Nagycsaládban élni jó :)

Mindhárom gyerekemet 100 kilóval szültem, függetlenül attól, hogy hány kilóval kezdtem meg a terhességet, hogy mennyire figyeltem oda arra, hogy mit és mennyit eszem - falok -, mennyit mozogtam. Rékánál például még a túl édes gyümölcsöktől is rosszul lettem, semmilyen édességet, süteményt nem tudtam enni, rendszeresen gyalogoltam, mégis felcsúszott a 26 kiló a végére. Nándinál meg 30, bár akkor már nem figyeltem annyira. Misinél 24 kilót gyarapodtam, de akkor már tényleg nem érdekelt, hogy mit mutat a mérleg, viszont futottam, szaladtam a két kicsi után nonstop, akkor már itt laktunk a kertesben.
És érdekes, hogy mire 3 hónaposak lettek, úgy 75-78 kilóig mindig vissza is mentem minimális odafigyeléssel. (Aztán elkezdtem zabálni a tábla csokikat a szoptatásra hivatkozva a tejválságnál, ami mindig jön 3 hósan.) Gergő mondta, hogy nekem ez az anya-súlyom, ez kell hozzá, hogy kihordjak egy okosügyesegészséges babát. Kissé morbidul hívhatnánk akár vágósúlynak is, tekintve, hogy szülni nem tudok.

Most azonban 82 kilóról indítottam. Ami élből sok. A 3. hónap végére már 90 felett voltam, és akkor a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna a gyerekre és tartozékaira fogni. Gondoltam is, hogy na, most megdől majd az anya-súly elmélet. Főleg, hogy a későbbiekben mennyit kellett a hátam miatt pihenni. Amikor meg ágyba lettem parancsolva, felkészültem lélekben a 110 kilóra is. És nem. Igaz, húsvétkor 101,5 voltam, de pár napja nem nagyon tudok enni, mert a torkomat rugdossa a bébike, úgyhogy fogyok.

Jövő héten szerdán bevonulok a kórházba, csütörtökön délelőtt valamikor négygyerekesek leszünk. Valószínűleg 100 kilósan. Bár mostanában reménykedek kicsit benne - felbátorodtam -, hogy elindul magától, és hamarabb kiszedik, akkor lenne alibim, hogy miért is nem írtam meg a szakmai dolgozatot. Ami helyett inkább blogot írok most is.

Elöljáróban: nem vagyok vékony, nem vagyok csinos. Szép az igen, ezt sokszor hallom itthon. Nem járok fodrászhoz, ha mégis, könyörögve kérem, hogy úgy vágja le a hajam, hogy ne látsszon rajta, ha sokáig nem jutok el újra. Nem érdekel különösebben, hogy milyen ruha van rajtam, lényeg, hogy ne fázzak és ne legyek toprongyos. Itthon csak ne fázzak, jó a toprongy is.

Szóval ilyen vagyok. De egy dolgot szeretek ezekben a külsőségekben, szép melltartókra mindig vágytam. Bugyik nem, csak a felső. Mikor Rékát vártam, eltettem megboldogult lánykorom 70B-s példányait, és aztán mindig sóvárogva néztem őket, hátha egyszer újra jók lesznek. Nem lettek. A B még csakcsak, szabástól függően, de a 70... És szép és jó melltartót csak aranyáron. Maradt a praktikus, meg hát amúgy is, vagy terhes voltam, vagy szoptattam 7 éven át.
Aztán egyszer, tavaly tavasszal bementem egy turkálóba, ahol akkor borították ki a gyakorlatilag sosem hordott, márkás példányokat. 3500 volt egy kiló. Egy halommal vettem annyiért, amennyiért egyet sem kaptam volna újonnan. Lett fekete, fehér, piros, rózsaszín, hímzett, tarka, egyszerű, csicsás, minden amit csak szerettem volna, még több is. Nem is tudtam mindet hordani, mert volt, ami nem lett tökéletes, de majd fogyok, jó lesz, aaaaannyira szééép! Majdnem poszt is született belőle, úgy feldobódtam. (Meg azért is akartam leírni, hogy megörökítsem, Réka velem volt, és azzal szórakozott, hogy a 120 H-s melltartónak keresett gyerekeket, amik ugyanúgy néztek ki, és azokkal szerepjátszott... )

Amikor a negyedik érkezése hírére elkezdtem kapni innen-onnan a babás dolgokat, a legnagyobb sokként a tesómtól kapott szoptatós melltartók értek. Erről teljesen elfelejtkeztem. Ott ültem, kezemben a marék csudapraktikus pamut fehérneművel, és rossz volt rájuk nézni. Amikor Rékával megvettem az elsőt annak idején, még örültem is neki, milyen kényelmes, milyen praktikus, de hét év alatt azért elmúlt ennek a varázsa.

Aztán leszámolást tartottam a fehérneműs fiókomban, mivel alig fért el benne a sok cucc. Kilakoltattam - szentül megígérve, hogy visszatérhetnek majd - azokat, amikhez legalább a júliusi súlyom kell majd. Vagy kevesebb.
Végül tegnap kénytelen voltam letenni az utolsó kedves darabot is a tavaly szerzettekből - mit letenni, úgy vakartam le magamról sűrű fogadkozással, ahogy hazaértem délben a suliból, és vágtam a sarokba, hogy ezt többet soha nem veszem fel -, és előkaparni a többit. A régieket és kapottakat. Úgyhogy most sóhajtozok, és tökéletesen illik a hangulatomhoz ez az idő. Biztos lehet venni gyönyörű színes és tiritarka szoptatós meg kismama melltartókat, de valószínűleg inkább ablakot cserélünk, arra költjük a pénzt. Aztán meg úgyis megvárnak fiókban a rózsaszínek és pirosak és tarkák, csillogósak és egyszerűek. Lesz még rá időm bőven hordani azokat is.

Átszűrődő reggeli beszélgetés:
Az a szegény, akinek nincsen gyereke - Nándi
Meg az is a szegény, akinek nincsen étele - Réka
Meg az is a szegény, akinek nincsen playmobilja - Misi
Meg az is, aki az erdőben kakil - Nándi

Egyébként pálfordulás volt. Mivel a fiúk kisfiú tesóért imádkoztak, Réka meg lányért, hát muszáj volt elkezdeni finoman szoktatni őket a gondolathoz, hogy valamelyiküknek nem lesz igaza. Őszintén szólva inkább Nándit féltem ettől, ő még a kapitalizmusnál tart - ha adok, akkor kapnom is kell. Azóta imádkozik, mióta a rémálmai elmúltak attól, hogy rábeszéltem, hogy imádkozzunk közösen azért, hogy ne álmodjon rosszat.
Először azt a módszert választottam, hogy mondogattam nekik, hogy amikor ők kérnek tőlem valamit, például hogy adjak oda valami felnőttes dolot, vagy édességet kérnek, vagy bármi hasonlót, néha megteszem, amit kérnek, néha pedig nem. Attól függően, hogy nekik hogy jó. Nem adhatok nekik meg mindent, amit kérnek, mert én tudom, hogy az már árt a fogaiknak, vagy nem tudják majd kipihenni magukat, vagy félni fognak, tönkreteszik, stb. Ők nagyon szeretnék, de nem látják előre, én viszont igen. És hogy a Jóisten is így tesz velünk, ő sokkal jobban látja előre, hogy nekünk fiú vagy kislány baba jobb.
Gondolatszoktatásnak jó volt.
Az utóbbi időben már elég rosszul viseltem az esti közös imákat a kedves kis szurkálódások miatt. Úgy szoktunk imádkozni, hogy mindenki elmeséli, mit köszön meg a napban, és mit szeretne kérni. Egymás után. És akkor mondja Réka, hogy "Add, hogy kislány legyen a kistesó". Nándi belesuttog: "Add, hogy kisfiú!" Réka: Nándi neeee! Most én mondom! Édes Istenem, add, hogy kislány legyen a kistesó. " Kisfiú! Hihi" Nááááándiiiii!!!! És így tovább, és persze aztán Réka is bosszút áll. Szóva jó volt a hangulat nagyon. És akkor jött az isteni szikra.
Kértem őket, hogy mi lenne, ha azért imádkoznánk, hogy inkább akár fiú, akár kislány lesz, könnyű legyen őt szeretni, és mindenkivel jól tudjon játszani. Ez nem volt igazán megoldás.. Egészen addig, amíg azt is hozzá nem tettem hogy ha fiú lesz, akkor az autókkal fog játszani, ha kislány, akkor meg pónikkal. A koncepció az volt, hogy Rékát ez nem zavarja, Nándit pedig igen, így látja egy kislány tesó előnyeit is. De végül mindenkit elgondolkoztatott. Najó, Misit nem. Misi maradt az eredetinél, legyen kisfiú, de ővele nem veszekszik senki.
Réka átgondolta, és most már azért mondja a kis imáit, hogy kisfiú legyen a kistesó. Mert akkor neki lesz külön szobája, amiben csak ő van. Beszéltünk róla, hogy jövőre, ha minden jól megy, két félszoba és egy nagy gyerekszoba lesz, Réka okosan elosztotta, hogy ha két fiú-két lány az arány, akkor bizony neki kisbabával kell lakni, és az nem mindig jó. Ő emlékszik rá, milyenek is a kisbabák. Nem világosítottam fel, hogy mindenképpen övé lesz az egyik félszoba...
Nándi is átgondolta. Ő ügyesen és okosan azért imádkozik, hogy a kistesó mindig csak azzal játsszon, amit megengednek neki. Szóval szűnni tűnik a konfliktus. Egészen addig, amíg Nándi rá nem jön az új piszkálódási lehetőségre, és nem kezd el kislányért imádkozni. Hogy Rékának ne lehessen külön szobája.  Nándi egyébként tud tüneményes is lenni, mert minden este azt is beleveszi, hogy anyának ne fájjon a hasa, mikor kiveszik belőle a babát. Azért ez szép dolog tőle.
Jaj, annyira szeretném már tudni, hogy fiú vagy lány. Ki is tettem gyorsan egy közvéleménykutatást, hogy foglalkozzatok csak ti is a kérdéssel. Igaziból úgy kezeljük, mintha tuti fiú lenne. De általában lánynevek jutnak eszembe. Eleinte nagyon lányt szerettem volna inkább, de annyira mindegy lett rövid időn belül, talán mert itt vannak ezek a fantasztikus fiaim, és nem baj az, ha több van belőlük még eggyel. :) És tegnap, mintha éreztem volna, hogy mozgolódik, nagyon, nagyon olyan volt, de olyan korán van, hogy nem merem elhinni, pedig az kellett, hogy legyen...

Szóval ez a helyzet babafronton. Egyéb fronton többminden van, küzdök az iskolával és a számtalan beadandóval, volt a héten csúnya, hasfájós betegség, harcolunk Rékával és az iskolájával, az egyesületi dolgokkal, és a többivel, ami az élettel jár. Tegnap például Mihály napi vásár volt az oviban, nagyon jó volt. Az különösen jó élmény volt, hogy amit Heni barátnőmmel csináltunk, pillangós (és autós és repülős) cupcake-eket, nagy sikernek örvendettek, és csaknem mind elfogyott, pedig a csoki foltos volt,  egyik másik törött, a formák pedig túl nagyok. Elvitték a lekvárjaimat is, és Heni sportszelet sütijéből is alig maradt - azt gyorsan elhoztam én :).  A vásár úgy zajlott, hogy színes pálcikákat lehetett venni, és ezekért a pálcikákért lehetett mindenfélét venni, amit a szülők, gyerekek, óvónénik hoztak. A bevétel az óvoda alapítványának javára ment. Hát, a gyerekeim ámokfutottak rendesen :) Egyáltalán nem volt drága semmi, de volt zsákbamacska, meg Lego katalógus, meg világítós toll, és nyalóka is. És volt csipeszes műanyag pohár is, meg sütik, sütik, sütik. És sárkányfej hajtogatva. És még ki tudja, mi. Szóval váltottuk mi is a pálcikákat, jól járt az ovi :)

Ma pedig valóban Mihály nap van, Misike focilabda kinézetű teniszlabdát kért, nem hiszem, hogy tudjuk teljesíteni... Viszont talán elmegyünk almát szedni. Jó, hogy Misinek olyan könnyű örömet szerezni.

Azon gondolkozom mostanában sokat, hogy milyen más úgy várni egy babát, hogy nem voltunk felkészülve rá lelkileg, hogy jön. Nem mondom, hogy nem akartuk, vagyis Gergő nevében nem nyilatkozom, de én akartam, nagyon akartam, csak féltem a dologtól, de erről már értekeztem.
Mégis: berendeztük úgy az életünket, hogy jó úgy, ahogy van, és hirtelen át kellett mindent értékelni és szervezni, felborítani. Pedig, ha belegondolok, pontosan ugyanaz történt, mint már háromszor: jön egy kis élet, aki ránk van bízva, örülünk neki, ennyi. Mégis, annyira más.
Egyrészt nagyon nyugodt vagyok a korábbi félelmeim miatt, miszerint fogok-e bírni néggyel, túlélem-e a szülést, mi lesz, ha beteg lesz, bírjuk-e majd anyagilag stb. Mivel ő akart jönni, mivel meglepetésként kaptuk, nem a mi döntésünk volt, nem mi tettünk meg mindent, hogy legyen, ezek nem foglalkoztatnak csak egy-egy pillanatig. Ha én odateszem az én részemet, ott lesz időben a másik fele is, nem lesz akkora a teher, amit ne bírnánk el.

Viszont elengedni ezt a korábbi életet, amit viszont mostanra alakítottunk magunknak, és amiről nem a saját akaratunkból, saját döntésünkből mondtunk le, ez most sokkal nehezebb. Az, amit nekem kell odatenni. Emlékszem az első tesztünkre ami Rékát mutatta, Spanyolországban voltunk, A Tengerparti Nyaralásunkon, így csupa nagybetűvel, amit azért ejtettünk meg, mert valószínűleg nem lesz hasonlóra esélyünk jópár évig, szóval költsük rá az utolsó pénzünket. Megérte, jó, hogy lehet rá emlékezni. És feküdtünk egymás mellett a szobában, néha egymásra néztünk vigyorogva és megjegyezve, hogy hát, most már nincs visszaút, most már így lesz. És örültünk neki, és azonnal átállítottam az életemet kismama üzemmódra, szinte kerestem a lemondásokat, és örömmel, és azonnal. És a fiúknál is valahogy hasonló volt, hogy végre megjött, akit vártunk, és ott mondjuk már volt sóhaj, és voltak remények, hogy hátha megúszom a hányást, a vizesedést, a bordákaláköltözést és a fenébe, megint nem ehetek majd kéksajtot meg camambert-t. De mégis alapvető öröm volt az, hogy átalakul az élet.

És most is volt, hogy vigyorogtunk, hogy most már így lesz, csak késett pár napot az őszinte öröm a teszthez képest, és most is megvannak a sóhajok is, ahogy az örömmel lemondások is. Csak van, amit sulykolni kell. Amit össze-vissza számolgatok, hogy hogyan tarthatnám meg mégis, pedig a szívem mélyén tudom, hogy nem, nem fog menni. Hogy azért vagyok ilyen rosszul, hogy felfogjam, hogy el kell engednem a mostani életemet, és át kell szerveznem, hogy amikor itt lesz ez a kis picike, akkor neki is jusson annyi anya, amennyi járhat 3 nagytesó mellett. És akarom is elengedni ezeket a dolgokat, mert legjobban szeretem már most ezt a cseppet is, különösen jobban ezeknél a lényegtelen dolgoknál, amikbe aztán pár év múlva még bőven lesz időm visszarázódni, még majd meg is unom őket. De az egyik felem meg jó hülye, állandóan egérutakat keres, és így nehéz. Ebből kifolyólag szegény kis legkisebbünk egyenlőre leginkább megoldandó feladatok halmazaként van jelen az életünkben: milyen autónk legyen, miből, meg tudjuk-e oldani a családellátásokat, hogy csinálunk helyet, hogy végzem el az iskolát, hogy intézzük az orvosi oldalt, hogy lesz az építkezés, mi lesz a háztartással, milyen feladatot kinek adjak át, hogy intézem a logisztikát félhalottan/nagyhassal/újszülöttel, és sorolhatnám tovább. Nem voltak terveink. És talán ez hiányzik most, hogy nem lehet támaszkodni az elképzelésekre, hogy ahogy megjött a jó hír, belevethessük magunkat a megvalósításba.
Nembaj, dolgozzuk fel a problémákat, fogynak lassan a kérdések, és elrepülnek majd azok a lufik, amiket el kell engedni, és ha elfogy mind, ha kész lesz a terv, ami már nem baj, ha változik, de lehet rá támaszkodni, akkor majd könnyebb lesz. Ha már mozog a csepp, és főleg, ha majd tudjuk, hogy fiú vagy lány, szerintem valódi emberke lesz belőle. Még sosem voltam talán ilyen kíváncsi, hogy fiú vagy lány, talán azért, mert vérre menő harcok vannak belőle itthon a gyerekek között, és nekem sincs elképzelésem. Tudom, hogy szeretni fogják, akkor is, ha Réka kijelentette, ha fiú lesz, csak addig fogja szeretni, amíg kisbaba. De az is lehet, hogy azért, hogy legyen neve. Valahogy most fontos, hogy legyen neve.

Igaziból nekem mindegy, rózsaszín vagy kék, attól függ, milyen babaruha kerül a kezembe. Csak jó lenne tudni, melyik. Akkor majd meggyőzzük a bánatos tesó(ka)t, hogy nem történt tragédia. Néha látom is már, ahogy ott sertepertél a fogmosók között negyedikként kis tipegőben, még az is eszembe jut, hogy vizes lesz a talpa, ha a nagyok kifröcsölték a vizet, vagy látom a babasarokban a kiságyban, amit majd valamikor jövőre megcsinálunk, ha rájövünk, hogy sakkozzuk át a bútorokat, ott van az asztalnál a már egy éve kidobott etetőszékben, szóval itt van már velünk, a helye megvan, csak még egy kicsit küzdenem kell magammal.

Nem szaporodnak a bejegyzések... Lassan a hetikre kell gyúrnom, nem a kétnapira. Jól elhanyagoltam a zöld gondolataimat is, az az igazság, hogy általános gondolatom is ritkán van, nemhogy zöld. Leginkább gépként próbálom feldolgozni a hétköznapokat, megoldani a felmerülőket, végezni a logisztikát és túlélni a napokat.

Eléggé gyötör ez a legkisebbik, nem hagyja, hogy megfeledkezzek róla egy percre sem, ami nem baj, mert örülök neki, hogy folyamatosan jele van annak, hogy rendben van vele minden, csak nem feltétlen teszi egyszerűvé a napokat. Elég sokat kell ugye vezetnem, ami az 50 fokos autóban hányingerrel küszködve, béka feneke alatti vérnyomással nem a legjobb. Tegnapig legalább bírtam hányás nélkül, amiért nem győztem hálát adni. Remélem, visszatérünk rövidesen a sima émelygésig, nehéz lenne az iskolában, ha még ki is kellene folyton rohangálni, az oda-vissza útról nem is beszélve... Egyébként legjobban az energiamentesség zavar, az, hogy még lustább vagyok, mint voltam, még lassabban végzem el a dolgaimat. Van, hogy csak ülök, és nézek ki a fejemből. Vagy fekszem. És egyszerűen nem tudok nekilátni, mondjuk a belső békét élvezem, csak lelkiismeretfurdalásom van. Ettől eléggé kezdenek felgyűlni a dolgok, elsősorban az itthoni káosz, ami már túl van minden ponton, amit még képes vagyok elviselni, de az egyesületi munka sem megy már úgy, pedig sokmindent lepasszoltam a feladataim közül. Két hete nem adom be az építési engedélyezési tervet, egyszerűen azért, mert nem jutok el nyomtatni - nincs itthon nyomtatónk-, ugyanezért nincs órarendem az iskolához, és sulykolom a kis fejembe, hogy el ne felejtsem szept. 30-ig a nagycsaládos gáztámogatást megigényelni...
Jó, az építkezésről lemondtunk, azért sem égető a dolog: inkább majd újszülöttel, mint várandósan télen. November-decemberben már nem merünk tetőt bontani, talán jövőre a pénzünk is biztosabb lesz, mint most, hiszen most mindenképpen kocsit kell cserélnünk.
Megszabadultam viszont úgy néz ki az eladós ruháktól, amikkel már egy éve nem tudtam foglalkozni, csak mindig vettem hozzá,  ahogy a gyerekeknek kellett. Egy turkálónak eladtam egyben az őszi-télieket, így alig maradt 10 kiló póló és rövidnadrág, azt meg már el tudom tárolni a garázsban is. Majd ha megint kell ruha a kölköknek, újrakezdem, sajnáltam volna, ha az állásban tönkremennek ezek. Most úgysem nagyon kellett kiegészítés, sokat kaptunk mindenfelől, azt a néhány hiányzó darabot meg meg tudom venni a turiban is. Azért kicsit fájt a szívem, nagyon szeretem a gyerekruhákat, és gyönyörűek voltak közöttük, amiket megfogni is jó volt, de be kellett látnom, hogy ennek semmi értelme, és nagyon kell a hely a babaholmiknak, amik máris elkezdtek visszaszivárogni a háztartásba. Ahogy 8 évvel ezelőtt szinte mindent meg kellett vennünk - egy volt osztálytársamtól kaptam néhány dolgot - most úgy halmoznak el az ismerősök mindenféle babáknak való dologgal, kismamaruhával és mindennel, ami valaha a bababoltokban megfordult. Szóval jó dolga lesz ennek a csöppnek. Meg nekem is, még mosnom sem kell majd rá, szerintem nem kerül majd sor kétszer ugyanarra a göncre... :)

Közben meg járok az ökomamára, ami jó. Néha vannak időrabló órák, de többségében jók az előadók, érdekesek a témák. Kezd körvonalazódni bennem, hogy mihez is kezdenék szívesen ezzel a végzettséggel, és mit mondjak, cseppnyit más, mint a képzés koncepciója, de majd összeegyeztetjük. Látszik, hogy ők az ökogazdálkodóra helyezik a hangsúlyt, míg én ökomenedzserként tudom inkább elképzelni magam... Addig meg kitalálok valamit a vizsgához, ami beleillik az elvárásokba. Most úgysem fogok tudni munkába állni ezen a területen. Jó fejek voltak, ennek ellenére engedték, hogy elvégezzem a sulit, nagyon hálás vagyok érte.
A legjobb egyébként az ebéd. Jó taplón hangzik, de a lelkemnek olyan jót tesz... Azt gondoltam, hogy egyetemi menza, akkor majd szépen tálca, és kapjuk a menüt, lehet választani mondjuk a káposztás tészta és a borsófőzelék között. Hát nem. A 60 anyukát leültetik 6db 10 személyes abrosszal, virággal, borospohárral, hajtogatott szalvétával szépen megterített asztalhoz, hoznak finom levest, elviszik a tányért, elénk teszik a tányérra tálalt másodikat, van külön vega kaja,  annak, aki azt kér, és itt még nincs vége, mert süti és kávé is van a végén. Az egy óra ebédszünet teljesen eltelik, sőt, kell is, nekünk csak beszélgetni kell és jól érezni magunkat. Jól is főznek, sokat adnak, azt gondoltam, majd az első nap rántotthusija után jönnek a krumplistészták, de még mindig nem tipikus menü-kajákat kapunk. Egy dolog zavar, hogy félliteres ásványvizeket kapunk, amit nem tudok az ökomama képzéssel összeegyeztetni, és csodálkozom néha az ökomamákon is, akik bedobják a kukába - nem viszik haza a szelektívbe - a flakonokat.
 Ja, és jó béna vagyok, mert tegnap pl. sikerült magamra borítani a gulyáslevest, egész délután aztán abban a szagban ültem, az nem volt jó, azt nem tudom, a ruhámat sikerült-e megmenteni, még áztatom, mindenesetre örültem, hogy nem valamelyik kölcsön-kismamaruhában mentem aznap...

Szóval ezek vannak velem. Van még a Réka iskolakezdése, ami nem indult túl fényesen, nehéz neki visszarázódni, de vannak célok, illetve holnap remélem, beszélek a tanító nénivel, és megkérdezem, hogy ez normális-e, vagy kezdjünk el gyakorolni kicsit többet.
Aztán van még az, hogy Nándinak pár napja hasmenése van, így Misi egyedül volt oviban tegnap és ma is. Amitől nagyon büszke magára, bár gyanús, mert mondta, hogy akkor Nándi iskolás, és akkor ő is nemsokára iskolás lehet... Nándi meg örül annak, hogy itthon maradhat, bár a kis ínyencet megviseli a diéta. Sajnos muszáj diétáztatni, mert bármi mást eszik, azonnal jön ki belőle. Talán ma már jobban van... Misi egyébként azért is büszke magára, mert 3 éves létére a középsősökkel ül együtt, és meg is állja a helyét. Mondtuk is, hogy ő kétszer lesz középsős :)

Lenne még miről írni. Majd. Muszáj is, rossz lenne, ha nem lennének megörökítve ezek az idők...