Karácsonyi tündérmese (?)

3 éve kerül elő újra és újra, hogy ki hozza az ajándékot. Hogy van-e Mikulás, angyalok, húsvéti nyuszi, vagy csak a szülők kábítják a gyerekeket. Kábítják-e? Mikor van itt az ideje, hogy egy gyerek megtudja, hogy a mese azért van, hogy az öröm még nagyobb legyen, hogy a titokzatosság, a varázslat segítsen várakozni, az ünnepet teljesebbé, szebbé tegye? Hogy a mese azért kell, hogy engedjen gyereknek lenni.


Réka februárban 10 lesz. Ő feszegeti legjobban a kérdést. Már megmondtam volna neki, ha nem mindig a tömött kocsiban vagy a vacsoraasztalnál tenné fel a kérdést. És milyen hálás voltam idén is, hogy még mindig hisz a mesében...
Amikor én gyerek voltam, apukám mindenfélét kitalált, hogy a Mikulás valóságnak tűnjön. Sáros lábnyomot az ablakpárkányon. Vagy amikor hó esett, eltűnő lábnyomokat az ablak alatt. Szétszórt szaloncukrot, olyankor megszólaló csengőt, amikor mindenki együtt volt... És mi hittünk, mert hinni akartunk. Aztán eljött az idő, mikor már nem akartunk, és nem akartuk megmagyarázni a fenyőfát a sufniban, és hogy apu tényleg mindig eltűnik egy kicsit, mikor nem lenne szabad. 

Hoztam tovább az örökséget, segítek, hogy hihessenek, mert ez nekem szép emlék, és mert olyan nagyon szeretik a varázslatot a gyerekeim. Pl. szétszórtunk egy marék szaloncukrot az udvaron, hogy a Panni biztos megkergette a Mikulást. Vagy a fenyőfára odakészített törött angyalkát megragasztottuk. Csak nekünk súgta meg Réka, hogy senki ne tudjon róla, és ha van angyal, akkor az biztos megragasztja. A szépen rendberakott íróasztalra szaloncukrot tettem. Eltűnt a süti, amit kikészített egy üzenettel. A második üzenet az volt, hogy "hagyj üzenetet". Sokat gondolkoztam, végül egy szaloncukrot tettem a tányérkára. Tökéletes üzenet volt. Ennyire vágyott csak, hogy hihessen, hogy tartson még a mese. Kételyei vannak, de hinni akar. 6-án reggel berepdesett a szobánkba, bevetette magát közénk, és közölte, hogy úgy érzi, nagyon hisz a Mikulásban, és hogy ez milyen jó, és mennyire boldog.

Eddig írtam még vasárnap, és már el is felejtettem, mit akartam még, mert ma megint történt valami.

Ma elmesélte, hogy egyik tanító néni - nem a sajátjuk - egy történetet mesélt nekik, amit úgy kezdett, hogy egy kisgyerek azt kérte a Jézuskától, hogy kapjon egy szánkót, és mivel a pap tudta, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, vett egyet. És hogy aztán mondta a Kati néni, hogy reméli, már mindenki tudja, hogy ez így van, nem lőtte le a poént. Réka mondta nekünk, hogy hát igen, nála azért lelőtte. És nézett ránk. A fiúkkal együtt. Természetesen a vacsoraasztalnál. Nálunk az angyalok hozzák az ajándékot, így teljes természetességgel mondhattam, hogy hát persze, hogy nem a Jézuska hozza.  A fiúk nem is foglalkoztak vele többet, de nem tudom, hogy hogy csapódik le ez az egész nála. Jó lenne, ha a többieknek még jutna a varázslatból.
És megint olyan erős az az első kérdés, hogy hol kell meghúzni a határt? Hol lesz szülői hazugság a Mikulás? Mikor lesz csalódás, és hogy lehet elérni azt, hogy békés legyen az átmenet?

A legutóbbi fogadóórán arról beszéltünk az osztályfőnökkel, hogy Réka mindig kicsit el van varázsolva, sokszor matat, játszik valamivel, elkalandozik. És mikor belegondoltam, örültem neki. Még gyerek. Még van kedve játszani, és mondtam is a tanítónéninek, hogy tulajdonképpen milyen jó ez, hogy még tud, és hogy mennyire nincs kedvem nekem sem tanulni hajtani, mikor itthon elmélyülten játszik a kis apróságaival. Nincs kedvem ezt haszontalannak degradálni, és a tanulást, kötelességeket, nagyos dolgokat elé helyezni, pedig sokszor kell. Már látom, hogy lesz átmenet, hogy megszerette a könyveket, egyre szívesebben olvas, ami majd elviszi a fantázia világába a játékok nélkül is, felnőttként is. Csak valahogy nehéz ezt kivárni valahogy egyensúlyozva, türelemmel: a világ már mást vár tőle, mert nagy, de a lelkének meg szüksége van a mesére...
Hát, majd ez is jól lesz valahogy. Meglátjuk. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

22 nadrág 32 térde...

Amikor kedd reggel készültünk, Misi közölte, hogy nincs nadrágja. Kérdeztem, hol a tegnapi, mondja, a szennyesben. Hát, mondom, az tuti még tiszta, egy napot volt rajta az oviban, tegnap volt rajta életében először, kapja csak elő, jó lesz az még ma - tényleg nem volt másik. Felvette, elémáll, és látom, hogy az egyik térde helyén gyakorlatilag csak szövetszálak, rongyok vannak.

Nem volt átmenet. 
Ordítottam. 
Nem azért, mert múlt héten, az előző héten, az azelőttin ugyanez történt. Nem azért, mert a gyereknek meg kell tanulnia vigyázni a nadrágjára. Nem azért, mert értéknek tartom a ruhát. 

Azért ordítottam, mert akkor már egy hete minden áldott nap egyesületi dolgaim voltak, mindig a családi házimunka-kötelesség volt az utolsó és aznapra éppen az volt a terv, hogy fél 9-kor elmegyek otthonról, és este 10 előtt nem fogok hazaérni. És eszembe jutott a 28 db gyerek és 2 felnőtt nadrág, ami varrásra vár a szekrényben, és én hónapok óta pakolgatom, de nem állok neki, mert mindig van valami fontosabb, valami égetőbb. És ez a helyzet az arcomba vágta, hogy már megint az egyesület, és nem tudom meghúzni a határokat, hogy muszáj, muszáj átalakítani valahogy az életemet.
De hiába muszáj, ez nem megy egyik napról a másikra, sőt, egyik hónapról sem a másikra. Lehet, hogy van az a helyzet, amikor megy, mert nincs más lehetőség, de jó lenne nem elveszíteni azt az oldalát az életemnek, ami kicsit kifelé visz a gyerekekkel való foglalkozás mögül, egy kicsit én vagyok, és elég ahhoz, hogy nemet mondjak a nekem írt 4 órás álláshirdetésekre. Mert azt nagyon világosan látom, hogy nekem jelenleg még a napi 4 óra sem férne bele. Úgyhogy nagyon következetesen adom át a dolgaimat, de lassan megy.

Eldilemmáztam magamban, hogy nem megyek el a képzésre. De pont nem ment rajtam kívül senki. És pont olyan a téma, ami nagyon hasznos az egyesületnek, és még konkrétan nekem is. És mit csinálok, ha maradok? Biztos takarítanék, meg intézkednék, mert még folyamatban van az adományosztás, és hulla fáradt is vagyok, és Ábel nincs otthon, tutira lefeküdnék aludni is, mert elájulnék délben. Aztán én futnám le az iskolakört, mert hadd dolgozzon Gergő... Biztos, hogy nem varrnék.
Arra jutottam, hogy a képzésen és az elnökségi ülésen, de még a vonaton is tök jól lehet nadrágot foltozni. Úgyhogy végül kiválogattam a 14 legszükségesebb gatyót, beletömködtem egy úti varrókészlet és foltnak szánt nadrágszárak - ahol már a folt körül is kiszakadt - kíséretében egy nagy szatyorba, és sokak derülésére sikerült a nyilvánosság előtt mind a 14-et hordhatóvá tenni, kb este fél 10-re az elnökségi végére. Befűztem a gumikat, megvarrtam a szakadásokat, lett kör és szögletes folt, meg űrhajó alakú is, van, amire bolti került, és van, aminek a térdére egy régi, rossz farmer hátsó zsebét varrtam.
Misi meg kap egy térdvédőt focira.

Bár ilyen egyszerű lenne mindenben kompromisszumra jutni...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

4 tonna

5. alkalommal voltam élelmiszert gyűjteni áruházi gyűjtésen így karácsony előtt, és még mindig nem tudom megfogalmazni ezt az érzést, ami attól van bennem, hogy ilyen intenzíven, nagy dózisban találkozom az emberek jóakaratával, jószándékával, segíteni akarásával, emberségével. Egyrészt hihetetenül felemelő, magával ragadó megtapasztalni azt, hogy az emberek adnak. Hogy nem gyanakszanak, magyarázkodnak, nem beszélnek mellé, csak segíteni akarnak, és hálásak azért, hogy kapnak rá egy lehetőséget. Fantasztikus megélni azt, hogy a szervezésben minden lyukat betöm valaki az utolsó pillanatban, és bár hárman vesszük fel a műszakot a 12 helyett - mert megbetegedett, mert elfelejtette, mert közbejött valami, mert nevelésbe kapott hirtelen 3 gyereket -, egyszer csak megérkezik a segítség, és pontosan annyian vagyunk, mint kell. Van, aki csak egy órára ugrik be, a másik lenyom két 6 órás műszakot, mert "éppen nem volt programjuk".  Csodálatos élmény látni, ahogy minket, felnőtteket ellegyintenek, majd odahajolnak a gyerekekhez, hogy jól hallják azt, amit tőlünk negligáltak.
És hogy lehet számítani egymásra, és ha kitalálom, hogy megszámoljuk, kategorizáljuk, és 300 nagyjából egyforma csomagba rakjuk a 4100 kg (igen, 4.1 tonna) összegyűjtött élelmiszert, és párhuzamosan még hozdviddet is tartunk a másik teremben, akkor a csapat összezár, és kellő létszámban és remek - de legalábbis valamilyen - hangulatban számolja meg külön a 40 grammos és külön a 60 grammos csokimikulásokat.

Másrészről viszont ott van ennek a sokszáz, sőt, több, mint ezer adakozó embernek az arca, a szándéka. Ott vannak a gyerekek, akik csillogó szemmel teszik a kosárba amit anyu a kezükbe ad, hogy tanulják meg, vigyék magukkal egy életre, hogy adni jó, és a rászorulókon segíteni kötelessége annak, akinek több van. Ott van a boltba beugró listával érkező férj, aki a megrakott kocsiból a felírt 5 dolgon kívül mindent átpakol hozzánk. És ott van a kerekesszékes néni, aki csak azért jön el, hogy adhasson egy kiló cukrot valakinek, akinek arra nagyobb szüksége van, mint neki.
Felelősség. Úgy kiosztani mind a 4100 kg-ot, hogy ezek a szándékok megvalósuljanak. Hogy jövőre is a szemükbe tudjak nézni, tudjak kérni, meg tudjam köszönni. Nagyon nehéz. Nehéz megállni, hogy amikor még 10 csomag van, azt ne csak odaadjam valakinek, hanem keressem meg azt, ahol igazi segítség. Felelősség megállni azt, hogy a szándék, az eredeti szándék, a szemekből és arcokból megmaradjon az utolsó szem szaloncukorig.

Talán jövőre sikerül megfogalmazni. De lehet, hogy csak az segít, ha kipróbálja az ember...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Activity felsőfokon

Ábel most már 19 hónapos, és nem beszél. Egyetlen kéttagú szót mond, a csigát, ami nála főleg khigának vagy gigának hangzik, és minden, egérnél kisebb méretű élőlényt jelöl. Néha a nem élőket is, valamint amiket nem élő csigáknak vél. Kicsit fura ez a szótlanság, főleg arra emlékezve, hogy Réka ennyi idősen mondatokban beszélt, és be nem állt a szája, de tulajdonképpen a másik két fiúnak sem volt túl nagy szókincse másfél évesen. Mondjuk legalább anyát-apát mondtak...
Arra viszont nem emlékszem, hogy bármelyik nembeszélőnk ennyire profin fejezte volna ki magát jelbeszéddel. Tegnapelőtt, mikor megjött a mamától, konkrétan megkérdezte, hogy mi történt a kanapé terítőjével. Mikor nem értettem a mutogatást és a látványosan kérdő arckifejezését, lefeküdt a földre, és eljátszotta, hogy belát a kanapé alá, amit máskor el szokott takarni a terítő, és utána megismételte a kérdő pofit. Ekkor jöttem rá, mit akar, és mutattam meg neki, hogy szárad, mert kimostam. Van a sima nem, a fejrázás, meg a semmilyen körülmények között, mikor még a kezével is integet hozzá. Vagy van a sima bólogatás - "Ábel, lenyelted az íróasztalt?" -, meg az "áhhháhhhhá" csatakiáltással kísért bólogatás, mikor végre rájövünk, hogy nem kolbászt, hanem parízert kér, és ha mindjárt belehal, ha nem kaphatja meg, akkor még topog is hozzá. Természetesen kenyér nélkül, bár azt, hogy kér egyáltalán valami ilyesmit, élénk nyihogással kísért kenyérre mutogatással jelzi, mivel a lónak lovas kell, hogy katona legyen belőle, de a ló végül többnyire kinn marad...
Az íróasztal egyébként csak egy a sok dolog közül, amit lenyel. A története ennek az, hogy egyik nap azzal fogadtak a gyerekek, hogy Ábel lenyelt egy üveggolyót. Kicsit sokkolódtam, aztán észbekaptam és megkérdeztem, mi történt, látták-e. Nem, de megkérdezték, és bólogatott. Na, és erre tettem fel a nagy kérdést, hogy "Ábel, lenyelted a széket?", amire persze megint igenelt. És azóta az egyik játék az, hogy ilyeneket kérdeznek tőle, Ábel pedig röhögve bólogat, mert már rájött, hogy ez játék, és együtt nevetni jó, és az a mi szülői szívünknek is nagy öröm.

Szóval igen nagy activity spíler, bár néha nehéz dolgunk van, mert nem mutatja, hogy hány szótag, és gyakran utal a tárgyakra úgy, hogy az utolsó fellelési helyükhöz vonszol minket, és az még kevés információ többnyire, mert az esetek 90%-ban az nincs ott, ha ott lenne, nem kellenénk hozzá... De fel-alá mászkálva telefonál, dúdol, ha énekeljünk neki - a csillagok háborúja egy-két ütemét felismerhetően pl. -, táncol várakozó arccal, ha zenét hallgatna, és kedvenc számai vannak, sajnos a számcímeket nem tudja, így csak simán sírni kezd, ha nem az, amit akart eredetileg. És gyakorlatilag összeomlik, ha meglát egy okostelefont és nem kaphatja meg... Elmeséli, hogy cicát látott, hogy ugatnak a kutyák, hogy jót játszott, hogy valakinek bibije van (az aggodalom nemzetközi jelével a két keze közé fogja az arcát, és mondja, hogy óóóó, szenzációs :) ) Ha éhes, a nyitott száját mutogatja, ha kakaót kér, pííípel, mint a mikró, ha szomjas, poharat hoz - majd ivás után, ahogy van, vissza is teszi, néha még félig teli....
És még millió kreatív kis színészkedés naponta, amivel megérteti magát, jó lenne mind leírni, sőt, felvenni, de hát leheteten... Legalább ennyi lesz.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Vízen járni...

Azért nem írok mostanában, mert nem akarok gondolkozni. Mikor ide írok, az segít, hogy átgörgessem magamban a részleteket, kicsit megpróbálom magamat, a helyzetet külső szemmel látni, és úgy fogalmazni, hogy érthető legyen. Ez segíteni szokott, hogy én is más szemszögből lássam a problémámat, és sokszor, mire leírom, elég is: megoldást találtam vagy megszűnt probléma lenni.

Most vagy félek szembenézni az életünkkel, vagy egyszerűen csak iszonyúan tehetetlennek érzem magam, mindenesetre úgy érzem magam, mint kamaszkoromban, amikor még tanulás közben is zenét hallgattam, hogy ne halljam a gondolataimat. Azzal a különbséggel, hogy nekem van négy beépített zajforrásom, tehát elég ritkán kell zenét kapcsolni.
Nem vagyok képes egyensúlyozni a gyerekeket úgy, hogy ők épek maradjanak. Nem tudok jól segíteni nekik, pedig még kicsik, még nem tudják önállóan megoldani a terhüket. Az utóbbi hetekben, hónapokban több pszichológussal beszéltem, mint amennyivel azt gondolom, egy hétköznapi ember egész élete során találkozik. Minden gyerekért egyszerre kell aggódnom, egyszerre kell 200%-ot adni négyszer, és minden nap úgy érzem, túlléptünk minden határon. Nincsenek megoldások, nincsenek tervek, nincsenek holnapok, néha azt gondolom, tegnapok sem.
Próbálok hálás lenni a próbatételemért, hiszen hihetetlen sokat tanulok közben magamról, róluk, Istenről. Már nem tervezek a jövő hétre sem, nem nézegetem a naptárt, nem számolom a tennivalókat, örülök a napnak, ami éppen van, a pillanatnak, ami éppen jó, vagy rossz. A rossznak is lehet örülni, és a nehézségek között is lehet boldognak lenni. Az vagyok. Nagy-nagy szabadságot adott ez.

Néha azonban nem megy, jön egy újabb beszélgetés, egy újabb szembenézés, egy újabb probléma, körülmény, és akkor nem tudok aludni, nem tudok figyelni, feszült vagyok, mindenen morgok, és próbálom valami más részét rendezni az életemnek, hogy abba tudjak kapaszkodni, hogy még megy, hogy még érek valamit, hogy még valahol tudok teljesíteni.
Most éppen itt vagyok. Réka is inog, romlanak az eredményei, figyelmetlen, mert nincs biztos háttér itthon, mindig ő az utolsó, Nándi vagy kényszerbeteg, vagy Aspergere van, most már pszichiáterhez is hordjuk, Misit cserbenhagyta a pszichológus, ahova jártunk, és nem javul, Ábelt pedig várjuk, hogy melyik nap kell vinni műtétre. Bármikor hívhatnak. Most már szeretném, ha jövőre.
És én nem nőttem fel a feladathoz. Nem tudok.
Néha szörnyen magányosnak érzem magam, még Gergőnek sem tudom elmondani, mi bajom, hiszen nem tudom megfogalmazni sem, sőt nem is akarom. Mostanra úgy érzem, semmibe nem tudok már egyedül belefogni, valaki csinálja velem, mert egyedül nem megy még egy ebédfőzés sem.

És akkor jön egy ilyen bűnbánati liturgia, amin ma voltam, és kiemel ebből a sötétségből, fényt gyújt, felráz. Két órát üldögéltem ott, énekeltük egymás után az énekeket, és valahogy arra jöttem rá, hogy nem kell félnem, hogy a folyó elsodor, hogy víz alá kerülök teljesen, mert nem az a dolgom, hogy átevickéljek a vízeséseken, meg a kövek között ellavírozzak. Itt és most hiába úszok, hiába kapálózok. Most az a dolgom, hogy járjak a vízen. Ez egy olyan lehetetlen helyzet, amiben én emberként a saját gyöngeségeimmel nem tudok teljesíteni, nem tudok segíteni, nem tudok semmi mást tenni, csak hinni. Elfogadni, hogy Isten nekem rosszat nem akar, és a gyerekeimet is jobban szereti, mint én valaha is tudni fogom. Jézus hívott, hogy járjak a vízen, én kiléptem a bárkából, és ha megijedek és süllyedek, csak hívni kell őt újra, és segíteni fog, ott van, és kiemel, átvisz ezen a vízen, legyen akármilyen viharos. Nélküle viszont elmerülök. Úgyhogy most ezzel megyek tovább.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Beszélgessünk...

Nagyon koncentráltan igyekszem szeretni az összes gyereket most, ami időnként határozottan megerőltető, néha nem is megy, mert időnként úgy értelmezik, hogy akkor nekik mindent lehet, és néha képtelen vagyok legyőzni magam. Néha azonban elég jól sikerül.
Tegnap is olyan jól ment, már hazafelé Rékából kitört egy panaszáradat, amire időben rájöttem, hogy nem arról szólt, hogy meg kell oldani egy helyzetet, hanem olyan női módon csak el akarta mondani, hogy mi fáj, és már jobb is lett neki tőle. Aztán a vacsora is olyan ideális lett... Vagyis nem is. Jut eszembe, egy darabig nagyon jó volt a hangulat, de aztán csak eljutottak a határig, aztán át is lépték: Réka biztatására Misi felállt a székre, letolta a gatyáját, és a fenekét mutogatta. Itt azért közbeléptem, és eltávolítottam őket a vacsoraasztaltól. Ábelt meg fürdeni Gergővel, és Nándival beszélgettünk úgy igazán kettesben, amíg befejezte a vacsit, és őt is felhajtottam esti készülődni, na és akkor jött vissza Misi.
Hogy most ő jön. Üljünk le az asztalhoz, és beszélgessünk, csak mert látta, hogy milyen jó is volt ez a Nándival, megkívánta ő is. Nehéz beszélgetni csak úgy rendelésre, főleg, ha az ember mást csinálna, de azért kapásból eszembe jutott, mennyire vágyódtam én is erre, mikor anyukám beült a nővéremhez. Szóval erőt vettem magamon, és próbáltam 100% lenni. Kérdezgettem erről-arról, majd Misi is kedvet kapott a kérdőjelekhez, és megtudakolta, mi mit csináltunk otthon Ábellel egész nap. Nagyjából 3 mondatban foglaltam össze, mert elég unalmas egy ötésfél évesnek, amit Ábel szörnyen élvez órákon át, de a végére Misi így is lecsuklott fejjel "aludt". És fel sem akart ébredni. Úgy kellett felcipelni az ágyába. Aztán megbánta, ráfogta a többiekre, hogy felébresztették, és újra jött beszélgetni. És nemsokára eszébe jutott, milyen vicces volt, hogy felcipeltem, és újra megkérdezte, hogy mi mit csináltunk Ábellel... Figyelmeztettem, hogy mégegyszer nem tudom felvinni, erre kijelentette, hogy majd apa, én csak meséljem, mit is csináltunk. És hát persze, hogy lekonyult a feje.

Lehet, hogy a kommunikáció lényegéről még van tanulnivaló, de azért az igazi lényeg biztos megvolt.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Az új gyerek-közétkeztetésről

Az évnyitó igazgatói beszédének nagy része arról szólt, hogy az új gyerek közétkeztetésről szóló törvény miatt lehet, hogy nem eszik majd szívesen a kölykök az ennivalót, mert félévtől szigorú változtatások lesznek, amit fokozatosan vezetnek be szeptembertől. Próbáljunk mi is otthon változtatni, beszélni erről, hogy meg kell enni, stb.

Az óvodában még tovább mentek, eljött annak a cégnek a vezetője a központi szülőire, amelyik az oviba - és egyébként az iskolába is - viszi az ebédet. Nem is tudom, hogy fogalmazzak... Azt hiszem, ha csak ilyen menza-vezetők lennének, nem lenne kérdés, hogy éhes marad-e a gyerek a befizetett pénz ellenére. Eddig is tudtam, hogy jó kaját kapnak, szeretik a gyerekek és sosem maradtak éhesek, még ha utálták is az aznapi menüt. Most már azt is tudom, hogy azért, mert biztos van valami olyan, amit meg tudnak enni. Mert figyelnek rá.

Úgy kezdődött, hogy a néni aggodalmasan magyarázta, hogy miben fog változni az ennivaló a törvény miatt. Hogy egy héten csak kétszer lehet felvágott pl. a 10 evésből reggelire és uzsira. Vagy hogy a cukrot és sót mennyire le kellett csökkenteni. Kicsit sopánkodott is, merthogy a jó házikoszt, amit eddig adtak, most változni fog. Elmesélte, hogy mindenféle szendvicskrémeket találtak ki, ő is, amik megfelelnek a törvényi előírásoknak, és jóknak tűnnek. És kaptunk is belőle kóstolót. Nagyon finomak voltak, tele zöldséggel, különlegesek és ízletesek! Répás sajtkrém, fahéjas-almás túrókrém, , volt valami halas is, meg még vagy 5 féle... Mondta, hogy megadja szívesen a recepteket, hogy csináljunk mi is otthon, hogy a gyerekek szívesen egyék.
A koronát nálam az tette fel, mikor már így csacsogás szinten beszélt róla, hogy kötelező barna kenyeret adni nem tudom, hányszor, és hogy azt milyen sok gyerek nem szereti - és ő maga sem, szóval megérti őket -, és emiatt még arra is figyelnie kell, hogy ne reggelire adja, mert akkor a gyerek egész délelőtt éhes, ha nem eszi meg, és üres gyomorral kell tanulnia. Hanem délután uzsonnára, mert akkor már úgyis nemsokára hazaér, és kap valamit, ha nem eszi meg.

Hát, lehet ezt így is csinálni, szívvel-lélekkel, szeretetből - ugyanúgy kevés pénzből, mint mások.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szív-ügyeink, vagyis Ábelé

Nem is tudom, mit és mikor írtam utoljára Ábel szívéről. Júniusban megkaptuk papíron és szóban is, hogy meg kell műteni 6 hónapon belül, tehát ebben az évben. Azért a papíron ott volt, hogy ha esetleg mégsem műtik, akkor 6 hónap múlva kontroll... Ez a GOKI, a szívkórház, a saját doktorbácsi a Madarászban azért 2-3 havonta ellenőrzi. Pont ma voltunk. Úgy szokott lenni, hogy mire megyünk, már pont aggodalmaskodni szoktam. Mert mindig van olyan, hogy nem eszik rendesen, vagy nagyon sokat izzad, vagy fáradtnak tűnik, sokat alszik, túl száraz a pelus, vagy hurutos betegség, vagy valami, amire figyelni kell, és ami teljesen magyarázható normális élettani dolgokkal is, de azt mondták, hogy tartsuk szemmel...

Szóval most is így mentem oda, mert túl vagyunk egy antibiotikum kúrán, és még mindig hurutosan köhög, és egy hete tök nyűgös, és mindig izzad, és mintha fáradtabb is lenne, olyan kis nyomi... Jó lenne, ha látná valami szakember. Vártam a megnyugvást, ami mindig ilyenkor szokott jönni, de nem jött. Elvileg jó hír, hogy nem műtik meg ebben a naptári évben tutira. Egyszerűen nem fér bele a műtéti rendbe. Elvileg örülök minden napnak, amivel okosabb, ügyesebb és egyszerűbben lefoglalható lesz, mikor pár napot nyugton kell maradni, mert egy jóóó nagy mellkasi sebe lesz. De az elviekkel szemben a gyakorlatban most nem nyugodtam meg.

Már az is elkezdett aggasztani, hogy elmaradtak a kedves kis megjegyzések, amik a szívuh-ot szokták kísérni, csak száraz adatok voltak, de azt betudtam annak, hogy Ábi rosszul viselte ezúttal a vizsgálatot. Aztán az is, hogy átküldött EKG-ra minket a szomszédba, és addig felhívta a GOKIban azt, aki műteni fogja, hogy beszéljen vele. Ez nem volt a tervben, arról volt szó, hogy majd én hívom fel, hogy el ne felejtsenek minket... Mivel Ábel az EKG-t sem bírta túl jól, ezért csak félmondatokat csíptem el, nem értettem a szakszavakat, de minden mondat második fele úgy folytatódott, hogy "de végülis". Úgy éreztem, hogy szeretné, hogy megvizsgálja Ábit a gokis néni is, de az meg nem. Annyiban maradtunk végül, hogy januárban megyünk újra hozzá, és akkor nagyon-nagyon ragaszkodni fog, hogy az első negyedévben kerüljön sorra, ne csússzunk el nyárig, mert én még annak is örültem volna eredetileg.

Többször kérdeztem tőle, hogy akkor most minden változatlan, se jobban, se rosszabbul nincs? És mindig azt felelte, hogy nincs rosszul (nem rosszabbul, csak nincs rosszul). És megduplázta a vízhajtó adagot is arra hivatkozva, hogy már nagy, de hát csak egy kg-al több, és három hónappal öregebb, mint mikor beállították neki... Ha nem hallottam 15-ször azt, hogy ezzel nincs mit tenni, meg kell műteni, akkor egyszer sem, a ráérünk szó vagy a lehet még várni pedig egyszer sem hangzott el, ezek korábban visszatérő motívumok voltak.

Ennek a doktorbácsinak a hangulatait érzékelem. Nem biztos, hogy megismerném az utcán, ha szembejönne, pedig voltunk már párszor, de pl. biztos voltam benne, hogy ő vizsgálta Nándit másfél évesen, mikor kékült a szája: a rendelőben levő hangulatra, fílingre, légkörre emlékszem. Hogy azonnal megnyugodtam, és elhittem neki, hogy nincs baj. És ezzel nem volt most valami rendben. Ezek miatt én most azt gondolom, hogy a protokollt nézve valahol a határon innen vagyunk még, amikor már muszáj műteni, de a szélén.

Úgyhogy most nem tudok megnyugodni, amúgy is feszesre vagyok húzva egy csomóminden miatt. Most azt találtam ki, hogy elmegyünk pár hét múlva privátban egy másik kardiológushoz, aki sebész is, hogy mondjon egy másodvéleményt. Hogy ne az legyen, hogy időhiány miatt egyszer csak rosszul lesz, és akkor meg már sürgősen kelljen műteni, meg agyon gyógyszerezni.

Na, szóval itt tartunk. Majd lesz valahogy. Kapaszkodok a keresztbe, milyen jó, hogy ez van, milyen mélyre lehetne zuhanni...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Misi lelke

Ábelnek énekelgetek, hogy elaludjon a saját ágyában. Ma este a "Sárgul már a fügefa levele..." kezdetű népdal jutott eszembe, azt énekeltem, mikor harmadszor is a végére értem, Misike megszólalt:
- Ez nem csak arra jó, hogy Ábel elaludjon tőle. Ez olyan, mintha a szívemben szólna.

Eddig is szerettem, de azt hiszem, mostantól ez lesz a kedvenc népdalom...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szerintem a nyarat csak álmodtam

Tegnap délben ültem a padon a portán, bemondták a gyerekeket, és nem jöttek. Esett az eső, Misi fel alá mászkált, aztán Nándi megérkezett és nem válaszolt egy kérdésre sem, mert belemerült az új olvasókönyvébe. Jöttek az ismerős szülők, beszélgettünk, gyerekeket küldtünk be, hogy szóljanak már, mert biztos nem hallatszik a hangszóró, és tényleg, de fél óra alatt meglett mindenki...

És akkor arra gondoltam, hogy olyan, mintha ez a 11 hét nyár és nyári szünet nem is lett volna. Hogy örökké és minden nap ott ülök  a portán és várom a gyerekeket, hogy jöjjenek.
Azt hiszem, visszazökkentünk a hétköznapokba.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

eső

Mindent elmondok, ha közlöm, hogy kb 10 cm eső esett az elmúlt 24 órában, és a tetőnk fele még hiányzik? Szegény ács kétszer volt kint, hogy mentse, ami menthető, bőrig ázott, most már talán újabb vizek nem lesznek, mi meg fűtünk és ventillátorozunk nyitott ablak mellett, hogy száradjon minden. És közben szakadatlanul zuhog...

Jó: megtaláltam az élelmiszermoly invázió gócpontját (egy marék kiszóródott mogyoró a nasis szekrény alján, ahova mostanában nem nyúltunk), és likvidáltam. És három újabb egércsapdát szerzett be Gergő.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nem a garázsból...

... indulnak holnap iskolába. És tulajdonképpen hálás vagyok ezért. És próbálom legyűrni magamban az elkeseredettséget a káosz miatt, ami körülvesz minket, és amit nagyon nem akartam, sem a nyár utolsó napjaira, sem semmikor.

A tető még nincs kész, még egy hét kb, és vannak még dolgok, amiket bent is meg kellett volna csinálni, de a majd kategóriába estek rajtuk kívül álló okok miatt. Csütörtök este a fiúk a saját szobájukban, a saját ágyukban aludtak. És bizony Ábel is, aki ezennel kikerült a szülői ágyból, és nagyos ágyat kapott. És átalussza benne az éjszakát. Teljesen természetesnek vette, hogy mostantól máshogy van, ahogy azt én jól kifundáltam.
A többi bútor viszont az én kripliségem miatt csak szombaton került fel - fél napokat töltöttem mindenféle orvosnál meg ügyintézéssel a héten, de úgy néz ki, most már megmaradok, csak egy újabb gerincsérv kezdeményem van, ezúttal feljebb, a köhögés hozta ki. Hip-hip hurrá! Még jó, hogy az előző lerobbanásom miatt most szerdára kaptam kontroll időpontot május óta (haha, most már értem a Jóisten humorérzékét, akkor kicsit kiakadtam rajta), így viszonylag gyorsan orvoshoz kerülök ezzel is.
A lényeg, hogy lassan de biztosan szivárgunk a káoszból a rendezettség felé. Mivel macskánk már nincs, elleptek minket az egerek, és ez garantálja, hogy az alsó szinten is minden szekrényt és zugot ki kell majd takarítani záros határidőn belül - ahogy fent végzek, lent meg a csapdák az egérállománnyal.

Ma délben sikerült megszereznem az iskolakezdéshez szükséges írószereket meg cuccokat is, majd észleltem, hogy a tolltartót elfelejtettem megrendelni, és pont ez történt azzal is, hogy ki akartam mosni az iskolatáskákat. Nem szeretem, hogy ennyire hanyagul vágtunk neki az évnek, bár lehet, hogy jó ez így, kicsit sokkolta a gyerekeket, hogy holnapután már rendes tanulás lesz, pedig beszéltünk róla. De hátha tovább tartott a felhőtlenség. Nem is tudom egyébként, hogy örülök-e neki, hogy itt az új tanév, vagy sem. Szétestünk, meg könnyebb lesz napközben, nem kell főzni mindig, meg csend is lesz és nem minden rajtam múlik, ez jó. De olyan jó nekik, mikor szabadok, és ez meg hiányozni fog, és nehéz lesz a folyamatos logisztika újra, meg a tanulás miatti nyaggatás, meg úgy szerettek menni a mamához... Mindegy, most ez jön. Nem mondom, hogy lelkes vagyok, de lesz még nyár. És hátha szép ősz lesz, meg jó tél sok hóval, jön a karácsony, a szülinapok, aztán újra tavasz, ami pikkpakk eltelik, és jön a nyár  megint. És, jaj, Réka felsős lesz, úgyhogy nem is siettetem az időt, hanem örülök inkább minden napnak, amíg még szóba áll velem.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Birtokba vettünk...

...két fél szobát!
Kedden, amikor megint újabb dolgok derültek ki, megpróbáltam elfogadni és tudomásul venni, hogy elképzelhető, hogy a szükségállapotunkból (értsd nappali-konyha, 6 fővel) mennek majd a gyerekek iskolába, és hogy ezt hogy fogom megoldani. Csak néhány megoldandó finomság: a tetőablak nem fér be, mert pont az a szarufaköz kisebb, az ablakokat nem lehet körbe purhabozni, alattuk viszont akkora rés van, hogy fel kell falazni, amire szintén nem számítottunk, így kell rá ember. Én pedig rosszul, bár talán már javulóban, de a festést nem tudom vállalni. Mindeközben ugye úgy csomagoltam össze, hogy augusztus közepén már vígan fenn lakunk, tehát 1-2 vésztartalékon kívül minden hűvös időre való, és iskolára készülős cucc dobozok és zsákok mélyén, a garázsban, előttük az összes bútorunk... Nehéz volt beletörődni, hogy ez is lehet Isten akarata, és most nagyon boldog vagyok, hogy mégsem az. Mert csütörtökön szakadt reggel az eső, pedig az Accu weather váltig azt állította, hogy napos, időnként felhős idő van, és nem tudtak a tetőn dolgozni, úgyhogy a mesterek elvállalták a belső munkát. Nem lett ugyan kész minden, de régi gyerekszoba két fele elkészült: Rékáé és a mienk. Péntekre megérkeztek a padlószőnyegek is, és ma a papa is szabadnapos volt, és az egész napját ránk áldozta: helyére került ez is.
Az álmaimból le kellett ugyan adni, mert a bútorpakoláshoz teljesen érthetően senkinek nem maradt kedve, de az ágyunk teljes méretében fent van, a gyerekek igaz, szivacson alszanak, de szintén fent, és tulajdonképpen az sem baj, hogy velünk. Hatalmas élmény volt, hogy elaludtak, és én ki tudtam jönni fellélegezni, tudtam néhány szót váltani Gergővel, ettem egy tányér meleg levest - meg tudtam melegíteni, mert nem zavart senkit az alvásban!!! Hihetetlen. Ilyen körülmények között kit érdekel, hogy a fenti fürdőszoba ablaknyílása be van cserepezve? Hálás szoktam lenni azért, hogy ilyen körülmények között lakhatunk - bár az általunk 6 fővel lakott házat azért adta el az előző tulajdonos, aki egyedül lakott a fiával, mert kicsi volt nekik -, de ez a hála most megsokszorozódott.

Nagyon várjuk a fiúk szobáját is, már csak azért is, mert Réka egyenlőre időnként visszaél azzal, hogy neki már van saját birodalma - abszolút meg van értve -, és hadd csukja magára majd a két fiú is az ajtót. És jelenlegi állás szerint az is elkészül szerda estig, és csütörtökön költözhetünk fel, és a papa is ráér, csak Gergőnek kell bemenni egy pár órára a dolgozóba. Jaj, de szép lenne!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Star Wars a családban

Hosszas unszolás után beadtuk a derekunkat, és megnéztük a gyerekekkel a Star wars régi epizódjait. Magát a fogalmat, hogy csillagok háborúja, egészen konkrétan az Angry birds játékból ismerik, vicces volt, ahogy felismerték a szereplőket (tudod! ez az a malac! ááá, ez a rózsaszín nagy madár! A malacokat egyébként malibördsznek hívják :) )
Tartottunk tőle, hogy kicsik hozzá, hogy félni fognak, hogy nem értik, stb, volt is ilyen, de meglepő módon elég jól profitáltunk belőle a jó kis családi mozizáson kívül is. Jó, voltak izgalmak, ijesztő részek, főleg a fiúknak - Réka már el tudja különíteni jól a valóságot a filmtől, ő csak kérdezgette, hogy mi lesz a vége -, de alapvetően jól bírták, és hát nagyon tetszett nekik.

Ott vannak például a jó kis gyerekszájak, ami kifogyhatatlan. Már a neveken sem jutnak túl, hiába javítgatjuk. Léna hercegnő szerelmes Hangszóróba, és Obi van Kenopi tanította Lux Ájvókert, más néven Luxit - kenopi a drótkötélpálya, amin le lehet csúszni a játszótéren - akinek Dart Fréter az apukája.

Nándi pedig, aki mindenre kíváncsi, kifejezetten megdolgoztat minket, és tök jókat lehet vele beszélgetni. Folyamatosan kérdez, összefüggésekre, a történetre, illetve próbál megbizonyosodni róla, hogy a mese nem valóság. Ma például addig firtatta, hogy hogyan vágták le a kezeket, Darth Waderét, meg Lukét és a hószörnyét, és vajon le vannak-e vágva, és annyira próbálta helyre rakni magában a film és a mese elválasztását, hogy végül kerestem egy werkfilmet, ami teljesen felvillanyozta. Kifejezetten jól mulatott rajta, hogy a hószörny, akit mi jetinek hívtunk, egy ember, aki gólyalábakon volt beöltözve a ruhába, és szegény nagyon sokszor elesett, mire sikerült felvenni azt a jelenetet, amikor bevonszolja "luxot" a barlangba. Így már el tudta hinni azt is, hogy senki nem vágta le a karját, csak egy gombnyomásra levált, és piros festék volt a vér. Láttuk, hogy a fénykardok igaziból seprűnyelek, és hogy a lézerlövéseket utólag festették bele a filmbe.  Csodálkoztunk az 5 cm-es Ezeréves Sólymon, és hogy hogyan fotózták kockáról kockára a birodalmi lépegetőket. Ez annyira nagyon tetszett Nándinak, hogy mi is csináltunk ilyent a playmobilokkal, aztán egyszerűen a babakori képeikkel szórakozott így. Van egy sorozat róla, amit én is nagyon szeretek, annak idején azt a címet adtam neki, hogy Nándi arcai, no, azt ő is megtalálta, és miután lejátszotta magának vagy 100-szor, röhögcsélve kijelentette, hogy a "fekete pólós Nándi babának nem lehet ellenállni"
Sajnos pont a számára legfélelmetesebb rész, Jabba óriásszörnyének megoldására - akit a kapuval csap agyon Luke - nem találtunk hogykészültet, így erről már vagy 200-szor kérdezte meg, hogy az hogy is volt. De sebaj, beszélgetünk, kipróbálunk és a többi. És örülök, hogy lehet beszélgetni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Megjöttek

Nagy az öröm. Szeretem a családegyesítéseket. Nem mintha nekem örült volna bárki...
Gergő hozta őket kocsival a pályaudvarról, hallottam, hogy lelkesen kiáltoznak, rohannak be, nagy örömmel mentem eléjük, hogy jól megszeretgessem őket, de egy puszira sem volt idejük, a lelkes és boldog kiabálás a tetőnek szólt. A legfontosabb az volt, hogy felszaladjanak, és megnézzék, hogy mi a helyzet, hogy állnak a külön szobák. Nagyon édesek voltak. És tulajdonképpen jobb volt így, mint ha mind rámcsimpaszkodnak, és összevesznek, hogy kinek jut belőlem több négyzetcenti :)

Aztán volt nagy rohangálás, meg ordítozás, az 50 nm-es amúgy is túlzsúfolt alsó szint  utolsó négyzetcentije is megtelt ruhákkal, holmikkal, nem tudom, honnan előbányászott játékokkal,  mert igyekeztem mindent bezsákolni, és mindenhol ott volt egy gyerek, akárhová léptem. És hangorkán, és kakafónia, és ricsaj, és zaj. Felhőtlen boldogság és felszabadultság, szaladgálás, nyüzsgés, és minden, ami azzal jár, hogy itthon vannak. A helyzetet csak fokozta, hogy még dolgoztak ketten a tetőn, illetve jött húgom, anyukám, öcsém és a sógornőm, mivel esküvőre mentünk. Szóval tegnap a tökéletes káosz uralkodott, amin nem is próbáltam felülkerekedni, így a hisztis énem csak az indulást megelőző fél órában hatalmasodott el rajtam, az is csak 10 percre, szóval nagyon büszke vagyok magamra. Azért valljuk be, négy 10 év alatti gyerekkel nagyon nehéz eltalálni azt az időpontot, amikor még éppen fel lehet őket öltöztetni szép ruhába, de még nincs idejük összekoszolni magukat... Általában úgy szoktuk csinálni, hogy én akkor öltözök fel gyorsan, amikor ők már az autóban vannak. És időben oda is értünk, ami azért volt mondjuk fontos, mert mi vittük az esküvői tortát, és szerettem volna leadni, hogy ne engem terheljen a felelősség. A tortát nem én csináltam, rendeltük egy ismerősömnél, hihetetlen szép és rettentő finom volt! És maga az esküvő is nagyon hangulatos, nagyon jól éreztük magunkat. Vágytam rá, hogy legyen egy csinosruhás közös családi kép, ez most sem jött össze...

És ma a teljes és tökéletes káosz csak folytatódott, és nagyon hálás vagyok érte, hogy anyukámék befogadták a múlt hétre a gyerekeket, mert ez kibírhatatlan lett volna. Úgy érzem, mindig elrakok valamit, ahogy jövök megyek, de percről percre nagyobb a rendetlenség, pedig alapvetően én rendetlen vagyok, és nem különösebben szokott zavarni. Amíg hárman voltunk, kétszer fél óra pakolással még ezt a szükségállapotot is elviselhetővé lehetett tenni. Most egy nap alatt (megint) megtelt a mosógép, minden szabad négyzetcentin valami van, ami nem oda való, az ágy széttáncolva és tele játékokkal, a konyháról meg nem is mondok semmit. És az emeletről sem, amit holnap reggel 8-ra megint teljesen szabad munkaterületté kell tenni... Tulajdonképpen olyanok, mint a forgószél, amerre járnak, kő kövön nem marad akkor sem, ha nem állnak meg. De jó nap volt, csináltunk papírsárkányt, meg eregettünk is boltit, meg társasoztunk, meg sütögettünk a mamáékkal, akik hirtelen felindulásból átjöttek - dejó, hogy ilyen létezik! -, meg élveztük a vasárnapot, és a nagycsaládot. És néha ordítoztam, és minden második mondatunk az volt, hogy ne kiabálj. Nándi Gergőnek mondta is egy necsináld-sorozat után, hogy hehe, apa a nemszabad emberke :)

Reggel befogadják a másik mamáék őket, milyen jó, hogy itt vannak a közelben! Nehéz lenne még egy hétre elengedni őket sokszáz kilométerre. És este hazajönnek, és ha minden jól megy, a hét második felében vége lesz minden belső munkának, és végre, végre, végre elkezdhetünk visszapakolni, és rendeződünk. Addig meg örülünk annak, ami éppen adódik. Mindig adódik. Például, mikor tegnap elmentünk, még dolgoztak a tetőn, és mire jöttünk haza, jópár sor cserép felkerült. És most jöttem rá, hogy szép is lesz a házunk. Mindent csak funkcionálisan vettünk, hogy jó legyen, hogy praktikus legyen, hogy ne ázzunk be, hogy ne szökjön a meleg, ne jöjjön a hideg, hogy elválaszthassuk a szobákat, hogy elég világos legyen, és a többi. És most először jöttem rá, hogy egészen más lett a házunk, és hogy ez milyen szép lett. Hogy gyönyörű az új narancsszín cserép (ami a legvilágosabb volt a boltban, hogy nyáron ne legyen túl meleg), a fényes bádog (mert a régit kilyuggatták szegekkel, és muszáj volt újat rakni), hogy a háznak, ami eddig csak megbújt a ikerfelünk hatalmassága mellett a csúnyácska homlokzatával, mint valami melléképület, most formája és szépsége lett. És olyan jó, hogy az építészünk ezt előre látta, mert mi nem.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Újra 7

Amikor májusban lerobbant a derekam, és nem akart rendbejönni, nagyon megijedtem. Annyira, hogy nem holnaptól kezdtem a fogyókúrát, hanem aznaptól, és annyira, hogy ma sem hagytam még abba. Nehéz, mert mozogni nem tudok, a hátúszástól borzasztóan szédülök, a gyógytornától is megfájdul újra a hátam, és még a biciklizéstől is. Most a gerincemen túl valami izomgörcsök is nehezítik a helyzetet, amin a szokásos módok nem segítettek, sem a torna, sem a masszázs, sem a fekvés. Pont ettől volt ijesztő.
Maradt az egyetlen lehetőség, amit már korábban tapasztaltam, hogy ha 80kg alatt vagyok, akkor nem fáj, szóval fogyni kell. 92 voltam... És ma reggel végre, végre, végre 7-essel kezdődik a számsor. Biztos lesz még nyolcas, de ez most lélektani. És persze a hátfájásomat sem vágták el azonnal - a köhögés miatt rosszabb is az utóbbi hetekben -, de ahogy fogyok, úgy javulgat, és ez komoly reményt ad. És már jók rám azok a nadrágok, amiket akkor hordtam, mielőtt Ábel beköltözött a pocakomba - pont két éve -, sőt, van remény, hogy azok is jók lesznek, amik előtte voltak. Merthogy most boldog vagyok, hogy kezd emberformám lenni, és már nincs szalonnapúp a nyakam mögött, és nem tűnik úgy, hgoy megint babát várok, de bizony ezelőtt két évvel szörnyen éreztem magam, hogy milyen kövér vagyok, és bár lenne erőm hozzá, hogy legfogyjak, és a terhesség egy kis sóhaj is volt, hogy legalább akkor nem kell fogyóznom.

Szóval hurrá!


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mellékszál

Bár talán minden mellékszál mostanában az életünkben, nem nagyon van központi, vagy minden mellékszál központi is. Azt, hogy mi van a középpontban, percenként változik, minden egyformán fontos, semmit nem lehet félretenni. Pont tegnap beszélgettünk róla, hogy az ember nem tudja elképzelni, hogy milyen lesz 2, 5 vagy 10 év múlva, akkor sem, ha elmondják neki. Nem hiszem, hogy 20 éve ezt el tudtam volna képzelni, mikor férjre meg négy gyerekre vágytam, és házra, kutyával, és hogy hozzánk bárki bármikor jöhessen. És minden megvan, amire vágytam, és ami ezzel jár. Hogy folyamatos változásban és kiszámíthatatlanságban élünk. És ha nem tanulom meg, hogy hogyan örüljek minden percnek és pillanatnak, akkor akár úgy is járhatnék, hogy a valóravált álmomban csalódok, és csak túl lenni akarok rajta, hogy végre legyen időm másra is, vagyis magamra, hogy a felnőttkori vágyaimból is valóra válhasson valami.
De szerencsére nem így van, hanem örülök, és még azt a kísértést is legyőzöm, hogy most, az építkezés alatt csak a végét várjam, amikor már kész lesz. Jók ezek a napok is, a teraszon eszünk például, csak egyvalaki rágja a fülemet, és tudok bármiről szót váltani Gergővel. Ez a legnagyobb ajándéka ennek a pár napnak, hogy megszólalok, nem kell megválogatni a kifejezéseket, hogy a gyerekek félre ne értsék, és hogy nem vágnak azonnal a szavamba.

És hogy mi a mellékszál? Ami most igyekszik előtérbe túrni magát? 3. hete köhögök, és ma végre kiderült, hogy ez hörgőgyulladás, ami mondjuk alapesetben nem hat meg, és most sem különösebben, csak van egy kis háttértörténete. A nővérem, aki ugyanazt mesélte, amit most én járok az egészségügyben, ráadásul tőle kaptam el a fertőzést, nos, szóval ő csaknem két hetet töltött kórházban, és még otthon vár rá egy pár hetes szigorú fekvés...
Szóval most már én is ott tartok, hogy mindenhol sípol a doktornéni szerint, és a véremben is gyulladás van, és nem tudok felmenni a lépcsőn lihegés nélkül, és szédülök a köhögéstől. Pedig ma megcsinálják a fiúk leendő szobáját teljesen, és festeni szeretnék holnap, hogy visszapakolhassunk, mire megjönnek, hogy legyen hol aludni.
Nem szeretném, ha ez lenne a főszál, ami meghatározza az életünket meg a dolgainkat. Festeni szeretnék holnap.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A tetőszerkezetről és a távoli gyermekeinkről

Lassan egészen profi leszek tetőügyben, bár nem szeretnék. Bekövetkezett a rémálmom, amire igaziból nem számítottunk, csak egy ilyen "annyira bénák nem lehettek, akik a tetőt csinálták, hogy ezt is kihagyják" ötlet volt a felméréseknél. De mégis annyira bénák voltak. Az van, hogy a belső párazáró réteg is hiányzik (az ellenléc, a szigetelés, a páraáteresztő fólia és társai mellett). Vagyis egy toldott-foldott kátránypapírvalami van, de ez kevés.

Ami azt jelenti a mi esetünkben, hogy a tetőtér teljes belső burkolatát is cserélni kell, mert a párazárót csak alulról lehet betenni.

Nem tudom, mit mondjak. Megoldásokon agyalunk. Pénzt és időt kéne megtakarítani..

A gyerekek meg a messzi Mosonmagyaróváron hedonoznak a nagyszülőknél. Vagyis a nagyok. Mert Ábel itt van velünk, és szörnyen érzi magát egyedül, a tesói nélkül. Ma már beszélt velük telefonon, az némileg megnyugtatta. Ő vuki nyelven beszél, a nagyok meg pont úgy, mint a csillagok háborújában, ismétlik, hogy szerintük mit is mondott. Cukik nagyon. Ez a pici egyáltalán nem élvezi, hogy csak ő van...

A nagyoknak jó. Réka kapott legyezőt a mamától, amire már nagyon régen vágyott. Mondta, hogy nagyon szép volt a lila, de amikor kinyitotta a pirosat, háááát! "Anya, ha meglátod, azonnal meg fogsz érteni!" Hihetetlen, hogy mennyire nagyosan, választékosan és érthetően beszél Réka. Itthon, mikor ugye 100 kívánság van, és mindent olyan gyorsan kell elmondani, nem is tűnik fel, de most telefonban... Szóval nagyon élvezetes volt hallgatni :)
Nándi élvezi, hogy tágak a határai a kütyühasználatnak, és egészen a határokig elmegy. Ennek ellenére ma délben azt mondta, mikor ebédnél ki kellett kapcsolni a gépet, hogy "hiába rosszabb otthon, akkor is hazamegyek".
Misinek nagyon hiányoztunk, hiányzunk, de a papa a legjobb barátja. Vittünk Misinek bicót, mert papa is mindig biciklivel megy mindenhova, és most kalandoznak, aminek többnyire a végén mindig van valami finom dolog is. És hát ott vannak a pipik, a nyuszi,  nagy kert, a papa ötletei a gyerekkorából, aminek köszönhetően van kard és nyíl és falovacska is, meg valódi kőfejtő, igazi gyerekparadicsom van.

Szóval mindenkinek jó és hiányzunk egymásnak, és remélem, hogy mire hazajönnek, már nagyon látványos lesz a haladás, hogy lássák, nem hiába voltak távol. ű

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Tető-ügy 2. (szerintem lesz még...)

Nem is tudom, akarok-e írni arról, hogy tető-ügyben miken mentünk keresztül a napokban... Az elektronikus naplónak köszönhetően csaknem megbolondultam, mindenki mást mondott. A legszebb az volt, mikor azt mondták, hogy a gipszkarton falat nem csinálhatjuk meg mi, valaki olyan kell, akinek van végzettsége hozzá, mert nem lehet naplózni. 4 nagy listára küldtem ki a kérésemet, egy válasz sem jött. Rengeteg festő, kőműves és egyéb csinál gyönyörű gipszkarton álmennyezeteket és szobrokat akár, de végzettség nélkül. Úgyhogy ytong fal lesz. Kőműves van. Akár minden lábujjamra is.

További kínokat álltunk ki a napló készenlétbe helyezésével, amit józan paraszti ésszel elvileg meg kellene tudni csinálni, de nem lehet, és ezt mindenki tudja, mert tanfolyamokon tanítják. 345 db különböző segédlet van fent, de magyarázni nem magyaráznak, hogy mi mit jelent, mik a lényeges hiányosságok, miket kötelező feltölteni. Kérdést írásban tehetsz csak fel, sem személyes, sem telefonos ügyfélszolgálat nincs, csak automata. A kérdésre a honlap tájékoztatása szerint 3 napon belül válaszolnak, vagy megmondják, hogy mikor fognak. (Nekem válaszoltak 1 nap alatt, de a kérdéseimnek csak a felére.)
A fő probléma az volt, hogy kiderült, hogy nincs záradékolt engedélyezési dokumentációnk, mivel pont a digitális engedélyezésre váltáskor kaptuk meg az engedélyt, és nemes egyszerűséggel nem küldék ki a papír alapúakat sem. A másik gond az volt, hogy nem tudtuk feltölteni dokumentumokat a rendszer és a net önfejűsége miatt, viszont 5 munkanapos átfutást írtak, és az keddre jött ki, mi meg hétfőn akartunk kezdeni, muszáj volt beküldeni a kérelmet. Emiatt tövig rágtam a körmöm, és lélekben lemondtam arról, hogy kezdjük a munkát. Egészen szerda éjjelig bírtam a terhelést, és tudtam rezignáltan tudomásul venni az újabb és újabb akadályokat, amikor azonban realizáltam, hogy az önkormányzatnál péntek délelőtt talán még meg tudom szerezni a szükséges papírokat - természetesen csütörtökön este el akartam kísérni a gyerekeket anyuékhoz, ami így ugrott -, de csütörtökön áramszünet miatt semmi nem lesz és hétfőtől igazgatási szünet, így lehet, hogy nem lesz bent senki pénteken sem ügyfélszolgálati időben - volt már rá példa - , és akkor csak három hét múlva indíthatjuk el a naplót, tehát nem lesz építkezés... Na, akkor azt mondtam, hogy oké, hogy legyen meg a Te akaratod, de most azonnal akarom tudni, hogy mi is az. Mert én elviselem, hogy itt lesz az építőanyag még októberig, és hogy vissza kell pakolni az emeletre, aztán újra le, de ezt a bizonytalanságot nem.
Jó fej volt a Mindenható, vette az adást, fél óra pánik után a szuperjó építészünk végre visszahívott este 10kor, és jól megnyugtatott. Aztán ma délután elfogadták a készenlétbehelyezési kérelmünket,  a hiányok ellenére, és idevezérelt a Jóisten egy srácot az ácsunk révén, aki azért jött, hogy feltegyük neki a kérdéseinket, mi meg leültettük a gép elé, megcsináltattunk vele mindent, és mostantól semmi, de semmi dolgunk az építési naplóval, csak a végén lezárni, és megkérni a használatbavételi engedélyt. (És beszerzni az önkormányzattól a záradékolt engedélyezési tervet...) És bár utólag szégyellem a pánikomat, hiszen anélkül is rendben lett volna, de azért csak felfedeztem abban is az isteni akaratot, mert ha nem pánikolok, nem írok sms-t az ácsnak, ő nem küldi ide a srácot, és sokkal tovább tart a napló átadása.

Úgyhogy minden a helyére került. Hétfőn kezdik a munkát, TÉNYLEG! az ismerősöm szerzett egy másik csapatot, akikkel megcsinálnak minden munkát,  van felelős műszaki vezető is, csomó szerződésünk, és becsszóra ígérték, hogy iskolakezdésre meglesz, ha nem lesz nagyon esős az idő. Nem hiszek benne, hogy zökkenőmentes lesz, de reménykedek, hogy legalább sulikezdésre jó lesz minden. És imádkozunk az esőmentes, nem meleg időért.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Fiúk egymás közt

Réka híján három gatyásom van csak itthon, és megint és újra rá kell csodálkoznom, hogy ezek milyen máshogy működnek így egymás között, ha senki nem szól bele az életükbe.
Volt némi konfliktus az elején, mert...

Szóval pszichológusi javaslatra engedélyeztem a napi egy óra gépezést a nyárra. Ami többnyire túlcsúszott, hogy Ábel tudjon aludni. Szóval amíg Ábi aludt, addig lehetett katonázni (Age of Empires), telefonon játszani, mesét nézni. És valami félrecsúszott az életben, mert nagy lelkesedéssel újságoltam a gyerekeknek, hogy elmegyünk a Balatonra két napra, erre rezignáltan közölték, hogy nem akarnak. Mert ott nem lehet katonázni.
Pszichológusi vélemény ide vagy oda, azonnal letiltottam minden számítógépezést. Mondtam nekik, hogy ez nem büntetés, hanem nevelés, nagyon sajnálom, hogy így kellett tennem, de egészséges kisfiúk szeretnek mást is csinálni, és nem a számítógépezés határoz meg mindent. És majd iskolaidőben hétvégén lehet majd egyszer játszani. Balatonhoz pedig nem mentünk, elmentünk helyette a gödi strandra. És jó döntés volt, mert bár többnyire jól érezték magukat, csak előjött az, hogy de a számítógép, és ezért kár lett volna öt órát autózni, a kétszer fél is bőven elég volt.

Nos, némi elvonásitünetes piszkálódás után sikerült rendezni a soraikat, és visszatalálni a való világba. Szoktak ők játszani együtt, de valahogy Réka is mindig ott van, és csak beleszól, de most, hogy nem volt itt, meg még ugye Ábelt is be lehetett vonni, egészen másmilyenek. Órákon keresztül játszanak ugyanazzal, teljes egyetértésben, azokon a dolgokon, amikből Réka jelenlétében konfliktus lenne, nagyokat röhögnek, birkóznak, versengenek, de az sem sír, aki nem győz. És persze, ha Ábelt is be tudják vonni, akkor ő a hímestojás, tanítják erre a férfitempóra, ami olyan jól megy kettejüknek. Bunyózás közben odatartja mondjuk a fenekét Nándi, hogy "csapjál rá Ábel!", és ő persze hatalmas lelkesedéssel és széles vigyorral paskolja meg az ellenséget, hogy az színpadiasan elterüljön, és nagy kacagás legyen belőle.

Most elmentek a mamáékhoz, ahol majd biztos lehet nekik gépezni, az nem az én dolgom, mi pedig pakoljuk le a bútorokat, hogy pénteken kezdődhessen a munka. Azt már csak félve merem elmesélni, hogy kiderült, hogy a gipszkarton fal beállítását nem csinálhatjuk meg mi saját magunk, hiába csinált már apósom csomót, mert nincs okj-s gipszkartonépítő végzettségünk. Fizetnünk kell valakinek a e-napló miatt...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Sóhaj

Réka táborban van, életében először. Nem is akart menni nagyon, vagyis hol akart, hol nem, aztán beteg lett, ha nem is nagyon, és felmerült, hogy marad, ha már úgysem akar menni. Egy órával később, hogy ezzel szembesült, könnyes szemmel jött oda hozzám, és suttogva mondta, hogy ő borzasztóan szeretne menni a hittantáborba.
Felhívtam a táborvezetőt meg a tábor orvosát, és arra jutottunk, hogy tulajdonképpen nem is volt lázas, nem levert, nem elesett, csak köhög, gyógyszert kapott rá, menjen akkor mint a többiek. Úgyhogy tegnap reggel leadtam a gyereket, kicsit nehéz szívvel ugyan, részben mert életében először, részben mert ugye nem fertőz meg senkit...

Kicsit kezd hosszú lenni ez a sóhaj, a lényeg, hogy ma konzultáltunk a tábor doktornénijével -  jól van Réka, semmi baja -, és hosszasan méltatta a lányom. Hogy milyen illedelmes, hogy mindent megköszön 100-szor, hogy milyen kedves és udvarias, mintha egy meséből lépett volna ki. Annyira jó volt ilyeneket hallani róla! Olyan sokat veszekszünk, olyan sok a szentbeszéd, a konfliktus, a vita olyan dolgokon, amiket egyszerűen csak el kellene fogadni. Nagyon jó volt visszahallani, hogy azért az a sok mag, amit kéretlenül is szórtam, talajt is ért, és legalább másoknak látszik, hogy az én lányom egy rendes gyerek.

Hála érte. Talán legközelebb, erre gondolva le tudom nyelni a 3. mondatot, amit már nem kellene kimondanom...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A tető-ügy

Három éve találtuk ki, hogy itt az ideje, hogy a leányt külön válasszuk a fiúktól a nagyobb béke érdekében. Két nagy szobánk van, egy 30 és egy 20 nm-es, egyik a gyerekeké, a kisebb a mienk. Az udvar felé van ablakuk, így nem lehet őket csakúgy elfelezni, azt találtuk ki, hogy kutyaólat csináltatunk mind a kettőre az utca felé, akkor nagyobbak is lesznek a szobácskák.

Nagyon jó építész nagyon jó tervet csinált, két éve meg is kaptuk az építési engedélyt. Amikor bekopogott Ábel. Pedig megvolt a pénz rá, meg minden, de azt mondtuk, így most inkább ne. Majd jövőre. Aztán jött az a a bizonyos nehéz időszak, mikor nem fizették ki Gergőnek a munkáját, utánam fizetni kellett a járulékokat, autót kellett venni, és millió más dolog, gyakorlatilag nullára elfogyott a pénzünk. Borzasztóan nehéz volt azt mondani, hogy oké, akkor most sem, elengedni, Isten akaratát látni benne, nem bizonytalan megoldásokat keresni.  A bizalom meghozta gyümölcsét, a pénzek szépen visszacsorogtak, adójóváírásból, plusz munkából, ebből-abból, újra együtt volt. Hívtuk az ácsokat árajánlatért, kiderült, hogy tragikus állapotban van a tető, nem véletlenül penészedik, van huzat az ablaktól legtávolabbi sarokban, nem véletlen fagy rá a pára az ablakra. Szerkezetileg rosszul van megcsinálva, hiányzik a páraáteresztő fólia, a távtartó.  Három ács egymástól függetlenül mondta ugyanazt... Nem annyiba fog kerülni, mint eredetileg gondoltuk, de ha már hozzányúlunk, rendesen meg kellene csinálni, akkor már szigeteltessünk is, annak visszajön az ára, és hosszas gondolkozás - és számolgatás - után a cserepet is cseréltetjük. Végül a pénzügyi része is megoldódott, kaptunk kölcsön pénzt, hurrá!
Végül egy olyan ácsot választottunk, akit ismerünk. Ő egyébként egy brigáddal szokott együtt dolgozni ilyen nagyobb munkák esetén, megbeszéltük áprilsiban, hogy akkor július közepén kezdünk. Erre terveztük az egész nyarat. Június végén kiderült, hogy inkább július végén, megbeszéltük a júli 28-at, vagy legkésőbb augusztus 4-et. Elég hamar jött az infó, hogy inkább augusztus lesz, sóhajtottam egyet, és így rendeltem meg végül mindent, fizettem ki az anyagokat. És kezdtem összepakolni. Már a fél ház a garázsban van, az egész tetőteret, gyakorlatilag a cuccaink 70%-át be kell dobozolni, zsákolni, mindenünk az emeleten van.

Szóval már félig összepakolva, mikor felhívtam tegnap az ácsot, hogy akkor ugye 4-én jönnek, ahogy megbeszéltük. Erre ő, hogy én azt üzentem neki az ismerősünk révén, hogy csak augusztus közepén jöjjenek, mert MI nem érünk rá. Hát, nem kicsit akadtam ki. Nem egyszerű megszervezni, hogy üres legyen a tetőtér, és azt sem, hogy hatan addig hol legyünk, amíg a munka belső teret is érintő része folyik. A gyerekeknek felügyeletet szervezni, nekünk a munkát, miegyebet így időzíteni, esküvőre megyünk majd augusztus közepén, akkor vagy 10-en fognak itt aludni, mert a komplett család meg van hívva... Szóval az egész rendszer összeomlott egy pillanat alatt. Számítottam én csúszásra, de azt gondoltam, a július 15-től az augusztus 4. bizony már elég sok csúszás még az építőiparban is.

Augusztus közepe. Az 15. péntek. Hétfő 18., de mivel szerda 20., biztos nem kezdik el a munkát, mert egy kicsi pihi jár, vagymi. De ha mégis, akkor is, iskolakezdésre nem fejezik be, és én nem akarom, hogy őrületből menjenek a gyerekek a suliba.
Szóval most teljes káosz, kapkodok fűhöz-fához, próbálom megoldani ezt a helyzetet. Ezzel a jóemberrel már nem akarok dolgoztatni. Egyértelmű, hogy az ismerősömnek hiszek - őt valóban ismerem -, nem csapna be. Ráadásul mikor felhívtam a jóembert, hirtelen azt sem tudta, ki vagyok, sem névről, sem dátumról, sem címről, csak az ismerősöm nevéről, pedig találkoztunk, itt volt, mindenben közösen egyeztünk meg. Ha pedig ekkorát tudott hazudni, hol a biztosíték arra, hogy nem csap be, nem tűnik el félbehagyva a melót egy másikért? Ha már kétszer megtette velem, miért ne próbálná meg harmadszor is? És egyébként is, úgy vagyok vele, hogy eleget fizetek azért, hogy ne nézzenek hülyének. 700.000 forint csak a munkadíj a 8-10 napos melóért. Ennyiért megérdemlem, hogy emberként kezeljen, ha a puszta ember mivoltomért nem is.

Szóval itt tartunk most. Az aktuális, jelenleg leglogikusabb terv az, hogy az ismerősöm megcsinál egy tetőkiemelést, beteszi a gyerekszobához az ablakot a kutyaóllal, akkor legalább a gyerekszobát el tudjuk választani,  nyugodtan elindítjuk az iskolát, és egy másik csapat pedig megcsinálja szeptember vége felé a többit. Akkor már nem kell leköltözni, csak a jó időért imádkozni, hogy ne ázzunk be.
Vagy lehet, hogy holnap változik minden. Meglátjuk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Utolsó

Tegnap realizáltam, hogy Ábel többet nem fog szopizni. Ma reggel pedig azt, hogy a mindennapok sodrása között elfelejtettem élvezni azt az a pillanatot, amikor ez megtörtént. Nem is emlékszem rá, hogy mikor cicizett utoljára. Valamikor az elmúlt egy hétben. Mióta áprilisban azt mondta a doktorbácsi, hogy akkor lenne nyugodt, ha idén megműtenék, már nem kínálgattam, éjszaka is addig kínáltam neki a vizet, amíg nagyon nem sírt. Szép lassan akartam elválasztani, hogy ne legyen trauma még ez is, ha hirtelen behívnak. Hát, nem lesz. 15 hónapig szopizott, ezzel harmadik a sorban, Nándi volt a legkevesebbet függő, ő 13 hónaposan döntött a tápszer mellett. Kicsit aggaszt, hogy Ábel azt sem fogadja el, tejterméket sem eszik nagyon, de mindegy, jó ez így biztos, kicsit soványabb, mint a többi volt, de szép, okos és ügyes. 


Kicsit szomorú vagyok, hogy rutinként kezeltem a szoptatást, hogy nem élveztem ki az utolsókat. Míg Misinél nehéz volt elengedni azt, hogy nem lesz több gyerek, fájt a kisruhákat, játékokat, babadolgokat eladogadni, elajándékozni, megváltás volt, hogy tesóm pocakjába beköltözött Peti, és neki oda lehetett adni mindent, mégsem volt végleges és visszafordíthatatlan. És olyan jó volt aztán, hogy Ábel ugyanazokban a ruhákban pompázott, mint a tesói, mert tényleg visszajöttek. 

Most ez nincs. Boldogan szabadulok meg a cuccoktól, megy minden tesómhoz vissza, de ami neki sok, azt is simán viszem, adom mindenkinek, csak ne legyen nálam. Megvagyunk, kerek a család, nem kell már nekünk babaholmi, kiskád, kiságy, pelenkázó. Egy év múlva már pelenka sem. Úgy gondolok ezekre, mint a leendő unokatesók leendő dolgai, nem úgy, hogy hátha még visszakerülnek. És van egy kis szomorúság, hogy elmúlik majd a babakor, de nincs az a ragaszkodás hozzá. Élvezem minden pillanatát - kivéve, amit elfelejtek -  és sajnálom, hogy elmúlik majd ez is, de megvan a beletörődés is. Még azt is sajnáltam, hogy vége van a magatehetetlen babakornak, holott 4 éve azt mondtam, ha egyszer mégegyet valaha, akkor majd azt egy évesen fogadom örökbe. Nem észérvekkel győzködöm magam, hogy ezek a korlátaink, hanem tudom, érzem, hogy ez most így jó, ez a rend, a feladatom most már más. 

Nem tudom, változik-e. Meglátjuk. Béke van bennem.
Mindenesetre ez a rádöbbenés megint egy jó figyelmeztetés volt, hogy mennyi mennyi pillanatot hagyok elszaladni magam mellett, amik egyszerik és megismételhetetlenek. Hogy a gondokon való gyötrődés helyett örülni kell, és megélni mindent, akkor, abban a pillanatban, amikor történik, aztán elengedni. Még ha néha nehéz is. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Gyakorlás nyáron

Arra vetemedtem, hogy napi fél órát kell a gyerekeknek gyakorolni valamit reggeli után. Kicsit írjanak - bármit -, kicsit számoljanak, egyik nap ezt, másik nap azt. Van szabadságuk, hogy mit, Nándi pl. ilyeneket ír, hogy gól, meg les, meg Ronáldó. Néha megingok, hogy tényleg kell-e ez, de ma jött egy komoly megerősítés.

Nándinak kivonásokat mondtam, és jelezte, hogy a 20-as számkör dedós - valóban, Misi is mondta a válaszokat -, neki 100-ig vonjunk ki. Jó, hát akkor 63-20 az mennyi? 47, jött a válasz, erre Réka elkezd nevetni, hogy jaaaaj, Nándi, a 47 az 63 MEG 20.

Szóval jobb, ha gyakorlunk...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Foci

Vagy 20 év után újra nézek a foci vébét. Nincs tévénk, de G. addig ügyeskedett, amíg sikerült neki a TV-goval felvarázsolni az alap csatornákat az egyik számítógépre, és 6-kor ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is ott ül a banda és nézi a meccset. Igény lett rá, mert a Közösség sportja a Foci. Legalábbis azé, ahova Nándi tartozni akar. Fociztak az oviban is, élvezték is, de nem ez volt az élet értelme. Most már igen.
És akkor Misi sem maradhat le, és ha már, akkor Ábelt is beveszik, túrtunk neki icipici mezt, tanítják rúgni a bőrt. Kellett mez, "emberölő" labda, sportszár, sípcsontvédő, kisstoplis cipő, mert a pálya az műfüves... Szegény Misi várja a cipőt, mert úgyis belenő azonnal, amit Nándi levet, csaknem egyformák már, nem vettünk neki külön, ősszel megörökli. Ők a tornateremben fociznak, oda nem vehet fel stoplist, csak azért, hogy a kertben villoghasson, nem ruházunk be. És rendkívül hálásak vagyunk azért, hogy a "menő" márka a Kipsta, mindenkinek az van, úgyhogy CSAK azt szabad venni, azért így lényegesen barátibb a jelmez, amiben időnként alszanak is. Mezből is most a "brazilos" a menő, köszönjük Lidl! Jövőre gondolom "barszás" kell majd, de addig gyűjtünk.

Már tudjuk azt is, hogy Nándi lesz a világ legjobb focistája. Kérdeztem, melyik csapatban fog játszani, mondta, hogy a "barszában". Hát persze... De miért nem magyar csapatban? ÁÁÁÁÁ! azok nagyon bénák! - mondta, pedig sosem látott még magyar focit. Oké, igaza van, a pletyka ezúttal igaz.
Végül megbeszéltük, ha ő - és Bálint barátja, aki a másik legjobb focista lesz a világon - magyar csapatban fognak játszani, akkor végre felível majd a magyar futball, és mindenki a magyaroknak drukkol majd, úgyhogy már magyar focista akar lenni. Büszkén hordják a valakitől örökölt magyar mezt is címerrel, meg minden, hol a Misi, hol a Nándi. Nándi egyébként védekezni tud jól, nagyon ügyes hátvéd, nem ijed meg senkitől, és véresen komolyan veszi a feladatát. Misinek a labdaérzéke jó, és erőseket tud rúgni.

Egyébként teljesen értem a szerelmet. Nem a foci szépsége miatt, bár nem egy rossz sport, hanem az edzőik miatt. Én is szívesen lennék gyerek abban a csapatban. Februárban kezdett nyaggatni Nándi, hogy szeretne focira járni, addig önvédelemre járt, ami egyidőben van. Végül engedtem, de nem voltam hajlandó beruházni a jelmezre, amíg el nem mentünk az első focikupára, utána hívták meg papáék egy focicipőre. Utolsók lettek, kegyetlenül kikaptak 1 kivétellel mindenkitől, egy döntetlent sikerült összehozniuk. Csupa első osztályos volt a csapatban, az egyik ellenfél kb. 3-szor akkora volt, mint Nándi, és ez nem túlzás. Mindegy, a lényeg az, hogy úgy jöttek le a pályáról, mintha ők nyerték volna a kupát. És ez az edzőn múlik.  Most sporttábort tartanak éppen, ugyanezek a fiatal, egyetemista fiúk. Csak múlt hétre gondoltuk Nándit befizetni, de addig könyörgött, hogy mennyire jól érezte magát, hogy végül csak megkérdeztük, hátha mehet még egy hetet. És nagy örömére mehetett, úgyhogy most métáznak, fociznak, floorballoznak, kidobóznak, vízibombával dobálják egymást, kirándulnak, biciklis napot tartanak, és még ki tudja mit. Boldogan és önfeledten, és nem hiányzik a katonázás, az alvás, a pihenés, a semmi.

Holnaptól meg már mama és papa is itt laknak a közelben, újabb izgalmak kezdődnek.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nem könnyű

Amikor úgy érzem, hogy összecsapnak a hullámok, akkor mindig eszembe jut az elhanyagolt kis blogocska. És most úgy érzem, hogy kicsit kezd sok lenni. Ha ennék csokit, valószínűleg sokkal derűlátóbb lennék, és ha nem beszélgettem volna valakivel, aki hű-hának értékelte a mostani élethelyzetünket, akkor talán bele sem gondoltam volna. És ha nem gondolok bele, akkor tök jól megy a jelen pillanatnak élés, a csak azzal foglalkozás, ami abban az órában van éppen. Nincs holnap, nincs jövő hét, semmi, csak az, ami éppen a feladat, azt jól megélni, szeretettel, lehetőleg türelemmel, és így nincs is semmi. Nem mindig sikerül, sokszor megszökök a dolgaim elől, és inkább játszok egyet a facebookon a pet rescue sagával...

Egyrészt egy hónapja fáj a derekam, feküdtem majdnem három hetet, most már kezd jobban lenni. Kezdődő gerincsérv illetve 3 ércsomó a gerincemben. Tulajdonképpen a pihenés nagyon jól esett, a kiszolgáltatottság, meg a háztartás elmaradása jóval kevésbé. Ma pl. 6-ot mostam, és van még ennyi...

Szerdán kiderült, hogy Ábel műtétére idén sor kerül, előjegyzésbe vették. Tudtuk, hogy műtik, de most kézzelfogható távolságba került, és így egy kicsit ijesztőbb. Megvan az előnye is, hogy most, és nem később, és persze a hátránya is. Jelenleg elképzelhetetlennek tartom, hogy bármilyen módon ágyban tartsam akár csak 2 órán keresztül is, és ebben benne van a napközbeni alvása is... Azért egy 4-5 évessel könnyebb ebből a szempontból.

A legnehezebb most Nándi. Több piszkozatom is van a gyerekek idétlen mániáiról, írtam is az ajtócsukogatásról, még régen, és hát ott van a párosszámozás, a kedvec hely, a mindenféle rítusok. Nándinál ez sajnos olyan szintre ugrott, hogy pszichológustól kellett segítséget kérnünk, és egy jelentős javulás után, mikor már kezdtünk megnyugodni, a múlt hét végén visszaesett a kezdeti állapotra. Pszichiáterhez és gyógyszeres kezelésre kell mennünk. Betegesen kezet mos ugyanis, és ez nem szimpla tisztaságmánia, hanem mondjuk 70-szer mos kezet egy nap, pl. azért, mert kézmosás közben hozzáért a "piszkos" csapban levő szappanhoz. Kezet mos azért, mert Misi megsimogatta a kutyát, hozzáért a kanapéhoz, majd Nándi hozzáért a kanapéhoz. Gyakorlatilag úgy jár, mint egy sebész, maga előtt tartja ökölben a kezét, nehogy hozzáérjen valamihez. Máskor pedig az udvaron boldogan túrja a port, homokozik, botozik... Szóval abszolút érthetetlen.

Szóval ezek vannak. Jó, hogy 4 hónap bizonytalanság után Gergőnek ismét bejelentett munkahelye van, és itthonról dolgozik. Jó, hogy vége a sulinak, nagy felszabadulás volt. Biztos estére már jobb lesz, de most, hogy Ábel taknyos, fogzik, a nagyok fél10 felé csendesednek el, és nincs közös időnk Gergővel, minden sokkal szürkébb. Ráadásul fogyókúrázok az egyes pont miatt. Túl vagyok már azon, hogy hogy nézek ki és mennyire vagyok elégedett a külsőmmel, most már arról van szó, hogy egyáltalán bírom-e a feladataimat, ha nem adom le a felesleget. Szóval a csokihiány is rontja a helyzetet. Még jó, hogy van kinek odaadni ezt mindet, hogy semmi nincs hiába, és minden a javunkra válik. És hogy elég, ha a következő óra jól sikerül.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Őrangyalok

Megnyugodtam. Sokszor érzem magam szaranyának mostanában, de most kicsit jobb.
Őrangyalost játszunk nagyböjt alkalmából. Kihúzzuk egymás nevét reggel, napközben annak vagyunk az őrangyala, akinek a nevét kihúztuk. Jót teszünk vele, keressük a kedvét, szóval örömet szerzünk neki. Este pedig megbeszéljük, megpróbáljuk kitalálni, ki is volt az őrangyalunk.
És Réka és Nándi is azt hitte, hogy én vagyok az, pedig Misié voltam. Mivel nem tettem a párnája alá semmilyen meglepetést, ezért 6 óra felé hőzöngve jött ment, hogy micsoda őrangyala van neki, de amikor vacsi közben elmondtam neki, hogy mi mindent csináltam máshogy, mint egyébként tettem volna, akkor azt mondta, hogy ugye holnap is én leszek neki megint, és vagy egy percet lógott szó nélkül a nyakamban, ami mostanában igazán nagy szó tőle.

Szóval annyira mégsem bénázok el mindent.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Kézzelfogható nagyszülők

Anyukámék Mosonmagyaróváron, Gergő szülei Kaposváron, mi Dunakeszin. Ez úgy elég rendesen meghatározta, hogy mennyit tudtunk találkozni velük. Már csak azért is, mert azokat az alkalmakat is el kellett osztani, amikor úgy döntöttünk, hogy nyakunkba vesszük az országot. Nyilván megvannak ennek is az előnyei, fokozott önállóság, jó kis nyaralások... És a hátrányai is. Ugyanezek gyakorlatilag. Azért lényegesen egyszerűbb meghallgatni egy véleményt egyszer, és úgy csinálni, ahogy akarjuk, mint 10-szer. És ha évente 10 napot találkozunk, nem baj, ha órákat megy a minimax, és az sem, ha reggel-este csak nutellás kenyeret esznek, ebéd előtt tömi meg valaki őket túrórudival, vagy nem kerülnek ágyba időben. És hát mi is nagyon kimerítőek vagyunk így hatan, de még öten, vagy négyen is... Hangosak, elevenek, rendetlenek, szóval fárasztóak nekik is, öröm, ha megérkezünk, és öröm, ha hazaindulunk :)

Pár hete már mindennapos téma itthon, de most már nagyon konkrét jelei vannak, hogy ez változni fog, mégpedig gyökeresen. Gergő szülei eladták a házukat. A legkisebb sógorom is leérettségizik idén, a többiek pedig itt vannak mind már Pesten, mit csináljanak az "öregek" Kaposváron, úgy döntöttek, vesznek itt egy kis házat és közel költöznek. Egészen konkrétan úgy néz ki, hozzánk legközelebb, de még semmi nem biztos.

Hihetelen ajándék lesz, hogy a gyerekek átmehetnek a mamához, süt nekik krumplislángost, vagy buktát, vagy hogy mi elmehetünk egy színházba, vagy egyszerűen csak csinálhatunk velük egy közös ebédet, ha eszünkbe jut. Nekem sem volt így nagyszülőm, és azt hittem, kimarad ez a gyerekeim életéből is. Nem tudok ezzel a csodával betelni, annak ellenére, hogy biztos lesznek ennek nehézségei is.

Másrészről meg vagyok döbbenve: mindketten ott nőttek fel, ott van rengeteg barátjuk, ismerősük, rokonaik, a közösségi háló, amiben megtartanak és megtartatnak. Ahol tudják, hogy ki szerel autót, intézi el a bankot, csinálja a jó sütit, ismer valakit, mittudomén. Mindenre van egy név (szoktunk rajta viccelni, hogy hány osztálytársa lehet apósomnak), én csak "hazajárok" oda 15 éve, de én is ismerek már sok ilyen nevet, és számtalan dolgot intéztek el nekünk, amit itt csak rosszul sikerült volna. Vagy konkrétan rosszul sikerült, és Kaposváron hozták helyre... Hihetetlen, hogy ezeket a szálakat így el lehet vágni, otthagyni hatvanegynéhány évet, és mindent. És hogy az egyik hazamenés eltűnik nekünk is. Nem fogunk hazamenni, ha idejönnek lakni: meglátogatjuk őket, vagyis elmegyünk mamáékhoz.
Szülőként viszont értem. Most még cipelem magammal a gyerekeimet, akárhová megyek, és ez a természetes, de ők csak vendégek, és el fognak menni, ahogy én is eljöttem otthonról. És belegondolva igen, mekkora hülyeség, hogy mind elmennek nagyjából egy helyre, én meg ott ülök kétszáz kilométerre és azt várom, hogy mikor jönnek haza. Mindezt azért, mert van egy múltam, amit itt éltem, és a múltam miatt nem veszek részt a gyerekeim és unokáim jelenében... Saját boldog jelent pedig bárhol lehet teremteni. Szóval azt hiszem, igazuk van.
Ettől függetlenül ez baromi nehéz lehet. Nagyon remélem, hogy sikerül olyan helyet találni, ami valódi otthon lesz nekik. Megérdemlik.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Igenemberke

Nem volt - egészen mostanáig - olyan gyerekem, amelyik előbb bólogatott volna, mint ahogy rázta a fejét. Mindegyik nagyon hamar megtanult nemet inteni, és rendszeresen gyakorolta is. Ábel pedig boldogan bólogat, szinte akármit kérdezünk tőle.
Azzal kezdte, hogy evés közben kérdeztem tőle, hogy fini, Ábel? És vigyorogva bólogatott. Nem mindig, csak olyankor, mikor tényleg ízlett neki. Van, amit nem szeret nagyon, akkor sem rázza a fejét, csak nem nyitja ki a száját. Ha erősködök, összeszorítja az egész arcát és megpróbálja eldugni a száját.
Aztán ma például azzal szórakoztatta a vacsoránál a családot, hogy minden kérdésre bólogatott széles vigyorral. Persze, hogy kérdés volt, hogy hülye vagy baba? :D
És persze, ha mondom neki, hogy nem, akkor a válasz bólogatás. De igen.

Nem egy sírós gyerek, és nem is akaratos. Még mindig a szánalomra gyúr, bár már jóval hangosabb. A fegyverem hogy hihetetlen módon el tud keseredni, mikor nem az történik, amit ő szeretne. Az első sokk az volt, mikor mindig fel akart menni a lépcsőn, és elővettem a lépcsőrácsot, lezártam, átvittem Ábelt a nappaliba, letettem, és folytattam a dolgom. Egyszer csak olyan keservesen kezdett sírni, hogy rohantam oda, mi történt vele. Ott ült a rács előtt magába roskadva, és zokogott, néztem, mivel sérthette meg magát, de nem maradt más, mint hogy a lépcsőrács miatt. Nagyon szeretett volna lépcsőzni. És ugyanígy összeomlik, ha  elveszünk tőle valamit, ami neki nagyon tetszett, vagy becsukjuk az orra előtt az ajtót, vagy valamit meghiúsítunk, amibe már nagyon beleélte magát. És úgy sír, mint amikor fáj neki valami, nem úgy, mikor például enni kér, vagy azt, hogy vegyük fel (vagyis inkább azt szereti, ha leülünk hozzá), szóval nem követelőzve, hanem csak elkeseredik, és siratja a nem megvalósult álmát, vagy nem tudom. Szóval hihetetlen egy figura.

És mindent eltűr, bármit csinálhatnak vele a tesók. Akkor van elemében, ha velük lehet, sokszor csak ül valami kacattal a kezében, és nézi, ahogy nyüzsögnek, máskor megpróbál bekapcsolódni, ezt néha hagyják, néha nem. És persze van, amikor meg ő a fő attrakció, viszik, nyúzzák, tekerik, emelgetik, lóbálják, sétáltatják, nem is tudom, mikor a legboldogabb... De mindig boldog. Most is, a kötelező olvasás megy már, mindenki az ágyában, és ő oldalazva megy az ágyak mellett oda-vissza, kukucskál, hogy tudna csatlakozni hozzájuk.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nadrágok és térdeik

Valaki mondja meg nekem, hogy mi történik a nadrágok térdével!
Komolyan nem hiszem el, hogy minden nadrágnak tátongani kezd azonnal, hogy a mi gyerekeinkre kerülnek. Gyakorlatilag nincs nadrágja Misinek, akkor sem, ha ő kap új gatyát. Kétszer kimosom, és lyukas. És Rékának is. Mert ha csak a fiúknak, akik térden csúsznak egész nap, oké. De még neki is?
Szereztem be foltokat. Két hét múlva a foltok is kilyukadtak.
Szereztem be új nadrágokat. Két hét múlva mindegyik lyukas lett. Hihetetlen.

Megyek foltozni... Lehet, hogy tüskéket is varrok a térdekre, hátha akkor nem csúsznak négykézláb, és akár három hétig is kibírja egy naci...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Játszani sokan, együtt

Sokszor írtam az elmúlt csaknem öt évben, hogy mennyire nagyon utálok szerepjátékokat játszani a gyerekekkel, pónizni például, meg barbizni, de az autózással is ugyanígy vagyok. Pedig tudom, hogy ez milyen fontos, meg szégyellem is, de egyszerűen nem tudom élvezni. Úgyse tudok semmit jól csinálni, ráadásul mindenki mindenkivel összeveszik, ha én is ott vagyok. Sokkal szívesebben hallgatom, hogy ők játszanak hármasban,  nagyon jó volt, hogy belenőttek, és azt sem bánom, hogy fenekestül felforgatják a szobát egy-egy kiadós szerepjáték-party alkalmával.

Most pedig annak örülök, hogy belenőttek a társasjáték korba. A fő előnye, hogy le vannak írva a szabályok. Amikor le van írva, hogy a legfiatalabb játékos kezd, vagy a leghosszabb hajú, na ott egészen biztos vagyok benne, hogy az alkotóknak több gyerekük van. És hihetetlen, hogy mekkora békességben tud indulni egy játék, ahol meg van határozva, ki kezd. És olyan jó, hogy szabálytisztelő gyerekeim vannak, és még jobb, hogy ha Misinek mégis elfogy a türelme, és elkezdi nem betartani a szabályokat, akkor a két nagy elnézően kezeli, és ők rendesen (vérre) játszanak tovább. És elképesztő, hogy eljutottunk oda, hogy szeretnek nyerni, de tudnak csak a játékért játszani, és nincs sértődés, ha valaki veszít, csak kér visszavágót. Jó, az azért egész szélsőségesen megvan, mikor mondjuk a játék felénél látszik, hogy valakinek esélye sincs, pl. a létrás játékban valaki lecsúszik a létrán, a másik meg már túl van ezen, vagy amikor a Szuperfarmerben mindig elviszi a róka az összes nyulat, és nem tud bárányt szerezni, a többiek meg már tehénre számolgatják az állatokat... De valljuk be, ez felnőttként is elveszi a játék örömét. Mondjuk volt már olyan, nem is egyszer, hogy aztán nyert valaki, aki fel akarta adni, na, ott aztán volt boldogság! Azt hiszem, ez arra is tanulság, hogy érdemes küzdeni néha lehetetlen helyzetekben is.
És persze az egész társasozás tanulságos abban, hogy nem minden az, hogy én legyek a jobb. Hogy abban is van öröm, ha csak játszunk. Réka volt a legnehezebb eset ebben, szerintem több ezerszer mondtam már el neki, hogy akkor is nyerünk, ha jól érezzük magunkat együtt. Néha volt, hogy láttam, ahogy nyeli vissza a könnyeit, és úgy mondta.  Nagyon sokszor előfordult az is, hogy megsajnált, mert vesztésre álltam, és próbált a javamra csalni. Egyrészt ilyenkor mondtam legtöbbször, hogy nekem a játék a lényeg, hogy vele lehetek, nem a nyerés, másrészt meg annyira meghatódok minden ilyen alkalommal, hiszen tudom, hogy mennyire szeret nyerni, de még a nyerésnél is jobban akarja, hogy nekem jó legyen.
Vele már nagyon jól lehet társasozni, egy csomómindenben nem is hagyom magam - többnyire azért hagyom őket nyerni, de főleg segítek nekik -, és mostanában néha már azt is mondom, hogy a magam erejéből akarok győzni, nem azért, mert valaki segít. Römiben pl. ma már többször megvert, pedig se nem segítettem, se nem hagytam magam. Azt hiszem, legjobban kártyázi szeret, mindegy, milyen kártyáról van szó. Jó kis anyanapunk volt ma, reggel hőemelkedése volt meg nagyon náthás, hát itthon tartottam. Egész nap társasoztunk.

Társasjáték nagyhatalom vagyunk egyébként, nagyon sok játékunk van. Azért is, mert ha meg akar minket ajándékozni valaki karácsonyra, azt szoktam mondani, valamilyen társasjátékot adjon, vagy könyvet. Az ajándék mindannyiunknak, és már a gyerekek is sokan vannak ahhoz, hogy egyesével megajándékozgassák őket. Kész anyagi csőd, én már csak tudom... Van vagy 20-25 féle játékunk, a 300 játék egy dobozban címűt mondjuk nem tudom, mennyinek számoljam :) Minddel játszunk.
A 3-4 éveseknek való játékokat már továbbadtuk az unokaöcsinek - volt belőle vagy 4-5 féle -, majd visszajönnek, ha Ábi belenő, most nagyosban nyomjuk. Misi is simán játszik nem egy és nem kettő olyannal, amit 7-8 éves kortól ajánlanak. Például a Szuperfarmer most az abszolút kedvence mindenkinek. A szabályokat úgy egész nagy vonalakban írja csak le, ami ugyan nehézségeket okozott az elején, de mostanra már olyan rutinosak vagyunk, hogy kitalálunk magunknak újakat. Az egy hátránya, hogy maximum négyen lehet játszani. Lehet, kéne vennünk mégegyet :) Szinte minden nap játszunk vele. De játszik Misi a Mamutvadásszal is, meg az Aranyásókkal is. Eleinte mondjuk röhögtünk sokat, mert mindig elárulta, hogy szabotőr vagy nem, és húzhattunk újra. A legnagyobb kedvencei mondjuk a Yuriger autós társasjáték, meg a KikiRiki, és nagyon szeretünk dominózni is. Meg persze Solózni. Ugye ő az, aki legkevésbé tartja a szabályokat, de pontosan tudja, hogy most átlépi a határokat, egyezkedik, meg vigyorogva csal, a kedvencem, mikor a Yurigerben kisodródásnál, ha én lépek bele, akkor 5-6 dobásból is kimaradok, ha ő, akkor csak egy :)
Nándi kedvence a sakk, suliban is jár szakkörre, a vágya, hogy kupát nyerjen, de vele már tök jól lehet játszani Scrabble juniort is, valószínűleg jövőre beszerzek felnőtteknek valót is, meg a Gazdálkodj felelősent, pedig az egy órás legalább. Ja, és nagy kedvenc a Tick-tack bumm junior is. A vége mindig az, hogy kakipisi, és röhögésbe fullad, de addig is jó. Ők meg valószínűleg pont ezért élvezik :) Szerintem már a nagyossal is tudnának játszani, tervezem, hogy megcsinálom hozzá a szótagkártyákat, úgyis a bomba a lényeg...

Biztos benne van az is, hogy társasozásra szinte bármikor kapható vagyok, és ha velem akarnak játszani, akkor már tudják, hogy így szólítsanak meg. De akkor is örülök neki, hogy van ilyen altertnatíva. Nekem a társasozás mindig ünnep volt, évközben nem játszottunk, de most is, ha hazamegyünk, minden este tábla felett üldögélünk, beszélgetünk meg jól érezzük magunkat. Örülök, hogy ez valahogy továbbment.

És ha valaki társasjátékot szeretne venni, és jó használtan is, van egy tutijó eladó a béta vaterán (lehetne a neve béna vatera is, elég béna) tarkakocka, de ez csak a töredéke, nekem küldött e-mailben listát még... Az e-mail címet is megtudom adni, ha kéri valaki.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

VSD

Most már biztos, hogy megműtik Ábel szívét, és az is, hogy nyitott szívműtét lesz, az kérdéses még, hogy kisműtét vagy nagyműtét, az utóbbi esélyesebb. Azt mondják, a kockázat 6 kiló felett szinte elenyésző, Ábel pedig már 9 kg, szóval hurrá. Azt is mondják, hogy ez a műtét, ha rutinnak nem is nevezhető, mert szívről van szó, de gyakori dolog, és a lényeg, hogy teljes gyógyulást hoz. Az időpont is kérdéses, egyenlőre júniusig biztos nem, szóval nem válik valóra az álmom, szeptemberben valószínűleg nem szüntethetjük meg a tartósbetegséget. Jól van, szépen fejlődik, kigyensúlyozott, a mérleg maximum a túlzott jókedv irányába billen el.

Voltunk a GOKI-ban, sokmindent elmagyaráztak, és most már értem, hogy miért nem tud meggyógyulni a takonyból sem, és húzódik el minden olyan sokáig nála. Bár, ha belegondolok, sokkal egészségesebb, mint Misi volt ennyi idősen...
Nőtt a lyuk, egy csomó szívzöreje van az alapon kívül, kicsit nagyobb a mája, a szíve. Úgy hangzik a szívdobogása, mint amikor a ctg-n hallgattam, meg az ultrahangon, simán füllel is jól hallani. Csudájára járnak, az orvostanhallgatókkal mindig meghallgattatják. :) Az egy hónapos kora óta szedett gyógyszerén kívül kap most már vízhajtót, káliumot is heti háromszor. Szegény a káliumtól nagyon szenved, só ugye, cukorral keverve, persze, hogy öklendezik, akármivel is próbálom beadni, kiérződik. Legjobban az vált be, ha azonnal megitatom utána vízzel. Alapvetően szereti egyébként bevenni ezeket, kanálban oldom fel neki anyatejjel az amúgy is laktózzal kevert gyógyszert, naponta háromszor, de hétfőn, szerdán és szombaton a reggeli undormány után délben nem tátja a száját, csak gyanakodva néz, kidugja picit a nyelvét, hogy milyen ízű, és ha finomnak találja, akkor hajlandó bekapni. Szóval cuki.

Amikor kimondták, hogy biztos műtét, majdnem elsírtam magam, de mostanra elfogadtam. Igyekszem nem gondolni rá, hogy milyen pici, és milyen nagy dolog vár rá. A lényeg, hogy meggyógyul és rendben lesz. Szeretnék túl lenni rajta hamar, de örülök a haladéknak is. Ha nem sír, gyorsabban gyógyul, és van időm még, hogy éjszakára elválasszam, és van ideje, hogy megtanulja átaludni az éjszakát. Mert éjszaka nem lehetek vele majd, és jelenleg ugye jónak mondható az az éjjel, amikor csak 3-szor kel fel, és csak cicivel alszik vissza.
Szóval keresem mindenben a jót, és rendben lesz minden. Várunk. És várakozás közben élvezzük a cuki Bábit :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Heti egy nap áram nélkül

Ezt találtuk ki vállalásnak az idei EON Energiaközösségek versenyen. Nyilván nem fog menni teljesen, mert a garázsajtót nem tudjuk zárni áram nélkül, a hűtőt sem szeretnénk leolvasztani, a fűtés keringetőszivattyúja is árammal megy, szóval csak úgy nagy vonalakban, de mégis, megpróbálunk szombatonként nem használni áramot.

Múlt szombaton kezdtünk, akkor még csak ebéd utántól indítottuk az energiastoppot. Buktam is egyet, mert nem csináltam meg Ábel püréjét, és a villa egyszerűen nem tudott olyan állagot csinálni, amit meg is evett volna, szóval egy turmixolással több volt a kelleténél, de próbálkozunk...
Ebéd után elmentünk egy nagyot sétálni, aztán sötétedéskor hazaértünk, gyertyát gyújtottunk, és családilag társasoztunk 6-ig, vacsi, gyertyafényes természetesen, ahogy a fürdés és fogmosás is, majd gyertyafénynél mesét olvastam, és aludtak. Egyedül a tekerős zseblámpát használtuk, illetve Ábel elemes világító-zenélő játékaival játszhatott, mert neki azért nem volt jó a félhomályban. Mi még beszélgettünk egy kicsit, és jó korán mi is ágyba bújtunk. Ezen a hétvégén nem, mert Gergő lesz egyedül velük délelőtt, de jövő héten az egész napra kiterjesztjük az árammentességet. Nem gondoltam volna, de abszolút tartható.

Felmerült, hogy azért az energiatakarékos izzók nem fogyasztanak olyan sokat, hogy ennek jelentősége lenne. Az utóbbi hetekben teljesen megszünettük a gyerekek dvd-nézését, a számítógépezést, szóval tulajdonképpen a Gergő számítógépeinek az áramfogyasztását spóroljuk meg a villanyon kívül, ami annyira nem sok. Igen, ha egy villany ég. De azért este egészen gyakori a díszkivilágítás: lépcsőházban, fürdőben, gyerekszoba, felnőttszoba, égve hagyják, talán csak a vacsora idejében szoktunk egy helyiségben lenni. Lehet egyébként, hogy a két szál paraffin gyertya, amit elégettünk, a környezetterhelést megcsinálja így is.
Azt hiszem, az árammentes nap igazi értéke abban van, hogy együtt vagyunk, egy helyen, hogy muszáj egymásra figyelni, beszélgetni, mert nincs más lehetőség. Kicsit az egész nap tudatossá válik azzal, hogy látjuk, mekkora érték az áram, milyen természetesnek vesszük, hogy van. Kicsit koncentráltan figyelmeztet arra, hogy figyelni kell az energiatakarékosságra. És kicsit egymás, az együttlét újra felfedezése, szembesülni vele, hogy ez igazi, tartalmas szórakozás. És szomorú, hogy a mi gyerekeink már olyan nagyok, mondjuk 7 évesen, hogy őket is rá kell erre időnként ébreszteni. Apjukról nem is beszélve. Meg rólam, akinek mindig van valami dolga. Jó volt, hogy most csak az, hogy szórakoztassam őket.

Szóval kalandra fel, versenyen kívül is érdemes megpróbálni!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Végre hétvége

Elég nehezen vettük az első szünet utáni hét akadályait... Misit itthon tartottam még két napig, mert nagyon rekedt volt - már két hete -, de már javult, gondoltam, ne essen vissza, de az iskolásokat kíméletlenül vinni kellett.
Hatalmas ajándéka volt a szünetnek, hogy fél 8-ig, sőt, volt, hogy fél 9-ig is tudtunk aludni, legalábbis mi, felnőttek. A három nagyobb ahogy felébredt, a pisiléssel egyidőben becsukta a felnőttszoba ajtaját, és csendesen játszottak, aztán napközben élvezték a (nagyjából) kipihent, (többnyire) békés szülőket. Na, ebből átugrani abba, hogy háromnegyed hatkor kelés, elég fájdalmas volt. Főleg azért, mert én nem tudok mostanában aludni. Tele vagyok szörnyű gondolatokkal, amikkel nem vagyok hajlandó foglalkozni, de ezt kizárólag úgy tudom kivitelezni, hogy olvasok, amíg el nem alszom a könyvön. Ez van, hogy 11-ig tart,  gyakrabban éjfélig, de volt olyan a héten, hogy 2-kor sikerült elaludni... És hogy aztán Ábel még hányszor kel éjjel, rádob egy lapáttal. Jó éjszakákon 2-3-szor, de pl. most legalább 20-szor voltunk fent. Arra sem jövök rá, mitől függ ez, de már nem foglalkozom vele.  Inkább élvezem Wodehouse humorát esténként, jó, hogy van belőle egy jó kis gyűjteményem, olvasom őket újra, van, amelyiket harmadszor vagy negyedszer. A történet gyakorlatilag mindben ugyanaz, de ahogy leírja... Jókat nevetek.
Szóval a fáradtságtól kicsit feszült voltam, jobban bosszantottak a testvérharcok, illetve Misi hisztijei, amit ismét előkapott, hogy érvényesítse az akaratát. Alapvetően igaza van, mert egy tünemény, mindig mindenkinek segít, teljesíti a kéréseket, és nagyon rosszul esik neki, mikor ő kér valamit a tesóktól, és azok sorozatban nem teszik meg. És ilyenkor mindenen hisztizik, számítógépezni akar és édességet enni.
A gyerekek jól kipihenték magukat, őket nem érintette ilyen szempontból érzékenyen a kezdés, annál inkább a szabadságmegvonás, hogy leckeírás van, kötelesség van, és nem csináljuk, amihez kedvünk van. Rékának az egy hét alatt sikerült 3 hiányt összehozni (5-nél jön a beírás...), Nándi, aki sosem hozott haza leckét, két este is 8-kor még házit pótolt, mert úgy jutott eszébe, hogy még maradt, Misi, meg mint említettem, hisztizett...

De most végre újra szabadság, aludtunk hétig, társasozással kezdtük a napot, és mindjárt megyek katonásat játszani, csak főzök, és közben blogra loptam egy kis időt. Be akarom tartani, hogy többet írok idén!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Téliszünet és korcsolya

Piszkozatban maradt egy számadás c. bejegyzés, amit félig megírtam, és már látom, hogy nem fogom tudni befejezni. 2014 elindult, és megy előre rendületlenül.
Nagyon jó szünet van mögöttünk. Pont mondtam Gergőnek, hogy annyira jó, és úgy folytatnám, hogy most úgy érzem, még azt is kibírnám, ha betegek lennének, és pótolgatni kellene velük az iskolai dolgokat. Csomó társas érkezett a háztartásba, és ki is vannak használva, ráadásul igen jól sültek el az egyéb ajándékok is. Fogalmazgatok erről egy külön ajánlgatót...
A szünet eleje nagyon intenzív volt, vendégségekkel, készülődéssel, nyüzsgéssel, mi mentünk, hozzánk jöttek, aztán szilveszter Heniékkel, háromig ébren levéssel - Ábel is 11-ig húzta. Aztán január elsejétől intenzíven pihentünk, korai fekvéssel, késői keléssel, szóval elvileg most jó mindenkinek, mert utolértük magunkat. Így egész kipihenten mentek suliba, bár Réka már hétfő este mondta, hogy alig várja, hogy szombat legyen, és ne csináljunk semmit, csak a család és társasozzunk.

Ennek az intenzív pihenésnek a része volt a napi korcsolyázás. Végre elvittem őket, egy éve ígérgettem. Aztán újra. És újra. És újra, mert annyira élvezték.  Jó, hogy vannak ezek az ingyenes pályák, főleg így három gyerekkel.
12 éve volt utoljára a lábamon kori, hát, totálisan elfelejtettem, előtte se voltam egy nagy koris, csak mentem szép lassan körbe-körbe, de most egy óra alatt alig jutottam túl azon, hogy el merjem engedni a palánkot, és csak azon drukkoltam, hogy ha esek, ne túl nagyot...
Cukik voltak egyébként a gyerekek. Réka meg Misi velem együtt a palánk mellett kapaszkodtak, persze sokkal gyorsabban, meg bátrabban, és sokkal előbb engedték el. Misi szupercuki volt, úgy haladt, mintha simán csak gyalogolna, pedig siklott, de valahogy furán csinálta. Nándi meg pont ugyanazt csinálta, mint amikor járni tanult. Nem érdekelte, hogy nem megy. Ment, esett, felállt, ment, ha egy métert, akkor annyit, aztán egyre több lett a méter, és a végén ő lett a legügyesebb. Merthogy ő nem csak egyenesen siklani akart, ő mindent akart egyszerre. Akart kanyarodni, forogni, fékezve megállni, mindent egyszerre. És tulajdonképpen csomómindent tud is négy alkalom után. Van néhány vicces videónk :)

A tavalyi évről talán annyit, hogy azt hiszem, eddigi közös életünk legnehezebb időszaka volt. Szinte minden szempontból próbára tett minket. És az, hogy ez az Ábel gyerek megszületett nem csak a legjobb volt az évben, hanem annyi örömet adott, hogy elviselhetővé tette a többit is. Igazi kis tükör, egész nap azt várja, hogy mikor mosolyog rá az ember, hogy visszamosolyoghasson, vagy várakozva vigyorog rád... Így egyszerűen nem lehet keseregni. Borzasztóan sajnálom, hogy pont erről az évről nem írtam, nincs nyoma az örömöknek és bánatoknak, pedig hatalmasat változtunk mind, külön-külön és családként is. Igyekszem idén nem elkövetni ezt a hibát.
Újévi ki nem mondott fogadalmaim - meg szeretném csinálni - között van az is, hogy végre rendbeszedem a blogocskát is, pl. Misi volt akkora, mint most Ábel a profilfotón, és Ábelnek még a pocak-vonalzója van... Szóval rendetlen vagyok. És írni akarok, legalább 2-3 naponta. Annyi minden történik!

És a végére egy-két tipikus Ábel kép. Ilyen ő. Boldog és lelkes, mindig kapható valami vidámságra.






  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS