Cirkusz

Cirkuszban jártunk, évente egyszer szerveznek a nagycsaládosoknak kedvezményes áron, hát elmentünk. És azt mondtam, hogy milyen már, hogy nem tud együtt lenni a család, jöjjön Ábel is, aztán majd ha nem bírja, valamelyikünk kijön.
Két és fél órás előadás volt egy szünettel, a címe az Univerzum fényei. És Ábel bizony végig bírta, sőt, nem csak bírta, jól érezte magát. Igazán jó műsor volt egy 8 hónaposnak. Voltak fények dögivel, meg mozgás, nagy állatok, lovak, a kutyák is nagyok voltak, és persze az elefántok... A szünetben aludt egyet, aztán nézte tovább az előadást. Pont a végére fogyott el a türelme, annak ellenére, hogy iszonyú meleg volt. Szóval jó volt. A nagyok meg maradéktalanul élvezték.
Az egészet csak az rontotta el, hogy minősíthetetlenül viselkedtem. 20 percet álltam egy sorban kezemben Ábellel és a 3 időnként eltűnő másik gyerekkel, ahova küldek az információnál, hogy aztán azt mondja a pénztáros, hogy a másikba kell állnom. És ott újra végigállni a sort. Azért, hogy a kifizetett, beborítékolt jegyeket a kezembe nyomják, kb 10 másodperc alatt. És elborult az agyam, és veszekedni kezdtem. Aztán persze remegve a dühtől beálltam a sor végére, aztán egy másik anyuka odajött, hogy álljak be eléjük nyugodtan. Akkor bocsánatot kértem. Tudom, hogy igazam volt, és nem mondtam csúnyákat, csak fel voltam háborodva, és felemeltem a hangom, de akkor sem lehet így viselkedni másokkal. Szóval szánom-bánom...

Mindegy, jó kis cirkusz volt, most folytatjuk itthon a magunk kis cirkuszát. Egészen profi vagyok a tavalyi év után abban, hogy hogyan is kell az igényeinket a lehetőségeinkhez igazítani, és remélem, jó kis ünnepünk lesz így is. Csak arra vágyok, hogy együtt legyünk, ne kelljen csinálni semmit, és társasozni, játszani, közösen mesét nézni, olvasni szeretnék. Igazi békés, boldog karácsonyt. Az, hogy mennyi süti lesz, mit eszünk és milyen rend lesz körülöttünk, és sikerültek-e a tuti ajándékok, azt hiszem, most már csak 100adlagos dolgok.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

életjelek

Elszántam magam, hogy márpedig ma írok, és azóta azon agyalok, hogy mi is foglalkoztat engem mostanában.
Elsőnek egy család jutott eszembe, ahol a nagyfiút ma műtötték daganattal... Aztán rögtön utána a mi ehhez képest piti kis ügyünk Ábel szívével, mert hirtelen nagyon elkezdett hízni, és nekem semmi sem jó, de a dokinéni megnyugtatott már. És megyünk GOKI-ba, ami nem tudom, jó-e, mindenesetre utána okosabbak leszünk. A lényeg, hogy látom, hogy jól van.
Egyébként vicces ez a méregetés, mert tényleg csak arra jó, hogy elbizonytalanítsa az ember lányát, és minden bokorban rémeket lásson. Azért egy hét alatt 35 dekát hízni, mikor egyébként ez a havi adag, nem olyan megnyugtató.

Aztán rengeteg agyalás van még az intézményesült gyerekeken. Vagyis Misin nem annyira, mert ő nagyon a helyén van. Pont ma mesélte, hogy nem is akar iskolás lenni. Év elején gyakran kérdezte, hogy mikor mehet ő is. Mondtam neki, hogy két év múlva, erre ő nagy lelkesen, hogy holnapután? És én mindig elmagyaráztam, hogy most nagyközépsős, aztán nagycsoportos lesz, és utána. Alig járok én oviba, vagy Heniék viszik-hozzák Misit, vagy Gergő, és most elkapott az óvónéni, és nagyon kiadósan meg is dicsérte. Hogy milyen hatalmasat fejlődött, milyen okosügyes, és még a hitbeli dolgokban is milyen jól képben van. Visszarázódott itthon is abba, hogy azzal tűnik ki, hogy megcsinálja, amit kérek, és fürdik aztán a dicséretben. Szóval Misi pipa.

Nándinak is megjött a negyedéves értékelője, és bár a magatartásnál a változó van még aláhúzva, azért októberben jó volt beleírva a tájékoztatóba, és Kati néni is mondta, hogy a gyerekekkel már tök jól kijön. Órákon sincs gond egészen a negyedik óra végéig. Az ötödik és hatodik órákban azonban már nem lehet vele bírni. Nem is értem... Vagy inkább azt nem, hogy miért is van hat órája egy első osztályosnak... Mindegy. Mindenesetre volt már rá példa, hogy kiküldték az osztályból, ami ismerve Kati nénit igen nagy rosszaságot rejt maga mögött. Nagyon szégyellte magát, remélem, odafigyel. Az a baj, hogy sokszor elfelejti, hogy miért is szóltak rá, kapott büntit. Csak a bünti marad meg, meg hogy rossz volt. Csak ebből aztán nem fog tanulni. Azért jönnek a dicséretek is, mert a helyét nagyon megtalálta. Ma pl. "korrepetált" egy kislányt az osztályból, akinek nehezen megy a matek, nagyon jószívű, ha nem fociskártyákról van szó, és igyekszik jelentkezni is.
Van egy szuper napközis tanító bácsi, aki egyrészt halálosan türelmes, másrészt jó fej is, harmadrészt FÉRFI, ami Nándinak nagyon jót tesz. Kati néni csupa virág, kedvesség és odafigyelés, ami nagyon jó, mert lehet imádni, de még jobb így, hogy délután van valaki más, aki meg lehet példakép, és nem lehet zavarba hozni fosmeghajtásos kismalacokkal.
A matek jól megy, az olvasással sincs gond, az írással annál több. Azért olvasható. Egyenlőre... Nem mindig érti Nándi, hogy mi a baj azzal, ha máshogy kunkorítja a betűket. Voltunk benn nyílt órán, úgy tűnik, unatkozik, elkalandozik, vagy nem érti, bizonyos dolgokkal miért is kell annyit foglalkozni. A leckéjét itthon villámgyorsan megcsinálja, nagyon kötelességtudó. Egy időben iszonyú sok írást adott fel a tanító néni, A4-es oldalt, ami borzasztó szerintem. Mondtam Nándinak, hogy csak minden második sort csináljunk meg. Befejezte, aztán egy kis idő múlva láttam, hogy szöszmötöl, és az utolsó vonalig mindent megcsinált. Még akkor is, ha sírt közben, annyira utálta. Egyébként szerintem ezért is ír olyan rondán, mivel ilyen sok volt feladva, egyszerűen nem volt szívem a rondákat kiradírozni és újra íratni vele, csak mondtam, hogy a következő szebb legyen...

Réka nagyon hullámzó. Biztos azért is, mert ő a legidősebb, és többet várok tőle, de elég nehéz. Nagyon szétszórt, figyelmetlen, és ez most már nagyon erősen látszik a jegyein is. Matek 2-3-as, tollbamondás vagy 1, vagy 3, néha becsúszik egy-egy jobb jegy. Az elméleti nyelvtannal nincs semmi baj, de a helyesírás mindig lerontja. A durva az, hogy ír egy katasztrofális egyes tollbamondást, előtte egy héttel meg már alig volt hiba a füzetében... Szóval nem tudom, mivel függ össze, és hogy lehet ezen javítani. Mindenesetre gyakorolgatunk, csak ez is olyan nehéz, mire hazaérnek, fáradt, még figyelmetlenebb, meg rögtön ott van az is, hogy anya foglalkozik vele, és akkor rátesz még egy lapáttal. Szerdán meg pénteken hozom el őket  2 körül. Rékának este 6-ig tart, hogy megírja a lecóját. A napköziben végezni szokott egy óra alatt. Nem tudom.
Persze van sikerélménye is, mert ének, rajz, tesi, hittan ötös, az olvasás és a környezet is négyes - bár ezek is lehetnének simán ötösök - csak ez a két fránya nehéz tárgyunk van.
Egyébként meg annyira aranyos kislány még mindig. És mindig az jut eszembe, hogy ezek tényleg az utolsó pillanatok. 9 éves lesz.

Najó, elájulok, félbehagyom...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Bátraké a szerencse

Nekiindultunk. Elég rossz anya-gyerek aránnyal, a kettőnkre 7 gyerek jutott, 6 szabadlábon, egy a hátamra kötözve. A fóti Somlyó-hegyi tanösvényt céloztuk meg, 3 és fél km, két óra alatt bejárható minden zegével-zugával együtt.

Aha, másoknak. Délben indultunk neki, nagy vidáman, megjegyezve, hogy eltúloztuk a kajamennyiséget, főleg én, mivel a hátamon gyerek volt, hátizsák helyett válltáskában vittem a legszükségesebbeket. Elvileg kék lepkéket és számokat kellett volna látnunk, néha láttunk is, akkor örültünk, de végülis egyébként is örültünk, és sokszor megbeszéltük, hogy milyen jó ez a lazaság, hogy egy km alatt megállhattunk háromszor pihenőre, mert nem sietünk, mert ráérünk, mert azért vagyunk ott, hogy jól érezzük magunkat. És szép az ősz, és jó a levegő, és kellemes az idő, csak a gyerekek hangosak különösen a nagy őszi csendben. Szóval mentünk. Láttunk irdatlan sok galagonyát, csipkebogyót, etettünk lovat és simogattunk is, aztán a bozótosból erdő lett, és rengeteg csudajól mászható fa, a lehető legtöbbet ki kellett próbálni, aztán feltűnt, hogy egy ideje nem láttunk már kék lepke-jelzést, de akkor a gyerekek már egy meredek lejtő felénél csúsztak nadrágféken, és nem volt megállás. Nem tudom, hogy jutottam le Ábellel a hátamon, vagyis tudom, mert én is fenéken csúsztam. Aztán lent az lejtő aljában megbeszéltük, hogy ez tuti nem a tanösvény része, vajon hol lehetünk, és merre tovább. Minden filmben van valaki, aki az ehhez hasonló szituációban kétségbeesetten sikoltozni kezd, hogy meg fogunk halni, nos, ez a mi esetünkben Nándi volt. Tőle meglepő módon teljesen kétségbeesett és zokogni kezdett, hogy ittmaradunk éjszakára, és éhenhalunk, mert el fog fogyni az ennivalónk, és megfagyunk majd, és egyébként is sötét lesz. Komoly meló volt lenyugtatni, igazán csak akkor sikerült, mikor már láttuk a házakat, akkor újra megkérdezte, hogy tényleg vannak-e itt barátaim, akik tudnak segíteni visszamenni az autóhoz.
Persze a mai világban elég volt a Heni okostelefonja, meg némi józan paraszti, és fél 5-re ki is keveredtünk a Somlyóról, utolsó morzsáig kiürített hátizsákokkal és jóleső fáradtsággal. Utána még csaptunk egy kis afterpartyt nálunk, de senkit nem kellett altatni. Engem sem kell majd.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Tömören

Minden nap fogalmazom, hogy mit írok, néha annyira egyben van az, amit posztolni szeretnék, hogy meglepődök pár nappal később, hogy nincs a bejegyzések között. Valahogy sose jutok el oda, hogy írjak is. Estére már nincs agyam. Vagy csomó dolgom van. Vagy mindkettő. Pedig azt hittem, hogy ahogy babázok, majd megint írom a sok kis csodát, ami történik velünk, és történik is, de mégsincs nyoma. Pedig olyan jó fejek, meg nem is dilemmázom kevesebbet... Talán csak az alázat meg az elfogadás több bennem, hogy egyre kevesebb dologra van ráhatásom, és nem olyan erős a kényszer, hogy még este 11-kor nekiálljak leírni, amin pörög az agyam. Pedig milyen jó lenne, mert néha olyan jó beleolvasni, hogy volt régebben.

Ábel már fél éves is elmúlt, és már ő is kis keresztény. Jó kis családi buli volt, Heni barátnőmék lettek a keresztszülők. Előtte egy hónappal, mikor elkezdtük szervezni, kérdeztem Gergőtől, mi lenne, ha megszöknénk, és titokban megkereszteltetnénk a babát, de rávilágított, hogy milyen jó szokott lenni, meg hogy a két család gyakorlatilag csak keresztelőkön és esküvőkön találkozik, én igazat adtam, és rengeteg segítséggel végül megoldódott minden. Nem idegeskedtem, minden úgy puffant, ahogy esett, és tényleg jó volt. A gyerekek pedig tobzódtak a mamákban, kettő is volt itt három napig, maga volt nekik a kánaán.
Pontosan ezzel párhuzamosan kezdett el Ábi mászni - egyébként már 5 hónaposan kúszott azzal a sajátos breakelős technikával, amivel Nándi is, négykézláb előrevetődött, majd felhúzta a lábait, és újra -, majd felállt először rajtam, és pár napja már a kiságy rácsába kapaszkodva is. Ülni még nem tud, úgyhogy ahogy feláll, nagy boldogan és rettenetesen büszkén vigyorog meg sikoltozik, aztán egy idő után változik a hangszín: némi kétségbeséssel vegyül. Aztán teljessel. Mert leülni még nem tud, elesni meg nem akar. Úgyhogy most tanítjuk leülni. Nem hajlandó. Kifeszíti magát, ha meg lenyomom nagy nehezen, és próbálok valamit a kezébe adni, hogy lássa, milyen jó már, hogy két kézzel tud játszani, méltatlankodva elejti, és azonnal kapaszkodik, hogy újra felálljon. Aztán meg kétségbeesik, mert már fáradt, és kezdődik minden elölről. Ha hasra teszem, akkor is visszamegy és áll fel. Szeret állni. Önállóan sem ül fel egyébként, kicsit féloldalasan támaszkodik, egy mozdulat lenne, de nem.
Egyébként cuki. Már gyanakvóbb, nem mosolyog azonnal mindenkire, de azért még mindig nagyon kedves.  Hatalmasakat kacag, ha csiklandozzuk, meg rikoltozik, sikít, kiabál, gagyog, gőgicsél, szóval beszáll az itthoni bábeli zűrzavarba. De a nagyon erős kiabálástól fél és sírva fakad. Főleg a tesókétól. Vicces, mert ha én ordítok, akkor mosolyog, azért, mert amikor a kezemben van, és kiabálok a tesókkal, mindig mosolygok rá, hogy ne ijedjen meg, és valószínűleg azt hiszi, így van rendjén. És ő is fél tőlem, ha fürdőköpenyben vagyok. Teljesen kikészült. Jaj, és mentünk kirándulni egyik nap, hűvösebb volt, mindenkin volt sapka, csak rajtam nem. Gyanakodva nézett mindenkit, nagyon aggódott, és nagyon sokáig nem mosolygott vissza a tesókra sem.
Tesókkal is jó fej nagyon, tűri az ide-oda rángatást, mondjuk ha megharapják, azt nem szereti, meg néha elég neki a nyüzsiből. Persze akkor mindig a nagyoknak esik rosszul, hogy őt miért nem szereti az Ábel... Nehezen értik meg, hogy ők sem értékelnék, ha pónizás/autózás közben egyszer csak felkapná őket valaki...
Enni nem eszik. Néha próbálkozom bébikajákkal, de csak az kéne neki, amit mi eszünk. Szedi a maradékot az asztal alól, néha engedem, hogy megnyalja, ami a mienk, adok neki pár szem rizst, falat husit. Abból kéne még neki. Almára már rá sem néz, pedig nagyon finom bio almát szerzett neki a húgom egy ládányit. Banán néha még pár falat, kölesgolyó, a rizspépjeimet néhány kanál után rámköpte, a krumplitól, répától öklendezett. És én ennek a gyereknek szenvedtem nyáron a befőzéssel, hogy legyen neki rendes gyümölcs... Ehh... Mindegy, tej van, próbálkozom, meg konzultálok majd a védőnővel, hogy mennyire lehet bevadulni manapság hozzátáplálásügyileg.
Alvásról... Lehet, hogy jobb, ha nem ejtek szót. A legújabb, hogy 3 óra felé reggelt kukorékol, és újra a hasamon alszik még kis rövideket, ahogy hasfájósan, de főleg szeretne felállni a polcba meg a falvédőbe kapaszkodva. És természetesen rajtam. Amíg halkan csinálja még tudok néhány percet aludni. Most átállítottuk az órát, kíváncsi vagyok, kettőkor kezdi-e. Nem, nem vagyok kíváncsi. Aludni szeretnék. Pont ma állapítottam meg, hogy milyen régen mondta valaki azt, hogy "de jól nézel ki". Mindenkitől csak azt hallom, hogy elég fáradtnak tűnsz :) Hát, nem véletlen. De azért szörnyen élvezem. Jó fejek.

Többiek nem is tudom. Réka felemásan, suli nem úgy megy neki, ahogy én szeretném, és ahogy ő szeretné. Elkönyvelte magát rossz tanulónak, amiből nehéz kirángatni, mert nem az. Egy hármasa volt év végén, nyelvtanból. Szerintem ez nem rossz tanuló bizonyítványa. Nem hülye, csak például helyesírásnál azt olvassa vissza, amit írni szeretett volna, és nem azt, amit leírt. Tudja, hogy dupla mássalhangzó lett volna, csak nem veszi észre, hogy nem azt írta. Matekból amit meg lehet tanulni, azt tudja, amin gondolkozni kell, azt nem. Szövegértésből egyszerűen nem értettem, hogy kaphat mindig négyest, hiszen csaknem szóról-szóra mondja vissza a meséket, történeteket egy olvasás után. Most már értem. Túl akar lenni a feladaton, a szövegértés feladatok pedig apró részletekre mennek rá, amihez ki kellene újra keresni a vonatkozó részt, ő pedig úgy gondolja, hogy tudja. És tényleg, csak nem pont úgy, ahogy a feladat kéri.
Ábelnek ő az igazi pótanyukája, teljesen rá lehet bízni. És már tud látványosan unatkozni is, meg a felnőttek megdicsérik, hogy milyen jól lehet vele beszélgetni, szóval igazi nagylány. Néha meg is ijedek, aztán mikor négykézláb csúszik a játszótéren, akkor megnyugszom, hogy van még nekem kislányom.

Nándinak a suli része megy, a fegyelemmel vannak gondok, rendetlenkedik, bohóckodik órán. Próbálunk mindenfélét, szerintem van javulás. Lesz fogadóóra, majd kiderül, tanító néni is úgy gondolja-e. Legutóbb azt mondta, a negyedik óráig bírja. Utána elszabadul. Mondjam, hogy van hat órájuk is? Mindegy, így döntöttünk, tudtuk, hogy nem lesz egyszerű. De szeret iskolába járni, és szívesen tanul, ez a lényeg. Most betegek voltak mind, Nándin kívül, és nagyon nem akart megbetegedni és itthon maradni. Szóval alapvetően rendben van, a többit megoldjuk. Csuda egy pofa egyébként, nagyon bírom. Mindig remélem, hogy mások is észreveszik, milyen eredeti egy alak, és ettől elfogadhatóbb az, hogy más területen is a határokon jár.

Misi most nagyon anyás. Nem szeret annyira oviba járni. Új óvónéni van, aki nagyon aranyos, de most mindkét óvónéni szigorú, és ő "egyedül" van, tesók nélkül, szóval nehéz neki. Újra be kell szoknia, vagy nem tudom. Neki sikerült alaposan belehúznia a betegségbe, így összesen majdnem három hetet lesz itthon az őszi szünettel együtt, boldog is volt nagyon. Sokszor gondolom, hogy milyen jó, hogy született Ábi, mert olyan óriási már a Misi, és olyan rossz lenne, ha ilyen nagy fiam lenne a legkisebb. És neki is. Ő nagyon vágyik arra, hogy NAGY legyen, és több dolgot nem engednék neki még valószínűleg, mert kicsi, de jót tesz neki, hogy kimehet bringázni egyedül az utcánkba, vagy a szántóföldre játszani. Belegondolok, hogy Rékát ki mertem volna-e engedni ennyi idősen... Hát, biztos nem!  Szeret társasozni, és jó is vele játszani, nem kell hagyni magam mondjuk dominóban, csak néha segítek neki. És nem borul ki, ha veszít. Tud kacagni rajta, ha leütik a bábuját a kinevet a végénben. Azon meg mi, hogy az autóversenyes társason a kisodródós mezőkre ha mi lépünk, akkor 6-8-szor maradunk ki, ha meg ő, akkor csak egyszer. És olyan édesen tudja mondani, hogy "most úgy játsszunk, anya, hogy most csak egyszer maradok ki, jó? Majd legközelebb, oké?" Jó, hogy megnőttek, és lehet velük társasozni. A társasjáték azért jó, mert le vannak írva a szabályok. Nem tudnak összeveszni rajta. (Máson igen, de legalább a szabályon nem.)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Fociskártya, avagy nem tudok betelni Nándival

Nándi osztályában is fociskártya cserebere van. Nekünk meg nincs. Minden gyerek kapott két csomaggal, mikor Réka hazahozta az őrületet, azzal boldogok voltak, Réka cserélgette azt a 10-et az iskolában, egyiket a másikra, a fiúk meg széthányták a magukét.

Na, de most! Az iskolában bizony előkerült. Nándi nagyon szomorúan jött haza, miután bevitte a megmaradt kettőt, hogy neki túl kevés van, nem tud cserélgetni. Vártam, hogy mi lesz a folytatás, kell-e vennünk - elég nagy áldozatokra képes vagyok most, hogy Nándi jól érezze magát az osztálytársai között, különben megveri őket, hiába ő a legkisebb -, de nem jött elő újra.
Tegnapig.
Tegnap délben ugyanis Nándi szégyenlősen mesélte el, hogy Katinéni nagyon megdicsérte, mert rajzolt magának fociskártyákat, és oda is adta a tanító néninek. Emlékbe, ami Nándi szeretetnyelvét ismerve hatalmas dolog. A Zozó adott neki kölcsön egyet, hogy le tudja fénymásolni, de Nándi ebből csak a másolást értette, úgyhogy gyártásba kezdett. És sikere volt. Aztán egész este fociskártyákat rajzolt, nem pálcikaemberekkel, hanem husisokkal. A nagyon értékes fociskártyák csokipapír hátuljára vannak rajzolva. A terve az, hogy csinál sokat, becsomagolja egy "szalvétába vagy vécépapírba", és árusítani fogja. Réka, a menedzser és marketinges, az ő ár-javaslata ötezer forint.

Meglátjuk. Mindenesetre az ilyenek miatt mondom mindig, hogy Nándi különleges kisfiú.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Újabb iskolás-Nándi sziporka

Nándiék legújabban tanult íráseleme a két pohár egymás mellett, vagymi. Sehogy sem sikerült a háziban megcsinálni, nagyon soványak lettek, meg hegyesek is, ő írja, én radírozom, mérgelődik, én sajnálom, próbálom vezetni a kezét, mondom neki, hogy kövérebbet, nem megy. Egészen elkeseredetten nézi, nézi, aztán felderült az arca: 
- Hiszen ezek fenekek! 
- Jé, tényleg, pont olyanok - nevetgélek rajta én is.
És Nándi nekigyűrkőzik, és gyönyörű, kerek "fenekeket" ír onnantól. Asszem, csak a megfelelő asszociációt kell megtalálni neki.

Update:
Ugyanez fordítva, mármint a két kapu egymás mellett: vulkánfenék. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szívbeteg?

Csomót gondolkoztam rajta, mióta beadtuk a kérelmet az emelt családi pótlékhoz, hogy Ábel vajon tényleg jogosan tartós beteg, vagy nem is. Mert azért nehezen mondaná róla valaki, hogy beteg, nemhogy szívbeteg. 5 hónaposan csaknem 7 és fél kiló, gyönyörű, hurkás, karpereces baba. Békés, nem sírós, mosolyog mindenre és mindenkire, folyton mozgásban van, négykézláb hintázik, már kúszik... Szóval külső szemlélőnek - még tulajdonképpen a belsőnek is - nehéz elhinni, hogy nincs vele rendben valami. És ez azért nagyon jó, hogy néha el lehet feledkezni róla.

Azért anyaként jóval nehezebb. Mert amikor meleg volt, és csak feküdt, meg nem akart enni, akkor nagyon nehéz volt eldönteni, hogy ez most a meleg, vagy a szíve nem bírja. És vállalni a döntés következményeit. És az sem mindig vicces, hogy negyedik gyereknél szereztünk be mérleget, mert figyelni kell a csökkenéseket. És amikor egy pár napig nem mozdul, neadjisten csökken a tömege, sokkal nehezebb meggyőzni magam, hogy csak sokat mozog, vagy régebben evett, vagy most kakilt, és nagy megkönnyebbülés, mikor végre megindul felfelé. És az sem jó érzés, amikor odabújok hozzá, és nem úgy dobog a szíve, hogy dobb-dobb, hanem sutty-sutty, és ha sír, és szaporán ver, akkor egész máshogy állok hozzá, mint mondjuk Misinél, annak ellenére, hogy mondták, hogy nem kell kímélni. És más dimenzió az is, hogy a lázas betegséget vajon elkapja-e a tesótól, vagy nem. Ahogy az is más dimenzióba került, hogy a hidegfronttól nyűgös, ahogy Misi is, és az tök normális volt, de Ábel talán azért, mert a hidegfront a szívbetegeknek nehezebb. Óhatatlanul figyelem, ha túl sokat alszik, és figyelem, ha túl keveset, és nem is tudom, hogy igaziból mi is a normális alvásmennyiség, biztosan pont az, amennyit alszik, mert hát babából van. De néha elővesz, hogy mi van, ha nem veszem észre időben, ha gond van? Miért kérdezgetik mindig meg, hogy milyen messze lakunk, milyen gyorsan érünk be? Miért kapom meg az sztk kardiológus privát mobilszámát kérés nélkül, és anélkül, hogy egy fillért adtam volna neki?
Kicsit kisebb adag volt a gyógyszer, amit most kevertek ki, és nem tudtam megnyugodni, fel kellett hívnom őket, hogy biztos megfelelő mennyiségű hatóanyagot raktak-e bele. Mert minden alkalommal legalább 10 percet számolják, hogy hány tablettát is kell porrá törni, és szétadagolni 100 pici tasakba, és én nem értem, hogy mit jelentenek a különböző római számok és latin kifejezések, azon a fene dobozon meg nincs rajta, hogy benn van-e a 2 mg hatóanyag egy adagban. Úgyis van, hogy elmarad a déli, mert pont úgy alszik nagyot, és alvó gyereknek nem lehet kanállal orvosságot beadni, meg nem is 8 óránként adom, mert nem tudom éjjel kanállal kikeverni és beadni. Ártok? Meg kellene erőszakolni magunkat?
És szerintem néha sápadt a gyerek, pedig lehet, hogy egyszerűen csak hófehérke a csokibarna nagytesók mellett, de állítom, hogy néha sápadt, és karikák vannak a szeme alatt, és ahogy kutakodva figyelem, csak néz rám, és mosolyog, és biztos rossz neki, de mosolyog, végtelenül kedvesen, türelemmel és teljes bizalommal, és olyankor mindig tanulok tőle.

Szóval igen, beteg. Mert hiába nem aggodalmaskodok szüntelenül, sőt, meg is tudok feledkezni arról a lyukról. Hiába nem tekintünk rá úgy, mint egy beteg gyerekre, hiába nem néz ki úgy, mint egy beteg gyerek, azért nem tud olyan lenni az életünk, mintha teljesen egészséges lenne. Lehet, hogy nem kerül havonta 7300 forintba a betegsége - ennyivel több a családi pótlék -, de amikor megláttam, hogy a kártya, amit igazolásként kaptunk a tartós betegségről az utazási kedvezményekhez, jövő szeptemberig érvényes, az jutott először eszembe, hogy hátha már nem kell helyette újat kérni. Most éppen egészen biztos vagyok benne, hogy nem kell majd műteni. Úgy legyen.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A nap poénja

Ma rajzóra volt Nándinak. A feladat az volt, hogy rajzolják le a kedvenc meséjüket, vagyis abból egy részletet. Nem lehet számítógépes játék, tévés mese, ilyesmi. Szegény Kati néni azt hitte, mindent kiküszöbölt.

Nándi a fosmeghajtású malacot rajzolta le a három kismalacból. Amikor elmesélte itthon, nem tudtam visszatartani a röhögést. Szerencsére Kati néni sem az iskolában.
(A mese egyébként egy különösen randalírozós apás fektetés szüleménye, szerencsére ezt Nándi megmondta a tanító néninek is, így én még a szemébe tudok nézni)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Tejválság

Azt hiszem, minden szoptató anyukánál időről időre előfordul, és mindenkinek meg is vannak a jó kis tippjei a szaporításra, hogy jusson elég kaja a dednek. És mit mond minden szoptatási tanácsadó - szerintem - első körben? Bújjon össze a mama a babával, pihenjen, amikor csak lehet, és szoptasson, amennyit tud, és persze igyon sokat.
Hahaha.
Az ivást elfelejtem. Réka itthon, beteg, Misi is maradt, mert a mai nap logisztikája így egyszerűbb volt, szóval ha elindulok inni, valaki úgyis megszólít, és valami sokkal fontosabb dolog jön közbe. Összebújást, pihenést, de még a gyakori szoptatást is a fenti okok akadályozzák. Ez utóbbit még az öthónapos két foga, amit előszeretettel próbálgat, ha nem jön a kívánt ütemben a lé. Éjszakai alvást meg azok a gondok, amiket napközben nem sikerül megoldani, és éjszaka rágnak. Jó is az, egy óra alvás, szoptatás, egy óra forgolódás visszaalvásig.
Azért még kitartok, de asszem, holnap iratok tápszert. Csak hogy legyen a polcon. Cumisüveget ugyan látott már a gyerek, de nem nagyon tud vele mihez kezdeni, a nagy melegben is inkább fecskendővel itattam meg, az hatékonyabb volt.  Hogy ezt neadjisten éjszaka adagoljam... Inkább szopatom kétóránként a kis krokodilt. Még mindig jobb, mint óránként kelni, amiben volt részem sok évig. Nem is tudom, miért panaszkodok. Asszem, csak ilyen napom van. Holnap tán jobb lesz. Vagy legalább más. Valakinek tippje, hogy lehet megértetni egy kilencévessel a mértékátváltást? Azon kívül, hogy tapasztalás. Az már nem vált be.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A negyedik napon

Ma nem csinálok semmit. Persze ez csak egy ál-fogadalom, mert már főztem, meg írtam leveleket, meg már körbehordtam a gyerekeket, és hittan is van ma, és gyógyszertárba kell menni Ábel gyógyszereit kikevertetni, meg a kutyakaja is elfogyott, és a kutyakaki is rám vár a kertben, és megy a mosógép is, szóval teregetni is kell, meg beszedni a szárazat - hála érte, hogy szép idő van, és még lehet kint.
De muszáj legalább levegőt vennem. Ahogy elkezdődött az iskola, délelőttönként, amíg Ábel aludt, elkezdtem feldolgozni a nyár alatt felgyűlt, halogatott lakáskarbantartást, de ma feladtam. Már első nap is fogalmazódott bennem egy poszt, amiben arról írtam volna, hogy már első napon ízelítőt kaptunk abból, hogy mi is lesz itt az év folyamán. Iskola, óvoda, Rékának hittan, Nándinak logopédia, két helyen, csúsztatott időben, Gergő későig dolgozott... Megoldottuk, aztán még éjszakába nyúlóan csomagoltam a könyveket. Gondoltam, a kedd csak egyszerűbb lesz, mert nincs különóra. Az nincs, viszont Rékának a múlt heti középfülgyulladásából maradt enyhe fülfájás rosszabbodott, így délután doktornénihez mentünk. És onnan pedig fülészetre, este 6-ra értünk haza. Hála érte, hogy a két fiút le tudtam tenni Heninél... Aztán szerdán újra fülészet - hallójárat gyulladása van, naponta cserélnek egy antibiotikumos gézcsíkot a fülében, de suliba legalább mehet -, aztán negyed 6-ra templom, mert hittan beiratás. Mint kiderült, egy aláírás kellett, szóval emiatt nem kellett volna menni, mindegy :) A gyerekek jót játszottak, csak félhalott voltam, mire hazaértünk, és utána még fél9-től nálunk volt elnökségi. Hála érte, hogy a többiek eljöttek, és nekem nem kellett menni. Ráadásul így Gergő fél óra alatt összerántotta a dolgokat lent, amíg én altattam, így ez sem várt meg. Azért ettől függetlenül fél 11-kor a fájós fülű Réka ágya mellett ültem, majd Ábelt etettem, és fél 12-kor teregettem kint a sötétben, mert akkor jutott eszembe, hogy a két mosásnyi ruha ottmaradt délelőttről, mert olyan volt a bolygóegyüttállás, hogy nem sikerült kiteregetni...

De legalább simán menne a sulikezdés, de nem. Fáradtak, a nyáron elcsúsztunk egy órával. És Réka mindig lemarad, és például ezért nem írja fel a házi feladatot, hanem megjegyzi... (vagy nem) Nándi hozza a formáját, amire számítottunk, mármint magatartásból, amit itthon is csinál: üt, mielőtt beszélne. Tegnap már a tanítónénit is hasba boxolta, és egy kisfiút is megvert. És mindezt azért, mert úgy érzi, hogy nem szeretik az osztálytársai. Vajon mit mondtam neki? A félelem onnan van, hogy első nap szeretett volna focizni, és nem vették be, csak Réka közbenjárására, és akkor is az ovis barátai ellen kellett játszania. Beszélgettünk a tanító nénivel. Partner. Ez jó nagyon. Ma Nándi 9 - mert az páratlan - gumicukorral a köpeny zsebében ment, azt találtuk ki, hogy ha érzi, hogy dühbe gurul, és oda akar csapni, akkor kapjon be egy cukrot, hogy inkább ne. Ha nem bírja ki, és odacsap, akkor annak adja a cukrot, akit mégis bántott. Elmondtuk a tanító néninek is, hogy néha emlékeztesse a cukorra, ha látja, hogy nem stimmel valami. És vittünk be csillagokról szóló könyvet, hogy együtt nézegessék a gyerekek. És mondtam neki, hogy beszélje meg a fiúkkal, hogy hozzanak be autót, és autózzanak együtt a szünetben, mert egy játékot lehet bevinni. Reméljük, alakul. Tudom, hogy sok idő, amíg óvodásból iskolás lesz, jó lenne, ha nem skatulyázná be magát a rosszgyerek dobozba a többiek előtt. Mert annyira kedves gyerek egyébként, ha tud uralkodni magán, és nagyon sokszor tud...
Még Misi is megborult. Kedden az volt a baj, hogy Heni hozta el. Szerdán az, hogy miért nem a Heni, miért én. Ma sírt, és nem akart bemenni a csoportba. Már reggel kérte, hogy ne ő legyen az utolsó, őt vigyük először oviba. Mondta, hogy rossz neki, hogy egyedül megy. Hátulról előre ült, aztán kitalálta, hogy nem is akart, én vagyok a hibás. Aztán nem tudtunk ott parkolni, ahol szeretett volna, mert nem volt hely. Aztán kiderült, hogy átrakták a jelét másik szekrényre, na ott valami eltört benne, mély letargiába esett, aztán kiderült, hogy nem tudja hova betenni a kisfésűjét, mert levették a fésűtartót (valami szörnyű papírtörölközadagoló miatt, teljesen kiakadtam, minek fotocellásan adagolós papírtörölköző az oviban) és akkor elkezdett zokogni. Végül attól nyugodott meg, hogy bevihetett két játékot a csoportba. Nem túl logikus, de volt valami, amibe kapaszkodott. Mire Heniék beértek, addigra már nevetve szaladt ki, hogy jé, elfelejtette a nagy kiborulásban átvenni a benti cipőt :)

Ja, és a reggeli rémületemet nem is írtam. Nándi ment le a lépcsőn az emeletről és megbillent, a táska előreesett a hátáról, és legurult a gyerek a lépcsőn. Át a fején kétszer. Gyakorlatilag teljes emeletet lezuhant, ott előttem. Sikítottam, és azt hittem, soha többé nem fog felállni. Az a pillanat, amíg megmozdult, ugyanaz volt, mikor pár éve majdnem megfulladt a kolbászhéjtól a kezeim között. Ehhez képest nemcsak felállt, hanem ő vigasztalt engem, mert sírni kezdtem, és azt mondogatta, hogy ugye milyen ügyes, hogy nem is sír, és betapasztotta a számat, hogy én ne sírjak. Egy kis púp nőtt a homlokán, ennyivel megúszta. Hála érte...

Szóval így indítottuk az évet, én kivagyok, mint a bili füle, ma reggelre annyira fáj a torkom, hogy alig tudok nyelni, és reméltem, hogy péntek délután hazajövünk a fülészetről, és vége, de reggel megláttam, hogy délután 4-kor veni sancte az oviban. Egy pillanatra összeomlottam. De már jól vagyok. Majd szombaton pihenünk. Szombat délután lecsófesztivál, oda már jókedvünkből megyünk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Majdnem üres

a ház. Kiszórtuk őket. Vagyis ez most nem jó szó, mert otthagytuk ugyan az aprónépet, de szépen bekísértük a megszeppent Nándit, a boldog Rékát meg a nemistudom Misit. Nándi volt a fő attrakció, azzal, hogy ő elsős lett. Bevittünk mindent, amit kértek, mielőtt még elveszik belőle valami, ha már olyan nagyon igyekeztem, hogy meglegyen minden. Még tisztasági csomagot is, pedig az nem volt a listán, de tudjuk, hogy Nándi megbolondulna, ha nem moshatna szappannal kezet. A tavalyi campyolbakter fertőzésnek ez a nagyon pozitív hozadéka. Bár, amikor Misit üti azért, mert Misi nem mosott kezet, és hozzáért Nándi ruhájához, akkor emögé a pozitív mögé azért teszek egy kérdőjelet...
A lényeg, hogy ki kellett venni a csomagtartóból a babakocsit, mert nem fért be a három nagy iskolás-óvodás pakk, ágyneművel, technika dobozokkal, tornazsákokkal, papírzsebkendőkkel és a többivel. És persze nem lehetett az iskola közelében megállni sem, így aztán az utolsó percekben érkeztünk meg, és már csak az utolsó padban volt hely, de legalább a volt ovistárs-barát mellett, így a kezdeti megszeppenés kicsit oldódott. Nem is láttam még Nándit szerintem ennyire megszeppenve. Kipakoltunk, átpakoltunk, puszizkodtunk, elköszöntünk, még Rékához is sikerült beugrani egy puszira, és vittük Misit aki mostantól egyedül óvodás, és a névsorban 3 év óta először van csak egy a vezetéknevünkből, eddig mindig két gyerekünk járt oda. Kicsit izgult, de ügyesen bement. Ott is alszik ma, nagyon fáradt. Neki még kéne délben aludni, de nem tudom rávenni, az oviban meg kötelező, úgyhogy jobb neki ott. És könnyebb lesz meghallgatni az iskolásokat ebéd után.

Aztán jöttem haza a csendes Ábellel, és arra gondoltam, hogy milyen jó a csend, aztán arra, hogy de mennyire hiányoznak, és milyen borzasztóannagyon is lehet szeretni ezt a bűnbandát. És hogy kellenek ezek az idők nélkülük ahhoz, hogy legyen alkalom egyáltalán átgondolni azt, hogy milyen aranyosak, jók, kedvesek, és ne cáfolják még a gondolat közben azzal, hogy az egyik kiakad azon, hogy a másik ránézett. Mert az csak a felszín, és igaziból ők aranyosak, jók és kedvesek. És hiányoznak, és igaziból már vágnám a centit a következő nyáriszünetig. De inkább átgondolom, hogy délig magamat regeneráljam, vagy a lakást...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Startra készen

Mindkét iskolatáska bepakolva, minden felcímkézve az elsősnek névvel, minden átörömködve, fontos dolgok lélekre kötve, íróasztalok tanulásra kipakolva. Már csak a köpenyekre kell az iskola címerét felvarrni, és Rékának felpróbálni a tornacipőt, hogy a kisebbel, vagy a nagyobbal kezdjük-e az évet. És holnap évnyitó. Nándi ül majd az első sorban, mint kiselsős, a régi ovistársak, meg templomi ismerős gyerekek között, és tanulja majd, milyen is a nagyos élet. Izgulunk mind. Milyen lesz az első, milyen a harmadik, volt-e értelme a nyári gyakorlásnak, hogy megy majd a logisztika, a barátkozás, a tanulás, a programok és a többi. Ahogy nem tudtam, várom-e a nyarat, ugyanúgy nem tudom, hogy lesz most. De a nyár is milyen jól sikerült, ez is jól fog.

Azért még ma, a nyár utolsó napján megtartottuk - ígéretünkhöz híven még nyáron - Misi pót születésnapját, ami remekül sikerült. Annyira édes volt, ahogy pont azokat hívta meg vendégségbe, akik Nándi szülinapján voltak itt, és még két kisbarátját, hogy pont olyan legyen a buli, aztán pont nem olyan lett. De pont így volt jó, és Misi nevetett sokat teliszájjal, meg örült mindennek, a vendégeknek, kétemeletes, sokcukros csokitortának, az ajándékkeresésnek meg az ajándékoknak, a kólának, a jó időnek, a játéknak, a pörgésnek, a ráérésnek, Mindennek, ahogy szokott, mert végre megvolt az első saját jogú szülinapja. Igaz, öt hónapot kellett rá várnia, de legalább közel lesz a következő szülinap.
Nem is nagyon készültem játékokkal, vannak kiskutyák, jó idő, kert, régen találkoztak, gondoltam, minden megy magától. És úgy is volt, csak ahhoz, hogy PONT olyan legyen, kellett azért játszani is, úgyhogy elővettünk az én gyerekkoromból játékokat, és volt kacarászás meg minden. Szóval jó volt, nem volt feszített, és én is boldog voltam, hogy tudtam sütni tortát. Még ha segítséggel is.

És közben ez a kis egyfogú Ábel gyerek már nem hogy négykézlábra áll, hanem előre is vetődik, mint hasonmása és példaképe, a másik "páros", Nándi, és gyakorlatilag így, négy és fél hónaposan, bár lassan és megfontoltan, de céltudatosan halad előre, ahogy a bátyja is tette ennyi idősen. És szülinap ünneplés révén nagy mennyiségű lufival találkozott, amikkel nagy hangon kiabál, mi meg nevetünk rajta. És négy és fél hónap alatt egyetlen videó sem készült még róla, ami borzasztó, mert egyrészt elfelejtjük, másrészt látjuk a többieket, hogy milyen nagyon boldogok, mikor magukat látják picinek. Úgyhogy ez is az új élet része legyen majd szeptember másodikától. Hátha összekaparom magam annyira. Meg úgyis unja majd az Ábel a fejemet, szórakoztatnom kell, és akkor majd lesz időm fotózni is, mert úgyis ott kell ülnöm mellette, mert nem lesz szuper pótanyukája, a Réka, meg a bolond bátyjai sem.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

És mára

Még egy foga is nőtt észrevétlen, és még négykézlábra is állt. Vagy inkább feltérdelt-könyökölt.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

pillanatkép

Néha elhatározom, hogy most aztán írni fogok, de olyan szinten csúszik ki az idő a kezeim közül, mint talán még soha, pedig csúszott már jópárszor. Fogalmazgatom naphosszat, hogy hogy fogom majd megírni ezt vagy azt, aztán fél 10 van, végre alszanak, és azon kapom magam, hogy még pakolok, meg teregetem a reggel óta bennmaradt ruhát, én, akinek fektetés után ott esett ki minden a kezéből, ahol éppen volt. Mert ha már alszanak, akkor az végre felnőtt idő, és nincs olyan fontos dolog, ami nem vár meg holnap. Eljutottunk addig, hogy van, mert holnap sem lesz időm. Nem pihenek gyakorlatilag már semmikor, alig netezek, csak ha nagyon muszáj, amikor valamivel párhuzamosan lehet csinálni, mondjuk szoptatás meg altatás közben. Néha még akkor sem, amit lehet, halasztok, és reménykedek, ha elfeledkezek róla, akkor esetleg megoldódik magától. Napszámra nem beszélünk Gergővel, mert ő meg dolgozik akkor is, ha hazajött, két mondat, ül le a gép elé, és folytatja, ahol abbahagyta odabent. Déli alvás nincs, még déli pihenés sem. Miután megbolondultak a mesenézéstől, meg főleg Nándi a katonázástól (Age of empires, amit profi módon játszik), hétvégeken másfél órára redukáltam a teljes mennyiséget, ezzel magamat is megszabadítva minden kiszámítható nyugalomtól.

És most meg azon kaptam magam, hogy mindjárt öt hónapos Ábel, és még egy hónapfordulós beszámolót sem írtam... Pedig igazán nagyfiú lett. És mindjárt itt az iskola, és van egy hihetetlen nagyfiú Nándink, akivel éppen azt próbáljuk, hogy ahelyett, hogy rászólnék, puszit adok neki, mert annyira stresszeli a rászólás, mert stresszeli az iskolakezdés, és hogy kap-e majd sok feketepontot... Réka meg kész nő, és a boltban elkapott egy ismeretlen ismerős, hogy együtt táboroztak, és mennyire helyén van ez a kislány, és annyira jól esett, mert olyan sok küzdelmünk van, és nem mindig látom, hogy beérnének azok, amiket százszor el kell mondani. Misi meg egyedül lesz óvodás, nagyközépsős, izgul is miatta, meg várja is, és új óvónéni is lesz, és végre bepótoljuk a szülinapi buliját is szombaton délelőtt.

És nem is tudom, hogy várom-e a sulikezdést, ami azt is jelenti, hogy ősz lesz, meg hogy végre kiderül, hogy ki hogy működik az iskolában, hogy jók-e a logisztikai terveink. De igaziból akármilyen kevés időm van, úgy szeretem, hogy itthon vannak, meg nem lesz kevesebb időnk, mert Ábel kedvenc szórakozása az, hogy nagy kerek szemekkel bámulja, hogy hogyan játszanak a nagyok, és időnként röhög rajtuk. Mert ebben a nagy fárasztó, pihenésnélküli folyamatos tevés-vevésben az ad nagy erőt, hogy rámosolygok erre a kis hét kiló húszdekás kezet és lábat növesztett parízerre, és még akkor is visszamosolyog, ha éppen sír. Mindig és mindenkire mosolyog, válogatás nélkül örül minden kis apróságnak, és végtelenül kedves. Hetek óta hangosan is tud kacagni, ha csikizzük, és dumál, meg buborékokat fúj, és főleg dumál és mosolyog. Nagyon jó gyerek. És nagyon jó neki puszit adni, és nagyon jó, hogy nem hámozza ki magát az ölelésből, mert sürgős fáramásznivalója van. Mostanra viszonylag kiszámítható a napirendje is, alszik két kisebbet és egy nagyobbat napközben, közötte 2 órákat van ébren, és EGYEDÜL ALSZIK EL! Ez nekem nagy szám... Éjszaka kicsit összevisszábban intézi a dolgokat, de azt már megszoktam, hogy nekünk csak így megy. Legalább nappal rendben vagyunk. Ügyesen forog oda-vissza, sokat hasal, játszik, fog, és mindent szopogat. És mosolyog. Persze fényképezőgép érzékeny, de ma pont sikerült rávenni, hogy legyen mosolygós kép. Nagyon keveset fotózunk. Hiányozni fog az is, ha nagyobb lesz, meg ezek a beszámolók is. Van fogadalmam, hogy szeptembertől összeszedem magam... Nem vagyok benne biztos, hogy sikerül, de igyekszem majd. Sok vágyam van, amit szeptembertől időzítek. Remélem, elfelejtek néhányat, és magától megoldódik...



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Krupp 40 fokban

Nem gondoltam volna, hogy van.
Ahogy elküldtem a tegnap esti posztot, Gergővel beszélgettünk, még poénkodtunk is rajta, hogy Ábel valamivel gurgulázik. Aztán köhögött egy olyan nagyon ismerős, nagyon ijesztőt, és akkor már tudtam, hogy az nem valamivel gurgulázik, hanem máshogy nem fér el a levegő. Eléggé betojtam: honnan szerezzek hideg levegőt? Kaposváron vagyunk. A lakásban harminc fok, a hűtő semmit nem ért, a pincébe ültem le, ott 20 fok körül volt, igaziból az sem hideg, ráadásul ott meg a penészgombák, mi lesz, ha allergiás valamelyikre, és csak rosszabbodik a helyzet? És egyébként is, olyan pici, és még normál légzésnél is néha gondja van és hörög - dokinéni szerint valami hártya laza, nem értettem, csak megnyugodtam, hogy nem baj -, pár perc alatt beszűkülhet a légcsöve annyira, hogy nem kap levegőt egyáltalán. Észreveszem-e, ha veszély van? Nincs-e veszély máris?
Felhívtam a Madarász ügyeletét, mondták, hogy fél kúp mehet - Nándi és Misi miatt mindig van nálunk  - de ezzel párhuzamosan menjünk be a kórházba. Próbáljuk meg először anélkül, fél ampulla calcimuscot kapott - szintén alapfelszereltség - talán, mintha jobb, de mi lesz ha... Felhívtam újra az ügyeletet, elfelejtettem mondani, hogy gyógyszert szedünk, kúppal kompatibilis-e. Igen, de inkább menjünk be, kicsi, első rohamnál nem tudhatjuk, hogy reagál, stb... Megijedtem. Bementünk. Tudtam, hogy bennfognak. De azt is, hogy hazajövünk másnap, ha nincs értelme benn maradni.

Ábel cuki volt, nem volt hajlandó sírni, hogy bemutassa a kruppos sírást, a zárójelentésben benne van a felvételi státuszban, hogy gőgicsél, kacag. Mindenki el volt ájulva tőle, és mindenki szörnyülködött, hogy olyan a szíve, mint a vonat. Ott kapta meg a kúpot a sürgősségin, mire az osztályra felvették, már semmi baja nem volt. A sürgősségi doki azt mondta, szerinte nem is a kruppal van a nagyobb gond, hanem lehet, hogy összefüggésben a VSD-vel még hörgőszűkülete is van, mint halmozott fejlődési rendellenesség. Az osztályos orvos erre nem mondott semmit, mikor megemlítettem, csak határozottan diagnosztizálta a gégegyuladást. Szóval ezzel kapcsolatban még majd futok egy kört a dokinéninkkel, hogy mi a realitás.

A kaposvári kórház nagyszerű, légkondi,  24 fok, saját ágy minden anyukának a kiságy mellett, két kórteremnek egy saját fürdő, a folyosóra ablak és ablakos ajtó, így nem kell nyitva tartani, hogy belássanak a nővérkék, szóval nagyon jó helyünk volt. Nem is tudom, miért akartam hazajönni. Talán azért, mert 3-ig nem hagytak elaludni, aztán 5-kor meg már jöttek mindenfélével... És Ábelnek semmi baja nem volt már egy kis érdes légzésen és enyhe rekedtségen kívül, sem köhögés, sem takony, se kruppos sírás. Úgyhogy kértem, hadd menjünk haza, és lőn, el is engedtek.
Ma megyünk haza, estére otthon vagyunk. És akkor elkönyveltük, hogy Ábel sem úszta meg a kruppot. Azért remélem, nem lesz gyakori vendég, főleg nem negyven fokban.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ábelről

Lassan négy hónapos lesz, és szinte semmit nem írtam róla. És hogy fogom utálni magam. Képek is alig vannak, mert olyan bonyolult a fényképezés. Ráadásul nem lehet megörökíteni, hogy milyen, mert ha meglátja a gépet, kizárólag bambán hajlandó nézni a masinát...

Mik is voltak. Talán 5 hetesen kezdett el mosolyogni, és nagyon aggódtam egy darabig, mert nagyon nehéz volt kicsikarni egy-egy mosolyt. Ha egy nap kétszer sikerült, az jó nap volt. Persze rögtön vontam a párhuzamokat Rékával, aki ugye fél éves koráig így maradt, és azóta is, ha választani lehet, inkább sír...  Elég lelombozó volt, mikor egy jó kis hasfájós nap végén Ábel az aznapi egyetlen mosolyával egy feje mellett található koszos gyerekzoknit örvendeztetett meg. De aztán néhány hét múlva jött a változás, és most már mindig mosolyog. Kivéve, ha fényképezni akarom. De tényleg, sír, ránézel mosolyogva, és már vigyorog is, lehet, hogy közben sír tovább, vagy utána, de biztos, hogy tükör lesz. Mindenkinek két kézzel osztogatja a mosolyait, mindenki el van ájulva tőle, én meg boldog vagyok és büszke. Az az igazság, hogy végtelenül kedves baba. Nándi meg Misi is jókedélyűek voltak, emlékszem, hogy Misit a világ legboldogabb kisbabájának szoktuk hívni, mindennek örült - még mindig -, Nándit meg a legvidámabbnak. Nos, Ábel kedves. Kedvesen néz, kedvesen mosolyog, kedvesen fekszik és nézi a falat, kedvesen tűri, hogy nyaggassák. Mindent olyan kis kedvesen csinál.

Ezt az egy mosolygós képet sikerült csinálni a lassan két hónap alatt, ezt is úgy, hogy eldugtam a gépet, és mikor mosolygott, előrántottam és gyorsan elcsattintottam. Nem az igazi, de legalább mosolyog :)


Aztán jártunk még Dévény tornára is, mint kötelező elem, görbén tartotta magát, meg hát ugye én most már mindig viszem, ha szülök egyet, mégegyszer nem szivatom meg magam. De nem kellett sokat járni, talán 5 alkalom után el is engedett minket a néni. Ügyesen mozog, bár utált hason, nem is nagyon tartotta a fejét, csak sírt, amikor meg már tudta emelni, akárhányszor hasra tettem, megfordult a hátára, akár ötször is egymás után. Úgy tűnt direkt, de most meg nem fordul, ha elfárad a hasán, most már elvan úgy is. Oldalán is szeret feküdni, sokat nézeget úgy, ezt is önállóan csinálja már, felhúzza a térdeit, és eldönti magát oldalra. Első gyerek, aki szereti a zenélő forgót nézegetni, viszont nem érdeklik a csörgők. És az első, aki előbb nézegette a kezét, aztán tanult meg fogni. Pár napja ugyanis ügyesen nyúl és fog, bár még keményen koncentrál, mire elindul a keze, előtte már 2-3 hete ütögette az elé kötözött dolgokat. 

Mi van még? Fizikai paraméterei. Már csaknem 7 kg, a három hónapos státuszon volt 6660 gramm és 66 cm, ez van beírva a kiskönyvbe, kis ördögfióka. A szívecskéje miatt beszereztem egy mérleget, röhögtem is magamon, hogy így a negyedikre parázok be. Mindenesetre mi is mérjük naponta, 3-4 dekát szippant fel 24 óra alatt még mindig. Igazi kis töltöttzokni, és kezd fájni a derekam, bár igazán nem kell sokat cipelni, határozottan jó fej.  Mióta elmúlt a hasfájása, vannak jó napjai, amikor békésen elvan, nézeget, ütögeti a játszóhidat, néha rá kell mosolyogni, az elég neki, aztán szól, hogy álmos, akkor lefektetem és kész. Máskor dumálni kell vele. Azt nagyon bírja. Tényleg, ezt akartam még nagyon leírni, hogy igazi kis dumaláda. Nem kerestem vissza, mi volt a többivel, de nem emlékszem rá, hogy bármelyikkel ilyen jól el lehetett csevegni 2-3 hónaposan. Rendesen beszélget, sikongat, hörög, kacag, megvárja, hogy válaszolj, és mondja, mondja ő is. És nem beszél csak úgy a levegőbe, és nem vág a szavadba, hanem akkor szólal meg, ha rendesen partnerként kezeled. Szóval ezt is kedvesen csinálja, elmondja a magáét, meghallgat, válaszol. (gondolom kinövi majd, mint a többi) 

A szíve egyébként rendben van, kap gyógyszert, amit naponta háromszor kell beadni, ez elég nehéz. A reggel este rendben van, de a délit néha elfelejtem, mert pont alszik, amikor be kéne adni. Dokibácsi azt mondta, szerinte egy éves kora előtt nem lesz műtét, de nagyobb esélyt ad rá, hogy valamikor lesz. Azért én még reménykedek. A lyuk nem nőtt, a szíve viszont igen, szóval az arányok csökkentek, még ha az áramlás még mindig nagy is. Ábel kis vasgyúró, nem látszik rajta a betegség, és sokan imádkoznak érte, szóval azért én reménykedek.

Mi van még egy babánál? Alvás. Változó. Két alvás között biztos bír egy órát. Ha alszik 30 másodpercet, akkor az egy alvásnak számít, és újra indul az óra, és ezt képes ismételni, és így gyakorlatilag 3 órát is ébren lenni egyhuzamban. Néha elalszik evés közben, de nem mindig. Hason alszik, és gyakorlatilag egy fürdőlepedővel, mert a sima tetra pelus kevés, hogy összegyűrje az arcánál. Úgy tűnik, ő ehhez fog ragaszkodni, ez lesz az ő gyürije. Már most megnyugszik tőle: ha túl sok az inger, elkezd kiáltozni, kezébe nyomok egy pelust, szájába a cumit, és kapaszkodik bele, és fél perc alatt rendben is van. Az éjszakák is változók. Van még az is, amit írtam korábban, fárasztó és kiborító néha, de néha jobb, és most már többnyire a második ébredéséig a kiságyában alszik. Néha félek, hogy elalszom a fotelban szoptatás közben, elő is fordult már, de még nem esett ki a kezemből egyszer sem, hála Istennek. Nagyszülőknél olyan is volt már, hogy fél 8-ig tudtunk aludni, mert a nagyok nem ébresztettek fel, igaz 4 után már csak rövideket, de akkor sem kellett felkelni 5-kor, ami nagy ajándék. Otthon még babakocsiban aludt napközben, hason a mózesben, de most úgy néz ki, változtatunk, és menni fog a sima lefekvés is. Háton babakocsiban csak addig alszik, amíg mozog a kocsi...
A cumit egyébként én erőltetem, tartok tőle, hogy az ujját fogja szopni, ha egyszer megtalálja, és nagyon keresgéli, szóval erőltetem, hátha így marad. 

Ennyi jutott eszembe. Biztos van még. Próbálom megígértetni magammal, hogy legalább minden második nap írok majd megint, de egyenlőre nem megy. Azért igyekszem. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Férfiak egymás közt

Amikor Nándi a kakipuki témáról a lányok bugyijának tartalmára kattant át, vagy inkább bővítette a repertoárt, engem eléggé megviselt. Még a foskakaót is elviseltem az asztalnál kiabálás nélkül, mindössze kilátásba helyezve, hogy a vécécsészén fogok neki teríteni. Nagyon nehezen kezeltem viszont türelemmel, amikor altáji témákról akart velem behatóan beszélni, mondjuk az ovi öltözőjében, egy csomó apuka társaságában. Prűdség vagy nem, de ez nekem nagyon sok, közben meg sejtettem, ha erről egészében letiltom, mint tabutémát, azzal sem teszek jót. Aztán megtaláltuk azt a megoldást, ami talán Nándi egészséges fejlődését sem gátolja és kifogja a szelet a vitorlából - amit nem lehet, az mindig vonzóbb ugye, és túlzásba viszik... Szóval az lett a megoldás, hogy ezekről a dolgokról, mint kaki, fenék, stb, a lányok nem szeretnek beszélgetni, úgyhogy erről csak fiúk társaságában, és főleg: apával. És még csak nincs is benne ferdítés, ez így van.

És milyen jó megoldás lett! Több hetes intenzív szenvedés után kikerült a hatókörömből a kérdés, és Gergő igazán jó partner volt ebben, mindig meghallgatta őket, és így kábé egy hét alatt le is csengett a dolog. De addig rendszeres volt, hogy Nándi odaszaladt az apjához, gyorsan elhadarta vagy 30-szor, aztán rohant vissza játszani. Jó, hogy apjuk akkoriban itthonról dolgozott, és mindig rendelkezésre állt... A kedvencem, mikor Misi állt be a dolgozó apja mellé az ajtófélfának támaszkodva, és elgondolkozva azt mondta, hogy "Apa, veled beszélhetek a puncikról... De nem akarok. "

És hogy hogy jutott eszembe most ez? Volt nálunk sütögetés, Heniék voltak, akikkel nagyon sokat járunk össze, ovistársak is a hatból öten. Az arányok három fiú, három lány volt. Misi ment Gergővel vásárolni, és beszerzett az összes fiúnak "gyereksört" is (alkoholmentes, gyümölcsös). Miután kiosztottuk, nagy lelkesen elhajtották maguk körül a lányokat, leültek körben a medence helyére, és "punciról és kakiról beszélgettek" (értsd: kimondták magát a szót) sörrel a kezükben. Mert az olyan férfias.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

alváson innen

Néha úgy érzem, begolyózok. Lehet, hogy már túl is vagyok rajta, de időnként annyira kimerültnek érzem magam, hogy azt gondolom, pillanatokon belül sikítozva fogok rohangálni, esetleg még dobálok is valamit, vagy fára mászok és leveleket rágcsálok. Vagy a fáról dobálok.
Most éppen Ábel borít ki egy különösen fárasztó nap végén, úgyhogy annak érdekében, hogy ne történjen valami végzetes, inkább írok.
Értem én, hogy a babáknak a dolgok egymásutánisága ad biztonságérzetet. De kérdem én, miért érzi magát attól biztonságban, hogy fürdés után alszik egy kicsit, majd felébred, és boldogít? Általában 9-ig. Próbáltunk későbbi fürdést, de csak azt értem el vele, hogy később alszik el. Reggel ugyanez. Mit reggel??? A 2. evés után felébred, és onnantól nem tud aludni. Vagyis valamennyit igen, de kizárólag a mellkasomon, és folyton tekeregve, ami csak egy fokkal jobb a nemalvásnál, a gerincem szerint pedig még rosszabb is annál. Általában 3 óránként ébred, ami azt jelenti, hogy 9-3 között tudok aludni, fél óra megszakítással, amíg szoptatom. Ami fekve nem megy, mert túl sok levegőt nyel, és rosszabbul alszik. És a legritkább esetben tudok azonnal elaludni, ahogy letettem. Tehát nem tudok 5 óránál többet aludni egy átlagos éjszakán, ami azért gáz, mert nekem 6 óra kell ahhoz, hogy ember legyek. Akár óránkénti keléssel, de az alvással töltött idő legyen 6 óra. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy elájulok délután, néha már reggel is, mire megreggeliztetem őket, kétszer már kávét is ittam, én, aki rosszul vagyok a kávétól... Reméltem, hogy vége lesz a hasfájással együtt ennek is, és lesz egy csudajólalvó gyerekem, aki csak háromóránként kel, de úgy néz ki, a hasfájásnak vége, ez meg maradt.
Van most a hátam mögött jónéhány olyan este, hogy társas életet éltem rokonaimmal meg Gergővel, ez méginkább hátrányos helyzetbe sodort. Meg az is, hogy elvállaltam, hogy fejek egy babának, akit örökbefogadtak. Nos, erre naponta egyszer van érkezésem, este, lefekvés után. Megyek is, mert végre alszik a legkisebb, aki túlélte az estét, összerakom a fejőt, aztán nekiesek.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Volt egy mondat

Gyakran csak akkor vesszük észre, hogy valamink volt, amikor már nincs. Még akkor is, ha az nagyon feltűnő. Begyűjtöttük Rékát 1-kor, és 13.15 perckor már át is gondoltam, hogy szerda reggel óta nem hangzott el a "ne ordíts!" mondat, a két napban viszont nem is gondoltam rá, hogy milyen csend van. Azóta viszont visszaállt a régi rend, és kétpercenként. A két napos nagy csend után olyan volt időnként, mintha pöröllyel ütnék a fejemet, de igen jól szórakoztunk, végigtársasoztuk hármasban az egész délutánt. Ábel meg időnként rémülten pislogott, de úgy tűnik, gyorsan visszaszokott a zajhoz, egyszer sírt fel álmában egy különösen hangos sikítva röhögés közben, de egyébként simán aludt.

Meg is állapítottam, hogy milyen hálás lehetek érte, hogy Ábel igen hamar rájött, hogy ezt a hangerőt ő túlordítani nem tudja, ezért nem hangosan, hanem végtelenül szomorúan sír, ami talán még hatékonyabb módszer is. És ez azzal jár, hogy első gyerekünk, aki egyáltalán nem alszik a kiságyában, mert félek tőle, hogy nem hallom meg, ha sír éjszaka, én fáradt vagyok, a bébiőr meg nem is kapcsol be, amíg be nem hergeli magát, annyira közel meg nem akarom tenni hozzá...

Szóval ez van, nagyon kíváncsi vagyok rá, Nándi milyen állapotban jön haza (fél 10-kor ér be a vonatjuk...), eddig két együttműködő, kisimult gyerekem van, meg egy harmadik miniatűr, akinek tökmindegy. Kicsit tartok tőle, hogy neki kissé kevésbé tett jót az alkalmazkodós tömegtábor és rengeteg inger és nemalvás, mint a többieknek a 100%-os figyelem. De csodák még vannak. Meglátjuk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Új helyzetek

Az van, hogy szanaszét van a gyerekek fele. És ez nagyon fura, bár valahol meg nagyon jó.
Réka nem jött haza velünk Óvárról. Fő érve az volt, hogy kisnyuszik születtek, akik pont akkor bújtak elő a fészekből, és hát hihetetlenül cukik voltak, tényleg. És ő már elég nagy hozzá, hogy megsimogassa őket anélkül, hogy meglógnának, meg bajuk esne. Szóval maradt nyúlpásztornak. Örültem neki, hatalmasat változott, mióta szünet van, és nagyon nagy szüksége van arra is, hogy kicsit nagylány, önálló lehessen, és ne a kisebb tesók határozzák meg, hogy miket csinálhat, hanem igazi, nagyos dolgokra is legyen lehetősége. Úgyhogy most minden nap úszni megy, egyedül átmegy a papírboltba, nézhet sok mesét, barkácsolnak papával, kapott babaágyat, meg ezer dolog még, amiből nem jutna neki, ha itthon lenne. Jutna más, de ezek olyan mások, és ez jót tesz neki biztosan.

Nándi ovis táborban van, 3 napot a testvéroviban, Gyömörén. Őszintén szólva én nem örülök ennek. Ez biztos az én hülyeségem, de nem értem, miért kell elvinni a 6 éves gyerekeket több napra, néhány óvodapedagógussal. Tudom, hogy nagyon vigyáznak rájuk, és fantasztikus élményekben van részük. Talán a szülői lelkem lázad azellen, hogy vadidegeneknél, vadidegen helyen van a gyerekem egy csomó számomra idegen gyerek társaságában, olyan felügyelettel, akikről tudom ugyan, hogy szeretik a fiamat és nagyon megbízhatóak, de nem ismerem őket sem. Szerettem volna, ha nem megy. Annak idején áprilisban meg is beszéltük, hogy nem megy, nem volt kedve, én meg boldogan jóváhagytam. Aztán mikor meg kellett mondani véglegesen, hogy megy-e vagy nem, akkor megmondta reggel G., hogy nem megy, délután pedig Nándi azzal jött, hogy de ő nagyon szeretne menni, mert az milyen jó lesz. Hát, nyeltem egyet. Nem vagyok az óvónéniktől ilyesmihez szokva, bár helyzet sem volt még, igaziból reménykedek, hogy valamelyik gyerek beszélte rá, és nem az óvónénik. Nemet már akkor nem akartam mondani, az összes végzős ovis megy ilyenkor, ez egy hagyomány, mint az, hogy a ballagás előtti napon a ballagó gyerekek az óvódában alszanak éjszaka. Nagy kaland, hiszen nagyon izgatja a fantáziájukat, hogy mi történik ott, miután mindenki hazamegy. Hát, kipróbálhatják. :) Ez ellen nincs kifogásom, bármikor érte tudok menni, ismerik a helyet, a társaságot, minden kiszámítható, és csak egy éjszaka.

A két kisebbel vagyok itthon, és hát jót tesz. Ábelnek mindegy, de Misinek nagyon kellett némi anya. Az elviselhetőség határát súrolta, és néha alulról, néha felülről... Amilyen tüneményes volt Ábel születése előtt, olyan kibírhatatlan lett utána. Ami érthető, de akkor is.
Olyan dolgokat csinálunk, amit nem lehet a testvéreivel. Pl. elmentünk a 3 km-re levő játszótérre, ő bringával, én babakocsival. Haza vonattal jöttünk. A tűző nap nem esett jól, de a séta igen. Baktattunk és dumáltunk, jó volt nagyon. Ez három bicajozó gyerekkel rémálom lett volna. Vagy azt játszottuk, hogy eltörött a lába, és betekertem A FÁSLIVAL. Ez 3 gyereknél kivitelezhetetlen. Betekerem gyerek1-et, a többi követeli, hogy neki is, gyerek2 következik, majd gyerek3, de gyerek1 már nyavalyog, hogy ő 5 mp-el rövidebb ideig volt, megint ő jön, gyerek3 elfut, hogy ne lehessen levenni, elvégre nem vár már senki, így már gyerek2 is méltatlankodik, és amíg gyerek3-at elkapom a másik kettő összeverekszik azon, hogy ki és mennyi időt következzen. A vége az, hogy mindenki sír, a fásli és az én idegeim rongyokban, és senki nem érzi jól magát. Úgyhogy nincs fásli, csak valódi fájdalomnál. És amikor Misi az egyetlen gyerek
Aztán felemelő úgy társasozni is, hogy senki nem sértődik meg, hanem egyszerűen elunja, és abbahagyjuk. Illetve ha hirtelen megváltoznak a szabályok, például arra, hogy Misin kívül senki sem dobhat, vagy hogy a sárga sapkás csirkék nem mehetnek be a célba, vagy a kacsa felváltva vadállat meg háziállat, akkor sincs gond, mert a lényeg a játék. Adhatok nutellás kenyeret reggelire, vagy két fagyit délután, mert rendkívüli a helyzet, és senki nem fog holnap reklamálni, hogy de tegnap is lehetett, úgyhogy ez már új status quo. Játszótérről hazafelé akár megállhatunk egy másik játszótéren is, mert senki nem kezd el óbégatni, hogy már nagyon szeretne az otthoni játékokkal játszani, vagy kakilni, vagy egyéb olyan dolgot tenni, amit csak otthon lehet, és azért is, mert az, hogy megvacsoráztassam az itthon levőket, kb. 10 percet vesz igénybe mindenestül. Nem kell összeterelni, teríteni, újra összeterelni, kicserélni, átrakni, megkeresni és a többit.
Azért az kicsit szíven ütött, mikor Misi mondta, hogy játsszunk, és közben folyton Rékának hívott. Rájöttem, hogy szoktunk társasozni, mesélni, birkózni, mesét nézni, összebújni, főzni, meg hasonlókat, de játszani nem szoktam Misivel.

Szóval ezek vannak. Nyaralunk, itthon. Még van majdnem egy teljes napunk, így négyesben, megkértem Gergőt, jöjjön ma haza ő is korán és csináljunk valamit, hogy apából is jusson neki, tegnap gyakorlatilag nem találkoztak. És valahogy kéne a többiekkel is ilyen. Majd talán, egyszer. Most örülünk ennek.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Réka mondta

Réka:
Anya! Milyen állatnak örülnék szerinted legjobban a 10. születésnapomra? Addig már csak két év van hátra, és az pillanatok alatt eltelik. El kellene döntenem...


később apjával
- De tényleg milyen állatot?
- Krokodilt?
- Ilyen picit, ami nem nő nagyobbra?
- Nem, mind megnő, négy és fél méteres lesz, bárányokat eszik, és kitúr az ágyadból.
- Á, az nagy felelősség!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Minden elmúlik egyszer

Az eltelt 12 hétben nagyon sokat gondoltam arra, hogy milyen nagy ajándék is ez nekünk, hogy kaptuk ezt a kis Ábel gyereket. A szülés után a legnagyobb félelmem az volt, hogy hogy fogok elbírni négy gyerekkel, és hát nem megy mindig, ennek ellenére most már teljes mértékben megértem azokat, akik hatot meg nyolcat, meg akárhányat is vállalnak.

Nem is tudom, hogy lehetne megfogni, leírni ezt a békét, örömöt, nem tudom mit, ami van, annak ellenére, hogy néha habzó szájjal ordítok valamelyik gyerekkel, mert már megint összevesztek azon, hogy ránézett a másik.
Az a tudat, hogy minden elmúlik, kézzelfoghatóbb lett. A nagyoknál egyszerűen túlélni próbáltam a nehézségeket, kivárni, amíg elmúlik, örülni annak, ami jó. Most is nehéz, haj, néha de mennyire nehéz négyfelé szakadni, feladni azt a keveset, amit az ember az elveiből megtartott, de valahogy kevésbé számít. Mert elmúlik. Tutira elmúlik a nemalvás, és lehet, hogy két év múlva, két év pedig elrepül egy pillanat alatt. Nem értem, mi a baja? Csak egy év, és már mondja majd a magáét, mutogat, megérteti magát, és mennyi egy év? Mindjárt kúszik, mászik, jár, két-három-öt-tíz hónap, mennyi az? Hiszen most született Réka, csak ordított nonstop, még kartondobozban is aludt egy ideig, és tessék, harmadikba megy, az ágyában alszik és beszél, beszél, beszél...
Nézem az óriásira nőtt Misit, és boldog vagyok, hogy lesz még ekkora gyerekem, mert tudom, hogy elmúlik. De az az önfeledt guruló, görgő kacagás az elmúlik, mert az csak ő, úgyhogy ha nevet, akkor annak minden másodpercét ki kell élvezni, akkor is, ha éppen a plüssjátékokat repteti le az emeletről, és tudom, hogy úgysem fogja összepakolni. Ahogy Réka színészi játékából is idegesítő kamasz-allűr lesz nemsokára, és Nándi sem fogja elmélyülten rajzolni a katonás rajzait óraszám. Nem kell majd játszani velük, nem kell majd velük aludni, nem kell ölbevenni őket. Ijesztő. És azzal, hogy itt van Ábel, és minden pillanatával, amivel ismétli a múltat,  azt veri  a fejembe, hogy elmúlik minden, minden, minden. Úgyhogy élvezem, sokszor még azt is, mikor hülyeségen veszekednek, bár az nem fog elmúlni, magamról tudom :) . Annak ellenére sajnálom, hogy Ábel már nem pici, hogy úgy néz ki, lassan kimászunk a hasfájós-ordítós korszakból. A boldog sóhaj mellett, hogy könnyebb lesz, ott van a szomorú sóhaj is, hogy vége, elmúlt, nincs több nyiklő-nyakló robot-babám, az icipici ruhák zsákba kerülnek, és egyáltalán nem bánom, hogy ez a gyerek főszabályként csak a mellkasomon vagy babakocsiban tud aludni. És olvasok örömmel fél-egy órát is a nagyoknak, meg nézek velük mesét is, századszor is, ha kérik. Csak a pónizás nem megy. Talán azt nem is bánom, ha elmúlik...


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Háztartunk

Amikor kézzelfogható közelségbe került a nyári szünet, hol féltem, hol örültem neki. Örültem, mert a reggeli verkliből kikerülünk, féltem, mert egyszerűen még úgy sem bírtam a dolgaimmal, hogy nem voltak itthon. Úgyhogy szépen tervet készítettem, ahogy ez már nálam lenni szokott, csak hogy legyen mitől eltérni.

Tegnap családi kupaktanácsot tartottunk, aminek köszönhetően megtudtuk azt is, hogy miért is kupaktanácsnak hívják - mert pipázás mellett hoztak nem igazán fontos döntéseket, és a pipának van kupakja :) -, és ami keretein belül megbeszéltük, hogy segítségre van szükségem, és vannak feladatok, amiket a nyár miatt sem hagyhatunk el. Szóval nagy lelkesen összeállítottunk egy napirendet, amit mindenki aláírt, hogy elfogadja, és kiraktuk a falra. És ebben a napirendben benne van a házimunka is és egy kis tanulás is, illetve este tartjuk továbbra is a fél óra olvasást, könyvnézegetést. Megbeszéltük, hogy hova kerüljenek ezek, így reggel van a házimunka, és a déli villanypásztor után a tanulás. Az olvasás maradt este, aminek én nem örülök, jobb lett volna ez is a déli időszakban, amíg meleg van. Rékának matek és írás feladatokat adok, Nándinak logopédiázni kell, kb. 30 perc ez is naponta.

Összegyűjtöttük a gyerekek által elvégezhető feladatokat, és minden napra választhattak 1-2-3-at, és reggel, délben, este is mindig másik gyerek a "napos".  Csináltunk egy óriási táblázatot, amibe beírtuk ezeket, ez is kint van a falon, elég magasan, hogy Misi mérgében ne tudja letépni :) Megterveztük és beírtuk, mit főzök a héten, így elfogadták a kaporfőzeléket is, a leveseket is, ami ellen ment a lázadás eddig. Mert ott a szilvásgombóc és a palacsinta is. Máskor is van, de nincs rá bizonyíték :)
Az esti szobaelpakolás is bent van a napirendben, a házimunkán túl, és újraindítjuk a versenyt: a felnőttszoba vagy a gyerekszoba-e a rendesebb. Akinek vasárnap délutánig többször nyer, az kívánhat valamit a másik csapattól. Majd úgy intézzük, hogy ne dőljön el a dolog már csütörtökön, legyen kedvük pénteken és szombaton is pakolni. Terv szerint jövő vasárnap újra kupaktanács, és megbeszéljük, hogy ment, jó-e így, mit változtassunk, de addig akkor is így csináljuk, ha nem jó.

Egy nap telt el. Klasszisokkal jobb így a házimunkát csinálni, még ha 2 óra alatt száradt is fel a fürdőszoba, egy óra alatt a lépcső - amit pluszfeladatként vállalt Nándi, nem is kellett volna neki - és újra fel kellett seperni az asztal alatt. De még így is lett időm meggyet magozni, rétest tekerni, meggyes piskótát sütni. Igaz, a nekem beírt ruhahajtogatás még nincs meg, mert az emeleti feladat, és ott még nem tudtam időt tölteni. Az is jó, hogy nekem is fel vannak írva feladatok, amiket ha megcsinálok, elégedett lehetek magammal, illetve nem felejtem el...

Szóval ezt terveltem ki, és jó volt ma, hogy működött. Remélem, fog is. Misi a gyenge láncszem, amilyen segítőkész volt Ábel születése előtt, olyan partizán lett belőle azóta, igazi kis ellenálló, ráadásul aknamunkát folytat, de ma némi gondolkozás után összehordta kupacba a szétdobált ruhákat.
Legjobban annak örülök, hogy nem jutalomért csinálják, hogy én kibírom fenyegetőzés és manipuláció nélkül, puszta szeretetből teszik meg a feladatot. Kíváncsi vagyok, meddig tart...


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Túléltük...

... a szünidő első napját. Amit a gyerekek nagyon vártak, én meg hol igen, hol nem. Nagyon utáltam már a hajnali meg esti hajcsárkodást, a rutint, meg a többit. Viszont a nap nagy részében nem kellett a problémáikat megoldanom, illetve elég távol voltak egymástól ahhoz, hogy megöljék egymást. De sebaj, jó az, ha változik a probléma, legfeljebb majd várom a szeptembert is.

A Gondviselést ezúttal is csak áldani tudom, mert úgy keverte a kártyákat, hogy az eddig kizárólag a hasamon alvó 2 hónapos ded ma délelőtt 2 órát szunyáljon a saját hasán, anélkül, hogy alatta feküdjek vagy folymatosan tologassam a babakocsiban. Így amikor Misi azért vinnyogott, mert Réka miatt borította ki a teát, Réka visítva magyarázta, hogy nem lehetett miatta, mert 5 méterrel arrébb volt (tényleg), Nándi pedig azért zokogott, mert miközben limonádét csinált magának, kiöntötte a citromlét, nem tudott beszállni, és ezért szörnyen hálás voltam. Szóval emlékeim szerint nem volt olyan pillanata a napnak, amikor mind a négy együtt panaszkodott volna, csak a három különböző variációi. Én kétszer ordítottam csak, amiért határozottan büszke vagyok magamra. Még a szemrehányó szentbeszédekről le kellene szoknom, és egészen elviselhető szülő lennék...
Ábel egyébként határozottan anyabarát lett így a vakációra, többször is elnézegetett fél órát, illetve úgy árasztja a végtelenül kedves mosolyát, hogy a legnehezebb pillanatokat is meg tudja szépíteni, pedig ezelőtt egy jó héttel kifejezetten aggódtam, hogy megint egy pesszimista gyerekem lesz, aki fél éves koráig nem mosolyog. És konkrétan kinnfelejtettem a cseresznyefa alatt, ahova betettem a pihenőszékben leveleket nézegetni, Réka szólt, hogy ott ne hagyjam...

Meglátjuk, mi lesz. Egyenlőre még túl sok dologra kell nemet mondanom Ábel miatt, ez nem jó. A gyerekek most nem lekenyerezhetőek egy kis meseolvasással vagy 2 perc pónizással. Minden nagyobb lélegzetű, több idő kell nekik egyszerre. Meg bringázás, meg medencézés, meg mittoménmi. Ami most nem megy.
A  háztartás nem ment akkor sem, mikor nem voltak itthon, és a fejünkre nőttek az elmúlt fél évben attól, hogy többször engedtünk, csak hogy nyugalom legyen. Úgyhogy most keménykedek, korlátokat emelek, ősi törvényeket állítok vissza a történelemre hivatkozva, sőt felülbírálom a nálam ebben a tekintetben gyengébb Gergőt, ami nálunk nem szokás (Apa a legnagyobb főnök itthon, én csak a második vagyok), de különben nem fogunk működni. Ezen a héten még teljes szabadság, jövő héttől napirend lesz, amiben lesz minden nap kevés tanulás, olvasás és házimunka is. Nyilván beépítve minden oda, ahol van helye meg ideje, és nem a játékból zökkennek ki vele. Miután mondtam nekik, hogy lesz családi tanács, hogy ezt megbeszéljük, komoly tervek készültek gyerekrészről is, apróbetűvel említve a számomra fontos dolgokat, náluk a medencézés, katonázás, játszás, bunkerépítés, szaladgálás töltötte be a lapot :)

A mai nap mérlege azért elég jó. Első és legfontosabb: mindenki túlélte, kisebb sérüléseket azért mindenki szerzett, még Ábel is, akire Nándi lépett rá. Reggel volt némi hiszti, volt 2 felé egy rövidebb, aztán vacsi előtt megint egy nagyobb, mindegyiken aludt Ábel, volt ebéd, még ha csak gofri is, sikerült mosnom és teregetnem is, és egy ruhakupacot eltüntettem, meg egy nagy kupac játékot a lépcső alá.
Holnap többen leszünk kettővel. Optimista vagyok.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A fáradtság fokozatai

Úgy 3-4 éve sokat csodálkoztam rajta, hogy még élek: igaz az, hogy nem kapunk nehezebb terhet, mint amit elbírunk, bár gyakran előfordul, hogy úgy érzem, itt a határ. Nehéz visszarázódni a nemalvásba, úgy, hogy jutott csomó átaludt éjszaka, sőt, még 8 óra alvás is az elmúlt évben. Alapvetően nem rossz, mert vannak jobb napok, meg rosszabbak, és nagyjából arányosan váltják egymást, de elég rosszul viselem az este 5-9-ig tartó sírást, és nagyokat sóhajtozok, mikor a második ébredés 3 felé várható, mert a második ébredéstől, legyen az akármikor, nincs alvás, legalábbis nekem. Rendszeresen kelek fel végleg négykor, legkésőbb ötkor, de nem ritka, hogy kettőtől nem alszom. Nekem 6 óra alvásra van szükségem, akár 10 részletben is ahhoz, hogy ember legyek. Ritkán jön össze mostanában, szóval eljutottam egy jó kis fokozatra.

Elvesztettem Misit.

Elvoltunk gyereknapon, lufit hajtogattam, közben a három gyerek háromfelé, szerencsére Ábel még nem mozog, ő rámkötözve lógott.  Gergőnek határideje volt, nem tudott jönni, mikor elvállaltam, még úgy volt, tud vigyázni rájuk. Kicsi volt a rendezvény, sok az ismerős, nagyjából szemmel tudtam tartani őket, csak rosszul éreztem magam. Aztán elfogyott a lufi, és mentem körbe-körbe, hogy lássam, hol vannak, mit csinálnak, meg beszélgettem. Egyik körben nem találtam Misit. Basszus. Mentem még egy kört, sehol. Kérdezem az ismerősöket,  többi gyereket, már vagy negyed órája senki sem látta.
Lassan kezdett felmenni az adrenalin, szédültem, összeugrott a gyomrom, valaki elvitte a Misit, vagy elindult egyedül haza, vagy valami baja lett, mit csináljak most?
Aztán beugrott. Tényleg elvitte valaki Misit. A barátnőm, akit megkértem 10 perccel azelőtt, hogy elkezdtem keresni a gyereket.

Tényleg alvásra van szükségem.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Felszabadultam....majdnem...

Ma megvolt az utolsó vizsga az ökomama képzésen. Ebben a félévben a 21. Vagyis ez volt az egyetlen vizsgám, minden más beadandó volt, a legtöbb 1-2 óránál több munkát nem is igényelt, de ez volt a legutolsó. Már pontosan emlékszem rá, hogy miért is jelentettem ki annak idején, ezelőtt 10 évvel, hogy soha többet nem akarok iskolába járni, ez megspékelve a terhességgel, szüléssel és újszülöttel... Szóval soha többet nem akarok iskolába járni, DE TÉNYLEG. Még meg kell csinálni egy ppt-t a szakmai dolgozatról - ami katasztrofális szerintem -, és aztán lesz egy védés, és vége. 


Itthon ennek megfelelően kaotikus a helyzet, azt hiszem, kijött rajtam egy fajta depresszió, úgy érzem, kicsit összecsaptak a fejem felett a hullámok, és nem látom, hogy mászok majd ki ebből. A gyerekek a fejünkre nőttek, Gergő éjjel-nappal dolgozik, a lakás állapotától sírni tudnék, már ahhoz is két nap takarítás kellene, hogy egyáltalán beengedjek egy takarítónőt, és utálom magam, mert kövér vagyok, és mert mindent elfelejtek. Leégettem a levest. Szénné. Levest. LEVEST. És még ezeken kívül is van jónéhány dolog. 

Persze közben tök jó is minden, ha sikerül ezekről elfeledkezni. Réka tündéri volt, úgy egy hónapja mentünk valahová, megálltunk a piacnál, és beugrottam paradicsom palántákat venni, Réka is jött. És ahogy mentünk, kézenfogva, elkezdett ugrándozni, és azt mondta, hogy olyan jó, hogy végre újra lehet velem sétálni, hogy ennek annyira örül, hogy szikrázik a szeme a boldogságtól. És tényleg. 
És az én szemem is szikrázik, hogy végre mozgásképes vagyok, hogy el tudom intézni a bevásárlást - persze csak ha van időm - hogy elmehetek a gyerekekért, hogy el tudok menni bodzavirágot szedni, a gyereknapra, és lufit hajtogathatok, meg hogy süt a nap, esik az eső, és részese, nem csak szemlélője vagyok ennek. Az meg, hogy tele a nagy kocsi gyerekekkel, hihetetlen jó érzés. Meg amikor megyek át a sulitól, és az egész középső sort betöltik a fiúk, az is. 

Olyan sok dologról akarok írni, remélem, most már lesz rá időm. Lett volna biztos  eddig is, csak lelkiismeretfurdalásom lett volna tőle... Na, mindegy. Talán Ábelről pár szót. A szívecskére kapott gyógyszert, mert elkezdtek tágulni a szívüregek, de már csak két hónap múlva kell kontrollra menni. Ami jó. Kicsit aggódtam, mikor az egyik kontrollnál a dokibácsi ugyan azt mondta, hogy minden rendben, de a mobilszámát ráírta a vizsgálati lap hátuljára... Délután már a dokinéninknél voltunk, hogy mondja már meg, van-e aggodalomra ok, de nem volt :) 
A csipája kinyílt a legénynek, egyre többet van ébren, és hát ugye hasfájós, mert mi csak ilyen gyereket tudunk gyártani. Klasszikus kólikás, este 5 és 9 között ordít, kisebb szünetekkel. Ma azt hittem, megtörtem a varázst, mert 8-kor elaludt, de aztán fél 9-kor újrakezdte, és negyed 10-ig nyomta. 
Sutba vágtuk a "minden gyerek a saját ágyában alszik el, aztán jöhet, ha már a felnőttek is alszanak" dolgot is. Nem kivitelezhető. Mire 9-kor elalszik, már én is. Felesleges átvinni. Nincs tuti altatási mód sem, nem alszik el magától, esze ágában nincs. Viszont ő az első gyerekem, aki szeret a mellkasomon feküdni. Van, hogy éjjel is úgy alszunk, mert máshogy nem megy. Éjjel ugyanis a második ébredése után már nem tud rendesen aludni. Ha nincs szerencsém, akkor ez 3 felé van, ha meg szerencsém van, akkor 5 körül. Vannak zsinórban összesen 3-4 órát alvós éjszakáim, meg 7-8 órások is. Szóval minden nagyon változó, ahogy ez már ilyen piciknél lenni szokott. 

Na, itt tolonganak a gondolatok bennem, hogy miről akarok írni, de asszem, mégis inkább alszom. Lesz még idő mindenre. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Életjel

Nagyon szeretnék írni, csomó témám is van, de... Nem csak Ábel, akinek kinyílt a csipája, és nem kell aggódnom, hogy esetleg fáradékony, hanem a végét járja a suli is. Még van hátra 5 beadandó és 2 vizsga máj. 27-ig, és a záróvizsa a végére, és nekem is nyári szünet. Addig két kép. Mert azt is keveset csinálunk, pedig kéne...


 Tanítják a rosszra, látszik, hogy jó tanítvány lesz... 



A 4 évvel ezelőtti kupac nőtt egy kicsit :) 




  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Kéthetesen mindenki


Végre összegyűjtöttem egybe a képeket, amin mindenki kicsi. Igyekeztem jellemző képeket találni, amilyennek leginkább láttam őket két hetesen. Ábelről a legelső kép a legjellemzőbb, általában ezt az homlokráncolós pofit vágja, de ha bizonyos arcait szedjük elő, bizony összekeverhetők :) Nekem az orra miatt leginkább Nándira hasonlít, de Misivel is vannak pillanatok.. Asszem, kéne csinálni alvós-képes összehasonlítást is... Ja, és a négyből ő az első, aki nem barna szemmel született, hanem sötétszürkével. Most várjuk, mi lesz belőle. Valószínűleg barna :)


Réka


Nándi

Misi


Ábel

Ezen jobban látszik, hogy tesók -szintén Ábel, bár már 3 hetesen







  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Már emlékszem...

... miért is szoktam én meghízni szoptatás alatt. Folyamatosan tömném magamba a szénhidrátot, hogy nyugodt legyek, csak az tart vissza, hogy muszáj lefogynom olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, hogy a hátam rendbejöjjön.

Anyukám hazament tegnap reggel, így majdnem egyedül maradtam. Azért nem egyedül, mert Réka megbetegedett, így ő is itthon van, csak hogy egyszerűbb legyen az élet. Nem komoly, lázas volt egy éjszakát, náthás, meg torka fáj.
És ahogy az már lenni szokott, ahogy kihúzták a lábukat az ajtón, Ábel, aki bár éjszaka fél 2-től nem nagyon hagyott aludni, reggel az indulásig békésen nézegetett, elkezdett nyűglődni, és gyakorlatilag csak rövid időszakokra hagyta abba este 9-ig. 10-15 percekre tudtam letenni, többnyire csak a hasamon tudott aludni is. Ja, és ahogy hazaértek a fiúk az oviból meg melóból, felpattantak a szemei, és békésen nézegetett majdnem a fürdésig. Úgyhogy sikerült ebédelnem is úgy fél 6 felé. 7-től  fél 9-ig viszont folyamatosan ordított, egy-egy percre elaludt, aztán folytatta. Mindent kipróbáltam, ami a másik három gyereknél valaha is bevált, kezdve a becsomagolástól a bőrkontaktusig, végül a kendő segített, csak elég kicsi kendőt kaptam kölcsön, nagyon bénán tudtam felkötni. És egyenlőre a kendőzés végszükség esetére jó csak, valahogy még nem vagyok alkalmas rá kifejezetten.
Az esti fél hetes evés után egyébként Ábel nem volt hajlandó elfogadni a kaját, csak sírt, azután viszont, hogy egy órát aludt rajtam, és le mertem tenni, húzta még a lóbőrt fél 2-ig... Ami azt jelenti, hogy 7 órát bírt ki evés nélkül...
Én pedig találgatok. Azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy megint szuperbőgős gyerekem lett. AZ nem lenne igazságos, hogy a négyből három folyamatos foglalkoztatást igényel. Úgyhogy ráfogom a szélre, az eperlekvárra, arra, hogy hiányzik neki a nyüzsi, hogy fáj a hasa, hogy most született volna csak meg, még akár arra is, hogy jön a foga, vagy dolgozik benne az a vírus, ami Rékát ledöntötte. De kapaszkodok bele, hogy ez csak egy véletlen volt, és nem kell majd járatot sétálni a padlóba, ahogy Rékával annak idején. És a holnap jobb lesz. Ahogy most jobb is, mert békésen heverészik a járókában, néha elszundít pár percre, aztán nézeget tovább.
De ha nem lesz jobb, akkor is tudom, hogy vége lesz, és elmúlik a nehéz időszak, sokkal gyorsabban, mint ahogy észbekaphatnék. De jobb lesz. Különben nem tudom megírni hétfőig a szakmai dolgozatot a suliba, amit mindig halogatok, és amihez sem kedvem, sem energiám.
És igaziból nyugodt vagyok, mert van energiája bőgni. Úgyhogy nem fáradékony. Ami pedig egészségügyi szempontból mindenképpen pozitív. Inkább bőgjön. Szeretjük így is :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hétköznapok az új családdal

Realizáltam, hogy már megint majdnem egy hét eltelt, és megint nem írtam. Pedig ráérek. Itt van még anyukám, aki mos, mosogat, főz, sőt, még Ábel seggét is cipeli, ha arról van szó. Gergő is volt itthon a héten, a gyerekek intézményben, az iskolai dolgaimmal nem foglalkoztam, szóval abszolút belefért volna. Asszem leszoktam az írásról. Vissza kell szoknom,  süt a nap, nincsenek negatív gondolatok szóval nincs mentség sem.

Jó, egy kicsi van, mert nem akarok mindig arról írni, hogy mennyit és milyent kakált az Ábel. De arról írhatok, hogy voltunk kedden kardiológia kontrollon, és 3 mm-esnek mérték a lyukat, ami nem négy, ami nem feltétlen azt jelenti, hogy ez most csökken, talán csak más szögből mérték. És dokibácsi is azt mondta most - mikor látta, hogy nem zuhantam össze, csak tudni akarok mindent, amit csak lehet -, hogy valószínűleg műtét lesz a vége. Azért én bízom benne, hogy megússzuk. Utánaolvastam kicsit, és nem olyan vészes ez a műtét dolog sem, ha eltekint az ember attól, hogy a tökéletes gyerekét elaltatják, felszabdalják, és a kis motorján piszkálnak, ami nélkül nem tudna egyébként működni. Legközelebb két hét múlva megyünk.
Nem volt egyszerű egyébként megoldani a keddet, mert Nándinak a tornára épp akkorra volt kontroll kiírva, és május közepére lett volna ott is új időpont, így őt kellett vinni Gergőnek, de Heni barátnőm megmentett, és elvitt, hogy ne kelljen cipelnem a hordozós babát. Egy füst alatt megcsinálták a hasi és koponya uh-ot is - egy másik rendelésen -, amit inkább fizetősben megcsináltattam most a Madarászban. Misinek itt Dunakeszin nem vették észre a májcisztát annak idején, és így, hogy van ez a kis fejlődési rendellenesség, úgy döntöttünk, így vagyunk nyugodtak, ha gyerekeknek való, jó gépen, gyerekspecialista nézi meg. Aki meg is nyugtatott, hogy Ábel kívül-belül gyönyörű. És én is boldog voltam, mert összesen 50 percet voltunk ezzel a két vizsgálattal, bejelentkezésekkel, mindennel együtt a kórházban.

És persze itthon is zajlik az élet, Ábel jó fej kissrác nagyon. Már fáj a hasa, ami őszintén szólva megnyugtatott, mert ezt ismerem. Amíg olyan fene nyugodt volt, mindig aludt, aggódtam kicsit, hogy mi van, ha ez egyszerűen a szíve miatti fáradékonyság, amire figyelni kell. Annyira lassú, megfontolt - a pörgős tesókhoz képest -, nekem meg régen volt pici babám, azok is mindig bőgtek emlékeim szerint, szóval most jobb. Nyilván sajnálom szegényt, és kapja az Espumisant, amit szeret, és használ is neki, úgy néz ki, de azért nyugodtabb vagyok.
Nagyjából alakul a napirend, igaz, anyukámmal van néhány koccanásunk, mert ő rosszul van attól, hogy kelteni a gyereket - a fürdésidő nekem szent, mert egyszerűen muszáj Ábelnek az életünkbe bekapcsolódni, nem tudunk alkalmazkodni hozzá, kivételezni pedig nagyon nem akarok a családi béke megőrzése érdekében - és meggyőződése, hogy csak azért sírhat egy újszülött, mert álmos. Én úgy látom, hogy inkább nehezen ébred fel és nehezen alszik el, de elvileg van igénye napi háromszor egy órás ismerkedésre a világgal. Reggel, délben és este. Persze, ha ringatják, elalszik, de alapvetően szívesen nézeget ilyenkor, szóval szerintem jobb, ha nem ringatjuk, hanem segítünk neki felébredni. Tegnap is és ma is, háromnegyed hatkor ébredt, evett, és békésen elnézegette, ahogy mindenféle eszközzel vettem rá a nagyokat (nahát, Misi is ez a kategória lett), hogy rajzolás helyett készüljenek az intézményekbe. Mindig volt, aki odahajoljon hozzá, rámosolyogjon, szóval jó volt neki. Hétig egy hangja nem volt, amíg ki nem ürült a ház. És esténként is, szinte élvezi a nyüzsit, amit a vacsora, meg a pizsama-fogmosás-pakolás generál. Volt két rossz éjszakánk, egyébként 3-4 óránként kel, eszik, aztán alszik tovább. És nagyon hálás vagyok, hogy a hosszabb alvását általában az éjszaka közepén valósítja meg, pl. 11-3-ig, nem fürdés utántól, mint a tesói annak idején.

Tesók jól bírják a gyűrődést, Misi is sokkal nyitottabb. Kicsit több a dacolás, kicsit több a sírás, de megvannak a nagyok is. Azt hiszem, sokat segít, hogy ki tudtak szabadulni a kertbe, rengeteget vannak kinn. Misi kifejezetten hiányzik is, sokat üldögélt velem, játszottunk, beszélgettünk, most meg állandóan kint lóg, alig látom :)

Én gyógyulok, bár úgy érzem, lassabban, mint eddig bármikor, a lényeg, hogy azért van haladás. Most már elkezdtem némi házimunkába is bele-belefogni, elő kellett venni például a nyári ruhákat, mert a télből átugrottunk a nyárba, sőt, ma reggel a szandálokat is kivetettem a garázsból Gergővel... Gergő amúgy is egy hős, mert minden este beadja a vérhigító szurit, pedig nagyon utálja. Én is, mert csíp :).
Az egész terhességből egyébként a derekam jött ki legrosszabbul, az nem akar helyreállni, hiába, a 100 kiló az 100 kiló. Nagyon nehezen kelek fel, ha egyszer lefeküdtem, gyógyszert pedig nem szedhetek rá. Marad a fogyás, általában 80 kg alatt már jó szokott lenni. Lassan, de biztosan mennek lefelé a kilók is, remélem, tényleg két-három hónap múlva lemegy minden, ahogy szokott. Azért még mindig könnyebben hajolok, mint nagy hassal, és ma reggel kipróbáltam, hason is tudok már feküdni!

Szóval ezek vannak dióhéjban. Jó nagy dióhéj. Azért képek még beleférnek.

Így nézeget, mindenen csodálkozva

Sárgaság ellen napfürdőző Ábel

8cm-es újszülött talpak és babafenék. Pont olyan nagyok, mint a sípcsontja... Jeti.

Nagyon megnőttek a nagyok... 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Anyaolimpia

Szenzációs írást olvastam a Bezzeganyán. Ajánlom mindenki figyelmébe!
http://bezzeganya.postr.hu/a-nagy-anyaverseny-onjelolt-olimpikonjai

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szoptatásról és tanácsokról

A kórházban körülbelül naponta 3 szoptatási tanácsadóval találkoztunk. Mint kiderült, az összes osztályon dologzó szülésznő, csecsemős, talán még a nővérek is elvégeztek valami tanfolyamot, ami nagyon jó dolog. És még jött hivatalos külsős is, a védőnőről ne is beszéljünk. És mindenki szörnyen segítőkész volt, ami még jobb.
Az első szobatársam az első babáját szülte, hát boldogan vetette rá magát mindegyik. (Többször adtam hangot itt annak, hogy egygyerekesekkel nem szállok vitába, és tanácsot sem adok nekik, csak mosolygok és bólogatok, emlékezvén saját, megboldogult egygyerekes létemre. Örömmel jelentem, hogy ő kivétel volt, határozottan normálisan állt hozzá a gyerek-témához, borítékolok neki még egy-két tesót, akikből mind kiegyensúlyozott, normális gyerek lesz majd :) )
Szóval szegény szobatársam legalább 6-szor hallgatta végig, hogy hogyan kell szoptatni, illetve hogy azért rágja ki a mellét a baba, mert rosszul teszi mellre, mutatták neki így, meg úgy, meg méghogy is, magyarázták folyamatosan. Addig, hogy egyszer csak már nem ment neki az, ami korábban sikerült. Addig fekve szoptatott, és egy hármas támadást követően - csecsemős-védőnő-külsős szoptatási tanácsadó - egyszerűen már nem tudta, hogyan is csinálta azt, ami tökéletesen működött neki és a kisfiának.

Szuper.

Meg azon is gondolkoztam, hogy olyan magabiztossággal mondják ezek a tanácsadók, hogy nem rághatja ki a cicit a baba, ha helyesen van mellre téve. Hát, nem tudom, ez mennyire abszolút igazság.
Nekem ugye van négy gyerekem. Réka kirágta, oké, tapasztalatlan voltam, rendben. Meg le volt nőve a nyelve, de ezt sem mondta senki... Nándival megúsztam még a klasszikus belövellést is, szerintem azért, mert pár hónappal a születése előtt hagytam abba Réka szoptatását, meg ugye Nándi úgy zabált, mintha utoljára enne az életben. Misit sírva etettem, és folyt a mellemből a vér, Ábellel most kicsit könnyebb volt, de bizony ő is kirágta, és nem tudtam, a cicim, a seb vagy az utófájások-e a legrosszabbak. És nem gondolom, hogy el tudja hitetni velem bárki, hogy csaknem 5 év szoptatás után nem tudom, hogy kell helyesen mellre tenni egy babát.

Viszont.

A szoptatásról szóló szakirodalomból én még nem találtam jó képet, ami a helyes mellre tételt mutatná. Mindenhol B+ méretű keblekből szoptatnak mosolygó anyukák 4-6 hónapos gömbölyű babákat, miközben párás tekintetük egymásba kapcsolódik.
Most nem azért, de mi ebből a realitás a kórházban?  Egy elsőgyerekesnek, aki még sosem találkozott a szoptatással. Egy nyeklő-nyakló, megfoghatlan miniatűr bébi, akitől rettegsz, hogy eltörik, ha rosszul nyúlsz hozzá, és azt sem tudod, hogy fogd meg, tombolnak a hormonok, fáradt vagy és valamilyen seb - gát vagy has - fáj, és akadályoz bármiben, amit tenni akarsz. És mindenki mindent jobban tud nálad, aki az anyja vagy.
És nem tudom, más hogy van vele, de az én boldogult lánykoromban B-s kebleimet a belövelléskor gyakorlatilag halálos fegyverként lehetne használni, és semmilyen melltartóba nem lehet belegyömöszölni. És ezeket a babafejnél kétszer nagyobb dudákat kellene valahogy úgy igazítani, hogy a duplájára megnőtt bimbóudvart szinte teljesen kapja be az az icike-picike kis szájacska. Szerintem ez lehetetlen küldetés. Megoldhatatlan. Nagyjából jól lehet mellre tenni egy újszülöttet, hogy viszonylag hatékonyan tudjon szopni is, és ne rágja ki nagyon. De én még sosem láttam pl., hogy bármelyiküknek az alsó ajka szépen, a klasszikus módon kiforduljon, a nyelvecskéjét lássam. Mondjuk nehéz is megnézni, takarja a kezem, ahogy próbálom összefogni annyira a cicit, hogy a. beférjen a szájába, b. bele ne fulladjon az orrával, illetve maga a brutális méretű tejeszacskó is rontja a kilátást.

Szóval egyrészt javaslom a megfelelő oktatóképek elkészítését (belövellt óriáscicikről szopizó miniatűr újszülöttek), másrészt pedig befejezését annak, hogy a frissgyerekes anyukákat ránézés nélkül elbizonytalanítsák azzal, hogy azért fáj, mert rosszul csinálják. Nem biztos, hogy azért fáj. Fáj az másodikra, harmadikra, negyedikre is. Belejön az ember, a kicsi is, a nagy is, csak néha idő és kitartás kell hozzá.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szív-ügy

És most az a kanál ecet, amit kaptunk a hordónyi mézünkhöz.

Úgy volt, hogy vasárnap jöhetünk haza. Sorra teljesítettük a checklist elemeit, ami kell ahhoz, hogy az embert a babájával hazaengedjék. Szombat estére minden megvolt, ami rajtunk múlt, szörnyen vágytam haza a többiekhez. Gergőt berendeltem 11-re, azt mondták, délig kb. meglesz a záró, a doktornéni 10 körül érkezik, de nem sárga a gyerek, jól van, biztos mehetünk haza.
Az új mama/bababarát rendszerhez tartozik talán az is, hogy behívtak a gyerekorvosi elbocsájtó vizsgálatra. Amikor hallgatta a szívét, gyanús lett, hogy túl hosszas ez a vizsgálat ahhoz képest, amit én látni szoktam a mindennapokban. És tényleg. Kiderült, hogy Ábelnek szívzöreje van. Mégpedig olyan erős, hogy nem engedik haza kardiológiai vizsgálat nélkül. És nem csak nem engedik haza, hanem csak akkor maradhat kint velem a szobában, ha megígérem, hogy a kocsiban altatom és légzésfigyelő kerül alá, amit bekapcsolva tartok. Persze saját felelősségre hazamehetek, de nagyon nem javasolják, amíg nem látta kardiológus. Nagy baj valószínűleg nincs, mert az általános állapota jó, de mégis...

Nos, Nándinak is volt szívzöreje. És még egy csomó ismerősöm gyerekének. De ilyen biztonsági intézkedéseket nem hallottam még. Hát, bőgtem. Főleg azért, mert nagyon otthon akartam lenni. Szobatársam hazament, egyedül maradtam a szobában, ami nem is volt baj, mert így legalább időnként tudtam bőgni. Hiába mondták, hogy valószínűleg nincs nagy baj, nem mertek hazaengedni, és a pár napos gyerekem szívéről van szó. Csináltak néhány vizsgálatot, amit tudtak helyben, négy végtagos vérnyomásmérést, meg monitoron volt egy jó darabig, EKG-t. Ezek eredménye jó lett. Biztattak, hogy másnap kardiológia, és mehetünk.

Nem mehettünk. Még sürgősségi időpontot sem tudtak szerezni keddnél előbb. Ez mondjuk megnyugtatott, mert ha baj lett volna, biztos besuvasztanak bennünket valahova. Meg úgy az egészet a helyére raktam magamban vasárnap estére, hogy tök mindegy, akármi van, most már úgy van, és egyébként is, legyen meg a te akaratod. Aztán végre kedd lett, 9 órakor engedtek el minket egy beutalóval és időponttal 10 órára a Madarász utcába. Ami királyság, hiszen itt van viszonylag közel hozzánk. Szóval mentünk. És kiderült, hogy Ábel szívének két kamrája között van egy négy mm-es lyuk, ami nem záródott be születésekor. Ez nem számít kicsi lyuknak, de alapesetben sokszor magától záródik 1 éves korig. Aztán csináltak még EKG-t is, az is nagyjából rendben volt. De a dokibácsi nem mondta azt, hogy nagy eséllyel ez össze fog záródni, hanem azt, hogy nagy baj nincs, és meglátjuk, ebből még akármi lehet. Hetente kell kontrollra járni, figyelemmel kell kísérni, valószínűleg gyógyszert kell majd szedni. És még azt, hogy ha szívbetegséget kellene választania, akkor ezt választaná, mert ez minden esetben teljesen gyógyítható. Magától vagy műtéttel. És hogy ez alatt az egy hét alatt semmi baj nem történhet, nem kell figyelni semmit.

Ehhez jött a dokinénink véleménye tegnap, aki megnézte a leletet, és azt mondta, hogy kicsit összetettebb a dolog, mint egy sima 4mm-es lyuk, felsorolt még három dolgot, aminek csak egy részét értettem, és azt mondta, hogy ő nem ért hozzá nagyon, mert nem kardiológus (hanem újszülöttgyógyász), de nem típusos ez az eset a leírtak alapján, nem gondolja, hogy magától fog gyógyulni, szerinte inkább az a kérdés, hogy mikor kell majd műteni, rövidesen, vagy egy-két év múlva. Érthetően és részletesen elmagyarázta, hogy mire figyeljünk majd a későbbiekben, meg hogy mi a veszélye ennek a rendellenességnek.

Nem borultam ki, nem kezdtem el bőgni. Tulajdonképpen büszke vagyok magamra, hogy nagyon gyorsan sikerült elfogadni azt, hogy ez most így van, és méginkább azért, hogy nem vádolom magam agyon. A hülye aggodalmas természetemet figyelembe véve ez hatalmas dolog. Időnként eszembe jut, hogy biztos a stresszes babavárás miatt lett ez így, elvégre ez egy fejlődési rendellenesség. De nem tudtam volna változtatni a körülményeken, még ha ez is az oka. Nyilván az aggodalmaskodó természetem sem segített, de azt hiszem, rengeteget fejlődtem ebben az időszakban, és nagyon sokszor le tudtam győzni magam, és még ha egy-egy napra bele is süllyedtem, mindig igyekeztem kifelé. Mert volt kinek megfogni a kezét.
Sőt, arra jutottam, hogy innen szép nyerni. Szeretem a csodákat az életemben. Bízom benne, hogy ez most egy újabb alkalom arra, hogy megélhessek egyet. Szóval imádkozunk, hogy a kicsi esély ellenére Ábel szíve szépen gyógyuljon meg magától, és együtt gyúrják a vasat majd a bátyusokkal. Mondjuk akár már jövő keddre :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS