Nagycsaládban élni jó :)

Az van, hogy szanaszét van a gyerekek fele. És ez nagyon fura, bár valahol meg nagyon jó.
Réka nem jött haza velünk Óvárról. Fő érve az volt, hogy kisnyuszik születtek, akik pont akkor bújtak elő a fészekből, és hát hihetetlenül cukik voltak, tényleg. És ő már elég nagy hozzá, hogy megsimogassa őket anélkül, hogy meglógnának, meg bajuk esne. Szóval maradt nyúlpásztornak. Örültem neki, hatalmasat változott, mióta szünet van, és nagyon nagy szüksége van arra is, hogy kicsit nagylány, önálló lehessen, és ne a kisebb tesók határozzák meg, hogy miket csinálhat, hanem igazi, nagyos dolgokra is legyen lehetősége. Úgyhogy most minden nap úszni megy, egyedül átmegy a papírboltba, nézhet sok mesét, barkácsolnak papával, kapott babaágyat, meg ezer dolog még, amiből nem jutna neki, ha itthon lenne. Jutna más, de ezek olyan mások, és ez jót tesz neki biztosan.

Nándi ovis táborban van, 3 napot a testvéroviban, Gyömörén. Őszintén szólva én nem örülök ennek. Ez biztos az én hülyeségem, de nem értem, miért kell elvinni a 6 éves gyerekeket több napra, néhány óvodapedagógussal. Tudom, hogy nagyon vigyáznak rájuk, és fantasztikus élményekben van részük. Talán a szülői lelkem lázad azellen, hogy vadidegeneknél, vadidegen helyen van a gyerekem egy csomó számomra idegen gyerek társaságában, olyan felügyelettel, akikről tudom ugyan, hogy szeretik a fiamat és nagyon megbízhatóak, de nem ismerem őket sem. Szerettem volna, ha nem megy. Annak idején áprilisban meg is beszéltük, hogy nem megy, nem volt kedve, én meg boldogan jóváhagytam. Aztán mikor meg kellett mondani véglegesen, hogy megy-e vagy nem, akkor megmondta reggel G., hogy nem megy, délután pedig Nándi azzal jött, hogy de ő nagyon szeretne menni, mert az milyen jó lesz. Hát, nyeltem egyet. Nem vagyok az óvónéniktől ilyesmihez szokva, bár helyzet sem volt még, igaziból reménykedek, hogy valamelyik gyerek beszélte rá, és nem az óvónénik. Nemet már akkor nem akartam mondani, az összes végzős ovis megy ilyenkor, ez egy hagyomány, mint az, hogy a ballagás előtti napon a ballagó gyerekek az óvódában alszanak éjszaka. Nagy kaland, hiszen nagyon izgatja a fantáziájukat, hogy mi történik ott, miután mindenki hazamegy. Hát, kipróbálhatják. :) Ez ellen nincs kifogásom, bármikor érte tudok menni, ismerik a helyet, a társaságot, minden kiszámítható, és csak egy éjszaka.

A két kisebbel vagyok itthon, és hát jót tesz. Ábelnek mindegy, de Misinek nagyon kellett némi anya. Az elviselhetőség határát súrolta, és néha alulról, néha felülről... Amilyen tüneményes volt Ábel születése előtt, olyan kibírhatatlan lett utána. Ami érthető, de akkor is.
Olyan dolgokat csinálunk, amit nem lehet a testvéreivel. Pl. elmentünk a 3 km-re levő játszótérre, ő bringával, én babakocsival. Haza vonattal jöttünk. A tűző nap nem esett jól, de a séta igen. Baktattunk és dumáltunk, jó volt nagyon. Ez három bicajozó gyerekkel rémálom lett volna. Vagy azt játszottuk, hogy eltörött a lába, és betekertem A FÁSLIVAL. Ez 3 gyereknél kivitelezhetetlen. Betekerem gyerek1-et, a többi követeli, hogy neki is, gyerek2 következik, majd gyerek3, de gyerek1 már nyavalyog, hogy ő 5 mp-el rövidebb ideig volt, megint ő jön, gyerek3 elfut, hogy ne lehessen levenni, elvégre nem vár már senki, így már gyerek2 is méltatlankodik, és amíg gyerek3-at elkapom a másik kettő összeverekszik azon, hogy ki és mennyi időt következzen. A vége az, hogy mindenki sír, a fásli és az én idegeim rongyokban, és senki nem érzi jól magát. Úgyhogy nincs fásli, csak valódi fájdalomnál. És amikor Misi az egyetlen gyerek
Aztán felemelő úgy társasozni is, hogy senki nem sértődik meg, hanem egyszerűen elunja, és abbahagyjuk. Illetve ha hirtelen megváltoznak a szabályok, például arra, hogy Misin kívül senki sem dobhat, vagy hogy a sárga sapkás csirkék nem mehetnek be a célba, vagy a kacsa felváltva vadállat meg háziállat, akkor sincs gond, mert a lényeg a játék. Adhatok nutellás kenyeret reggelire, vagy két fagyit délután, mert rendkívüli a helyzet, és senki nem fog holnap reklamálni, hogy de tegnap is lehetett, úgyhogy ez már új status quo. Játszótérről hazafelé akár megállhatunk egy másik játszótéren is, mert senki nem kezd el óbégatni, hogy már nagyon szeretne az otthoni játékokkal játszani, vagy kakilni, vagy egyéb olyan dolgot tenni, amit csak otthon lehet, és azért is, mert az, hogy megvacsoráztassam az itthon levőket, kb. 10 percet vesz igénybe mindenestül. Nem kell összeterelni, teríteni, újra összeterelni, kicserélni, átrakni, megkeresni és a többit.
Azért az kicsit szíven ütött, mikor Misi mondta, hogy játsszunk, és közben folyton Rékának hívott. Rájöttem, hogy szoktunk társasozni, mesélni, birkózni, mesét nézni, összebújni, főzni, meg hasonlókat, de játszani nem szoktam Misivel.

Szóval ezek vannak. Nyaralunk, itthon. Még van majdnem egy teljes napunk, így négyesben, megkértem Gergőt, jöjjön ma haza ő is korán és csináljunk valamit, hogy apából is jusson neki, tegnap gyakorlatilag nem találkoztak. És valahogy kéne a többiekkel is ilyen. Majd talán, egyszer. Most örülünk ennek.

A nagyoknak is járt hó a szülinapjukra, hát akkor az - egyenlőre - legkisebbünknek is. Misi ma lett négy éves, és boldogan tombolnak kint Nándival a 15 centis hóban. Játszanak a homokozójátékokkal, amik előkerültek az elmúlt hetekben a jó időre való tekintettel, csak homok helyett havat lapátolnak a dömperekbe. Ők még tudják élvezni, amitől mi kiakadunk. Sebaj, elolvad két nap alatt, és jön a nyár azonnal.

És járt neki a lufikkal és szerpentinnel feldíszített nappali is, meg a sok lufi közé rejtett ajándékok is. Nagyon nehéz volt neki meglepit venni. Nem vágyott semmire, pedig sokszor kérdeztük, mit szeretne. Egyszer fociskártyát mondott, aztán csokit... Ő aztán mindennek tud örülni. Azt hiszem, az ideiek közül az 500 forintos világítós óriás buborékfújókard viszi a pálmát. Csoda, hogy nem vitte ki magával havazni.
Éjjel 3-kor rohant át, hogy "Anya! Tele van lufival a szoba! Azért, mert ma van a szülinapom???" És hősiesen azonnal visszafeküdt és becsukta a szemét, mikor kértem, hogy kibírja még azt a két és fél órát, ami a reggelig hátravan. Amikor is meghallgattuk vigyorogva sokszor az Alma együttes vonatkozó dalát, és kevésbé jókedvűen a nagyok elkeseredését, mivel ők csak egy apróságot kaptak. Misi pedig nagylelkűen osztogatta javait és örömét mindenkinek.

Kis-nagy négyévesünk. Mikor az oviban kaptuk az óvodai papírt, hogy mehet Nándi iskolába, Melinda néni odaszólt Eszter néninek, hogy töltsön már egyet Misinek is, mehet ő is nyugodtan. A középsősök asztálánál ül, babának hívja a kiscsoportosokat, akik néha idősebbek nála, járhat focira, amire csak középsőtől lehet, sőt, külön meg is dicsérték, hogy igazi csapatjátékos, lelkesíti a többieket. Egyedül keni a kenyerét, kakaót csinál magának, egyedül megy ki az udvarra játszani, ha kedve tartja, öltözve, vetkőzve. A legönállóbb gyerekünk. Isten éltesse, és adja, hogy sose feledkezzünk meg róla attól, hogy nem követel.

Lelegyintjük ezeket a legkisebb királyfikat, hogy még kicsik, máskor meg olyan viselkedést várunk el tőlük, amit a nagyobbaktól. Ők meg csak figyelnek, figyelnek, és aztán jól ledöbbentik az embert. Misi minket pár napon belül kétszer.

Egyszer hétfőn, amikor kiderült, hogy simán úszik 2m-t víz alatt, ő, aki  aznap délelőtt még karúszúban lebegve is sírni kezdett, és csak úgy érezte magát biztonságban, ha a nyakunkba kapaszkodhat, vagy térdig ér a víz. (egy évesen meg boldogan pancsolt) A bátorsága kapcsán életveszélybe is került, majdnem pont mint annak idején Nándi, de apukám végül kimentette... Lelépett a padkáról, mert mindenhol leért a medencében, de ott pont nem, mert lejtett a medence, és pont ott olyan mély lett, hogy csak a szeme látszott ki, kuksolt, mint egy kis víziló, és nem tudta, mihez kezdjen. Mi sem számítottunk erre, a felirat szerint 85-90cm mély a víz, ennél pedig sokkal nagyobb volt így a lejtés... A szemünk rajta volt, csak nem hittük el, hogy nem ér le. Apukám gyorsan beugrott érte, mikor realizáltuk, hogy baj lehet, ott állt nem messze a medence szélén, én éppen a másik kettővel indultam ki pisilni. De a lényeg, hogy Misi tud úszni :) Most már tényleg, nem csak mint a kisbalta :)

Aztán ma pedig megtanult kétkerekűzni, pótkerék, minden segítség nélkül. Rékának vettünk 20-as bicajt kedden, de még lent van Móváron, hétvégén hozzák fel. Mondtuk, hogy mindenki eggyel előrelép. Nándi megkapja a 16-ost, Misi pedig a 14-est, és mehet majd vele, ha megtanul kétkerekűzni. Mivel kb. két hónapja tanulta meg rendesen a biciklit tekerni, nem is jutott eszünkbe, hogy idén biciklizhetne. Még Nándi is csak négy évesen tanulta meg, és az is nagyon korán volt.
De Misi annyira akarta kipróbálni a bicajt, ami szombaton hivatalosan átmegy majd az ő tulajdonába, hogy gondoltam, futok vele egyet, legfeljebb tartom majd a kormányt is. A kormányt nem kellett tartani. Sőt, azt vettem észre, hogy igaziból fogom ugyan a nyerget, de semmi szükség nincs rá. Úgyhogy elengedtem. És Misi ment. A végén nem tudott megállni, úgy kaptam el, de ment. Aztán újra elindítottam, és mentem utána, és biciklizett, mintha mindig ezt csinálta volna. Kanyarodott, korrigált, fékezett, tekert. A végén pedig leszállt. Ment még kettőt-hármat, és már utána sem mentem. A felszállásnál ugyan gondjai vannak, de szerintem holnapra az is menni fog. Most beparancsoltam őket, mert meleg van, de szerintem elég sokat fog még gyakorolni. Levettük a 12-es bringáról a pótkereket, és szelhetik hárman is a port. Hétvégén pedig, ha megjön az új bicaj, akár túrázni is mehetünk majd :)

Így bicajozik a Misi három évesen és 3 hónaposan, kb. 10 perccel azután, hogy először ült fel pótkerék nélkül biciklire:

Besokalltam a tömérdek Miért?-től, ami árad Misiből. Mikor megkérdezte, hogy miért vizes a kezed, azt találtam válaszolni, hogy:
- Azért, hogy jobban bekaphassalak, hamm!
- Anyaaa! Nem is!
- Hanem miért?
- Azért hogy jobban meg tudjad fogni az ennivalót!

A legkisebbünk. Két-három hónapja átszakadt valami gát a Misiben, és azóta nem tudja abbahagyni a beszédet. Amilyen lassan állt szóba velünk, most olyan hihetetlen áradatot zúdít ránk folyamatosan, hogy néha visszasírjuk a régi szép időket, amikor még csak ketten csacsogtak. Najó, ez nem igaz. Merthogy rendkívül szórakoztató, azokat az időszakokat kivéve, mikor egyszerre hárman beszélnek hozzánk.

A változás egyik napról a másikra történt. Egyik nap, talán februárban azzal fogadott minket az óvónéni, hogy Misivel történt valami, mert eddig meg sem szólalt, most meg folyamatosan dumál. És tényleg, és azóta is. Néha azt gondolom, tökéletesen mindegy neki, hogy mit mond, csak járjon a szája. Például elmegyünk valaki mellett, aki az úszásról beszél. Misi elkezdi mondani:
Én tudok úszni! - Igen, ügyesen úszol karúszóval. - NEM! Karúszó nélkül is tudok úszni, víz alatt. - Aha, mint a kisbalta. - Igen, meg a víz tetején is tudok úszni. Múltkor voltam a Melinda nénivel a strandon, és a mély vízben úsztam.

Aztán persze vannak a klasszikusok:
- Gyertek kezet mosni!
- Már mostam kezet! - jön be a gyerek a homokozóból, kintről.
- Tényleg? Hadd nézzem! - Megmutatja ártatlan arccal a mocskos sáros kezét. - Misi! Biztos megmostad?
- Igen, szappannal - mondja teljes meggyőződéssel, miközben behatóan nézegeti a koszfoltokat.
- Most?
- Igen, az előbb - ül asztalhoz, és fogná meg az ételt.
- Akkor mosd meg mégegyszer inkább! - Becsületére legyen mondva, hogy megmossa "újra".

Alapvetően elfogadom, hogy abban a korban van, amikor azt mondja, amit szeretne, hogy igaz legyen, de olyan történeteket tud teljes természetességgel és ártatlansággal elmesélni, hogy elképesztő. Úgy sajnálom, hogy mindent elfelejtek, szerencse, hogy Misi állandó kútfője a hasonló történeteknek.

Amíg fürödtek, az oltári rendetlen szobát elpakoltuk. Szedem ki őket a kádból, Misi volt az első. Belép a szobába, megáll, néz, néz, majd kitárja a kis karjait, körülmutat:
- Tádáááám!
- Ki pakolt el? - kérdezi a másodiknak érkező Nándi.
- Én! - feleli Misi.
- Szerintem meg én voltam meg apád - mondom.
- Nem! Én voltam, szép rendet csináltam. Helyére raktam a játékokat, látod? - vágja rá meggyőzően.
Én meg a végén még el is hiszem...

Látom, hogy könnyes a szeme.
- Mi történt Misi, sírtál? - Néz rám értetlenül. - Könnyes a szemed, sírtál?
Néz rám és gondolkozik, aztán fél perc múlva átrendezi szomorúra az arcvonásait és megszólal.
- Azért vérzik a szemem, mert kinyomták.

Aztán örökölte anyai ági felmenők révén genetikusan a felelőskeresést, és felelősség hárítást is, és sűrű gyakorisággal nyafogódnak az alábbiak krokodilkönnyekkel párosulva egy-egy konfliktus kapcsán.
Például elesik, miközben menekül előlem, aki szeretné felöltöztetni 18 fokban a kisgatyánál több ruhába, de vagy 5 m-re ülök tőle a földön, és csak hívom magamhoz:
- Miattad estem el! Te voltál a hibás!
Vagy nem engedem, hogy édességet egyen:
- Miattad sírok! Azt akarod, hogy rossz legyen nekem!
Vagy nem hajlandó megenni a vacsorát, csak joghurtot akar, de nálunk szigor van:
- Te vagy a hibás, hogy éhen fogok halni!
Vagy elveszi Nándi játékát, aki természetesen visszaszerzi, Misi ettől hisztérikusan a földre veti magát, és közben beüti valamijét:
- Nándi miatt elestem és beütöttem a térdem!

Aztán vannak olyanok, amik nem esnek a füllentés kategóriába, csak hanyattesünk tőle, ha meghalljuk. Például azt mondja, hogy "Légyszi, könyörgök, kössél ki!". Vagy úgy búcsúzik el, hogy "Isten veled!". Meg nagy zokogás között azt hüppögi, hogy "Egy kis édesség jót tenne nekem...". Meg ahogy nekikészülődik az uzsonnának, elégedetten mormogja maga elé, hogy "Ez a joghurt pont jó lesz a pocakomba." És természetesen ő nem három éves, ha arra hivatkozva nem engedem el egyedül biciklizni, hanem már 10, múlt héten lett annyi. Előtte hét volt, aztán tizennyolc, de most már tíz.

Majd lesz annyi is, remélhetőleg a tódítást is kinövi akkorra, addig viszont élvezzük az előadást...

Misi szülinapjáról sem írtam.
Elég rendhagyó volt, mert mentek oviba. Nem is tudom, miért kellett nekik, már nem emlékszem, de mentek. Mondjuk Misi nagyon szeret járni, hosszú hétvége után már kérdezgeti, hogy mikor lesz ovi, nem is tudom, hogy fogjuk bírni a nyarat :) (Tudom ám, vannak terveink) De volt ott is torta, szóval boldog volt. Vicces volt, Gergő mesélte, hogy adta a három gyertyát az óvónéninek, és ő nem értette, hogy miért csak három. Merthogy azt hitte, hogy egy kisnövésű négyéves, mert bizony sok dologban ügyesebb a négyéveseknél is.

Azt találtuk ki egyébként, hogy nem mondjuk meg Misinek, hogy szülinapja lesz. Ő még nem tartja számon, és titokban készülődtünk. Már előző nap bevittük az oviba az ovis tortát, hogy nehogy itthon észrevegye. Aztán miután elaludtak, feldíszítettük a nappalit és felfújtuk a lufikat, meg minden. Legókat kapott ő is, mert Nándi nem vette emberszámba, mióta a lego az első számú játék itthon, ugyanis Misi eddig még nem kapott, csak Nándi, tehát nem volt cserealap. A Kockajáték megint szupi cuccokhoz segítette hozzá a fiúkat. Egy csomó elem, meg egy tuti lego versenyautó és egy playmobil terepjáró volt az ajándék. Azóta Misi is legózhat :) A meglepi jól sikerült, nagyon örült mindennek, hogy most az ő kedvét keresi mindenki. A három éve teljes tudatában élvezte minden percét a napnak, és követelte ki az ünneplést. Imádnivalóan édes volt, ahogy büszkén vigyorogva hallgatta a telefonos köszöntéseket.

Amíg aztán a fiúk oviban voltak, én a tortával küzdöttem, meg is oldottam. Jól kiéltem magam, mert a többi szülinapon sokkal betegebb voltam - most is, de nem annyira -, és nem tudtam tortát sütni, Gergőnek meg nem voltak különös igényei. Egy eper alakú eper ízű tortát kreáltam, Misi jele ugyanis eper, és néha csak epernek szabad hívni. Mondanak valami mondókát közösen a tesókkal, majd a végén csatakiáltásszerűen felordítanak, hogy MISIAZEPER! Szóval ennyire. Azért vagyok rá különösen büszke, mert tejszínes krémmel készült, de olyan ügyes voltam, hogy nem ázott le mégsem a fondant bevonat. Így sikerült:

Ovi után felcsíptük gyorsan Rékát és Gergőt is, és családilag elmentünk a Közlekedési Múzeumba, amit múltkor megígértünk nekik. Igaziból azt hiszem, ez Nándinak volt ajándék. Misi inkább az interaktív részét élvezte, a járműveket, amikre fel lehetett mászni, meg a terepasztalokat. Nagyon vicces volt, mert az egyik terepasztalon úgy indultak el a vonatok, ahogy a gyerekek "megszólították" őket, és olyan volt, mintha ők irányítanák, pedig csak véletlen volt. De tényleg, ahogy örömmel felfedezték, hogy jé, ott egy villamos, elindult a villamos. Megkérdezték, hogy miért nem megy a tartályszállító, és akkor az indult el.

Szegény Misi megijedt a bábuktól, amik a vonatokban meg a berendezett vasútállomáson voltak. Odamentünk az ablakhoz, benézett, ott volt beállítva egy mozdulatba a kalauz. Misike tétován ráköszönt, hogy szia, aztán, mikor nem válaszolt, belémkapaszkodott, és elhúzott. A berendezett vonatokhoz éppen csak felmentünk, benézett az első ablakon, látta, hogy csupa ilyennel van tele, azonnal rángatott vissza a lépcsőn, végig sem akart menni a többi ablak előtt. Nagyon tetszett viszont neki az óriás kormánykerék, és az a szék, amin utazni lehet. Az omnibuszhoz - vagy mihez - pedig időről időre visszatértünk, az volt az igazi kedvenc.



Aztán hazajöttünk, áthívtuk Bálintékat, és tortáztunk, egy kis játék, és már vége is lett a napnak. Azt hiszem, jól sikerült. Legalábbis Misi lázadozott még egy darabig, hogy csak egy napig tartott az ünneplés.

A várakozásból leginkább a magány és a félelem maradt meg. Egyiknek sem volt valódi indoka, mégis volt, és mindkettő el is múlt. Emlékszem arra, hogy még csodálkoztam is rajta, hogy a rettegést elvágták a köldökzsinórral együtt. Kint volt, sírt, és már semmi nem számított.
Aztán az őrzőben nagyon hiányzott, de a szobában velünk lehetett, és néztük, és dajkáltuk, és egyikünk sem tudta mondani, hogy szép. Csak hogy aranyos, és édes, és hogy mennyire jó, hogy itt van. Ezt másnap mertük csak bevallani egymásnak, mikor már tényleg szép lett. Mit szép, gyönyörű! Érdekes, hogy a képeken nem látszott, hogy leginkább a teknősre hasonlított a Doktor Bubóból. A képeken is gyönyörű, ahogy most is.

Aztán emlékszem a reményre, mikor az első éjszaka nem hozták, csak hajnalban. Hogy hátha lesz egy gyerekem, aki tud aludni éjjel. És persze aztán az átnyögdécselt éjszakák és végnélküli hajnalozások is élénken élnek bennem... Meg a testvérek öröme, az, hogy mennyire helye lett azonnal a családban.
Mennyire jó volt a nyugalom ezzel a harmadik Misivel, hogy megvan a rutin, hogy megvan a rugalmasság, az elfogadás, hogy jó minden, akárhogy is van. Megvan a tudás, hogy minden nehézség elmúlik, ahogy minden pillanat is: nem csak remény és hit, hanem bizonyosság. A születésével indult a blog is.

Aztán jött az anyajegy, a félelem, az aggódás, a műtét. Az öröm, hogy tudtam annyira vele lenni, hogy elaludt a műtét közben. A percek, mikor vittem az alkoholos üvegcsét a szövettanra, benne azzal a darabkával a gyerekemből, ami akár meg is ölheti. Mandula alakban vágták ki, a fehér bőrén a sötét kerek folt pont olyan volt, mint egy gonosz szem. Nem akartam ránézni, de muszáj volt.
Aztán a megkönnyebbülés, mikor két nap múlva jött a telefon, hogy semmi baj, csak egy másik anyajegy nőtt az eredeti alá. Pedig két hét múlvára ígérték az eredményt. Azóta is hálás vagyok annak a doktornőnek, aki ismeretlenül is tudta, hogy mit élhetek, élhetünk át, és felhívott, nem hivatalosan.

És emlékszem az első nyárra, babakocsizásokra és a teraszon a járókában hempergésre, hogy az volt jó, ha volt körülötte nyüzsi. Egy csomó járókája volt életvédelmi okokból... Egyszer Nándi rá is ugrott a hasára, mikor a földön feküdt, akkor is volt egy körünk az ügyeleten. Nándi nagyon féltékeny volt rá, nagyon fájt neki, hogy lett Misi, legalább annyira, mint amilyen jó testvérek és barátok lettek mostanra. Aztán lett az ügyesmisi, aki megtanult ülni meg mászni meg állni, és kiugrott a kiságyból, és megint aggódhattunk érte, mert útközben elkapta a kiságy sarkát is. Aztán májciszta derült ki, és akkor azért aggódtunk. Meg mert neki is lilult a szája, mint Nándinak... Misivel mindig aggódunk valamiért.

És a nagy zabálásokra is emlékszem, amiket csapott már picin is. Benyomott 9 hónaposan két teljes nagy szelet lekváros (cukor nélkül direkt neki tettem el még nyáron) kenyeret héja nélkül. És számolás és mérték nélkül evett mindent, már nekem kellett odafigyelni, hogy ne adjak annyit, amennyit kér. És utálta, hogy ő mást eszik, mint mi, nem akarta a pépeket, és még két évesen sem ette meg a krumplipürét, mert az bébikoszt, és ő nagyfiú már. Hiába ettük mi ugyanazt.

És nagyon lassan kezdett beszélni, már aggódtam is érte, hogy mi lesz vele így, mert semmit nem mondott, pedig a tesók így meg úgy... És azért is, hogy lassabb mindenben, mint a többiek, és hogy biztos azért, mert nem foglalkozom vele annyit, és szegény, szegény legkisebb. De bizony arra is emlékszem, hogy kikövetelte ő magának a figyelést, ha ketten voltunk, mert a többiek oviban, nonstop foglalkoztatás volt, egy tányért nem lehett elmosni mellette. Vonatoztunk vég nélkül. A tesókkal viszont mindig szívesebben volt, van, mint felnőttel.

Aztán emlékszem arra is, hogy már kicsinek is mindig hagyni kellett, hadd bőgjön egy kicsit, utána már meg lehetett vigasztalni, de ami benne volt, annak ki kellett jönnie. Micsoda altatások voltak így! Ezt most is megtartotta, ha jön a hülye, annak mennie is kell, ha beleszakadunk, akkor sem lehet elkerülni. És közben a rengeteg vidámság, a világ legboldogabb kisfiúja, aki mindenben talál magának örülnivalót. A próbálgatások, hogy ő is mindent, amit a nagyok, a hatalmas figyelem és koncentráció, és az akarat, az akarat, az akarat...

És aztán A baleset, ami miatt másfél éves korától egyszerűen kimarad minden, mert minden elé odatolakszik ez a fránya május 5-e, ami közel van mindenhez, ami eszembe juthatna. Még mindig nem voltam képes feldolgozni, és előbb-utóbb azt hiszem, le kell írnom majd, mi is történt azokban a napokban, egy év elteltével még mindig olyan, mintha tegnap lett volna. Aztán a gipszes napok, az a hihetetlen önfegyelem és kitartás, amivel tanított minket az Életre: türelemre, kitartásra, kihozni a legjobbat abból, ami jutott, és nem vágyni többre, mint amit lehet. Alig kellett nemet mondani neki. Ahogy táncolt ülve, és megtanult gipszben járni, pedig mondták, hogy nem fog, hogy motorozott, és ripityára törte az egészet. Hogy hetekig nem mertem, csak inget adni rá, mert nem akartam a fején semmit áthúzni. Aztán a nyár, a barnára sült Misi, az esküvő, hogy végigtáncolta velem az egészet, és boldog, és békés, és minden jó neki, mindenben partner a tesóknak, csak velünk dacolgat. De mindent megbocsájtunk, mert él, mert van, mert velünk van. Két születésnapja van. Az egyiket, a harmadikat ma ünnepeljük.

Isten éltessen Misike!

Misivel beszélgettünk tegnap, miután apja meghozta az oviból:
- És mi volt még az oviban?
- A Peti azt mondta rám, hogy nem is vagyok aranyos - dünnyögte kicsit szomorúan.
- De, aranyos vagy. Mit csináltál, miért mondta?
- Hát, nem akartam játszani vele.
- Van olyan, hogy nem akarunk játszani valakivel, de neki ez biztos rosszul esett. Ettől még aranyos vagy, csak úgy érezte, nem vagy vele kedves. (Úgybeszélés, hoppá! :) )
- Igen, aranyos vagyok - derült fel - Mondtam magamra. Mondtam magamra azt is, hogy cuki vagyok!

- Anya! Anya! Adjál nekem gyógyszert!
- Milyen gyógyszert?
- Olyant, ami ízlik nekem!

Nem úgy írom a gyerekszájakat, ahogy mondják, hanem ahogy érteni kell, szóval többnyire kihagyom a beszédhibákat, de most kivételt teszek:
- Gyere Misi, cseréljük ki a pizsamádat!
- Nem kell nekem juha!
- Nem kell juha? Nem is akarok adni, ruhát adok rád!
- Nem juha, hanem juha!
- Nem juhát adok, hanem ruhát!
- De éééted?!! - mondja dühösen. -  Nem! juha!! ... - Itt rájött :) - pizsamában akajok... szejetném... Jó... Jó lesz nekem ez a pizsama! - mutogatja magára találva a felsőjét. Sikerült megszabadulni a fránya r betűktől. Még nincs 3 éves, de kilogikázta, és megoldotta :) Én meg meggyőztem, hogy koszos a pizsi, és kapott Roary-s felsőt :)


- Anyaaa! Kapcsold fel a villanyt, pisilni kell!
Megyek, felkapcsolom. Misi odamegy a mosdóhoz, feláll a fellépőre, kezdi letolni a gatyáját.
- Mit csinálsz Misi?
- ööö... Mindig így szoktam! - Mondja határozottan, közben letolja teljesen, visszarángatja, majd feltűri a ruha ujját, hogy kezet mosson.
- Misi, nem pisilni akartál menni?
- Anya! Először megmosom a kezemet, majd utána pisilek! - mondja szigorúan. - Így kell!

Most már 4 hete ovis a legkisebbünk is. Hivatalosan még nincs vége a beszoktatási időszaknak, de azt hiszem, lassan kijelenthetem, hogy valódi ovis lett a Misi.

Pár nap alatt felfedeztük, hogy ha engedélyt kap az iPad reggel, akkor sírás van, ha nincs játék, nincs sírás sem. Nem volt nehéz döntés a csomagtartóba száműzni Gergő táskáját, mostanra már szóba sem kerül, hogy esetleg megkaphatják-e. És azóta Misi boldogan megy be a csoportba, úgy kell visszahívni pusziért, van, hogy meg se hallja. Tegnap volt kis beszélgetnivalóm az óvónénivel, aztán bekukkantottam a csoportba, mindkét fiam ott ült az egyik kisasztalnál, és elmélyülten rajzolgatott.

Az új óvónéni, aki pár hete érkezett, meg is lepődött rajta, hogy Misi éppcsak betöltötte a két és fél évet, annyira talpraesettnek látja. Teljesen nagyovisként viszi a tányért, a poharat, tartja be a szabályokat. Mondta, hogy mára már elég keveset van Nándi nyomában, már egyedül is kimegy a mosdóba, ha kell, nem kell hozzá a társaság, saját pajtásokkal játszik, saját dolgai vannak. Annyira, hogy a minap már konfliktusuk is volt egy NŐN, a barátnőm három és fél éves kislányán vesztek össze. Férfimódra lejátszották, szóban majd birkózással, és Dóri Misit választotta. Bevonultak a szobánkba, és nem mehettünk be utánuk. Magukra csukták az ajtót, és ott főzőcskéztek.

Szeret oviba menni. Nagyon. Örömmel öltözik, készül, megy. Szerintem büszke is rá, hogy ő már ovis. Néha becsületből mondja, hogy nem akar menni, mert a többiek is mondják, de minden meggyőződés nélkül. Múlt héten beugrottunk a családi napközibe, ahova járt. Azt hittem, örömmel megy majd, hiszen most már szereti az ovit is, meg minden. És nem. Sírt, hogy ne menjünk be, és végig húzogatott, hogy menjünk már haza. Fura.
Sokat mondogatja, hogy ő már nagyfiú, nem kicsi, nem kisbaba, hanem nagy. És eper. Egy tipikus párbeszéd:
- Mivan, te jócsont Misi?
- Nem vagyok jócsont!
- Csak Misi?
- Nem vagyok Misi!
- Akkor mi vagy?
- EPER!
- Jócsont eper?
- Csak eper vagyok!

Annyira ki tud akadni tőle, hogy ha kicsinek tituláljuk, hogy hihetetlen. Pedig kicsi a borhoz, az autóvezetéshez, ahhoz, hogy felálljon az ablakba, vagy meggyújtsa a gyufát, és még számtalan más dologhoz. Szerintünk. Szerinte ő már elég nagy bármihez.
Sokat javult a beszéde, lassult, jobban igyekszik, hogy megértsük. Ezért elég hálás vagyok :) Önállóbb, mint Réka. De azért nem csak jót tanul ő sem.

- Takarodj innen!!!
- Hát ezt meg hol hallottad?
- Egész nap ezt tanulom az oviban. Az Olivértől, mert ő rossz.

(Egyébként Olivér nem is olyan rossz, ma ünnep volt az oviban, az alapítót ünnepelték misével. És bizony Olivér csendben ült a mamája mellett, míg az én három gyerekem több zűrzavart csinált, mint az egész oviscsoport...)

Szóval intézményesült gyerekeim vannak, én pedig fáradt vagyok még mindig, de egészen másmilyen fáradtság ez, mint tavaly ilyenkor. Jó érzés, hogy jó helyen vannak, és jó nekik, és közben én kifáradhatok olyan dolgokban is, amik egy kicsit mások, mint az utóbbi évek hétköznapjaiban. Érdekes, hogy nem volt nehéz elengedni ezt, de nem volt az. Örülök neki.

Apja nyakában ül, meglátja, hogy a nagyok valami érdekeset találtak a távolban.
- ÁÁÁÁ, apa! - ásít. - Elfáradtam, tegyél le!

Ugyanez máshogy (és még számtalan szituációban), reggel felébred, ásít:
- ÁÁÁÁ, elfáradtam az alvásban, megyek reggelizni.

Az alábbi párbeszédhez egy karbafont kezű, durcás arcú, nagyon morcos Misit kell elképzelni:
- Mész holnap oviba?
- Nem!
- Nem jó ott neked?
- Nem!
- És mi nem jó, a reggeli?
- De! Az jó! - nagyon morcos ám!
- És a hajó az udvaron, az nem jó?
- De! Jó!
- És a rajzolás rossz?
- De! Az is jó!
- És az uzsonna rossz?
- Igen! Jó az uzsonna!
- És a ragasztás rossz?
- Jó!
- Akkor mész holnap oviba?
- Igen! Megyek! - Megenyhül, felderül az arca - Jó az ovi!

- Gyere Misi, aludjunk!
- Nem!
- Ha szépen lefekszel aludni, kapsz egy gumicukrot!
- Jó, megyek!
Lemegyek a gumicukorért, mire visszaérek, becsomagolva fekszik az ágyában. Megkapja a gumicukrot, befordul a falnak, 5 perc múlva már alszik, hangját nem hallom. Hiszen megegyeztünk.

- Mit csináltál ma az oviban?
- Etteeem.... éééés.... játszottam is.

- Mi volt ma az oviban? - a hírekre voltam kíváncsi.
- Leves meg tészta! Sokat ettem!

Kirándulunk.
- Mikor érünk oda a kijárathoz?
- Nem jó neked a kirándulás?
- Nem!
- Miért?
- Az alagúttól!
- ??????? A fák miatt? Nem szereted az erdőt?
- Igen. Félek.

És jelenleg két funciója van, vagy meg van sértődve valamin, vagy szívből kacag. És Nándival olyan jó tesók, hogy hihetetlen, lehet, hogy nem tart már sokáig, Rékával már megvannak az összezördülések, mert nem mindig akarja azt, amit a nagylány. Elég gyakran hangzik fel a dacos hangocskáján, hogy "bújj a lukba, onnan meg a vécélukba!"Meg hogy "Aki mondja másra...! Te mondod magadra!"
Mindig kapható minden balhéra, és ha nem fáj nagyon, nem veszi sértésnek, bántásnak, amit Nándi csinál, mindig csak játéknak. És ha még eredetileg más is volt a cél, a végén játék is lesz belőle. Nándi bármit csinálhat, ha meglöki, Misi kacagva visszalöki, és egy fél perc múlva már visítozva gurulnak a nevetéstől, vagy birkóznak. Aztán felpattannak és versenyt futnak, hogy aztán leüljenek, és tologassák az autókat, vagy sínt építsenek.
És beszél, és beszél, és beszél, hihetetlen szókinccsel, fantasztikus mondatokat alkot, amit most már néha idegenek is megértenek. És szép, és kerek és okos. A mi kis kerek Mihály Bendegúzunk, akinek valószínűleg nem véletlen változott meg az utolsó előtti pillanatban Bulcsúról Bendegúzra a második keresztneve...

Hát, a mai naptól Misike is nagy és komoly óvodás lett. Ijesztően kicsikének és babának látom a többiek között, de jól boldogul.

Az egész múlt hét tiltakozással telt. Nem volt hajlandó beszélni a témáról, nem kért belőle, hogy válasszon, milyen jelet szeretne. Nem volt túl nagy választék, a körte, a csibe, az olló és az eper voltak szabadok. Nándi bökte ki a leglányosabbat, az epret. Mert neki az a kedvence. Epres joghurt, eperlekváros kenyér, eperfagyi, epres csoki... Mondjuk ezek Misinek is bejönnek, de kijelentette, hogy neki nincs jele, még akkor sem, ha az eper. Szó ami szó, aggódtam, mi lesz.
Az áttörést a benti szandál hozta. Mindkét fiú kapott új benti szandit, majdnem egyformák, árnyalatnyi színkülönbséggel, és persze egyikbe  repülő van belerajzolva, a másikba eper. És hát, Misinél van némi öltözködési kényszer. Imád új cuccokat kapni, felpróbálni, viselni, mutogatni. Úgyhogy mikor reggel mutattam neki, hogy visszük az ovis szandált, és majd bent felveheti, azonnal lelkes lett. Volt némi konfliktus, mert ő azonnal akarta, de azért megértette nagy nehezen.
Ahogy mentünk befelé, azért megkérdezte, hogy akkor most ő ott marad a Nándival, amíg én befizetem az ebédet? Mondtam, hogy igen, ott marad, mert ő már nagy ovis, és ebéd után megyek értük. (Az óvónénivel megbeszéltük, hogy mehet a mélyvíz azonnal, nem lenne Misinek sem könnyebb azzal, ha elhúznánk a szoktatást, hiszen ismeri a gyerekek nagy részét, a helyet, az óvónénit is.) Elgondolkozott, de nem tiltakozott. Az öltözőben azonnal levette a cipőjét, és széthajigálta a táska teljes tartalmát a szandi után kutatva, mire Nándiról levettem a kardigánt meg a mellényt :)
Nándinak szokása, hogy először pisilni megy. Misi ezt mindig az ajtóból nézte, utcai cipővel nem lehet bemenni a mosdóba. Most már viszont ő is ovis lett, és szembesült vele, hogy végre bejuthat. Befutott, megnézett mindent, majd tanácstalanul megállt középen. Gondolom rájött, hogy nem kell pisilnie. Aztán felderült az arca. "Akkor én most megmosom a kezemet!" - mondta, és boldogan, nagy odafigyeléssel meg is tette.
Ő rohant be elsőnek a csoportba, úgy kellett visszahívni egy pusziért.

Ebéd után mentem értük, de nem hozzám rohant, ahogy meglátott, hanem az uzsonnáért. Végre teljes jogon birtokolhatott egy teljes saját uzsonnát nem függött attól, hogy a többiek kérik-e. Ez is nagy vonzóereje volt az ovinak. :)
És hogy mik történtek vele? Sírt az udvaron, mert Olivér megharapta, és akkor hiányoztam neki. Játszott Nándival és a többiekkel. A pók és a hajó tetszett neki legjobban. És jó volt az ovi. Megyünk holnap is. :)

Tegnap eltelt Misi névnapja. Kérdeztük tőle, mit szeretne, mondta, hogy semmit. Csokit sem? De, csokit azt igen. Úgyhogy kapott tábla csokit, és nagyon boldog volt, hogy ő rendelkezhet vele. :)
Számosan hívták a családból, annak ellenére, hogy a Mihály napról a naptárban mindenkinek nehezen jut eszébe a mi kis Misink. A telefonérettségét mindenesetre még kétségbe vonom. A beszélgetések nagy része ugyanis így zajlott:

én suttogva: Mondjad, hogy szia papa/mama/dédi/stb.
Misi: - Szia papa/mama/dédi/stb.
hívó: - Isten éltessen/Boldog névnapot Misi!
Misi: - KAKIIII! - kuncog
Hívó: - Mondjad Misike mégegyszer, nem értem! (de igen, jól értetted!)
Misi: - Kakifing! Pukiii! - röhög
hívó: - .... ( majd változatos terelés más téma irányában)
Misi: - Most leteszeeeem, sziaaa!

Nándi még költött egyet hozzá: Isten éltessen bokáig, füled érjen kakáig...

Bizony a Misi. Aki bölcsi-várományos volt, de végül mégis mehet oviba. Dilemmáztam ezen sokat, mert nem szívesen adtam volna be bölcsibe, hiába gyönyörű - szavak nincsenek rá, milyen gyönyörű a most épült bölcsi, ahol lett is volna helye - és hiába lettek volna fantasztikusak a gondozónénik. Egyrészt rossz érzés lett volna, hogy valakinek esetleg még nagyobb szüksége van a helyre, de ezen még túltettem volna magam, mert nekünk is szükségünk van rá. Másrészt viszont az volt a gondom, hogy nagyon nehezen szokja meg az új dolgokat Misi. És tavaly járt a Pinokkióba, most meg egy év bölcsi, aztán meg ovi... És itt, a csoportban ott van a Nándi, és hát egy éve oda járunk, többször játszott bent. Amikor fizettem be az ebédet, másfél órát kellett várnom, és megkértem, hadd menjen be addig a csoportba, és abszolút beilleszkedett, jó volt neki, részt vett mindenben. És mondtam az óvónéninek a dilemmámat, mondta, hogy átgondolja, meg beszél az illetékesekkel. És most a szülőin mondták, hogy akkor legyen inkább óvódás a legkisebbünk.

Szeptember 27-én lesz két és fél éves, és onnantól mehet. Valójában október első hétfőjén fog kezdeni, jövő héten egyeztetjük a részleteket. Persze most tiltakozik, ő nem lesz ovis, nem akar oviba járni, nem is fog sokat, csak három napot hetente, abból kettőt fog talán ott aludni, de még nem biztos. Jövő héten mindenre fény derül. Nándi örül, nagyon örül. Én is. Jobb lesz így. Még ha sajnálom is kicsit, hogy abba a gyönyörű bölcsibe nem fog járni gyerekem.

- Anyaaa! cssiiimmiii a torkomat!
- Csípi a torkodat?
- Neeeeem! A fejemet!
- Csípi a fejedet? Mi csípi?
- Ne te mondjad! Én mondom!
Réka: - Mondja a magáét, hihi!
- Nem magamnak mondom! Anyának!

Misi: Nem Misi vagyok, Nándi vagyok!
Én: Hogy lettél Nándi?
Misi: Hát nőttem egyet, és Nándi lettem.

Misi: Miért van bezárva a kutya?
Én: Hogy nehogy megharapjon valakit.
Misi: Engünket?

Apa: Ki engedte meg, hogy felmenj a fagyival?
Misi: Én! Megengedtem magamnak!

Misi: Ehetek fagyit?
Apa: Nem. Már ettetek ma.
Misi: Nem téged kérdeztelek. Hanem! Az! Anyát!
Én: Nem ehetsz.
Misi: Nem téged kérdeztelek. Hanem az... Apát!

Könyörgök, légyszi kössél ki!!!

És mindenre azt mondja, hogy rendben.

...amit mégis megpróbálok leírni, mert különben elfelejtjük.

Misi játszik békésen. Egyszer csak egy légy rászáll az autójára.
 - APA! Apa! Ott! Nézd!
 - Az csak egy légy. Ijeszd el!
 Misi pedig felemeli a kezeit, kimereszti a nemlétező karmait, és vicsorogva, morogva rákiált a légyre:
- Vááááá!

Nem kellett nagy fantázia, hogy a párhuzamokat megvonjuk a mese sorozat és életünk főszereplői között. Vagyis kizárólag én lógok ki a sorból, én korántsem vagyok az a falra kent tészta láttán nagy levegőtől megnyugvó Anya. Bár a Megmondalak c. könyvben az Elég volt c. mese gyanítom, hogy nem egyszer és nem kétszer történt meg Bartos Erikáéknál sem. Nálunk heti rendszerességgel biztosan előfordul, de igény szerint sűrűbben is. Leszámítva persze a gyerekek odafigyelő és segítő hozzáállását... Annyira nem rémülnek meg, ha ilyen előfordul nálunk :S   Apa meg nem az a kirándulgatós, oktatgatós típus, és azt hiszem, nem hagynám, hogy a gyerekek jelenlétében próbálja belerakni a túl kicsi autóba a gyereküléseket. A feje olyan vörös lenne vélhetőleg neki is, de a gyerekek nem ilyen arccal állnának mellette.

Mióta Misi megszületett, határozottan gyakran meséltük úgy a meséket, hogy a mi gyerekeink nevét helyettesítettük be. Amikor azonban egy éve beszereztük az Annakönyvet, Petikönyvet és Gergőkönyvet, egyre gyakrabban szembesülök vele, hogy nagyon komolyak a hasonlóságok.  Persze könnyen lehet, hogy ez csak némi horoszkóp-szindróma, sőt, vélhetőleg az, de azért vicces.

Ugyanazokat a játszmákat játsszák, ugyanúgy gonoszkodnak egymással, és ugyanúgy képesek elolvasztani még a jégszíveket is a testvéri szeretet és összefogás mintapéldányaiként. Lefogadnám, hogy Annácska ugyanolyan menedzsertípus, mint Réka, aki gondoskodik, és szereti megmondani, hogy mi merre hány méter, és valószínűleg Rékát is el fogja keseríteni az o betűk formája, ahogy a biciklizni tanulást is többször feladta, próbálkozás helyett inkább a sírást választva.
Ugyanúgy ölik egymást Nándival, miközben Misi vagy tanácstalanul áll közöttük, vagy csatlakozik röhögve hol az egyikhez, hol a másikhoz, de igaziból mindkettővel tök jól kijön.
Nándi volt a nagy zabagép nálunk, akinek nem lehetett elég gyorsan adni a kaját. Ő az, aki mindenből játékot csinál hihetetlen fantáziával, és hát a járműimádat abszolút leírhatatlan mértékű. Hihetetlenül kitartó, és vágyik a nagyos dolgokra. És ha valamit a fejébe vesz, se lát, se hall.
Bár nálunk Nándi megy világgá, és nem Misi. De idő kérdése...
Misi és Gergőke közös vonásai a kukásautó és építőipari jármű szeretet, és a rendkívül erős önállósági törekvések. És egy-két hónapja bejött a kérdésözön és a miért is. Ami Misi szájából úgy hangzik, hogy Méét?. A többi gyerek is érdeklődő, de amit Misi művel a kérdőjellel, az elképesztő. Lerázhatatlan, és befejezhetetlen a kérdések özöne.

Réka egyébként Gergőkével egyidős a való életben. Egyszer láttuk is őket a Városligetben. Néha kíváncsi vagyok, tényleg olyanok-e, amilyennek én gondolom őket, és ha igen, vagyon milyen nagy gyerekek lettek belőlük :)

Állunk a piros lámpánál ketten, mondom Misinek a verset:
- Amikor a lámpa piros/akkor áthaladni tilos!/Mikor zöld a lámpa fénye/jól nézz körül, aztán lépj le!
Misi hallgatja, 2-3 másodperc csend alatt megemészti, majd azt mondja:
- Jó!

Fekvésnél mondom nekik, hogy aki nem alszik, nem jöhet másnap a Bábfesztiválra, mert sokat kell gyalogolni, és aki nem piheni ki magát, nem fogja bírni. Pedig az nagyon vicces lesz. Nándi gondolkozik, majd kuncogni kezd:
- Biztos lesz olyan báb, ami pukizni fog!

Réka valamit csinál, nagyon szenved tőle, ideges, mert nem sikerül.
- Segítsek? - kérdezi tőle az apja.
- Azzal segítesz a legtöbbet, ha nem szólsz hozzám!

Most jutott eszembe, némi vendéglátás kapcsán, hogy mind a 65 állandó olvasóm - és az a további x ember, aki még naponta idekattintgat -, vélhetően körömrágva várja, hogy mi is történt Misivel szerda óta. És aludni sem tud azóta valószínűleg.

Nos, a megszabadulás nem hozta azt a hatalmas megkönnyebbülést, amit én vártam. Az utóbbi hetek egyik legnehezebb napja volt a szerdai, amit az tett nagyon könnyen elviselhetővé, hogy amíg én a három gyerek visításából kihámozott kéréseket teljesítgettem, időnként a tökéletes és teljes káoszra vetettem fáradt szemeimet, hogy szembesüljek vele, hogy igen, még ez is rám vár.  Már csak azért is, hogy még rosszabbul érezzem magam. De az a káosz percről percre csökkent. Természetesen nem magától. Hanem mindenféle számvetések után hívtunk valakit, aki ellenszolgáltatás fejében felszámolta. A koszt és a káoszt is. Hálás köszönet neki, simán kiperkáltam a pénzt, megérte.

Misinek szerdán nem lehetett a lábára nézni. Hozzáérni még annyira sem. Teljesen sokkolva volt, hogy az ő balesetes lábára már nem vigyáz a gipsz. Mondogatta, hogy ő izgul, és vigyáz rá. Nem akart csinálni semmit. Estefelé már ráállni azt igen, de azt meg inkább mi nem akartuk. Merthogy a doktor bácsi azt mondta, hogy ha lehet, akkor először úgy mozgassa ki, hogy nincs rajta teher, mert az ízületek be vannak merevedve, és fájhat, bedagadhat neki, és akkor egyre kevésbé lesz kedve. Mivel hajlítani nem volt hajlandó, gyógytornásszal nem akartuk rögtön kínozni, irány a strand, hiszen víz alatt nem lesz rajta teher. Másnap. Azt már akkor várja meg. Úgyhogy fürdőztünk csütörtökön és pénteken is. Nagyon sokat segített. Már csütörtök este rá lehetett nézni, sőt, meg is lehetett simogatni a lábacskát. (A 6 hét alatt elhalt bőrréteget, ami pikkelyekben jelentkezett, azért némi ordítás árán leáztattuk még szerdán egy kád vízben, hihetetlenül nézett ki...) Játszottunk mindenfélét, cápásat, kalimpálóst, lábhajlítóst, úszóst, csúszdázott, lépcsőzött, ugrált a víz alatt, lépcsőről a kezembe, mára már guggol is, és kicsit mereven és sántikálva, de ügyesen jön-megy, biztonsággal, a kezünket sem kéri, sőt! Teljesen Tudomka lett belőle újra. Mindent tud. Jobban. Már a vízicsúszda lépcsőjén sem botlábbal igyekezett felfelé. Egyébként még tegnap is többnyire mindent úgy csinált, mintha még rajta lenne a gipsz.

A strandon az volt egyébként a rossz, hogy Misi tavaly a medence széléről ugrált be a vízbe, úszott karúszóval, hihetetlen kis vízicsibe volt ő is. Most az első egy óra az visítással telt, hogy nehogy a 100%os testkontaktus megszűnjön. Még jó, hogy nem voltak sokan, mert az a kevés ember is nagyon nézett minket, és az úszómesterek is mindig ott ólálkodtak körülöttünk. De legalább hajlította a lábát, hogy azzal is ránk fonódjon...
Ma már viszont nagyon élvezte ő is, a gyerek medencében délután már egyedül is elpacsált, ha a közelében voltam, dobálhattuk egymásnak a mély vízben, és nem sírt, ha vizes lett az arca.

Szóval most már látszik, hogy nem jön azonnal a megváltás, még hetek fognak eltelni, mire hasonlít majd az élet a korábbira. Misi nem Nándi. Valahogy le kell építeni az anyásságát is, felépíteni a biztonságérzetét, elhitetni vele, hogy képes azokra, amikre korábban. És utána valahogy rendbehozni a nagyok lelkét is. Nem lesz egyszerű feladat, de minden adott hozzá. Úgyhogy meglesz ez.