Nagycsaládban élni jó :)

Ábel most már 19 hónapos, és nem beszél. Egyetlen kéttagú szót mond, a csigát, ami nála főleg khigának vagy gigának hangzik, és minden, egérnél kisebb méretű élőlényt jelöl. Néha a nem élőket is, valamint amiket nem élő csigáknak vél. Kicsit fura ez a szótlanság, főleg arra emlékezve, hogy Réka ennyi idősen mondatokban beszélt, és be nem állt a szája, de tulajdonképpen a másik két fiúnak sem volt túl nagy szókincse másfél évesen. Mondjuk legalább anyát-apát mondtak...
Arra viszont nem emlékszem, hogy bármelyik nembeszélőnk ennyire profin fejezte volna ki magát jelbeszéddel. Tegnapelőtt, mikor megjött a mamától, konkrétan megkérdezte, hogy mi történt a kanapé terítőjével. Mikor nem értettem a mutogatást és a látványosan kérdő arckifejezését, lefeküdt a földre, és eljátszotta, hogy belát a kanapé alá, amit máskor el szokott takarni a terítő, és utána megismételte a kérdő pofit. Ekkor jöttem rá, mit akar, és mutattam meg neki, hogy szárad, mert kimostam. Van a sima nem, a fejrázás, meg a semmilyen körülmények között, mikor még a kezével is integet hozzá. Vagy van a sima bólogatás - "Ábel, lenyelted az íróasztalt?" -, meg az "áhhháhhhhá" csatakiáltással kísért bólogatás, mikor végre rájövünk, hogy nem kolbászt, hanem parízert kér, és ha mindjárt belehal, ha nem kaphatja meg, akkor még topog is hozzá. Természetesen kenyér nélkül, bár azt, hogy kér egyáltalán valami ilyesmit, élénk nyihogással kísért kenyérre mutogatással jelzi, mivel a lónak lovas kell, hogy katona legyen belőle, de a ló végül többnyire kinn marad...
Az íróasztal egyébként csak egy a sok dolog közül, amit lenyel. A története ennek az, hogy egyik nap azzal fogadtak a gyerekek, hogy Ábel lenyelt egy üveggolyót. Kicsit sokkolódtam, aztán észbekaptam és megkérdeztem, mi történt, látták-e. Nem, de megkérdezték, és bólogatott. Na, és erre tettem fel a nagy kérdést, hogy "Ábel, lenyelted a széket?", amire persze megint igenelt. És azóta az egyik játék az, hogy ilyeneket kérdeznek tőle, Ábel pedig röhögve bólogat, mert már rájött, hogy ez játék, és együtt nevetni jó, és az a mi szülői szívünknek is nagy öröm.

Szóval igen nagy activity spíler, bár néha nehéz dolgunk van, mert nem mutatja, hogy hány szótag, és gyakran utal a tárgyakra úgy, hogy az utolsó fellelési helyükhöz vonszol minket, és az még kevés információ többnyire, mert az esetek 90%-ban az nincs ott, ha ott lenne, nem kellenénk hozzá... De fel-alá mászkálva telefonál, dúdol, ha énekeljünk neki - a csillagok háborúja egy-két ütemét felismerhetően pl. -, táncol várakozó arccal, ha zenét hallgatna, és kedvenc számai vannak, sajnos a számcímeket nem tudja, így csak simán sírni kezd, ha nem az, amit akart eredetileg. És gyakorlatilag összeomlik, ha meglát egy okostelefont és nem kaphatja meg... Elmeséli, hogy cicát látott, hogy ugatnak a kutyák, hogy jót játszott, hogy valakinek bibije van (az aggodalom nemzetközi jelével a két keze közé fogja az arcát, és mondja, hogy óóóó, szenzációs :) ) Ha éhes, a nyitott száját mutogatja, ha kakaót kér, pííípel, mint a mikró, ha szomjas, poharat hoz - majd ivás után, ahogy van, vissza is teszi, néha még félig teli....
És még millió kreatív kis színészkedés naponta, amivel megérteti magát, jó lenne mind leírni, sőt, felvenni, de hát leheteten... Legalább ennyi lesz.

Azért nem írok mostanában, mert nem akarok gondolkozni. Mikor ide írok, az segít, hogy átgörgessem magamban a részleteket, kicsit megpróbálom magamat, a helyzetet külső szemmel látni, és úgy fogalmazni, hogy érthető legyen. Ez segíteni szokott, hogy én is más szemszögből lássam a problémámat, és sokszor, mire leírom, elég is: megoldást találtam vagy megszűnt probléma lenni.

Most vagy félek szembenézni az életünkkel, vagy egyszerűen csak iszonyúan tehetetlennek érzem magam, mindenesetre úgy érzem magam, mint kamaszkoromban, amikor még tanulás közben is zenét hallgattam, hogy ne halljam a gondolataimat. Azzal a különbséggel, hogy nekem van négy beépített zajforrásom, tehát elég ritkán kell zenét kapcsolni.
Nem vagyok képes egyensúlyozni a gyerekeket úgy, hogy ők épek maradjanak. Nem tudok jól segíteni nekik, pedig még kicsik, még nem tudják önállóan megoldani a terhüket. Az utóbbi hetekben, hónapokban több pszichológussal beszéltem, mint amennyivel azt gondolom, egy hétköznapi ember egész élete során találkozik. Minden gyerekért egyszerre kell aggódnom, egyszerre kell 200%-ot adni négyszer, és minden nap úgy érzem, túlléptünk minden határon. Nincsenek megoldások, nincsenek tervek, nincsenek holnapok, néha azt gondolom, tegnapok sem.
Próbálok hálás lenni a próbatételemért, hiszen hihetetlen sokat tanulok közben magamról, róluk, Istenről. Már nem tervezek a jövő hétre sem, nem nézegetem a naptárt, nem számolom a tennivalókat, örülök a napnak, ami éppen van, a pillanatnak, ami éppen jó, vagy rossz. A rossznak is lehet örülni, és a nehézségek között is lehet boldognak lenni. Az vagyok. Nagy-nagy szabadságot adott ez.

Néha azonban nem megy, jön egy újabb beszélgetés, egy újabb szembenézés, egy újabb probléma, körülmény, és akkor nem tudok aludni, nem tudok figyelni, feszült vagyok, mindenen morgok, és próbálom valami más részét rendezni az életemnek, hogy abba tudjak kapaszkodni, hogy még megy, hogy még érek valamit, hogy még valahol tudok teljesíteni.
Most éppen itt vagyok. Réka is inog, romlanak az eredményei, figyelmetlen, mert nincs biztos háttér itthon, mindig ő az utolsó, Nándi vagy kényszerbeteg, vagy Aspergere van, most már pszichiáterhez is hordjuk, Misit cserbenhagyta a pszichológus, ahova jártunk, és nem javul, Ábelt pedig várjuk, hogy melyik nap kell vinni műtétre. Bármikor hívhatnak. Most már szeretném, ha jövőre.
És én nem nőttem fel a feladathoz. Nem tudok.
Néha szörnyen magányosnak érzem magam, még Gergőnek sem tudom elmondani, mi bajom, hiszen nem tudom megfogalmazni sem, sőt nem is akarom. Mostanra úgy érzem, semmibe nem tudok már egyedül belefogni, valaki csinálja velem, mert egyedül nem megy még egy ebédfőzés sem.

És akkor jön egy ilyen bűnbánati liturgia, amin ma voltam, és kiemel ebből a sötétségből, fényt gyújt, felráz. Két órát üldögéltem ott, énekeltük egymás után az énekeket, és valahogy arra jöttem rá, hogy nem kell félnem, hogy a folyó elsodor, hogy víz alá kerülök teljesen, mert nem az a dolgom, hogy átevickéljek a vízeséseken, meg a kövek között ellavírozzak. Itt és most hiába úszok, hiába kapálózok. Most az a dolgom, hogy járjak a vízen. Ez egy olyan lehetetlen helyzet, amiben én emberként a saját gyöngeségeimmel nem tudok teljesíteni, nem tudok segíteni, nem tudok semmi mást tenni, csak hinni. Elfogadni, hogy Isten nekem rosszat nem akar, és a gyerekeimet is jobban szereti, mint én valaha is tudni fogom. Jézus hívott, hogy járjak a vízen, én kiléptem a bárkából, és ha megijedek és süllyedek, csak hívni kell őt újra, és segíteni fog, ott van, és kiemel, átvisz ezen a vízen, legyen akármilyen viharos. Nélküle viszont elmerülök. Úgyhogy most ezzel megyek tovább.

Nagyon koncentráltan igyekszem szeretni az összes gyereket most, ami időnként határozottan megerőltető, néha nem is megy, mert időnként úgy értelmezik, hogy akkor nekik mindent lehet, és néha képtelen vagyok legyőzni magam. Néha azonban elég jól sikerül.
Tegnap is olyan jól ment, már hazafelé Rékából kitört egy panaszáradat, amire időben rájöttem, hogy nem arról szólt, hogy meg kell oldani egy helyzetet, hanem olyan női módon csak el akarta mondani, hogy mi fáj, és már jobb is lett neki tőle. Aztán a vacsora is olyan ideális lett... Vagyis nem is. Jut eszembe, egy darabig nagyon jó volt a hangulat, de aztán csak eljutottak a határig, aztán át is lépték: Réka biztatására Misi felállt a székre, letolta a gatyáját, és a fenekét mutogatta. Itt azért közbeléptem, és eltávolítottam őket a vacsoraasztaltól. Ábelt meg fürdeni Gergővel, és Nándival beszélgettünk úgy igazán kettesben, amíg befejezte a vacsit, és őt is felhajtottam esti készülődni, na és akkor jött vissza Misi.
Hogy most ő jön. Üljünk le az asztalhoz, és beszélgessünk, csak mert látta, hogy milyen jó is volt ez a Nándival, megkívánta ő is. Nehéz beszélgetni csak úgy rendelésre, főleg, ha az ember mást csinálna, de azért kapásból eszembe jutott, mennyire vágyódtam én is erre, mikor anyukám beült a nővéremhez. Szóval erőt vettem magamon, és próbáltam 100% lenni. Kérdezgettem erről-arról, majd Misi is kedvet kapott a kérdőjelekhez, és megtudakolta, mi mit csináltunk otthon Ábellel egész nap. Nagyjából 3 mondatban foglaltam össze, mert elég unalmas egy ötésfél évesnek, amit Ábel szörnyen élvez órákon át, de a végére Misi így is lecsuklott fejjel "aludt". És fel sem akart ébredni. Úgy kellett felcipelni az ágyába. Aztán megbánta, ráfogta a többiekre, hogy felébresztették, és újra jött beszélgetni. És nemsokára eszébe jutott, milyen vicces volt, hogy felcipeltem, és újra megkérdezte, hogy mi mit csináltunk Ábellel... Figyelmeztettem, hogy mégegyszer nem tudom felvinni, erre kijelentette, hogy majd apa, én csak meséljem, mit is csináltunk. És hát persze, hogy lekonyult a feje.

Lehet, hogy a kommunikáció lényegéről még van tanulnivaló, de azért az igazi lényeg biztos megvolt.

Az évnyitó igazgatói beszédének nagy része arról szólt, hogy az új gyerek közétkeztetésről szóló törvény miatt lehet, hogy nem eszik majd szívesen a kölykök az ennivalót, mert félévtől szigorú változtatások lesznek, amit fokozatosan vezetnek be szeptembertől. Próbáljunk mi is otthon változtatni, beszélni erről, hogy meg kell enni, stb.

Az óvodában még tovább mentek, eljött annak a cégnek a vezetője a központi szülőire, amelyik az oviba - és egyébként az iskolába is - viszi az ebédet. Nem is tudom, hogy fogalmazzak... Azt hiszem, ha csak ilyen menza-vezetők lennének, nem lenne kérdés, hogy éhes marad-e a gyerek a befizetett pénz ellenére. Eddig is tudtam, hogy jó kaját kapnak, szeretik a gyerekek és sosem maradtak éhesek, még ha utálták is az aznapi menüt. Most már azt is tudom, hogy azért, mert biztos van valami olyan, amit meg tudnak enni. Mert figyelnek rá.

Úgy kezdődött, hogy a néni aggodalmasan magyarázta, hogy miben fog változni az ennivaló a törvény miatt. Hogy egy héten csak kétszer lehet felvágott pl. a 10 evésből reggelire és uzsira. Vagy hogy a cukrot és sót mennyire le kellett csökkenteni. Kicsit sopánkodott is, merthogy a jó házikoszt, amit eddig adtak, most változni fog. Elmesélte, hogy mindenféle szendvicskrémeket találtak ki, ő is, amik megfelelnek a törvényi előírásoknak, és jóknak tűnnek. És kaptunk is belőle kóstolót. Nagyon finomak voltak, tele zöldséggel, különlegesek és ízletesek! Répás sajtkrém, fahéjas-almás túrókrém, , volt valami halas is, meg még vagy 5 féle... Mondta, hogy megadja szívesen a recepteket, hogy csináljunk mi is otthon, hogy a gyerekek szívesen egyék.
A koronát nálam az tette fel, mikor már így csacsogás szinten beszélt róla, hogy kötelező barna kenyeret adni nem tudom, hányszor, és hogy azt milyen sok gyerek nem szereti - és ő maga sem, szóval megérti őket -, és emiatt még arra is figyelnie kell, hogy ne reggelire adja, mert akkor a gyerek egész délelőtt éhes, ha nem eszi meg, és üres gyomorral kell tanulnia. Hanem délután uzsonnára, mert akkor már úgyis nemsokára hazaér, és kap valamit, ha nem eszi meg.

Hát, lehet ezt így is csinálni, szívvel-lélekkel, szeretetből - ugyanúgy kevés pénzből, mint mások.

Nem is tudom, mit és mikor írtam utoljára Ábel szívéről. Júniusban megkaptuk papíron és szóban is, hogy meg kell műteni 6 hónapon belül, tehát ebben az évben. Azért a papíron ott volt, hogy ha esetleg mégsem műtik, akkor 6 hónap múlva kontroll... Ez a GOKI, a szívkórház, a saját doktorbácsi a Madarászban azért 2-3 havonta ellenőrzi. Pont ma voltunk. Úgy szokott lenni, hogy mire megyünk, már pont aggodalmaskodni szoktam. Mert mindig van olyan, hogy nem eszik rendesen, vagy nagyon sokat izzad, vagy fáradtnak tűnik, sokat alszik, túl száraz a pelus, vagy hurutos betegség, vagy valami, amire figyelni kell, és ami teljesen magyarázható normális élettani dolgokkal is, de azt mondták, hogy tartsuk szemmel...

Szóval most is így mentem oda, mert túl vagyunk egy antibiotikum kúrán, és még mindig hurutosan köhög, és egy hete tök nyűgös, és mindig izzad, és mintha fáradtabb is lenne, olyan kis nyomi... Jó lenne, ha látná valami szakember. Vártam a megnyugvást, ami mindig ilyenkor szokott jönni, de nem jött. Elvileg jó hír, hogy nem műtik meg ebben a naptári évben tutira. Egyszerűen nem fér bele a műtéti rendbe. Elvileg örülök minden napnak, amivel okosabb, ügyesebb és egyszerűbben lefoglalható lesz, mikor pár napot nyugton kell maradni, mert egy jóóó nagy mellkasi sebe lesz. De az elviekkel szemben a gyakorlatban most nem nyugodtam meg.

Már az is elkezdett aggasztani, hogy elmaradtak a kedves kis megjegyzések, amik a szívuh-ot szokták kísérni, csak száraz adatok voltak, de azt betudtam annak, hogy Ábi rosszul viselte ezúttal a vizsgálatot. Aztán az is, hogy átküldött EKG-ra minket a szomszédba, és addig felhívta a GOKIban azt, aki műteni fogja, hogy beszéljen vele. Ez nem volt a tervben, arról volt szó, hogy majd én hívom fel, hogy el ne felejtsenek minket... Mivel Ábel az EKG-t sem bírta túl jól, ezért csak félmondatokat csíptem el, nem értettem a szakszavakat, de minden mondat második fele úgy folytatódott, hogy "de végülis". Úgy éreztem, hogy szeretné, hogy megvizsgálja Ábit a gokis néni is, de az meg nem. Annyiban maradtunk végül, hogy januárban megyünk újra hozzá, és akkor nagyon-nagyon ragaszkodni fog, hogy az első negyedévben kerüljön sorra, ne csússzunk el nyárig, mert én még annak is örültem volna eredetileg.

Többször kérdeztem tőle, hogy akkor most minden változatlan, se jobban, se rosszabbul nincs? És mindig azt felelte, hogy nincs rosszul (nem rosszabbul, csak nincs rosszul). És megduplázta a vízhajtó adagot is arra hivatkozva, hogy már nagy, de hát csak egy kg-al több, és három hónappal öregebb, mint mikor beállították neki... Ha nem hallottam 15-ször azt, hogy ezzel nincs mit tenni, meg kell műteni, akkor egyszer sem, a ráérünk szó vagy a lehet még várni pedig egyszer sem hangzott el, ezek korábban visszatérő motívumok voltak.

Ennek a doktorbácsinak a hangulatait érzékelem. Nem biztos, hogy megismerném az utcán, ha szembejönne, pedig voltunk már párszor, de pl. biztos voltam benne, hogy ő vizsgálta Nándit másfél évesen, mikor kékült a szája: a rendelőben levő hangulatra, fílingre, légkörre emlékszem. Hogy azonnal megnyugodtam, és elhittem neki, hogy nincs baj. És ezzel nem volt most valami rendben. Ezek miatt én most azt gondolom, hogy a protokollt nézve valahol a határon innen vagyunk még, amikor már muszáj műteni, de a szélén.

Úgyhogy most nem tudok megnyugodni, amúgy is feszesre vagyok húzva egy csomóminden miatt. Most azt találtam ki, hogy elmegyünk pár hét múlva privátban egy másik kardiológushoz, aki sebész is, hogy mondjon egy másodvéleményt. Hogy ne az legyen, hogy időhiány miatt egyszer csak rosszul lesz, és akkor meg már sürgősen kelljen műteni, meg agyon gyógyszerezni.

Na, szóval itt tartunk. Majd lesz valahogy. Kapaszkodok a keresztbe, milyen jó, hogy ez van, milyen mélyre lehetne zuhanni...

Ábelnek énekelgetek, hogy elaludjon a saját ágyában. Ma este a "Sárgul már a fügefa levele..." kezdetű népdal jutott eszembe, azt énekeltem, mikor harmadszor is a végére értem, Misike megszólalt:
- Ez nem csak arra jó, hogy Ábel elaludjon tőle. Ez olyan, mintha a szívemben szólna.

Eddig is szerettem, de azt hiszem, mostantól ez lesz a kedvenc népdalom...

Tegnap délben ültem a padon a portán, bemondták a gyerekeket, és nem jöttek. Esett az eső, Misi fel alá mászkált, aztán Nándi megérkezett és nem válaszolt egy kérdésre sem, mert belemerült az új olvasókönyvébe. Jöttek az ismerős szülők, beszélgettünk, gyerekeket küldtünk be, hogy szóljanak már, mert biztos nem hallatszik a hangszóró, és tényleg, de fél óra alatt meglett mindenki...

És akkor arra gondoltam, hogy olyan, mintha ez a 11 hét nyár és nyári szünet nem is lett volna. Hogy örökké és minden nap ott ülök  a portán és várom a gyerekeket, hogy jöjjenek.
Azt hiszem, visszazökkentünk a hétköznapokba.