Nagycsaládban élni jó :)

Annyi gondolatom van a hozzászólásaitok kapcsán, kergetik egymást, nehéz volt választani, de nyert a nyáron időszerű ásványvizes-flakonos téma.
Amikor a szemétszedéshez csináltam a gyerekeknek a kérdőívet, az egyik kérdés az volt, hogy mi készülhet a szelektíven gyűjtött flakonokból. És amint gyűjtöttem az ötleteket Google barátommal, számomra döbbenetes dolgokkal találkoztam. Nem is a felhasználás módjai miatt - amik egyébként nagyon ötletesek -, hanem azzal kapcsolatban, hogy milyen mennyiségekről van szó, és arról, hogy egyáltalán nem megoldás a szelektíven gyűjtés. Az egyetlen megoldás az, ha nem vásárolunk műanyag flakont. Ha flakonos vizet iszunk és közben azzal nyugtatjuk magunkat, hogy úgyis a szelektívbe dobjuk, az csupán önámítás, nem környezetvédelem, és nem azért, mert mondjuk nem is lesz hasznosítva (az alábbi videóból kiderül, hogy bizony nem is mindig), hanem azért, mert ekkora mennyiségeket egyszerűen nem lehet hasznosítani. Pedig mennyi dologra használják!
Csinálnak belőle ötletes emberek "üvegházat", homokkal, habarccsal töltve téglát, amiből mindenféle épületeket húznak fel. Ezekhez kell némi őrültség, vagy elszántság. Már ipari méretekben is hasznosulhat az az építőanyag technológia, amelynek szintén PET palack az alapja. Aztán flakonból készül a poliészter cérna, és a polár pulóver: egy pulóverhez 27 flakon kell. Természetesen az lenne a jó, ha a flakonból újra flakont lehetne készíteni, de nem tudnak ugyanolyan minőséget előállítani belőle, így ez nem járható út.

Az itthoni számok szerint évente egy-másfél milliárd (60.000 tonna) palack gyűlik össze, ami évente egy-egy Gellért-hegyet jelent. Számoltam, mert túlzásnak tűnt. 1.500.000.000db 10 millió emberre nézve fejenként és évente 150 darabot jelent, ami hetente átlagosan 3 flakon személyenként. Nem is sok. Minden harmadikat szelektíven is gyűjtik... Ha belegondolok, pár évvel ezelőtt simán teljesítettük mi is az átlagot, amikor Réka született, még fölé is lőttünk, és velem is előfordul, hogy kukába kerül a palack, mert olyan szennyezett, hogy nem állok neki elmosogatni. Mondjuk én elég kényelmes környezetvédő vagyok... Sőt, ha egymilliárddal számolok, a heti kettőt még könnyebb teljesíteni. Világszintű mennyiségekre nem találtam számokat, egy helyen annyit, hogy 340 milliárd tonnát nem hasznosítanak újra, illetve hogy kb. 30% az átlagos újrahasznosítási arány. Ez ijesztő, remélem, nem igaz.

Nagyon nehéz tudatosnak lenni. Ez az egész csomagolósdi annyira aljas dolog a cégektől meg a marketingesektől. Meg hogy tényleg annyira kényelmes tud lenni, szóval valóban működik az agymosás és pszichológia. Nálunk például hónapokig gyűlik mindig a visszaváltható üveg. Volt már, hogy vagy 40 sörösüveg gyűlt fel a garázsban nyáron a vendégséges szalonnasütések révén, mert mindig elfelejtjük visszavinni, meg olyan nehézkes, nincs is kedve az embernek... Volt már többször, hogy a bort, aminek az üvegét visszavittem, már nem forgalmazta a bolt, nem vették vissza. Mert az ilyesmi lassan fogy nálunk.  Volt már, hogy a bosszantó automata-etetés első köre után az ott ődöngő hajléktalannak adtam a maradék ládát, ha ő dolgozik vele megérdemli, amit kap érte. Egyébként jó fejnek tartom azokat a népeket is, akik nyitják az üveges szelektíveket, és kiválogatják belőle a visszaváltható üvegeket, feltéve, ha rendet hagynak maguk után, de erre most nem térek ki. Szóval tényleg kényelmes az eldobhatót venni, főleg, hogy még így is olyan alacsony rá a termékdíj, hogy a visszaváltható még mindig drágább. Meg hát olcsó, tartós, könnyű csomagolás, például jön a tej, és flakonban hozzák. A legjobb tej, amit gyerekkorom óta ittam, pedig próbálkoztam már párral. De autóval hozzák, Egyházasdengelegről, komoly lelkiismeretfurdalásom van időnként, hogy lehet, hogy néha csak miattam jönnek ki alsóra. És még flakon is...

Mondjuk a legnagyobb veszély nyilván a palackozott vizek. Aminek semmi értelme valójában. Mondom ezt én, aki szinte képtelen meginni az itteni csapvizet víz formájában, mert nem bírom a szagát. Tea, szörp, szóda. Pár évig volt víztisztító berendezésünk, egy egyszerű, erős szénszűrővel, akkor nagyon finom volt, de aztán elhasználódott, azóta is vesszük az újat, de ez mondjuk a mi bajunk.  Akárhogy is, ez az alábbi videó nagyon jól összefoglalja, ami a témában mint kérdés felmerülhet, és rávilágít olyan dolgokra, amiket hajlamosak vagyunk elhessegetni, vagy megpróbálni nem észrevenni. Nekem végső lökés volt annak idején az ásványvizekkel való leszámolásban. Azóta már szódásüveget is beszereztünk, szóval már a buborékos miatt sem veszünk.

Szívből remélem, hogy a tervezet, amiről pont ma olvastam, kicsit használni fog. Ha megközelíti, hogy ne luxus legyen a környezetvédelem, biztosan. Addig meg marad a tudatosság.

Ebben a nagy fogyasztói társadalomban ciki spórolni, kivéve, ha ezt a környezetvédelem jegyében tesszük. És bizony eljött az ideje annak is, hogy a környezetvédelem jegyében túlfogyasztunk, ami bizony környezetszennyező. Erről már írtam a visszacsapó hatással kapcsolatosan, de ezen kívül is vannak fenntartásaim.

Múlt héten, mikor a 40 fokos melegben főztük magunkat, és a Gergővel konzultáltunk a nyár eleji rutin végrehajtásával kapcsolatban, elhatároztam, hogy erről írok hétfőn. Arról, hogyan éljük túl a kánikulát légkondi nélkül. Jó, most nem túl időszerű, mert pont kellemes hűvös van, de hét végén újra itt a 35 fok, fel lehet készülni. Az egyik kislábnyomos hírlevélben nagyon jól összegyűjtöttek egy csomó tippet, jókat, még jobbakat, érdemes megnézni, az ötödik oldalon van.

Jópár ötlettel a linkeltből mi is élünk, és elég hatékonyan. Múlt hét végén ugye nem voltunk itthon, csak Gergő. És a több napos rekkenő hőségből egy 23 fokos lakásba érkeztünk meg szerdán. El is vicceltünk rajta, hogy amíg mi nyaraltunk, ő őrizte az otthon hidegét. Anyukáméknál 28 fok volt a lakásban, az északi szobában...
Nekünk elég szerencsés a helyzetünk, mert dél-délnyugatról árnyékol bennünket az ikrünk. Nyugatról egy óriási diófa vet árnyékot késő délután, így nem mindig süti a nap a házat, ami amúgy is fehér, szóval jól visszaveri a fényt. Ráadásul van szigetelés is a falon, ami 5 fokot is megfoghat az okosok szerint. Kelet felé nyitott az épület, ráadásul nálunk a nyílászárókkal gond van, úgyhogy ott a sötétítőket reggel behúzzuk. Van olyan ablak, ahol nincs függöny, oda nyárra nemes egyszerűséggel ágytakarókat teszünk fel, világos felét kifelé, hogy visszaverje a fényt, vastagot, hogy ne jusson be minden, amit az üveg mégis beenged. Van egy teraszunk, kelet felé, azt úgy terveztük meg, hogy ne legyen túl alacsony, ne rekedjen meg a meleg. Átlátszó a teteje, így nyár elejétől őszig lepedőket szoktunk felrajzszögezni alá, hogy ne süssön át a nap, a világos mégis megmaradjon. Fokokat jelent ez is. Nagyon nagy melegben fel is locsoljuk a teraszt, a párolgás is hűt.
Melegben éjszaka főzök. Sokszor salátákat eszünk így, hideg sülttel. Meg a fritut kiviszem a teraszra, és ott sütök benne. Jó, ez nem túl környezetbarát, mert sok olaj kell hozzá... Palacsinta és társai száműzve vannak a melegben a gyerekek nagy bánatára, a szilvásgombóc, tejfölös tészta viszont hidegen is jó ebéd. Gofrit is lehet a teraszon sütni.
A legrosszabb a tetőtér. Borzasztóan meleg tud lenni, így nyáron amennyit lehet, lenn élünk. Fent igyekszünk keveset bekapcsolni a számítógépet, mert az is fűt. A gyerekeknek a kádba teszünk be egy adag langyos vizet, időnként megfürdenek benne, akkor elvannak, ez viszont párát csinál, amitől melegebbnek tűnik a levegő.
Van egy mobil klímánk, akkor vettük, amikor Nándival lettem terhes, majdnem megőrültem a melegtől a szó szoros értelmében. Azt hittem, vámpírgyerekem lesz, mert ha rámsütött a nap, rosszul lettem. Még télen is. Szóval van mobilklíma, r2d2-nek hívjuk. Néha páramentesítésre is be szoktuk kapcsolni, és amikor már mindenhol elviselhetetlen, akkor egy szobába összegyűjtjük a jónépet, és ott hűtünk. Meg lefekvésnél. Viszonylag korán fekszenek a gyerekek, és gyakran még túl nagy a meleg, nem tudnak elaludni. Tavaly 3 este kapcsoltuk be, meg egyszer napközben, kíváncsi vagyok, idén mennyit fog menni.
És hát persze, napközben nem nyitunk ablakot. Reggel becsukjuk mindet, és csak akkor nyitunk, ha kint alig pár fokkal van melegebb, mint bent. Akkor viszont mindent kitárunk, amit csak lehet, egészen addig, amíg ébren vagyunk. Kereszthuzat, villany nélkül, szúnyogriasztóval kombinálva. Mert különben nem a melegtől nem tudunk aludni, hanem a döngicséléstől...

Ti hogy csináljátok?

A gyümölcskör ötlete tavaly fogalmazódott meg. Itt felénk nagyon sok az olyan gyümölcsfa, amit nem szednek le, szemétszámba megy, rohad le a fáról a termés. Régen ugyanis ezek a telkek hobbitelkek voltak, az utóbbi 5-10 évben a tulajdonosok legalább fele lecserélődött. A mi korosztályunk nagy részének pedig nincs meg az ideje, tudása, igénye, akarata ahhoz, hogy befőzzön. A szomszéd nénimnél cseresznyét szedtem felesben. Meg nyárialmát almáspitéért. Egy másik háznál meggyet lekvárért, a harmadiknál rebarbarát adtam vissza, a negyediknél bodzaszörpöt, mert nem szeretik a meggyet. A zöldségesnél a hibás őszibarackot kértem el, amit kukába dobott volna ki, lekvárt vittem vissza. És a dolog túlnőtt rajtam. Nem tudtam annyit eltenni, amennyit felajánlottak. A zöldségesnél hetente hozhattam volna el 10 üveg őszibaracklekvárnak valót, ami nekünk az éves adagunk, a meggyéréskor nem voltunk itthon, pedig abból bármennyi fogyna, a kárba ment cseresznyemennyiségről nem is beszélve...
Aztán hallottam a Tápláló szeretet mozgalomról, aminek a keretében egy nógrádi hagyományőrző egyesület főzte be a saját feleslegét, hogy azt budapesti rászoruló nagycsaládosoknak küldje el, és beindult a fantázia.
Lett ez a jó kis nagycsaládos egyesület, amiben egyre jobb közösség épül, ráadásul kincs a gyümölcs, és segítség minden, amit nem kell megvenni. Elkezdtem tapogatózni, van-e igény. Nagy igény volt. Adhat-e keretet a nagycsaládos egyesület ennek, mik a buktatók, hogy tudunk úrrá lenni ezeken?
Valamikor kora tavasszal összeültünk a régiós titkárral és a fóti egyesület vezetőivel, és járattuk az agyunkat. Szerintem kitaláltunk egy olyan rendszert, amivel biztonságban vannak azok a nem ismerős családok is, akik félnek a visszaélésektől, annak a veszélyétől, hogy idegenek mennek be a kertbe. Az egyesület egyrészt keretet ad az egésznek, hiszen ismerjük a tagokat, és a leglényegesebb adatok rendelkezésre állnak. Másrészt kapcsolattartók vannak és adatlap, és nem adunk ki elérhetőségeket még a szedőknek sem, hogy ne fordulhasson elő pl. az, hogy valaki idegen azt mondja, hogy megy gyümölcsöt szedni, aztán nem is mi küldtük. A végén mindenki jól jár, hiszen a tulajdonosnak nem kell csinálnia semmit, nem kell időt szánni rá, nem kell cukrot vennie, nem kell a lehullott gyümölcsöt eltakarítania, mégis jut neki. A tagjainknak pedig nem kell megvenni a gyümölcsöt, a munka válik értékké, és tudja az ember, mit tesz a gyereke elé. Ez nagy kincs.

A nagycsaládnál az időhiány a legnagyobb buktató, hiszen ha azt mondja valaki, hogy holnap le kéne szedni és be kéne főzni valamit, nem biztos, hogy megy. Ezért nagyon jó, hogy gyümölcskör vagyunk, és nem csak felajánlások jönnek, hanem össze tudunk dolgozni. Lehet vállalni csak szedést, csak befőzést is, kinek mi sikerül, és főleg mikor. Megállapítottunk arányokat: ha leszedünk mondjuk 10 kg gyümölcsöt, és nem kell befőzni, akkor felezünk a tulajjal. A maradék 5 kg-on osztozik a szedő és a befőző, a cukor közösből megy. Ha be kell főzni, 10 üvegből 3 megy a tulajnak, egy megy a közösbe, cserealapnak, és a maradék 6-on osztozik a szedő és a befőző, a cukor megintcsak a közösből megy. Pl. cseresznyéből kétszer szedtünk, mindkét alkalommal 25 kg-ot, ami olyan kétszer 50 üveg befőttet jelent, tény, hogy nem főztünk be mindent... Szóval szerintem ez végső soron megéri, mindenkinek jut kétszer 15 üveg...

Az eredeti terv az volt, hogy ha valakinek ugye nem kell vissza semmi - mert ilyen kétszer is volt már -, azonnal felajánlunk valamit cserébe. De végül ezt leszavaztuk. Valahol van benne igazság, hiszen nem tudni, hogy mi lesz. Hogy kapunk-e mondjuk barackot vagy körtét, ha a meggyfa tulajdonosa azt kért. De ha lesz valami plusz, akkor majd felajánljuk, visszamenőlegesen, erre megy a cserealap.

Tervek vannak nagy közös szedésekre, nagy közös befőzésekre, receptcserékre és karácsonyi ajándékkészítésekre. Kaptunk gyümölcsfelajánlást magánszemélyektől, almáskerttől, és járunk cukor után, hátha valamelyik nagyobb cég megtámogatna minket. Támogat minket azzal, hogy viszi a hírünket, az önkormányzat, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, és a Greendependent Fenntartható Megoldások Egyesülete. És ma interjú is készült velem a  Magyar Katolikus Rádióban kedd reggel háromnegyed 8-tól lesz hallgatható. Múlt héten végre valaki megcsinálta a Facebook oldalunkat, és terjed a hírünk. Ami nagyon jó. Nem csak azért, mert nekünk több megkeresésünk lesz, hanem azért is, mert ez egy jó kezdeményezés. Korlátokat bont, arra sarkall, hogy odafigyeljünk egymásra, hogy segítsünk, hogy ne mindent pénzen akarjunk megvenni, hogy érték ne kerüljön szemétbe. Van egy olyan titkos vágyam is, hogy viszik majd az ötletet más közösségek is, és sorra alakulnak a gyümölcskörök. Igaz, a gyumolcskor@gmail.com címet foglaltam, de a facebookon dunakeszi előtag ott van. Hogy nem ez az egy és az igazi, hanem legyen sok és sok. Annál is inkább, mert van már olyan megkeresésünk, ami olyan messze van, hogy nem tudjuk teljesíteni.

Ritkán kérek olyant, hogy osszátok meg, amit írok, vigyétek a hírét. De most nagyon örülnék neki. A facebookon itt van az oldal.
Köszönöm!

Számomra az volt a legmeglepőbb a kislábnyomos karbonkalkulátorral kapcsolatban, hogy az evéshez kapcsolódó széndioxid kibocsájtásunk a fűtés után a legmagasabb. Vagy lehet, hogy nagyjából egyenértékű, mivel nyáron nem fűtünk. Mindenesetre az összes CO2 kibocsájtásunknak harmada-negyede volt télen. A közlekedéshez kapcsolódót mindenesetre durván lenyomta, pedig 1000-1200km-t is autózunk egy hónapban simán, és sokszáz km vonatozás és tömegközlekedés is van a "rovásunkon".

A minap volt valami programunk, és az volt a téma, hogy mivel menjünk. Kiderült, hogy elvileg lehetne menni tömegközlekedéssel, ami belekerül 12 vonaljegybe (3300ft), úgy, hogy Gergőnek van bérlete, és a két kicsinek még nem kell jegy. És másfél órás út. Autóval pedig 20-25 perc és 1000 forint.
Aztán ott van ugye az iskolába járás kérdése, amit mindig újra és újra felvetünk, hogy mi lenne, ha megpróbálnák a tömegközlekedést. És ott is kijött, hogy akkor egyrészt megfeszülnénk fizikailag, másrészt többe kerülne az iskolába, óvodába járás, mint most, és jövő februártól már Nándinak is kell majd bérlet...
Egyébként, ha Gergőnek nem fizetnék a bérleteket, és csak ő ülne az autóban, akkor is ugyanúgy, vagy talán még  kicsit olcsóbban is jönnénk ki, ha csak a benzint számoljuk. Ha már össze lenne kombinálva az autóval munkábajárás a gyerekek intézménybe hordásával, vagy akár egy napot is kihagyna, jobban járnánk. Idővel meg aztán pláne, hiszen nem két és fél- 3 órát töltene el utazással egy nap, hanem 1 órát.
Ahogy beszéltünk Gergővel, megdöbbentett, hogy azt mondta az én férjem, hogy tulajdonképpen megengedhetjük magunknak, hogy néha tömegközlekedjünk. Mint luxust.

Szóval sokat gondolkozom rajta, hogy megfelelően inspirálják-e az embert a közösségi közlekedésre.
Amikor bent laktunk Pesten, eszembe sem jutott autózgatni, én éveken keresztül egyáltalán nem vezettem, a kocsit a havi egy nagybevásárlásra és a hazautazásokra használtuk. Most meg olyan helyen lakunk, hogy semmi nincs, rugalmatlanok lettünk a gyerekek száma és kora miatt, és életveszélyes a gyalogos meg biciklis közlekedés. Most szállunk harcba egy tisztességes biciklis és gyalogútért be Budapestre. Gondolom, hogy sokan úgy érzik, hogy egyszerű biciklivel közlekedni, igen, otthon, Mosonmagyaróváron én is szívesen bicikliztem. De Budapesten nem. Vezetek, figyelek a biciklisekre, de látom, hogy mennyire életveszélyes. És Dunakeszin pont ugyanazok vezetnek, akik Pesten... És egyébként vezetni sem szeretek ugyanezek miatt az emberek miatt. Nem szeretném, ha bármelyik családtagomért mondjuk napi kétszer háromnegyed órát kelljen aggódni, hogy odaért-e, ahova elindult, és lesz-e bicaja hazafelé, vagy ellopják.

És a vonat sem igazi alternatíva pénzügyi szempontból, ha az ember nem egy rakás gyerekkel utazik. Ha két felnőttnek kell útnak indulni, már megéri autózni anyagilag is, és még időhöz sincs kötve az ember, tudja szabályozni a fűtést, és jó esetben az ablakot is le lehet húzni. Vagy fel. Szóval  a vonat egy kényszerű pótlás azoknak, akiknek nincs autójuk, de muszáj eljutniuk valahova, nem pedig lehetőség a közlekedésre.

Vannak ilyen mérőszámok, hogy ha az autó CO2 kibocsájtása 1 km-en 1, akkor a buszé harmad, a vonaté nyolcadannyi. Ez alapján a telekocsi kevésbé környezetszennyező, mint a busz. Én azt is kiszámoltam, hogy gyakorlatilag környezetvédelmi szempontból is ugyanúgy állunk az autóval mint a busszal - ugye amikor hazafelé jövök, meg amikor megyek értük, egyedül ülök a kocsiban, a megadott számok és kilométerek alapján minimális a különbség. A vonatot viszont nem tudjuk überelni.
Onnantól, hogy a család nem egyfelé megy, hanem mindig mindenki másfelé, nem kell kísérgetni senkit, lehet, hogy máshogy néz ki majd a dolog, de egy gyors számolással most azt hoztam ki, hogy a két felnőttnek, három gyereknek a szükséges bkv és vonatbérlet mai áron összesen kb. 60 ezer forint lenne, ha maradnak a mostani utak. Jelenleg ennél kevesebbe kerül havonta az autó nekünk, ha az összes eddigi szervízt, benzint, autópálya matricákat, biztosítást, súlyadót és az egy hónapra eső vételár részletet a hitel kamataival együtt is beleszámolom, akkor is. És ebben még a szülők időnkénti meglátogatása is benne van, bár Gergő munkába járása nem.

A kislábnyomos előadáson az autónómházas előadásban beszélt az előadó arról, hogy nem vagyunk hajlandóak észrevenni, hogy a karbonkorszaknak nagyon a végén járunk. Hogy Magyarország ebben a korszakban nem szerepelt túl jól, nem állunk valami fényesen. És hogy nem annak van az ideje, hogy megpróbáljunk felzárkózni a múlthoz, mert felesleges kiadás, ami nem fog megtérülni soha. Hanem meg kell próbálni megelőzni valahogy a korunkat. Egyértelműen látszik is hogy hogyan kellene, mert akkor előnyben indulunk 10 év múlva. Nem tudom, hogy lehetne ennek nekilátni, de szinte biztos vagyok benne, hogy amíg a tömegközlekedés luxusnak számít, nehéz lesz az átállás.

A kislábnyom hírlevelek egyikében volt egy rövid szösszenet arról, hogy valakik pénz nélkül élnek a világban. Szándékosan pénztelenítették az életüket, holott korábban volt nekik rendesen. Szöget ütött a fejembe, rákerestem, elolvastam ezt, és a két folytatást. Meg is leltem azt a mondatot, ami igaziból még a hírlevélben elgondolkodtatott.

„Ha saját magunknak termelnénk meg az ételt, nem dobnánk el az egyharmadát, mint most. Ha mi készítenénk magunknak az asztalt és széket, nem dobnánk ki minden alkalommal, amikor átrendezzük a lakást. Ha nekünk kellene megtisztítanunk az ivóvizünket, valószínűleg nem szennyeznénk” Mark Boyle

...
...
...
Hát nem? Lehet, hogy tulajdonképpen ennyi, és itt kellene abbahagyni ezt a posztot, mert ez a lényeg. Hogy amikor pazarlunk, nem látjuk, nem becsüljük meg azt a tömérdek munkát, ami benne van. Régen, amikor nem volt szemétszállítás, mindenkinek volt szemétdomja, egy életen keresztül gyűlt, de nem borította el az udvart. A gazdagoknál sem. Ami nem kellett, ment a szolgáknak. Nem volt csomagolóanyag, ha mégis, az sokszor használatos volt, az állatok minden részét hasznosították, az apró anyagdarabokat is felhasználták szalagnak, foltnak, akárminek. Ha nem is a gazda, a szolgák becsülték meg a maradékot. Talán innen is jön a pazarlás: a gazdának kellett pazarolni, hogy a szolgának jusson. Emlékszem, hogy az általános iskolában volt olyan, hogy ciki volt megenni az egész ebédet, mindig kellett tányéron hagyni. Konkrétan mondta valaki, hogy nem illik, és hát mindenki illedelmes akart lenni. Talán innen jön... Azért jegyeztem meg, mert ez szöges ellentétben állt azzal, amit otthon hallottam, de hát otthon máskor is csinálunk olyan dolgokat, amik egyébként nem illenek...

Aztán ott van a másik két "gazdaságtalan", akikről szól a sorozat. Döbbenetes, hogy jól lehet lakni érintetlen étellel a kukákból. És érdekes, hogy tényleg, a közösségek eltűnésével az egymás segítése helyett is mindenre pénzt használunk, amitől még kevésbé vagyunk közösség, csak elszigetelt egyének. És hogy van, ahol fel lehet éleszteni a közösséget. Nagyon tetszett még egy mondat, amit most nem találok meg újra. A lényege nagyjából az volt, hogy az emberek nem hisznek abban, hogy tudnak bármit, amire másoknak szüksége van, de ez az életforma kihozza az emberekből a találékonyságot.

Egyébként a személyes véleményem az, hogy ezek az emberek őrültek, de legalábbis fanatikusok. Nem gondolom, hogy ezt így, ebben a formában széles körűen meg lehet valósítani. Sok dologban nem értek egyet velük. Igaziból nem is csak az egyet nem értés, hanem szkeptikus vagyok a mozgatórugókkal kapcsolatban, és ettől az elvek mellett sem tudok elköteleződni, de ebbe most nem megyek bele... Lényeg a lényeg, nem gondolom, hogy az ilyen fajta szélsőségesség megoldás lehet bármire is. Viszont vannak dolgok, amiket tanulni lehet tőlük.

Az egyik elég konkrét: az egyesület keretein belül nagy eséllyel végig fogom járni a helyi boltokat, hogy a lejáratközeli és sérült élelmiszereket adják oda. Tudok nekik helyet, nem egy család szorul erre rá, van, hogy a véletlen körülmények miatt, van, hogy saját butaságából, van, hogy lustaságból, de végülis ez mindegy, ha gyerekek isszák meg a levét. Ha már egy-két bolt nyitott erre, nyert az ügy.

Aztán meg gondolkozom rajta, hogyan építhetnék itt helyben közösséget. A nagycsaládos lassan működni kezd, ami jó. Ez a mi lakóhelyünk nagyrészt abból a középosztályból áll, akik azt gondolják, hogy mindent meg lehet venni pénzért, és mindent meg is kell, és minden problémát egyedül kell megoldani, akkor is, ha az dupla erőfeszítés. Én nyitott vagyok az emberekkel, mégis, akinek az utcából a gyerekei nem játszanak együtt az enyémekkel, azokkal alig váltok pár szót, a nevüket sem tudom. Most így, pár év után már megkérdezni is szégyellem :) Autóval jönnek, az elektromos kapuk kinyitásához ki sem kell szállni, a kocsiból való intésen kívül semmi kapcsolatunk nincs. És tényleg, ha a szomszéd nénimtől nem kérek kölcsön valamit, akkor mást nem is kérdeznék meg. Sőt, ha hiányzik a szódabikarbóna a sütéshez, nagyon nehezen hívom fel őt is, hogy van-e neki - mindig van -, van, hogy inkább elmegyünk a boltba. Mondjuk ha biciklivel megyek, mindegy, de ha autóval... Mekkora környezetszennyezés...
Pedig én alapvetően még tudok is kölcsönkérni, és viszonzom is a szívességet, hiszen fuvarozgatom, veszek neki ezt-azt, amire megkér, ha megyek boltba. Neki nincs autója, és viszem bevásárolni, vagy elkanyarodok a testvére felé, akit ő lát el, aztán visszamegyek érte. Ez némi plusz benzin, amit mindenáron mindig kifizet, sokat vitáztunk már ezen. Nem érti meg, hogy amit a kertjében termel, nekem nagyobb kincs, mint a pénz. Hogy sokkal jobban örülök annak, ha ad egy tököt, paradicsomot, 10 tojást, vagy szedhetünk meggyet, cseresznyét, összeszedhetem a hullott almát, amiből isteni pitét lehet sütni.  És ezt nem feltétlen kell ahhoz kötni, hogy mikor viszem, és mennyi kilométert megyünk.
Érdekes, hogy mi, akik tulajdonképpen barátnők vagyunk, rendszeresen beszélgetünk, még mindig nem vagyunk ezen túl, évek alatt, hanem ragaszkodunk a pénzhez. Ráadásul a szomszéd nénim még a régi világban nőtt fel, anyukám korosztálya, falun nőtt fel, tehát minden adott hozzá, hogy ez működjön. És mégsem.

A harmadik fontos pont a pénz valódi értéke. Valami miatt csak a pénzt értékeljük, nem értékeljük a munkát, az időt, szeretetet, amit belefektetnek az emberek. Vagy legalábbis azt hisszük, hogy meg lehet fizetni ezeket. Nem lehet. A szomszéd nénimnek is szoktam mondani viccesen, amikor meg akarja toldani a benzinpénzt, hogy azt a százast az időmért, hogy az időmet majd akkor tudja megfizetni, ha nyert a lottón, azt szeretetből adom.
Milyen hamis gondolat is ez, hogy minden megfizethető, hiszen hány dolog van olyan, amire azt mondom, hogy inkább megveszem, mert drága a saját időm arra, hogy ugyanezt elkészítsem, pedig képes vagyok rá. És annak az ideje, aki ezzel dolgozik? Ő vállalta, miért nem tanult, ő választotta, mi köze hozzá, kifizettem? Nem tudom. És gürizünk, és hajtjuk a mókuskereket, hogy megvehessünk olyan dolgokat, amiket aztán kidobunk, hogy újat vehessünk...
Nem megyek bele jobban, kezdek nagyon elmenni mindenféle témák irányába, ami mondjuk társadalompolitikai kérdéseket feszeget. Felesleges, és nem is szándékom ezzel foglalkozni.

Bár nagyon érintőlegesen gondoltam át a fentieket, nekem mégis egyértelmű, hogy környezetvédelmi szempontból a pénz valóban veszélyes. Ha valakinek több van, könnyen elveszíti az érzékét a munka értékével szemben, pazarló lesz, ami környezetszennyező. Nem is csupán a felesleges fogyasztásnak azzal az aspektusával, hogy megveszek olyant, amire valójában nincs is szükségem, hanem azzal is, hogy valóban használható dolgokat, értékes alapanyagokat, hasznosítható hulladékot kidobok. Mert nincs időm arra, hogy szétválogassam, feltegyem egy apróhirdetésben a netre ingyen elvihetőként. Mert óránként 5000ft-ot keresek a másodállásommal, inkább azzal foglalkozom, hiszen nem nyerhetek ennyit. És ez a viselkedés hozza magával azt, hogy akinek nincs, de többnek akar látszani, utánozza ezt az életformát.

Ha kidobunk valamit, ami még használható bármire, azzal nem csupán szemetet termelünk, ami környezetszennyező, hanem az előállításához - vagy a bármi előállításához - szükséges környezetszennyezést is újrageneráljuk. Hiába volt a munka egy része, amit belefektettek, a dolgozó munkába járása, a gyártósor kopása, a levegőszennyezés, a felhasznált víz, a gyár fűtése, és a többi, mind mind. Nem csak a saját pénzünket dobjuk ki.

Nagyon sok gondolat kering a fejemben a fentiekkel kapcsolatosan, aminek nem álltam neki itt kifejteni, sokmindent leírtam, aztán kitöröltem, mert nem tudtam jól megfogalmazni, így is kesze-kusza lett. De nagyon örülnék neki, ha jönnének vélemények, gondolatok a témában, pro vagy kontra, a lényeg, hogy konstruktívan... Fogalmazzatok helyettem, engem nagyon foglalkoztat ez a kérdés mostanában.

Majdnem elfelejtettem, hogy hétfő van, és nekem környezetvédelmes bejegyzést kell írnom. És ahogy ez lenni szokott, nem is jut eszembe semmi konkrét. Múlt héten, mikor azt az elsőt írtam, egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy melyikkel kezdjem a sok közül. De azóta annyi víz lefolyt a Dunán.

Azt hiszem, előveszem a komposztálást. Mert nagy büszkeségem, hogy végre elkészült a komposztálónk. Gergő már március elején levágta a darabokat a nappaliból felszedett hajópadló-deszkákból, (két és fél éve őrizgetjük őket, nagyon utálom azt a kupacot a kertben) de valahogy nem jutott rá, hogy össze is rakjuk. Volt egy jó módszer, de nincs nekünk annyi türelmünk. Végül fogtam az antik fúrógépünket és egy marék csavart, betekertem a fúróba egy csavarhúzóbitet, és nekiláttam. Mivel nincs akkus csavarozónk. Még szerencse, hogy úgy döntöttem, csak három oldalt csinálok neki, a negyedik a betonkerítés lesz, mert a második oldal utolsó csavarjánál ment tönkre a fúró. Annyira elöregedett a vezetéke, hogy szétmállott, és összeértek benne a drótok. Én megúsztam, le tudtam dobni, bosszúból a biztosítékot leverte :) De akkor már nem adtam fel, összecsavartam kézzel az utolsó oldalt. Mert ügyes vagyok.

De miért is bennem ez a nagy vágy a komposztálás iránt? Nem azért, hogy kevesebb szemetünk legyen, és kevesebb szemétdíjat kelljen fizetni, bár már gondolkozom rajta, hogy lecseréljük kicsire a kukánkat, ha van rá lehetőség. A szelektív gyűjtés miatt, mióta nincs pelenka a családban, általában két hét alatt telik meg a nagy kuka, pedig még elég sok dolgot dobunk ki, amit lehetne szelektíven gyűjteni. A komposztálással a szakirodalom szerint akár további 30%-al is lehet csökkenteni a szemetünket. Ez már kihívás.
Környezetvédelmi szempontból meg azért jó, mert ezt a 30%-ot nem kell elvinni a kukásautónak, ami így kevesebb benzint fogyaszt, hiszen kevesebbet kell fordulnia, sőt, ha távlatokat nézünk, tovább is használható, nem kell annyi kukásautót gyártani, illetve nem kell annyi hulladéklerakó, kevesebb szemetet kell elégetni. Jó, nem az én 5-7 kg komposztálható heti mínuszomból, hanem ha sokan komposztálunk.
A háztartási szemet vagy elégetik, vagy lerakják. Ha elégetik, az rossz, mindenképpen környezetszennyező, az a pár kilogramm is számít, amit az ember nem dob ki. Ha lerakják - az elszállítás, tömörítés, forgatás környezetszennyezését (üzemanyag) nem számítva - végülis teljesen mindegy, a szerves hulladékból ugyanúgy humusz lesz, annyi, hogy nem hasznosulhat a többi hulladék között, meg büdös. De végülis azt hiszem, ez nem környezetszennyező, csak pazarlás. Főleg, hogy közben vesszük a virágföldet csomó pénzért, amit szintén csomagolnak, szállítanak, raktároznak, arról nem is beszélve, hogy van, hogy mocsarakból, lápokból kotorják ki - és ezzel teszik tönkre - a virágföldet... Ha komposzttal dúsítja az ember a földet, nem lesz szükség műtrágyákra, vegyszerekre sem a jobb termésért, nagyobb virágokért. Nem csak a vegyszerek, műtrágyák hatása káros a természetre - vizekre és többire, hanem ezek előállítása is környezetszennyező. Az avarégetés is nagyon káros, én tavaly még meggyújtottam a kupacot, aztán néztem a füstöt, és eloltottam. Pedig amúgy is csak a diófa levelét szoktuk elégetni, merthogy csersavas, de most inkább kerestünk neki egy helyet, ahol van ideje lebomlani.
Nekünk is itt van még a konyhai hulladékon kívül a levágott fű, a kigyomlált gaz, ősszel az összegereblyézett levelek, néha megromlott étel, amiknek mindnek helyet kell találni, jobbat, mint a kuka. Van, aminek van jó helye, a fűvel mulcsolok, az eperpalánták például nagyon hálásak érte, ha a gyökerüket melegen, nedvesen tartom, van, aki ezt fekete fóliával teszi, a levágott fű tökéletesen alkalmas erre. A tökféléket is körbe szoktam rakni, amíg megerősödnek, nem tud kinőni a gaz, elrohadva pedig jó tápanyagot biztosítanak. De néha túl sok van, nem tudtunk vele mihez kezdeni.

Most már mehet minden egyéb a komposztálóba, jó nagyot csináltam. A teafiltertől kezdve a gazokon keresztül egészen a papírzsebkendőig. A komposztálásnak megvannak a maga szabályai és trükkjei, ezekhez én kevés vagyok, hogy leírjam, van ennek rendes irodalma, akinek van kedve, Google barátunk szívesen segít.
Ami viszont meglepett, és kevesen tudják szerintem, lakásban is lehet komposztálni. Meg lehet valósítani házilag is, itt és itt olvastam róla, de nem tudom, hogy én bele mernék-e vágni. Szerintem ehhez nagyon precíznek és odafigyelőnek kell lenni, ami nekem nem biztos, hogy menne. Persze lehet venni ilyen tartályt készen is, nem olcsó, és elkötelezett környezetvédők bizonyára azt is tudják, mikor hozza vissza a gyártás során ráfordított műanyaggal és egyebekkel okozott környezetszennyezést. (Néha elgondolkozom az ilyeneken, hogy mi az ami visszajön a réven... ) Van gilisztával is, az szimpibb nekem :) Azt mondják nem büdös, a mostani kislábnyom verseny győztese pont egy ilyen linkelt gilisztásat szerzett be egyik vállalásaként, és azt írta, tényleg nem az, bár még nincsenek bent a giliszták. Azt hiszem, ha erkélyem lenne a lakáshoz, belevágnék. A mostani eszemmel.

Aztán ott vannak a társasházak is. Amiknek olyan pici kertje van, hogy belerakva egy komposztálót alaposan elcsúfítja a kilátást. Erre is vannak jó ötletek, mint például ez. Ezzel akár díszíteni is lehet a kertet. Vagy a közösségi komposztálás lehetősége, hogy a társasház közös udvarán vagy szemetesénél felállítani egy komposztálót. Természetesen ennek kell, hogy gazdája legyen, ha úgy veti fel az ember, hogy mindenki forgassa, csinálja, ellenőrizze, abból sok jó nem születhet, nagy eséllyel elveszik a sok bába között a gyerek, esetleg a lakóközösség azt mondja, hogy inkább ne legyen, mert nincs kedve/ideje/tudása vele dolgozni. Ehhez is jobb, ha van egy-két fanatikus, aki vállalja azt, hogy dolgozik a környezetért. Viszont azt gondolom, megérheti. A levágott füvet nagy eséllyel belerakják majd, és talán idővel némi környezettudatos hatása is lehet a dolognak, mivel állandóan szem előtt van. Főleg, ha ez által ki lehet iktatni egyet a közös kukák közül, és kevesebb lesz a szemétdíj. Ha ki van írva, miket lehet belerakni, még talán be is tartják, aki ellenőrzi, mindig jelezheti a komposztálón, hogy most több szárazat (papírzsepit, gallyat, stb), most több nedveset (fű, ételmaradék, stb) kell belerakni.
Felén sokan laknak, akik a saját kertjüket nem akarják "elcsúfítani" egy komposztálóval, azt gondolják, hogy büdös, stb. Én is eredetileg a kerítésen kívülre terveztem pont emiatt, de végül meggondoltam magam. Felvetődött az is, hogy itt felénk központilag nagyobb komposztálót rakni az utcák végére, hogy ne hordjanak ki mindent a patakpartra, oda sokkal könnyebben ledobják az egyebet is a szerves hulladék alá rejtve. De Gergő szerint ugyanúgy beledobálnának mindent a komposztálóba... Nem tudom, lehet, hogy igaza van. A városnak jó lenne, mert nálunk gond van a hulladéklerakónkkal. Gyorsan nőtt nagyra Dunakeszi, és állandó probléma, hogy mit csináljanak a szeméttel, kicsi a lerakó, és bizony felénk a nagy része szerves hulladék. Négy raklapból könnyen összeállítható egy láda, költsége nem sok lenne, még ha minden utca végén felállítanának is egyet, de ha csak a kerti hulladékot oda rakná mindenki, szerintem szerdánként egy fordulót megspórolna a kukásautó, ahogy elnézem a fűvel teli zsákokat a kukák mellett...

Vége a kislábnyom versenynek, és jelenleg - az utolsó feladat eredményei előtt - a 11. helyen áll a családunk. Az első hat helyezettet díjazzák. Bár nem a díjakra gyúrtam, most már kicsit sajnálom, hogy nem fektettem több energiát a szorgalmikba, rajzoltattam a gyerekekkel, küldtem fényképeket, ezekkel plusz pontokat lehetett kapni, amivel előbbre jutottunk volna talán. :)
Különösen jól esett, hogy rám írtak egy levelet, hogy az utolsó feladat egyik felét nem készítettem el, csináljam meg, mert eddig is milyen lelkes voltam, ez se hiányozzon. Nem volt időm, de így, hogy odafigyeltek rám, mégis szakítottam rá. Aztán kaptam egy másik levelet, hogy a vállalásaink leírásából mások is tanulhatnak, így szeretnék közzétenni a hírlevélben, hozzájárulunk-e. Hozzá :) Akár pozitív, akár negatív tanulságok vannak benne :)

Na, mindegy, a kislábnyomozás egyre jobban változtatja az életünket. A minap pl. csaknem fizikai fájdalmat okozott, hogy egy rendezvényre műanyag evőeszközöket és poharakat kellett vennem, meg palackos ásványvizet. Nem tudtam rábeszélni a többieket, hogy hozzunk otthonról, kicsit talán szégyelltem is magam, hogy ilyent kérek, cikinek, kicsinyesnek tűnt. És ebédet rendeltünk, amit műanyag dobozban szállítottak ki. Egyszerűen nem voltam aztán képes kidobni ezeket a kukába, hanem hazahoztam, hogy elmosogatom, és bedobom a szelektívbe. Még valaki mondta is, hogy csomó időm el fog menni a mosogatással, nekem meg az zörgött a fejemben, hogy de 1000 év alatt bomlik le. Mi az a negyed órához képest. Szóval kezdek fanatikussá lenni.

Egyébként nagyon durva, mert ettünk 9-en a rendezvényen, és mondtam, hogy a maradékot én szívesen elhozom a kutyáknak, ne dobjuk ki. És összeborogattuk azokat az egy-egy falatokat, amiket szinte mindenki a tányér alján hagyott, és egy egész adagnyi maradt. Hús és tészta. Az étel 10%-át kidobtuk gyakorlatilag, annyit, amennyivel egy felnőtt ember jóllakik. Az egyik feladat alkalmával olvastam olyan érdekességeket, hogy azzal az étellel, amit világszerte kidobnak, az éhezőket bőven jól lehetne lakatni. De ha egyszerűen nem termelnék meg azt az élelmiszert, amit kidobunk, az előállításához szükséges víz  is sokkal több, mint amennyi az ivóvízhez nem jutóknak kellene. Az étkezéshez kapcsolódó széndioxid kibocsájtásunkat akár 30%-al is csökkenthetjük, ha mindent megeszünk, amit megvásárolunk. És a mi családunk esetében például az összes CO2 kibocsájtásunk kb. egyharmada az étkezéshez kapcsolódik... Nem is gondoltam, hogy a vásárlási szokásaink ennyire befolyásolják az üvegház hatást.

Aztán beszéltem valakivel, akinek komoly problémát okoz a rezsiszámla fizetése, és próbáltunk segíteni neki. Mondja, hogy mennyi az átlag fűtésszámlája, majdnem dobtam egy hátast, mert másfélszer több, mint a mienk, és közben a mi házunk másfélszer akkora, mint az övék, ráadásul cserépkályhájuk is van, amivel rásegítenek a gázra. Kiderült, hogy 23-25 fok van, mert szeretik a meleget, és napközben sem veszik le a fűtést, mikor nincsenek otthon. Felvilágosítottam, hogy ha egy fokkal csökkenti a hőmérsékletet, azzal 5-6%-al csökkenti a számláját, teljesen meglepődött. Nem gondolta, hogy ez ilyen jelentős. Kiszámoltuk, hogy 20 fokos lakásban egy pulcsival, és azzal, hogy napközben, amíg nincsenek otthon, kicsit, egy foknyit még lejjebb veszik, havi 10ezer forintot meg tudnak spórolni. Átlagban, nyáron is, mert átalányt fizetnek...

 Már beszéltünk róla, hogy ősszel, ha újra indul a Kislábnyom verseny, itt helyben is csinálunk képzést, mert kell, hogy az emberek halljanak ezekről a dolgokról. Én is úgy futottam neki az energiatakarékosságnak, hogy a zsebemnek spóroljak, aztán, ahogy a verseny ment, és egyre több infó jött a feladatok által, mindig találtam valamit, ami jobban érdekelt, utánanéztem, ilyesmi, és mostanra kezd a környezetvédelmi rész fontosabb lenni, mint az anyagi. Most már komposztálunk is, az apró papírokat is szelektívbe gyűjtöm, és gyúrok arra, hogy mosódióval moshassak. Egyenlőre a gyerekek ruhái túl koszosak hozzá. Még a fürdésről is kezdek leszokni, pedig abszolút fürdés-függő voltam. Csak havi néhány alkalommal ereszkedek kádba a kétnapi helyett. Persze azért zuhanyzok helyette. :)

Legdöbbenetes élményem a tudáspróbákkal a 15 magyarországnyi csendes-óceáni szemétsziget, amiről nem hallottam korábban. Ennyit a vizekbe dobált hulladékról... És ez csak az, ami úszik, lebeg a vízben, ami elsüllyed, arról nincs is információnk.

És még egy csomó ilyen érdekes téma, írás, amik egyre erősebben hatnak rám. Ki is találtam, hogy én is indítok sorozatot a blogomon, zöld gondolatok címkével, és megpróbálok hetente legalább egyszer valami olyan környezetvédelemmel, energiatakarékossággal kapcsolatos dologról írni, ami éppen foglalkoztat. Mondjuk hétfőnként. És ez az első. :)