Nagycsaládban élni jó :)

Az utóbbi időben azon gondolkozom, hogy elkezdek írni egy aspergerrel kapcsolatos blogot. Valószínűleg, ha a jövő heti utolsó vizsgálat Ábel autizmussal való kapcsolatát megerősíti, akkor meg is lépem, mert úgy néz ki, az életemet mostanában ugyanúgy kizárólag ez határozza meg, mint annak idején a gyerekek, a nagycsaládos lét, amikor elkezdtem ezt a blogot írni. Oké, hogy még mindig jó nagycsaládban élni, de valahogy ezek a sajátos nevelési igényű dolgok annyira más szintre helyeztek sokmindent... Nem voltunk átlagos család soha, de mióta papírunk is van róla, valahogy más ide írni...

A problémamegoldás fényében mindent megmozgatok, hogy Nándit valahogy egyensúlyba hozzam, és az őt leginkább bántó dolgokat felszámoljam, más szintre helyezzem, segítsem, hogy megbirkózzon velük. És hogy valahogy közösségben tartsam. És muszáj valamit sportolni.
Egy véletlen beszélgetés során hallottam a kaszkadőr edzésről, amiben az anyuka azt mondta, hogy a gyereke végre úgy érzi, hogy nem lóg ki, nem más. Ez csütörtökön volt, pénteken telefonáltam, szombaton este pedig ott voltunk az edzésen, szereztünk fakardot is, átszerveztük az életet, mindent megoldottunk.

Két órás edzésből egy órát vívtak, fél órát bukfenceztek, fél órát pedig zuhanni tanultak. A nagyobbak 5 m magasból, Nándiék csak kb. 1.80-ról. Volt orrvérzés - sírás nélkül -, volt sírás a kudarctól, volt újrakezdés, büszkeség, önfeledt öröm, kötelességtudat, lelkesedés, lógó nyelv. És azóta békesség. Nem kötekszik, nem verekszik, nem veri le a sérelmeit másokon. Vagy legalábbis lényegesen kevesebbet.

Azt mondta, hogy a suliban majd akkor mondja csak el, ha már szépen tud zuhanni. És hogy gyakorolni kell még egy-két dolgot. Már gyakorol is Misivel, vívnak, a korábbi életveszélyes kardlengetés helyett kiszámított mozdulatokkal. Alapállás, kitörés...

De jó lenne, ha megmaradna.

Nagyon sok gondolat kavarog bennem. Egyrészt voltak jó dolgok, mert voltunk Ausztriában egy vidámparkban, ami nagyon szuper élmény volt, ha Ábel négy éves lesz, újra megyünk. Meg voltunk otthon anyukáméknál, és ott volt egy régirégi jó barátnőm, akivel kicsit elsodort az élet, de még mindig tudjuk ott folytatni, ahol abbahagytuk. És hatalmasat beszélgettem a húgommal, amit szerintem évek óta nem sikerült így kivitelezni. Meg voltunk a nővéreméknél is, ahol szintén jó volt nagyon, meg ők is voltak nálunk, és vagyunk itthon a kánikulában, és van, akivel találkozzak, és beszélgessek, és van, aki hiányzik, és van, ami hiányzik...

És jönnek az új terhek is közben, és nem oldódik a többi, úgyhogy igyekszem nem gondolkozni, és nem tudom, hogy ez jó-e. Néha erőt veszek magamon, és göngyölítek egy kicsit. Most pl. jön valaki takarítani. Le tudtam győzni magamban, a családban, és egyáltalán. De hogy nem feladat vár minden sarokban - szó szerint, pókhálók és poroszlánok formájában - kicsit jobb létezni itthon.
Mindig vannak olyan dolgok, amikről nehéz lemondani. Az elmúlt év a lemondásról, a vágyak elengedéséről szólt. Sokat kaptam cserébe. A baj most is ott van, hogy nem akarom odaadni. Bíztam benne, hogy lesz négy napom csendbékenyugalomban itthon, amikor van idő semmit csinálni, csak együtt lenni, filmet nézni, akár sétálni, akár aludni, későn kelni, későn feküdni... Kicsit szabadnak lenni, akár a saját vágyaimtól, bebizonyítani magamnak, hogy nem ettől vagyok boldog. Most úgy tűnik, kicsúszott a kezemből.

Két hete elkaptunk egy fosóshányóst. Ábel kezdte. Már másnap a kórházban kötöttünk ki, és pont aznap jöttünk haza, öt nap után, amikor megkezdtük volna azt a bizonyos négy nap szabit, ami szegény nagyszülőknek rabszolgaság, és ami nekem most receptre volt felírva a pszichiáter által. Nincs is kedvem arról írni, hogy mit éreztem, mikor rájöttem, hogy napokon keresztül megvezettek, félreinformáltak, halálos betegségeket lebegtettek, mivel Ábinak gyakorlatilag nem volt értékelhető a vérképe. Végül 5. nap délután, miután rájöttem, hogy mi a helyzet, meg bőgtem egy sort az orvosnak, hogy értse már meg az emberi oldalunkat - de esélyesebb, hogy kellett az ágyunk egy súlyosabb esetnek -, az került a zárójelentésre, hogy a  vérkép megfelel a regenerálódó csontvelőműködésnek, kontroll a háziorvosnál. És hazakerültünk végre egy totálisan kikészült gyerekkel, akivel 3 napot az ötből tökéletesen feleslegesen töltöttünk bent, és aki azóta időnként olyan hisztériás rohamokat kap, amiket előtte soha nem produkált. Sem egyik gyerekem. Nem hitték el, hogy autisztikus, mert a rúgkapálás helyett halottnak tetette magát. Mert mindent megtett azért, hogy hazamenjünk. Nem hitték el, hogy a kétesélyesen szobatiszta gyerek vissza tudja tartani fél napig a pisijét. Egy egészig is. Nem tudom elképzelni, hol fért bele az a rengeteg pisi... (Cserébe most már ágytiszta is) Jobban kiborult attól, hogy mit tettek a kezével - branül -, és hogy néz ki, mint attól, hogy harmadik próbálkozásra betették, nyomkodták, vért vettek, pedig az sem volt kutya. Nem evett, nem ivott, csak fenyegetőzésre, kétségbeesetten hazudtam kétszerakkora mennyiségeket a nővéreknek, mint ami ténylegesen bement, hogy vissza ne kössék az infúzióra, mert esélytelen volt, hogy megigyon másfél litert. Én sem iszom annyit, ami lehet, hogy nem jó, mindegy, szemmel láthatólag jól volt,  ha kimentünk a kórház épületéből (odabent csak feküdt, meg elbújt a takarója alá) a vérét meg minden nap nézték, kiderült volna, ha kiszáradóban van. Mikor felébredt alvásból, és látta, hol vagyunk, ájulásig sírt. Hoztak be cuccot Gergő meg Misi, mikor másnap arra jártunk, ahol velük játszott, kiáltozott, hogy jöjjenek elő. Mikor hazajöttünk nagy stressz volt az is, hogy egyáltalán hajlandó lesz-e valaha kakilni, de sikerült megtörni a jeget. Egy teljesen hétköznapi gyereket is megviselhet a kórház, mi ezt most hatványozottan kaptuk. És ami bánt, hogy mindezt feleslegesen, a tudálékosság és fontoskodás miatt.

Szóval buktuk a négy nap szabit. Ma kaptunk egy majdnem egészet, mamáék bevállalták mind a négyet, simán ment.  Nagy sóhaj. Talán, ha nem lesz ennyire meleg, lesz még ilyen. Talán. Egyenlőre úgy néz ki, az lesz. Augusztus utolsó hetében pedig Ábinak lesz kivizsgálás, még szociális készség témában, ha minden igaz. Próbálok lemondani. És a Balatonról is, ami három nap lett volna. Valószínűleg nem sikerülne jól, mert túl meleg van, és mert elvárásaim vannak, nem vagyok rá alkalmas. Gergő nem lelkes, én félek így bárminek nekivágni, segítenie kellene, de legalább jól éreznie magát. Három éve nem voltam a Balatonnál, mindig történik valami, pedig... Valószínűleg kórházba fogok menni pihenni a négy napos férjezés helyett, biztos nem lesz olyan szórakoztató, de nem kapunk többet, mint amennyit bírunk. Egyre könnyebb ezt is elfogadni.

De kedden jön valaki, gyógypedagógus, aki megnézi Nándit, és talán tud segíteni. És van egy listám is, hogy mit szeretnék még megcsinálni, ami mind piszkál, hogy nincs meg. Még nem húztam ki róla semmit, mióta elkészült, de el fogom kezdeni egyszer csak. És a meleg miatt végre üres a szennyestartó is, amiben 10 napi ruha volt, mert Óvár után jött rögtön a kórház, jó, hogy sok a cuccunk. És van felfújható medence, benne pancsoló, boldog gyerekek, és hűvös, tiszta, bár rendetlen lakás, tücsökciripelés éjjel, remegő nyárfalevelek a szélben teregetés közben, locsolás a szürkületben, esténként pár mondatnyi beszélgetés az emberrel, szóval szép az élet, a pillanatban ott az öröm, a találkozás Istennel mindig, csak egyben nem tudok még ajándékként tekinteni a sokmindenre. Talán nem is kell egyben nézni. Talán az egész élet is csak egy pillanat.

Azért előfordul, hogy elfog egy kis egészséges irigység, mikor hétköznapi gyerekeket látom ugyanazt játszani, mint a sajátjaimat. Nem is igazi irigység, csak egy kis sóhaj, hogy mennyivel könnyebb lenne. Mert persze nem biztos, hogy jobb lenne, és el nem cserélném egyiket sem, de jól esne néha, ha könnyebb lenne. Fárasztó a tudat is, hogy nem növik ki.

Az is nehéz, mikor néznek ránk, lesajnálva, vagy megvetően, hogy elkényeztetett büdös kölykök, és az is nehéz, ahogy megváltoznak az arcok, ha találok egy alkalmat, hogy mentegetőzzek, hogy mi ezzel élünk, és nem csak a nevelés a hibás. Nem is a megítélés miatt, néha csak nekem kell beszélni róla bárkivel, hogy jó ez így, szeretem ezt így, ahogy van, a nehézségeivel együtt, egy kis önbiztatás. Persze hozzászokik az ember, remélem. Most már persze az is jó, hogy legalább van mivel mentegetőzni, rájöttem, hogy az utóbbi években kerültem minden olyan programot, ahol a gyerekeim nagyon kilógtak, az, hogy egy játszótéren csak az én gyerekeim hangját lehet hallani, az még belefért. Most úgy belefutottunk nagy bátran néhány programba így a kiruccanásaink során, amiről tudtam, hogy necces, de úgy alakult, hogy inkább mégis igent mondtam, és végül túléltük. Sőt, ha kizártam a környezetet, akkor azt is mondhatom, hogy jól sikerült.

A legfrissebb, hogy Miskolcon jártunk a tesóméknál a hétvégén. Úgy volt, hogy Nándi előbb ment, pár napig ott volt, és közösen utána mentünk. Én pedig kicserélődtem, volt kedvem, energiám és mindenfélét megcsináltam, amikhez nem volt kedvem. Szívből remélem, hogy ez egy felfelé menet, irtózatosan szégyellném magam, ha nem így lenne.
No, akárhogy is, két ütős programot is benyomtunk a három napba. Az egyik a kalandpark volt, amire az volt a terv, hogy nem visszük a hadat, éreztem a programban rejlő kockázatot. A nővérem el is vitte külön az ő kisfiát meg Nándit, még mielőtt megérkeztünk volna, de Nándi nagyon szerette volna, ha a tesók is kipróbálják, így végül nekimentünk.
Nem tudom, máshol hogy van, de nálunk a kulturált öltözködés vékony jég, de némi vita után többnyire engedelmeskednek, és átveszik a foltos pólót, szakadt papucsot, ha elmegyünk otthonról. Kiadtam a parancsot, hogy nem lehet papucsban jönni, Nándi még le is szúrta Misit, mert bepróbálkozott, és erőszakkal kényszerítette a szandálra.
Majd a kalandparkban ki jött oda hozzám zokogva? Nándi, aki azt hitte, hogy a szandálja a kocsiban van, de nem volt, erről nem szólt, és papucsban jött, amiben nem lehet felmenni a pályára. Elszabadult a pokol. Felváltva zokogott, követelte ordítva, hogy menjünk vissza a szandáljáért a házhoz, verte a testvéreit, és szidott engem, a legszörnyűbb anyát, aki próbáltam megoldást találni, felkönyörögni mezítláb, papucsban, a tesók szandáljában, elsőként, utolsóként, de semmi nem volt elfogadható számára. Átgörgettem magamban azt a lehetőséget, hogy tényleg haza a szandálért, de egyrészt nagy távolság volt, másrészt az aspergerrel nem magyarázható, hogy miért is papucsban jött, szóval azért felelőssége van a tetteiért, és ezt meg kell tanulnia, még ha mindenkinek szörnyű is ez. Közben végre - kb fél óra - sorra kerültünk, beöltöztek a tesók is a következő csoporttal, és ahogy ott állt a raklapon az egyik kisfiú egy Kipsta teremcipőben, eszembe jutott, hogy előző nap pont egy hasonló kiborulás megelőzése érdekében megvettük neki őszre a focicipőjét, és az talán még a kocsiban van. Ott volt. Megváltódtunk. Nagyjából öt percre, mert Ábel vette, hogy ő nincs a többiek között, majd azt, hogy ennek az ára kizárólag a bukósisak és nem nyugodott, amíg nem szereztünk neki egyet. Sajnos ez nem volt elég, és mivel nem mehetett fel a függőpályára, a csúszdával nem elégedett meg, úgy 20 percen keresztül hallgathatta az úszóbajnokság összes résztvevője 2 éves kiadásban ugyanazt, amit korábban Nándi adott elő. Végül sikerült egy okostelefonnal kikapcsolni őt is.

A közeljövőben egy vidámparkos kirándulásra megyünk Ausztriába. Meglátjuk, hogy vesszük az akadályt.

Nem tudom, miért tekintek erre a mögöttünk levő nyaralásra úgy, mint ami rossz volt. Csak rajtam múlt, hogy hogyan érzem magam. És volt sok jó pillanat, és mégis azokon mérgelődök, ami nem sikerült. Azt hiszem azért, mert mostanában megint várok, elvárok, szeretnék dolgokat, és így sokkal nehezebb örülni annak, ami lesz, ahelyett, amire vágyok. Azt hittem, kilépünk kicsit a hétköznapokból, nem kell főzni, gondolkozni, problémamegoldani, küzdeni, és valahogy mégis folytattuk, amit itthon abbahagytuk, csak még nehezebb volt, mert nem itthon, a megszokottban.

Bosszankodtam azon, hogy bár 3 szobánk volt, mégis, egyben aludtunk mind a hatan. Misi, akit magamban mostanában Ödipusznak hívok, azonnal berendezkedett az egyik kétágyasban, és kijelentette, hogy én alszom vele. Teljesen megsértődött, mikor felajánlottam, hogy a háromágyasban legyünk ő, apa, meg én, mert a feleségek a férjekkel alszanak együtt, és a vége az lett - nem is részletezem hogyan, de sok-sok torokátharapás kíséretében - hogy mind egyben aludtunk, két szoba gyakorlatiag üres volt.

Ahelyett, hogy örültem volna a fantasztikus strandidőnek, amit 3 napon az ötből is ki tudtunk használni, azt sajnáltam, hogy mindenki kikészült a melegtől, és nem jutott idő - energia, jártányi erő - arra, hogy pár dolgot békésen, Gergővel kettesben megvegyek, elintézzek. A szállásunk olyan volt, hogy a radiátorok este 9-kor még melegek voltak, mert felforrósodott benne a víz, ahogy sütötte a nap, és a zuhanyból hosszasan kellett engedni a "hideg" vizet, hogy ne legyen túl forró a fürdéshez. Lefeküdni 10 után tudtunk.

Ahelyett, hogy örültem volna, hogy együtt vagyunk, hogy élveztem volna minden percét, azt sajnáltam, hogy nem tudom letenni a család terhét, hogy nem tudok elolvasni egy cikket az újságomban, amin kívül még könyvet is vittem magammal, abban a hitben, hogy majd olvasok. Mert arra még itthon is van idő, hát ha még nem kell főzni sem. Nem volt.

És még jobban szenvedtem a veszekedésektől, verekedésektől, világgámenésektől, vitáktól, megmondomatutiktól, ordítástól, hisztitől, akaromtól, bekakilástól mint itthon, mert oké, hogy nem érdekel, hogy mit mondanak mások, de azért hagytam volna a másokat a véleményükkel együtt aludni, enni, jönni, menni, üldögélni, szóval úgy összességében élni. És nem volt kedvem reklámozni, hogy nehéz időket élünk.

Pedig ott volt az önfeledt, felszabadult öröme a strandoló, vízijátszóterező, csúszdázó, kisautózó, merülő, úszni tanuló, bátorságpróbáló, jégkásázó, játszóterező, fagyizó, hamburgerező, kavicsdobáló, botgyűjtő, görkorizó, vízipisztolyozó, könyvesboltban keresélő, csillagnéző, szobatisztuló, lepkevadászó, egykupacban későnlefekvő gyerekeinknek. Hiába panaszkodott szinte folyamatosan valamelyik, azért többnyire volt, aki tökéletesen boldog volt.

És jutott azért nekem is néhány saját pillanat, amikor a saját örömömnek is örülhettem: egy békés ebéd, amikor csak két gyerekkel voltam, és utána fél óra magányos kószálás egy boltban a másnapi reggeli címén, egy jó beszélgetés a mamával, két séta Gergővel, három cikknyi olvasgatás az árnyékban, - de milyen jó cikkek voltak, még mindig gondolkozom rajtuk!!! - néhány kávé kettesben,  jó kis közös beszélgetés, egy kör Aranyásók a kolesz hűvösebb földszintjén, üldögélés Nándival a könyvesboltban, egy szép szentmise Rékával kettesben, egy telefonbeszélgetés valakivel, akit hetek óta fel akartam hívni, a felfrissült, esőszagú város...

Szóval elrontottam a nyaralásomat. Lehetett volna jó is. Talán még lesz is, ha csak a jókra gondolok.

Ment a napokban a helyi levlistán egy érdekes, vagy talán fura levelezés a toleranciáról. Valaki nehezményezte, hogy déli alvásidőben nyírja valaki a füvet, mások elfogadásra intettek, és előjöttek a sérelmek, amiket ki-ki elszenved a szomszédaitól.
Szomorú, hogy egy több, mint ezerfős levlistán kell ezt megbeszélni, és nem a szomszédokkal.

Ezen gondolkoztam ma, mikor kút-tisztítás érdekében órákon át folyattuk a vizet, és mivel meleg volt, a gyerekek ellenőrzésével történt mindez. Rövid idő után elkezdtek a slaggal gödröket ásni a kertben, így kihajtottam őket a kerítésen kívülre, a szántóföld szélére. Azt hiszem, úgy három órát voltak kint, kifolyattak pár köbméter vizet, dagonyáztak, iszapbirkóztak, visítottak, és mindent, ami ezzel jár. Úgy sajnálom, hogy nem készült kép az 5 kismalacról, merthogy annyian voltak. (Haza már tiszta gyerekek kerültek, leverettem a nagyját slaggal, aztán bent lezuhanyoztak meleggel, a ruhák most forognak a gépben...)
Biztos mi is zavarunk egy csomó mindenkit. Lehet, hogy van, akit a puszta látvány is megbotránkoztat, koszosak, hangosak, hordában bicajoznak, görkoriznak, rohannak, rajzolnak az útra. Egyébként nem is csodálom, lehet, hogy én is elképednék, ha nem az enyémek lennének, tulajdonképpen még így is sokszor.

Nem is tudom, miért engedek meg ilyesmit. Valahol tudom, hogy nem elfogadott - hétköznapi, megengedett - az, amit akár csak ma délután műveltek szülői hallgatólagos beleegyezéssel. És mégis ott van, hogy miért ne? Lehet, hogy le kellett volna állítani, amikor kezdett elszabadulni a pokol, és az építgetés helyett csobbanni és csúszkálni kezdtek. De olyan jó látni a felszabadultságukat, az örömüket, hogy együtt tudnak csinálni valami igazán őrültséget. Ők is tudják, hogy ez őrültség, hogy túllépnek minden határt, hogy ilyent nem szoktunk/szoktak az emberek csinálni. Szó nélkül - vigyorogva - fogadták el, mikor csutakoltam őket, hogy nem lesz több vizezés a szántóföldön.
Talán van benne egy jó adag fáradtság is, hogy nincs kedvem, hogy nyaggassanak, magyarázkodni kelljen, alkudozzanak, egymás torkának essenek unalmukban. De ha azt vesszük, hogy a kimosdatásuk milyen szinten strapált le, máris el tudom vetni a fáradtságot, mint tényezőt.
Néha el is gondolkozom, hogy ha akarnám, tudnám-e kordában tartani őket? Hogy ez a fajta engedékenység miért van? Azért mert unom a folyamatos 'nem' mondást? Különleges gyerekek, különleges fantáziával és rendkívüli ötletekkel. Néha rendkívül hülye ötletekkel, és mikor jönnek Réka keresztkérdései, hogy de miért is nem, és ki szokott jönni, hogy csak azért, mert őrültség, de ha őrültek, hát miért ne legyenek azok? Mikor lehetnek még őrültek, mikor csinálhatnak még ilyeneket? Lesz-e kedvük felnőttként vad dolgokba belevágni, amik jónak tűnnek, csak másnak, ha már gyerekként mindig korlátokat teszek eléjük?

Azt hiszem, bennük vagyok gyerek. Az ő felszabadultságuk, felhőtlen boldogságuk repít vissza az időben, mikor a palántázáshoz gyűjtött sokszáz használt sörös és üdítős műanyag poharat mostuk ki a kerti csapnál, és kezdtünk a tesóimmal vízicsatát játszani. Aztán földet tettünk bele, és sárcsata lett a végén, és apu ugyanúgy jeges vizű slaggal veretett le minket, ahogy én most a gyerekeket.  Azt hiszem, mi is sok olyan dolgot csináltunk a tesóimmal, amit nem szoktak mások. Lehet, hogy mi is hangos szomszédok voltunk - sosem tették szóvá, mindig úgy éreztem, hogy szeretnek minket, csak a Kovácséktól rettegtem, apunak gyerekkorában kihasította a labdáját, és üvegcserepek voltak a falkerítés tetején. Még ma is emlékszem, mennyire megijedtem, mikor egyszer a Kovács néni kinézett a kerítés felett.

Biztos nyugodtabb lennék, ha többen viselkednének néha őrülten körülöttünk, ha hallanám, hogy tényleg élnek a szomszédaink, az utcabeliek, ha a normálisság kockája kicsit nagyobb lenne, és nem lógnánk ki mindig belőle valahol. De azt hiszem, azért engedem meg a gyerekeknek, amit megengedek, mert így látom jónak. Ha kilógunk, hát kilógunk. Így vagyunk boldogok.

Volt egy komment az előző bejegyzés után arról, hogy én, és nem mi. Átolvastam újra ezzel a szemmel a posztot, hogy valóban így van-e. Értem, mire gondolt, és sokat gondolkoztam ma ezen.

Egyrészt nem igaz, mert ketten húzzuk az igát. Olyan nagy szerencsénk van, hogy G. itthon van, itthon dolgozik, heti egy-két napot kell csak bemennie, és többnyire akkor sem tölti le a 8 órát, hanem ha befejezte bent, amit kell, jön haza. Segít, odaáll - főleg, ha kérem - nyilván, ha határidő van, akkor kevesebbet, máskor többet.

Másrészt igaz, mert ez most egy olyan gödör, aminek a széléről le tud kiabálni, hogy itt vagyok, le is tud lógatni ezt-azt, hogy segítsen, de kiküzdeni magam nekem kell, a neheze az enyém. (vagy ki tudja, melyik a nehezebb...) Beszélgettem Heni barátnőmmel arról pl. hogy és G. hogy van ebben az egész helyzetben. És nem is igazán tudom. Úgy látom, nem érinti annyira, mint engem, egyszer megkérdeztem tőle, arra mondott valamit, az is ezt támaszotta alá. Szóval azt hiszem, itt van a gödör szélén, nem egy másik gödörben. De valóban, el vagyok foglalva magammal, a saját szerepemmel, saját feladataimmal. Valahogy az a szereposztás nálunk így gyerekügyben, hogy én kitalálom,  előadom, átbeszéljük, ha kell, leszállít a földre, feltesz néhány jólirányzott kérdést, és segít a végrehajtásban. És most várja türelmesen az előadást, hogy legyen mit átbeszélni, de nem sürgeti, lehet, hogy nem is tudja, hogy lesz :)

Tény, hogy magányosabb vagyok, nem csak azért, mert több az én "dolgom" ebben az élethelyzetben. Azért is, mert én "szoktam" építeni magunkat, a kettőnk kapcsolatát, és most sokszor ez is túl nagy feladat. Sokszor nincs kedvem megbeszélni egy konfliktust, nincs kedvem elsőként kedvesnek lenni, nincs kedvem szólni valamiért, ami bánt, vagy figyelmeztetni valamiért, ami nincs meg. Sokszor nincs kedvem kérni, és szeretném, ha magától keresné a kedvem, és találná ki, mire vágyok. (Én sem tudom.)
Egy-két hónapja volt egy olyan szitu, ami miatt viszont észbe kellett kapni, rájöttem, hogy ez már nem kedv kérdése, hanem muszáj változtatni, és nem várni, hogy ő tegye meg ezeket az első lépéseket. Végül sikerült erőt venni magamon, azóta sokminden változott, és jó, hogy mostanában ő is figyel már. Ha hazajövök valahonnan, leül mellém, és nem kezdi el nyomkodni a telefonját, ha szólok hozzá, kikapcsolja, és rámnéz - apró örömök, ugye? - mesél, kérdez, gondolkozik velem. Együtt van velem. Ez jó nagyon, hiányzott. Visszatérve a gödrös képhez, nagyon nem mindegy, hogy a gödör szélén a kütyüt nyomkodja, vagy tartja bennem a lelket. És gondolkoztam azon is, hogy mennyire hanyagolom el én őt. Igen, elhanyagolom, ahhoz képest, ami korábban megszokott volt, de talán úgy egyáltalán elhanyagolom, és olyan dolgokat várok tőle, amit én sem feltétlen adok meg.

Szoktam mondani, hogy olyanok vagyunk, mint egy kör alakú kétdarabos puzzle, sok-sok kinyúlóval és bemélyedővel. Ahol nekem hiányzik, oda neki beleillik, és fordítva, így vagyunk egy kerek egész. Nos, most jónéhány ilyen kiálló rész letört nálam, elveszítettem alapvető tulajdonságaimat, készségeimet, amiket ő nem tud kinöveszteni hónapok alatt. Szóval értem én, hogy nem tudunk úgy működni, mint korábban, és van is bennem türelem. Valahogy majd átalakulunk, hogy jó legyen. Az alapvető szeretet és összetartozás érzés, az egymás támogatása megvan. Pont ma olvastam egy érdekes gondolatot arról, hogy hol is van a probléma. Van valakivel egy problémám, vagy közöttünk egy probléma, vagy van vele egy probléma (valami baj van vele)... A lényeg, hogy ha van közöttünk egy probléma, akkor szemben állunk egymással, ha van egy problémánk, akkor egy oldalon állunk, ha neki van egy, akkor az az ő dolga, nincs hozzá közöm.

Szóval nekünk van egy problémánk, amin túl leszünk. Néha úgy tekintek rá, mintha az enyém lenne, de többnyire közösként. És ez a lényeg. Megyünk előre együtt, lesznek majd új alapok, és megerősödünk. Ebben biztos vagyok. Visszacelluxozom azokat a letört darabkákat előbb vagy utóbb.

Az az érdekes, hogy lehet az ember úgy depressziós, hogy közben boldognak érzi magát. Hogy megtalálja a percben az örömet, a szépet, ami tovább hajtja a következő percig, óráig, napig.

Nem az tett padlóra, hogy mások a gyerekeim. Mindig tudtam, hogy azok. Talán még az sem, hogy egy ideig boldogtalannak láttam őket, de biztos nagyot lökött rajtam ez is. Nem nagyon találkoztam még rosszabb érzéssel annál a tehetetlenségnél, amivel anyaként a gyerekem mellett állok, és nem tudok segíteni neki. Valószínűleg az utolsó csepp az volt, hogy rájöttem, hogy teljesen át kell alakítani az életünket. Vagyis nem az átalakítás puszta ténye, inkább az, hogy ez teljesen lehetetlennek tűnik.

Nagycsaládban élni jó, de hihetetlen nagy rugalmasságot kíván. Nem tudni, mit hoz a jövő hét, a holnap, vagy akár a következő óra. Tervez az ember, vannak rutinok, de egy kisebb dugó, egy elfelejtett vagy áttett időpont, betegség, fejfájás vagy bármi váratlan dolog borít mindent, és a nagy létszám miatt ezek előfordulási esélye is nagyobb. Már az is könnyen átírja az egész nap logisztikáját, ha Ábel bealszik délelőtt valamilyen ügyintézés közben, hiszen úgy kell sakkozni, hogy ne a forró autóban aludjon, eleget, és este kicsit korábban ágyba kerüljön. Ennek érdekében felhasználunk minden rokont, ismerőst és barátot.

És itt van most már két olyan gyerekünk, aki bár tűri a rugalmatlanságot, keményen kijön rajtuk előbb vagy utóbb. Néha azonnal megy a kiborulás, ha már amúgy is teli a pohár. Volt olyan, hogy a barátnőm megkérdezte, beférnek a gyerekeim, vigye-e őket haza, én örömmel kaptam a lehetőségen, hogy megúszok egy utat, és Nándi kiakadt, hogy nem volt megbeszélve, anyát várta... Hazajött végül, meg tudták beszélni, de nem volt egyszerű.
Hogy lehet úgy átalakítani az életünket, hogy közben elviselhető legyen a két autista számára is? Nándi a rosszabb napjain megbillen azon is, hogy nem azon az úton megyünk haza, amin szoktunk. Hogy beiktatunk egy vásárlást, mert délelőtt nem sikerült elintézni. Az iskolai kiszámíthatatlanságokat most nem is mondom, mert az egy külön történet, ami amikor kiderült, három napig nem voltam magamnál, pedig akkor már szedtem a szorongásoldót is...
Azt értem, hogy a számára érthetetlen helyzetek miatt szorong, és azért kapaszkodik a megszokottba, hogy attól egyenesbe jöjjön, lássa, hogy a világ nem érthetetlen, csak ott, azon a ponton, és továbbra is ott van az érthető, a kiszámítható. És nem is mindig kell, hogy egyforma legyen, de amikor rossz, akkor viszont mindennél jobban kell, hogy pontosan az, és úgy történjen, ahogy szokott, hogy semmi ne legyen más, ne legyen érthetetlen. De hogyan tudok kialakítani egy olyan keretet, amibe tud kapaszkodni, amihez tud alkalmazkodni? És élhető a családnak is? És bármennyire láthatatlan is vagyok, még külön nekem is? Mert bár bármit megtennék és teszek is a boldogságukért, nem láthatom előre, hogy tényleg boldogok is lesznek attól, amit én gondolok, így nem áll szándékomban feláldozni magam egy vélt oltáron egészen elégő áldozatul, hogy aztán a végén mind elégjünk.

Ami egyértelmű és világos, válságban vagyunk a fogalom klasszikus értelmében: látszik, hogy úgy, ahogy eddig működött a családunk, nem fog a jövőben. Ezért szorong a négyből három gyerekünk, és ezért vagyok megzuhanva én is. Ahogy minden válságnak, ennek is két kimenete lehetséges, egy pozitív és egy negatív. Nos, a negatívra nem vagyok kíváncsi. A pozitív építéséhez pedig nem tudok hozzáfogni.
Elkezdtem pszichoterápiára járni. Járok pszichiáterhez is, de az egy másik vonal. Nem voltam szomorú, csak nem tudtam aludni, nem okoz(ott) örömet szinte semmi, ami korábban feltöltött, nem tudtam(ok) döntéseket hozni. Amikor már enni sem volt kedvem, még csokit sem, na, akkor mentem el orvoshoz, és jöttem rá, hogy segítség nélkül nem fogok ebből kijönni, mert nem kell szomorúnak és pesszimistának lenni ahhoz, hogy depressziós legyen valaki. Elég, ha az jut eszembe, mikor le kell törölni a konyhapultot, hogy minek, úgyis mindjárt ilyen lesz, vagy a főzésnél, hogy minek, úgyis lefikázzák.
Na, szóval pszichológus, és nagyon vicces volt, mert gyakorlatilag a saját görbe tükrömmel találkoztam, ez érdekes lesz még bizonyára. Megkérdezte, hogy miért mentem el, én mondtam, hogy azért, mert azt mondták, hogy segíteni fog, és most én bármit megteszek, hogy visszakapjam önmagam. Mert itt van előttem az a 10.000 darabos puzzle, amit kiborítottak, és hónapok óta csak nézem, és nincs erőm arra, hogy elkezdjem valahol. Néha felveszek darabokat, megnézegetem, megpróbálom összeilleszteni, de végtelenül kilátástalannak tűnik. Kaptunk egyszer, sok évvel ezelőtt egy pisai ferde tornyot, középen a torony, körülötte kék ég. A tornyot kiraktuk, az eget nem sikerült hónapok alatt sem, bár akárki jött hozzánk, mindig rakosgattuk. Aztán elköltöztünk, és azóta nem került elő. No, olyan, mintha csupa olyan darab kerülne a kezembe, mint ez az ég. Mind egyformának tűnik, és ha néha találok is néhány összeillőt, jön valaki, és meglöki az egészet, vagy én vágok oda mindent.

Művészetterápiás csoportba is járok, autista gyerekeket nevelő szülőkkel, ingyenes, és kezdem nem luxusnak tekinteni. Nehéz döntés volt, hogy rászánhatom-e az időt, elvehetem-e az önképzéstől, a családtól, a pihenéstől, a háztartástól. Ott jöttem rá, hogy kéne írnom újra. Mert ez is egy művészeti ág: írni, még ha nem is művészien. És a művészet gyógyít, mert máshogy gondolkoztat. Szóval elkezdtem. Nem ígérek semmit, magamnak sem. De elkezdtem. Hátha itt a padló, és már nincs tovább a zuhanás. Kiderül.