám, hogy elutasították a hitelkérelmünket a forintraváltással kapcsolatban.

Igyekszem nem politizálni, de amikor meghallom, hogy valamelyik politikusunk valamilyen fórum előtt felszólal, új törvényt írnak alá, stb. akkor már görcsbe ugrik a gyomrom, hogy na, mennyit fog ettől romlani az árfolyam. És fordítva is. Ha esik a forint, az első gondolatom az, hogy na melyik nagyeszű mondott már megint gondolkozás nélkül valamit, annak érdekében, hogy nekem, a népnek könnyebb legyen, és érte el ezzel az ellenkezőjét. Az összes nagy forintesés előtt valami nagy jelentőségű, országmentő bejelentés volt. Miután kiderült, hogy nem is olyan nagy a baj, mint amit a nagytudású fejesek mondatai alapján értettek, egy kicsit javult a helyzet. Meggyőződésem, hogy ha meggondoltabban nyilatkoznának odafent, olyan 40-50 forinttal jobban állna a dolog, hiszen az ország gazdasági mutatói nem indokolják ezeket a számokat. Egyenlőre. Mert azt a saját életünkből is tudjuk, hogy a bizalmat elveszteni egy pillanat, visszaszerezni viszont nagyon nehéz. A félszavakra és hangsúlyokra is oda kell figyelni kéremszépen, mert különben mást értenek, mint amit mondani akarunk. Most írom pl. a honlapunkra a bemutatkozó szöveget, és 4-5-en gondolkozunk rajta, javítanak bele igekötőket, vesszőket, hogy egyértelműek legyenek a hangsúlyok. Pedig csak egy kis egyesületről van szó. Egy országnál nincs erre néhány hozzáértő ember??? Najó, háborgást befejeztem.

Ha most sikerült volna a forinthitel, akkor sem lett volna könnyebb, hiszen magasabb lett volna a törlesztőrészletünk, és valószínűleg a forinthitelek is elszabadulnak majd. Viszont lett volna menekülési lehetőségünk. Esélyünk lett volna arra, hogy ha nem tudjuk fizetni a részleteket, vagy költözni akarunk, eladjuk, és marad belőle valami. Esélyünk lett volna arra, hogy 3 év múlva normál kamatozású hitelre váltsuk, egy részét pedig kifizessük a Fundamentánkból, és megszabaduljunk a bizonytalanságtól. Esélyt adott volna arra, hogy egy idő után kiszámíthatóvá váljon valamennyire az életünk. Ezért vágtunk bele.

Annak idején körbejártuk a témát, nem akartunk svájci frank hitelt. A forint hitelnek viszont olyan törlesztőrészletei voltak, hogy a mai napig összesen egyszer érte el a svájci frankos azt az összeget, amit folyamatosan fizetni kellett volna. Mert nem voltunk jogosultak szocpolra, mert a 2 gyerek után nem járt az agglomerációban vett, használt ikerházfélre, a harmadikat meg nem vállalhattuk be, hiába tudtuk, hogy lesz. Nem voltunk jogosultak semmilyen kedvezményes hitelre ugyanezek miatt a feltételek miatt, így akkor csaknem személyi kölcsön mértékű kamattal lehetett jelzáloghitelt felvenni. Osztottunk, szoroztunk, gondolkoztunk, körbejártam az összes bankot, akivel hajlandó voltam szóba állni. Mindent számításba vettünk, csak azt nem, hogy ha a forint gyengül, akkor nem csak a törlesztőrészletünk nő meg, hanem a törlesztendő tőke is. Jó, mondjuk még akkor abban gondolkoztunk, hogy itt éljük le az életünket. Szóval itt követtük el a hibát.

Néha eszembe jut az a sorházi lakás, amit Érden néztünk. Én nagyon szerettem volna azt megvenni, úgy éreztem, hazaértem. 4 millióval volt kevesebb, de csak közös kert volt. Hatalmas közös kert, kisgyerekes anyukák a szomszédban, egykorú gyerekekkel, szép kilátás, egy üres telek mellettünk gyümölcsfákkal, amit a társasház lakói használtak... Még évekkel később is álmodtam vele. Gergő nem akarta, megvoltak a komoly indokai, és hát neki is ott kellett volna lakni, közösen kellett döntenünk, így lett végül Dunakeszi. Néha eszembe jut, mennyivel lenne könnyebb. Lett volna szocpol, talán kedvezményes hitel is. Aztán eszembe jut, hogy miről maradtunk volna le, és igaziból azt mondom, ha mindezeket oda kellene adnom, kevés lenne érte az a pár millió. Nagyon kevés. Még akkor is, ha a nehézségeket is odaadhatnám. A Heni, a szomszéd nénim, az ovi, az iskola, a tapasztalatok, a káposztásmegyeri templom közössége, a nagycsaládos egyesületi munka... Nem érné meg az akárhány milliót, ha ez azt jelentené, hogy ezek a dolgok, emberek nem lettek volna az életem részei. Jó így.

Szóval bezáródott egy ajtó előttünk, és valahol biztos kinyílt egy másik. Egy kicsit elkeseredtem, marad a bizonytalanság, a sodródás, amit olyan rosszul viselek. De van egy ígéretem, hogy akárhogy is lesz, gondoskodni fog rólunk a Jóisten. Úgyhogy bízom, és kapaszkodok ebbe az ígéretbe, hogy valóban a legjobb dolog történt velünk, ami történhetett. Mi odatesszük, ami telik tőlünk, a többi meg majd lesz valahogy. Most már csak az van hátra, hogy legyőzzem magam. Csak sikerül majd.

Élelmezésvezetőként

2012-01-18T07:00:00.001+01:00

Bár sejtettem eddig is, de egészen világosan most gondoltam át, ahogy a kakas "használhatatlan" részeiből főzött levest ebédeltem, hogy mennyi szart eszünk. Bocsánat a kifejezésért. Írhattam volna, hogy vackot, de nem fedné a valóságot. Mert ez a "hulladék"-leves isteni volt.

A nagycsaládos egyesületnek elkezdtünk kedvezményes vásárokat szervezni. Termelőket hívtunk el, hogy mi garantálunk egy bizonyos mennyiségű bevételt a tagcsaládok révén az alatt a két óra alatt, amíg a vásár tart, cserébe ők termelői vagy nagykereskedelmi áron adják az árujukat. Igyekszünk a védd a magyart, vedd a magyart elvet követni, ezen belül ráadásul családi vállalkozásokat hívni, nem pedig a nagyüzemeket. És ez valahogy ahhoz vezetett, hogy a normális, bolti áron olyan minőséget kaptunk, amit gyakran még a piacon sem, sokkal drágábban.

Vettem bontott csirkét, kakast, tyúkot (700 és 500ft/kg). Azt hittem, a bontott csirke fogalma, az azt fedi, amit a boltban lehet kapni, megmosom, fűszerezem és sütöm. Ehhez képest egy kopasztott, döglött csirkét kaptam, amiből a bele ki volt húzva a fenekén. Két órán keresztül szidtam az egész világot, és a hülye fejemet, amíg adagokra bontva fagyasztóba varázsoltam a 2 csirkét, a 7 kilós kakast és a tyúkot. Nándi közben szemügyre vette a kakas kilógó fejét, és közölte, hogy ő ebből tutira nem eszik, a két szélső pedig gyakorlatias kérdésekkel bombázott a húsállatok pályafutását illetőleg. Megfogadtam, hogy többet nem veszek, akármennyire is az a jelszó, hogy támogassuk a magyar kistermelőket. Aztán megfőztem a kakas felét pörköltnek. És már főzés közben, az illatokat érezve sejtettem, hogy valószínűleg rosszul döntöttem. Az első kanalaknál pedig tervezni kezdtem, hogy miből mit fogok jövő hónapban rendelni, és hogy osszam be a mennyiséget, hogy ne vegyünk bolti húst...
Aztán főztem levest is a tyúkból. Nagy mennyiségű répát szoktam beletenni, mert nagyon szeretik a gyerekek. Már a színe is fura volt a répának, túl narancssárga volt, hát, gondoltam, öreg már. Nem. Egyszerűen érett volt. És a leves nagyon édes lett tőle. És finom volt a fehérrépa, amit én csak mint a teafiltert szoktam használni, ha kész a leves, kidobom, mert úgyis ehetetlen. A tojásnak egyben vált le a fehérje a sárgájáról, nem lefolyt róla, a krumplinak krumpli íze volt, a méz édes volt mint a méz, és nem mint a cukor, a sütőtöknek ijesztően narancssárga színe volt és sütőtök íze, annyira, hogy hígabbra kellett csinálnom a sütőtök levest. (Mert a sütőtök ízét senki nem szereti a családban, de a levesben nem érezni.)

És itt jön a rémisztő dolog, hogy a gyerekek, akik nagyon szeretik egyébként, nem ették meg a valódi répát. Annyira a vízben termesztett-oltott, semmilyen ízűhöz vannak szokva, hogy a valódi, intenzív íz nem kellett.
Mi gyerekkoromban sokmindent megtermeltünk otthon, nem mondom, hogy parasztok vagyunk, de anyukámék mindent megtettek, hogy valahogy felneveljenek négyünket, és nem volt egyszerű dolguk, ott fogták meg a pénzt, ahol tudták. És ebből valahogy fokozatosan jutottunk el oda, ahol most vagyunk. Nincs a közelben piac, nincs szomszéd termelő, még a kisbolt is az Auchanban vásárol, a piacon a fejkendős öreg nénikét a mercis aranyláncos kövér kopasz fickó viszi a nagybani piacos árujával együtt (a nagybani piacot csak sejtem, a többit láttam). A megbízható vidéki, valóban minőségi árut termelő gazdákat meg nem találom sehol, mert nem éri meg neki feljönni. De egyébként, ha azt mondaná, feljön, valószínűleg nem tudnám megvenni. Mert annyifelé kell a pénz, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy még 30-40%-al többet költsek kajára. Csak reménykedek, hogy nem lesz baj belőle, és valahogy túléljük.

Mindenesetre most jók ezek a vásárok, így sok jó dolog fog eljutni hozzánk, a csirkéstől még egy nem antibiotikumos tápon nevelt mangalicát is rendeltünk Heni barátnőmékkel és a szomszéd nénimmel összefogva. Úgyhogy pénteken mennek a fiúk, segítenek megtisztítani, és elhozzák lapra szerelve, hogy itthon aztán mindenféle készüljön belőle, egy másik nagycsaládos apuka pedig felfüstöli nekünk. Éljen a közösségi élet!

Ceruzafalók

2012-01-17T11:32:00.000+01:00

Na, mióta Réka iskolás lett, Nándi meg beleszeretett a rajzolásba, sokkal többet járunk papírboltba, mint eddig. (December eleje óta elfogyott egy ötszázas csomag papír, úgy, hogy közben azért nem voltunk itthon több mint egy hetet, és oviba is jártak) Én nem emlékszem, hogy amikor mi gyerekek voltunk, mi volt, de nem emlékszem rá, hogy ilyen sokszor kellett új ceruzákat meg egyebeket venni. Vagy csak lassan telt az idő? Valami miatt az van bennem, hogy az egy 6db-os színes engem végigkísért egy éven keresztül...

Igyekszem legalább közepes minőségű ceruzákat venni a Rékának, de most már egy kicsit sok lenni. Iskolakezdésre beszereztem neki háromszög alakú, vastag grafitokat és színeseket. Jól is bírták a gyűrődést, nem törögetett ki a hegyük, nem fogytak. Aztán a tanítónéni szólt, hogy inkább vékonyak legyenek a grafitok, mert szebben tudnak írni azzal, mivel tovább maradnak hegyesek. Abszolút jogos volt a kérés, lecseréltük. A grafitok akkor kezdtek el fogyni. 6 db-ot vettem, három került a tolltartóba, a végükön a monogrammal. Két hét múlva már a tartalék hármat is be kellett vetni. Aztán előkerültek a nem háromszög alakú, tavaly óvodában kapott ceruzák is, összesen 8 darab. Rövidesen megvettem az újabb hatos csomagot. És tegnap a harmadikat. Összesen 3-4 darabot láttam elfogyni, a többit simán elveszítette még előtte. És nem feltételezem, hogy ellopták, elcserélték, mert rajta a monogramm mindegyiken.

A színes ceruzák még durvább. Szintén monogrammosak, és mindig kapnak a fiúk is, mert itthon is jócskán megy a rajzolás, így mondjuk legalább lehet cserélgetni. A színesek ugyanis eszméletlen módon fogynak. Mióta Réka kérte, hogy mindenkinek vékony van, legyen neki is az... Sokáig kérte, engedtem, itthon úgyis elhasználják a többit. Ez olyan október környékén volt, most fogyasztotta el azóta a HARMADIK tizenként színű készletet. Ezeket nem veszíti el, ezek elfogynak. Marad belőle 2 centi. Persze nem minden szín, de 5-8 biztosan. A legdurvább az volt, amikor két hét alatt tűnt el gyakorlatilag egy készlet. Most megelégeltem, és visszatettem a hiányzó színekből a vastagokat. Azoknak nem törik a hegye, vastagabb a belseje, és egyébként is, könnyebb velük bánni. Réka szerencsére nem akadékoskodott, mert az egyik kislány menőnek találta a vastag ceruzáját, a másik a vékonyat, és így mindkettőnek meg tud felelni :) Persze a radírok is fogynak, de azt hiszem, ez szinte természetes. Még jónak is mondhatom az arányt, mert az év eleji beszerzett négyből még mindig van kettő...

Tegnap kapott a leány egy kisebb hegyezőt, két radírt (tartalékba), meg ugye a hatos ceruzát, és nagyon meglepett, mert borzasztóan hálás volt, szemmel láthatóan nagy örömet szereztem neki. Eddig ezeket mindig természetesnek fogadta. Most meg nem győzött hálálkodni, sugárzott, boldog volt, a radírjával aludt. Nagyon meglepődtem, és persze nagyon örültem az örömének. Réka meg azon, hogy "jé, anya, te mindig örülsz, ha valakinek örömet okozol!" Jé, tényleg :)
A nagy örömnek köszönhetően sikerült kihagynia a ceruzapakolással járó szokásos zsörtölődésemet is, kíváncsi vagyok, vajon meddig tart így a holmija. A kapott dolgok feletti öröm talán jobban eszébe juttatja majd, hogy figyeljen jobban a cuccára, mint az, hogy piszkáltam érte :)

Akkor ez is rendben van

2012-01-12T23:13:00.000+01:00

Réka nézi az Aladdint, majd szomorúan megszólal:

- Anya! Miért van az, hogy a hercegnők sosem olyan szépek, mint a fiúk?

- Hát, lányom, azért, mert te kislány vagy, és a lányoknak a fiúk tetszenek, a fiúknak meg a lányok.

- De az Aladdin így nem is szép, mert nem a saját ruhája van rajta, hanem ilyen mindenféle herceg ruhák.

- Az tetszik, mikor csak nadrágban van meg egy kis mellényben?

- Igen! Úgy szép!

A fenti párbeszéd után még bevillan, mikor tavaly nyáron a strandon Réka tátott szájjal bökdösött oldalba, hogy nézzem már, milyen izmos az a bácsi, és azt hiszem, megnyugodhatunk, hogy a lányunk nemi indentitástudata is rendben van. Genetikusan már biztosan nincsen gond, a többit meg csak megoldjuk.

Ahogy Nándinál sem, amiről már többször írtam. A minap is valahol voltunk, futott két kört, majd odaszaladt hozzánk, és elkezdte Misit a karjánál fogva vonszolni:

- Gyere Misi! Találtam neked egy szép kisbaba lányt!

Nándi üzemanyaga

2012-01-11T12:06:00.000+01:00

- Akkor most elmegyünk vásárolni.
- Hurrá!!!
- De nem veszünk édességet!
- Jaaaj! Anya!! Neee!
- Nem, van otthon elég.
- De anya! Nem tudtad, hogy a gyerekek az édességtől működnek?

Délután a folytatás, mert persze vettem nekik túrórudit, hadd működjenek. Nándi már tudja, hogy a jó szövegre nagyon vevő vagyok.

- Anyaaa! Hadd egyek még egy túrórudit!
- Nem.
- Naaa!
- Nem.
- Akkor lemerül az akkumulátorom!
- (épp ideje lenne)

Téma nélkül

2012-01-09T21:50:00.000+01:00

Gergő elment zülleni egy tejfakasztó bulira, én meg elhatároztam, hogy írok majd jó sokat. És nem tudom egy mocorgó témának sem elkapni a farkincáját, nem vagyok túl összeszedett...

Úgyhogy írok csak annyit, hogy holnaptól végre mindenki megy a dolgára, Réka iskolába, a fiúk óvodába, ahol is a bolygók és a csillagok lesznek a téma, ami remélhetőleg sokat fog segíteni a jelenleg nem óvodába kívánkozó legényeken. Főleg, hogy említettem, hogy bevihetik a karácsonyra kapott bolygós könyveket megmutatni. És én is végre elintézek olyan dolgokat, amiket nem jó gyerekkel, ha már van rá lehetőség.

Meg dokumentálom azt is, hogy az elmúlt három hétben három nagyon jó testvért tudhattam a magaménak, akik reggeltől estig együtt játszottak minimális veszekedéssel. Kicsit még lelkiismeretfurdalásom is van, hogy alig volt közös játék, mert egyszerűen nem volt rá igény. Még ha le is ültem hozzájuk, rövid időn belül kívül találtam magam az események folyásán, társasjátékra pedig egyszerűen nem volt igény. :)

Nándi úgy néz ki, teljesen helyrerázódott, kacag, mozog, puszilkodik okkal, ok nélkül. Réka birkózik a nagylánysággal, és nagyon nagyon aranyos dolgai vannak, zabálom meg. (Már amikor nem veszekszek vele, hogy pótolja az órai munkát és írja a házi feladatokat.) Színészkedik, élvezi a társasági életet, nyüzsög, megéli az újdonságokat, használja az új szavakat, kifejezéseket az iskolából, amik szokatlanok még a szájából. Fantasztikus egy kiscsaj.

Misi meg visszaél azzal, hogy megtanult beszélni. Ráadásul a "hazudós" korszakát éli, rengeteget röhögünk, úgy sajnálom, hogy nem tudom megörökíteni ezeket. Ma is kérdezte tőle a doktornéni, hogy hogy lett filces a kezük meg az arcuk, csak nem így ébredtek reggel. És Misi kapott a szón, teljes meggyőzően és magától értetődő hansúllyal magyarázta, hogy igen, pont így történt, mikor felébredtek, rajtuk volt.

Szóval ezek vannak dióhéjban. Aztán majdcsak lesz alkalmam olyankor is írni, amikor tudok is.

Párbeszédek Megmagyarázós Misivel

2012-01-06T10:54:00.000+01:00

- Anya! Anya! Adjál nekem gyógyszert!
- Milyen gyógyszert?
- Olyant, ami ízlik nekem!

Nem úgy írom a gyerekszájakat, ahogy mondják, hanem ahogy érteni kell, szóval többnyire kihagyom a beszédhibákat, de most kivételt teszek:
- Gyere Misi, cseréljük ki a pizsamádat!
- Nem kell nekem juha!
- Nem kell juha? Nem is akarok adni, ruhát adok rád!
- Nem juha, hanem juha!
- Nem juhát adok, hanem ruhát!
- De éééted?!! - mondja dühösen. - Nem! juha!! ... - Itt rájött :) - pizsamában akajok... szejetném... Jó... Jó lesz nekem ez a pizsama! - mutogatja magára találva a felsőjét. Sikerült megszabadulni a fránya r betűktől. Még nincs 3 éves, de kilogikázta, és megoldotta :) Én meg meggyőztem, hogy koszos a pizsi, és kapott Roary-s felsőt :)

- Anyaaa! Kapcsold fel a villanyt, pisilni kell!
Megyek, felkapcsolom. Misi odamegy a mosdóhoz, feláll a fellépőre, kezdi letolni a gatyáját.
- Mit csinálsz Misi?
- ööö... Mindig így szoktam! - Mondja határozottan, közben letolja teljesen, visszarángatja, majd feltűri a ruha ujját, hogy kezet mosson.
- Misi, nem pisilni akartál menni?
- Anya! Először megmosom a kezemet, majd utána pisilek! - mondja szigorúan. - Így kell!

Haragszom a közétkeztetésre!

2012-01-05T12:54:00.000+01:00

Mi a fenének kell cukorral adni a káposztás tésztát az oviban meg az iskolában? Meg a túrós tésztát? Elvileg az egészséges táplálkozást kéne erősíteni, nem? Nincs talán elég szénhidrát a tésztában? Olyan sok a gyerek, akinek cukor kell ahhoz, hogy a tésztafélét megegye?

Úgy néz ki, elég nagyok a gyerekek hozzá, hogy bevezessék a jó szokásokat itthon is. Ne főzzek ilyent? Vagy veszekedjek velük minden alkalommal? Vagy adjak nekik cukrot? Melyik a jobb? Most azt találtam ki, hogy kaptak rá egy-egy kiskanál porcukrot, és nem kapnak ebéd után édességet. Ebéd után mégis másmilyen vitatkozni, mint előtte, tán kevésbé hisztisek jóllakottan...
A vicc az, hogy most már a krumplistésztára is cukrot kérnének, de arról nincs még legalább személyes tapasztalatuk, így ha kiröhögöm őket, abbahagyják, de próbálkoznak mindig.

Azt az elvet vallom, hogy a gyerek egyen édeset, mert az édes finom, én is szeretem (mondjuk látszik is rajtam :) ). Minden nap kapnak is valami nasit, egy szem olvadós rágót, gumicukrot, túrórudit, kocka csokit, egy nyalókát esetleg, néha többször is, a türelmem mértékétől függ. Mondjuk így ünnepek környékén eléggé elszabadul a pokol :) Van nutellás, mézes, lekváros kenyér is gyakran, Nándi gyakorlatilag csak ilyesmit eszik, ha nincs meleg étel, az időszakos vegetáriánussága miatt. És van szilvásgombóc, nudli, pampuska, palacsinta, kakaóscsiga is. De mi a fenének megcukrozni olyan ételeket, amik jók simán is? Zsíros kenyeret, meg a tésztákat... Annak idején mi a grízes tésztát is befőttel ettük, hát, az enyémek rá sem néznek már úgy, csak cukorral. Pedig milyen jó kis egyszerű étel, jó lenne gyakrabban csinálni. Ehh... Nem fogom én ezt megérteni soha...

Betegeskedős

2012-01-03T22:48:00.000+01:00

Gondolkoztam rajta, hogy lelkendezzek-e egy sort a kislábnyom verseny kapcsán, folytassam a kaki-puki téma boncolgatását, vagy siránkozzak a betegségsorozaton, és úgy döntöttem, hogy a mai hétköznapkezdős, sikertelentakarítós nap után inkább siránkozok.

Szóval az van, hogy én gyakorlatilag november közepe óta vagyok folyamatosan beteg. Egy nagyon ronda köhögős vírussal kezdődött, egy bő hét fuldoklás után mentem el orvoshoz, és kaptam antibiotikumot azzal, hogy ez jópár hét lábadozással fog járni. Mondjuk azt nem mondta, hogy feküdjek, nekem meg eszembe sem jutott, írtam már róla, hogy milyen húzós időszak volt az advent. Úgyhogy tényleg jópár hét lábadozással járt, nagyon lassan gyógyultam. Már majdnem mondtam, hogy lassan rendbejövök, legalábbis többnyire 10 perc is eltelt két köhögés között, és éjszakára sem kellett már köhögéscsillapítót szednem, amikor elkaptam a fiúktól a vírusukat. Vagy valami mást. Mindenesetre nagyon fájt a torkom, annyira, hogy aludni sem tudtam tőle.

Írtam a kruppos karácsony előtti menetet, végül Réka is beszállt a betegeskedésbe egy egyéjszakás magas lázzal és fájó torokkal, így sikerült meghosszabbítania a szünetét két nappal. Nagyon boldog volt. Aznap reggel pont hosszú ügyintézős-vásárlós túrára mentem BKV-val, és tervet írtam reggel, hogy mit hol, milyen sorrendben kell elintéznem. Réka figyelte, kérdezett párat, majd megszületett a saját listája, amit majd lefényképezek, és ideteszem, de most csak leírom. Szóval az volt rajta, hogy:
"mesenézés 29
sok a ivás 19
sok fekvés 11
kevés ugráls"
Betartotta. A számok szerintem azért voltak ott, mert én címeket írtam fel, időpontokat, járatszámokat, tehát egy jó teendő listához kellenek számok is... :)
No, mindegy, karácsonyra gyakorlatilag rendbejöttek, rajtam közben kitört valami, a BKV-n összeszedett vírus. Éppen örültem neki, hogy már nem fáj annyira a torkom, mikor elkezdett máshogy, és betaknyosodtam. És akkor megjöttek a nővéremék, akik szintén hoztak magukkal valamit. Két nap múlva már köhögtem is. Ezt a budapesti-miskolci mutáns bacilust sikerült aztán keresztezni egy óvárival, és ezzel megfertőzni az egész ottani családot, mindenki durván kidőlt kivétel nélkül, miután mi eljöttünk haza. És aztán elmentünk Kaposvárra (valami miatt abban voltunk, hogy ez már a farkinca csak, és már rendbejövök teljesen, de persze nem, remélem ott egyben marad mindenki), ahonnan most úgy jöttem haza, hogy ha köhögök, fáj a fejem. Márpedig köhögök. Dokihoz nincs kedvem menni, mert nem vagyok lázas. És mert a gyerekekkel járunk rendszeresen. Karácsony előtt is voltunk párszor, én is voltam november végén, és ma megint dokinézőben voltunk, mert bizony Misinek múlt éjszaka 39 lett a láza, és furán lélegzik. Hörgőgyulladása van, hörgőtágító, köptető, vitamin. Figyeljük árgus szemekkel, hogy rosszabbodik-e, és menjen-e az antibiotikum. Már itt figyel a polcon, kiváltottam woodoo-ból, hátha nem fog kelleni :)
És Rékát is megmutattam, mert ő is köhög. És nem igazán jókedvű. Pont a határon van. Akár mehetne is, Misihez képest egészséges, Nándihoz képest beteg, doktornéni azt mondta, rám bízza, lássuk meg, hogy alakul reggelig, ha ovis lenne, azt mondaná, maradjon inkább otthon, de azért ez már az iskola. Alaposan átgondoltuk, átbeszéltük Gergővel, és úgy döntöttünk, hogy maradjon itthon. Nincs is kedve menni, mikor este megmértem a lázát, és nem volt, sírva fakadt. Úgyhogy holnap azt mondjuk neki, hogy éjszaka csúnyán köhögött, és álmában láza is volt, és ezért nem megy iskolába, nehogy azt gondolja, hogy elég a siránkozás...

Persze nekem holnap fontos munkám van délelőtt, így Gergő itthon marad a gyerekekkel, később megy majd be melózni. És jön az értékbecslő a hitelkiváltás miatt, aki majd körbe fog fotózni. Délután fél2-kor. Azt hiszem, mire ideér fél2-kor, katasztrófa sújtotta övezet lesz a lakásból, amit a beteg Misi, meg a napi rutinautózások miatt amúgy sem sikerült igazán gatyába rázni az ünnepek és az utazásokkal járó pakolások után... Érdekes volt egyébként, hétfőn nagy lelkesedéssel pakoltam, takarítottam, haladtam is jól a három gyerek ellenére. Délben elgondolkoztam, hogy hát, már sokmindent megcsináltam, pihenjek-e egyet, de inkább folytattam. Éppen a kádat sikáltam, mikor telefonált az értékbecslő, hogy akkor jön majd szerda délután. És hirtelen minden kedvem elment, hogy feladattá vált a takarítás. És onnantól szinte semmit nem haladtam. Ahogy most is inkább írok ahelyett, hogy menteném, ami menthető.

Szóval siránkozás letudva, és becsszóra elmegyek csütörtökön dokihoz, ha még mindig nem lesz jobb a helyzet. Mert tudom, hogy vigyázni kell magamra, csak nem érzem úgy, hogy segít az, ha esetleg újabb, dunakeszi vírusokkal keresztezem a mostani csúcsszuper mutáns szuperhős vírusomat.

Amikor két fiú van a családban...

2012-01-02T20:05:00.000+01:00

- Akkor majd jól lepukizlak! Lepukiztalaaaak!
- Én meg elfutottam tőle!
- De ez egy célkövetős puki volt!

Cirkusz

2012-01-01T23:20:00.000+01:00

Az Anna-Peti-Gergő teljesítménytúrából újabb pontot húzhatok ki, mégpedig a cirkuszt. Ezt sem teljesítettük maradéktalanul: perec és almalé helyett pattogatott kukoricát és nyalókát kaptak a gyerekek, és a műsor is határozottan más volt, mint amiről a mesében szó van. Borzasztóan sajnálom, hogy az utolsó alkalmak egyikén voltunk, és hiába ajánlgatom a kínai Fenmo előadást, úgysem lehet megnézni. Pedig nagyon jó volt, az utóbbi évtizedekben kialakult cirkusz-előítéleteimet maradéktalanul törölte. Színvonalas, jól összeállított, elismerésre méltó produkciókat láttunk, amiket mintha kisujjból ráztak volna ki. Még ha némelyik szám engem kicsit untatott is, egyik sem tartott túl sokáig, a gyerekeket is végig lekötötte. Nem volt állat, bűvész, bohóc, légtornász. Gergő úgy jellemezte, hogy csomó olyan dolgot csináltak, amiket a filmekben trükkökkel szoktak megoldani. Egyébként a Jackie Chan filmek nekem is eszembe jutottak :)

A nagycsaládos egyesületen keresztül vehettünk nagyon kedvezményesen jegyeket, évente egyszer szokott lenni ilyen lehetőség, már sejtem, hogy jövőre, vagyis idén is élünk majd vele, ha megtehetjük. Misi miatt aggódtunk, hogy majd ki kell vinni, végülis még három éves sincs, nos, ehhez képest a Misi volt az, aki szinte mozdulatlanul és hang nélkül, a szék szélén ülve, meredten bámulta az előadást. Réka hozta a formáját, a vőlegényével nyüzsögtek, nem tudott megülni a fenekén, kiabált, izgult és aggódott, ámult és bámult. Nándi pedig magára vállalta a gonosz manó szerepét. Merthogy mindig kell, hogy legyen a három gyerekből egy, akinek nem jó az, amit csinálunk. Még akkor sem, ha élvezi, muszáj előadnia azt, hogy neki most rossz. Úgyhogy jó hangosan kérdezgette, hogy mikor lesz már szünet. Persze nem mindig, többnyire tátott szájjal bámulta a porondot, vagy kérdezett. Ilyeneket:
- Miből van az arcuk? Műanyagból?
- Nem, csak nagyon ki van festve a szemük.
- Nem a szemük, hanem itt az álluk meg a pofijuk! - mutatja
- Nem, nem műanyag, az a valódi arcuk.
- Ők gyerekek?
- Nem, csak alacsonyak.
- Miért alacsonyak?
- Mert a kínaiak általában alacsonyabbra nőnek.
- De vannak gyerekeik?
- Igen, lehet, hogy vannak.
- Miért nem hozták magukkal őket?
- Lehet, hogy magukkal hozták őket, csak most éppen nem látjuk őket, mert nem nézik az előadást.
- Miért látszik a néni feneke?
- Mert így jobban látszik, hogy milyen könnyen hajlítgatja magát.
- Kakilnia kell?
- Nem hiszem.
- A kínaiak hogy beszélnek?
- Kínaiul.
- És tudnak magyarul?
- Lehet, hogy van, aki tud.
- Azért nem beszélnek, mert nem értenénk meg?
- Nem, azért, mert inkább azt mutatják, hogy milyen ügyesen tudnak tornázni.
- A néni a kínai éttemben kínaiul beszélt?
- Igen, kínaiul is beszélt.
- De tudott magyarul?
És így tovább a végtelenségig. Gyakorlatilag végigkérdezte az előadást. Viszont amitől tartottam, nem jött be, mármint hogy itthon majd rögtön gyakorolni kezdi a látott kunsztokat :) Szerencsére :)
Mindenesetre a lényeg, hogy nagyon jó volt! És bár már lemaradtatok róla, a youtube-on találtam egy kis ízelítőt belőle.

Visszanéző

2011-12-31T16:02:00.001+01:00

Egyik évben kifestettük a konyhát, sárgára. Megvettük a festéket, amire rá volt írva, hogy sárga, elkezdtük kenni, és rózsaszín volt. Visszavitte Gergő, mondta, hogy ez nem sárga, hanem rózsaszín. Erre az eladó, hogy ez bizony sárga, csak optikailag rózsaszín.
Azóta meséljük ezt a sztorit, és ez jutott eszembe most is, ahogy átgondoltam, hogy milyen év is volt ez a 2011-es. Mert nagyon úgy néz ki, hogy sárga évünk volt, ami optikailag mégiscsak rózsaszín.

Először azt gondoltam, azt írom majd, amit tavaly, hogy ha a 2012 ugyanolyan jó lesz, mint a 2011, akkor elégedett leszek, mert milyen jó kis év is volt ez. És végigfutottam rajta, hogy mik jutottak nekünk 2011-re, és rájöttem, hogy határozottan optimistább lettem, mint tavaly voltam. Mármint hogy egészen ügyesen hozom ki mindenből a legjobbat úgy, hogy a végkicsengésnek csak az maradjon meg. Mert azért a 2010 határozottan egyszerűbb év volt, még ha a gyereknevelés és virrasztás lelkileg le is pusztított akkor.

Nagyon sok dologért vagyok hálás idén is. Hálás vagyok a családomért, hogy vannak, hogy többnyire egészségesek. Különösen Misiért. A gyerekek kevesebbet voltak betegek, mint tavaly. Vagy például azért, hogy mindig volt keret mindenre, amit fontosnak éreztünk. Azért is, hogy nem vágytunk olyan dolgokra, amikre nem volt keret. Erre nemrég jöttem rá, hogy nagy hálával tartozom. Sokan, akik jobban élnek, mint mi, szegényebbnek érzik magukat. Azért is köszönnivalóm van, hogy ki tudtam szakadni a gyes-bezártságból munka és közösségügyben is. Hogy Misi oviba mehetett, és jó neki ott. Hogy Rékának jó az iskola. Hálás vagyok, hogy jó pedagógusaik és közösségeik vannak. Hogy önállóbbak, és egyre okosabbak. Hálás vagyok azért az öt napért és néhány délelőttért, amit kettesben tölthettünk a Gergővel idén. És a barátaimért, akikre számíthatok. És a felsorolhatatlan mennyiségű mindennapi csodáért, amivel nap mint nap találkozom, egyáltalán azért is, hogy észreveszem őket.

De nem volt egyszerű ez az év lelkileg. Itt volt csak példának a Misi balesete, amire még mindig összeugrik a gyomrom, ha eszembe jut. Életem egyik legfelőrlőbb feladata volt megbirkózni azzal, hogy elveszíthetem a gyerekemet. Nem volt egyszerű legyűrni az ezt követő ideggyengeségemet, az öcsém esküvője is megviselt, vagyis inkább az, ahogy ez a szüleimnél lecsapódott, és hogy ez a szüleimmel való kapcsolatomról is lehúzott egy olyan réteget, ami határozottan jobb lett volna, ha a helyén marad. Van, amiről jobb, ha nem tudunk. A húgommal is vannak dolgok, amik idén szabadultak el, és aminek az lett a vége, hogy abba akarja hagyni a szakmáját. És az iskolakezdés sem volt zökkenőmentes, az sem volt könnyű a családnak, hogy elkezdtem "értelmes munkát" végezni. A svájci frankos helyzet is adott jópár feladatot, gondolkoznivalót. Vagy ott vannak Gergő munkahelyi problémái, amik keményen próbára tették a házasságunkat. Igaziból az összes probléma a házasságunkon csapódott le, mert meg kell tartanunk egymást. Jelentem megtartottuk, de idén háromszor is kiabáltunk egymással, ami rekord a házasságunk ideje alatt. Utána is számoltam, hogy bizony ez a 14. év, hogy együtt vagyunk, megint bevált a papírforma, kemények ezek a hetedik évek.
Gondoltam, hogy linkelem, amit írtam ezekről a fentiekről, de alig van valamelyiknek nyoma, annyira az én dolgaim ezek, és igyekszem elsősorban a gyerekekről írni, még ha nem is mindig sikerül. Misi balesetéről írtam, de ott is inkább a felépüléséről. (A baleset és kórház címke alatt vissza lehet ezeket olvasni, vagy az archívumban 2011. május 5. után. )

Szóval nem volt egyszerű évem, és őszintén megmondom, elég borúlátó vagyok a jövőt illetőleg, kivált a gazdasági helyzetet nézve, kicsit sokat politizáltak most a környezetemben :) . Úgyhogy most azt kívánom magunknak a jövő évre, hogy akármit is hoz majd a 2012. év, a Jóisten gondoskodjon rólunk úgy, ahogy idén is tette. És akkor biztos nem lesz baj, és jövő decemberben is hálával és optimizmussal nézek majd vissza, és ha nem gondolok bele, úgy érzem majd, hogy jó évünk volt. És az a lényeg. Hogy hiába sárga, azért rózsaszínnek látsszon.

Kívánok nektek is minden szépet és jót, amit kívántok magatoknak az új évre! Éljenek a tiszta lapok és fogadalmak!
Megyünk enni a csipszet, inni a Meggy-Márkát, nézni a Kincs ami nincset. Buli van ma :)

Eléggé meglepődtünk

2011-12-30T14:58:00.001+01:00

... amikor 23-án levelet kaptam a Nagycsaládosok Országos Egyesületétől, és kibontva egy csomó képeslap és szórólap hullott ki belőle, rajta a mi kis csemetéink mosolygó arcocskáival. Egy levél is volt mellékelve, miszerint a díjnyertes képünket felhasználták ezekre a célokra. Jövőre a NOE-t a mi kis hármasunk képével fogják reklámozni, idén karácsonykor pedig velük kívántak áldott karácsonyt. Nagyon büszke vagyok rájuk. Érdekes, mert annak idején nemet mondtam a kérésre, hogy vigyem el őket fotózásra, mikor megkerestek, mondván, szépek az én gyerekeim nekem, nem akarom mutogatni őket. Aztán most meg mégis jó érzés :)

...amikor szenteste kinyitottuk Gergővel egymás ajándékát. Sok-sok kínlódás és próbálkozás után kénytelen voltam beszerezni a vésztartalék ajándékomat az én szeretett férjuramnak, mert a többi ötletem elbukott. Egy garázskapunyitó távirányítót, amit már három éve nékülöztünk, lévén mindig jobb és fontosabb helye a 10ezer forintnak, amibe került. És miután odaadtam neki, nem értettem a zavart kifejezést az arcán. Egészen addig, míg oda nem adta az én meglepimet. Egy garázskapunyitó távirányítót, amit már három éve nélkülöztünk... Mindkettőt beprogramozva, hogy hazafelé már tudjuk használni. Tökéletesen és teljesen egyformákat. Elég jót nevettünk magunkon, egymáson, meg mindenki rajtunk. És még mindig. Végül megegyeztünk, hogy Gergő harcolt többet a megszerzéséért, úgyhogy azt próbáljuk meg visszaváltani, amit én vettem.

... amikor 27-én délben felhívtak, hogy nyertem egy hűtőt az Auchan nyereményjátékán. Aztán akkor is, mikor hazaérve Móvárról belenézve a bögrébe, ahol lennie kellett volna a blokknak, ami ellenében átvehettük volna a nyereményt, csak Lidl-es nyugtákat találtam. És láttam magam előtt, ahogy karácsony előtt végignézem az összes blokkot, amiket a lakásban találtam itt-ott, hogy van-e valami oka, hogy félretegyem. Mert nagy papírszelektálást tartottam, és sorra kidobáltam minden feleslegesnek ítéltet. És láttam magam előtt azt is, ahogy az utolsó darabig mindet bedugdosom a szelektívbe. Meg is állapítottam, hogy ekkora lúzernek lenni, egy évben egyszer vagyok rendes, és akkor is olyan dolgokat dobok ki, amiket nem kellene. Nem éri meg takarítani. De legalább nem keresgéltem dühösen mindenhol, mert tudtam, hogy átpakoltam mindent nemrég.
Azért felhívtam őket, meg bementem a vevőszolgálatra, hátha valamit tudunk tenni, elvégre értesítettek, meg címemet megadtam a nyereményszelvényen, vittem a bankszámlakivonatot, hogy kártyával fizettem, ott voltam, stb. Amikor vettem elő a személyimet, lakcímkártyát, hogy igazoljam magam, akkor megláttam még egy blokkot elbújva a tárcámban, és akkor is eléggé meglepődtem, mert az volt az. Pedig szinte soha nem teszek ilyesmit a tárcámba. Úgyhogy jövőre hozzák az új hűtőt, amire nincs ugyan szükségünk, sőt senkinek, mert a nővéremék két hete vettek egy pont ugyanilyent, egy másmilyent öcsémék nyáron, mi a tavasszal. De majd eladjuk a vaterán, és meglepjük valami másmilyen nyereménnyel magunkat. Vagy csak simán fizetjük a lakáshitelünket. :)

Akkor nem lepődtünk meg annyira, mikor a mamáék karácsonyfája alatt még egy gigantikus óriáskamiont találtunk 12 db versenyautóval, de csak azért, mert ezt apukám, aki rosszabbul tud titkot tartani, mint Réka, elmondta előre. Szerencsére csak nekünk, és nem a gyerekeknek. Úgyhogy most összesen 2 Tesco-s kamionunk van 24 szupergagyi versenyautóval, aminek egy részének már hiányzik is a kereke.

Voltak kellemetlen meglepetések is, de azokat már nagyjából elfelejtettem, úgyhogy nem dolgozok rajta, hogy előbányásszam őket a rejtett zugokból, nem is annyira szórakoztatóak, mint a fentiek :)

Vajon rágóznak-e a halak? - gyerekszájak bőbeszédűen tálalva

2011-12-28T11:29:00.000+01:00

A decemberi gyerekorvos túránk kicsit összetettebb volt, és kivételesen más irányból, gyalog közelítettük meg a célobjektumot. És egy ideje már gyalogoltunk. Hogy eltereljem a figyelmet a felszín alatt készülő fáradtvagyok-tornádóról, mindenfélét igyekeztem kitalálni. Egyik ilyen beszélgetés:
én: Ki tudja, hol járunk?
Misi: ÉÉÉÉÉN!!!
én: Na, és hol járunk?
Misi körülnézett, majd elkeseredett hangon: - Eltévedtüüüüünk!!!

A túra során egy kínai gyorsbüfébe is betértünk, ami nagy kaland, nem nagyon szoktunk házon kívül enni. Az ablaknál ültünk le, egy rendőrautó állt előtte, ami nagy élmény volt a fiúknak. Nemsokára a rendőr elment, és más autó állt a helyére, a folyamatot azonban elmulasztotta Nándi, csak azt látta, hogy előbb még rendőr, most meg ugyanott egy Renault áll.
- Hé! Valaki elgarázsolta a rendőrautót!
(A varázslás szónak semmi értelme ugyanis)

Van egy Sillye Jenő dal, Kicsi vagyok én címmel, ha valaki nem ismeri, itt olvasható a szöveg. A gyerekek nagy kedvence az oviból, gyakran idézik, költik át. Két példa:
Ütemes ütögetés, és dalolás a konyhából:
- Kicsi vagyok én, mégse félek én, kicsi vagyok én, mégse félek én, kicsi vagyok én...
Megyek ki, mégis mi ez, Misi a partvis fejével kapcsolgatja a villanyt...
...
A második versszakot pedig Nándi egyszer így dúdolta: Éhes is vagyok, az is maradok, éhes is vagyok, az is maradok...

A szüleimnél a halak egy napig általában a kádban úszkálnak, mielőtt szentestén a tányérba kerülnének. A gyerekek aktívan asszisztálnak a folyamatokban, természetesen a kádban halsimogatás a kedvencük. Nekem már kevésbé, a jéghideg vizes ruhák miatt, de ez mellékes. Az egynapos kádban tartózkodás alatt a halak biológiai folyamatai nem állnak le, és mivel a kaki-téma nem tud kikopni a háztartásunkból, ezt is muszáj volt elemeznünk Rékával.
- Anya! Milyen a hal-kaki?
- Hááát... Olyan, mint az embereké, csak a halakból jön ki.
- Aha. Akkor fekete vagy barna.... Hmmm... Vagy színes, ha lenyelik a rágót.

Rendhagyó karácsony

2011-12-28T10:11:00.000+01:00

Mielőtt gyerekeink születtek volna, a szentestét az egyik családnál, a két napot pedig a másiknál töltöttük. Aztán voltak olyan évek, mikor terhes voltam, vagy Gergőt éppen csak hazaengedték a kórházból, és akkor szűkcsaládiban töltöttük az ünnepet. Aztán amióta gyerekek lettek, próbáljuk kialakítani a saját szokásainkat. Nem volt még két egyforma karácsonyunk, próbáljuk megtalálni azt a rendszert, ami mindenkinek jó. Nagyon nehéz, mert nagyon messze a két nagyszülő, és tudjuk, hogy a legszebb ajándék mi magunk vagyunk. Mindkét családnak. Próbáltuk váltva az éveket. Próbáltuk a szentestét itthon kiscsaláddal, majd utána menni, mentünk éjjel, mentünk reggel. Próbáltuk a 23-i szentestét. Idén hirtelen felindulásból 24-én reggelre hozták meg az angyalok a fát. Mert ahogy olvasgattam a karácsonyi szeretethimnuszt, egyszeriben elszégyelltem magam, és rájöttem, hogy csak nekem fontos, hogy saját szokásokat alakítsak ki, hogy felöltözzünk szép ruhába, hogy fénykép készüljön, hogy betlehemezésre akarjak menni, hogy közösen karácsonyfadíszeket készítsünk és a többi. A gyerekeknek ugyanúgy jó lesz a mamáéknál, még akkor is, ha nem eszik meg a vacsorát. Rékának viszont nagy vágya volt, hogy otthonra jöjjön a fa. Így jött a fa, egy adag ajándék, hihetetlen öröm és meglepetés, hiszen estére vártuk. És délben indulhattunk Móvárra. És szép volt az ünnep, és nagy volt az öröm, és megérte, valóban nagy ajándék volt. Igaz megfizettük az árát, fárasztó volt, és hát azért van bennem hiányérzet, hiszen vágyok a saját ünnepre, amit nem tudok itthon megteremteni, de ki tudja, hány ilyen közös, nagycsaládi ünnep lesz még együtt?
Minden gyerek kapott vágyott dolgokat, kis kedvenceket, autókat, könyveket nagy mennyiségben, és még nincs vége. Sebaj, év közben úgysem nagyon jár semmi. :) Okoztunk mi is örömeket, ami jó volt. Réka gyönyörű kisangyalt gyártott nekünk az iskolában, de a rajzait elfelejtette kiosztani. Sógornőm csodaszép otthont varázsolt az elfelezett szülői ház rájuk eső részében, és együtt sütöttük a töltött pulykát náluk, amibe szegénynek bele is fájdult a feje :) Viszont az állat legalább sós lett és ropogós piros helyett itt-ott kopogós fekete, de még így is nagy sikert aratott. A végén maradt szaftot apukám eszegette, kérdeztük mit eszik, mondta, hogy sós-kormos zsírt :D A vörösboros-diós aszaltszilvaszósznak viszont egy csomó Michelin csillagot megítéltek.
Volt némi dráma is, a húgom, akiről többször írtam már, és nagy büszkeséggel, (most kapta meg a népi iparművész címet) kijelentette, hogy abbahagyja a fazekas mesterséget, mert nem él meg belőle. Próbáltam megbeszélni vele a dolgot, és kérni, hogy helyezzük együtt új alapokra ezt az egészet, várjon még pár hónapot, megígérte, hogy gondolkozik rajta. Úgyhogy most mindent félretéve megpróbálok piacot keresni neki, és lassan felépíteni egy márkát. Úgyis marketinges akartam lenni, mióta a főiskolán belekóstoltam, meglátjuk, boldogulok-e. Nagyon fájna, ha valóban a szállodai szobatakarítás többet hozna neki, mint az, hogy ilyen gyönyörűségeket alkot...
Szóval nem egészen kalandmentes, de szép karácsonyunk volt. És még van a témában beszámolnivalóm, de azt majd külön posztban.

Jókívánság magyarázattal

2011-12-23T07:46:00.000+01:00

Megtalált korábban, amikor még volt időm elolvasni ezt-azt, hogy milyen dolog már az, hogy egész évben utálják egymást a rokonok, és aztán meg karácsonykor ott jópofiznak, meg látogatják, ajándékozgatják egymást, micsoda képmutatás ez, és inkább ne is akkor, menjünk inkább wellnesselni.
Én viszont azt mondom, hogy igenis, ez a lényege a karácsonynak, egy esély arra, hogy akkor is próbáljunk meg szeretettel fordulni egymás felé, ha az érzés nincs meg. Mert a szeretet nem érzés, hanem tett. (Az egy másik dolog, hogy a tettek után akár érzéssé is válhat) És lehet, hogy ebben az évi egy napban, két órában, egy órában, 20 percben véletlenül elhangzik egy mondat a jópofizás közben, ami elsimít egy évek óta dédelgetett félreértést. Ha nem találkozunk, nem próbálkozunk, erre esély sincs.

Én a gyerekeimnek azt mondom, hogy az angyal hoz ugyan ajándékot a gyerekeknek, de mi is megajándékozzuk egymást. Mert a karácsony a Jézuska születésnapja. És az ünnepeltet ugye, hogy meg szoktuk ajándékozni? A kis Jézusnak pedig a legszebb ajándék, ha mi örömet okozunk egymásnak, úgyhogy a gyerekek rajzolnak, részt vesznek a többi ajándék elkészítésében, beszerzésében, igyekeznek békésen együtt játszani, segíteni, és tőlünk is kapnak valami kézzel készítettet, És igenis, ajándékozzuk meg egymást örömmel. Nem feltétlen ajándékkal, hanem együttléttel, kedves szóval, segítséggel, öleléssel, hogy szebb legyen az ünnep. Még akkor is, ha nehéz lenyelni a kikívánkozót. A gyerekeknek sem mindig sikerül, és ez nekünk sem könnyebb semmivel, hiába gondoljuk magunkat érett felnőtteknek. Az az elméletem, hogy a Jóisten kéréseihez képest mi ugyanolyan gyerekek vagyunk, mint a mi kéréseinkhez a csemetéink. És ahogy mi is értékeljük az igyekezetet, és boldoggá tesznek minket a békés, jóságos pillanatok a több napos veszekedős időszakok ellenére is: amikor a békésen játszanak 10 percet, vagy amikor megfelezik egymással a csokit, és könnyekig meg tudunk hatódni, amikor megölelik egymást, hát, azt gondolom, hogy ugyanilyen szemmel néznek minket fentről.

Szóval a fenti magyarázkodás jegyében kívánok minden kedves olvasómnak, legyen az zug, véletlen idetévedt, vagy olyan, aki rendszeresen kíváncsi ránk, nagyon békés, áldott ünnepet! Sajnos egyesével nem tudok nektek örömet okozni, de szeretettel gondolok rátok, amíg még van időm gondolkozni! :)

Hurrá, esik a hó!

2011-12-21T13:12:00.000+01:00

Nándi:
- Hurrá, mehetünk görkorcsolyázni!!!!

Misi pedig megkereste a lepkehálót:
- Megyek pillangót fogni!

Karácsonyi szeretethimnusz

2011-12-19T15:23:00.000+01:00

Tegnap kaptam, és annyira illik ahhoz, amivel sokan így anyukák küszködünk, hogy az ünnep lényege megmaradjon, és ne dögöljünk ki a sok tennivalóban. Szóval eltalált! :) (Ha valaki nem ismeri, az eredetit olvashatja például itt)

(Az 1Kor 13 karácsonyi változata)

Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.

Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.

Ha a szegénykonyhában segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket zengek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.

Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg, miről is szól a karácsony.

A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.

A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.

A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is.

A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.

A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.

A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.

A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem múlik.

A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak.

De a szeretet ajándéka megmarad."

Csak megnyugtatásul

2011-12-18T17:37:00.000+01:00

Mert olyan sokan kedvesen aggódtatok értünk. Misi valóban antibiotikumot kapott, és csak a mandulái gyulladtak be, illetve a szokásos bronchitisz, de már nagyon határozottan gyógyul, szinte óráról órára javul. Most már teljesen láztalan, és a mai napsütés ki is csalogatta az udvarra. A nyűglődése is múlik, bár még mindig gyakran veti le magát a földre, mert éppen nem pont olyan színűre színeződött a rajza, mint amilyenre ő gondolta. Nándi pedig csaknem teljesen meggyógyult, ő holnap megy is oviba. Még egy napot. Kedden már nem szeretne. :)

Gergő itthon szabin, Réka szenved nagyon tőle, hogy egyedül neki kell iskolába mennie. De azért pénteken kérte, hadd maradjon napköziben, mert klubdélután volt - havonta egyszer pénteken nincs tanulóóra, hanem kézműveskednek, bármelyik napközishez mehetnek. Csudaszép szalvétatartót készített.

Úgy szeretnék Rékáról írni, olyan sok kérdőjel van bennem a kis lelkével kapcsolatban...

Tegnap abszolváltunk közel 100 darab (két félből álló...) linzert a gyerekekkel, megsütöttünk a héten rengeteg mézeskalácsot is, bár a díszítés még vár valami jó kis karácsonyos filmre, hogy majd azalatt kenjem őket. Kész vannak a habcsókok, jópár adag szerencsesüti, és megtörtük a 60 dekányi diót is a két adag zserbóhoz, ami még a karácsonyi restanciánk. Én vagyok ugyanis a sütifelelős anyukáméknál, még akkor is én sütök, ha nem megyünk haza. Ez az egyik ajándékom, mert nekik nincs idejük, energiájuk rá, nyitvatartanak.

A diótörés egyébként rendkívül jó program volt a betegségtől és bezártságtól szenvedő örökmozgó fiaimnak. Az előre kissé megtört diókat a kis kalapácsaikkal törögették, bányászták és ették a dióbelet, és rengeteg feszültségtől megszabadultak, igaz, repült a dióhéj mindenfelé :) Ja, még vaníliás kiflit kell sütnöm a gyerekek kedvéért, mert az az egyik kedvencük, csinálni, és enni is nagyon szeretik.

Holnap elkezdjük intézni a hitelkiváltást is, vagyis már csaknem két hónapja agyalunk, járunk utána a dolgoknak, próbáljuk megtalálni a legmegfelelőbb döntést, és előkészíteni a papírokat meg a többit. Végül váltunk forinthitelre, döntöttünk, melyik banknál, és reménykedünk, hogy az elkövetkezendő 3 évben semmi különösebb dolog nem fog történni.

Ezek vannak, készülünk a karácsonyra, gyűlnek az ajándékok, pipálódnak a lecsökkentett listák tételei, és még egyenlőre úgy tűnik, hogy lesz idő arra is, hogy beszegjem a karácsonyi terítőnket. Sőt, Gergő leporolta a szekrények tetejét.

A karácsonyi lelkigyakorlaton arról volt szó úgyis, hogy ne azzal foglalkozzunk idén adventben, hogy mi mindent tehetnénk, milyen lemondásokat és jócselekedeteket vállajunk, és még, és még, hanem próbáljunk meg minél több terhet letenni. Annyira érdekes, hogy azzal, hogy könnyű szívvel próbáltam minél több dolgot, lelkit és fizikait letenni, szinte maguktól mennek azok a lemondások és jócselekedetek, amiket nem vállaltam. Mégis egyszerűen megtörténnek. Mert azzal, hogy letettem a felesleges terheket, egyszerűen lett hozzá szemem és szívem, hogy észrevegyem, mit kell tennem.

Már fogalmazgattam...

2011-12-15T20:44:00.000+01:00

egy jó kis adventi, karácsonyra készülődős bejegyzést magamban, amivel visszatérnék a blogtudatba, és ami után szépen írnám kétnaponta a magamét, vagy legalábbis igyekeznék.
Aztán miután délelőtt két nap láztalanság és szépen felszakadt köhögésre megkaptuk, hogy hétfőn mehetnek oviba a fiúk, Misi este vacsora és minden nélkül elaludt a földön, azzal a felkiáltással, hogy őt hagyjuk békén. A vacsoranélküliség különösen jelentős tünet nála. És mikor álmában megmértem a lázát, 38 volt. És Nándi is úgy hallom, estére rondábban köhög. Szóval kicsit összezuhantam, újra kórházat és tüdőgyulladást vizionálok, és reményt, hogy a karácsonyt itthon töltjük. Persze nagyobb esélye van egy sima antibiotikumos kezelésnek, és a szentestére történő teljes gyógyulásnak, de mivel összezuhantam egy picit, muszáj volt vájkálnom kicsit a mélyben. És elment a kedvem az írástól is.
És persze a dokinénink csak honap van szabin :(
És nem írom tovább a perszéket, mert van egy csomó. Az biztos, hogy hirtelen karácsony lesz az idei :) Egyre húzom ki megint a dolgokat a listáról, amik nem fontosak, az előnye ennek, hogy lélekben így jobban meg lehet élni. Mert a végén csak az marad. Levágunk minden sallangot, és marad csak az öröm. Biztos foltosak lesznek az ablakok, poros a szekrény teteje és vízköves a csempe, és úgy néz ki, idén is sültkrumpli lesz halrudacskával a 24-i vacsi, de az igazi lényegre még marad elég idő. És a halrudacskát úgyis jobban szeretik a gyerekek. Mi meg őket az igazi ünnepi vacsoránál.

Beteges

2011-12-13T07:52:00.000+01:00

Hát, időszerű volt, de talán ezzel megússzuk a karácsonyit. Mármint betegséget. Misi vasárnap kezdett belázasodni, majd az éjjelnek egy miniatűr Darth Vaderrel mentünk neki. Annyira, hogy teljesen rákészültem, hogy bár eddig még mindig megúsztuk a kórházat a felkészültségünk miatt mindkét fiúval, de most garantáltan menni fogunk, kis híján össze is raktam egy kórházi csomagot. Krupp.

Igaz, 8-10 fokos szobában aludtunk Misivel, és az alvás leginkább csak őrá vonatkozott, de még a kúpra sem volt szükség. Nem vártuk meg a rohamot, egészen biztos voltam benne, hogy jön majd, így végig a sarkig nyitott ablak alatt aludunk két pizsamában, sapkával, négy takaróval. Amikor kicsit beljebb hajtottam az ablakot, azonnal jött a fuldokló, ugatva köhögés, nyöszörgés, hörgés - és az ablak kitárása. Így viszont megúsztuk. És a ma éjszaka már a rövid ablaknyitás és 15 fok is elégnek bizonyult. Én viszont annyira fáradt voltam, hogy elájultam, és bár beállítottam az órát, hogy egy óra múlva csörögjön - nagy láznál is ezt szoktam, hogy ellenőrizzem, biztos minden rendben van-e -, kiderült, hogy ma délre éjfél helyett... Úgyhogy mikor 6kor ébredtem, egy kis összekuporodott jéggolyót találtam magam mellett, aki a jéggolyósága ellenére gyönyörűen vette a levegőt, és egy határozottan felszakadtnak nevezhető köhögéssel is megörvendeztetett álmában. Még alszik ugyanis. Amiből látszik, hogy beteg, mert 6-nál tovább ő nem bírja az ágyat.
Tegnap egyébként magas láza is volt, 39 fokig ment fel délután és este is szegénynek, úgyhogy reménykedem benne, hogy a láz miatt nem hűlt le annyira, hogy táptalaj legyen a baktériumoknak... Jó lelkiismeretfurdalásom van miatta...

Nándit még bevittem tegnap reggel oviba, át is öltöztettem, aztán meg vissza. Mert elkezdett köhögni, és taknyolni. Alapesetben ezzel még lehetne menni, főleg, mert sószoba is van az oviban, ahova rendszeresen mennek, és ott egy nap alatt rendbe tudnak jönni, mondták az óvónénik, hogy vigyük őket bátran így is. De inkább hazahoztam, így egy nap csak egyszer kelll autózni. Úgyhogy csak Réka siránkozik, hogy olyan régen volt beteg, mikor lesz már, hogy ne kelljen iskolába mennie, beteg akar lenni. Rosszul viseli nagyon, hogy a fiúk itthon, ő meg kötelességteljesít. Alapvetően megértem, ha megbeszéljük, hogy takarítunk pl. Gergővel, és meglátom, hogy a gépnél ül, azonnal lelassulok, és feszült leszek :)

Gergő holnaptól egyébként szabin lesz, legközelebb januárban megy, és még egyszerűbb lesz az életünk. Nem igazán így terveztem ezt a hetet, de élvezem a gyerekeket. Az utóbbi hetekben csupa kapkodás volt szinte minden napunk, sok nemmel és siess!-sel. Legalább látom, hogy mennyire nincs szükségem nekem állandó munkahelyre egyenlőre. Pedig január elsején kezdtem volna.
Ma kuglófot sütünk, és valamit előre kéne lépni ajándékügyben is, mert csak nagyon kicsivel állok jobban, mint három héttel ezelőtt, mikor észbekaptam... Pl. Nándi megkapja a gagyi óriás teszkós autószállítót. Mert akárhány Mikulással is volt dolgunk, csalódottan és mérhetetlenül szomorúan jött oda hozzám, hogy nem kapott autószállítót. És végülis a karácsony arról szól, hogy örömet okozunk a szeretteinknek. Ha ajándékkal, ajándékkal, ha mással, hát mással. És azt hiszem, nem tudnánk olyan ajándékot venni, ami mögött ne lenne hiányérzete a Nándinak. Úgyhogy most azzal szerzünk örömet, hogy lemondunk az elveinkről :)

Megyek, Misi fel is ébredt, öltöztetek, mosok, ruhát hajtogatok, élesztőt futtatok, átnézem a listámat, mit lehetne ma közösen megcsinálni. És drukkolok egész nap, hogy Nándi ne kezdjen fulladni ma éjjel. Az ősszel is két éjszakás késéssel követték egymást...

Párbeszéd az édességért

2011-12-12T18:55:00.000+01:00

Misi a kezembe nyom egy papírt, rajta firkamirka.
- Most kérem az édességet, itt a jóság.
- Mi volt a jóságod, mit rajzoltál le?
- Háááát, öööö, az Olivér jó volt. Olivérrel voltam jó.
- De hogy voltál az Olivérrel jó, ma nem is voltál oviban.
- Deeee!
- Nem.
- Deee!
- Na, Misi, mi volt a jóságod?
- Hát, öööö... jó voltam veled.
- Hogy voltál jó velem?
- Hááát, nem köhögtem, és blablablabla- ezt nem értettem.
- Misike, mi volt a jóságod?
Megfogja az arcom, megsimogatja, szemembe néz:
- Most már kaphatom az édességet?
- Sütöttünk sütit együtt, játszottál békésen a Nándival, és aludtál délben, hagytad, hogy megmérjem a lázadat. Ez mind jóságod volt!
- Kaphatom?
- Kaphatod...

Sajnos a felére nem emlékszem... Mostanában jó lenne bekamerázni a házat :)

Egy kis nyelvtan

2011-12-12T10:20:00.000+01:00

Misi hozza a napszemüvegét:
- Felveszed rám?
- Rámadod? - válaszoltam, miközben adtam rá, mintegy kijavítva a mondatot.
- Nem, magamra!

Két hét

2011-12-10T22:17:00.001+01:00

Azt hittem, hogy elég lesz, ha a múlt hetet túléljük, de azért jutott erre a hétre is bőven munka. Két hete hétvégén az Élelmiszerbank akciójában voltunk önkéntesként élelmiszert gyűjteni, a múlt héten ebből kellett csomagokat összeállítani, közben pedig ezerrel szerveztük a nagycsaládos Mikulás délutánt.
Amivel elég sok megoldandó feladat volt. Az utolsó héten került a legtöbb dolog a helyére, például helyszínt is kellett váltani, mert rájöttünk, hogy közel 200-an leszünk majd, és addigra teljesítettek minden ígéretet. Hétfőn helyszínt és forgatókönyvet egyeztettünk, kedden 660kg tartósélelmiszert tettünk egyforma csomagokba, szerdán 120 mikuláscsomagot állítottunk össze, pénteken jópár négyzetméter papírt vágtunk fel. Pl. 400 db kört vágtunk ki, és több mint ezer darab másfél cm-es papírcsíkot. A délutáni programot, a rendezkedést én már kihagytam.
A nulláról és nulla közös forintból, csak a tagok (sok vezetőségi tag volt közöttük...) felajánlásaiból és közreműködéséből rittyentettünk egy nagyon helyre kis bulit. Szombaton délután csaknem 100 gyerek vándorolt asztalról asztalra, és gyártotta az üdvözlőlapokat, száraztészta angyalokat, toboz karácsonyfákat, festették a gipszet, varrták a tüll kitűzőket, ragasztották a papír csillagokat, díszeket, fűzték a pattogatott kukoricát. Fonal hóemberből csak 3-4 készült el, azt nagyon melós volt, elfogyott az igyekezet :) A tagok többsége komolyan vette, hogy belépődíj valami hozzájárulás a büfébe, úgyhogy vacsorázni valószínű kevesen vacsiztak otthon :)
Szóval nagyon jó volt, és megérte a munkát, minden úgy ment, ahogy kitaláltuk, és semmi olyan gikszer nem adódott, amire nem voltunk felkészülve. Az én csemetéimnek a gipszfestés jött be legjobban. Valaki adventi csokis naptár-formákat öntött ki kis akasztókkal, na ebből az én bandám vagy 30-at kifestett karácsonyfadísznek :)

A múlt szombatunk egyébként elég durva volt. Reggeltől kicsit besegítettem a helyi, játszótér építésére gyűjtős adventi vásáron (nagy sikert arattak a lekvárjaim :) ) és Mikulás bulin, meg a gyerekek is jöttek mulatni. Annak ellenére, hogy ódzkodtam tőle, mert szabadtéri rendezvény volt, nagyon szuperül sikerült, ha nem kezd el fázni Réka lába, lehet, hogy még mindig ott lennénk :). Innen mentünk tovább a templomi hozd és viddre, ahol meglehetősen jól vette mindhárom csemete, hogy nem hozunk haza mindent. Nándi talált egy R2D2 mekis csipogó játékot, amivel azóta is boldog, Misi egy kisautót, Réka hozott csak két játékot. Azt is csak megszokásból. Mikor mondtam, hogy egyet lehet, könnybe lábadt a szeme, hogy de ő nem tud majd választani. De még meg sem nézte, hogy mik között kell majd döntenie... Amit mi vittünk, az is hamar gazdára talált. Aztán haza, gyors ebéd, átöltöztetés, gondolkozás, hogy meghalok-e, vagy megvárom vele az estét, és már jöttek is értem, Gergő meg a bandával Rékát vitte szülinapra, letették, ők meg jöttek Mikuzni. Oda toppantak be aztán a nővéremék, akik pont erre jártak üzleti ügy miatt, és nálunk aludtak. Aztán Rékáért megint egy kör, még neki is jutott egy kis festegetés-ragasztás, buli után a pakolás, aztán még ezt-azt elvinni ide meg oda, fél 9kor már otthon is voltunk, és amikor már mindenki aludt, akkor, na akkor nagyon jól esett meginni némi alkoholost :)

Ahogy ma is eszembe jutott délelőtt, hogy na, este koccintunk. Ma vásárt tartottunk megint, de elég nagyszabásút. Jöttek a családok is ezzel-azzal, mindenfélével, főleg saját készítésűekkel, kis adventi vásár lett, jó kis beszélgetős, ismerkedős. Több termelőt is hívtunk, mint eddig, és valahogy a szervezésben minden összeesküdött ellenem. A tojásárus úgy emelt árat, hogy nem szólt előre, hanem pár napja én kérdeztem rá, mert hallottam egy másik egyesülettől, hogy ő többet nem hívja, mert betelt a pohár. (Egyébként nálam is, mert délben vitte el az árusait és a maradék tojásokat, holott mondtam, hogy 11-ig tart, így fél 1-re értem haza...úgyhogy most tojástermelőt keresek...) Az almaárus inkább mikuláscsomagokat szállított, hiába rendeltünk több mint 500kg almát, pénteken reggel, mikor felhívtam a végleges rendeléssel, mondta, hogy inkább nem jönnek. De lealkudtam egy másik almás árait, és mégis lett.
Elfelejtettem területfoglalási engedélyt kérni, még jó, hogy van egy angyalunk azokban a körökben, így ezt pénteken el tudtam intézni. Mondjuk csak a két fiúval, akik közül a kisebbik meglátott az aljegyző asztalán egy nyalókát, amitől a földön csúszva, takonycsíkot húzva távozott a polgármesteri hivatalból. A papírárusnak máshova kellett menni, de azt is megoldottuk végül.
De csomóan megköszönték, gratuláltak, sok új emberrel találkoztam, és ez jó volt. Meg az is, hogy már tanulok, és egyre több dologhoz kérek segítséget, illetve mondok nemet. Meg hogy a tesóm kerámiáiból is eladtam néhányat. És most elfogadtam azokat a dolgokat, amiket az árusok a szervezésért adtak. Megdolgoztam érte nagyon, osztozok rajta a fő-fő segítségemmel :)

Délután pedig az újpesti gyertyagyújtáson voltunk, a műsort az iskolánk adta, nagyon hangulatos, kedves műsor volt. A másodikasok pásztorjátéka tündéri volt, nekem nagyon tetszett, kár, hogy a nyüzsgésben háromfelé szaladó gyerekek miatt nem tudtuk megnézni, csak a próbát.
Rékáék a néptánc csoporttal reneszánsz táncokat adtak elő, nagyon ügyesek voltak! Három körben álltak a gyerekek, legbelül a kis elsősök. És valószínűleg az, akinek indítani kellett volna a levonulást, nem volt ott, és így egyszerűen fennmaradtak a színpadon, ott álltak körben, amíg valaki fel nem ment, és el nem kezdte lebontani a kört. :) Réka egyébként nagyon izgult, a színpadról is próbált minket felfedezni, megkeresni, de erős volt a világítás, nem látott arcokat. Azért legyőzte magát, és nagyon ügyes volt, kapott is kürtőskalácsot :)

Szóval ezek voltak az elmúlt két hétben. Most másik két hét jön, más feladatokkal. Várom a karácsonyt, de elég felkészületlen vagyok minden szempontból...

LEGO ajánló

2011-12-09T14:29:00.000+01:00

Tuti hely különösen így karácsony előtt. Hadd ajánjam figyelmetekbe a www.kockajatek.hu oldalt. Mi playmobil fanok vagyunk, sok kincset szereztünk már be innen, de a legok is fantasztikusak, eléggé sajnálom, hogy nem legóznak a gyerekek. Nándi autókat rak össze, és játszik velük. És ha szétesik, sír. És nekem kell összerakni :) Majd belenőnek. Érdemes ellátogatni a boltba is, aki teheti, csuda egy birodalom! Úgy tudom, a facebookon like-olók még vásárlási kedvezményt is kapnak, a nagycsaládosok egészen biztosan.

Karácsonyi dal

2011-12-08T13:03:00.000+01:00

Véletlen találtam erre a videóra. Vagy talán nem is véletlen. :) Tudom, hogy akinek kellene, úgysem veszi magára, aki meg nem, azt meg csak kicsit elkeseríti a nevetés mellett, de azért mégis iderakom. Mert azért mégis igaza van.

Papírfalók

2011-12-06T09:47:00.000+01:00

Mióta Réka iskolás, Nándi nagyon rákattant az ülőmunkákra. Feladatlapozik folyton, számol, lassan az ötös számkörben ugyanolyan biztos lesz, mint Réka, és ami a legmeglepőbb, rajzol. Nagyon belelendült. Leül, és 15-20 lapot is telerajzol. Marokra fogja a ceruzát, a másik kezével pedig irányítja a hegyét a papír közvetlen közelében. Látványnak sem semmi, de a rajzai is hihetetlen fejlődésen mentek át. Elsősorban rakétákat, repülőket, autókat és tankokat rajzol, mindegyiket rendőr változatban is. Értsd, kék és piros villogó van rajtuk valahol. És rákapott az emberrajzokra is. Nagyon szeretem a stílusát, én különlegesnek látom - ahogy Réka rajzait is -, Nándiéit is megismerem akárhol a csigavonalakról, nonfiguratív formákról, amikkel tarkítja a műveit, csak az alkotás kedvéért. Egy időben összepöttyözte a lapot, majd összekötögette a pöttyöket. És örült. Rajzol, és rajzol, aztán történeteket mesél róluk, másik világba kerül, ahogy elmélyülten húzogatja a vonalakat. Réka nézte a minap, nézte, majd kijelentette, hogy nem ér, hogy Nándi szebben rajzol nála. Azóta ritkábban látom, hogy leülne a leány alkotni. Ezt eléggé sajnálom. Főleg, mert szerintem nem is lehet összehasonlítani a műveiket, más kategória, így nem is lehet egyik szebb, mint a másik. És azért a két év korkülönbség is látszik!

Misi persze, mint mindenben, követi az alfa hímet, és rengeteget firkál. Firkamirka minden rajza, ő így hívja. Merthogy szerinte ő nem tud. Két hete leültem mellé, és rávettem, hogy legalább próbálja meg. Úgyhogy megszületett Misike első emberfeje is. Még haja is van. Nagyon büszke volt magára, hogy mégis tud :)

Ezek pedig két kedvencem Nánditól. Azt szeretem bennük, hogy olyan kifejezőek. Gyanítom, hogy előbb az alkotás született, csak aztán a címek, de akkor is.

Az első az anyarobot.

A legkedvencem pedig a "hozzád futok az óvódában" c.

Azt hiszem, nem kell különösebben kommentálnom őket :)

Ügyes iskolás

2011-12-02T19:49:00.000+01:00

Hát, eredetileg akartam mindenfélét írni erről, de ahogy telik az idő, rájöttem, hogy igaziból nincs is hozzáfűzni valóm. Elégedett vagyok az eredménnyel :)

Távirat

2011-11-28T22:06:00.000+01:00

jool vagyunk stop csak ezt a hetet eeljuk tuul stop aztaan johet a szabadsaag ees a karaacsony stop

Réka az iskolás

2011-11-22T15:43:00.000+01:00

Nagyon kevés időm van mostanában, de Réka iskolás dolgairól nagyon akarok írni.

Úgy egy hónapja eljutottam fogadóórára, amire már nagyon vártam. És a tanító néni részben megnyugtatott, megerősített, részben pedig adott tanácsokat. Mert vannak dolgok, amik nem mennek annyira a leánynak. Tény, hogy borzalmasan gyorsan haladnak mindenben, mert ez egy olyan osztály, akivel lehet. Így ha valakinek nem megy valami azonnal, akkor lehet, hogy ott vannak gondok. De ezek nem valódiak, egyszerűen csak ki kell gyakorolni, be kell kattintani rá az agyacskát. Azt javasolta a tanító néni, hogy hajtsam kicsit, hogy a szorgalmikat készítse el. Mert igaziból azok olyan feladatok, amiket házinak ad fel, de hogy ne tűnjön soknak, szorgalminak hívja, és pirospont jár érte. Valóban nem ad sok leckét, 5-6 sor írás, 1-2 feladat a munkafüzetben matekból, és egy szorgalmi, meg olvasás. És ha tudunk, pl. a matekból gyakoroljunk egy kis pluszt, ha belefér. És belefért, Réka nagy örömmel gyakorol, számkirályt játszunk az autóban, vizsgáztatja a fiúkat összeadásból, kivonásból, meg néha még a füzetben is írtam elő neki példákat, amiket mindig kevesellt, mert nagyon szereti a matekot.

Szeptemberben Rékának összesen 10 pirospontja volt. Összehasonlításként, az élmezőnynek 30-40. Októberben, mikor mentem a fogadóórára, már kicsit jobb volt a helyzet, a hónap közepén megvolt a 10, kb a kétszeresével, de még mindig utolsóként választhatott csokit. (sorrendben választhatnak minden hónap végén) Hazamentem, beszélgettünk Rékával erről is, és megkérdezte, hogy szeretném-e, hogy legyen sok pirospontja... Hát, igen. Vannak alapvető hiányosságok :) Nem tudta, hogy az jó, ha az embernek van pirospontja, csak a fekete ellen dolgozott. Egyet azért sikerült beszednie, magatartásból :)

A múlt héten nyílt nap volt, beülhettünk mi, szülők az első két órára, megnézhettük, milyen iskolások a gyerekek. Hát, nagyon ügyesek. Réka nagyon aktív volt, ügyes, sokat jelentkezett, főleg matekon. Ahogy hallgattam, figyeltem a többi gyerkőcöt, ugyanazok a tévedéseik, mint neki, abszolút illik Réka az osztályba, nem lóg ki semmiben.
Magyaron azért sokkal figyelmetlenebb volt, láttam, hogy mindenfelé elkalandozott, ezt-azt csinált. Mondjuk a többiek is szétszórtabbak voltak. Mondta is, hogy nem annyira szereti, jobb az, mikor matekon mindig kézben a ceruza, és lehet dolgozni valamit. Unalmas mindig követni, hogy hol is tartanak az olvasásban.

A tanító néni nagyon szuper, ódákat tudnék zengeni róla, nagyon jó kis feladatokat talál ki nekik, megmozgatja őket óra közben is. Megerősödtem benne nagyon, hogy mennyire jó, hogy pont hozzá került Réka. Vicces volt egyébként a fogadóórán, mikor bementem, leültünk egymással szemben, és látszott rajta, hogy tart tőlem, hogy milyen leszek, keresztbetett láb, kar, aztán egyre nyíltabban merte mondani ő is, hogy mivel foglalkozzunk, mivel nem kell, ahogy látta, hogy mindent tényleg oda teszek, ahova kell, nem dramatizálom túl, nem fogom ostorral verni a gyereket, hogy másolja át a füzetét a ronda külalak miatt, és órákat gyakoroltatni vele a matekot.
És a két nyílt óra után, amikor bent voltam, hazaküldte velem Rékát, mikor látta, hogy szomorú, hogy otthagyom, meg hogy Dunakesziről ne kelljen újra beautózni érte. És egy másik kislányt is elküldött az anyukájával, akinek szintén rossz volt elválni. Ez különösen jól esett, ez az odafigyelés.

Szóval fejlődik Réka, nő bele az iskolás létbe, jól érzi magát. A nyílt napon meglestük a pirospontos táblázatot is, bizony jó sok van, felzárkózott a többiekhez. És matekból tegnap 100%-os felmérőt írt, aminek nagyon örülünk. Mert az odafigyelés meghozta a gyümölcsét. Mondjuk az osztályátlag 98%, valóban jó képességű gyerekekkel van tele az osztály.

Dióhéjban most ennyi, rohanok a fiúkért az oviba, ma ottalvósok voltak, már két napot vannak délután is, mert annyira sok a munka, hogy kell az idő, még így is dolgozom gyakran délután is, este is, ami miatt néha utálom is magam. December 11-től nem foglalkozom a nagycsaládos ügyekkel, csak ha nagyon muszáj. Majd jövőre! A bejött e-maileket még előbb megválaszolom, ígérem!

Egy hét múlva advent

2011-11-19T20:34:00.001+01:00

Egyik legnépszerűbb bejegyzésem a mesés-színezős adventi naptárunkról szóló, amit idén is szívesen megosztok bárkivel, ezúttal ingyen, aki ír egy e-mailt a kikocska freemail címre.

A tavalyi dilemmám idén is él, hogy mindig fosztjuk, fosztjuk az adventi naptárat, ahelyett, hogy létrehoznánk valamit karácsonyig. És nekem ez ellentmondás. Most nekem lett egy felnőtt, annak örülök, az igazi épülős lesz, belülről épülős :) De a gyerekekkel megint bajban vagyok.
A tavalyi jóság lerajzolós - zsákba betevős a kivett csoki helyére kicsit hosszadalmas volt, a vége felé már teljesen elveszítették a lelkesedésüket. Ahogy tavalyelőtt a puzzle utolsó darabja sem érdekelt senkit. A nagy papírkarácsonyfára dísz ragasztós, idén valószínűleg, afelé vinne, hogy hasonlítgassák, hogy ki mennyi jót csinált, és fikázzák egymást. Szóval most keresek valami mást. Ha valakinek van ötlete, szívesen veszek bármit!

Aztán még a karácsonyi készülődéshez is jöhetnének ötletek. Ilyen saját készítősek. És adok is :)
Amit idén nem hiszem, hogy csinálok, legalábbis nem meglepetésből, az pl. a szerencsesüti, amivel tavaly mindenkit elárasztottam. Nagyon népszerű volt, meg finom is, érdeklődésre szívesen osztom a receptet, meg az idézeteket. :) Tavaly válogattunk vicces graffiti szövegeket, azokat tekertük bele, a jó hangulatú összeröffenéseken dobott még egyet. Van még angol nyelvű bölcsességek, meg igés is. Az adventi vásárra is viszünk ki eladni. Nem fogok tojáslikőrt és krémlikőrt sem csinálni. A tészta-karácsonyfa díszek helyett is valami mást láttam meg idén. Kimarad a fűszerecet, és lassan kifutok az időből a fűszerolajakat illetően is, pedig arról tavaly is lecsúsztam, mert későn álltam neki. A szokásos gyerekképes 13 oldalas naptár is lesz, ez már rendelés, kötelező jelleggel, ezt is szívesen elküldöm akárkinek, aki kéri, csak a képeket kell betenni, esetleg jelölni a családi ünnepeket valamivel.
Nagyon keresek viszont valami ötletet olcsón összehozható tárolódobozhoz, ami jól mutat, kb 15x7x7-es, vagy kicsit nagyobb :)

És sokat gondolkozom rajta, hogy hogyan tudnánk megoldani, hogy minden nap készítsünk valami apróságot a lakás szépülésére. És mit. És hogy milyen útvonalat járjunk be az idei roadshow-nk alkalmából. És hogy idén mit csinálnak a rokonságnak a gyerekek. Már egyszer megvolt, de elfelejtettem... :)

Na, ennyit hirtelen a karácsonyról. Mert mindjárt itt van.

Jók és rosszak

2011-11-18T12:03:00.001+01:00

Írtam már arról valamikor, hogy Nándi nem akar rossz lenni. És hogy az oviban túl is van ezen, tényleg sikerült kikerülnie a saját skatulyájából. Nem volt azonban mindenki ilyen szerencsés, és az iskolakezdés is megviselt néhányakat. A kezdeti jól indulás után jöttek a határpróbálgatások. És hát az én csemetéim áldozattá is váltak. És tisztelettel vegyes árulkodással hozták a híreket, hogy kik voltak rosszak, rendetlenek aznap. És rövid idő alatt ezek a nevek néhány állandóra fogytak. Néha sírás is volt, és sok-sok harag és dac tombolt bennük, miközben meséltek. Ha tovább faggattam őket, kiderült, hogy ők sem hagyták azért magukat, és néha ezért szorultak a felsőbb hatalomnál. És hiába mondtam, hogy nem rosszak ezek a gyerekek, csak nehéz nekik most nagyon, segíteni kell nekik, ez nem talált igazán nyitott szívekre, ami érthető :)
Mi ilyenkor a megoldás? Fáj a szívem a gyerekemért, azt nem mondhatom, hogy üssön vissza, mert nem hiszek benne, mondom, hogy kerülje el.
Aztán rájöttem, hogy nekem tulajdonképpen könnyű, mert keresztények vagyunk, van egy örökségünk. Úgyhogy elkezdtünk imádkozni a "rosszakért". Olyan 6-8 névből álló listánk volt esténként, amihez hozzáfűztük, hogy segítsen nekik a Jóisten, hogy ne legyenek rosszak. Mondanom sem kell, sem Nándi, sem Misi, sem Réka nem voltak rajta ezen a listán egyszer sem :D

No, mindegy, addig addig mondtuk a magunkét így esténként, míg két hete Nándi a lista közben beleordított, hogy "NEEEEM! A Józsikáért nem kell már imádkozni, mert egészen jó lett, csak a Pistikét mondjuk!". Aztán pár nappal később már Pistikét sem kellett mondani. Két Pistike van a csoportban - igaziból egy sem, csak direkt nem akarom írni a neveket -, Nándi eddig úgy különböztette meg őket, hogy a jó, meg a rossz. (Amitől nekem a hátamon felállt a szőr, de nem tudtam leszoktatni) Most úgy különbözteti őket, hogy a "Jó Pistike", meg a "Pistike, aki rossz volt, de már jó".
És a múlt héten az iskolatársak is elkezdtek javulni, ott is csökkent a lista, jött haza lelkendezve a Réka, hogy a Jenőke megjavult. És tényleg, tegnap a saját szememmel láttam egy teljesen kicserélt kisfiút, aki pár héttel ezelőtt, akárhányszor meglátta Nándit, megpróbálta meggyilkolni, és Réka is cifra történeteket mesélt az iskolai kalandokról. És a pirospontos táblázatban sincsenek feketék november eleje óta, összesen az egész osztályban két darab, az is még hónap elején. Úgyhogy örülünk. A hitnek, a reménynek, meg a szeretetnek. :)

Csillagjegyek gyerekszemmel

2011-11-16T20:02:00.000+01:00

Nemrég szóba kerültek a csillagjegyek, és hogy mi is az. A két nagyobb ugye vízöntő, a legkisebbünk meg kos. Bár ez utóbbival többen vitatkoznak a családban. Misi saját elmondása szerint nem kos, hanem csak eper. Nándi pedig az egyik nap rohant hozzám lélekszakadva a következővel:

- Anya, anya!
- Mi baj?!
- A Misi nem is egy... ööö... egy bika, hanem egy szódakiöntő!

Ezek meg azok

2011-11-15T13:04:00.001+01:00

Nem kevés dolog történt az elmúlt héten. Azért is bírtam írás nélkül, mert a mama, aki miatt igyekszem rendszeresen írni, nálunk járt a hétvégén, és úgyis beszéltünk. A másik mama is. Az egyik papa is, meg még a húgom is. És még születésnapom is volt, a Rékának névnapja, nagycsaládos vásár, amit ezúttal egészen a nyakamba vettem, többet nem követek el ilyen merényletet magam ellen :) Najó, ezt a fogadalmamat úgyis elfelejtem, már szervezem a következőt, de azt már többen csináljuk majd... És Gergő is dolgozott itthonról, és aggódok, és stresszelek olyan dolgokon, amikre nincs befolyásom. Aztán még nagyon erős vágyam is van olvasni, könyvet, de nagyon nehéz. Olyan furcsa, régen nem maradhatott könyv körülöttem olvasatlanul, most meg semmi nem köt le, vagy sekélyes, vagy túl sokat kell gondolkozni rajta, vagy már 5ször olvastam, és kívülről tudom. Most találtam egy könyvet, aminek a világába visszavágyok, úgyhogy többször választottam azt a net helyett. És a hajam is rövid lett.

És ÉLJEN A HÚGOM, aki népi iparművész lett önerőből.

Aztán a lelkem is eléggé meggyötrődött az elmúlt héten, mindenféle behatások miatt, és keveset is alszom, mert a fiúk jönnek éjjel, már rájöttem, hogy az én takaróm miatt, mert az jó meleg, és puha. Mindketten az enyémmel akarnak takarózni ugyanis kétoldalt. Elég nehezen férünk el így :D

Átmenetileg megoldottuk a télen jégveremmé váló szobánkat, azzal, hogy becsinálta Gergő apukájával a dupla erkélyajtót kívülről hungarocellel. Majd ha már nem kell fűteni, levesszük. Elég sokat költöttünk már rá, látta már üveges, asztalos, kőműves és hivatásos okoskodó is, és én is mindent megpróbáltam, amit összeolvastam, de senki nem tudta megoldani azt, hogy ne legyen huzat. Most nincs. Fény sincs. És meleg sincs igazán, de legalább a szél nem süvít. Egy kis ablak még maradt, azon tudunk szellőztetni. Azt sem tudja mondani senki, hogy cseréljük ki, látszólag semmi baja.

Nándi reggeltől estig rajzol és feladatmegoldózik, szinte már autózni sem autózik. Egyre ügyesebben rajzol, kb. ott tart, ahol Réka tavaly ilyenkor. Misi meséket követel és nyafogós lett, és azt mondta rá a Melinda néni az oviban, hogy iskolaérett, mert a nagycsoportosokat megszégyenítően öltözik. Réka 5-öst kapott szolfézsből októberre, ami minden várakozásomat felülmúlta, ügyesen furulyázik kottából (akár fejjel lefelé is), és példás lett októberben a magatartás és a szorgalom értékelése is. A matek kicsit nehezebben megy neki, vélhetően a logikus gondolkozással vannak gondjai, de ezt a részét értem :D A probléma igaziból az, hogy nem szól, ha valamit nem ért, hanem kitalálja, hogy szerinte mit kellene, és azt csinálja. Ahogy az idegen szavakat is ő jobban tudja, hogy mit jelent. Ezt még idő lesz megtanítani neki. Megyek majd csütörtökön nyílt napra, már nagyon várom, megnézem, milyen iskolás a lányom :)

Csomót foglalkoztam múlt héten azzal is, hogy kiváltsuk-e forint hitellel ezt a fránya frankhitelünket, a Gergő munkahelye tett egy ajánlatot, amivel úgy néz ki, hogy kell élnünk, csak bizalmatlan vagyok, inkább visszacsinálnám az egész hitelfelvételt :) Amit persze nem lehet :)

Ezek vannak dióhéjban... Aztán egyszer csak visszarázódok a blogvilágba is a sajátommal párhuzamosan.

Hurrá!

2011-11-15T05:42:00.000+01:00

Mostanában sem írni, sem olvasni nincs nagyon időm. Viszont a húgom megkapta a népi iparművész címet tegnap! Úgyhogy háromszoros hip hip hurrá neki! :)
Már csak valami csoda kellene, hogy meg is tudjon élni belőle... :)

Nándi a hős

2011-11-09T07:21:00.000+01:00

Reméljük, a tegnapi nappal pontot teszünk a fütyi-ügy végére, ami szerintem minden fiús anyuka egyik nagy terhe: húzzuk, ne húzzuk, mikor és meddig, sebészet, urológia és mikor, és mit és hogyan.

A mi dokinénink a ráérős fajta, miután nem volt gyulladás, próbálkoztunk a kenőccsel, de hatástalan volt. Most augusztusban lett kimondva, hogy végülis már négy és fél éves a csemete, idén ősszel azért mutassuk meg egy sebésznek. Úgyhogy mentünk. Misi ment oviba egyedül, mi meg a kuki-dokihoz.
Csaknem egy óra alatt be is jutottunk, némi vizsgálat után arra jutott a dokibácsi - aki egyébként Misi doktorbácsija is volt a balesete kapcsán, így jó ismerősként üdvözölt minket -, hogy a legoptimálisabb, ha rögtön le is zárjuk a témát. Kapott érzéstelenítő krémet, és egy óra kimenőt, valamint egy ígéretet, hogy ha ügyesbátor lesz, akkor megkapja a másik mágneses hotwheels kocsit. Úgyhogy kimentünk, vettünk csokit, meg zoknit, mozgólépcsőztünk, meghosszabbítottuk a parkolójegyet, és jelentkeztünk.
És Nándi nemhogy ügyesbátor volt, hanem bizony kacarászott, mert azt mondta, hogy bizony neki nagyon csiklandozták a fütyijét. A végén egy picit jajdult, de ennyi volt. Még egy kicsit szívtam is a fogam, hogy nem kellett volna azt az autót elkiabálni, mert nem igazán volt ez olyan súlyos, ahogy eddig hallottam róla, szóval nem egy kiérdemelt jutalom most ez.
Meg lettünk dicsérve, hogy jókor jöttünk, nem korán, és nem későn, pont ideális volt a helyzet. Szóval jó nekem, szeretem, ha valamit jól csinálok :) Remélem ennyi volt, és betartva az utasításokat nem tapad vissza. Ma reggel már egyedül pisilt, nem kellett segítség neki, hogy legalább célozni tudjon. Esti fürdésnél jön majd a neheze, amitől félek, remélem, attól is feleslegesen.

Misinek nem volt annyira jó, mert egyedül volt oviban. Apja vitte, sírt, félt, aggódott, nem akart. És mondták az óvónénik, hogy egész nap szomorú kisfiú volt. Melinda néni idézni is tudta: "Nem jó nekem ma oviban lenni..." :( Azért, mikor érte mentünk, azt mondta, hogy jó volt nagyon az ovi, de nem akar igazán egyedül menni a közeljövőben. Nándi vigasztalta is, hogy "Misi! Máskor majd te maradsz otthon egyedül az anyával!"

Nándi karácsonyi ajándéklistája egyébként a HotWheels kocsi által meg is oldódott. Bár megint kiszúrta az óriás autószállító kamiont, és nagy örömmel üdvözölte a mindenféle villogós, hangot adós autókat, de azt hiszem, tökéletesen elégedett lesz a mágneses, így függőleges vasfelületen (radiátor, hűtő, pad, bármi) közlekedni tudó "szörnyaatókkal", illetve az ehhez passzoló pályákkal. Nándihoz hasonló autófüggő fiús anyukáknak írom, hogy rev-up a neve ezeknek, és abszolút csodálatot kelt a fiúk körében. Főleg, hogy az oviban vas betét van az ajtókban is, bár nem az a kifejezetten olcsó akármi. Egyébként meglepődtem, mert a HotWheels autók meglepően jól bírják a gyűrődést, pedig a fiúk keményen gyűrik őket. A tavaly karácsonyra kapott vacak műanyagnak tűnő pálya például még mindig teljes egészében megvan, és semmi amortizáció nem fedezhető fel rajta. Ugyanezt viszont nem mondhatom el az én gyerekkorombeli szuper Matchboxról...

Szóval itt tartunk most, ma nehezített pályán dolgozom, mert munka és program van, de két fiam is, az élet rendje már csak ilyen, de úgy nézem, holnap már bátran engedem oviba a Nándit, és vele Misit is. A mai napon meg bízom benne, hogy hozzák a szokásos jófej formájukat, és hagyják, hogy részt vegyek a mama-angolon, amit a nagycsaládosba szerveztünk, és amire nagy szükségem van, és a Mikulás megbeszélésen... Azok után, hogy hétfőn összesen csaknem 5 órát beszéltem telefonon, úgy érzem, ez a 9-12-ig tartó időszak gyerekek nélkül is kevés lenne minden megbeszélésére... :)

A szünet utolsó napja, és jaj, mindjárt itt a karácsony

2011-11-06T19:59:00.000+01:00

Holnap kezdődnek elvileg a hétköznapok. Kivéve, ha nem betegszik meg valamelyik gyerek, mert már tegnap este, és ma is a határon voltak este. Misi szerintem egy jó kis kruppos köhögésre gyúr, ahogy itt hallgatom a szuszogását, az időjárás meg a szmog különösen kedvezőek hozzá. Meglátjuk. Azért reménykedem, hogy megússzuk. És szégyen, nem szégyen, de nem csak azért, mert szegény gyerek, hanem cefetül elfáradtam ebben a nagy szünetelésben. Fárasztó volt. Egyik gyerek sem aludt egyszer sem délben, nonstop zaj és ricsaj, igények és kívánságok. És nagyon jó volt velük lenni, és mindenféle örömöket okozni, és programokat csinálni, és gyönyörködni a csillogó szemekben és lelkes, mosolygó arcocskákban, de jó lenne nagyon holnap hátradőlni egy picit, és nem csinálni semmit. Vagy olvasni mondjuk. Vagy varrni. Vagy felszámolni azt a borzasztó kuplerájt, amit magunk mögött hagytunk, de azt hiszem, ez nem vágyam a holnapi napra :). Bár még ez is jó opció, mert csend van közben.

A gyerekek azt hiszem, jól feltöltődtek, minden lecke elkészült, gyakorlás is volt, és mikor megkérdezték ma, hogy lesz-e holnap ovi meg iskola, és mondtam, hogy igen, egyetlen egy ellenvetést sem hallottam. Azt hittem rosszul. És rá is kérdeztem, de nem véletlen volt, várják az iskolát is, óvodát is. És én is. Csak apjuk nem a dolgozást. Elköltözött a cég, át Budára, kb háromnegyed órával többet kell utaznia naponta, ami az eddigi másfél-két órához képest is jelentős... Vagy lesz valami megoldás, vagy munkahely váltás lesz, mert így ez már nem vicces.

Nekem is jól esne a hétköznapokba belerázódni, meg kellene beszélni a helyzetet a régi munkahelyemmel, csináljuk az egyesületesdit, és kézbe kellene újra gyűjteni a háztartás szálait. Ráadásul most jöttem rá, hogy itt van, már a novembert tapossuk, és én még nem tudom, hogy kinek mit fogunk ajándékozni karácsonyra. Decemberben én már lábamat boltba nem szeretem betenni, annyira utálom a tömeget, és most még ötleteim sincsenek, nemhogy a beszerzést elkezdtem volna. Pedig jópár olyan ajándékötlet van, amit már ilyenkor elő kell készíteni.

A gyerekeknek már kitaláltam, hogy fésűtartó zsebes tárolót fogok varrni, csak még nem tudom, milyent. Azt találtam ki, hogy hoz az angyalka is ajándékot, meg mi is csinálunk azoknak, akiket szeretünk. Ezzel jól meg tudom magyarázni, hogy miért is beszélünk Gergővel az ajándékozósdiról, és hogy kerülnek dolgok a fa alá a mamáéknál, amiket közösen vásároltunk, meg hát a készítési folyamatoknak is azért részesei, akármiről is legyen szó.
Viszont hogy az angyal mit rak a fa alá, elképzelésem sincs. Egyrészt úgy gondolom, hogy játéknak egy darabnak sincs már helye a háztartásban. Másrészt viszont minek örül egy ilyen kicsi gyerek? Játéknak. Najó, könyvnek is. Rékának gondolom már kereshetek olyan könyvet, amit majd ő olvasgathat, ahogy tanul olvasni. De Nándinak komoly listája van olyan dolgokból, amiket nem akarok beengedni a gyerekszobába, lásd bakugán, vagy a várhatóan 3 napig tartó, aztán darabokra törő teszkós óriás autószállító kamion. Ehelyett valami ütőset kellene kitalálni, ami feledteti vele az eredeti vágyakat. Nyilván olyant, aminek kereke van, de legalábbis jármű. Misinek meg aztán végképp nincs szüksége semmire, ő mostanában legszívesebben gyerekekkel játszik. Gergővel meg egyenesen esélytelen vagyok. Szóval igazán nehéz lesz idén jó ajándékokat kitalálni, és szerencsére időm sincs már rá...

Sűrű szünet

2011-11-03T16:02:00.000+01:00

Amikor már a mama ránktelefonál, hogy írjak már blogot, mindig elszégyellem magam, hogy nem tudom tartani ezt a fránya kétnaponként írok valamit magunkról elhatározást. Ráadásul annyit lóg a fülemről a telefon munka és egyéb ügyben, hogy ha leteszem, örülök, és nem azon gondolkozom, kivel beszéltem régen, kit kellene felhívni. Pedig hát vannak páran...

A szünet nagyon eseménydúsra sikerült, egymást érik a nem szokványos dolgok, és még nincs is vége. Tegnap és ma Réka osztálytársai voltak nálunk játszani. Ma igazi lájtos kis együttjátszás volt, nekem ismerkedős, egymás blogját már olvassuk egy ideje, néhány szót is váltottunk már, most kicsit többet sikerült :) Rövid időn belül másodszor találkozom olyannal, hogy valaki olvas, tud a mindennapjaim egy részéről, van egy elképzelése rólam, míg én szinte semmit nem tudok róla. Ez elég fura érzés, nehezen oldom. Ha zavarban vagyok, vagy beszédkényszerem van, vagy túlságosan távolságtartó leszek, most az előbbit sikerült :)
A tegnapi vendégeskedés során eljutottunk a patakhoz is, ami nagyon gyönyörű és illatos ebben a verőfényes őszben, de nem élveztük sokáig, mert megfürdött az egyik vendég kislány. Mikor kérték, hogy hadd menjenek át a farönkön keresztben a víz felett, még eszembe is jutott, hogy mi van, ha valamelyik beleesik. Fel is mértem, hogy nem mély a víz, nincsenek rejtett farönkök, ágak a víz alatt, csak iszap. De igaziból nem hittem el, hogy beleesik valaki. Aztán mégis. Futottunk egy nagyot hazáig, de a csajoknak ez nagy kaland volt. Ruha akadt, a megfázás is remélem elmarad...
A tegnapi volt a nap, amikor Réka mondja meg, hogy mit tegyen a család, így délután még mekiben is jártunk. Én meg sajnáltam, hogy annyira szét vagyok esve, hogy nem tudok elintézni egy telefont sem. Viszont jó volt gubbasztani, és nézni ki a fejemből, amíg a gyerekek lebontják a játszóházat. Nándi talált magának új szerelmet is. Már nem Lellét veszi el az oviból feleségül inkább :)
Volt kedden temetőjárás is. Rékáék azt kapták házi feladatnak hittanon, hogy a gyertyát, amit ott készítettek, egy elhanyagolt síron gyújtsák meg, és imádkozzanak is az ott eltemetettért. Némi elkeseredést okozott, hogy Réka szembesült vele, hogy a meggyújtás után ott is kell hagyni. Elég nehéz volt, nagyon sajnálta. Nem sok esélye volt, de a nagy keresztnél, ahol a máshol eltemetettekért lehet gyertyát gyújtani, találkoztunk a hittan tanító nénivel, aki adott még egy kis biztatást a mi magyarázatunk mellé. Ez átlendítette végül.

Kedden délelőtt Anna-Peti-Gergő teljesítménytúrán voltunk. Ezt akkor találtam ki, ugyanis vannak olyan programok, amik abszolút ideálisak egy olyan családnak, ahol van egy Anna, egy Peti és egy Gergő, csak éppen Rékának, Nándinak és Misinek hívják őket. És hogy milyen vicces lenne, ha csinálnánk egy ilyen APG teljesítménytúrát, hogy a könyvek minden programját, minden meséjét valóra váltanánk.
Nos, szóval szombaton a barátnőmmel, aki Misi keresztanyukája, és két kislányával mentünk fel a fogaskerekűvel a Széchenyi-hegyre, felültünk a gőzmozdony vontatta Gyermekvasútra, leszálltunk a János-hegynél, sétáltunk egyet a rétesezőhöz. És itt nem tudtuk a teljesítménytúra utolsó állomását teljesíteni, ugyanis rajtunk kívül a Normafát még legalább 200ezren választották a jó idő miatt. Olyan tömeg volt, mint május elsején a Városligetben. Najó, ez túlzás, de nagyon sokan voltak. A rétesezőnél meg legalább 40-en álltak sorba, és ezt már nem vállaltuk. Még egy másik rétesesnél beálltunk 20.-nak, de végül inkább hazamentünk rétes nélkül. Szóval még nincs kipipálva a túra ezen állomása, de azt hiszem, elég lesz, ha egyszer visszamegyünk csak rétest enni :) Mondjuk nagyon jól éreztük magunkat, végre beszélgettünk is, a gyerekeknek egyenesen szuper volt, de igaziból kicsit a felnőtt elképzelés más volt a nap menetéről :)

A hétfő volt azt hiszem, a pihenő napunk, amikor megültünk nyugton a fenekünkön, és nem csináltunk semmit, csak egy kis reptéri kirándulást, amiről aztán félúton vissza is fordultunk a fele társaság örömére, a másik bánatára. Nem szép emlék. A vasárnapra nem is emlékszem, azt hiszem, a fiúk lazultak, és végre megszabadultam egy nappal a határidő előtt az utolsó beiskolázási utalványoktól, meg sütiket sütöttem... Szombaton meg az igazi kirándulás volt, amiről már írtam. És ennyi. Ezek voltak velünk. Ami még előttünk van, egy holnapi állatkert, mert a gyerekek ingyen mehetnek be, ha valami halloweenest rajzolnak vagy beöltöznek, illetve szombaton még egy barátnőzés, vasárnap pedig egy keresztelő. Már alig várom az iskolát, hogy végre pihenhessek.
A gondolataim nem igazán érem utol, úgyhogy azokról majd máskor :)

Kis lábnyom - játék!

2011-11-01T16:42:00.001+01:00

Megint ajánlgatok. Benevezünk egy hónapokig tartó versenyre, a környezetvédelem és energiatakarékosság jegyében. Tavaly már későn olvastam róla, most időben észbe kaptam. Ha van kedvetek, legyünk versenytársak! :) Nézzétek meg a honlapot, olvassatok utána, hátha kedvet kaptok. Szerintem csak nyerni lehet vele...

http://kislabnyom.hu

Már beírtam az óráink adatait, kíváncsi vagyok, mekkora a lábnyomunk. Egy hónap múlva kiderül. Aztán az is izgat, vajon tudjuk-e ezt csökkenteni... Mondjuk kicsi eséllyel fogok lemondani a forró fürdőről egy nehéz nap után, bár gyakran eszembe jut, hogy az unokáim valószínű már nem élik meg azt a luxust, hogy egy nagy kád forróvízben egyedül otthon fürdeni... Meglátjuk.

Igazi kirándulós

2011-10-31T09:55:00.000+01:00

Mióta gyerekünk született, összesen nem voltunk annyit kirándulni, mint ezen az őszön. És én személy szerint nagyon sajnálom, hogy lassan vége az ősznek és jön a hideg, és már csak alig pár alkalomra van lehetőség, amivel vélhetően nem is fogunk élni, mivel állandóan van valami, így ha nem szervezi meg helyettünk senki, akkor inkább maradunk itthon.

Jó, kirándulni voltunk máskor is, megnéztünk ezt-azt, sétálgatás is volt, de ez a soksok kilométeres séta az "alagútban" eddig kimaradt az életünkből. Természetesen, ahogy minden, ez a program is megosztotta a családot. Én azt mondom, hogy mindenki jól érezte magát, de azért különbözően.
Nándi elemében volt velem együtt. Már vizionálom magunkat, amint pár év múlva hátrahagyva a lustákat és az alagútban félőket, kettesben hódítjuk meg a környékbeli turistautakat. Réka becsületből nyavalygott ugyan, és lógott a kezemen, de alapjaiban jól érezte magát. Misi fél az "alagútban", vagyis a fák között, ami néha rá is tört. És persze őt kellett vinni a hátunkon elég sokat, egy kis alvásra volt szüksége, és az alvás után még kellett neki egy kis magáhoztérés is, ami nagyjából addig tartott, amíg visszaértünk az autóhoz. Jó találmány ez az ergo, menet közben egyáltalán nem fájt a vállam, de ha megálltunk, rögtön :) Gergő meg csak simán jól érezte magát :)

Csudajó kirándulás volt egyébként. A templomi közösséggel mentünk, jópár embert ismertem már közülük, több ovis és iskolatárs ott volt, és a nap végére még többeket ismertünk meg. Körülbelül annyit mehettünk, mint a múltkori zarándoklaton, de Réka ezt nem hitte el. Egyszerűen egész más volt a hangulat. Sokkal kevesebben voltunk, 300 helyett körülbelül 40-50-en, csupa-csupa kisgyerekes. A nagyobbak és a felnőttek másik, nehezebb útvonalon jöttek. Sokkal inkább biztonságban éreztem a gyerekeket, ha eltűntek a szemem elől, nem aggódtam annyira, biztos voltam benne, hogy tudják, kihez tartoznak, és nem engedik, hogy bajba kerüljenek. Többes számban írtam, de igaziból asszem mindenki tudja, hogy Nándira gondoltam :) Az is segített, hogy tapasztaltabb lettem, és virító narancssárga nadrágot adtam rá, így akár 100-150m-ről is kiszúrtam az erdőben. Többnyire egyébként elöl bandázott a túravezető Laci bácsival és vagy 10-15 gyerekkel, jól összebarátkoztak. Mi általában a sereghajtók előtt kullogtunk, sőt, néha még mögéjük is maradtunk a célhoz közeledve. Hiába, na, nem vagyunk gyakorlott túrázók. Ez így volt egyébként múltkor is, de akkor rosszul éreztem magam ettől, folyamatosan olyan érzésem volt, hogy sietni kell, hogy időre megyünk.

A Kétbükkfa-nyeregtől indultunk, megnéztük az Ördög-lyukat, aztán a Zsivány-szikláknál tartottunk egy nagyobb pihenőt, ahol többször frászt kaptam a hegyi-kecske gyermekeimtől, és ahol ezüstdiókat kellett keresni. Azért ezzel együtt is volt lehetőségem, hogy rácsodálkozzak a hely szépségére, még ha fotózni nem is tudtam. Aztán mentünk tovább Dobogókőre, ahol találkoztunk a Rám-szakadék felől érkező csapattal, és az erdőben volt egy nagyon szép közös mise is, ami alatt Misi bevágta a szunyát. A végére kellően elkezdtünk fázni annyira, hogy ne húzzuk a szánkat az előttünk álló kb. 3km-es visszaútra. Tettünk egy kis kitérőt a kilátóhoz, igaz a Dunát csak nagyon koncentrálva tudtuk kivenni, mert párás volt az idő, de így is gyönyörű volt a sok színes hegyoldal. Nagyon szeretem az ősznek ezt az arcát. Gondoltunk rá, hogy busszal megyünk vissza az autóhoz, de végül úgy döntöttünk, hogy jól bírják a gyerekek. És tényleg. Végig lefelé vezetett az út, Misi a hátamon volt, így lelkesen és viszonylag gyorsan haladtunk. Sokkal kevesebb szükség volt a lélektani pillanatokban előhúzott varázsédességekre és mesélésre. Útközben farakásokkal is találkoztunk, amiket meg lehetett mászni. Azért az egyik kicsit ijesztő volt, mert olyan 4 m magas volt, és hatalmas farönkökből állt. Mire odaértünk, Nándi már át is mászott rajta, Rékával végül felment Gergő, miután a pszichológiai hadviselés nem riasztotta el a leányt. Persze Gergő csúszott be az óriás rönkök közé, de sikerült kiszabadulnia :)

Összesen kb. 8-10 km-t gyalogoltunk, Misi ennek kb. a felét. Nem fáradtak el. Az autóban eszük ágában sem volt aludni, és este is nagyon nehezen ment az élmények letétele. Kép kevés készült, azok se sikerültek túl jól, de néhányat azért megosztok. Már csak Zsóka kérése miatt is :)

A misén végre elaludt... (A kapucni aztán tartotta a fejét, mert az ergonak ilyen is van, nem lötyögött ide-oda, de amíg nem aludt el, nem engedte bekapcsolni)

Ebédszünet a Zsivány-szikláknál.

Lenyűgözőek voltak az ottani fák, főleg a gyökerek, ahogy utat kerestek a sziklás talajban, időnként szabályos lépcsőket és kisebb barlangokat létrehozva a sziklák oldalain.

Valószerűtlen színű erdő és a két kis túramanó.

Nyelveken szeretni

2011-10-30T07:25:00.000+01:00

Misi szeretetnyelve a testi érintés. És ezzel, hogy ezt tudom, szembesültem azzal is, hogy mekkorát tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy Nándinak is a testi kontaktus a legfontosabb. Nándinak van valószínűleg a legnagyobb EQ-ja a gyerekek közül, ő tényleg minden szeretetnyelven kommunikál, és mindegyik fontos neki, kicsit úgy érzem, igazolásom is van, hogy ilyen sokáig megvezetett. Mondjuk ezzel az ajándékozós szeretetnyelvvel elég komoly leckét kaptam, hiszen a kedvelt jutalmazós-megvonós módszerem egyszerűen rosszul működik. Jó viselkedésért egy-egy alkalommal mondjuk simán megígértem egy olvadós rágót vagy szem gumicukrot. Pl. ha reggel veszekedés nélkül, időben sikerül elindulni. De Nándinak ezzel pont azt közlöm, hogy ha nem viselkedsz jól, nem kapsz, ergo nem szeretlek. Vagy ha nem pakolják össze a játékokat, elteszem, amit elöl találok. Ha megüti a játékkal a másikat, elveszem. Igyekszem ok-okozatokat magyarázni hozzá, és nem büntetést kitalálni, általában sikerrel. De még így is óhatatlanul jön a próbálkozás, hogy ha nem viselkedek jól, tényleg nem fog szeretni, tényleg csak ennyin múlik? Szóval nagyjából az ellenkezőjét érem el. Vagy azt, hogy zokogjon, és büntesse magát. (Nekem nem kell egy autó sem, nyugodtan dobd ki mindet! Összetépem a kedvenc rajzomat!) Tök jó. Rékánál meg Misinél viszont teljesen jól működnek ugyanezek a dolgok. De hogy kezeljem őket külön akkor? Nincs egyenlőre megoldásom, csak reményeim, hogy megtanulja ő is majd, hogy ez nem róla szól... Most új szintre helyeztem ezt, külön vele megbeszéltem egy nyugodt időszakban, hogy nekem fontos, hogy szót fogadjon, és hogy ez üzlet. Ha ő megtesz valamit, ami nekem fontos, akkor ő is kérhet valamit tőlem. Meglátjuk, mi sül ki belőle...

Misi nagyon akaratos korszakát éli. Ami rendben van, mert ennek van itt az ideje, de közben meg látszik, hogy hisztis is. Aminek nyilván oka vagyok, mert biztosan következetlenebb vagyok vele, mint mondjuk annak idején Rékával, aki hasonló kaliber, és akinek elég hamar letörtem a szarvait, és helyére kerültek a határok. Misi egy kis méregzsák, és gyakran behergeli magát annyira, hogy se lát, se hall. Ilyenkor az segít rajta, ha nem beszélek a konfliktusunkról, hanem ha mondjuk az volt az összeveszés tárgya, hogy nem teát kért, hanem vizet - pedig teát kért, és én azt is adtam!!! - akkor sok ordítás után, mikor már csak becsületből nem hagyja abba, én meg becsületből nem adok neki vizet, megkérdezem tőle, hogy a bocis pohárból jó lenne a tea? És akkor hálásan beleegyezik, és akkor elértük a win-win situationt, amiről még főiskolán tanultam sokat :)
És van, amikor előre látom, hogy egy ilyen behergelés lesz a vége, de nagyon nincs arra idő és energia, hogy kifuttassuk ezeket a köröket, vagy már a 15. dologba köt bele készen arra, hogy összeomoljon. És ilyenkor bizony előfordul, hogy némi fenyegetőzés után kap egyet a fenekére a fiú. Nála különösen figyelek rá, hogy szó nélkül ne kapjon. Hogy mindent kipróbáljak előtte. Nagyon megviseli, ha megütöm. És mégis, néha egyszerűen nem találok másik megoldást, még a legtürelmesebb napjaimon sem. Iszonyúan keservesen tud sírni tőle, és pár másodpercen belül kéri, hogy öleljem meg, hogy simogassam meg, hogy fogjam meg a kezét. Hogy ugye ez csak valami félreértés, és még mindig szeretem. És most már nincsenek kétségeim, hogy igen, azonnal meg kell szeretgetni, attól nem veszik el a fenyítés hatása. És ha nem is kéri, akkor is felajánlom, hogy megfogom a kezét, ha szeretné. Csak valami más megoldást találnék a fenékrecsapás helyett, a másik kettőnél egészen hatásosan működik, Rékánál elég a fenyegetés is, de ennél a Misinél meg a Nándinál muszáj elmenni a tettlegességig időnként. Mert még arra is képesek, hogy ha rákérdezek, hogy komolyan azt szeretnéd, hogy csapjam meg a feneked? Akkor pimaszul a szemembe néznek, és azt mondják, hogy "igen!"...

És itt van még nekem a harmadik nagy leckém, a Rékám a maga alakuló kis életével, akinek az a legnagyobb vágya, hogy ő mondhassa meg az egész családnak, hogy mit csináljon, és nem arra kell gondolni, hogy menjünk el az állatkertbe, hanem hogy mikor üljünk le enni, ki aludjon délben, és mit játsszon, hogy mit, együnk, vegyünk, tegyünk. Persze a nevelés azért a felnőttek dolga, mert a felelősséget nem vállalja, de egyébként. És jó, ha van néha egy-egy ilyen nap, ami csak az övé, amikor az ő kénye-kedvét szolgálja mindenki, de azért ez a vágy a hétköznapokban is ott van. És ha nem maradhat fenn tovább, ha Nándi vezeti az imát, ha nem maradhat otthon a sétából - amire egyébként jönni akar, mihelyt van lehetőség az otthon maradásra -, ha csak káposztás tésztát ehet vacsorára - amit egyébként szeret -, akkor máris tudja úgy érezni magát, hogy "engem senki sem szereeeet!"
A múltkor már Heninek mondtam, hogy teljesen meg vagyok győződve róla, hogy az ő nyelve a szolgálat, mert annyira ezek hiányától borul ki egy-egy nehéz nap után. Mégis bizonytalan vagyok, mert ugye ha ő szerető szolgálatot vár a többi embertől, akkor ő is így kellene közölje az ő szeretetét. És hát ő nem pattog nagyon a feladatokért, hogy segítsen nekem, vagy betartsa a kéréseim. Na, akkor mondta nekem a Heni, hogy mi van, ha a szótfogadás neki sokkal nehezebben megy, mint gondolom. És hogy van neki az a különleges dolga, ami egyáltalán nem jellemző gyerekekre, hogy szól, hogy tegyem el pl. a porcukrot a pultról, mert nem fogja kibírni, hogy ne egyen belőle. Ahogy ő is tőlünk a szótfogadást várja leginkább, úgy próbál ő is betartani mindent. De hát ez nehéz. És azt hiszem, igaza lehet Heninek. Még akkor is, ha bizonytalankodok. Mert azért igaz, hogy már szeret az ölembe beülni, szokott puszit adni, és kéri a szeretgetést, és elvárja, hogy ő is kapjon meglepiket, ha már Nándi kap, de ez talán a szokásos "lemaradok valamiről, ami a testvéremnek jó" dolgai közé tartozik. A kettesben töltött időt meg nem is igényli, csak mondjuk a közös tanulást. És akkor már csak arra kell figyelnem, hogy nehogy elvegyem a gyerek önállóságát azzal, hogy rosszul adagolom a szolgálatot és segítséget. Vagy túladagolom neki a felelősséget.

Persze, nagyon szerencsés dolog, hogy a három gyerek mást és mást tart fontosnak, így nem baj, ha ott a másik, míg szeretgetem a maga módján az egyiket, és a féltékenység is kevesebb így. De a szerencse ide vagy oda, komoly logisztikát igényel ez is... :)

Teljesen irreális...

2011-10-29T20:07:00.000+02:00

..., hogy Nándi reggel hat órás kelés után legyalogolt zokszó nélkül legalább 8 km-t, de inkább többet, mert egyrészt oda-vissza rohangált, másrészt mikor mi pihentünk, ő akkor is úton volt, majd este 8 órakor még mindig ébren van, annak ellenére, hogy egy órája próbáljuk rábírni az alvásra.

Misi az oviban

2011-10-28T19:29:00.000+02:00

Most már 4 hete ovis a legkisebbünk is. Hivatalosan még nincs vége a beszoktatási időszaknak, de azt hiszem, lassan kijelenthetem, hogy valódi ovis lett a Misi.

Pár nap alatt felfedeztük, hogy ha engedélyt kap az iPad reggel, akkor sírás van, ha nincs játék, nincs sírás sem. Nem volt nehéz döntés a csomagtartóba száműzni Gergő táskáját, mostanra már szóba sem kerül, hogy esetleg megkaphatják-e. És azóta Misi boldogan megy be a csoportba, úgy kell visszahívni pusziért, van, hogy meg se hallja. Tegnap volt kis beszélgetnivalóm az óvónénivel, aztán bekukkantottam a csoportba, mindkét fiam ott ült az egyik kisasztalnál, és elmélyülten rajzolgatott.

Az új óvónéni, aki pár hete érkezett, meg is lepődött rajta, hogy Misi éppcsak betöltötte a két és fél évet, annyira talpraesettnek látja. Teljesen nagyovisként viszi a tányért, a poharat, tartja be a szabályokat. Mondta, hogy mára már elég keveset van Nándi nyomában, már egyedül is kimegy a mosdóba, ha kell, nem kell hozzá a társaság, saját pajtásokkal játszik, saját dolgai vannak. Annyira, hogy a minap már konfliktusuk is volt egy NŐN, a barátnőm három és fél éves kislányán vesztek össze. Férfimódra lejátszották, szóban majd birkózással, és Dóri Misit választotta. Bevonultak a szobánkba, és nem mehettünk be utánuk. Magukra csukták az ajtót, és ott főzőcskéztek.

Szeret oviba menni. Nagyon. Örömmel öltözik, készül, megy. Szerintem büszke is rá, hogy ő már ovis. Néha becsületből mondja, hogy nem akar menni, mert a többiek is mondják, de minden meggyőződés nélkül. Múlt héten beugrottunk a családi napközibe, ahova járt. Azt hittem, örömmel megy majd, hiszen most már szereti az ovit is, meg minden. És nem. Sírt, hogy ne menjünk be, és végig húzogatott, hogy menjünk már haza. Fura.
Sokat mondogatja, hogy ő már nagyfiú, nem kicsi, nem kisbaba, hanem nagy. És eper. Egy tipikus párbeszéd:
- Mivan, te jócsont Misi?
- Nem vagyok jócsont!
- Csak Misi?
- Nem vagyok Misi!
- Akkor mi vagy?
- EPER!
- Jócsont eper?
- Csak eper vagyok!

Annyira ki tud akadni tőle, hogy ha kicsinek tituláljuk, hogy hihetetlen. Pedig kicsi a borhoz, az autóvezetéshez, ahhoz, hogy felálljon az ablakba, vagy meggyújtsa a gyufát, és még számtalan más dologhoz. Szerintünk. Szerinte ő már elég nagy bármihez.
Sokat javult a beszéde, lassult, jobban igyekszik, hogy megértsük. Ezért elég hálás vagyok :) Önállóbb, mint Réka. De azért nem csak jót tanul ő sem.

- Takarodj innen!!!
- Hát ezt meg hol hallottad?
- Egész nap ezt tanulom az oviban. Az Olivértől, mert ő rossz.

(Egyébként Olivér nem is olyan rossz, ma ünnep volt az oviban, az alapítót ünnepelték misével. És bizony Olivér csendben ült a mamája mellett, míg az én három gyerekem több zűrzavart csinált, mint az egész oviscsoport...)

Szóval intézményesült gyerekeim vannak, én pedig fáradt vagyok még mindig, de egészen másmilyen fáradtság ez, mint tavaly ilyenkor. Jó érzés, hogy jó helyen vannak, és jó nekik, és közben én kifáradhatok olyan dolgokban is, amik egy kicsit mások, mint az utóbbi évek hétköznapjaiban. Érdekes, hogy nem volt nehéz elengedni ezt, de nem volt az. Örülök neki.

Nagycsaládos

2011-10-25T20:20:00.000+02:00

Az életem egy részét mostanában a nagycsaládos egyesület tölti ki, (korábban írtam, hogy elnökhelyettes lettem) olyannyira, hogy az utóbbi napokban rendes túlórákkal ellátott részmunkaidőnek is megfelelt. Ma pl. nyolc órát tuti lehúztam, ha nem többet. Nagyon látom, hogy valószínűleg hosszútávon nem bírnám idegekkel a valódi munkahelyet, ahova mindig be kell járni. És azt is, hogy működne a távmunka. És azt is, hogy nem emlékszem, hogy annak idején vajon le tudtam-e tenni az íróasztalomra a munkámat, vagy hazahoztam a gondolataimban. Mert most még éjjel is van, hogy muszáj felkelnem leellenőrizni valamit, amiben nem vagyok biztos. És azt is, hogy ha egyszer majd pénzért szeretnék dolgozni, akkor lesz mit lobogtatni, hogy valódi munkát végeztem én, még ha önkéntes munka is volt az. Szóval jót tesz ez az önéletrajzomnak is. :)

Úgy tűnik, sínre került a hivatalossá válásunk, ami nagyon nagy dolog. Kicsi híján léket kapott az egész egy apróságon, amit sehogy nem tudtunk megoldani, akárhogy láttunk neki. És már ott tartottunk jó néhányan a tisztségviselők közül, hogy elég volt, nincs kedvünk tovább csinálni, de az utolsó előtti pillanatban minden megoldódott, és a bíróságon vannak a papírok, csak a bejegyzésre vár az egyesület. Nagyon drukkolunk, hogy még idén hivatalossá válhassunk, pályázatok szempontjából ez határozottan előnyös lenne.

Ezzel a kuszasággal egy csomó tervünk zátonyra futott, el is bizonytalanodtunk, meg energia sem maradt arra, hogy kipréseljük magunkból a végrehajtását a terveknek. Nem lett pl. mama-angol, amit gyerekfoglalkozással egybekötve csináltunk volna. Lapul a fűben a honlap elkészítése, mert még mindig nincs designer, aki elkészítené nekünk a képeket. Természetesen ingyen. Elbukott a krumpli- és befőttvásár, nincs gyógytorna, főzőklub, és még csomó másik tervet dobtunk félre, hogy majd később megszondázzuk a családokat, akarják-e egyáltalán valamelyiket.

Az viszont, hogy végre elindult a bejegyzés, jó nagyot lökött rajtunk. Két hét szervezés és egyeztetés után jól meg sikerült mozgatni a tagokat, és a kb. 70 jelentkező tagcsaládból körülbelül 50-et meg is tudtunk ismerni. Na, nem találtunk ki szuper programot, egyszerűen megismételtük az augusztusi hozd és viddet, ezúttal a téli ruhák jegyében, és hozzászerveztünk egy almavásárt. ( hazaialma.hu , szívből ajánlom mindenkinek, szép, és nagyon finom alma, nagyon jó áron)
A NOE pedig, vagyis a régiós titkár megszavazta nekünk a bizalmat, holott még senki nem fizetett tagdíjat, és részleltetett bennünket némi ingyen margarinból. Amit ugyanekkor tudtunk kiosztani.
Jól felgyorsultak az események így a múlt héten, mert pár óra alatt kellett összeszedni, hogy ki kér, volt belőle méltatlankodás a lecsúszók részéről, rossz érzés, hogy olyanok későn jelentkeztek, akik egyébként a munkánál is ott voltak. De a szigorú elszámolás miatt nem mertünk többet kérni, mint amire a tagság igényt tartott. Azért aztán ügyesen meg tudtuk oldani, és mindenkinek jutott valamennyi, általában két és fél kiló családonként. Ami azért tetemes mennyiség, egy darabig enni fogja mindenki :)
Vicces egyébként, hogy a szervezésben tényleg nagyon kivettem a részem, mégsem voltam ott, mert muszáj volt pont aznap börzére mennem árusítani. Viszont sok ismerőssel találkoztam, ami jó érzés volt, elég nehéz volt gyökereket ereszteni itt, de úgy tűnik, lassan sikerül.

Szóval rengeteg volt a levelezés, napi 3-4 órát is e-mailek írogatásával meg számok egyeztetésével foglalkoztam, és csomót kellett telefonálni is ezen kívül. Aztán mentünk ruhát válogatni, fűtést szerelni, takarítani, adományt elhozni, szóval zajlott az élet nagyon. Őszintén szólva nagyon megkönnyebbültem, hogy ma az utolsó előtti aláírást is begyűjtöttem az ívre. Még egy adag ott maradt a fagyasztóban, mert egy család nem reagál, de most már lassan lezárom a témát...
A margarin mellé jégkrémre is kaptunk ígéretet, de az olyan zűrzavaros mostanra, hogy kicsit reménykedek, hogy nem is lesz belőle semmi. Pedig szereztünk fagyasztót is, de csaknem ezer darabot (picikék) kellene benne eltárolni, egyik zűrös nap után álmomban egész éjjel egy raklap jégkrémes dobozt pakoltam egyik helyről a másikra, nehogy elolvadjanak, mire eljutnak a családokhoz.

És a nagy sikerre való tekintettel megint szárnyakat kaptunk, és már gyűlik, gyűlik a következő adag munka. Kedvezményes élelmiszervásárt akarunk összehozni még karácsony előtt, amire elkezdtem gyűjteni már az eladókat, kérem be az árajánlatokat, és Mikulás is jön majd a székhelyünkre decemberben, amíg várjuk, ajándékokat, díszeket készítünk karácsonyra. Ez sem kisszabású vállalkozás, tekintve, hogy még mindig egy fillér nélkül vagyunk, amíg nem szedhetünk tagdíjat, márpedig amíg nincs egyesület, nem nyúlhatunk pénzhez. Még kérni sem tudunk cégektől, hiszen nincs mögöttünk semmilyen szervezet, csupán magánszemélyek vagyunk. Csak a saját zsebünkbe nyúlhatunk, illetve innen-onnan szedhetjük össze a hozzávalókat, de igyekszünk megoldani. Abból gazdálkodunk majd, ami lesz :) Most elég optimisták vagyunk. Jó buli lesz megint!

Nándi számol

2011-10-23T19:16:00.000+02:00

Ebédnél vártunk, hogy Réka befejezze az evést, közben beszélgettünk a külföldiekről, több nyelven is elszámoltunk 10-ig. Nagyon tetszett nekik. Nándinak annyira, hogy ő is elszámolt egy idegen nyelven 10-ig:

akabi
kaki
pisi
puki
kuki
pisi
...
stb.

Előbb utóbb csak kinövik, ugye????

Utánozós majom!

2011-10-22T20:00:00.002+02:00

Amikor olyan tizenegypár éves voltam, a húgom meg kisiskolás, egyszer ültünk az asztalnál, csináltam valami szendvicset, és azt ettem. Ő meg nézte, nézte, aztán valami olyasmit mondott, hogy ne haragudjak, mert igazán nem utánozásból, de olyan látványosan jóízű szendvicseket csinálok, hogy muszáj ugyanolyant csinálnia, mert biztos, hogy finom. És ahogy ez a beszélgetés megmaradt bennem 20 év elteltével, ugyanúgy, vagy még erősebben maradt meg bennem az az érzés, hogy nem is értem, mi a baja a húgomnak, hiszen az tök jó, ha valami olyant csinálok, amit mások követendőnek tartanak.

Ez jutott eszembe a minap, hogy van remény, és egyszer a legkisebb is kikerül abból a korszakból, amikor nem lehet egyszerre az órára sem nézni, mert az is utánozásnak minősül, és ez az "utánozottat" bosszantja. Mert az, hogy ez másnál is így van, még Bartos Erikáéknál is - lásd annapetigergőkönyvek vonatkozó meséje a Megmondalak kötetben - már kevéssé vigasztal egy idő után.
A legkisebb egyébként most fedezi fel a~~z anya~~ testvérszivatás gyönyörűségét, és már látszik, hogy a tehetsége ebben Rékáéhoz hasonló. Mondjuk utánozásban pont a Nándi a legprofibb, mivel ő a legtürelmesebb, vagy csak legkitartóbb gyerekünk. Nagyon kitartóan tudja bosszantani a nővérét. Néha velem is megpróbálkozik, de abból mindig nagy röhögés lesz. :)

Persze aztán eszembe jutott az is, hogy vannak emberek (pl. bloggerek), akik nem nőnek ki ebből, és még felnőtt emberként is képesek megsértődni még azon is, ha például valaki ugyanarról a témáról ír, mint ők. És kígyót-békát kiabálnak. Jelzem, én különösen örülök, ha valakit, akiről tudom, hogy olvasóm gondolkozásra, véleményformálásra ihlet az, ami az én fejemben is forog. De persze én nem kutakodok ilyesmi után, és nagyon ritkán derül ki. Remélem azért az én gyerekeim azok közé tartoznak, akik kinövik majd. Gyors genetikai esélylatolgatást végeztem, és talán jó génjeik vannak, hirtelenjében nem találtam olyant a családban, aki az elmúlt 15-20 évben ilyenre panaszkodott volna.

Szemesnek áll a világ, avagy újabb hibát követtem el

2011-10-20T11:33:00.000+02:00

Kitúrtam Réka "szobájából" a cuccokat, hogy kint a fénynél majd összepakolom, ő meg közben tud tanulni.

Réka jön be, azt mondja:

- Nahát, így sokkal jobb! Ez még nem is jutott eszembe, hogy kitúrjam a rumlit!

Csakúgy, mert érdemes!

2011-10-19T14:24:00.002+02:00

Gyöngyszem a múltból

2011-10-19T13:31:00.000+02:00

Előző bejegyzésem kapcsán megosztom veletek a doboz egyik tartalmát. A kedvenc gimnáziumi tanárnőmtől kaptam útravalóul, a sors tréfás kedvét példázza, hogy jelenleg ő az öcsém anyósa. :)
Éveken keresztül az ágyam felett volt kitűzve, aztán dobozba került, ahol jelentősen megrágta egy egér. (Semmi mást, csak ezt...) Viszont a részletekre rá tudtam keresni a neten, így maradéktalanul meg tudom osztani veletek:

"A hibák kezelésének (egyik) módja az, ha van olyan barátunk, aki hajlandó idôt fordítani arra, hogy előzetesen átnézze a kísérleteink terveit, majd az eredményeket, amikor a kísérleteket befejeztük. Még jobb azonban, ha van egy ellenségünk. Az ellenség képes rengeteg időt és szellemi energiát áldozni arra, hogy kibogarássza – kicsiny vagy nagy – hibáinkat, és teszi mindezt ellenszolgáltatás nélkül. A baj az, hogy ritka az igazán tehetséges ellenség; a legtöbbjük csak olyan átlagos. Másik gond az ellenséggel, hogy néha barátunkká válik, és így sokat veszít a lelkesedéséből. Jelen sorok szerzôje így veszítette el három legjobb ellenségét. Bárkinek, nemcsak tudósoknak, szüksége van egynéhány jó ellenségre!"

Békésy György (Nobel-díj, 1961)

Leszámolni a múlttal

2011-10-19T08:52:00.000+02:00

Valahogy úgy alakult, hogy hiába házasodtunk össze, és hiába van saját közös otthonunk már 9 éve, a külön töltött múltunk, és valamennyi a közösből is a szülői házban maradt. És aztán valahogy pár hónap eltéréssel egyszerre rakták ki a régi otthonból az utolsó dobozokat, hogy most már ennek aztán nincs helye. És nyár óta itt álltak a dobozok a lépcső alatt. Halogattuk, halogattuk a szembenézést. Ami nem is a múlttól, sokkal inkább a feladattól való félelem volt. Hogy ki kell válogatni, mi az, amitől meg kell szabadulni. Mindketten ragaszkodunk teljesen felesleges tárgyakhoz, én talán még jobban.

Azért hosszas halogatás után nekiláttunk. Hát, kicsi lett a szemét-kupac. És körülbelül ugyanakkora, amit a gyerekeknek adtunk - jegyzetfüzetek, matricák, határidőnaplók, apróságok. Nagyon-nagyon boldogok voltak velük.

Megszabadultam a gimnazista hülyeségeimtől, bár nagyon nehéz volt. A 12-15 éves koromban írt szörnyűséges verseim nagy részétől. Szinte mindtől, nem válogattam, gőzöm nincs mi maradt, néhány emlékem van egyik-másikról, amik nagyon erős érzésekről szóltak, de nem keresgéltem, kivégeztem néhány füzetet, egy-kettőt tartottam meg. Valószínű úgysem fogom őket elolvasni. A naplóimat megkíméltem, bár beleolvasva hihetetlen, hogy így tudtam gondolkozni. Jól fog ez jönni, ha a gyerekeim kamaszodnak majd :D.
Nem tudtam kidobni a színjátszós múltam egyetlen darabját sem. Az oké, hogy a rólunk szóló cikkeket nem, de a szövegkönyveket, fesztiválkártyákat sem. Ahogy elkezdtem válogatni, annyira előjöttek azok az élmények, emlékek, ezt még szeretném máskor is átélni. Tekintélyes paksaméta, de maradt az utolsó cetliig. Ahogy a fényképek is, mind, mind. Válogatás nélkül. Meg sem néztem, hogy emlékszem-e még a nevekre, kik szerepelnek rajtuk.
Megszabadultam viszont végre az exek fényképeitől, de a leveleket nem volt szívem kidobálni. Talán segítenek majd, mikor a gyerekeim lesznek szerelmesek. Emlékezni, hogy nekem is volt pont ilyen. Az magától értetődő, hogy az esküvői üdvözlőlapokat, és emlékeket - pl. a tortáról a gyöngysor, meg a Gergő csokra a gomblyukból és hasonlók :D - nem vághatom szemétre, még ha egy nagy dobozt tesznek is ki...

És természetesen a Gergővel közös pályafutásunk dokumentumait sem szórhattam ki. Azokat azért kiválogattam, amikről nem jutott eszembe semmi, mondjuk rossz volt, hogy biztos valami fontos dolog miatt tettem el azt a vonatjegyet, valami emlékezetes dolog történhetett akkor, és most a kukába dobom a mementóját. Már próbálkozni sem fogok vele, hogy visszaemlékezzek, miért is volt fontos 7-8 éve, mikor az első szelektálást végeztem. De nagyjából az összes mozifilmre, egyéb jegyre emlékszem, amikre együtt mentünk, előjöttek a körülmények, meg minden, bár összevitatkoztunk rajta, hogy melyik is volt az a film, amin csak ketten voltunk benn a moziban, senki más. :) Még tanú sincs, aki segíthetne eldönteni. Persze azt tudjuk, hogy az én agyamban nem lehet bízni, és hogy Gergőnek mindig igaza van, úgyhogy én hallgattam el. De ez nem jelenti azt, hogy meggyőzött :) Mindenesetre nagyon sok olyan dolog eszembe jutott, amire már rég nem gondoltam, és ez jó volt nagyon, mert szép emlékek voltak ezek.
És beleolvasgattam a szerelmesleveleinkbe, és hát elég komoly lelki életet éltem, kész csoda, hogy az én hites uram képes volt engem elviselni, és megvárni, amíg ezt a lelki-hullámvasutas időszakot kinövöm. Van most is hullámzás, de most nem ő a tárgya, gondolom ezt sokkal könnyebb elviselni :D És azon is meglepődtem, hogy micsoda leveleket kaptam én annak idején, ki sem nézném az én drága páromból. Egészen meghatódtam rajta. Hát, igen, szerelmesek voltunk mindketten :) Még most is, de azért nem ez a 3000 fokon lángolás, nem is baj, mert ahogy olvasgattam, emésztő tűz volt, nem lehet ezt egy életen át csinálni :) . Viszont jó, hogy volt. Jó emlékezni rá, hogy ez sem maradt ki, és ez is közös.

Gergő dobozába nem kotrok bele nyilvánosan, de nem tudom, került-e valami szemétre :). Élmény volt asszisztálni hozzá, annyit azért elárulok, meg azt is, hogy rövidebb ideig tartott, és hogy én sokkal többet beszéltem :D.

Szóval ez volt. Öt dobozból lett három, nem annyira telepakolva, néhány emlék felejtésre ítélve, a többi várja, hogy újabb 10 év múlva majd megint kevesebb legyen az, amit úgy ítélünk meg, hogy érdemes rá emlékezni.

Jaj, a hátam...

2011-10-18T08:35:00.000+02:00

Az úgy volt, hogy szombaton részt vettünk az iskolai zarándoklaton. Nem. Igaziból úgy kezdődött, hogy sok sok véletlen folytán elfeküdtem a gerincemet, és huzatot kapott a derekam, amitől beállt a lumbágóm. Isiásszal együtt. És itt jött az, hogy szombat reggel felébredtem, és éreztem, hogy ha most megtehetném, akkor a nap nagy részét inkább pihenéssel, és nem túrázással tölteném. De akárhogy gondolkoztam és forgattam a derekam, arra jutottam, hogy lehet, hogy jobb, ha elmegyünk mind, ez az optimális megoldás, a Jóisten csak nem szúr ki velem, ha már zarándokolni megyek.
Szóval a Jóistent számításba vettem, csak azt nem, hogy az ördög viszont nem alszik.

Mert kizárólag a busszal érkezőket szondázta meg az igazgató bácsi, hogy a rövidebb 5.5 km-es túrát vagy a 7km-es nehezebbet választják-e. És a kisgyerekesek mind autóval érkeztek. És úgy döntöttek, hogy hosszabb nehéz lesz csak, mert alig páran választották a buszon a rövidebbet. Aztán hallottam olyant is, hogy a rövidebben mentünk, de akárhogy is, becsúszhatott valami gikszer, úgyhogy a két és fél éves, és ruhástul vagy 20 kilós Misivel együtt 4 órát gyalogoltunk. Aki még azért délben tud aludni. Mert a cipelésre felkészültünk az ergoval, de arra nem, hogy ilyen sokat kell majd vinni. A két és fél órára tervezett sétából olyan fél órát gondoltam, hogy vinni kell a seggét. Ami egyébként be is jött volna, mert összesen kicsit több mint egy órát kellett vinni. Viszont ebben a bő egy órában már óhatatlanul nekem is sorra kellett kerülni, hátfájás ide vagy oda, vagy ottmaradunk az ordító Misivel az erdő közepén, ki tudja hol. Bár megmondom őszintén, a nagyobb súly ellenére könnyebb volt vinni, mint a hátizsákot, nem véletlen hívják ergonak a hordozónkat... És jó meleg is volt a derekamnak :)
Nándi végigrohangálta az egészet, ő többet is ment, mert előre-hátra futkosott. Jó sokat aggódtam, mert ismerem az ötleteit és az azokhoz való ragaszkodást, és nem szerettem, mikor nem láttam. Pedig bőven volt olyan, hogy ő az első 100 ember között ment, mi pedig a 300.-ak voltunk... Ráadásul ő aludt el utoljára az autóban is. Kis vasember. Talált magának 10 éves nagylányokat, akik gondját viselték, nagyon boldog volt :)
Réka nyafogott ugyan sokat, de becsülettel végiggyalogolta az utat velünk. Néha vele kapcsolatban az az érzésem, hogy már csak megszokásból siránkozik. Jutalmul választhatott egy mesét, amit még eddig nem látott, és megnéztük vasárnap. Kétszer is.
Nekem egy olyan pillanat volt, mikor magam miatt megijedtem. Miután felmentünk egy elég meredek részen - Nándi rohamtempót diktált, mert lemaradt a nagylányoktól -, megálltunk, leültem, és utána alig tudtam felállni, és továbbmenni. De aztán nemalvóördög ide vagy oda, a Jóisten tényleg nem hagyott cserben, én nem ültem le többet, és este még ki is tudtam szállni egyedül az autóból. És aztán a vasárnapot szigorúan végigfeküdtem (percekbe telt, míg fel tudtam kelni, így sokszor meggondoltam), és még tegnap is szinte egész nap ágyban voltam, szedem a gyulladáscsökkentőt, most már gyógyulok. Ma erőszakkal vissza kell tartani magam a napok óta földön heverő vackok elpakolásától, mert a hajolgatás bizonyára néhány újabb fekvéssel töltendő napot eredményezne. :) Megvár az holnap is...

Viszont így most kiélvezem, hogy nem kell autóznom, mert Gergő intéz mindent, és legálisan fekhetek, pihenhetek. El is határoztam, hogy benevezünk a betlehemkészítő versenyre az iskolában, egy ilyen betlehemmel. Már a fejeket kettő híján elkészítettük Rékával :) Kíváncsi vagyok, hol akadok majd el. Van rá 5 hét, remélem végzünk...

Misiségek

2011-10-16T19:30:00.000+02:00

Apja nyakában ül, meglátja, hogy a nagyok valami érdekeset találtak a távolban.
- ÁÁÁÁ, apa! - ásít. - Elfáradtam, tegyél le!

Ugyanez máshogy (és még számtalan szituációban), reggel felébred, ásít:
- ÁÁÁÁ, elfáradtam az alvásban, megyek reggelizni.

Az alábbi párbeszédhez egy karbafont kezű, durcás arcú, nagyon morcos Misit kell elképzelni:
- Mész holnap oviba?
- Nem!
- Nem jó ott neked?
- Nem!
- És mi nem jó, a reggeli?
- De! Az jó! - nagyon morcos ám!
- És a hajó az udvaron, az nem jó?
- De! Jó!
- És a rajzolás rossz?
- De! Az is jó!
- És az uzsonna rossz?
- Igen! Jó az uzsonna!
- És a ragasztás rossz?
- Jó!
- Akkor mész holnap oviba?
- Igen! Megyek! - Megenyhül, felderül az arca - Jó az ovi!

- Gyere Misi, aludjunk!
- Nem!
- Ha szépen lefekszel aludni, kapsz egy gumicukrot!
- Jó, megyek!
Lemegyek a gumicukorért, mire visszaérek, becsomagolva fekszik az ágyában. Megkapja a gumicukrot, befordul a falnak, 5 perc múlva már alszik, hangját nem hallom. Hiszen megegyeztünk.

- Mit csináltál ma az oviban?
- Etteeem.... éééés.... játszottam is.

- Mi volt ma az oviban? - a hírekre voltam kíváncsi.
- Leves meg tészta! Sokat ettem!

Kirándulunk.
- Mikor érünk oda a kijárathoz?
- Nem jó neked a kirándulás?
- Nem!
- Miért?
- Az alagúttól!
- ??????? A fák miatt? Nem szereted az erdőt?
- Igen. Félek.

És jelenleg két funciója van, vagy meg van sértődve valamin, vagy szívből kacag. És Nándival olyan jó tesók, hogy hihetetlen, lehet, hogy nem tart már sokáig, Rékával már megvannak az összezördülések, mert nem mindig akarja azt, amit a nagylány. Elég gyakran hangzik fel a dacos hangocskáján, hogy "bújj a lukba, onnan meg a vécélukba!"Meg hogy "Aki mondja másra...! Te mondod magadra!"
Mindig kapható minden balhéra, és ha nem fáj nagyon, nem veszi sértésnek, bántásnak, amit Nándi csinál, mindig csak játéknak. És ha még eredetileg más is volt a cél, a végén játék is lesz belőle. Nándi bármit csinálhat, ha meglöki, Misi kacagva visszalöki, és egy fél perc múlva már visítozva gurulnak a nevetéstől, vagy birkóznak. Aztán felpattannak és versenyt futnak, hogy aztán leüljenek, és tologassák az autókat, vagy sínt építsenek.
És beszél, és beszél, és beszél, hihetetlen szókinccsel, fantasztikus mondatokat alkot, amit most már néha idegenek is megértenek. És szép, és kerek és okos. A mi kis kerek Mihály Bendegúzunk, akinek valószínűleg nem véletlen változott meg az utolsó előtti pillanatban Bulcsúról Bendegúzra a második keresztneve...

Gyermeki találékonyság

2011-10-15T07:20:00.000+02:00

Ülünk a kocsiban, úton az iskola-óvoda kör lefutásán. Nándi kérné az iPadot, de mivel szinte minden alkalommal, amikor az autóban játszottak vele, balhé volt, és Misi sírt, mikor be kellett menni a csoportba, egyébként nem, kérés megtagadva.
É: - Nem, mert összevesztek rajta.
Nándi: - Nem veszekszüüüünk!
É: - De, egészen biztosan veszekedés lesz, nem adom oda. Kész, téma lezárva.
Nándi: - Anyaaa! Naaa! Nem lesz veszekedéééés!
Réka: - De, lesz veszekedés!
Nándi: - Nem lesz!
Réka: - De!
Nándi: - Nem!
Réka: - dededededededede
Nándi: - nemnemnemnemnemnemnem
.....

Még iPad sem kellett nekik hozzá.

A negyedikről

2011-10-12T16:10:00.000+02:00

Nem tudom, hogy okos dolog-e nyilvánossá tenni ezt a posztomat. Nagyon sokat hezitáltam rajta. De az utóbbi hónapokat annyira kitölti ez a gondolat, hogy nem bírom, hogy ne próbáljam meg betűkbe önteni.

Amikor összeházasodtunk Gergővel, akkor négyet terveztünk. Gyerekből. Aztán ez villámgyorsan lecsökkent háromra, sőt, Gergőnél asszem Nándi után kerek volt már a világ, csak sodródott velem. Aztán a három császár után jól rám is ijesztettek, meg kellően el is fáradtam, meg anyagilag, fizikailag is kezdjük látni, hogy mivel is jár a gyerekhad. Szóval minden észérv arra mutat, hogy elég, elértük a határokat, boldogok vagyunk, fáradtak vagyunk, ahogy egy cigányasszony mondta, pont elég jóból is, gondból is.

Aztán olvastam egy könyvet (Minden érv Rómába vezet), és megértettem, hogy mi is a baja a katolikus egyháznak a modern fogamzásgátlással. Mert ezzel a mai világgal való szembehelyezkedéssel én nem értettem egyet, maradi felfogásnak tartottam. És most viszont megértettem. Nem fogom ezt kifejteni, akit érdekel, olvassa el a könyvet, bár az is lehet, hogy másnak ez kevés, vitatkozni sem akarok róla, ez mindenkinek a saját egyéni dolga, hogy mit gondol, mit fogad el, én ezt a tanítást el kellett fogadjam, pedig nem akartam, kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Bennem nagyon sokáig dolgozott, és komoly lelki válságot okozott, amit még oldani sem tudtam, lévén az én drága jó férjem nem hívő. Kapkodtam fűhöz-fához, orvoshoz, paphoz, barátnőkhöz, ismerősökhöz, míg végre letisztultak bennem a körvonalak. Vagy legalábbis remélem. Időről-időre azért még kitör bennem egy-egy érzelmi vulkán, nem tudom igaziból lezárni a témát. Merthogy körvonalak vannak, válaszom azonban még nincs. Hogy kell-e nekem, nekünk vállalni ezt a negyediket.

Mit tagadjam, vágyok rá. Egyre jobban. Biztos attól, hogy egyre nagyobbak, és nincs igazán picink, az élet is egyre könnyebb mellettük. Igaziból a piciség nem is hiányzik, nem szeretnék pelenkázni, nem szeretném a babavárás nyűgeit, a kialvatlanságot (tovább fokozni), az újfajta féltékenységet, a négyfelé osztódás megtanulását, a minivel oviba-iskolába hordást, terhesen vezetést. És gondolni sem merek arra, hogy az a gyerek hogy kerülne ki belőlem egy negyedik műtét során. Ezeket nem szeretném. És mégis valami hihetetlenül elemi erővel vágyok rá, hogy legyen, hogy ezt a sok-sok észérvet mind lesöpörhessem, és csak arra gondolhassak, hogy milyen jó, hogy van, hogy még többen vannak, hogy még többet lehet szeretni.

Az orvos nem tudott segíteni, csak tanácsokkal. Nem tudta azt mondani, hogy vállalhatjuk, vagy nem a negyediket. A terhesség végén talán kiderül, hogy van-e veszély vagy nincs. Ajánlott fel lehetőségeket, amik talán adnak némi biztonságot, de ennyi. Nem tudott igent vagy nemet mondani. És ezen a ponton szükségszerűen el kellett érkeznem oda, hogy ezt az egész terhet le kell tennem valaki másnak a kezébe. És ez iszonyú nehéz nekem. Hogy ne az én, a mi döntésünk legyen az, hogy legyen-e még gyerekünk. Hanem valóban odabízni magam. Mert mikor úgy vagyok vele, hogy oké, legyen, jöjjön, akkor azonnal túl akarok lenni rajta, hogy akkor adjuk meg a módját, legyen itt, legyünk túl a nehezén, a döntés eredményén, ha már van, akkor már lehet örömmel vinni a terhet, a döntés terhét. Aztán meg máskor, hogy akkor ne legyen, és kész, tegyünk meg mindent, hogy három kis életről kelljen csak gondoskodnunk. Eltüntetem a babás holmikat a házból az utolsó darabig, és archiváljuk ezt a részt az életünkben, hogy legyen mire emlékezni.

De ez, hogy adunk 15-20% esélyt annak, hogy legyen, ez napról-napra próbára tesz. Talán azon a részen már túl vagyok, hogy odaadtam: aki jobban tudja, hogy mi jó nekem, az döntsön helyettem. Csak azon a részen nem tudom magam túltenni, hogy ÉN nem tudom, hogy mi a jó nekem. Hogy nem tudom, mi a döntés. Tudni akarom. Nagyon nehéz, hogy nem tudom. Azt hiszem, ez jókora türelmi lecke lesz.

Éjszakai kóborlók

2011-10-11T22:36:00.000+02:00

Szinte mindig Misi az első. Döngenek a kicsi de súlyos lépések. Döb-döb-döb-döb-döb-döb-Bamm. Megáll a mi szobánkba vezető két lépcső tetején. Bamm-döb. Bamm-döbb. Lejön. Dib-dib-dib-dib. Majd az ágy végében hasra vetődik kettőnk között, és felkúszik. Befészkeli magát, szusszan egyet, és alszik. Talán fel sem ébred közben. Nem szól hozzám, nem néz rám, ha felemelem a takarómat, boldogan odabújik. A múlt héten egyik nap felébredtem, mentem sorra takarni a gyerekeket. Réka rendben, Nándi rendben, Misi... Nincs az ágyában, sőt, hideg az ágy. Pedig fenn volt a leesésgátló. Azért kerestem a földön, az ágy alatt, sehol. Már majdnem megijedtem, de aztán inkább visszamentem az ágyunkhoz, hát, ott feküdt. Észre sem vettem, hogy jött, még azt sem, hogy ott van.

A második általában Nándi. Többnyire sűrű anyázással kezd, amire rutinosan nem válaszolok, majd jön. Megjöttem! Jó, gyere, mutatom neki a jobb oldalamat, az a szabad. Ledobja, amit hozott, megy a következő fordulóért. Van, hogy három körben érkezik meg, van, hogy nekem kell megkeresni valamit. Kisgyüri, nagygyüri, takaró, párna, egyéb kiegészítők lefekvés állapota szerint. Lefekszik keresztben, bedugja a lábát a lábamhoz, rosszabb napokon még rendre kell utasítani, hogy ne rugdosson, 10 perc után kimegy még pisilni, kér egy pohár vizet, aztán elalszik. Én meg kirakok pár dolgot az ágyból, hogy elférjünk.

Ekkor érkezik meg általában Réka. Ha jön. Hangtalanul oson még a nyikorgó lépcsőn is. Rutinosan hozza a párnáját takaróját, megáll az ágy végében, és megkérdezi, hova fekhetek? Jön a bal oldalamra az ágy végében, ez az új helye, korábban Misit toltuk apjuk nyakára, és Réka jött a tövembe. Bekuckózza magát, és alszik.

Teltház van, 5 óra körül. Általában nem alszom vissza, mielőtt megszólal az óra. Gergő alszik a falon függőlegesen, mindenhol gyerek-végtagok, mozdulni sem lehet anélkül, hogy valaki valamilyen alkatrészére rá ne feküdjek. Biztos nem tart már sokáig ez a nagy vándorlás. De nem várom a végét. Talán túl vagyok a holtponton, és nem oszt nem szoroz már ez a pár éjszaka, de inkább kapaszkodok ezekbe a sokszuszogós hajnalokba. Szeretem, hogy jönnek. Hiányozni fog.

Az a fránya zene

2011-10-11T15:03:00.000+02:00

Szóval Rékát végül beírattam szolfézsra. Elég nehéz döntés volt. Dilemmáztam egy adagot itt is róla. És végül az igen mellett döntöttem. Mert azt gondolom, hogy a zenei nevelés fontos. Aztán meg Réka szörnyen szeretne hegedülni tanulni, mióta egyik ovistársa hegedülni tanult. Nem vagyok benne biztos, hogy pont a hegedű az ő hangszere, de ezt ne én döntsem el. Jobb, ha valaki olyan mondja meg, aki ért is hozzá. Mert én nem. És ne akkor mondják rá, hogy alkalmatlan, mikor felvételiznie kell, mert az lehet, hogy megviselné.

Itt van az én Réka lányom, aki meglehetősen nehezen követi a dallamokat. De azt nagyon lelkesen. Imád énekelni, dalokat költeni, dudorászni. Csak iszonyúan hamisan. Nándi, sőt, Misi is következetesebben dalol. Ami nem összehasonlítás, csak már nem tudom azt mondani, hogy majd belejön. Magától nem. Tavaly, zeneovin nagyon sokat fejlődött, pedig nem járt minden alkalommal. Ezen és Erika kommentjén felbuzdulva írattam be végül szolfézsra egy nagyon kedves nénihez, akivel beszéltem is arról előzetesen, hogy mi a helyzet, és hogy ő mit gondol róla. Azt gondolta, hogy érdemes megpróbálni, és az igazgató bácsi is ezt javasolta, aki szintén zenész, és gyerekként hasonló cipőben járt.

Egyáltalán nem vagyok különórapárti elsőben. Mégis úgy döntöttem, hogy ezt a heti kétszer negyvenöt percet megpróbáljuk, amíg élvezi. Ha már nem tetszik neki, valóban szenved tőle, nem kell mennie. Attól tartok, hogy nemsokára ráébred, ráébresztik, hogy neki nem úgy megy az éneklés, mint a többieknek, és akkor bezár. Akkor már nem lesz lehetőség fejlesztésre. Lehet, hogy mire ez az idő elérkezne, már menni fog neki. Nem várom, hogy dalospacsirta legyen, hogy kórusban énekeljen. De azt nagyon szeretném, ha az éneklésnek ezt a hihetetlen örömét meg tudná őrizni, és 1-2-3 év múlva ne hallgasson el, mert kinevetik. Persze az is lehet, hogy ez csak önigazolás.
Az is segített a döntésben, hogy direkt olyan napokra tették be a szolfézst, amikor 4 órájuk van, megebédelnek, és utána mennek, helyben az iskolában. És persze van egy adag önmegvalósítás, mert én nagyon szerettem volna zenét tanulni, de nem lehetett. De talán ennek vagyok annyira tudatában, hogy ne erőltessem. Gyakran kell legyőznöm magamat a gyereknevelésben, kezd gyakorlatom lenni benne.

Néha elbizonytalanodok, hogy van-e értelme. Hogy valódi-e a fejlődés. Néha még abban is, hogy nem siettetem-e azt, hogy kiderüljön az, hogy ez nem az a terület, amiben alig üti az átlagos szintet. De Réka nagyon lelkes, élvezi. Még a szótagolvasásnál is azon örömködik, ha talál egy tá-t vagy egy ti-t, és tapsolja azonnal. És ez biztos, hogy nem nekem, a normáimnak való megfelelés miatt van. Itt aztán keményen érezhető az én bizonytalanságom, amibe nyugodtan kapaszkodhatna, és mondhatná, hogy nem akar. Még vissza sem fogom magam, mint az iskolánál. Ugyanúgy, mint az iskolai dolgokkal, nem tudom, hogy normális-e, hogy nem tud ütni mérőt, hogy nem tudom neki elmagyarázni, hogy az ti, és nem titi, hanem csak a kettő a titi :) Mondjuk az is igaz, hogy ezeket az aggodalmakat sokkal könnyebb elengedni, mint az iskolaikat, mert ha egyszer rámondják, hogy felesleges próbálkozni, nem fog menni, akkor egyszerűen felajánlom Rékának, hogy járjon inkább balettra, és lecseréljük. Mert oda járna, csak este van, és nem akarom rángatni az egész bandát.

Nem rossz az, ha valaki nem tud énekelni, nem tud zenélni, semmi baj nincs vele, apukám sem tud, mégis nagyon jó ember. Nem lesz tőle kevesebb. Annyi más dolog van még a világon, amivel lehet foglalkozni, kiteljesedni benne. Réka ráadásul nagyon érdeklődő kislány. De azért akkor is úgy gondolom, hogy érdemes megpróbálni. Meglátjuk.

Iskolásdi

2011-10-10T21:14:00.000+02:00

Egyre jobban szenvedek ettől az iskolás dologtól. Nem az állandó vezetéstől meg gyerekrángatástól, bár az sem kutya, de még mindig borzasztóan hálás vagyok azért, hogy ide járhat a lányunk, és úgy gondolom, hogy nagyon jó döntés volt. És megéri a pénzt, időt, energiát, bár biztos fogok még panaszkodni... :)

Az nagyon nehéz nekem, hogy elképzelésem sincsen, hogy ezek az iskolás dolgok ezek teljesen normálisak, vagy nem, és van-e szükség segítségre. Például az írás. Hogy vajon hol a határ, amikor radírozni kell, és újra íratni egy íráselemet? Nem tudom eldönteni, hogy gyakoroltassak-e pluszban Rékával, vagy elegendő az, amit felad a tanító néni. Nekünk kitéptek lapot, és mindent újra kellett csinálni. A mi tanító nénink látja, hogy igyekszik a leány, hogy ülünk rajta, hogy ki van radírozva, újra próbálja, és a nem olyan szép íráselemek mellett is egyre gyakrabban ott van a mosolygó. De azért nem szép. Határozottan nem.

Vagy a szorgalmi. "Jó" lett a szorgalom szeptemberre, mert nincsenek meg a szorgalmi házik. Mert azt nem csinálja meg. Kell erőltetni, vagy nem? Ha nem megy, akkor azért érdemes megcsinálni a szorgalmit, hogy gyakoroljon. Ha meg megy, akkor a sikerélményért. Én mindig minden szorgalmit megcsináltam, olyan nehéz megérteni, hogy neki nincs kedve.

Vagy az olvasás. Iszonyú gyorsan haladnak szerintem, és néha nagyon akadozva mennek a hangok, a szótagok, látom, hogy lesi a segítséget, az oszlopok felett a képeket. De biztos azért van ott, hogy leshesse, nem? És ott van majdnem minden nap a mosolygó az olvasnivaló mellett. De közben meg úgy aggódok, hogy mi lesz, ha valami rész nehezebben marad meg, és akkor az el fogja kísérni egy darabon. Pl. haragban van az ú hanggal, rendszeresen ó lesz belőle. És néha az e-i -t is keveri, ha már unja a tanulást. De kell akkor háromszor olvastatnom vele, ha 2 van feladva? Vagy ez normális?

Vagy a matek. Én azt hittem, hogy baromi ügyes matekból, mindig az volt a levezető házi, kirázta kisujjból, megvolt a sikerélmény. Nagyon logikusan gondolkozik, átlátja az összefüggéseket, számfogalma van, 10-ig nagyjából simán ad össze fejben. (Volt felmérő, 82.5%-os lett neki, mert 4 feladatot egyszerűen nem csinált meg. 3 hibája lett egyébként a figyelmetlenségen felül. )
És most jött az összeadás. 0, 1 és 2. A maximum eredmény 2. Több mint fél órát ültünk felette, talán háromnegyedet is, míg az összes lehetséges módon összeadtuk ezeket a számokat, összesen kb. 15 példa volt, persze ismétlődtek. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem érti, hogy mi az, hogy ...+1=1. Ide ő beírná a kettőt. Mert egy meg egy az kettő. Beírta a kettőt, mondom neki, olvassa el, igaz-e, amit odaírt. Nem, mert az három. De hármat nem írhat, mert még csak az egyet meg a kettőt tanulták írni... De nem a nullával van a baja, azt érti, meg akkor is kever, ha nincs a képben nulla. Szóval az egyenlőség másik oldalát javítaná, nem azt, ami a feladat. És nem tudtam megértetni vele, igaziból rá sem jöttem, mit nem ért, miért nem tudja megcsinálni, pedig nagyon akartam, és Gergő is próbált segíteni neki. Sőt, a végére már annyira belezavarodott szegény, hogy még azt sem hitte el, ha valamit jól csinált. Ma először fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy korán ment iskolába?

Vagy a szolfézs. Hát, nem tudom, kellett-e ezt. De nagyon lelkesen tanulja, gyakorolja, énekli, tapsolja. Most megint nem fejtem ezt ki bővebben, most már benne vagyunk, remélem tényleg fejlődik, ha lassan is. A furulyát végül megoldottuk, a kottából úgy néz ki sikerül a két első dalt eljátszani, még ha a ritmus nem is mindig stimmel. Úgy nem megy, hogy ő énekli magában, ami nekem nagyon fura... De vajon a többi gyereknek is így (nem) megy? Vagy igaziból megy neki, és ez egy átlagos teljesítmény? Csak én várok többet tőle, mint ami elvárható?

Aztán szörnyen izgat, hogy milyen neki az iskolában a gyerekekkel. Nem tudja az osztálytársak nevét, még azt sem, ki ül mellette - ültetés volt 2 hete -, nem köszön a tanároknak az iskolában, a portán. Amikor ott maradtam délután a fiúkkal, amíg az udvaron játszottak, akkor gyakran látom, hogy egyedül játszik inkább, mikor a szülinapon voltunk akkor is inkább különvált. Mondjuk azért talán nem mindig, de főleg.

És persze még mindig nem barátkoztam meg a kivágni, bevinni, nem otthonfelejteni, aláírni, beadni, megnézni, ellenőrizni körökkel. Ma pl. iskolaköpeny nem volt, a múlt héten szolfézs cucc maradt el, a vödrös munkafüzet borítékjait is rosszul számoztam fel, ami miatt két órán nem tudott dolgozni Réka, pedig vele voltak a feladatok. De még csak 6 hete van iskola, csak belejövünk mindketten...

És a leckét vajon mennyire kell önállóan megcsinálnia? Baj az, ha állandóan hív, hogy radírozzak, ellenőrizzek, mielőtt még végezne egy-egy teljes feladattal? A napköziben elkészül vele egyedül is, az egy óra elég rá, de otthon...

Szóval ilyeneken bírok agyalni, meg szenvedni, hogy jó-e ez így. Már nagyon várom, hogy lehessen menni fogadóórára, és megkérdezzem, mi a helyzet a Rékával, hogy megnyugtassanak, hogy minden rendben van, csak egy kicsit hajlamos rá, hogy a saját dolgaival foglalkozzon. Mert azért valószínű, hogy így van. Szegény kis kísérleti nyuszi lányocskám... Ez a legnagyobbak sorsa.

Azért mondjuk annyira nem kell sajnálni, mert borzasztóan élvezi az iskolát, szívesen marad napköziben is, amikor kell, lelkesen tanul, hozza a pletykákat, és ma újságolta, hogy a piros pontjainak új helyet kellett kezdeni, mert betelt. (valahol gyűjtik a falon) Nagyon élvezi az anyával közös tanulást, és meg kell mondanom, hogy általában én is. Mondjuk akkor nem, mikor elszámolom magam, és nem végzünk lefekvésidőre, de azért az a ritkább. Nagyon igyekszem magamba gyűrni a kételyeimet és aggályaimat, hogy ne érezzen belőle semmit. Persze biztos van rá antennája, de legalább direktbe ne piszkáljam a hülyeségeimmel.

Akárhogy is, én is járok egy iskolát Réka mellett. Egy olyant, amiben egy számomra nagyon nehéz tantárgyat kell autodidakta módon megtanulnom. A megértés nélküli elfogadást. Nagyon kemény tárgy.

Nőnek, mint a gomba

2011-10-05T20:34:00.000+02:00

Hát, a mai naptól Misike is nagy és komoly óvodás lett. Ijesztően kicsikének és babának látom a többiek között, de jól boldogul.

Az egész múlt hét tiltakozással telt. Nem volt hajlandó beszélni a témáról, nem kért belőle, hogy válasszon, milyen jelet szeretne. Nem volt túl nagy választék, a körte, a csibe, az olló és az eper voltak szabadok. Nándi bökte ki a leglányosabbat, az epret. Mert neki az a kedvence. Epres joghurt, eperlekváros kenyér, eperfagyi, epres csoki... Mondjuk ezek Misinek is bejönnek, de kijelentette, hogy neki nincs jele, még akkor sem, ha az eper. Szó ami szó, aggódtam, mi lesz.
Az áttörést a benti szandál hozta. Mindkét fiú kapott új benti szandit, majdnem egyformák, árnyalatnyi színkülönbséggel, és persze egyikbe repülő van belerajzolva, a másikba eper. És hát, Misinél van némi öltözködési kényszer. Imád új cuccokat kapni, felpróbálni, viselni, mutogatni. Úgyhogy mikor reggel mutattam neki, hogy visszük az ovis szandált, és majd bent felveheti, azonnal lelkes lett. Volt némi konfliktus, mert ő azonnal akarta, de azért megértette nagy nehezen.
Ahogy mentünk befelé, azért megkérdezte, hogy akkor most ő ott marad a Nándival, amíg én befizetem az ebédet? Mondtam, hogy igen, ott marad, mert ő már nagy ovis, és ebéd után megyek értük. (Az óvónénivel megbeszéltük, hogy mehet a mélyvíz azonnal, nem lenne Misinek sem könnyebb azzal, ha elhúznánk a szoktatást, hiszen ismeri a gyerekek nagy részét, a helyet, az óvónénit is.) Elgondolkozott, de nem tiltakozott. Az öltözőben azonnal levette a cipőjét, és széthajigálta a táska teljes tartalmát a szandi után kutatva, mire Nándiról levettem a kardigánt meg a mellényt :)
Nándinak szokása, hogy először pisilni megy. Misi ezt mindig az ajtóból nézte, utcai cipővel nem lehet bemenni a mosdóba. Most már viszont ő is ovis lett, és szembesült vele, hogy végre bejuthat. Befutott, megnézett mindent, majd tanácstalanul megállt középen. Gondolom rájött, hogy nem kell pisilnie. Aztán felderült az arca. "Akkor én most megmosom a kezemet!" - mondta, és boldogan, nagy odafigyeléssel meg is tette.
Ő rohant be elsőnek a csoportba, úgy kellett visszahívni egy pusziért.

Ebéd után mentem értük, de nem hozzám rohant, ahogy meglátott, hanem az uzsonnáért. Végre teljes jogon birtokolhatott egy teljes saját uzsonnát nem függött attól, hogy a többiek kérik-e. Ez is nagy vonzóereje volt az ovinak. :)
És hogy mik történtek vele? Sírt az udvaron, mert Olivér megharapta, és akkor hiányoztam neki. Játszott Nándival és a többiekkel. A pók és a hajó tetszett neki legjobban. És jó volt az ovi. Megyünk holnap is. :)

Feedback +

2011-10-05T09:18:00.001+02:00

Egyik este Nándi elesett, kérdeztem tőle, minden rendben van-e. Egy-két perc múlva Réka odajött, az ölembe bújt.
- Anya! Minden anyuka olyan mint te?
- Mire gondolsz? Úgy néz ki, mint én? Vagy úgy viselkedik mint én?
- Hát, hogy ilyen aggódós. Hogy elesik a gyereke, és megkérdezi, hogy minden rendben van-e vele.
- Szerintem a legtöbb anyuka ilyen.
- Nekem nagyon bejön, hogy ilyen anyuka vagy.

Éjjel takargatom végig a gyerekeket, Rékához érek, keresztben fekszik az ágyon, égnek áll a feneke, lecsúszott róla a takaró. Visszafordítom, elegyengetem, betakarom, megállapítom, hogy milyen nagyra nőtt, hogy nemsokára már be sem mehetek majd kopogás nélkül a szobájába, és megpuszilom. Indulok tovább, az addig rongybaba Réka utánamszól:
- Köszönöm, anya! Szeretlek!

Réka néha elgondolkozik rajta, mi lesz, ha nagy lesz.
- Ha felnövök, mielőtt anyuka lennék, tanító néni leszek. Vagy állatgondozó. De csak mielőtt anyuka leszek. Mert leginkább anyuka szeretnék lenni.

Azért ez sokkal több türelmet és kitartást szül, mint amikor ilyeneket hallok hogy:
- Ti már unalmas anya meg apa vagytok, és a testvéreim is unalmasak, inkább megyek az árvaházba!
- Ha nekem gyerekem lesz, annak nem kell majd főtt ételt ennie/ehet majd édességet egész nap/nem kell iskolába járnia! - ezeket szeretném rögzíteni néha :)

Csak reflektálva hasonló című korábbi bejegyzésemre :)

15 perc

2011-10-05T09:06:00.000+02:00

Nem sok, pikk-pakk, eltelik. 15 üres, vagy szabaddá tehető perce biztos van mindenkinek a napban. 15 percig még a gyerekek is le tudják valamivel kötni magukat (tisztelet a kivételnek, nekem is van belőle).
Szóval csak 15 percet kell rászánni. Mire is?

Hát, a napba bele kell férjen 15 perc szortírozás. 15 perc mozgás. 15 perc gitártanulás, ugyanennyi csendben gondolkozás az élet dolgairól (anélkül, hogy elaludnék közben). És az a 15 perc, amit naponta a nyelvtanulásra szeretnék fordítani, de még bele sem vágtam...

Na, ezt már nehéz szabaddá tenni. Ötször 15 perc. Minden ujjamra jut egy. Mindre szükségem van. Melyiket harapjam?

Mérleg

2011-10-04T07:35:00.000+02:00

Két hete változtattam meg gyökeresen a saját életemet, miután szeptember egytől a családé reformálódott meg részben az iskolakezdés, részben egyebek miatt. Lassan rázódok ezekbe az új feladatokba, egyenlőre nagyon fárasztó, de mindig vannak sikerek egyik területen legalább, ami miatt a többi jobban megy. Még nehezített pályán is, hiszen gyakorlatilag Nándi nem jár óvodába, vagyis csak heti két napot délelőttönként, aztán beteg lesz.

Tehát az elmúlt hetekben dolgoztam ugye a nagycsaládosban, aminek részben volt sikere, mert a helyére raktam a levelezőlistát, ami nem volt kis munka és a tagjelölteket informálni kezdtem a lehetőségekről, nagyon sokan ugyanis nem tudják, hogy milyen sok jó dologgal jár együtt az egyesületi tagság. Olyan nehézségek léptek fel azonban, amiknek egyszerűen nem vagyunk urai, és a mostani várakozás elég idegőrlő. Az sem könnyű, hogy sok eddigi munkánk teljesen kárba veszett. Gyakorlatilag minden kedvem elment, és megerősödtem abban, hogy nem, semmi szükségem nincs arra, hogy visszamenjek dolgozni, és minden nap ezt csináljam, még ha időnként vágyok is rá. Ahhoz túlságosan komolyan veszem a feladatokat. A gyerekek ezt a napi 2-3 órát, amit ezzel foglalkozom, elég jól tolerálják, ha elosztva csinálom. És van nap, amikor meg semennyit nem dolgozom.

Aztán csináltam a FlyLady programot, amitől nagyon fáradt vagyok, és komolyan kényszeríteni kell magamat, és nem is látom eredményét, mert még mindig kosz van és még mindig rendetlenség van. A rendetlenség egyébként nem is szokott zavarni nagyon, de a kosz, az nagyon. Gergő azonban azt mondja, hogy nagyon látszik az eredmény, és amikor a nővéremék jöttek csütörtökön, egyáltalán nem pakoltam meg takarítottam többet, mint ami az előírás volt, mégis megállapította, hogy milyen szép rend van. Ami persze csak viszonyítás kérdése, mert anyósom biztos mondta volna - nem bántásból -, hogy milyen rendetlenek vagyunk, és fél óra alatt elvarázsolta volna a lakást. Mert ő magától is tudja ezt a FlyLadyt :) A rutinokon vagyok túl, a tornát és a szortírozást kivéve elég jól beleépültek már a feladatok a napjaimba, egészen természetesé váltak bizonyos dolgok. Mondjuk tegnap gyakorlatilag egész nap szortíroztam, és a mai program is ez lesz, pakolom a szekrényeket, készülünk a hidegre, mert hirtelen fog jönni, ne akkor kapkodjak. A rend azonban még mindig nem terjed, és nagyon nem tudom használni a naptárat. És már látom, hogy vannak olyan plusz pontok, amiket magamnak be kell majd vennem. Persze az is lehet, hogy a következő két hétben ezek megoldódnak majd. Sokat remélek attól, hogy szerdán Misi is kezdi az ovit, így komolyan gatyába tudom majd rázni a lakást, mielőtt a betegségszezon tiszta erejéből beindul, és megint mindig itthon lesz majd valaki.

A fogyókúra a fájó pontom. Három hete csinálom a 90 napost. Már kétszer fogytam vele nagyot. És most sem csinálom máshogy, és mégsem megy. A hétfői napon egészen konkrétan az eredmény -fél kiló a három hét alatt, ami nevetséges. Volt ez már -két kiló is, de akkor is máshogy szokott ez menni nálam, általában a gyors indulás után - 5-6 kiló egy hónap alatt - szokott lelassulni, de akkor már van eredmény, és marad a lelkesedés. Most ez nullával egyenlő. Azért sem értem, mert idén már kétszer belevágtam valamilyen jellegű fogyóba, és mindkétszer viharos gyorsasággal olvadtak le a kilók, csak az élet közbeszólt, és úgy döntöttem, inkább kedves anyuka leszek, mint csinos.

Annál lelkesebb vagyok a lelki életemet illetőleg. Ezt most itt nem fogom kivesézni annyira, amennyire dolgozik bennem, de ahelyett, hogy a mostani plébániánk közösségébe próbáljak meg továbbra is bekapcsolódni - négy éve nem sikerül igazán -, elkezdtünk bejárni Káposztásmegyerre. Beiratkoztam hittanra, a gyerekeket is beírattam, Nándit és Rékát, bár van nekik az iskolában, oviban is. Egészen más hittan ez, mint amire én jártam gyerekkoromban, néha csaknem elbőgöm magam, mikor kapom az összefoglalót, hogy mivel foglalkoztak hogyan, hogy így is lehet.
Igyekszem részt venni közben a szülői beszélgetésen, és aztán együtt megélni, életre váltani azt, amit a gyerekek ott tanulnak. Lassan megy a célirányosság. Egyébként örömmel járnak mindketten. Én is alig várom a kétheti felnőtt hittant, eddig csak egy beszélgetés volt, ma lesz a második. Megpróbálkozom majd az Anyakörrel is, ez Dunakeszin van, havonta egyszer, és remélem, hogy néhány Asszonykörre is eljutok majd, az tavaly is nagyon jó volt.

Elkezdtem valóra váltani egy gyerekkori álmomat is. Vagyis hát, azt hiszem, a lehetőséget ajándékba kaptam. Véletlenek sorozataképpen ugyanis elkezdhettem gitározni tanulni. A sógorom felajánlotta, hogy odaadja a gitárját, rá pár nappal pedig a templomban bemondták, hogy gitáriskola indul gyerekeknek. Megkérdeztem, mehetnék-e. Mehetek, ha meg tudom oldani az időpontot. Már egyszer voltam, hát, kapkodtam a fejem, nem igazán értettem semmit, és inkább jelentkeztem, hogy elmegyek kottát fénymásolni, és nagyon elkeseredtem. Itthon aztán nyugalomban már össze tudtam szedni magam, átnézni, amit kaptam, helyére kerültek a dolgok, és megtanultam az első akkordokat. A gyerekeknek nagyon tetszik, énekelgetünk együtt, úgyhogy még gyakorolni is tudok eleget. Rékával meg is beszéltük, hogy karácsonykor koncertet adunk majd, ő furulyázik, én gitározok :D
Egyébként elég hülye érzés volt bemenni a 11-13 éves gyerekek közé felnőttként, majdnem megfutamodtam, de aztán legyőztem magam. És aztán jött egy másik 30 körüli srác is, úgyhogy ketten leszünk öregek :)

Sokkal türelmesebb vagyok. Nem mondom, hogy nem ordítok néha, és ez a néha még mindig azt jelenti, hogy naponta egyszer biztosan, de lehet, hogy többször is. Ez az üvöltés viszont többnyire már nem dühből jön, hanem céllal, és egyre könnyebben röhögök szívből és nem keserűségből a hülye szituációkon, tudok nagy levegőt venni újra, tudok szólni Gergőnek, hogy vegye át, mert kinyírom őket. Még mielőtt kinyírnám őket. Még az olyan szituációkat is tudom teljesen normálisan kezelni, mint mikor pl. reggel Réka zokogva erősítgette öltözés helyett, hogy márpedig az ő nevében van f hang. Fel is írtam magamnak gondolatban, hogy Rékának meg kell tanítani azt, hogy ha tévedünk, azt okosabb beismerni, mint ragaszkodni a rossz véleményünkhöz...
Ma reggel minden gyerek a saját ágyában ébredt, amire iskolakezdés óta nem volt példa, szóval itt is egy pipa. Más gyerek bepisil, vagy rémálmai vannak és sír, az enyémek jönnek éjjel aludni, ha gondjuk van a kis lelkükben. Úgy tűnik, lassan sikerül feloldani a változással járó feszültségeket.

Szóval itt tartok most. Nem könnyű, még mindig nem az, és esélyes, hogy nem is lesz az még egy darabig. Biztosan le kell tennem majd zsákokat, amiket most felvettem, ahhoz, hogy ne hülyüljek meg. Pedig még vannak olyanok, amiket mindenképpen vinni szeretnék. Újra túlfáradt vagyok ugyanis, és megint nehezen alszom. De most nem érdekel. Nagyon remélem, hogy jó döntéseket fogok hozni, jó zsákokat teszek majd le, vagy pakolok át belőlük. Egyenlőre úgy látom, hogy jó felé megyek.

Turul, alma, vitorlás, telefon és nagycsalád

2011-10-02T21:14:00.000+02:00

Ez egy élménybeszámolós poszt lesz, úgyis rég volt ilyen. Ugyanis hirtelen felindulásból elmentünk Óvárra a hétvégére.
Elég sok programot kellett átszervezni hirtelen, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem felejtettem el valamit lemondani, amit megígértem... Az almaszedést gyorsan besuvasztottuk péntek iskola utánra. A dugóknak és a nehézkes indulásnak hála összesen negyven percünk maradt, hogy begyűjtsük a télirevaló vitaminmennyiséget. Mondjuk ez pont elég volt arra, hogy a gyerekek ne unják meg, hogy ne szedjünk többet, mint amit el tudunk szállítani, és hogy nekünk viszont elegünk legyen az almaszedésből egy évre. Gergőnek lehet, hogy többre is... Most elég illatos a garázsunk. Jól is jártunk, mert nem volt kedvük mérni a dolgozóknak az almát, és becsülték. Alá, szerintem szándékosan, hogy ne erősködjenek az emberek a mérés mellett. Itthon vettük észre, hogy jócskán alá...
Este indultunk tovább a szüleimhez, de nem szóltunk nekik, hogy majd jó meglepetés lesz. Az lett. Nagyon-nagyon örültek.
Másnap hajnalban a fiúk hátrahagyták az öregeket, a nőket és a gyerekeket, és lementek a Balatonra egy utolsó vitorlázásra, mielőtt a fagyok előtt kiemelik a hajót. (Igaziból ez volt az egyik érv, ami miatt mentünk, a másik az, hogy az összes tesóm és hozzátartozója otthon volt.) Mi addig otthon megnéztük a vadi új piac felavatását (7 nyelven énekel, nagyon tuti!), megjártuk a cipő- és a finomságos boltot, aztán sütöttünk almáspitét (mi mást??), vaddisznópörköltet főztünk szabadtűzön, a húgom követ törni és fát vágni tanította a gyerekeket, ezért aztán kitüntetést is kaptak. Nándi úgy örült, hogy osztott aztán mindenkinek valamiért érmet: sütésért, főzésért, tűzrakásért, mesélésért... A nővérem nagyon meghatódott rajta, hogy ő Péterke-gondozásért kapott. Hogy egy négy és fél éves gyerek így meg tudja becsülni az ő munkáját :) .

Aztán este megjöttek a fiúk, és kiderült, hogy csudajó napjuk volt, csak a végén Gergő telefonja beleesett a Balatonba. Amit nem hittünk el. Egyáltalán. Pedig igaz volt. De most ott volt a sógorom teljes búvárfelszerelése, és kimentette, most szárad. Aki nem olvasta, kb. 6 hete az iPhone fürdött meg, ő nem volt ilyen szerencsés, azóta is ott pihen. A Nokia vélhetőleg őt látogatta meg, mert nagyjából ugyanott ugrott ki Gergő zsebéből. Aztán volt sörölés meg beszélgetés, meg ágyba ájulás. Másnap meg tipegő mise, ami végrevégre tetszett a Rékának is, sőt, még Nándi is aktívan részt vett.

És utána indultunk a harmadik érvünket teljesíteni, ami miatt Óvárra mentünk, mégpedig, hogy elcipeljük az egész nagycsaládot Tatabányára a Turul madárhoz. Mi már másfél éve szeretnénk menni, mióta a vonatról a gyerekek valóban meglátták az óriási szárnyakat, amiket mutattam nekik. Aztán kiderült, hogy anyukám sem volt még ott, pedig gyerekkori vágya. Sok át és keresztbe szervezés után végül a húgomékon kívül mindenki jött, neki muszáj volt dolgoznia. És megérte. Igen jól sikerült.
Apukám fájós lába és a Péterke babakocsiundoritisze miatt egészen felmentünk kocsival, és fent piknikeztünk. A családra jellemzően csak evés után indultunk el a kb 100m-re levő szoborhoz, mentségünkre szóljon, hogy 1. ebédidő volt, 2. meg kellett várni, amíg mindenki megérkezik. Réka meglátta, és azt mondta, hogy "Hű! Kisebbre számítottam..." Valóban meglehetősen impozáns, főleg, hogy még az első világháború előtt készült, így nem sugározza azt a fajta csakazértis büszkeséget, megtörtséget, kényszeredettséget, amit ezek a Trianon utáni magyarság-jelképek nekem olyan gyakran.

A gyerekek kicsit csalódottak is voltak, szerették volna megfogni, felülni a hátára. Nándi mindenáron megpróbált felmászni a talapzat oldalán, amivel folyamatosan a frászt hozta az öcsémre, aki szerintem a délután folyamán sokszor megbánta, hogy pont Nándi őrizetét vállalta el. Réka pedig kijelentette, hogy azok a foltok a talapzaton, az a turul nyála.
A kilátóhoz már nem mentünk át, mert mindenkinek számolni kellett az időtényezővel, és az kicsit hosszabb út lett volna, de egy kis sétára maradt idő. Megindultunk a kőzetes ösvényen (Kb 20 méterenként egy-egy nagy kő van felállítva, kiírva, milyen fajta, melyik korból és honnan származik), a gyerekek minden sziklára felmásztak. És hát a mi tudatlanságunkat jelzi, hogy eléggé meglepődtünk, mikor az ösvény végén egy hatalmas lyukhoz értünk, ami egy barlang felső bejárata volt. Hamarosan azt is felfedeztük, hogy lent be szabad menni, úgyhogy aki nem volt rest a lépcsőzéshez - a nők és a gyerekek, illetve az öcsém - le is ment. Sajnos a lustákkal maradt Gergőnél volt a fényképező, pedig nagyon különleges volt, kis bejárattal, nagy kürtőkkel, hatalmas belső térrel, megmászható párkányokkal és sziklahalmokkal. Én folyamatosan féltem, mert egyrészt van némi klausztrofóbiám, másrészt a gyerekeim hegyi-kecskeként viselkedtek, és ez eléggé megviselt, annak ellenére, hogy mindegyiknek mindig a nyomában volt legalább egy felnőtt. Azért nekem így is 10 másodpercenként ugrott össze a gyomrom. Néha sűrűbben is. Csak Misi lábára esett rá majdnem egy 10 kilós szikladarab, de a friss sógornőm a kezét nem kímélve megmentette a helyzetet. Nem sokon múlt. Réka mondta is neki, hogy ő már lehet anyuka, mert nagyon jól tud vigyázni a gyerekekre.
A gyerekek borzasztóan élvezték a kirándulás minden percét, amit nem az autóban kellett tölteniük. Ha egyszer megérjük, hogy nem éjszaka kell majd utaznunk, akkor valószínűleg útba fogjuk ejteni máskor is a Turult, az autópályától csak egy körülbelül 10 perces kitérő. De egyedül tutira nem vállalnám be a három gyerekkel.

És készült rólunk olyan kép is, amin végre mind az öten rajta vagyunk, másodszor, mióta Misink is van. :)

Mihály nap

2011-09-30T09:36:00.000+02:00

Tegnap eltelt Misi névnapja. Kérdeztük tőle, mit szeretne, mondta, hogy semmit. Csokit sem? De, csokit azt igen. Úgyhogy kapott tábla csokit, és nagyon boldog volt, hogy ő rendelkezhet vele. :)
Számosan hívták a családból, annak ellenére, hogy a Mihály napról a naptárban mindenkinek nehezen jut eszébe a mi kis Misink. A telefonérettségét mindenesetre még kétségbe vonom. A beszélgetések nagy része ugyanis így zajlott:

én suttogva: Mondjad, hogy szia papa/mama/dédi/stb.
Misi: - Szia papa/mama/dédi/stb.
hívó: - Isten éltessen/Boldog névnapot Misi!
Misi: - KAKIIII! - kuncog
Hívó: - Mondjad Misike mégegyszer, nem értem! (de igen, jól értetted!)
Misi: - Kakifing! Pukiii! - röhög
hívó: - .... ( majd változatos terelés más téma irányában)
Misi: - Most leteszeeeem, sziaaa!

Nándi még költött egyet hozzá: Isten éltessen bokáig, füled érjen kakáig...

Lehet, hogy a doktornénink kézrátétellel gyógyít?

2011-09-29T07:35:00.000+02:00

Tegnap elmentünk orvoshoz ugye, Nándi elég vacakul volt, meg is állapította a dokinéni, hogy valamiféle gyulladás lehet odabent a krupp maradványaként, de várjunk még. Megbeszéltük, hogy a héten biztos nem megy oviba a gyerek, Nánditól azt is megkérdeztem, akar-e menni almát szüretelni, mert az kint van, mehetett volna. Nem akart. Délben le is fektettem őket a betegségre hivatkozva. És mikor felkelt egyáltalán semmi baja nem volt. Nem köhög, nem taknyos, nem rosszkedvű, nem hisztis, nem fáradt.
Egyrészt a doktornénink nagyon jó, és lehet, hogy elég, ha meghallgatja a Nándit, és az meggyógyul.
Másrészt valószínűleg tényleg igazam volt, és lelki eredetű a betegsége.
Harmadrészt ma reggel kiderült, hogy Réka osztálya hittanon azért imádkozott, hogy meggyógyuljon a Nándi. Na, azért nem kell elérzékenyülni, hogy milyen odaadó testvér, azért ezt kérte, mert idézem "borzasztóan zavar, hogy itthon van a Nándi, amikor nekem iskolába kell mennem!"
Hát, ez nem jött be, Nándi marad. Hétfőn mennek együtt. Rékának meg kitalálok valami kárpótlást. Szegénynek. Még mielőtt ő is pszichoszomatikus lesz.

Iskolában, óvodában, itthon

2011-09-28T16:21:00.000+02:00

Megint olyan minden pillanat, mint egy-egy teljes nap, mindegyikről akár külön lehetne írni, és mindegyik elsuhan, mielőtt el tudnám kapni a végét, hogy megörökítsem.

A két fiúnak kruppos éjszakája volt a múlt héten, Nándinak kedd éjjel, Misinek péntek éjjel, ez utóbbi volt a durvább, Misinél egyébként az első volt. De mindkettőnél megúsztuk a kúpot, a 8 fokban alvás megtette a hatását. Másnap aztán ugye természetesen alig maradt valami, az viszont nem javult. Ma éjszaka rondább lett a köhögés, Nándit alig tudtam felkelteni reggel, úgyhogy dokinéni, de még mindig nincs gond, jól jártam el. Azért recepttel jöttünk haza, és ha lázas is lesz, akkor megkapja. De asszem délben kialudta. Misinél is van némi hurut, de ő nem valószínű, hogy rosszabbul lesz.

Aztán voltunk ribizlibokrokat ültetni közösségileg, meg szalonnátsütni is, meg telnek, telnek az iskolás napok, számomra döbbenetesen gyorsan haladnak. Most kezdik írni a számokat, tegnap és ma ll betűket kötöttek össze, és vagy 10 betűt olvasnak. Gyűlnek a mosolygók, Réka egyre magabiztosabban írja az íráselemeket, amiket kell, néha kapható egy-két gyakorló sorra is, és már a szorgalmikat is megcsinálja néha. Eleinte ezektől elzárkózott. Most már néha az írásra is kap mosolygót, gondolom látja a tanító néni a belefeccölt energiát. Tegnap elmaradt az olvasásgyakorlás, és mégis ment neki, ebben elég ügyes, minden olvasnivaló mellett ott a mosolygó.
Én bajban vagyok, sosem volt még elsős gyerekem, az én saját emlékeim a saját iskoláskoromról egészen más hozzáállást mutatnak, mint amit Réka képvisel. De azt hiszem, megdicsérem magam, mert elég jól veszem az akadályokat. Elfogadok mindent olyannak, amilyen, nem akarom, hogy másmilyen legyen, rábízom a megoldásokat, nem erőltetem az én jobb és egyszerűbb módszereimet, hagyom, hogy kérjen, nem kiabálok, nem veszekszem, csak ha pl. összefirkálja direkt az iskolás füzetét. Volt rá példa. Hatott is a kiabálás. Jó módszert dolgoztunk ki az itthoni házifeladatra, igaz, nagyon sok időt kell vele eltölteni, a napköziben bőven elég rá az egy óra, csak hanyag munkát végez, szívem szerint tépném ki a lapot, elfelejti megcsinálni a feladatok egy részét, vagy hibás. Itthon 2, sőt néha három óra is rámegy, de nem feszül meg. És jó neki, hogy vele foglalkozom. Egy kis tanulás, egy kis játék, ügyesen beosztjuk, csak oda kell figyelnem, meg ne csússzunk. Egy-két napot van napköziben hetente, és van, hogy ottmaradunk játszani a fiúkkal, amíg a többiek be nem mennek az udvarról a tanuló órára. Akkor indulunk mi is haza.
Jár végülis szolfézsra, és van furulya is, tele vagyok kétellyel, erről lehet, hogy írok még majd... Sőt, valószínű. De még nem szóltak, hogy inkább ne járjon :)

Misi hétfőn kezdi az ovit, ha senki nem lesz rosszabbul, Nándi az epret választotta neki jelnek. Szerintem lányos, én a körtére szavaztam volna, de Nándi ragaszkodott hozzá, Misi meg nem akart ebben az összeesküvésben részt venni. Nem akar ovis lenni.

Nándinak nagyon nehéz mostanában oviba menni, szeretne itthon maradni velem, én ennek is betudom a mostani betegség-rosszabbodást. Nem sír, csak alig akar elengedni, velem akar lenni. Viszont délben boldog kisfiú vár, már átöltözve, lelkesen mesélve. Nagyon jó neki, hogy nem ő a rossz, van kit szidni, és nem kell neki rosszalkodni, harcolni. Merthogy ő ugye rossznak érezte magát, mondták rá a gyerekek, és ezért úgy is kellett viselkednie. Most nem kell. Megkönnyebbült. Még azt is megbeszéltük, hogy segítünk a kisfiúnak okos ovisnak lenni, mert ő még nem tudja, hogy hogy kell itt viselkedni.

Na, ezek a dolgok, amik vannak a házunk táján a gyerekekkel. Meg még százezer másik.

Reggeli feledékenység

2011-09-26T21:16:00.000+02:00

Reggel most már háromnegyed hatkor kelek, hogy veszekedés nélkül induljunk útnak reggel, és minden és mindenki elkészüljön. A veszekedést nem mindig ússzuk meg, de határozottan több a nyugis reggel, mint a türelmetlen. Előre félek, és nem merem megnézni, mikor fog belépni a FlyLady (nem repülő asszony, hanem Finally Love Yourself betűszó) programba a napi 15 perc torna. Ettől rettegve, és a kontrollfüzet kitöltésén elakadva toltam el egy héttel. Meg hogy ebbe a felöltözős-mosogatófényesítős-napi kétszerkétpercpakolós-beágyazós rutinba belejöjjek. Na, mindegy, nemsokára azt fogom olvasni a reggeli motivációs hírlevelemben - mert azt is kapok ám! -, hogy 15 percet tornázzak. Na, nem a tornával van a baj, hanem hogy 1. napi, 2. 15 perc. A két perc koncentrált pakolásnak sem merek nekilátni, csak hajnalban és este, mikor már alszanak. Vagy elfelejtem. Hiába nézem meg a már kitöltött kontrollfüzetemet. Egy pillanat múlva már sehol nincs az agyamban. Az orromra kéne ragasztani, de akkor meg állandóan szem előtt lenne, tereptárggyá válna, nem venném figyelembe. Mindegy, marad a reggel. Úgyhogy fél 6-kor fogok kelni, hogy fussak egyet. Más tornát jelenleg nem tartok kora reggel elképzelhetőnek, ez is necces lesz, mert a fiúk gyakran felébrednek velem. Na, ez még a jövő, és olyan dolgokkal birkóztam meg az elmúlt pár hétben, amit nem néztem volna ki magamból, szóval menni fog, csak most éppen előre félek, nehogy megijedjek majd.

Egyébként nem is akartam erről betűt vetni, csak eszembe jutott, mert a háromnegyed hatos kelés és szigorúan felépített reggeli rutin ellenére sikerült ma reggel Réka tízóraiját itthon hagyni.
Először szörnyű lelkiismeretfurdalásom lett. Aztán eszembe jutott, hogy olyan háromnegyed hét magasságában, mikor felmentem a táskájáért pont azért, hogy belerakjam a tízórait, akkor micsoda zokogást és visongatást csapott, mert ő nem olyan kenyeret kapott, amilyent a fiúk. Mert elfogyott. Mert a fiúk korábban lejöttek, mert nem kellett imádkozni érte, hogy kijöjjenek az ágyból. (Sőt, azért imádkoztam nekik, hogy még egy picit maradjanak, de nem tették. ) És felfalták mind a hat szelet toastkenyeret lekvároskenyérnek. Amit ő úgysem evett volna, a hagymáskenyérre pedig nem akartam lekvárt tenni. És én igazán nagy gonddal készítettem neki tízórait, olyant, aminek biztos örül. És a nagy harcban - amiben úgy rémlik így 15 óra távlatából, hogy nem nagyon vettem részt - aztán itthon is maradt, és csak akkor vettem észre, mikor hazaértünk Misivel, hogy ott az asztal sarkán, ahova a nagy reklamálás után letette.
Szóval a hanyaganyás feledékenységes lelkifúr után közvetlenül jöttek a gondolatok, aztán pedig az, hogy felhívom a sulit, hogy adjanak neki valamit. Aztán hogy felhívom az apját, hátha el tud ugrani a szünetben egy kiflivel a sulihoz (10 perc metróval). Közben az újabb gondolatok, hogy kb minden második tízórait érintetlenül hoz haza, a többit meg félig megrágva, reggelizett, és fél 12kor ők ebédelnek elsőnek. És hogy a táskáját is én pakoltam be. És hogy ez lehet, hogy jó lecke lesz, hogy ezekért a dolgokért ő felelős. Közben el is értem az apját, aki ebben megerősített. Úgyhogy a lelkifúr vegyült némi daccal a részemről. De azért izgultam, mikor érte mentem. Meg is kaptam:
- Nem tetted el az uzsonnámat! Az ebédlőben kellett reggeliznem! - huhh, kapott valamit enni a gyerek.
- éééén??? Te nem tetted el! A kezedben volt - és közben fúrt, fúrt a lelkiizé.
De hatékony voltam, mert elgondolkozott. És a táskáját sem pakoltam ma be, pedig hamarabb ágyba kerültek volna.
Asszem holnap mindketten jobban figyelünk.

Kisgyerek kis gond...

2011-09-24T07:43:00.002+02:00

A folytatást mindenki ismeri. Lustanyut olvastam, érintett egy témát, amiről már régóta gondolkozom. Most leírom, aztán majd meglátjuk, hogy hogy gondolom majd 8-10 év múlva, mikor nekem is lesznek nagy gyerekeim.

Elég sok kisgyerekem és nehézségem van ahhoz, hogy meginogjon bennem eme ősi bölcsesség hitele. Viszont még sosem volt nagy gyerekem, és így azért nem vallana túl nagy körültekintésre, ha azt mondanám, ez hülyeség, és tuti nem így van. Lustanyuval sem értek egyet abban, hogy kinek mi a nehézség. Azt hiszem, aki ilyen sokat dilemmázik a gyerekek kicsi korában azon, hogy mikor mit szúr el, meg hogyan kellene annak legalább ugyanolyan nagy lesz a lelki élete akkor, mikor látja azokat a dolgokat, amikre nincs befolyása. Hogy hogy lehetne mégis. És még akkor is lehet elszúrni, sőt. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogok rálegyinteni, hogy hát, én mindent megtettem, amikor kicsi volt, megalapoztam, most már ez van, változtatni nem fogok tudni. Valószínűnek tartom, hogy szenvedni fogok, mint a kutya.
A jegyesoktatáson egyébként azt kaptuk útravalónak, hogy mindig legyünk ott, ha valamit mondani akarnak, legyen rá alkalom, hogy meghallgassuk őket, ha lehet, kritika nélkül, és akkor nem lesz gond. Már egész kicsi kortól. Anyósom is gyakran mondja ezt, és hát ő is négy normális gyereket nevelt fel, akik közül egy sem kallódott el. Vagyis egy ott van még, aki még kallódhat, mert most 16, de szerintem nem fog. Aztán ott van az otthoni példa, ami szintén ezt erősíti, bár anyukám nem fogalmazta meg így nekem, mindig csak azt szokta mondani, hogy hát csináltuk. Valószínű nem tőle örököltem az őrlődő személyiségvonásaimat :). Szóval ezzel próbálok alapozni, több-kevesebb sikerrel, majd meglátjuk, hogy sikerült. De nem erről akartam írni.

Hanem arról, hogy szerintem - úgy, hogy még sosem volt nagy gyerekem - miért is éli meg úgy az ember, hogy nagy gyerek nagy gond. És bár lenne inkább kicsi, és az milyen jó volt. Arra a részre most nem térek ki nagyon, hogy az idő múlása hogy megszépíti a dolgokat, és hogy eltünteti a nehézségeket, de erről is tudnék oldalakat írni, és biztos ez is közrejátszik, most mégsem erre gondolok.
Azért azt aláírja mindenki, hogy baromi nehéz a kicsi gyerekkel. Rengeteg idő, energia, és még több idő, és hulla az ember, és tudja, hogy most alapoz meg mindent, és nehéz döntéseket hozni, és fáradt, és fáradt, és fáradt, és mégis mindig ott kell lenni, és helyt állni 100%-osan, mert ha 10% kiesik, már lehet, hogy megvan a baj, leesik, megvágja, összetörik, ráesik. De mégis, akármi van, akármennyit kiabálunk, veszekszünk, akármennyire fárasztó, és ki kell tenni mindent, az utolsó cseppet is, akkoris adnak puszit, megölelnek, megölelhetjük őket, és látjuk, hogy bíznak bennünk, és szeretnek, és tudják, hogy szeretjük őket, és szükségük van ránk, mind a 100%-unkra. És ez segít, hogy odategyük tényleg mind a 100-at, sőt, 110-et, ha kell, mert nézzük, ahogy alszanak, vagy játszanak egymással, vagy megölelnek minket, és úgy érezzük, hogy megy ez még akár 200%-on is.

Aztán ahogy majd megnőnek, gondolom nem kell majd mindig a 100% sem. Egészen egyszerűen azért, mert nincsenek velünk. De mi meg adnánk. Egyre kevésbé vagyunk részesei az életüknek, egyre kevesebb a visszajelzés, a puszi, az ölelés, a beszélgetés, a közös időtöltés, kényszeredett a segítség, hiányzik a bármi. És nagyon nehéz elhinni azt, hogy még mindig szükségük van ránk. Rossz, hogy a Robi véleménye jobban számít, mint a mienk, főleg, ha szerintünk az hülyeség. Hogy a napi száz puszi és folyamatos nyakbanlógás a reggeli búcsúpuszira és az esti jóéjtre korlátozódik, és esetleg az is egyre kötelességtudóbb. Érti az ember, hogy ciki, ha elkíséri az orvoshoz, de azért még mindig pontosan ugyanúgy aggódik érte, mint amikor 3 éves volt, és vajon mindent elmondott-e.
A gondok nem kisebbek, nem is nagyobbak, egyszerűen mások, újak. Csak talán még nehezebben éljük meg, mert nincs ott az a feltétlen elfogadás közben, amitől mégis van valami visszajelzés közben, mint a kisgyereknél, hogy "Szeretlek én anya, akkor is, ha elszúrod. Nem tudod annyira elszúrni, hogy ne szeresselek, és hogy ne tudjam a szívem mélyén azt, hogy szeretsz. Még ha az ellenkezőjét is mondom." És talán mi mindig lassabban szokunk a csökkenő mennyiségű szülőségünkhöz. Tudjuk, hogy kevesebb kell, de nem tudjuk, mennyivel. Az sem jó, ha ők diktálnak, mert nem felnőttek, de azt meg már nem fogadják el, ha mi diktálunk. És ez egy állandó konfliktus.

És ráadásul hiába, hogy ők már csak 20%-ot kérnek a gondoskodásunkból (legyen enni, inni, öltözni, lakni), attól mi még mindig 100%-ig apák és anyák maradunk. Még ha a 20%-ot is igyekszünk adni magunkból, igény szerint. És ez nehéz. Baromi nehéz. Erre megy a 100, a 110, a 200%, hogy úgy szeressük őket, ahogy nekik a legjobb. Csak most már üres tankkal. Igaz, hogy végre van időnk arra, hogy szeressük magunkat, hogy olvassunk, fodrászhoz és tornázni járjunk, van élet a háztartáson túl is, de talán ráébred az ember, hogy mégsem az kell, hogy magunkat szeressük, hanem az, hogy ők, azok a ronda nagy buta és szemtelen kamaszok szeressenek minket úgy, hogy 2 évesen. Mert nekünk még mindig azok az édes kisgyerekek.

Kis korkülönbség

2011-09-23T14:19:00.000+02:00

Van egy nagy hátránya a kis korkülönbségnek a magasabb gyerekszámmal kombinálva. Az, hogy szinte nullára redukálódik az az időszak, amikor nincs olyan gyerek, aki nem úgy kezdi a játékot, hogy a házban fellelhető ÖSSZES játékos dobozt kiborítja a földre, majd két meglelt kinccsel átmegy a másik szobába, mert ott még van hely játszani is. Természetesen a példáját az összes többi is követi.

Kortesbeszéd, avagy miből lesz a politikus

2011-09-23T06:35:00.000+02:00

Azt mondják, a három gyerek azért nem jó, mert a kettő ki tudja zárni a harmadikat. Nos, nekünk ez annak idején négyen is sikerült, mindenesetre Misi támogatásáért időnként komoly harc folyik a két nagyobb között. Nándival sokkal jobban kijönnek, Réka viszont határozottan jobban érvel. Egy múltkori szövetkezés során a következővel próbálta a saját oldalára állítani. A hanghordozást és hangsúlyokat kéretik hozzáképzelni.

- Misi! Itt van a Réka! Én vagyok az! Hát elfelejtetted a puha meleg Rékádat?

Nagyfiú lett

2011-09-22T19:53:00.000+02:00

Bizony a Misi. Aki bölcsi-várományos volt, de végül mégis mehet oviba. Dilemmáztam ezen sokat, mert nem szívesen adtam volna be bölcsibe, hiába gyönyörű - szavak nincsenek rá, milyen gyönyörű a most épült bölcsi, ahol lett is volna helye - és hiába lettek volna fantasztikusak a gondozónénik. Egyrészt rossz érzés lett volna, hogy valakinek esetleg még nagyobb szüksége van a helyre, de ezen még túltettem volna magam, mert nekünk is szükségünk van rá. Másrészt viszont az volt a gondom, hogy nagyon nehezen szokja meg az új dolgokat Misi. És tavaly járt a Pinokkióba, most meg egy év bölcsi, aztán meg ovi... És itt, a csoportban ott van a Nándi, és hát egy éve oda járunk, többször játszott bent. Amikor fizettem be az ebédet, másfél órát kellett várnom, és megkértem, hadd menjen be addig a csoportba, és abszolút beilleszkedett, jó volt neki, részt vett mindenben. És mondtam az óvónéninek a dilemmámat, mondta, hogy átgondolja, meg beszél az illetékesekkel. És most a szülőin mondták, hogy akkor legyen inkább óvódás a legkisebbünk.

Szeptember 27-én lesz két és fél éves, és onnantól mehet. Valójában október első hétfőjén fog kezdeni, jövő héten egyeztetjük a részleteket. Persze most tiltakozik, ő nem lesz ovis, nem akar oviba járni, nem is fog sokat, csak három napot hetente, abból kettőt fog talán ott aludni, de még nem biztos. Jövő héten mindenre fény derül. Nándi örül, nagyon örül. Én is. Jobb lesz így. Még ha sajnálom is kicsit, hogy abba a gyönyörű bölcsibe nem fog járni gyerekem.

Szégyellem magam...

2011-09-19T21:51:00.000+02:00

...mert örülök.
Egyik reggel öltöztünk Nándival, és ott az egyik új ovistárs kisfiúról kiderült, hogy "rossz". Anyuka szerint, Nándi szerint. Harap, verekszik, nem fogad szót, kis dömper. És néztem, ahogy söpört végig a kis hároméves az öltözőn, és én megkönnyebbültem. És rögtön utána szégyelltem magam, de akkor is örültem, hogy legalább van vetélytársa Nándinak a falurossza címért. Vagy ha nem vetélytárs, akkor partner, és akkor majd tombolnak ketten, és nem marad egyedül. Mert akkor még úgy nézett ki, hogy elég jól kijönnek. Azóta nem néz ki úgy.
És Nándi is megnyugodott, másnap már nem sírt, hogy oviba kell menni. És ezt most nem fogom magamra, tudom, hogy érzékelik a feszültségeimet, de ez nem olyan volt.

Ez az ovi-iskolakezdés egyébként úgy néz ki, sokkal jobban megviseli Nándit, mint ahogy eleinte gondoltam. Tavaly együtt jártak ugye Rékával, és most az első két napon annyira jó volt, és kiegyensúlyozott, és minden remekül ment, tudtam, mi történik az oviban, mi érdekli, stb. Kijelentettem, hogy jót tesz a középsőnknek, hogy egyedül ovis.
Mostanra azért nem annyira egyszerű a helyzet. Azt hiszem, Nándi menne Réka után. Abból gondolom, hogy a fiam, aki még rajzolni is csak 3-4 percre ül le, mostanában fél órákat feladatmegoldózik folyamatosan. Elővette az elfekvő Zsákbamacska készleteket, ami kutyát sem érdekelte az elmúlt két évben, és sorban egymás után csinálja még a három csillagos feladatokat is, mondjuk a színezős, rajzolósakat gondosan átugorja. Megvonta a párhuzamot a Réka kuckójából kihallatszó házifeladatos hangok, és az emlékében élő feladatmegoldós füzetek között. 3 héttel ezelőtt biztos voltam benne, hogy Nándi még három évet lesz ovis, most megrendült ez a magabiztosságom, hogy megtehetem-e vele. Jó, hogy van még időnk eldönteni :)
Aztán minden éjjel átjön, és lábtól lefekszik. És nagyon anyás. És délután nagyon nehéz vele, de csak onnantól, hogy meghozzuk Rékát. De nem (mindig) Rékával van a konfliktusa, néha csak úgy magától kiborul. Állandóan világgá megy, és megint sokat önbüntet. Nagyon rossz. Nem is tudom, ilyenkor hogy kell reagálni, hogy ne érezze úgy, hogy ha magának árt, akkor majd jobban figyelünk rá. Széttépi pl. a kedvenc rajzát, amire nagyon büszke volt. Mert mondjuk Misi elveszi a játékát, és ő fellöki. Misi sír, és én meg jövök, hogy mi volt ez. Nándi pedig világgá megy, és tönkretesz valamit, ami az ő sajátja, aztán sír. Azért, mert bánja, hogy túlreagált, és azért, mert tönkrement, amit szeretett. Érteni értem a logikát, csak a fejébe nem tudom verni, hogy ez nem a helyes megoldás.

Hogy miért nem?
Ma este fektettem őket, már a két szélső aludt, csak ő volt még ébren. Néha megszólalt, kérdezett, én csittegtem. De kitartó volt. A legvégén megkérdezte, mit jelent, hogy jó napot. Mi az, hogy véletlen, az azt jelenti-e, hogy fájt? Mi az az elnézést?
Elmagyaráztam. Sokféleképpen. Példákkal is a saját életünkből, hiszen naponta többször használjuk a fenti szavakat. Ő is. De vajon azt értette-e amit én akartam neki mondani? Mindenesetre valamit fogott belőle, mert nem kérdezett tovább, hanem egy perc múlva aludt. Majd kiderül, mit...

Hétköznapi

2011-09-17T16:43:00.001+02:00

Néha, mikor megnyitom a blogomat, meglepődök rajta, hogy jé, ez az utolsó írásom? Pedig már mennyi minden történt azóta, mennyi gondolatot fogalmazgattam magamban, hogy majd leírom. Mintha egy hete lett volna.

Például belenéztem a statisztikába, és meglepődve láttam, hogy az utóbbi egy-két hónapban, mióta utoljára megnyitottam azt a fület, a napi 100 kattintás, ami már akkor is kicsit ijesztő volt számomra, de olyan fél évig állandó volt, csaknem a háromszorosára nőtt. Nagyon sokáig blogoltam kb. napi 20-30 látogatónak, és az is olyan kellemes zártkörű dolog volt. Kicsit ijesztő néha, hogy ilyen sokan érdeklődnek a hülyeségeim iránt. A statisztikából kiderült az is, hogy több olyan blogról is érkeznek hozzám, akiknél még nem is jártam. Köszönöm szépen, igyekszem majd ellátogatni, körülnézni én is! :)

Aztán az elmúlt 24 óra amúgy is 168-nak tűnt, mert 5 gyerekünk van újfent, ugyanazzal a felállással, mint nyáron, de valahogy most mindenki nagyon nagyon fáradt. Persze, mert este fél 11 után dőlt ki az utolsó, és fél6kor már riadó volt. Mondjam, hogy ugyanaz volt a későnfekvőkoránkelő? A Nándi :) De a részletek most már szerintem megmaradnak nekem.

Aztán olvastam ezt a posztot, ami nagyon tetszett egyébként, és ennek kapcsán megint elgondolkoztam azon, hogy én még mindig jobban szeretek a nehézségekről, meg a gondolataimról írni. Még ha néha szégyellem is magam miatta. Mert olyan sokat segít. Ha nem írom le, szétszaladnak a gondolatok. Ha csak magamnak írom, nem gondolkozom a megfelelő kifejezésen, hiszen úgyis tudom, mire gondolok. Gyakran, mire leírom, túl is vagyok rajta. És egyébként is szinte minden napot élvezek, még ha nehéz is, ebben kevés rögzítendő dolog van, a hétköznapok jók. Az ünnepek még jobbak. És megint forgott a fejemben sokat, hogy vajon milyennek látnak az emberek, meg azok, akik az életemnek ezt az írásos szeletét látják. Néha szívesen megkérnék angol tudósokat, tudják meg. Azok ráérnek az ilyen hülyeségekre is, meg eszközeik is vannak, hogy kiderítsenek nemlétező dolgokat is. :)

Aztán a férjem, aki szinte sosem szokott munkahelyi pletykákat hazahozni, most megtraktált egy adaggal, és egyrészt nagyon jólesett némi reality. Másrészt annyira örültem, hogy nekem van ő, és nem kell a szerelmi szálakkal foglalkoznom. Aztán el is képedtem, mert hihetetlen, hogy ilyenek nem csak az Így jártam anyátokkal c. sorozatban vannak. És nagyon sokszor vágtam közbe a történetek folyása közben, hogy és hány éves? komolyan? Neee! És jókat is röhögtem. Ez sem fogom leírni.

Aztán elkezdtük a nagyobbakkal a közösségi hittant is, és Réka azt mondta, hogy nem érti azt a házifeladatot, hogy köszönje meg az esti imában azt, aminek örül a szíve. És hogy ez hülyeség. És ezen is nagyon sokat agyaltam. Már megint. De nem megyek bele most ebbe sem.

És tönkrement a mosogatógépünk, javíthatatlan, és olyan szerencsétlen véletlenek voltak a javítási kísérletek közben, hogy nagyon nehéz volt kiverni a fejemből azt, hogy semmi suskus nem volt a szerelő(k) részéről, de asszem már túl vagyok ezen is. Részleteket most nem írom le. És biztos így van rendben, és sejtem azt is, miért kaptuk ezt most cserébe, csak utálom a folyamatos mosogatást. 4 és fél éve ~~van~~ volt mosogatógépem, ami már csak azért is tette nagyon egyszerűvé az életemet, mert ezt ki-bepakolta az én drága férjem is, míg a mosogatás a kezén levő ekcémája miatt abszolút nem jön szóba.

És agyalok a nagycsaládos egyesületes munkán is sokat, meg belekapok itt-ott, de valahogy nem megy azon az úton, ahogy szeretném. De ezt sem tudom most kifejteni.

Aztán néztünk tegnap egy filmet is, ami elég érdekes volt. Kár, hogy a végére túl sok dolgot akartak bezsúfolni, de alapvetően egy izgalmas kérdést boncolgatott. Sci-fi, mostanában szinte csak azokat nézünk, úgy néz ki, néha elég ijesztő belegondolni. Régen, amíg nem gondoltam, hogy az áldozatoknak is van anyukájuk, a thrillereket szerettem, mostanában ezek jobban lekötnek, máshogy borzongatják az embert. :) Forráskód volt a címe, egy esti programnak elég jó egyébként.

Szóval folynak a hétköznapok a maguk medrében. Semmi fontos nem történik. :)

Az kommentekrűl és azok moderatiójárúl

2011-09-16T08:11:00.004+02:00

Pár hónappal ezelőtt megtalált egy troll, aki gondolta, belémköt. Van egy mondás, amit nem tudok pontosan idézni, de nagyjából úgy szól, hogy megérteni annyit tesz mint megbocsájtani. És én szinte mindig találok magyarázatot, úgyhogy általában csak sajnálom az illetőt, esetleg mondok érte egy imát ellenségszeretet címén, álmatlan éjszakákat nem okoz.

Ami nekem problémát okoz, az az, mikor teljesen normális emberek lesüllyednek erre a szintre, és megpróbálják megvédeni azt, akit támadás ért. Sok blogon találkozom ilyennel, emiatt kommenteket már csak akkor olvasok, ha írok is. Ez a süllyedés egyébként teljesen észrevétlen, fokról-fokra megy, és abszolút jóindulatból fakad. A beteg emberek másokat bántani próbálnak, hogy megkapják azt a figyelmet, amit a családjuktól és a nem létező barátaiktól nem kapnak meg. Mindenki egyre mélyebbre megy, és néha olyan rejtett bánatok és fájdalmak szabadulnak fel, ami senkinek sem jó. Hiszem, hogy annak sem, aki az egészet generálta. Egy ilyen szócsatából senki nem kerülhet ki győztesen. Mondogatja a hétköznapi blogolvasó, hogy jól megmondtam, de valahol ott van benne, hogy valami mégsem stimmel. Van egy másik kedvenc mondásom is, amit szintén nem tudok pontosan idézni, de nagyjából úgy szól, hogy ne vitázz az ostobával, mert lehúz a szintjére, és ott a profizmusával elintéz. Ezért vezettem be a kommentmoderációt az első ilyen direkt kötekedés után, amit aztán több nem is követett.

Az teljesen rendben van, ha valaki kommenteli azt, amit írtam. Ha nem lenne rendben, nem engedélyezném. Örülök is a kommenteknek. Azonban ha valaki a gyerekemre szórja a homokot a homokozóban, akkor a kölkömnek is azt mondom, hogy menjen arrébb. Ha viszont a mi privát homokozónkban szórja a homokot, rászólok, és ha nem fogad szót, elküldöm, menjen a játszótérre azokhoz, akik ezt szeretik.

Ez most a rászólás.

Ugyanis többen jelezték, hogy mióta moderáció van, elvesztek a hozzászólásaik, azt kapták, hogy nem engedélyeztem az olvasást számukra. Most már túl sokan mondták ezt. És én nem szeretném, ha egy-két beteg ember miatt a normálisak azt gondolnák, hogy nem vagyok rájuk kíváncsi, esetleg kitiltottam őket. Úgyhogy megszüntetem a moderációt.
Amit szeretnék viszont kérni mindenkitől, aki nálunk játszik, hogy ha valaki szórja a homokot, álljon egy kicsit félre, van nálunk hinta is, mondjuk hintázzon, vagy dobálja a labdát a Panninak, az örül is neki. Mihelyt módomban áll, hazaküldöm a rosszalkodót, ne szóljon rá, ne adja vissza, ne vegye el a lapátját se. Tudjuk a játszótérről úgyis, hogy verekedés lesz belőle, ha egy neveletlen gyereket a gyerekünk próbál megnevelni. Magyarul kérek mindenkit, hogy ne menjen bele durva szócsatákba. A profilra kattintva van e-mail cím, ott lehet rendezni a konfliktusokat, én nem szeretnék ennek teret adni. Ha nincs e-mail cím, akkor teljesen érthető, hogy csak a kötekedésre ment a dolog. Arctalanul, álnéven a frusztrációk kiélése. Járna inkább sportolni, vagy költené az internet előfizetés árát pszichológusra... Vitázni lehet, egymás között is, tőlem fórumozni is lehet a kommentsávon, szívesen fogadom az ellenvéleményeket, normális hangvételű kritikákat is. Ha esetleg nagyon bánt valakit egy komment, amit még törlés előtt sikerült elolvasni, és támogatásotokról szeretnétek biztosítani, azt e-mailben is meg tudjátok tenni.
A nem kedves hangvételű hozzászólásokat, és minden erre reagálót törölni fogok, mihelyt olvasom. Akkor is, ha egyetértek vele. És ezt ne vegyétek magatokra. Egyszerűen nem szeretném, ha ilyen dolgoknak nyoma lenne nálam. Igaziból azt szeretném, ha az általam olvasott blogokban sem, de erre sajnos nincs befolyásom, csak annyi, hogy én nem szállok be. Nem érzem magam elégnek ahhoz, hogy mozgalmat indítsak :)

A lényeg, itt nálam minden bántást teljesen figyelmen kívül hagyni. Még ha komolyan is gondolta, a véleménye egyszerűen nem számít. Ha számít a véleménye, biztosan nem akar bántani. Ez végre egy olyan ördögi kör, ami nem rossz. :)

Köszönöm előre is!

Biztos vagyok benne...

2011-09-14T19:59:00.000+02:00

..., hogy mikor Via a Fly Lady napi programjában azt írja, hogy fényesítsd ki a mosogatót, akkor nem arra gondol, hogy szépen pakoljak ki mindent belőle, csináljam meg csillivillire a mosogatótálcát, és hagyjam ott az egészet. De én olyan kényszert érzek rá! Azért megcsináltam ma is. A mosogatótálca egyszeri fényesítésének módszerét szívből ajánlom mindenkinek, olyan lett, mintha most vettük volna, pedig korábban próbálkoztam én már ecettel, vízkőoldóval, hideg zsíroldóval, még vécétisztítóval is - sikertelenül.
(Szegény mosogatógépemet pedig elvitték a mosogatógép-kórházba, mert olyan beteg, hogy nem jönnek rá, mi a baja. Kezdek aggódni, hogy sokba fog ez nekem kerülni, arról nem is beszélve, hogy vajon kiszerelnek-e belőle valamit... )

És azt hiszem, azzal vitatkoznék, hogy a rend terjed. Nálam fordítva van. A rendetlenség terjed. Szörnyű. Nembaj, legyőzöm magam. Előbb vagy utóbb.
Hétfő óta csinálom a programot is, és a 90 napost is. Valamelyik csak sikerül. Vagy csinos leszek, vagy rendes lesz a lakás. :D

Nem nekem való

2011-09-14T08:58:00.000+02:00

az iskolásdi. Minden reggel görcsben van a gyomrom, hogy mit hagytunk otthon, mint nem írtunk meg, mit kellett volna pont mára bevinni, amiről azt hittem, hogy már bent van, mit nem néztem meg. Délután úgy megyek érte, hogy mantrázom, hogy el ne felejtsem elolvasni az egész faliújságot, felírni a leckét.
De nem megy. Tegnap csak azért tudtam visszaszalajtani Rékát a padban felejtett matekkönyvért, mert nem volt nálam se toll, se telefon, és nem tudtam lemásolni a leckét, így leellenőriztem, hogy mindenhova oda van-e rajzolva a házikó. És nem volt matekkönyv. Így legalább a két kardigán is hazakerült, amiket reggel adtam a héten leánnyal, és nem is vettem észre, hogy hiányoznak. Hiányzott viszont Rékának a Számolófüzete, amit nem küldtem be, nem értem miért, nagyon pontosan, 3-szor is átnéztem az első nap előtt a listát összeegyeztetve a táskával. Szóval órán nem tudott dolgozni, de ügyesen gyorsan bepótolta itthon.
A néptáncot összecseréltem, nem jövő héten kedden lesz az első, hanem tegnap volt. A szolfézs csekket elfelejtettem befizetni, a buszjegyekre még holnap van határidő, hátha menni fog, Gergőnek szóltam, hogy vegye meg. A vasárnapi szülinapi meghíváshoz az ajándék könyveket végülis tegnap este, 2 napja félbehagyás után megrendeltem, remélem még időben, és megérkezik. És a tegnap esti emlékeztető miatt a mai iskolafogászatra is bent van a fogkefe-fogkrém, de majdnem elmaradt, mert az emlékeztetőt is csak megnéztem, és nem csináltam meg, még jó, hogy nem nyomtam ki, a képernyőn maradt. Így viszont a fogkefe miatt elfelejtettem beállítani az ébresztőt, még jó, hogy a zuram ismer, és rámkérdezett.
Így még leszidni sem nagyon van lelkem Rékát, ami miatt elhagyta a jó drága krémet, amit a herpeszére vitt be neki az apja külön szünetben, és amivel egyszer sem kente be a száját, viszont kétszer is elveszett. Másodjára végleg.

Eddig még észben van, hogy holnap Nándi a gyümölcsnapos, és ha a délutáni vásárlás után nem veszem ki majd a csomagtartóból, akkor esélyes, hogy csak az oviból kell majd visszaszaladni az autóhoz, hogy el is jusson az ovisokhoz. És az is jó, hogy a tisztasági és technikacsomaghoz okt. 15. a határidő.

Mi lesz velem, ha mind iskolások lesznek????

Még egy szösszenet

2011-09-14T06:47:00.000+02:00

- Anyaaa! cssiiimmiii a torkomat!
- Csípi a torkodat?
- Neeeeem! A fejemet!
- Csípi a fejedet? Mi csípi?
- Ne te mondjad! Én mondom!
Réka: - Mondja a magáét, hihi!
- Nem magamnak mondom! Anyának!

Szemelvények Misi mindennapjaiból

2011-09-13T10:36:00.001+02:00

Misi: Nem Misi vagyok, Nándi vagyok!
Én: Hogy lettél Nándi?
Misi: Hát nőttem egyet, és Nándi lettem.

Misi: Miért van bezárva a kutya?
Én: Hogy nehogy megharapjon valakit.
Misi: Engünket?

Apa: Ki engedte meg, hogy felmenj a fagyival?
Misi: Én! Megengedtem magamnak!

Misi: Ehetek fagyit?
Apa: Nem. Már ettetek ma.
Misi: Nem téged kérdeztelek. Hanem! Az! Anyát!
Én: Nem ehetsz.
Misi: Nem téged kérdeztelek. Hanem az... Apát!

Könyörgök, légyszi kössél ki!!!

És mindenre azt mondja, hogy rendben.

Nem leszek népszerű

2011-09-12T17:05:00.001+02:00

ezzel a bejegyzésemmel, de jöhetne az ősz. Én nem szeretem, ha szeptember közepén 30 fok van. Határozottan rosszul viselem ezt a fura évet, minden egy hónapos csúszásban van. Későn jött a tavasz, és júliusban a júniusi esők, augusztusban volt július, és most meg itt van ez a hülye augusztus szeptember közepén. Még jó, hogy azért valahol sejti, hogy nem egészen ilyenkor van itt az ideje, és éjszaka így lehűl annyira, hogy elviselhető a meleg. De határozottan rossz a 40 fokos autóban hozni-vinni a gyerekeket az iskolába, és gondolom nekik is nehezebb a padban megülni. Legalábbis én nagyon hálás voltam annak idején, hogy az első iskolai napok 90%-án eső volt és borús idő, könnyebb volt elbúcsúzni a nyártól.
Most viszont olyan makacsul ragaszkodik hozzánk a rövidnadrág és a póló, hogy félek tőle, hogy nem fogjuk bírni, ha megjön az évszaknak megfelelő idő, rögtön nagykabáttal kezdjük majd, és betegséggel.
Igenis, szeretném már kilakoltatni ezeket a lenge ruhákat a szekrényből, és nem agyalni minden reggel, hogy mit adjak a gyerekekre a reggel 7 órás hűvösben, hogy ne dögöljenek meg, mikor délben jönni kell a kánikulában, meg persze addig is bírják kinn az udvaron, meg a tanteremben is.

Kellene egy pár napos eső, ami rossz lesz, és rossz kedvem lesz majd tőle, de már a fák is hervadoznak, több mint egy hónapja nem esett felénk. Aztán jöhet még napsütés, és 20 fok, meg szél, és sárgulhassanak azok a levelek, mert szerencsétlenek csak elszáradnak majd, és leesnek, és mi lesz a szép színes ősszel? Bár színek vannak, most láttam, virágzik az akácfa a szomszéd utcában...
És Nándi is narancsot szeretne, meg hógolyót és szánkót. Sapkákat és kesztyűket próbálgatnak napközben. Jó volt a nyár. De most már jöhetne a szeptember, meg a vénasszonyok nyara is. Nehogy ne legyen rá idő, és rögtön november legyen...

Logika

2011-09-12T14:25:00.000+02:00

(beszélgetés hazafelé úton arról, hogy a mostani iskolások jeleit kik kapták meg)

N: - Van halacska jel! Olivernek hívják!
R: - Azt akartam, hogy Dóri legyen a halacska!
Én: - Dóri katica lett, a kis hajó Bálinté.
R: - Miért? Tomika elment?
N: - Nem, nem ment el. Az óvónéni mondta, hogy "Tomikaaa!", és Tomika odament.
Én: - És nem lehet, hogy egy másik Tomika?
N: - Nem. Ha másik Tomika lenne, akkor mikor azt mondta volna az óvónéni, hogy "Tomikaaa!", akkor két Tomika ment volna oda. De csak egy ment!

Amiről Nándi álmodik

2011-09-11T20:58:00.000+02:00

"Arról álmodok, hogy megnövök, és felnőtt leszek, és sokan fognak szeretni. És lesz sok állatom kint. Krisz Hábrinak (az átlagember - a szerk.) van Boowája is. Vagyis Kolalája is. Olyan nagy sárga állat, csak nem egészen olyan, és állat-akváriumban tartja. Van bajusza is."

Abban biztos vagyok, hogy nem lesz átlagember. És abban is, hogy sokan fogják szeretni :)