Nagycsaládban élni jó :)

Nándi osztályában is fociskártya cserebere van. Nekünk meg nincs. Minden gyerek kapott két csomaggal, mikor Réka hazahozta az őrületet, azzal boldogok voltak, Réka cserélgette azt a 10-et az iskolában, egyiket a másikra, a fiúk meg széthányták a magukét.

Na, de most! Az iskolában bizony előkerült. Nándi nagyon szomorúan jött haza, miután bevitte a megmaradt kettőt, hogy neki túl kevés van, nem tud cserélgetni. Vártam, hogy mi lesz a folytatás, kell-e vennünk - elég nagy áldozatokra képes vagyok most, hogy Nándi jól érezze magát az osztálytársai között, különben megveri őket, hiába ő a legkisebb -, de nem jött elő újra.
Tegnapig.
Tegnap délben ugyanis Nándi szégyenlősen mesélte el, hogy Katinéni nagyon megdicsérte, mert rajzolt magának fociskártyákat, és oda is adta a tanító néninek. Emlékbe, ami Nándi szeretetnyelvét ismerve hatalmas dolog. A Zozó adott neki kölcsön egyet, hogy le tudja fénymásolni, de Nándi ebből csak a másolást értette, úgyhogy gyártásba kezdett. És sikere volt. Aztán egész este fociskártyákat rajzolt, nem pálcikaemberekkel, hanem husisokkal. A nagyon értékes fociskártyák csokipapír hátuljára vannak rajzolva. A terve az, hogy csinál sokat, becsomagolja egy "szalvétába vagy vécépapírba", és árusítani fogja. Réka, a menedzser és marketinges, az ő ár-javaslata ötezer forint.

Meglátjuk. Mindenesetre az ilyenek miatt mondom mindig, hogy Nándi különleges kisfiú.

Ma nem csinálok semmit. Persze ez csak egy ál-fogadalom, mert már főztem, meg írtam leveleket, meg már körbehordtam a gyerekeket, és hittan is van ma, és gyógyszertárba kell menni Ábel gyógyszereit kikevertetni, meg a kutyakaja is elfogyott, és a kutyakaki is rám vár a kertben, és megy a mosógép is, szóval teregetni is kell, meg beszedni a szárazat - hála érte, hogy szép idő van, és még lehet kint.
De muszáj legalább levegőt vennem. Ahogy elkezdődött az iskola, délelőttönként, amíg Ábel aludt, elkezdtem feldolgozni a nyár alatt felgyűlt, halogatott lakáskarbantartást, de ma feladtam. Már első nap is fogalmazódott bennem egy poszt, amiben arról írtam volna, hogy már első napon ízelítőt kaptunk abból, hogy mi is lesz itt az év folyamán. Iskola, óvoda, Rékának hittan, Nándinak logopédia, két helyen, csúsztatott időben, Gergő későig dolgozott... Megoldottuk, aztán még éjszakába nyúlóan csomagoltam a könyveket. Gondoltam, a kedd csak egyszerűbb lesz, mert nincs különóra. Az nincs, viszont Rékának a múlt heti középfülgyulladásából maradt enyhe fülfájás rosszabbodott, így délután doktornénihez mentünk. És onnan pedig fülészetre, este 6-ra értünk haza. Hála érte, hogy a két fiút le tudtam tenni Heninél... Aztán szerdán újra fülészet - hallójárat gyulladása van, naponta cserélnek egy antibiotikumos gézcsíkot a fülében, de suliba legalább mehet -, aztán negyed 6-ra templom, mert hittan beiratás. Mint kiderült, egy aláírás kellett, szóval emiatt nem kellett volna menni, mindegy :) A gyerekek jót játszottak, csak félhalott voltam, mire hazaértünk, és utána még fél9-től nálunk volt elnökségi. Hála érte, hogy a többiek eljöttek, és nekem nem kellett menni. Ráadásul így Gergő fél óra alatt összerántotta a dolgokat lent, amíg én altattam, így ez sem várt meg. Azért ettől függetlenül fél 11-kor a fájós fülű Réka ágya mellett ültem, majd Ábelt etettem, és fél 12-kor teregettem kint a sötétben, mert akkor jutott eszembe, hogy a két mosásnyi ruha ottmaradt délelőttről, mert olyan volt a bolygóegyüttállás, hogy nem sikerült kiteregetni...

De legalább simán menne a sulikezdés, de nem. Fáradtak, a nyáron elcsúsztunk egy órával. És Réka mindig lemarad, és például ezért nem írja fel a házi feladatot, hanem megjegyzi... (vagy nem) Nándi hozza a formáját, amire számítottunk, mármint magatartásból, amit itthon is csinál: üt, mielőtt beszélne. Tegnap már a tanítónénit is hasba boxolta, és egy kisfiút is megvert. És mindezt azért, mert úgy érzi, hogy nem szeretik az osztálytársai. Vajon mit mondtam neki? A félelem onnan van, hogy első nap szeretett volna focizni, és nem vették be, csak Réka közbenjárására, és akkor is az ovis barátai ellen kellett játszania. Beszélgettünk a tanító nénivel. Partner. Ez jó nagyon. Ma Nándi 9 - mert az páratlan - gumicukorral a köpeny zsebében ment, azt találtuk ki, hogy ha érzi, hogy dühbe gurul, és oda akar csapni, akkor kapjon be egy cukrot, hogy inkább ne. Ha nem bírja ki, és odacsap, akkor annak adja a cukrot, akit mégis bántott. Elmondtuk a tanító néninek is, hogy néha emlékeztesse a cukorra, ha látja, hogy nem stimmel valami. És vittünk be csillagokról szóló könyvet, hogy együtt nézegessék a gyerekek. És mondtam neki, hogy beszélje meg a fiúkkal, hogy hozzanak be autót, és autózzanak együtt a szünetben, mert egy játékot lehet bevinni. Reméljük, alakul. Tudom, hogy sok idő, amíg óvodásból iskolás lesz, jó lenne, ha nem skatulyázná be magát a rosszgyerek dobozba a többiek előtt. Mert annyira kedves gyerek egyébként, ha tud uralkodni magán, és nagyon sokszor tud...
Még Misi is megborult. Kedden az volt a baj, hogy Heni hozta el. Szerdán az, hogy miért nem a Heni, miért én. Ma sírt, és nem akart bemenni a csoportba. Már reggel kérte, hogy ne ő legyen az utolsó, őt vigyük először oviba. Mondta, hogy rossz neki, hogy egyedül megy. Hátulról előre ült, aztán kitalálta, hogy nem is akart, én vagyok a hibás. Aztán nem tudtunk ott parkolni, ahol szeretett volna, mert nem volt hely. Aztán kiderült, hogy átrakták a jelét másik szekrényre, na ott valami eltört benne, mély letargiába esett, aztán kiderült, hogy nem tudja hova betenni a kisfésűjét, mert levették a fésűtartót (valami szörnyű papírtörölközadagoló miatt, teljesen kiakadtam, minek fotocellásan adagolós papírtörölköző az oviban) és akkor elkezdett zokogni. Végül attól nyugodott meg, hogy bevihetett két játékot a csoportba. Nem túl logikus, de volt valami, amibe kapaszkodott. Mire Heniék beértek, addigra már nevetve szaladt ki, hogy jé, elfelejtette a nagy kiborulásban átvenni a benti cipőt :)

Ja, és a reggeli rémületemet nem is írtam. Nándi ment le a lépcsőn az emeletről és megbillent, a táska előreesett a hátáról, és legurult a gyerek a lépcsőn. Át a fején kétszer. Gyakorlatilag teljes emeletet lezuhant, ott előttem. Sikítottam, és azt hittem, soha többé nem fog felállni. Az a pillanat, amíg megmozdult, ugyanaz volt, mikor pár éve majdnem megfulladt a kolbászhéjtól a kezeim között. Ehhez képest nemcsak felállt, hanem ő vigasztalt engem, mert sírni kezdtem, és azt mondogatta, hogy ugye milyen ügyes, hogy nem is sír, és betapasztotta a számat, hogy én ne sírjak. Egy kis púp nőtt a homlokán, ennyivel megúszta. Hála érte...

Szóval így indítottuk az évet, én kivagyok, mint a bili füle, ma reggelre annyira fáj a torkom, hogy alig tudok nyelni, és reméltem, hogy péntek délután hazajövünk a fülészetről, és vége, de reggel megláttam, hogy délután 4-kor veni sancte az oviban. Egy pillanatra összeomlottam. De már jól vagyok. Majd szombaton pihenünk. Szombat délután lecsófesztivál, oda már jókedvünkből megyünk.

Réka nem kitűnő tanuló, nem kifejezetten önálló, és főleg, sokmindent máshogy gondol, a gondolataihoz pedig a végsőkig ragaszkodik. Nagyon jó kis tulajdonság lesz ez felnőttkorában, igazi menedzsertípus, de az iskolában, a tanulási folyamatokban ez nem biztos, hogy a legegyszerűbb választható viselkedési forma, hogy finoman fogalmazzak.
Alapvetően négyesei, ötösei vannak, bár nem túl szorgalmas, keveset jelentkezik, meg a végén kullog mindig a pirospont listán, de határozottan nem rossz tanuló. A helyesírással vannak komoly problémái, abból a kettes is előfordult, és matekból is kell plusz feladatokat csinálni a négyesért, de alapvetően rendben van.

Vagy volt. Félévig.

Január közepe óta hatalmasat zuhant. Egyik napról a másikra. Az első félévben színötös volt pl. környezetből, félévzárás óta három hármast kapott. Hittanból ugyanez volt, a tegnapi témazárója kettes. Pedig készültünk, együtt mindkét tárgyból. Tollbamondásból a félévre stabilan beállított hármasok helyett zsinórban hozott két egyest, amire eddig nem volt példa. A matek felmérője kettes lett, és még feketepontot is hozott órai munkára, ez neki az első a két év alatt. Még technikából és tesiből is négyesei lettek.
Mindemellett nem vettem észre, hogy kevesebbet tudna. Figyelem, ahogy tanul, gyorsan, kevés hibával írta a leckéit, az elmúlt két hétben már ezt sem mondjuk. A sok kudarctól húzza az időt, és ilyeneket mond, hogy ő úgyis buta, rossz tanuló, neki úgysem fog menni. És újra hasfájással indul iskolába reggelente... Most, hogy belegondolok, két hete fekszem...

Amikor feltűnt a sorozat úgy február első felében, hogy nincs még hármasnál jobb jegye, azonnal megkerestem a tanítónénit, beszéltünk, de csak minimális változás lett. Írtunk egy listát, hogy mi kell neki ahhoz, hogy újra jó jegyeket szerezzen, és odaírtuk mellé, hogy miért ki a felelős.
Ilyenek vannak a listán, hogy a fiúk ne piszkálják tanulás közben - anya feladata, reggeli vitaminért, meg hogy időben lefeküdjön, szintén én. A táskabepakolásért, hogy ne legyen hiány, meg órai jelentkezésért ő, a gyakorlásért közösen. Időnként az orra alá dugom, és újra átbeszéljük. Kicsit többet jelentkezik, és a tanító néni is odafigyel rá, hogy gyakran felszólítsa, meg jól szem elé ültette.

Kiderítettem, hogy valószínűleg a kistesó-várás stresszeli ennyire, hogy annak ellenére, hogy a tudása megvan - mert az szerintem megvan - nem tud teljesíteni, nem tud gondolkozni. Nem volt nehéz kideríteni. Egyik reggel kérte, hogy öltöztessem fel, ahogy Nándit, és nemet mondtam neki, erre elsírta magát, hogy ha majd megszületik a kistesó, még ennyi időm sem lesz majd rá. Hát, szívenütött. Főleg, mert ha számoljuk, kivel mennyi időt töltök, még mindig Réka vezeti a listát. Próbálok vele beszélgetni, hogy mondja el a félelmeit, sírja ki magából, ami bántja. Nagyon érzékeny mostanában. Ápolgatjuk a lelkét, talán idővel segít az is, hogy mióta fekszem, van egy-két óránk kettesben, mielőtt a fiúk hazajönnek, mert egy osztálytárs anyukája hozza őt haza, a fiúkat meg Gergő később.

Két napja írom ezt a posztot, azóta lett egy környezet 5 alá, ami vérmes reményeknek ad nálam táptalajt, remélem ez már a kezdet a gödörből kifelé. Hálás lennék érte, nagyon sajnálom Rékát.

Misi is padlón van egyébként, csak ő máshogy kompenzál, pont ellenkezőleg: nagyon durván önálló és nagyfiú. Egyedül öltözik, megkeni a kenyerét, kiszolgálja magát, segít, szótfogad. Amikor nem, akkor pedig hosszas értelmetlen sírásokba, sértődésekbe menekül. Szeretgetem, dicsérem, csikizem sokat, nehogy a nagy dejóhogylegalábbvelenincsenbaj közepette elfeledkezzünk róla. És sulykolom, hogy figyeljek, mert ő lesz az igazi középső rövidesen...

Nándi úgy tűnik, helyén van, csinálja bőszen a tornát, nagyon sokat fejlődött, sokat változott, és hát úgy látszik, ő a legempatikusabb gyerekünk, megtanult a felnőttek nyelvén valamilyen szinten, és mondja, hogy mi a baja. Így legalább őt könnyen kezeljük, és nem tekeredünk bele ennyire. Ordít meg verekszik időnként, de ki lehet belőle szedni a gyökereket, hogy miért is. Pl. zsúron voltak hétvégén, hazajöttek, igazi kis tornádó lett belőle, ordított, tört-zúzott a legapróbb sérelemre is. Pár perc alatt kiderült, hogy azért, mert többet nem akar menni szülinapokra, mert ő nem kapott sok kisautót :)   Nála ugye az iskola-probléma volt a legfrusztrálóbb, ez megoldódott, múlt héten döntöttünk, megy. Olyan szinten akart, hogy sírva is, de csinálta a tornát, egyetlen egy gyakorlat egy ismétlését sem kihagyva, mert ez kell ahhoz, hogy iskolás legyen. Ezt az akarást látva nem tudtam azt mondani tovább, hogy ne menjen. Felszabadult. Azt hiszem, bármi gond lesz Nándival a suliban, erre a döntésre fogom fogni. Ahogy ha visszatartottuk volna, akkor is :) De majd igyekszem leépíteni. A szép a dologban, hogy ugyanolyan becsülettel csinálja a tornát most is, hogy nincs tétje.

Szóval a nagy pocakfogdosás, meg dejókistesófogszületni mellett azért látjuk, hogy dolgozik az öröm mellett más is a gyerekekben, de hát így van ez rendjén. Túl lesznek rajta.

Mivel nincs elég dolog, amivel foglalkozzak, Nándi iskolakérdése is most tetőzik. A napokban el kell döntenünk, hogy menjen-e iskolába, vagy ne. Nagyon nehéz kérdés. Minden anyukának van elképzelése róla, hogy a gyerek 6 vagy 7 évesen menjen-e, ebben senkit nem akarok megingatni, egyszerűen csak agyalok, hogy nekünk ebben a helyzetben, ebben az évben, ezzel a mi gyerekünkkel, ezekkel a lehetőségekkel mi a legjobb döntés.

Nekem alapvetően az a véleményem, hogy a gyerekek 6 évesen menjenek iskolába. Van ugyanis egy személyes élményem, amikor kimondták, hogy jobb lesz nekem még, ha egy év múlva megyek, pedig mindent jól csináltam, az összes feladatot, és szörnyen vágytam már iskolába. De még nem voltam 6 éves, novemberben töltöttem volna, már elsősen. Irreális volt, hogy mehessek. Ma, 30 évvel később is emlékszem erre az érzésre, röviden: rossz volt.
De hajlandó vagyok ettől eltérni, sőt, hajlandó lennék bizonyára beismerni a hibát is, ha tévedek. Rékán is rengeteget gondolkoztam az elmúlt két évben, hogy jól tettük-e. Merthogy nem színötös, nem megy a helyesírás, nem szeret olvasni - ami számomra tragédiaszámba megy :) bár a szövegértése mindig ötös -, a külalak se valami szép, és úgy egyáltalán nehezére esik tanulni, sokkal jobb mással foglalkozni. Helyesírás kivételével 4-5-ösei vannak csak, szóval azért nem vészes, és ez egy erős iskola. De ha belegondolok alaposabban, és tudnám, hogy így lesz, azt hiszem, akkor is újra és újra így döntenék. Mert szociálisan már semmi keresnivalója nem lett volna az oviban, halálra unta magát. És szeret, nagyon szeret iskolába járni. És sokkal valószínűbb, hogy az, hogy nehezére esik a tanulás vagy csúnyán ír, genetika, vagy nevelési probléma inkább, mint éretlenség. Erre azért elég sok, iskolán kívüli jel is utal.

És akkor itt van Nándi, akinél hajlandó lennék feladni az elképzeléseimet, és azt mondani, hogy Nándi, szükség van még rád egy évig az oviban, hogy terelgesd a kicsiket, mert akkora segítség vagy. De senki, aki ért hozzá, vagy kicsit is ismeri Nándit, nem mondja azt, hogy jót teszünk vele, hogy ez a helyes döntés. Mindenki azt mondja, hogy egyik nap semmi keresnivalója az oviban, másnap pedig hogy még jót tenne neki egy kis játék. Ebben egyetértenek az óvónők, a gyógypedagógus, a pszichológus, a logopédus. És én is. Ahogy abban is, hogy nagyon jó eszű gyerek, 20-as számkörben összead, még ha nem is villámgyorsan. Most tanul autodidakta módon olvasni. Hihetetlenül érdeklődő, rengeteget kérdez, mindent tudni akar. Nagyon szeret feladatokat megoldani, órákat el tud ülni a foglalkoztatók mellett - amik Rékáról maradtak, mert ő meg magas ívben tojt rájuk. Nézegeti Réka tankönyveit, és azt kéri tőlem, hogy tanítsak meg neki mindent, ami kell ahhoz, hogy iskolás legyen. Mondtam neki, hogy tud ő már mindent, még többet is. Egyet nem, megülni a fenekén olyankor is, amikor nincs kedve. Amikor Réka ment iskolába, őt bátorítottuk, hogy ez is jó, meg az is. Most Nándinak a nehézségeket mondom inkább, hogy akkor is kell tanulni, mikor nincs kedve, és a többi. Rettenthetetlen. Akar menni.
Az a jó, hogy az állást foglalók egyik fele abban látja a nagyobb veszélyt, ha marad, a másik meg abban, ha megy... Itt a szubjektivitás dönt: ki mit vall, a saját gyerekével mit tenne. Még az sincs, hogy az óvónénik szeretnének szabadulni tőle, mert még ők is ellentétesen álláspontot képviselnek, ha a saját véleményüket mondják, de itt nem Nándiról, hanem tulajdonképpen az egész kérdéshez való hozzáállásukról van szó. Egyébként az ovibantartós álláspontú óvónéni konkrétan azt mondta, hogy kéne egy keresztfélév az ilyen Nándi-féle gyerekeknek, akik januárban kezdenék az iskolát...

Gergő nem ért egyet ezzel a kettősséggel, amit én és a szakértőgárda képviselünk. Ő azt mondja, hogy menjen csak Nándi, tök mindegy, vele mindig lesznek problémák. És tulajdonképpen egyet kell értenem, valószínűleg így van. Mindenki szeretni fogja, mert egy bűbájos kölyök, akire nem lehet haragudni, szuperjó humorérzékkel, de jópárszor kihúzza a gyufát a legtürelmesebbeknél is.

Egyébként azt hiszem, a szívem mélyén már döntöttem: jobban féltem Nándit attól, hogy úgy érzi, nem felel meg, hogy nem elég okos, mint attól, hogy nem lesz mindenben sikerélménye. Ezen kívül fél év nagyon sok idő változni, érni. Hogy a motorikus és hasonló problémákat kizárjuk, még egy helyre elviszem Nándit pénteken. Ha ott a vizsgálati eredménnyel nemet mondanak, az egyértelmű döntés.
De alapvetően, amikor felsorolják, hogy miért is kétesélyes ez az iskola-kérdés, olyan kifogások merülnek fel, amiket úgy érzem, hogy nem igazán érintenek minket. Kislétszámú lesz az osztály, nagyon Nándinak való az egyik tanító néni, aki úgy tanít, hogy minden mindennel összefügg, és nem a jegy a lényeg, hanem a tudás. Rékát nem íratnám szerintem hozzá, de Nándinak ideális. Ráadásul ez a tanító néni híres arról, hogy szereti a vagány kisfiúkat... A közösség szeretetteli, nem rekeszti ki a "csodabogarakat" sem, inkább segíti. Sok ismerős gyerek lesz, akikkel már jóban van. És főleg, gyerekek lesznek ott, nem teljesítménykényszeres minifelnőttek.

Nem szaporodnak a bejegyzések... Lassan a hetikre kell gyúrnom, nem a kétnapira. Jól elhanyagoltam a zöld gondolataimat is, az az igazság, hogy általános gondolatom is ritkán van, nemhogy zöld. Leginkább gépként próbálom feldolgozni a hétköznapokat, megoldani a felmerülőket, végezni a logisztikát és túlélni a napokat.

Eléggé gyötör ez a legkisebbik, nem hagyja, hogy megfeledkezzek róla egy percre sem, ami nem baj, mert örülök neki, hogy folyamatosan jele van annak, hogy rendben van vele minden, csak nem feltétlen teszi egyszerűvé a napokat. Elég sokat kell ugye vezetnem, ami az 50 fokos autóban hányingerrel küszködve, béka feneke alatti vérnyomással nem a legjobb. Tegnapig legalább bírtam hányás nélkül, amiért nem győztem hálát adni. Remélem, visszatérünk rövidesen a sima émelygésig, nehéz lenne az iskolában, ha még ki is kellene folyton rohangálni, az oda-vissza útról nem is beszélve... Egyébként legjobban az energiamentesség zavar, az, hogy még lustább vagyok, mint voltam, még lassabban végzem el a dolgaimat. Van, hogy csak ülök, és nézek ki a fejemből. Vagy fekszem. És egyszerűen nem tudok nekilátni, mondjuk a belső békét élvezem, csak lelkiismeretfurdalásom van. Ettől eléggé kezdenek felgyűlni a dolgok, elsősorban az itthoni káosz, ami már túl van minden ponton, amit még képes vagyok elviselni, de az egyesületi munka sem megy már úgy, pedig sokmindent lepasszoltam a feladataim közül. Két hete nem adom be az építési engedélyezési tervet, egyszerűen azért, mert nem jutok el nyomtatni - nincs itthon nyomtatónk-, ugyanezért nincs órarendem az iskolához, és sulykolom a kis fejembe, hogy el ne felejtsem szept. 30-ig a nagycsaládos gáztámogatást megigényelni...
Jó, az építkezésről lemondtunk, azért sem égető a dolog: inkább majd újszülöttel, mint várandósan télen. November-decemberben már nem merünk tetőt bontani, talán jövőre a pénzünk is biztosabb lesz, mint most, hiszen most mindenképpen kocsit kell cserélnünk.
Megszabadultam viszont úgy néz ki az eladós ruháktól, amikkel már egy éve nem tudtam foglalkozni, csak mindig vettem hozzá,  ahogy a gyerekeknek kellett. Egy turkálónak eladtam egyben az őszi-télieket, így alig maradt 10 kiló póló és rövidnadrág, azt meg már el tudom tárolni a garázsban is. Majd ha megint kell ruha a kölköknek, újrakezdem, sajnáltam volna, ha az állásban tönkremennek ezek. Most úgysem nagyon kellett kiegészítés, sokat kaptunk mindenfelől, azt a néhány hiányzó darabot meg meg tudom venni a turiban is. Azért kicsit fájt a szívem, nagyon szeretem a gyerekruhákat, és gyönyörűek voltak közöttük, amiket megfogni is jó volt, de be kellett látnom, hogy ennek semmi értelme, és nagyon kell a hely a babaholmiknak, amik máris elkezdtek visszaszivárogni a háztartásba. Ahogy 8 évvel ezelőtt szinte mindent meg kellett vennünk - egy volt osztálytársamtól kaptam néhány dolgot - most úgy halmoznak el az ismerősök mindenféle babáknak való dologgal, kismamaruhával és mindennel, ami valaha a bababoltokban megfordult. Szóval jó dolga lesz ennek a csöppnek. Meg nekem is, még mosnom sem kell majd rá, szerintem nem kerül majd sor kétszer ugyanarra a göncre... :)

Közben meg járok az ökomamára, ami jó. Néha vannak időrabló órák, de többségében jók az előadók, érdekesek a témák. Kezd körvonalazódni bennem, hogy mihez is kezdenék szívesen ezzel a végzettséggel, és mit mondjak, cseppnyit más, mint a képzés koncepciója, de majd összeegyeztetjük. Látszik, hogy ők az ökogazdálkodóra helyezik a hangsúlyt, míg én ökomenedzserként tudom inkább elképzelni magam... Addig meg kitalálok valamit a vizsgához, ami beleillik az elvárásokba. Most úgysem fogok tudni munkába állni ezen a területen. Jó fejek voltak, ennek ellenére engedték, hogy elvégezzem a sulit, nagyon hálás vagyok érte.
A legjobb egyébként az ebéd. Jó taplón hangzik, de a lelkemnek olyan jót tesz... Azt gondoltam, hogy egyetemi menza, akkor majd szépen tálca, és kapjuk a menüt, lehet választani mondjuk a káposztás tészta és a borsófőzelék között. Hát nem. A 60 anyukát leültetik 6db 10 személyes abrosszal, virággal, borospohárral, hajtogatott szalvétával szépen megterített asztalhoz, hoznak finom levest, elviszik a tányért, elénk teszik a tányérra tálalt másodikat, van külön vega kaja,  annak, aki azt kér, és itt még nincs vége, mert süti és kávé is van a végén. Az egy óra ebédszünet teljesen eltelik, sőt, kell is, nekünk csak beszélgetni kell és jól érezni magunkat. Jól is főznek, sokat adnak, azt gondoltam, majd az első nap rántotthusija után jönnek a krumplistészták, de még mindig nem tipikus menü-kajákat kapunk. Egy dolog zavar, hogy félliteres ásványvizeket kapunk, amit nem tudok az ökomama képzéssel összeegyeztetni, és csodálkozom néha az ökomamákon is, akik bedobják a kukába - nem viszik haza a szelektívbe - a flakonokat.
 Ja, és jó béna vagyok, mert tegnap pl. sikerült magamra borítani a gulyáslevest, egész délután aztán abban a szagban ültem, az nem volt jó, azt nem tudom, a ruhámat sikerült-e megmenteni, még áztatom, mindenesetre örültem, hogy nem valamelyik kölcsön-kismamaruhában mentem aznap...

Szóval ezek vannak velem. Van még a Réka iskolakezdése, ami nem indult túl fényesen, nehéz neki visszarázódni, de vannak célok, illetve holnap remélem, beszélek a tanító nénivel, és megkérdezem, hogy ez normális-e, vagy kezdjünk el gyakorolni kicsit többet.
Aztán van még az, hogy Nándinak pár napja hasmenése van, így Misi egyedül volt oviban tegnap és ma is. Amitől nagyon büszke magára, bár gyanús, mert mondta, hogy akkor Nándi iskolás, és akkor ő is nemsokára iskolás lehet... Nándi meg örül annak, hogy itthon maradhat, bár a kis ínyencet megviseli a diéta. Sajnos muszáj diétáztatni, mert bármi mást eszik, azonnal jön ki belőle. Talán ma már jobban van... Misi egyébként azért is büszke magára, mert 3 éves létére a középsősökkel ül együtt, és meg is állja a helyét. Mondtuk is, hogy ő kétszer lesz középsős :)

Lenne még miről írni. Majd. Muszáj is, rossz lenne, ha nem lennének megörökítve ezek az idők...

Jelentkeztem az Ökomama képzésre Gödöllőre. Egy évig tart, heti kétszer kell majd iskolába járni, napközben. Ökogazdálkodó, ökomenedzser végzettséget ad majd, segítenek a végén elhelyezkedni is. Ami miatt még nagyon népszerű volt a dolog, hogy nem csupán ingyenes a képzés, hanem ösztöndíjat is fizetnek, sőt, a gyerekfelügyeletet is vállalják az órák alatt.

Nagyon akartam, hogy felvegyenek. Amikor ezelőtt 9 évvel befejeztem az iskolát, azt mondtam, soha többet. A mai napig álmodok róla, hogy bolyongok a fősuli folyosóin, és keresem a vizsgahelyet, mert kiderült, hogy hiányzik valami jegyem, vagy leadandóm, amiről elfeledkeztem. Az utolsó éven ugyanis már Budapestről jártam le naponta, és hát nem mindent vettem igazán komolyan, meg rengeteget kellett küszködni a TO-n. Átvészeltem a kreditrendszerre váltást, meg a számítógépes vizsgarendszerek bevezetését is sikeresen... És most mégis, nagyon akartam.

Két évvel ezelőtt kitöltöttem egy kérdőívet ami ennek a képzésnek az előkészítését szolgálta. Már akkor is érdekes volt, de Misi akkor ugye egy éves volt, elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyenbe belevágjak, de kértem, hogy küldjenek értesítőt róla, ha lesz ilyen.
És küldték valamikor áprilisban. Hihetetlen módon megörültem neki, úgy éreztem, nekem találták ki, pedig akkor még fel sem tűnt az ösztöndíj. Azonnal jelentkezni akartam, de ugyanilyen gyorsan kiderült, hogy nem lehet, a dunakeszi kistérségből nem vehetnek fel senkit. Napokig el voltam kenődve miatta. Még azon is gondolkoztam, hogy bejelentkezem egy ismerőshöz Erdőkertesre, mert akkor mehettem volna, de aztán annyira bonyolult lett volna, hogy inkább letettem róla. Meg hát mégiscsak csalás. Úgyhogy beletörődtem, nem leszek ökomama. Aztán egyszercsak egyik ismerősömtől jött egy mail, hogy ezt találta, szerintem érdekelhet-e valakit. Az volt benne, hogy az ökomama képzést kiterjesztették a dunakeszi és nemtudommégmilyen kistérségekre. Két nap volt a jelentkezési határidőig. Azonnal jelentkeztem, és feltettem a levlistánkra is. Még rajtam kívül vagy 10 anyuka jelentkezett az egyesületből. Még eszembe is jutott, hogy micsoda konkurenciát csináltam magamnak, aztán rögtön az, hogy nem is, mert ha ott a helyem, úgyis felvesznek, ha meg nem, akkor nem.

És ott a helyem, úgy tűnik. Ma volt a felvételi, és délután már telefonáltak is, hogy gratulálnak, és mehetek a kulcs-kompetencia vizsgálatra. Ami nem tudom mi, de ízelítő lesz bizonyára abból, amit csinálni fogunk egy évig.

Ez a gondoskodás hihetetlen, ami az én életemet mostanában kíséri. Csoda csoda hátán. Hogy Gergőt akkor rúgják ki, amikor, hogy rögtön talál munkát, hogy olyant, amire vágyik, hogy ahogy lejár a szabim, tanulhatok valamit, amire vágyok tudni, és ezért még fizetnek is, kb. annyit, amennyi maradna, ha bejárnék dolgozni félállásban a régi munkahelyemre...
Annyira csodálatos, hogy nagyon nem érzem úgy, hogy megérdemlem, és kicsit félek tőle, hogy holnap felhívnak, hogy bocsánat, félreértés történt.
Akkor holnap írok róla egy szomorkodós posztot, de addig is örülök neki, hogy ökomama leszek.

Rám jött a közléskényszer. Folyamatosan zakatolnak bennem a dolgok, amikről írni akarok. Úgyhogy most írok. Lehet, megírok pár posztot, aztán majd időnként közzéteszek egyet, használjam már ki, hogy van kedvem, úgyis elmúlik :)
Nem akarom Tamásnál kihúzni a gyufát, úgyhogy nem írok a neurofeedbackról egyenlőre :) Jobb is, ha megvárom, amíg lesz - vagy nem - eredménye. De Rékával történt még fontos dolog.

Mégpedig  zeneiskolás dolog. Írtam már a zenéhez való viszonyáról, meg az enyémről is, és igyekszem nem önmegvalósítani, és csak azért rávenni, hogy tanuljon zenét, mert anno én szerettem volna, de nem lehetett. Szóval mikor elkezdte mondogatni, hogy nem akar már zenei előképzőbe járni, mindezt párhuzamosan azzal, hogy leromlott a teljesítménye, jól elbizonytalanodtam. Sokat rágtam szegény Gergő fülét, hogy mi lenne, ha abbahagyná, annyira nem fontos ez az egész, még a tanító néninek is felvetettem, hogy hátha akkor több ideje maradna játszani, kérdeztem mindenkit, hogy valaki gondolja még úgy, hogy érdemes kivenni, jobb lesz neki, de senki nem állt mellém ebben, és tulajdonképpen én is bizonytalan voltam, hogy mikor teszünk jót a gyerekkel, ha kap egy óra pluszt, vagy ha kitartásra buzdítjuk. Úgyhogy végül közöltük Rékával a döntést, hogy év végéig bírja ki, mert amit elkezdtünk, azt bizony be kell fejezni. Ahogy ezt kimondtuk, abbahagyta a nyavalygást, hogy nem szeret zenei előképzőbe járni, és amikor elérkezett a zeneiskolai felvételi ideje, azt mondta, hogy szeretne ő is hanszert tanulni. Összesen tizet. Fel is sorolta mindet, kezdve a hegedűtől a dobon át egészen a citeráig, pedig én már elfogadtam, hogy oké, jövőre már nincs zenetanulás, és nem is foglalkoztam a kérdéssel.

A hegedű neki óvodás szerelme. Az egyik kislány tanult hegedülni, és Réka azóta szeretett volna, most, hogy az egyik főfő barátnő az iskolában szintén tanul, még inkább rajong érte. Azt hallottam több helyről, hogy a hegedű a jó hallásúak hangszere, így igyekeztem más irányba terelgetni az elsőszülöttünket, hogy ne legyen nagyon csalódott, ha esetleg nem veszik fel. Így beszéltem rá arra, hogy felvételizzünk furulyára is, és majd két év múlva fuvolázhat is akár, az milyen szép hangszer.

Először furulyára mentünk, minden izgalom és szégyenlősködés nélkül, ügyesen tapsolta vissza a ritmust, énekelt, lalázta vissza, amit kértek. Nem mondom, hogy hibátlan volt, de örültem annak a bizonyos zenei előképzőnek, tényleg látványos a fejlődés. (De azért mondta a felvételiztető bácsi, hogy nagyon ügyes voltál, majd biztosan fogsz járni szolfézsra :)  )

Átmentünk a hegedűhöz, hogy megismételjük a procedúrát. Igaz nem volt várakozó, de csak a cselló tanárnéni volt ott, a hegedűs bácsira várni kellett. Addig én papírokat töltögettem, Réka pedig beszélgetett a nénivel. Kikérdezte, hogy ha a furulyára és a hegedűre is felveszik majd, melyiket fogja választani. Réka mondta, hogy a furulyát. A néni sejthetett valamit, mert megkérdezte, hogy és anya mit szeretne? Réka mondta, hogy a fuvolát. Megnyugtattam a kedélyeket, hogy ha van lehetősége Rékának hegedülni, azt fog, a furulya a tartalék. Ezután jött az ájulás, mert megkérdezte a néni, hogy miért szeretne hegedülni. És az én lányom gyönyörű választékos mondatokkal, igazi szerelemmel a hangjában hosszasan előadta, hogy azért, mert hogy szép a hangszer, és nagyon szereti a hangját. Én is ájultam a nénivel együtt... Aztán megjött a bácsi, és a feladatok. És valami történt, mert Réka ugyan valahogy elénekelte a dalát, de nem tudta visszatapsolni a ritmusokat, és egy hangon lalázott tökéletesen más ritmusban, mint ami az előénekelt volt. Egyszerűen nem értettem. 10 perccel korábban ugyanezt a feladatot teljesítette gond nélkül. Egy darabig hallgattam a kínzást, hiszen próbálkoztak segíteni, aztán közbeléptem, megbeszéltük, hogy előbb ez sikerült, és hogy jár előképzőre is, és hogy ott is jeles, biztos izgul. Réka persze mondta, hogy nem is, hanem az a baj, hogy itt előbb beszélgetni kellett a furulyánál meg rögtön a kérdések voltak :) Mindegy, a lényeg, hogy aztán kiderült, hogy a bácsi jár át az iskolánkba órát tartani, és nagyon szimpatizál Rékával, és azt mondta, hogy majdnem biztos, hogy találkoznak majd ősszel. Beszélt arról is, hogy hogyan lehet hangszert kapni, és eljöttünk.
És akkor Réka a hangjában azzal az igazi áhítattal és szerelemmel kérdezgette, hogy valóban lesz saját hegedűje, és tanulhat majd hegedülni? Meglátjuk. Azóta is éjjelente a hegedüléssel álmodik, én meg drukkolok, hogy sikerüljön neki. Hátha. Remélem.

Rékának nem egyszerű időszaka van az iskolában. Volt egy tökéletesnek mondható félévi bizonyítványa, aztán jött a betegeskedés. És mindent bepótoltunk, ami az iskolában volt, de valahol az utolsó betegség előtt elszakadhatott valami, mert akkor már nem bírtam vele. Egyszerűen nem tudtam rávenni, megbeszélni, hogy oldjuk meg azokat a fránya feladatokat, írjunk, olvassunk. És több mint egy hetet volt ráadásul otthon. Amikor visszament, azt hiszem, feladta. Egyre nehezebben ment a tanulás, egyre lassabban készült el a lecke, egyre kevesebb idő maradt játékra, pihenésre, a szorgalmik is elmaradtak. Mondjam, hogy ördögi körbe kerültünk?

Aztán úgy három hete 3 óra alatt (180 perc!!!) nem tudta megírni a matek háziját az apja felügyelete mellett. Az írásról és az olvasásról nem is ejtve szót. Összesen 3 egyszerű matekfeladatról van szó, ami kb. 10-12 összeadás-kivonás és egy szöveges feladat. Nyilván az apja is hibás, mert közben csinálta a maga dolgát, meg volt közben uzsonna is, 200 ivás és a többi, és nem ült mellette, nem együtt csinálták, de akkoris. Én addigra úgy éreztem, mindent megpróbáltam, ami anyailag lehetséges. Próbáltam vele együtt, önállóságában bízva, segítséggel, noszogatva, játékosan, fenyegetőzve, jutalmazva, eltávolítva a kicsiket, velük együtt, megbeszélve, magyarázva, kecsegtetve, előszedve még azt is, hogy én milyen kisdiák voltam, és nem tudom még hogyan.
Teljesen kikészültem, eszköztelennek és alkalmatlannak éreztem magam. Tudom, hogy nagyon más vagyok bizonyos szempontokból, mint a lányom, és nagyon oda kell figyelnem, hogy ne akarjak belőle "kicsi ént" csinálni, önmegvalósítani és társai. De azt gondolom, hogy azért a képességeinket nem szabad veszni hagyni. És Rékának határozottan van esze.

Szóval bementem beszélni a tanító nénivel. Aki mondta, hogy abszolút jogos az aggodalmam, Rékával komoly gondok vannak, már ő is be akart hívni, hogy jelenleg ő a leggyengébb az osztályban, és hogy ha korrepetáláson magyarázza neki, amit nem tud, akkor sem figyel, nem is próbálkozik, hogy megértse vagy megcsinálja a feladatokat. Hogy nagyon szétszórt, hiányos a felszerelése, a leckéje, és a többi.
Itt viszont máris megtaláltam párhuzamot a lányom és közöttem, és mondtam a tanító néninek, hogy Réka valószínűleg feladta, egyszerűen úgy érzi, hogy képtelen rá, hogy felzárkózzon, hogy tökéletes legyen, és innentől nem is foglalkozik az egésszel. Kiderült aztán, hogy valóban annyira feladta, hogy már az osztályközösségből is kizárja magát, nem játszik együtt a gyerekekkel, hanem egészen külön. Mondtam a tanító néninek, hogy sikerélmény kell neki, és én eszköztelennek érzem magam, ha neki van ötlete, szóljon, én próbálgatom sorban, amit eddig, hátha előbb-utóbb használ valami.

Ketten már sikeresek voltunk. Itthon elkezdtünk időre házit írni. Nem is tudom, mivel vettem rá Rékát, hogy időre írja meg az írás feladatát, de kiderült, hogy nem kell hozzá másfél óra, hanem 7 perc elég volt. Talán fogadtunk, hogy valóban meg lehet annyi idő alatt írni, mint amennyit hisztizik azon, hogy nincs kedve. Ezután már könnyű volt rávenni, hogy a matekot is időre írjuk meg. Csoda módon kiderült, hogy a leghosszabb feladathoz sem kellett, csak 5 perc, és volt, amelyiket három alatt készítette el. Aztán jött haza, hihetetlen boldogsággal, hogy az Ildikó néni nagyon megdicsérte, mikor valamit sikerült megcsinálnia időre. Aztán megbeszéltük, hogy kivételesen nézhet mesét, ha egy óra alatt meg tudja írni az összes leckéjét, beleértve az olvasást is. Akkor már hitt benne, hogy sikerülhet, belevágott, 50 perc elég volt. Aztán jött örömködve, hogy ma nem mondta neki senki, hogy "Tempó Réka! Tempó!". És múlt héten megírták a háromnegyed évi felmérőket, és matekból 95 és 96%-ot írt. Az írása is jobban sikerült, az egyik 80, a másik 95%-os lett. Örültünk.

Közben elkezdtünk járni neurofeedback tréningre is. De arról majd külön írok. Most csak örülök, hogy kezd egyenesbe jönni. Remélem, valahogy kitartunk év végéig, és lesz mindig annyi idő pihenni, hogy bírja szegény.

Van az osztálytárs kisfiú, akibe Réka szerelmes lett. (Amellett, hogy azért ő Dávidot veszi majd férjül.) És amikor ültetés volt januárban, kérte, hadd üljön mellé. A tanítónéni megengedte, mert az az igazság, hogy egy elég sok feketepontot begyűjtő legénykéről van szó, Réka pedig, ha figyelmetlen is néha, de alapvetően fegyelmezett.

Nem tudom, pontosan, mik történnek az iskolában, nem jön haza minden. De lényeg a lényeg, miután már sokadszor kértem meg Rékát, hogy ne hozza haza minden felszerelését, és mégis, még a betűtartót is megtaláltam a táskájában a hétvégén, elővettem a leányt, hogy miért is. És töredelmesen bevallotta, hogy azért, hogy ha ültetés lesz, akkor ő legyen az első, aki minden felszerelését összepakolta, és így ő költözhessen majd először új helyre. Hát, kicsit szíven ütött. Nem ment bele különösebben a részletekbe, de bántja és piszkálja a kisfiú, amit mondott, az is elég volt. És ami számomra nagyon meglepő, hogy ilyen hihetetlen türelemmel viseli Réka ezeket a kellemetlenségeket. Hogy egyáltalán nem panaszkodott, nem mesélt róla, pedig hát ezek szerint megviseli. Sőt, mivel beszéltünk róla, hogy ő segítsen majd a kisfiúnak jónak lenni, és nehogy ő tanuljon hülyeségeket (ettől nagyon féltem, mikor kiderült, hogy egymás mellett ülnek), kitalálta, hogy visz neki karamellát, ha csinál szorgalmit. Merthogy ő itthon azt kap, ha megírja. És most mondta is a napokban, hogy most már csinál a fiú gyakran szorgalmit, visz neki, ötöt is. És vitt, és odaadta. És lelkendezve mesélte, amikor délután mentem érte, hogy ez volt a megoldás! Hogy csak karamella kellett, és már kedves is vele! Úgyhogy holnap megint visz neki. Én meg adok, csak legyen béke.

A szülőkkel pont találkoztam ma, beszélgettünk kicsit, meséltem a helyzetről, csak hogy tudjanak róla, úgy gondolom, hogy rosszabb, ha előveszik otthon a kislegényt, úgyis Rékán állna bosszút. Gondolkozom, hogy megkeresem a tanítónénit is, hátha úgyis ültetne mostanában, kicsit előre hozhatja...

Mióta visszamentek a szünetről, hallgatom a különböző iszapbirkózásokról és tolltépésekről szóló híreket, néha csak érintőlegesen említ valamit Réka, máskor közvetve jutnak el hozzám a hírek, és volt, hogy csak találgatni tudtam, hogy mi történhetett az iskola kapui mögött. Igaz, elég alacsony a létszám, 18-an vannak az osztályban, és ebből 10 lány van, de bőven elég ahhoz, hogy vihart kavarjanak a biliben. Ahogy apukám szokta mondani, ahol egynél több nő van, ott már békesség nem lesz. Az az érdekes, hogy a szülők nagy részét ismerem, határozottan normálisnak tartom, szoktunk beszélgetni, többnyire nem csupán felületesen, hanem komolyan is. És tényleg normálisak. Erre meg azt mondta Gergő, hogy úgy látszik, ez nem kultúra, hanem csupán életkorfüggő.

A mai napon elérte a lányomat is az intrika. Ő egyébként nagyon középen van, mindenkivel jól kijön,  kívülálló volt az eddigi összes balhéban, összeveszésben. Büszke is volt rá. Legfeljebb úgy volt részese, hogy az örök haragot fogadott lánykák próbálták a pártjukra állítani, többnyire hasztalan.
Most az történt, hogy múltkor az egyik kisfiút elvittük autóval, és nagyon jót viháncoltak. Aztán a Disney-lelkű lányom ki is jelentette, hogy nem csak a Dávidba, hanem ebbe a fiúba is szerelmes lett. És ezt aztán elmondta valamelyik kislánynak, aki meg nagyon menőnek tartotta ezt, és Réka meg sütkérezett ennek a fényében. Úgyhogy minden kislány megtudta az osztályban, mint hétpecsétes titkot, nehogy a fiúk megtudják. És akkor jött ma a keverés.
3 nap titoktartás után A. ment, és megmondta a kisfiúnak a nagy titkot. Réka nagyon megbántódott, A. pedig veszekedni kezdett Rékával, hogy ő elfelejtette, hogy ez titok. Az én lányom szíve nagy, az igazságérzete úgyszintén, úgyhogy azonnal megbocsájtott, hogy ha elfelejtette, akkor nem haragszik, az más, mert nem direkt volt. Erre A. azt mondta, hogy de jaj, jönnek a lányok, csináljunk úgy, mintha nagyon haragudnál rám, veszekedjünk. A hülyeség jó dolog, Réka kapva kapott a lehetőségen, mondtam már számtalanszor, hogy a gyermekeim Oscar-díj várományosok. Jól is sikerült az előadás, annyira, hogy sikerült egy valódi veszekedést is kirobbantani, ami során B. nevű kislány valóban megbántotta Rékát, C. és D.  pedig kényszeríteni akarták, hogy adjon Réka kezet, de ő nem akart, mert B. azt mondta neki, hogy soha többé nem szól hozzá, és akkor ő minek nyújtson békejobbot, erre E. ráült Réka hátára. És Réka nagyon sírt is. Nem csak a hátára ülés, hanem az igazságtalanság és a többi miatt.
Nagyon nehéz volt a történetet úgy végighallgatni, hogy valóban csak hallgassam, és ne adjak kéretlen jótanácsokat. Pl. okos enged, illetve mindig ki kell békülni, néhányszor nem is sikerült megállni. (Félek tőle, hogy bőven lesz még a gyakorlásra alkalmam...) És az is nehéz volt, hogy úgy kérdezzek, hogy megtudjam, mi történt. Mondjuk Réka nagyon aranyos volt, mikor a bánata már kijött, akkor már élvezte a 100%-os figyelmet, és előadta, mintha az ellenőrzőjéből olvasná a történteket, időnként belelapozott elgondolkozva, mintha részleteknek nézne utána... Szóval nagy színésznő, na!
Úgy tűnt, túl van rajta egyébként, talán pár hét múlva még előjön majd, mielőtt végleg leülepszenek az események, ahogy Rékát ismerem. Mondjuk nagy seb biztos nem lehet, mert mondta, ugyan, hogy soha többet nem lesz B. hugicája, de rögtön folytatta is, hogy majd a nővére lesz, és viszi magával mindenhova B-t. :) De egyenlőre előkereste a napszemüvegét, és kérte, hogy holnap másik kabátban, sapkában és cipőben mehessen, nehogy B. megismerje majd az udvaron. A cipővel gond lesz, mert mindkét csizmáját megismeri, és nem akarom engedni, hogy félcipőben menjen ebben a hidegben...

De visszatérve, most komolyan. Ha A. az én gyerekem lenne, biztosan arra gondolnék, hogy szánt szándékkal mondta el a titkot, tudva tudván, hogy ebből balhé lesz. Meglepetésként érte, hogy nem lett, ezért legalább adják elő, mintha lenne. Nem? Olyan nekem egy kicsit most ez, hogy minden alkalmat megragadnak, hogy egy kis balhé legyen, kis adrenalin, izgalom, amiből lehet egy kis szappanoperát csinálni. Lehet, hogy a brazilsorozat-írók az iskolaudvarok kerítésénél leskelődnek, és gyűjtik az anyagot? Nem lepődnék meg...

Mióta visszamentek a szünetről, hallgatom a különböző iszapbirkózásokról és tolltépésekről szóló híreket, néha csak érintőlegesen említ valamit Réka, máskor közvetve jutnak el hozzám a hírek, és volt, hogy csak találgatni tudtam, hogy mi történhetett az iskola kapui mögött. Igaz, elég alacsony a létszám, 18-an vannak az osztályban, és ebből 10 lány van, de bőven elég ahhoz, hogy vihart kavarjanak a biliben. Ahogy apukám szokta mondani, ahol egynél több nő van, ott már békesség nem lesz. Az az érdekes, hogy a szülők nagy részét ismerem, határozottan normálisnak tartom, szoktunk beszélgetni, többnyire nem csupán felületesen, hanem komolyan is. És tényleg normálisak. Erre meg azt mondta Gergő, hogy úgy látszik, ez nem kultúra, hanem csupán életkorfüggő.

A mai napon elérte a lányomat is az intrika. Ő egyébként nagyon középen van, mindenkivel jól kijön,  kívülálló volt az eddigi összes balhéban, összeveszésben. Büszke is volt rá. Legfeljebb úgy volt részese, hogy az örök haragot fogadott lánykák próbálták a pártjukra állítani, többnyire hasztalan.
Most az történt, hogy múltkor az egyik kisfiút elvittük autóval, és nagyon jót viháncoltak. Aztán a Disney-lelkű lányom ki is jelentette, hogy nem csak a Dávidba, hanem ebbe a fiúba is szerelmes lett. És ezt aztán elmondta valamelyik kislánynak, aki meg nagyon menőnek tartotta ezt, és Réka meg sütkérezett ennek a fényében. Úgyhogy minden kislány megtudta az osztályban, mint hétpecsétes titkot, nehogy a fiúk megtudják. És akkor jött ma a keverés.
3 nap titoktartás után A. ment, és megmondta a kisfiúnak a nagy titkot. Réka nagyon megbántódott, A. pedig veszekedni kezdett Rékával, hogy ő elfelejtette, hogy ez titok. Az én lányom szíve nagy, az igazságérzete úgyszintén, úgyhogy azonnal megbocsájtott, hogy ha elfelejtette, akkor nem haragszik, az más, mert nem direkt volt. Erre A. azt mondta, hogy de jaj, jönnek a lányok, csináljunk úgy, mintha nagyon haragudnál rám, veszekedjünk. A hülyeség jó dolog, Réka kapva kapott a lehetőségen, mondtam már számtalanszor, hogy a gyermekeim Oscar-díj várományosok. Jól is sikerült az előadás, annyira, hogy sikerült egy valódi veszekedést is kirobbantani, ami során B. nevű kislány valóban megbántotta Rékát, C. és D.  pedig kényszeríteni akarták, hogy adjon Réka kezet, de ő nem akart, mert B. azt mondta neki, hogy soha többé nem szól hozzá, és akkor ő minek nyújtson békejobbot, erre E. ráült Réka hátára. És Réka nagyon sírt is. Nem csak a hátára ülés, hanem az igazságtalanság és a többi miatt.
Nagyon nehéz volt a történetet úgy végighallgatni, hogy valóban csak hallgassam, és ne adjak kéretlen jótanácsokat. Pl. okos enged, illetve mindig ki kell békülni, néhányszor nem is sikerült megállni. (Félek tőle, hogy bőven lesz még a gyakorlásra alkalmam...) És az is nehéz volt, hogy úgy kérdezzek, hogy megtudjam, mi történt. Mondjuk Réka nagyon aranyos volt, mikor a bánata már kijött, akkor már élvezte a 100%-os figyelmet, és előadta, mintha az ellenőrzőjéből olvasná a történteket, időnként belelapozott elgondolkozva, mintha részleteknek nézne utána... Szóval nagy színésznő, na!
Úgy tűnt, túl van rajta egyébként, talán pár hét múlva még előjön majd, mielőtt végleg leülepszenek az események, ahogy Rékát ismerem. Mondjuk nagy seb biztos nem lehet, mert mondta, ugyan, hogy soha többet nem lesz B. hugicája, de rögtön folytatta is, hogy majd a nővére lesz, és viszi magával mindenhova B-t. :)

De visszatérve, most komolyan. Ha A. az én gyerekem lenne, biztosan arra gondolnék, hogy szánt szándékkal mondta el a titkot, tudva tudván, hogy ebből balhé lesz. Meglepetésként érte, hogy nem lett, ezért legalább adják elő, mintha lenne. Nem? Olyan nekem egy kicsit most ez, hogy minden alkalmat megragadnak, hogy egy kis balhé legyen, kis adrenalin, izgalom, amiből lehet egy kis szappanoperát csinálni. Lehet, hogy a brazilsorozat-írók az iskolaudvarok kerítésénél leskelődnek, és gyűjtik az anyagot? Nem lepődnék meg...

Na, mióta Réka iskolás lett, Nándi meg beleszeretett a rajzolásba, sokkal többet járunk papírboltba, mint eddig. (December eleje óta elfogyott egy ötszázas csomag papír, úgy, hogy közben azért nem voltunk itthon több mint egy hetet, és oviba is jártak) Én nem emlékszem, hogy amikor mi gyerekek voltunk, mi volt, de nem emlékszem rá, hogy ilyen sokszor kellett új ceruzákat meg egyebeket venni. Vagy csak lassan telt az idő? Valami miatt az van bennem, hogy az egy 6db-os színes engem végigkísért egy éven keresztül...

Igyekszem legalább közepes minőségű ceruzákat venni a Rékának, de most már egy kicsit sok lenni. Iskolakezdésre beszereztem neki háromszög alakú, vastag grafitokat és színeseket. Jól is bírták a gyűrődést, nem törögetett ki a hegyük, nem fogytak. Aztán a tanítónéni szólt, hogy inkább vékonyak legyenek a grafitok, mert szebben tudnak írni azzal, mivel tovább maradnak hegyesek. Abszolút jogos volt a kérés, lecseréltük. A grafitok akkor kezdtek el fogyni. 6 db-ot vettem, három került a tolltartóba, a végükön a monogrammal. Két hét múlva már a tartalék hármat is be kellett vetni. Aztán előkerültek a nem háromszög alakú, tavaly óvodában kapott ceruzák is, összesen 8 darab. Rövidesen megvettem az újabb hatos csomagot. És tegnap a harmadikat. Összesen 3-4 darabot láttam elfogyni, a többit simán elveszítette még előtte. És nem feltételezem, hogy ellopták,  elcserélték, mert rajta a monogramm mindegyiken.

A színes ceruzák még durvább. Szintén monogrammosak, és mindig kapnak a fiúk is, mert itthon is jócskán megy a rajzolás, így mondjuk legalább lehet cserélgetni. A színesek ugyanis eszméletlen módon fogynak. Mióta Réka kérte, hogy mindenkinek vékony van, legyen neki is az... Sokáig kérte, engedtem, itthon úgyis elhasználják a többit. Ez olyan október környékén volt, most fogyasztotta el azóta a HARMADIK tizenként színű készletet. Ezeket nem veszíti el, ezek elfogynak. Marad belőle 2 centi. Persze nem minden szín, de 5-8 biztosan. A legdurvább az volt, amikor két hét alatt tűnt el gyakorlatilag egy készlet. Most megelégeltem, és visszatettem a hiányzó színekből a vastagokat. Azoknak nem törik a hegye, vastagabb a belseje, és egyébként is, könnyebb velük bánni. Réka szerencsére nem akadékoskodott, mert az egyik kislány menőnek találta a vastag ceruzáját, a másik a vékonyat, és így mindkettőnek meg tud felelni :) Persze a radírok is fogynak, de azt hiszem, ez szinte természetes. Még jónak is mondhatom az arányt, mert az év eleji beszerzett négyből még mindig van kettő...

Tegnap kapott a leány egy kisebb hegyezőt, két radírt (tartalékba), meg ugye a hatos ceruzát, és nagyon meglepett, mert borzasztóan hálás volt, szemmel láthatóan nagy örömet szereztem neki. Eddig ezeket mindig természetesnek fogadta. Most meg nem győzött hálálkodni, sugárzott, boldog volt, a radírjával aludt. Nagyon meglepődtem, és persze nagyon örültem az örömének. Réka meg azon, hogy "jé, anya, te mindig örülsz, ha valakinek örömet okozol!" Jé, tényleg :)
A nagy örömnek köszönhetően sikerült kihagynia a ceruzapakolással járó szokásos zsörtölődésemet is, kíváncsi vagyok, vajon meddig tart így a holmija. A kapott dolgok feletti öröm talán jobban eszébe juttatja majd, hogy figyeljen jobban a cuccára, mint az, hogy piszkáltam érte :)

Hát, eredetileg akartam mindenfélét írni erről, de ahogy telik az idő, rájöttem, hogy igaziból nincs is hozzáfűzni valóm. Elégedett vagyok az eredménnyel :)

Nagyon kevés időm van mostanában, de Réka iskolás dolgairól nagyon akarok írni.

Úgy egy hónapja eljutottam fogadóórára, amire már nagyon vártam. És a tanító néni részben megnyugtatott, megerősített, részben pedig adott tanácsokat. Mert vannak dolgok, amik nem mennek annyira a leánynak. Tény, hogy borzalmasan gyorsan haladnak mindenben, mert ez egy olyan osztály, akivel lehet. Így ha valakinek nem megy valami azonnal, akkor lehet, hogy ott vannak gondok. De ezek nem valódiak, egyszerűen csak ki kell gyakorolni, be kell kattintani rá az agyacskát. Azt javasolta a tanító néni, hogy hajtsam kicsit, hogy a szorgalmikat készítse el. Mert igaziból azok olyan feladatok, amiket házinak ad fel, de hogy ne tűnjön soknak, szorgalminak hívja, és pirospont jár érte. Valóban nem ad sok leckét, 5-6 sor írás, 1-2 feladat a munkafüzetben matekból, és egy szorgalmi, meg olvasás. És ha tudunk, pl. a matekból gyakoroljunk egy kis pluszt, ha belefér. És belefért, Réka nagy örömmel gyakorol, számkirályt játszunk az autóban, vizsgáztatja a fiúkat összeadásból, kivonásból, meg néha még a füzetben is írtam elő neki példákat, amiket mindig kevesellt, mert nagyon szereti a matekot.

Szeptemberben Rékának összesen 10 pirospontja volt. Összehasonlításként, az élmezőnynek 30-40. Októberben, mikor mentem a fogadóórára, már kicsit jobb volt a helyzet, a hónap közepén megvolt a 10, kb a kétszeresével, de még mindig utolsóként választhatott csokit. (sorrendben választhatnak minden hónap végén) Hazamentem, beszélgettünk Rékával erről is, és megkérdezte, hogy szeretném-e, hogy legyen sok pirospontja... Hát, igen. Vannak alapvető hiányosságok :) Nem tudta, hogy az jó, ha az embernek van pirospontja, csak a fekete ellen dolgozott. Egyet azért sikerült beszednie, magatartásból :)

A múlt héten nyílt nap volt, beülhettünk mi, szülők az első két órára, megnézhettük, milyen iskolások a gyerekek. Hát, nagyon ügyesek. Réka nagyon aktív volt, ügyes, sokat jelentkezett, főleg matekon.  Ahogy hallgattam, figyeltem a többi gyerkőcöt, ugyanazok a tévedéseik, mint neki, abszolút illik Réka az osztályba, nem lóg ki semmiben.
Magyaron azért sokkal figyelmetlenebb volt, láttam, hogy mindenfelé elkalandozott, ezt-azt csinált. Mondjuk a többiek is szétszórtabbak voltak. Mondta is, hogy nem annyira szereti, jobb az, mikor matekon mindig kézben a ceruza, és lehet dolgozni valamit. Unalmas mindig követni, hogy hol is tartanak az olvasásban.

A tanító néni nagyon szuper, ódákat tudnék zengeni róla, nagyon jó kis feladatokat talál ki nekik, megmozgatja őket óra közben is. Megerősödtem benne nagyon, hogy mennyire jó, hogy pont hozzá került Réka. Vicces volt egyébként a fogadóórán, mikor bementem, leültünk egymással szemben, és látszott rajta, hogy tart tőlem, hogy milyen leszek, keresztbetett láb, kar, aztán egyre nyíltabban merte mondani ő is, hogy mivel foglalkozzunk, mivel nem kell, ahogy látta, hogy mindent tényleg oda teszek, ahova kell, nem dramatizálom túl, nem fogom ostorral verni a gyereket, hogy másolja át a füzetét a ronda külalak miatt, és órákat gyakoroltatni vele a matekot.
És a két nyílt óra után, amikor bent voltam, hazaküldte velem Rékát, mikor látta, hogy szomorú, hogy otthagyom, meg hogy Dunakesziről ne kelljen újra beautózni érte. És egy másik kislányt is elküldött az anyukájával, akinek szintén rossz volt elválni. Ez különösen jól esett, ez az odafigyelés.

Szóval fejlődik Réka, nő bele az iskolás létbe, jól érzi magát. A nyílt napon meglestük a pirospontos táblázatot is, bizony jó sok van, felzárkózott a többiekhez. És matekból tegnap 100%-os felmérőt írt, aminek nagyon örülünk. Mert az odafigyelés meghozta a gyümölcsét. Mondjuk az osztályátlag 98%, valóban jó képességű gyerekekkel van tele az osztály.

Dióhéjban most ennyi, rohanok a fiúkért az oviba, ma ottalvósok voltak, már két napot vannak délután is, mert annyira sok a munka, hogy kell az idő, még így is dolgozom gyakran délután is, este is, ami miatt néha utálom is magam. December 11-től nem foglalkozom a nagycsaládos ügyekkel, csak ha nagyon muszáj. Majd jövőre! A bejött e-maileket még előbb megválaszolom, ígérem!

Szóval Rékát végül beírattam szolfézsra. Elég nehéz döntés volt. Dilemmáztam egy adagot itt is róla. És végül az igen mellett döntöttem. Mert azt gondolom, hogy a zenei nevelés fontos. Aztán meg Réka szörnyen szeretne hegedülni tanulni, mióta egyik ovistársa hegedülni tanult. Nem vagyok benne biztos, hogy pont a hegedű az ő hangszere, de ezt ne én döntsem el. Jobb, ha valaki olyan mondja meg, aki ért is hozzá. Mert én nem. És ne akkor mondják rá, hogy alkalmatlan, mikor felvételiznie kell, mert az lehet, hogy megviselné.

Itt van az én Réka lányom, aki meglehetősen nehezen követi a dallamokat. De azt nagyon lelkesen. Imád énekelni, dalokat költeni, dudorászni. Csak iszonyúan hamisan. Nándi, sőt, Misi is következetesebben dalol. Ami nem összehasonlítás, csak már nem tudom azt mondani, hogy majd belejön. Magától nem. Tavaly, zeneovin nagyon sokat fejlődött, pedig nem járt minden alkalommal. Ezen és Erika kommentjén felbuzdulva írattam be végül szolfézsra egy nagyon kedves nénihez, akivel beszéltem is arról előzetesen, hogy mi a helyzet, és hogy ő mit gondol róla. Azt gondolta, hogy érdemes megpróbálni, és az igazgató bácsi is ezt javasolta, aki szintén zenész, és gyerekként hasonló cipőben járt.

Egyáltalán nem vagyok különórapárti elsőben. Mégis úgy döntöttem, hogy ezt a heti kétszer negyvenöt percet megpróbáljuk, amíg élvezi. Ha már nem tetszik neki, valóban szenved tőle, nem kell mennie. Attól tartok, hogy nemsokára ráébred, ráébresztik, hogy neki nem úgy megy az éneklés, mint a többieknek, és akkor bezár. Akkor már nem lesz lehetőség fejlesztésre. Lehet, hogy mire ez az idő elérkezne, már menni fog neki. Nem várom, hogy dalospacsirta legyen, hogy kórusban énekeljen. De azt nagyon szeretném, ha az éneklésnek ezt a hihetetlen örömét meg tudná őrizni, és 1-2-3 év múlva ne hallgasson el, mert kinevetik. Persze az is lehet, hogy ez csak önigazolás.
Az is segített a döntésben, hogy direkt olyan napokra tették be a szolfézst, amikor 4 órájuk van, megebédelnek, és utána mennek, helyben az iskolában. És persze van egy adag önmegvalósítás, mert én nagyon szerettem volna zenét tanulni, de nem lehetett. De talán ennek vagyok annyira tudatában, hogy ne erőltessem. Gyakran kell legyőznöm magamat a gyereknevelésben, kezd gyakorlatom lenni benne.

Néha elbizonytalanodok, hogy van-e értelme. Hogy valódi-e a fejlődés. Néha még abban is, hogy nem siettetem-e azt, hogy kiderüljön az, hogy ez nem az a terület, amiben alig üti az átlagos szintet. De Réka nagyon lelkes, élvezi. Még a szótagolvasásnál is azon örömködik, ha talál egy tá-t vagy egy ti-t, és tapsolja azonnal. És ez biztos, hogy nem nekem, a normáimnak való megfelelés miatt van. Itt aztán keményen érezhető az én bizonytalanságom, amibe nyugodtan kapaszkodhatna, és mondhatná, hogy nem akar. Még vissza sem fogom magam, mint az iskolánál. Ugyanúgy, mint az iskolai dolgokkal, nem tudom, hogy normális-e, hogy nem tud ütni mérőt, hogy nem tudom neki elmagyarázni, hogy az ti, és nem titi, hanem csak a kettő a titi :) Mondjuk az is igaz, hogy ezeket az aggodalmakat sokkal könnyebb elengedni, mint az iskolaikat, mert ha egyszer rámondják, hogy felesleges próbálkozni, nem fog menni, akkor egyszerűen felajánlom Rékának, hogy járjon inkább balettra, és lecseréljük. Mert oda járna, csak este van, és nem akarom rángatni az egész bandát.

Nem rossz az, ha valaki nem tud énekelni, nem tud zenélni, semmi baj nincs vele, apukám sem tud, mégis nagyon jó ember. Nem lesz tőle kevesebb. Annyi más dolog van még a világon, amivel lehet foglalkozni, kiteljesedni benne. Réka ráadásul nagyon érdeklődő kislány. De azért akkor is úgy gondolom, hogy érdemes megpróbálni. Meglátjuk.

Egyre jobban szenvedek ettől az iskolás dologtól. Nem az állandó vezetéstől meg gyerekrángatástól, bár az sem kutya, de még mindig borzasztóan hálás vagyok azért, hogy ide járhat a lányunk, és úgy gondolom, hogy nagyon jó döntés volt. És megéri a pénzt, időt, energiát, bár biztos fogok még panaszkodni... :)

Az nagyon nehéz nekem, hogy elképzelésem sincsen, hogy ezek az iskolás dolgok ezek teljesen normálisak, vagy nem, és van-e szükség segítségre. Például az írás. Hogy vajon hol a határ, amikor radírozni kell, és újra íratni egy íráselemet? Nem tudom eldönteni, hogy gyakoroltassak-e pluszban Rékával, vagy elegendő az, amit felad a tanító néni. Nekünk kitéptek lapot, és mindent újra kellett csinálni. A mi tanító nénink látja, hogy igyekszik a leány, hogy ülünk rajta, hogy ki van radírozva, újra próbálja, és a nem olyan szép íráselemek mellett is egyre gyakrabban ott van a mosolygó. De azért nem szép. Határozottan nem.

Vagy a szorgalmi. "Jó" lett a szorgalom szeptemberre, mert nincsenek meg a szorgalmi házik. Mert azt nem csinálja meg. Kell erőltetni, vagy nem? Ha nem megy, akkor azért érdemes megcsinálni a szorgalmit, hogy gyakoroljon. Ha meg megy, akkor a sikerélményért. Én mindig minden szorgalmit megcsináltam, olyan nehéz megérteni, hogy neki nincs kedve.

Vagy az olvasás. Iszonyú gyorsan haladnak szerintem, és néha nagyon akadozva mennek a hangok, a szótagok, látom, hogy lesi a segítséget, az oszlopok felett a képeket. De biztos azért van ott, hogy leshesse, nem? És ott van majdnem minden nap a mosolygó az olvasnivaló mellett. De közben meg úgy aggódok, hogy mi lesz, ha valami rész nehezebben marad meg, és akkor az el fogja kísérni egy darabon. Pl. haragban van az ú hanggal, rendszeresen ó lesz belőle. És néha az e-i -t is keveri, ha már unja a tanulást. De kell akkor háromszor olvastatnom vele, ha 2 van feladva? Vagy ez normális?

Vagy a matek. Én azt hittem, hogy baromi ügyes matekból, mindig az volt a levezető házi, kirázta kisujjból, megvolt a sikerélmény. Nagyon logikusan gondolkozik, átlátja az összefüggéseket, számfogalma van, 10-ig nagyjából simán ad össze fejben. (Volt felmérő, 82.5%-os lett neki, mert 4 feladatot egyszerűen nem csinált meg. 3 hibája lett egyébként a figyelmetlenségen felül. )
És most jött az összeadás. 0, 1 és 2. A maximum eredmény 2. Több mint fél órát ültünk felette, talán háromnegyedet is, míg az összes lehetséges módon  összeadtuk ezeket a számokat, összesen kb. 15 példa volt, persze ismétlődtek. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem érti, hogy mi az, hogy ...+1=1. Ide ő beírná a kettőt. Mert egy meg egy az kettő. Beírta a kettőt, mondom neki, olvassa el, igaz-e, amit odaírt. Nem, mert az három. De hármat nem írhat, mert még csak az egyet meg a kettőt tanulták írni... De nem a nullával van a baja, azt érti, meg akkor is kever, ha nincs a képben nulla. Szóval az egyenlőség másik oldalát javítaná, nem azt, ami a feladat. És nem tudtam megértetni vele, igaziból rá sem jöttem, mit nem ért, miért nem tudja megcsinálni, pedig nagyon akartam, és Gergő is próbált segíteni neki. Sőt, a végére már annyira belezavarodott szegény, hogy még azt sem hitte el, ha valamit jól csinált. Ma először fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy korán ment iskolába?

Vagy a szolfézs. Hát, nem tudom, kellett-e ezt. De nagyon lelkesen tanulja, gyakorolja, énekli, tapsolja. Most megint nem fejtem ezt ki bővebben, most már benne vagyunk, remélem tényleg fejlődik, ha lassan is. A furulyát végül megoldottuk, a kottából úgy néz ki sikerül a két első dalt eljátszani, még ha a ritmus nem is mindig stimmel. Úgy nem megy, hogy ő énekli magában, ami nekem nagyon fura... De vajon a többi gyereknek is így (nem) megy? Vagy igaziból megy neki, és ez egy átlagos teljesítmény? Csak én várok többet tőle, mint ami elvárható?

Aztán szörnyen izgat, hogy milyen neki az iskolában a gyerekekkel. Nem tudja az osztálytársak nevét, még azt sem, ki ül mellette - ültetés volt 2 hete -, nem köszön a tanároknak az iskolában, a portán. Amikor ott maradtam délután a fiúkkal, amíg az udvaron játszottak, akkor gyakran látom, hogy egyedül játszik inkább, mikor a szülinapon voltunk akkor is inkább különvált. Mondjuk azért talán nem mindig, de főleg.

És persze még mindig nem barátkoztam meg a kivágni, bevinni, nem otthonfelejteni, aláírni, beadni, megnézni, ellenőrizni körökkel. Ma pl. iskolaköpeny nem volt, a múlt héten szolfézs cucc maradt el, a vödrös munkafüzet borítékjait is rosszul számoztam fel, ami miatt két órán nem tudott dolgozni Réka, pedig vele voltak a feladatok. De még csak 6 hete van iskola, csak belejövünk mindketten...

És a leckét vajon mennyire kell önállóan megcsinálnia? Baj az, ha állandóan hív, hogy radírozzak, ellenőrizzek, mielőtt még végezne egy-egy teljes feladattal? A napköziben elkészül vele egyedül is,  az egy óra elég rá, de otthon...

Szóval ilyeneken bírok agyalni, meg szenvedni, hogy jó-e ez így. Már nagyon várom, hogy lehessen menni fogadóórára, és megkérdezzem, mi a helyzet a Rékával, hogy megnyugtassanak, hogy minden rendben van, csak egy kicsit hajlamos rá, hogy a saját dolgaival foglalkozzon. Mert azért valószínű, hogy így van. Szegény kis kísérleti nyuszi lányocskám...  Ez a legnagyobbak sorsa.

Azért mondjuk annyira nem kell sajnálni, mert borzasztóan élvezi az iskolát, szívesen marad napköziben is, amikor kell, lelkesen tanul, hozza a pletykákat, és ma újságolta, hogy a piros pontjainak új helyet kellett kezdeni, mert betelt. (valahol gyűjtik a falon) Nagyon élvezi az anyával közös tanulást, és meg kell mondanom, hogy általában én is. Mondjuk akkor nem, mikor elszámolom magam, és nem végzünk lefekvésidőre, de azért az a ritkább. Nagyon igyekszem magamba gyűrni a kételyeimet és aggályaimat, hogy ne érezzen belőle semmit. Persze biztos van rá antennája, de legalább direktbe ne piszkáljam a hülyeségeimmel.

Akárhogy is, én is járok egy iskolát Réka mellett. Egy olyant, amiben egy számomra nagyon nehéz tantárgyat kell autodidakta módon megtanulnom. A megértés nélküli elfogadást. Nagyon kemény tárgy.

Megint olyan minden pillanat, mint egy-egy teljes nap, mindegyikről akár külön lehetne írni, és mindegyik elsuhan, mielőtt el tudnám kapni a végét, hogy megörökítsem.

A két fiúnak kruppos éjszakája volt a múlt héten, Nándinak kedd éjjel, Misinek péntek éjjel, ez utóbbi volt a durvább, Misinél egyébként az első volt. De mindkettőnél megúsztuk a kúpot, a 8 fokban alvás megtette a hatását. Másnap aztán ugye természetesen alig maradt valami, az viszont nem javult. Ma éjszaka rondább lett a köhögés, Nándit alig tudtam felkelteni reggel, úgyhogy dokinéni, de még mindig nincs gond, jól jártam el. Azért recepttel jöttünk haza, és ha lázas is lesz, akkor megkapja. De asszem délben kialudta. Misinél is van némi hurut, de ő nem valószínű, hogy rosszabbul lesz.

Aztán voltunk ribizlibokrokat ültetni közösségileg, meg szalonnátsütni is, meg telnek, telnek az iskolás napok, számomra döbbenetesen gyorsan haladnak. Most kezdik írni a számokat, tegnap és ma ll betűket kötöttek össze, és vagy 10 betűt olvasnak. Gyűlnek a mosolygók, Réka egyre magabiztosabban írja az íráselemeket, amiket kell, néha kapható egy-két gyakorló sorra is, és már a szorgalmikat is megcsinálja néha. Eleinte ezektől elzárkózott. Most már néha az írásra is kap mosolygót, gondolom látja a tanító néni a belefeccölt energiát. Tegnap elmaradt az olvasásgyakorlás, és mégis ment neki, ebben elég ügyes, minden olvasnivaló mellett ott a mosolygó.
Én bajban vagyok, sosem volt még elsős gyerekem, az én saját emlékeim a saját iskoláskoromról egészen más hozzáállást mutatnak, mint amit Réka képvisel. De azt hiszem, megdicsérem magam, mert elég jól veszem az akadályokat. Elfogadok mindent olyannak, amilyen, nem akarom, hogy másmilyen legyen, rábízom a megoldásokat, nem erőltetem az én jobb és egyszerűbb módszereimet, hagyom, hogy kérjen, nem kiabálok, nem veszekszem, csak ha pl. összefirkálja direkt az iskolás füzetét. Volt rá példa. Hatott is a kiabálás. Jó módszert dolgoztunk ki az itthoni házifeladatra, igaz, nagyon sok időt kell vele eltölteni, a napköziben bőven elég rá az egy óra, csak hanyag munkát végez, szívem szerint tépném ki a lapot, elfelejti megcsinálni a feladatok egy részét, vagy hibás. Itthon 2, sőt néha három óra is rámegy, de nem feszül meg. És jó neki, hogy vele foglalkozom. Egy kis tanulás, egy kis játék, ügyesen beosztjuk, csak oda kell figyelnem, meg ne csússzunk. Egy-két napot van napköziben hetente, és van, hogy ottmaradunk játszani a fiúkkal, amíg a többiek be nem mennek az udvarról a tanuló órára. Akkor indulunk mi is haza.
Jár végülis szolfézsra, és van furulya is, tele vagyok kétellyel, erről lehet, hogy írok még majd... Sőt, valószínű. De még nem szóltak, hogy inkább ne járjon :)

Misi hétfőn kezdi az ovit, ha senki nem lesz rosszabbul, Nándi az epret választotta neki jelnek. Szerintem lányos, én a körtére szavaztam volna, de Nándi ragaszkodott hozzá, Misi meg nem akart ebben az összeesküvésben részt venni. Nem akar ovis lenni.

Nándinak nagyon nehéz mostanában oviba menni, szeretne itthon maradni velem, én ennek is betudom a mostani betegség-rosszabbodást. Nem sír, csak alig akar elengedni, velem akar lenni. Viszont délben boldog kisfiú vár, már átöltözve, lelkesen mesélve. Nagyon jó neki, hogy nem ő a rossz, van kit szidni, és nem kell neki rosszalkodni, harcolni. Merthogy ő ugye rossznak érezte magát, mondták rá a gyerekek, és ezért úgy is kellett viselkednie. Most nem kell. Megkönnyebbült. Még azt is megbeszéltük, hogy segítünk a kisfiúnak okos ovisnak lenni, mert ő még nem tudja, hogy hogy kell itt viselkedni.

Na, ezek a dolgok, amik vannak a házunk táján a gyerekekkel. Meg még százezer másik.

Reggel most már háromnegyed hatkor kelek, hogy veszekedés nélkül induljunk útnak reggel, és minden és mindenki elkészüljön. A veszekedést nem mindig ússzuk meg, de határozottan több a nyugis reggel, mint a türelmetlen. Előre félek, és nem merem megnézni, mikor fog belépni a FlyLady (nem repülő asszony, hanem Finally Love Yourself betűszó) programba a napi 15 perc torna. Ettől rettegve, és a kontrollfüzet kitöltésén elakadva toltam el egy héttel. Meg hogy ebbe a felöltözős-mosogatófényesítős-napi kétszerkétpercpakolós-beágyazós rutinba belejöjjek. Na, mindegy, nemsokára azt fogom olvasni a reggeli motivációs hírlevelemben - mert azt is kapok ám! -, hogy 15 percet tornázzak. Na, nem a tornával van a baj, hanem hogy 1. napi, 2. 15 perc. A két perc koncentrált pakolásnak sem merek nekilátni, csak hajnalban és este, mikor már alszanak. Vagy elfelejtem. Hiába nézem meg a már kitöltött kontrollfüzetemet. Egy pillanat múlva már sehol nincs az agyamban. Az orromra kéne ragasztani, de akkor meg állandóan szem előtt lenne, tereptárggyá válna, nem venném figyelembe. Mindegy, marad a reggel. Úgyhogy fél 6-kor fogok kelni, hogy fussak egyet. Más tornát jelenleg nem tartok kora reggel elképzelhetőnek, ez is necces lesz, mert a fiúk gyakran felébrednek velem. Na, ez még a jövő, és olyan dolgokkal birkóztam meg az elmúlt pár hétben, amit nem néztem volna ki magamból, szóval menni fog, csak most éppen előre félek, nehogy megijedjek majd.

Egyébként nem is akartam erről betűt vetni, csak eszembe jutott, mert a háromnegyed hatos kelés és szigorúan felépített reggeli rutin ellenére sikerült ma reggel Réka tízóraiját itthon hagyni.
Először szörnyű lelkiismeretfurdalásom lett. Aztán eszembe jutott, hogy olyan háromnegyed hét magasságában, mikor felmentem a táskájáért pont azért, hogy belerakjam a tízórait, akkor micsoda zokogást és visongatást csapott, mert ő nem olyan kenyeret kapott, amilyent a fiúk. Mert elfogyott. Mert a fiúk korábban lejöttek, mert nem kellett imádkozni érte, hogy kijöjjenek az ágyból. (Sőt, azért imádkoztam nekik, hogy még egy picit maradjanak, de nem tették. ) És felfalták mind a hat szelet toastkenyeret lekvároskenyérnek. Amit ő úgysem evett volna, a hagymáskenyérre pedig nem akartam lekvárt tenni. És én igazán nagy gonddal készítettem neki tízórait, olyant, aminek biztos örül. És a nagy harcban - amiben úgy rémlik így 15 óra távlatából, hogy nem nagyon vettem részt - aztán itthon is maradt, és csak akkor vettem észre, mikor hazaértünk Misivel, hogy ott az asztal sarkán, ahova a nagy reklamálás után letette.
Szóval a hanyaganyás feledékenységes lelkifúr után közvetlenül jöttek a gondolatok, aztán pedig az, hogy felhívom a sulit, hogy adjanak neki valamit. Aztán hogy felhívom az apját, hátha el tud ugrani a szünetben egy kiflivel a sulihoz (10 perc metróval). Közben az újabb gondolatok, hogy kb minden második tízórait érintetlenül hoz haza, a többit meg félig megrágva, reggelizett, és fél 12kor ők ebédelnek elsőnek. És hogy a táskáját is én pakoltam be. És hogy ez lehet, hogy jó lecke lesz, hogy ezekért a dolgokért ő felelős. Közben el is értem az apját, aki ebben megerősített. Úgyhogy a lelkifúr vegyült némi daccal a részemről. De azért izgultam, mikor érte mentem. Meg is kaptam:
- Nem tetted el az uzsonnámat! Az ebédlőben kellett reggeliznem! - huhh, kapott valamit enni a gyerek.
- éééén??? Te nem tetted el! A kezedben volt - és közben fúrt, fúrt a lelkiizé.
De hatékony voltam, mert elgondolkozott.  És a táskáját sem pakoltam ma be, pedig hamarabb ágyba kerültek volna.
Asszem holnap mindketten jobban figyelünk.

az iskolásdi. Minden reggel görcsben van a gyomrom, hogy mit hagytunk otthon, mint nem írtunk meg, mit kellett volna pont mára bevinni, amiről azt hittem, hogy már bent van, mit nem néztem meg. Délután úgy megyek érte, hogy mantrázom, hogy el ne felejtsem elolvasni az egész faliújságot, felírni a leckét.
De nem megy. Tegnap csak azért tudtam visszaszalajtani Rékát a padban felejtett matekkönyvért, mert nem volt nálam se toll, se telefon, és nem tudtam lemásolni a leckét, így leellenőriztem, hogy mindenhova oda van-e rajzolva a házikó. És nem volt matekkönyv. Így legalább a két kardigán is hazakerült, amiket reggel adtam a héten leánnyal, és nem is vettem észre, hogy hiányoznak. Hiányzott viszont Rékának a Számolófüzete, amit nem küldtem be, nem értem miért, nagyon pontosan, 3-szor is átnéztem az első nap előtt a listát összeegyeztetve a táskával. Szóval órán nem tudott dolgozni, de ügyesen gyorsan bepótolta itthon.
A néptáncot összecseréltem, nem jövő héten kedden lesz az első, hanem tegnap volt. A szolfézs csekket elfelejtettem befizetni, a buszjegyekre még holnap van határidő, hátha menni fog, Gergőnek szóltam, hogy vegye meg. A vasárnapi szülinapi meghíváshoz az ajándék könyveket végülis tegnap este, 2 napja félbehagyás után megrendeltem, remélem még időben, és megérkezik. És a tegnap esti emlékeztető miatt a mai iskolafogászatra is bent van a fogkefe-fogkrém, de majdnem elmaradt, mert az emlékeztetőt is csak megnéztem, és nem csináltam meg, még jó, hogy nem nyomtam ki, a képernyőn maradt. Így viszont a fogkefe miatt elfelejtettem beállítani az ébresztőt, még jó, hogy a zuram ismer, és rámkérdezett.
Így még leszidni sem nagyon van lelkem Rékát, ami miatt elhagyta a jó drága krémet, amit a herpeszére vitt be neki az apja külön szünetben, és amivel egyszer sem kente be a száját, viszont kétszer is elveszett. Másodjára végleg.

Eddig még észben van, hogy holnap Nándi a gyümölcsnapos, és ha a délutáni vásárlás után nem veszem ki majd a csomagtartóból, akkor esélyes, hogy csak az oviból kell majd visszaszaladni az autóhoz, hogy el is jusson az ovisokhoz. És az is jó, hogy a tisztasági és technikacsomaghoz okt. 15. a határidő.

Mi lesz velem, ha mind iskolások lesznek????

Nem is én lennék, ha nem kellene ezen is dilemmáznom. Gyártom magamnak a problémákat, márcsak azért is, mert Gergő azt mondta, hogy napközi és kész, ami előtt meg kell hajtanom a fejemet, mert mégis ő az úr a háznál, vagymi. De mégis szeretném megnyugtatni a lelkemet is.
Egyébként a legtöbb ember, akit kérdeztem, mind azt mondta, hogy az első években a legjobb a napközi. Nem is tudnék hirtelen olyant mondani, aki azt mondta volna, hogy délben haza. És tényleg, nagyon sok érv szól emellett. Mert akkor itthon nem kell már tanulni. Mert a jó dolgok az iskolában napköziben történnek.  Mert a napköziben van bandázás, barátkozás az iskolában. Gergőnek egyébként az döntött, hogy az összesen 35 gyerekből Rékán kívül kettőt visznek el ebéd után, mindenki más ott marad. És akkor sok dologról lemarad, és kívülálló lesz.
És ezeken túl ott van még az is, hogy bonyolult ez a félbeszakított nap Misinek és nekem is. Misinek kimarad az alvás, én meg gyakorlatilag semmire nem jutok. Nándi sem pihen, ha délben elhozzuk.

Vannak viszont déli hazajövetel mellett szóló érvek is. Azon túl, hogy nagyon megvan az érzés, mennyire irigyeltem azokat, akik hazamehetnek ebéd után, és nem kell napköziben maradniuk. Azért elég egyértelműen ez részemről a fő motiváció, amit nehéz nem figyelembe venni, de igyekszem legyőzni. Réka bociszemeit is igyekszem elhessegetni, mert nagyon tud könyörögve nézni. Mert hozzám van nőve, én meg hozzá, de azért valami egészséges leválás nem baj, ha elkezdődik.  Aztán Vekerdy is mondott okosakat, amikre már nem emlékszem egészen pontosan, de egészen meggyőző volt. Igaz, hogy nem ismer minket, és gyakran derül ki, hogy csak nagy vonalakban értünk egyet, mélységeiben nem, azért adok a szavára.

A fentiek miatt viszont még simán döntenék amellett, hogy Réka napközis legyen. Ami miatt nagyon bizonytalan vagyok, az a mi napirendünk. Fél hétkor nehezen ébresztem Rékát. Ha ott írna leckét, 4-nél előbb nem lehetne érte menni. Legkorábban fél 5-kor érünk haza. 6-kor már vacsora, fürdés fekvés kezdődik, hogy fél 8-kor aludjanak. Néha még így is kicsúszik kicsit. Semmi ideje nem lenne itthon játszani, kipörögni. Az iskolában nem nagyon van mód a szabad játékra, a napköziben 33 6-7 éves gyereket nem nagyon lehet szabadon engedni zárt térben, ha mondjuk rossz idő van. Ami azért valljuk be, esélyes így ősszel. Gergő azt mondta, majd játszik hétvégén. Nem tudom. Én nem vagyok még meggyőzve. Felmerült bennem az is, hogy mi lenne, ha mondjuk 3 napot lenne "hétköznapos" - ahogy Réka mondja -, de erre még senki nem mondta, hogy jó ötlet, mert rendszertelen. Reméltem, hogy azzal megoldódik, hogy a délutáni foglalkozások olyankor lesznek, hogy ésszerű lesz a napközit preferálni, és tudjuk majd ahhoz kötni, hogy amikor zenei előkészítő meg néptánc van, akkor lesz majd napközi is, a többi napon jön haza. De nem olyankor vannak, 5. órába tették be, kivéve a néptáncot.

És látom, hogy olyan normálisak most. Délben elhozom őket, mindenkinek megvan a maga kis privát élete délelőtt, és délután viszonylag jól elvannak egymással. Igaz, estére mindenki fáradt, de mégsem ölik egymást folyamatosan. Mindenkire jut idő, Rékával írjuk a házit, ketten, félrevonulva a kis kuckójában, jó neki a kis együtt töltött idő. Egy feladatot megold, én közben hegyezem a cerkákat, vagy akármi, aztán egy kis játék, aztán megint feladat. És még marad a fiúkra is. Ehelyett meg lenne egy másfél órás idő, amibe mindhárman mindent bele akarnának zsúfolni. Ami persze, ha arról van szó, hogy muszáj, legyen. De vajon tényleg ez a legjobb-e, amit tehetek értük. Melyik szemszögből kell nézni a helyzetet? És persze tudom, ha már a Misiről lesz majd szó, akkor őt majd szó nélkül bevágom a napközibe, mert addigra egészen más lesz a helyzet, és úgy látom majd jónak. De most nem tudok megnyugodni ebben.

Most megint megpróbálom pihentetni az agyalást ezen, és megvárom Nándi szülői értekezletét is. Legalábbis azt, hogy kiderüljön, mikor lesz a taekwondo, amire szeretném beíratni idén. Mert ugye azokon a napokon Nándi biztos ott aludna az oviban. Akit egyébként szintén sajnálnék távol tudni magamtól minden nap 8 órán keresztül, miközben én itthon vagyok Misivel. És a távolság miatt elég pazarló lenne több körben összeszedni őket, idő, energia és pénz szempontjából is. Meg kipróbáljuk ezt a napközit is, hogy milyen, ha ott marad a leány. Aztán, ha lesznek még újabb érveim, nem csak félelmeim, akkor majd újragondoltatom ezt az egészet Gergővel is.