Nagycsaládban élni jó :)

Nem is én lennék, ha nem kellene ezen is dilemmáznom. Gyártom magamnak a problémákat, márcsak azért is, mert Gergő azt mondta, hogy napközi és kész, ami előtt meg kell hajtanom a fejemet, mert mégis ő az úr a háznál, vagymi. De mégis szeretném megnyugtatni a lelkemet is.
Egyébként a legtöbb ember, akit kérdeztem, mind azt mondta, hogy az első években a legjobb a napközi. Nem is tudnék hirtelen olyant mondani, aki azt mondta volna, hogy délben haza. És tényleg, nagyon sok érv szól emellett. Mert akkor itthon nem kell már tanulni. Mert a jó dolgok az iskolában napköziben történnek.  Mert a napköziben van bandázás, barátkozás az iskolában. Gergőnek egyébként az döntött, hogy az összesen 35 gyerekből Rékán kívül kettőt visznek el ebéd után, mindenki más ott marad. És akkor sok dologról lemarad, és kívülálló lesz.
És ezeken túl ott van még az is, hogy bonyolult ez a félbeszakított nap Misinek és nekem is. Misinek kimarad az alvás, én meg gyakorlatilag semmire nem jutok. Nándi sem pihen, ha délben elhozzuk.

Vannak viszont déli hazajövetel mellett szóló érvek is. Azon túl, hogy nagyon megvan az érzés, mennyire irigyeltem azokat, akik hazamehetnek ebéd után, és nem kell napköziben maradniuk. Azért elég egyértelműen ez részemről a fő motiváció, amit nehéz nem figyelembe venni, de igyekszem legyőzni. Réka bociszemeit is igyekszem elhessegetni, mert nagyon tud könyörögve nézni. Mert hozzám van nőve, én meg hozzá, de azért valami egészséges leválás nem baj, ha elkezdődik.  Aztán Vekerdy is mondott okosakat, amikre már nem emlékszem egészen pontosan, de egészen meggyőző volt. Igaz, hogy nem ismer minket, és gyakran derül ki, hogy csak nagy vonalakban értünk egyet, mélységeiben nem, azért adok a szavára.

A fentiek miatt viszont még simán döntenék amellett, hogy Réka napközis legyen. Ami miatt nagyon bizonytalan vagyok, az a mi napirendünk. Fél hétkor nehezen ébresztem Rékát. Ha ott írna leckét, 4-nél előbb nem lehetne érte menni. Legkorábban fél 5-kor érünk haza. 6-kor már vacsora, fürdés fekvés kezdődik, hogy fél 8-kor aludjanak. Néha még így is kicsúszik kicsit. Semmi ideje nem lenne itthon játszani, kipörögni. Az iskolában nem nagyon van mód a szabad játékra, a napköziben 33 6-7 éves gyereket nem nagyon lehet szabadon engedni zárt térben, ha mondjuk rossz idő van. Ami azért valljuk be, esélyes így ősszel. Gergő azt mondta, majd játszik hétvégén. Nem tudom. Én nem vagyok még meggyőzve. Felmerült bennem az is, hogy mi lenne, ha mondjuk 3 napot lenne "hétköznapos" - ahogy Réka mondja -, de erre még senki nem mondta, hogy jó ötlet, mert rendszertelen. Reméltem, hogy azzal megoldódik, hogy a délutáni foglalkozások olyankor lesznek, hogy ésszerű lesz a napközit preferálni, és tudjuk majd ahhoz kötni, hogy amikor zenei előkészítő meg néptánc van, akkor lesz majd napközi is, a többi napon jön haza. De nem olyankor vannak, 5. órába tették be, kivéve a néptáncot.

És látom, hogy olyan normálisak most. Délben elhozom őket, mindenkinek megvan a maga kis privát élete délelőtt, és délután viszonylag jól elvannak egymással. Igaz, estére mindenki fáradt, de mégsem ölik egymást folyamatosan. Mindenkire jut idő, Rékával írjuk a házit, ketten, félrevonulva a kis kuckójában, jó neki a kis együtt töltött idő. Egy feladatot megold, én közben hegyezem a cerkákat, vagy akármi, aztán egy kis játék, aztán megint feladat. És még marad a fiúkra is. Ehelyett meg lenne egy másfél órás idő, amibe mindhárman mindent bele akarnának zsúfolni. Ami persze, ha arról van szó, hogy muszáj, legyen. De vajon tényleg ez a legjobb-e, amit tehetek értük. Melyik szemszögből kell nézni a helyzetet? És persze tudom, ha már a Misiről lesz majd szó, akkor őt majd szó nélkül bevágom a napközibe, mert addigra egészen más lesz a helyzet, és úgy látom majd jónak. De most nem tudok megnyugodni ebben.

Most megint megpróbálom pihentetni az agyalást ezen, és megvárom Nándi szülői értekezletét is. Legalábbis azt, hogy kiderüljön, mikor lesz a taekwondo, amire szeretném beíratni idén. Mert ugye azokon a napokon Nándi biztos ott aludna az oviban. Akit egyébként szintén sajnálnék távol tudni magamtól minden nap 8 órán keresztül, miközben én itthon vagyok Misivel. És a távolság miatt elég pazarló lenne több körben összeszedni őket, idő, energia és pénz szempontjából is. Meg kipróbáljuk ezt a napközit is, hogy milyen, ha ott marad a leány. Aztán, ha lesznek még újabb érveim, nem csak félelmeim, akkor majd újragondoltatom ezt az egészet Gergővel is.

Anya! Ha itt megnyomom , szúr!
Anya! Ha itt békénhagyom, remeg!
Anya! Ha itt vakarom, fáj!
Anya!  Ez itt bőr, vagy valami betegség?
Anya! Ha a sampon a számba megy, az baj?
Anya! Ez azért fáj, mert fáradt vagyok?

És mindeközben hihetetlen aggodalmas nézés, és néha visszafojtott sírástól remegő száj. Mikor megnyugtatom, hatalmas, megkönnyebbült ölelés. És még éjszaka is talál ilyesmit, és villanyt kell kapcsolni, és megnézni, hogy van-e ott valami, mert nem tud elaludni. A minap valamitől csalánkiütése volt, nagyon sírt, mikor kimondtam a diagnózist, és megkérdeztem, hogy mit evett aznap, amit nem szokott, elég nehéz volt megnyugtatni. "Anya! Ha arra gondolok, hogy csalánkiütésem van, viszket!" 3 nap alatt elmúlt teljesen, de elég nehéz volt neki addig. !

A minap rohanva jött haza a szomszédból, otthagyva mindent és mindenkit. "Anya! Nem mostam kezet, úgy ettem kekszet a Dóriéknál! Mi az a száli baktérium?" Bújik az ölembe rémülten suttogva, csaknem sírva. "Nem száli, hanem szalmonella, és hasmenésünk lesz tőle. De biztosan legyőzik majd a fehérvérsejtek meg a kóli bacik, emlékszel a mesére. Kapsz majd Normaflore-t, az is segíteni fog." "Anya! Úgy megijedtem!"

Igen kislányom, vettem észre. És egy kicsit aranyos, ahogy fedezi fel a testét és a működését, aztán néha határozottan bosszantó, mikor 4felé szakadok éppen, neki pedig valamit meg kell nézni az ujján, ami vajon bőr, vagy valami más, vagy ha megnyomja, fáj. (Akkor ne nyomkodd!)
Aztán összességében véve pedig aggasztó. Nem tudom, hogy teljesen normális, korral járó dologról van szó, vagy pedig az apja hipochondriája és az én paranoiám nyitott új távlatokat a genetikailag öröklődő mentális defektusoknak. És ennyi itt fáj-ott fáj közben pedig nekem abszolút módon működésbe lép a saját para-mamiságom, és azon agyalok alvás helyett, hogy nem kellene-e ezt a gyereket megmutatni az orvosnak, kivizsgáltatni és a többi. De közben attól is félek, hogy ez a tortúra vajon nem jobban megijesztené-e az amúgy vélhetően teljesen egészséges Rékát, és hitetné el azt vele, hogy igen, beteg, és veszélyben van.

És vajon nem beteg akar-e lenni, és némi teljes figyelmet magáénak tudni? Bár ezt a rémült arcára nézve az adott pillanatban mindig elvetem. Mert igaz, hogy hihetetlen jó színésznő válna a leányból, de az eddig igen jól működött a teljes figyelemre, hogy megkínozza a testvéreit. Vagy bevesse a kedvenc (2) mondatát:
"Anya! Nem baj, ha mondom? Úgy érzem, hogy engem senki sem szeret!" Erre mindig vevő vagyok, bár tudom, hogy felhasználja :)

Holnap megyünk megint nyílt napra, ezúttal Rékával a már kinézett iskolába, és megint előtérbe helyeződtek az iskolás kérdések. És van egy nagy dilemmám.
Réka ugye nem szeret és nem is tud igazán szépen rajzolni, de már legalább rajzol, és ez jó, mert ez azért fontos az iskolához. Azért nem rajzolt, mert nem volt sikerélménye, nem azért, mert nem dicsértük, mert nem hagytuk, hanem egyszerűen túl hamar látta meg, hogy amit rajzol, az nem az, amit ő akart. Mindegy írtam erről már eleget.

Van egy másik pont azonban, amiről nem írtam, mert nem zavar. Kicsit fura, de nem érzem, hogy hátrány lenne. Mégpedig, hogy énekelni sem tud. De nagyon szeret. Zenét hallgatni nem. Egyébként Réka "botfüle" világított rá arra, hogy mit keres a sok tehetségtelen a mindenféle énekes tehetségkutatók válogatóin. Mikor néztünk egy ilyent közösen, Réka mindig kérdezgette, hogy most szépen énekel az illető, vagy nem, kell-e nevetni, vagy álmélkodni, hogy dejó volt. Egyszerűen számára nem volt különbség közöttük. Ahogy valószínűleg azoknak sem, akik ott álltak, és csodásították magukat, és hittek benne, hogy bennük van az x faktor, valódi megasztárok, illetve a jövő István a királyai.

Lehet, hogy nekik is olyan anyukájuk volt, mint én, akinek fontosabb volt az, hogy a gyereke boldog legyen, minthogy rávilágítsanak, hogy nem tehetségesek. (Vagy akinek szintén botfüle van, és szintén elhitte... ne menjünk ebbe most bele mégse. )
Szóval én hagyom a lányomat, hadd énekeljen, ahogy tud, és becsszó, szívesen hallgatom, és örülök az örömének. Talán meg kellene mondanom neki, hogy ne így énekelje, hanem úgy, de félek, ugyanúgy járnánk, mint a rajzolással. És ha nem gyakorol, nem fog menni neki. Ha tehetem, énekelek vele, próbálok mankót adni alá, hogy könnyebb legyen követni a dallamot. De többnyire akkor inkább nem énekel tovább.
A régi oviban hatalmas tüske volt neki, hogy egy helyettes óvónő egyszer rászólt, hogy ne énekeljen olyan hangosan. (Lehet, hogy hamisant mondott, csak nem ismerte azt a szót az éneklésre vonatkoztatva) Vagy egy hónappal később dolgozta fel annyira, hogy egyátalán beszéljen róla nekem...
Hála Istennek a mostani oviban az óvónénik is hasonlóan gondolják, mint én, mikor kiáll, hogy elénekelje például az Egyiptom hercege betétdalát (Mariah Carey és Whitney Houston énekelte, szóval magasan a léc), meghallgatják, sőt, megdicsérik, biztatják, megtapsolják.
Most az ovi keretein belül jár zeneoviba, ez hetente van, egy órás foglalkozás délelőttönként, és határozott javulást vettem észre nála. Sokkal gyakrabban találja el a megfelelő hangot, és a ritmusérzéke is sokat fejlődött.
Szóval ez a helyzet nagy vonalakban Réka zeneiségével.  Még jó, hogy direkt hallgattam zenét mikor még pocakban volt, és emiatt nincs lelkiismeretfurdalásom :) Tuti, hogy lenne. Még egy kutatásban is részt vettem.

És itt jön a dilemmám. Jön az iskola, és én - talán önmegvalósítás, mert én nem járhattam, talán csak józan ész - nagyon szeretném, ha a gyerekeim tanulnának zenét. Ez az iskola ráadásul olyan, hogy a zeneiskola helybe megy, nem kell kimenni az épületből sem a zeneórákra.
De félek, hogy esetleg elveszik a kedvét az egésztől az iskolássággal, a folytonos javítgatással. Hogy megmondják neki, hogy ezt nem neki találták ki. Ha őt nem iratom be, csak majd Nándit, Misit, akik úgy tűnik sokkal több muzikalitást örököltek, akkor Rékának az milyen érzés lesz? Ha akkor iratom be, mikor Nándit is, akkor nem veszi majd el a kedvét, hogy csupa kicsivel jár együtt?
Vagy már másról szól a zeneiskola? Megváltozott? Más mint 25 éve volt? Létezik olyan hely, ahol csak segítenek tanulni, szeretni a zenét, nem a jövő nagyjait akarják kiképezni?
Nagyon örülnék, ha megírnátok a véleményeteket, hogy ti mit csinálnátok ebben a helyzetben.

Amikor Réka kb egy éves volt, de lehet, hogy még előbb, a fórumon, ahova írogattam, vitáztunk a magánovi-állami ovi témáról. Én kitartóan, megingás nélküli állami ovi hívő voltam, talán egyedüliként a 13-ból, azzal az indokkal, hogy azokkal az emberekkel kell majd együtt élnie a gyerekeimnek, akik az állami oviba járnak. Ha magánoviba jár, azzal mintegy burokba helyezem, védőszárnyak alá kerül, és olyan válogatott emberek csemetéivel lesz együtt, akik szintén burokban akarják tartani a gyerekeiket. Nem találkoznak olyan konfliktusokkal, amilyenekkel az állami oviban találkoznának, és az iskolában ezekkel nem fognak boldogulni. Van egy előítéletem is a magánintézményes szülőkkel, de ez előítélet, és nem biztos, hogy megáll, én is ismerek ilyent is, olyant is, mindenesetre nem éreztem - és most sem érzem úgy - hogy szívesen tagja lennék egy ilyen közösségnek. 

Hajlok arra, hogy Misi holnap se kapjon pelenkát. Tegnap kétszer pisilt be - és csak akkor, amikor apjára volt bízva, aki még nem edzett, és nem kérdezgeti folyton a biliról. Ma pedig összesen egyszer. Pedig pelus nélkül alszik délben is. És este tiltakozott, hogy a pelenkát ráadjam.

Nemtudomnemtudomnemtudom... Egyrészt nem vagyok pelenkaelvevéspárti. Az az elméletem, hogy ahol feneket kerítenek a szobatisztaságnak, komoly szoktatás van, ott gond lesz. Később a pszihés bajok is bepisiléssel jönnek ki. Ez nem tudományosan megalapozott tény, meg nem feltétlen, csak így látom a környezetemben. Meg kéne kérni a brit tudósokat, hogy kutassák ki, mikor éppen ráérnek.
Másrészt Misi még nem tud beszélni, nem tudja lehúzni a gatyáját, nagyon gyakran kell neki mennie, szóval sokszor pisil. Nem tudom, hogy ez a mechanizmus mennyire működik nála. Aztán jön majd a dackorszak újabb mélypontja is, és az jó lenne, amikor direkt bepisilne. Hú, de élvezném... Réka és Nándi is ennyi idősen voltak egy hónapot szobatiszták, és aztán elkezdték a bepisilgetést, és én úgy visszaadtam rájuk akkor a pelust, mint annak rendje.

Viszont baromira unom a pelenkázást. És drága is. És szennyezi is a környezetet. És anyukám is boldog lenne. Annyira boldog lenne, hogy meg sem merem neki mondani, hogy milyen ügyesek vagyunk Misivel, nehogy elszomorodjon, ha mégis visszaesés lesz. Nagyon szereti a bili-témát.
Meg hát Misi is élvezi a nagyfiúskodást. Néha a wc-be pisil állva - hú, ez nagyon nehéz, néha ülve szűkítővel, de leginkább a bilibe. És nagyon szereti nézni, ahogy folyik ki, ami nagyon vicces, mert olyan nagy a pocakja, hogy nagyon előre kell hajolnia, és még akkor sem vagyok benne biztos, hogy látja :)
Ami ellenvetése van, hogy a pisiléshez meg kell szakítani az életvitelét. Nem az van, ha pisilni kell, pisilek, hanem akkor félbehagyni mindent, és futás.
Rékánál nagyon körüljártam a témát. És emlékszem rá, hogy mondták az okosok, hogy nem szabad ráültetni a bilire a kölköt, mert az bizony a személyes dolgaiba való beavatkozás, és pont azt vesszük el tőle, ami a fontos, hogy ő döntse el, hogy tudja még tartani, vagy nem. Mert így tanulja meg. Szóval ma már kérdeztem, és csak akkor mentünk, ha helyeselt. De túl sokszor, mert nem vagyok benne biztos, hogy érti :S na, mindegy, és ma már délután nem mindig akart válaszolni. Ha folytatjuk, akkor az az elképzelésem, hogy ugyanúgy, ahogy a tányért meg a poharat hozza, ha éhes, vagy szomjas, akkor hozza a bilit is. Mert most ugyan mutogat a fütyijére meg a wc felé, de hát ez két testvér mellett édeskevés, főleg, ha nem nézek oda.

Na, mindegy. Ezt kéne kitalálnom, hogy mi legyen.

Már megint.
Torna illetve nem torna. A múltkor már túltettem magam az engem érintő nehézségeken, és miután Réka bemutatta, hogy milyen szépen kell járni, egyenesen és nem görbén, egészen torna-elkötelezett lettem. Aztán ma megint elbizonytalanodtam. A legnagyobb kételyeimet erősítette meg Réka azzal, hogy egyrészt panaszkodott, hogy nincs ideje játszani, másrészt pedig panaszkodott, hogy hiányoznak neki a barátai, Marci és Bálinték. Bálintékkal két hete nem tudunk összehozni egy órás közös játékot.

Mert hogy is néz ki egy tornázós nap (hetente kétszer):
Reggel fél7kor kelés, ovi, 1-negyed 2-kor hazaérünk, lefekvés, 2-4 között kb alvás, (de van, hogy Nándit az ágyban öltöztetem fel, és úgy teszem be a kocsiba, )utána egy fél óra játék, evés, veszekdéssel egybekötött öltözés, 5kor legkésőbb indulás, ott ugye megint hajtom őket, hogy öltözés, aztán 50 perc torna, öltözés, haza kb negyed8-fél8kor érünk, vacsi, fürdés, mese, villanyoltás legkésőbb fél9kor, mert másnap ovi.
Bonyolítja a barátokkal való találkozást, hogy úgy néz ki, Marcinak hétfőn és szerdán van foci.
Amikor kitaláltam, hogy torna, akkor még úgy volt, hogy fél5-fél6ig van, és a gyerekek azokon a napokon ott alszanak az oviban, onnan megyünk majd az edzésre. Ehhez képest fél6-fél7ig (gyakorlatban még ez is csúszik általában negyed órával), és ráadásul itthon, megcsúszva kell altatni őket. És minden borul, ha Misi máshogy alszik, vagy nem bírok Rékával. Fáradtan nem merem őket vinni ilyen későn.

Próbáltam azt is, hogy a pozitívumokat és negatívumokat sorakoztatom, és az alapján döntsek.
Pozitív, hogy mozognak, hogy fegyelmet tanulnak - fegyelmet a mozgásban -, hogy megtanulják irányítani a testüket, a helyes tartást. Hogy jól érzik magukat. Ha tehetségük van, akkor azt ki tudják bontakoztatni.
Ezzel szemben állnak az ellenérvek, hogy ezek valódi pozitívumok-e. Például szüksége van-e ekkora gyerekeknek külön mozgásra? Úgyis mindig mozognak. Állandóan mozognak, és lehetőségük is van rá. Sem az oviban, sem itthon nincsenek kényszerítve arra, hogy üljenek egész nap, és maguktól sem ezt teszik. Mennek, jönnek, szaladgálnak, bicikliznek, bukfenceznek egész nap.
Az oviban beirattam őket - saját kérésükre - manótáncra, ez délelőtt van, hetente egyszer. Nagyon lelkesek. Azt hiszem, a mozgáskoordinációban, fegyelmezett mozgásban ez, illetve a plusz heti egy ovis tornatermi nagymozgásos torna, meg a néptánc, ami szintén be van építve az ovis napirendbe éppen eléggé segíti őket.
Hogy jól érzik magukat? Azt hiszem, hogy ugyanolyan jól éreznék magukat Bálintékkal, vagy akár playmobilokkal játszva. Sőt, ha összevetem a kettőt, a torna 50 perc jólérzem magam, plusz két óra öltözés, készülődés és utazás.
Ami még marad függőben, a tehetség. Merthogy ügyesek. Itt jön egy másik dilemmám, akár ettől függetlenül, hogy mi jobb, ha támogatom a szupertehetséges gyerekemet abban, hogy elérje a lehető legtöbbet adott területen. Vagy az, ha normális gyerekkort biztosítok neki. (Én az utóbbi lehetőség felé hajlok)
Mert ugye ott van a rengeteg gyerek, aki haragszik a szüleire, mert mi lehetett volna belőle, ha a szülei annak idején jobban támogatták volna, vagy nem hagyták volna, hogy abbahagyja ezt vagy azt. Viszont ugyanezek a gyerekek (most már felnőttek) nem tudják, mi az, ami ezek mögött az eredmények mögött van. Mert ha belegondolok, hogy kiderül, hogy tehetségesek a gyerekek, és akkor még több edzésre kell járni. Akkor minden nap az lenne a menetrend, amit fentebb vázoltam. Megér ez akármit? Szabad elvenni a gyerektől ezeket a szabad játékidőket? Hajlok afelé, hogy nem. De mi van, ha nem lesz boldog amiatt, mert azzal a tudattal kell majd élnie,  akár a saját hülyesége miatt, hogy benne lett volna egy olimpiai aranyérem?

És még azt is gondolom, bár lehet, hogy nincs igazam, hogy ha szupertehetséges a gyerekem, akkor talán nem baj, ha csak iskolában derül ki róla. Akkor is lehet olimpiai bajnok, vagy nyelvzseni.

És persze, ha negatívum, ott van az állandó nagy parám, a betegség. Hogy ugye Misivel együtt kell menni, és tökéletes bacicserélő hely a 4fő/nm-es embereloszlás, ami az öltözésnél fennáll. A babamama-klubokból is emiatt maradtunk ki. Minden klub után betegség jött.

Igyekszem a döntésben teljesen elvonatkoztatni a szülői, mint közreműködő oldaltól. Gondolok itt a költség vonzatra, illetve a korábbi posztomra arról, hogy mennyire fárasztó a cipelés számomra. Gergő azt mondta, hogy ő szeretné, ha járnának, de ha neki kellene vinni őket, biztos nem mennének.

Most a héten nem megyünk. Bújkál is bennük valami betegség, Nándi is ugatva köhögött éjszaka, és Misi is sípolt reggel, meg taknyos is. És nagyon fáradtak. Inkább kihasználjuk a szép időt, és kint szaladgálunk majd. Adok magunknak egy hét haladékot a döntésre.
És nagyon megköszönném, ha kommentelnétek, és leírnátok, hogy ti hogy döntenétek, vagy olyan érveket, amiket én még nem gondoltam át. Vagy akár annyit, hogy gőzötök sincs, és akkor tudom, hogy nem hülye vagyok a dilemmámmal. Mert elég nehéz.