Adni jó...

Réka tegnap úgy jött haza az iskolából, hogy tragikus hangon közölte, hogy a konyhásnénik nem szívesen végzik a munkájukat. Kérdeztem, miből gondolja, hát, elég jó színész a lányom, rögtönzött néhány helyzetgyakorlatot, amiből számomra is kiderült, hogy teljes mértékben igaza van, ezeknek a konyhásnéniknek bizony tényleg tele a hócipőjük.

Elkezdtünk róla beszélgetni, hogy vajon miért is olyan rosszkedvűek ezek a konyhásnénik. Réka rögtön rávágta, hogy biztos nem tanultak eleget, és csak konyhásnénik lehettek... Mondtam neki, hogy nem biztos, van, aki nagyon szeret főzni, meg konyhában lenni. Arra jutottunk, hogy míg például tavaly még Réka is megköszönte mindig (gyakran? néha?) az ebédet, most bizony már nem nagyon. És a többi gyerek sem. És nem mosolyog rájuk senki, csak a sok munka van, és így bizony azt a munkát is megunja az ember, amit egyébként szívesen csinál.
Kitaláltuk azt is, hogy azzal tudunk segíteni a konyhásnéniknek, ha megköszönjük nekik a munkájukat, ha mosolygunk rájuk, ha segítünk nekik azzal, hogy összerakjuk, kivisszük a tányérokat.
Azért egy hét és fél évesnek még más ötletei is vannak, hogy lehet szebbé tenni valaki napját. Ki is találta Réka, hogy ő rajzolni fog. Annak a néninek, aki az ennivalót osztja, egy szép, csillogó tányért meg poharat, a mosogató néninek pedig egy gyönyörű mosogatórongyot. Ezek a lelkesedések általában alább szoktak hagyni rövid időn belül, de reggel Réka rajzlapokat kért, hogy a szünetben tudjon majd rajzolni. Kapott.

És ma délután ugrálva mesélte, hogy tényleg rajzolt (nem mosogatórongyot, maradt a terítés/élelmezés tárgykörben), és hogy milyen nagyon örültek neki a konyhásnénik. Hogy többször megköszönték neki, ő mindig mondta, hogy szívesen, és hogy mosolyogtak rá akkor is, amikor ő került sorra az ebédért. Mert a sor végéről előre ment, hogy odaadhassa a rajzait.
És aztán egészen estig sokszor kitört belőle, hogy milyen nagyon örültek az ő kis meglepetésének, és ugrált, és boldog volt, attól, hogy örömet okozott. Hogy most már szívesebben végzik a munkájukat, miatta. És mostantól majd minden nap rajzolni fog, és a végén a konyhásnénik majd mosolyogva köszöntik őt, mikor sorra kerül, hogy "Szia Réka, hogy vagy? Jó napod volt?"

Meglátjuk mi lesz. De akárhogy is alakul, jó érzés látni, amikor egy elvetett mag csírázni kezd.