Rendhagyó karácsony volt

Már csak azért is volt rendhagyó, merthogy itthon maradtunk. Volt már ilyen, mikor Rékát vártuk, meg amikor Nándit, és a nagyszülők jöttek fel. Most nem jöttek, a két ünnep között sem, így alakult, szűk családban telt az ünnep. Azért is más volt, mert senki nem volt megfázva. Ez is menetrendszerű szokott lenni.

Aztán azért is rendhagyó volt, mert nem tudtam készülni. Vagyis sokmindenben készültünk, de nagyon sok eddigi szokást el kellett engednem. Vicces volt, karácsony előtt egyik ismerősöm tett fel kérdéseket, és a Porontyon jelent meg az "interjú", négy másik anyuka válaszaival együtt. Azt hiszem, öt család- öt karácsony volt a cikk címe. Több ismerősöm is megtalált utána - csak én nem olvasom a Porontyot?  -  és általában azt köszönték meg, vagy emelték ki, hogy milyen jó, hogy nem foglalkozom azzal, ami nem sikerül, és nem ragaszkodom görcsösen a tervekhez meg a tökéletességhez.
Elég komoly feladat volt ez idén. Már októberben láttam, hogy nem fog menni a saját készítésű ajándékozgatás, ami nyáron elkészült, az megvolt, a többit el kellett felejteni.

Legjobban talán az frusztrált, hogy nem tudtam sütni. Büszke vagyok a sütijeimre, jókat csinálok, és sok-sok szeretettel. Meg szeretem az illatát a lakásban. Mindig ajándékozok is, és otthon egyáltalán nincs ilyesmire idő (boltjuk van anyukáméknak, még 24-én is nyitva kell tartaniuk), még ha nem megyek haza, akkor is szoktam küldeni. Aztán meg oviba, iskolába, közösségekbe mindenhova sütit kell vinni az évzárókra. Idén még az elmaradhatatlan közös mézeskalács-sütés is elmaradt. December 10-e körül valamikor megfázott a derekam, egyik éjjel kitakaróztam, nem tudom, hogyan, nagyon kínosan szoktam rá figyelni, hogy mindig melegen legyen. Gerincsérvem van ugyanis, amit ráadásul így pocakosan nem igazán lehet karbantartani szokványos módon. Mindegy, megtörtént. És innentől fogva megette a fene az egészet. Az egyesületi munka meg a hétköznapok tennivalói még úgy sem javítottak semmit a helyzeten, hogy annyit feküdtem, amennyit csak lehetett, és olyan keveset tettem, amennyit csak lehetett. Volt, hogy nem tudtam felkelni, de hála érte, hogy a legszükségesebbeket mindig sikerült elvégezni, és mindenhol ott tudtam lenni, ahol kellett. A szünet kezdetekor már csak az volt fontos, hogy legalább nagy vonalakban sikerüljön rendet rakni a lakásban, hogy vasvilla nélkül is lehessen közlekedni. Ezt nagyjából sikerült. De nem lett naptár sem, amit minden évben elkészítettünk a gyerekek fotóival 7 éve a nagy- és dédszülőknek, mert nem tudtam odaülni a géphez képeket válogatni. Nem csináltam sütit sem. Gergő rengeteget segített, de vannak dolgok, amiket nem tudott megcsinálni ő sem, ráadásul egész december közepéig nem volt semmi munkája, onnan bezzeg... A gyerekek meg borzalmasan viselkedtek, szóval nem könnyítették meg az előkészületeket. Biztos az én feszültségeim is, de én a fáradtságuknak tulajdonítom. Nagyon lemerültek a decemberi pörgésben, főleg Réka, aki amúgy is a fő intrikus nálunk, de Nándi is belehúzott. Eljutottak addig, hogy amikor hazaértem a fiúkkal az oviból, és Réka már itthon volt, Nándi azzal rontott be a lakásba, hogy "Réka! Réka! Egész úton hazafelé téged csúfoltalak magamban!" Mikor már megtehettük, két napig 6-kor fektettem őket, onnantól tök normálisak voltak. A déli alvás egyszerűen nem megoldás: alszanak délben egy órát, este meg kettővel később alszanak el...

Egyet nem bírtam ki, a jóság lisztből megsütöttem 23-án a bejglit. Adventben ugyanis minden nap volt a gyerekekkel valami jó elhatározásunk, és este pedig minden jócselekedetért tehettek egy-egy kanál lisztet egy bödönbe. Úgy volt, hogy  24-e hajnalban sütök a gyerekeknek belőle kalácsot, sőt, sok kalácsot, mert nagyon sok liszt gyűlt össze. Terveztük, hogy délután elmegyünk beteget látogatni a kórházba a templomi közösséggel, és oda is ebből viszünk magunkkal. Ezt is el kellett engedni, pedig még az utolsó pillanatban is reménykedtem, hogy elindulhatunk. A bejglit sütöttem meg ebből a lisztból, bár a felénél már éreztem, hogy hülyeség volt, és alig tudtam mozdulni, mire kivehettem a sütőből, de a lelkemnek nagyon kellett.
Aztán a persze a kis csodák szokás szerint megtörténtek. Egyik ismerősöm egy fantasztikus mézeskalács házat hozott ajándékba, a barátnőm megsütötte nekem a zserbót meglepiként, egy másik kedves ismerős kalácsot hozott, amitől lett 24-én reggel kalács is, még ha nem is a jóság lisztből. A tesómnak meg csoda módon lett ideje sütni, sógornőmnek is fontos volt, és kivételesen anyukámnak is sikerült, így az otthoniak sem maradtak süti nélkül.
Időnként bőgtem rajta egy sort úgy 22-e magasságában, hogy vajon a megfelelő áldozatokat hoztam-e meg a megfelelő célokért, és hogy ha tudom előre, hogy így alakul, így döntöttem-e volna, satöbbi, de aztán sikerült szépen lassan tényleg elengedni a vágyakat és örülni annak, nagyjából rend van, hogy együtt vagyunk, hogy pihenhetünk, hogy örülnek a gyerekek, hogy tudunk egymással játszani, egymásra figyelni és hogy van időm feküdni. Mesét olvasni, kártyázni és mesét nézni fekve is lehet.
Szóval vicces volt, komoly vizsga volt, de átmentem. Szerintem. A hátam pedig azt hiszem, jobban van, bár nem próbálgatom, mit bír, amikor csak tudok, fekszem, és reménykedek, hogy kibírom addig a pihit, amíg rendbe nem jön.
Úgyhogy folytatjuk a pihenést, meg barátokkal találkozunk minden nap. És sajnálom, hogy ilyen rövid a két ünnep között, mert sokkal többet szeretnék beletenni. Januárban újra be fognak darálni a hétköznapok, és hiába van eszemben, hogy még kikkel kellene mindenképpen találkozni, nem fog összejönni. Aztán február és farsangok és születésnapok meg bulik és betegségek, aztán pedig március, és kétségbeesett babasarok rendezgetés, és vegyükmármegvalamelyikautótmármindegymelyiketcsakférjünkbele lesz. És még születésnapok. Aztán április és négygyerekesek leszünk. Nagyon várom. Bár neve nem lesz ennek a szegény kisfiúnak, az már biztos. Kétszer rágtuk át közösen az utónévtárat, mindkétszer borzasztóan jól szórakoztunk, de nincs közös nevező. A Han Solo mellé bejött a Gergely Junior, a Hős Manó, illetve a Norisz név is. Így magában, második keresztnév nélkül, ééérted, "csak Norisz". Viszont ma éjjel álmomban a kezemben tartottam a kis névtelent, és gyönyörű volt. Álmomban realizáltam, hogy ez nem egy újszülött, hanem egy pár hónapos - elképesztően szép - baba, és kicsit csalódott voltam, hogy én úgy akarom látni, ahogy meg fogom őt ismerni, de aztán felébredve mindegy volt. Sokkal közelebb került az, hogy valóban nemsokára itt lesz velünk. Jövőre meg csapunk majd egy jó kis karácsonyt, már hatosban, ami megint úgy lesz tökéletes, ahogy sikerül.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nem tölt el jóérzés

Az elmúlt hetekben sokat dolgoztunk. Az egyesületben több lehetőséget kaptunk rá, hogy rászoruló családokat segítsünk. Nagy mennyiségű élelmiszert oszthatunk és oszthattunk szét, amit több helyről kaptunk, nagyrészt mi magunk "koldultuk" össze nagyáruházakban a vásárlóktól. Volt, aki egy kiló sót hozott, más lisztet, csokit, kakaót, szaloncukrot, rizst, tésztát, konzerveket. Nagyon sok volt, órákig készítettük a csomagoka.
Az utolsó zacskókat még osztom. Valahogy rám maradt. Talán mert tavaly is, talán mert én látom át, talán mert én vagyok a legrugalmasabb időben, vagy mert én szerveztem le a gyűjtést, nem tudom. Természetes volt.
Megbeszéltük, kik milyen támogatást kapjanak a tagok közül. Megszavaztuk a vezetőséggel. Két napig nem aludtam miatta. Nem tudtam, mert azon gondolkoztam, hogy akiket kihagytunk, mert vagy nem tudtunk róluk semmit, mert sosem láttuk, vagy úgy láttuk, hogy nincsenek anyagi gondok, vajon tényleg nem szorulnak-e rá. Meg azon, hogy akiknek juttatunk, vajon megbecsülik-e majd. Tévedtünk-e? Vizet hordtunk-e a tengerbe? Vagy kihagytunk valakit, akinek ez a 4 ezer forintnyi élelmiszer jelentette volna azt, hogy vehet valami játékot a gyerekeknek?
Aztán osztottunk, jöttek az apukák, anyukák, és köszönték. Nekem.

Nem töltenek el jó érzéssel a köszönömök.  Nem jó odaadni ezeket. Jó érzés volt összegyűjteni, jó volt kapni, ahogy kilónként, 100 forintnyi lisztenként adták össze az emberek a Tescoban, jó volt, hogy milyen sokan gondolnak arra, hogy szebbé tegyék mások karácsonyát. Hogy kevés volt a 300 köszönőkártya, mert többen hoztak valamit. Jó érzés az is, hogy örömet okozunk, karácsonyokat teszünk szebbé, és ettől nem számított az sem, hogy néhányan miket mondtak.
Egyszerűen nem bírom viszont a köszönömöket. Nem jár nekem semmi, nem én adtam. Igen, része voltam, ott voltam, összekötöttem őket, de nem jár érte ekkora hála. Olyan jó lenne továbbítani azoknak, akik adták, odaállítani sorban azt a 10 embert, akinek köszönheti azt a bizonyos csomagot, 3 kiló lisztet, két kiló cukrot, két szelet csokit, egy liter olajat, májkrém konzervet és a többit, amit a kezében tart, hogy ők találkozzanak...
Jó lenne annak pár bunkónak megmutatni, hogy nem adjuk el, hogy jó helyre kerül, hogy nem élősködőknek adjuk. Megmutatni az ostoba lánclevél íróknak és továbbküldőknek, akik arra biztatnak, ne adjunk, mert a gonosz multik szervezik ezeket a gyűjtéseket a forgalmuk növelésére. Lehet, hogy néha tévedünk, nem vizsgáljuk mindenki bankszámláját, de a jószándék bennünk van. Elmondani nekik, hogy ez az anyuka egyedül neveli a három gyerekét, segítség nélkül, ezeknek a szülőknek meg nincs munkájuk, ezeknek kikapcsolták az áramot, nekik korlátozták a vizet, nekik pedig allergiás gyerekeknek kell megvenni kétszerannyiért az ennivalót... Aki kicsit jobb módú, és úgy ajánlottuk fel, visszautasította, vagy úgy fogadta el, hogy továbbadja rosszabb sorsú szomszédnak, családtagnak. Szeretném, ha mindeki, aki beszólt, vagy csak csúnyát gondolt, vagy továbbküldött egy ilyen levelet, belenézne annak a kisfiúnak a szemébe, aki nekem szegezte a kérdést, hogy tavaly hozzájuk is ment a Mikulás, nem csak a nagycsaládosba, idén miért nem? Vagy egy olyan édesanyával is találkoztam, aki konkrétan úgy köszönte meg, hogy legalább van mit az asztalra tenni enni. Nem kisebbség, diplomás édesapa, gyesen az anyuka. És nem lesz karácsonyfa, nem lesz ajándék, öröm az, hogy van mit enni azok szeretetéből, akik egyesével adták a fél kiló tésztát, a paradicsompürét meg a löncshús konzervet. Rendszeresen találkoztam vele, és nem tudtam róla, pedig igyekszem, hogy legyen rá szemem. Vajon hány hasonló édesanyával találkozom nap mint nap, akiről nem tudom ezt?

Múltkor jöttünk haza Rékával, valamit vettünk a "szegény gyerekeknek". Réka mondta, hogy de jó lenne, ha ahogy hazaérünk, ott lenne egy szegény a ház előtt, és odaadhatná neki azonnal. Megdöbbent, amikor elmeséltem neki, hogy amikor a nagycsaládosban játszik a gyerekekkel, azoknak a fele szegény. Hogy az osztályában is van szegény gyerek, akivel naponta játszik, nem véletlen küldözgetem be vele X-nek a müzliszeletet, a narancsot meg az almát, és miért vagyok szomorú, mikor nem adja oda, hanem hazahozza. Hogy az, hogy az a gyerek azt mondja, hogy ő nem szokott kapni, az azt jelenti, hogy nincs rá pénzük. Ugyanígy nincs szemünk rá nekünk, felnőtteknek. Akiknek nehéz az élet, annyira szégyellik ebben a pazarló világban, annyira nem mernek kérni, nem mernek odaállni, hogy ijesztő. És azt nem is mondtam neki, hogy sokak szemével nézve mi is szegények vagyunk.

Többször találkoztam olyannal is, aki egyszerűen nem alkalmas erre a világra, és két hét után nem azért nincs pénze, mert egyébként nem lenne elég odafigyelve, hanem azért mert nem tudja beosztani. Mert látja, hogy mindenki hogy él, nem érti, hogy neki miért nem telik péksütire, rendelt pizzára, taxira, drága telefonra, díszkivilágításra, minden nap húsra, 25 fokos lakásra. Legszívesebben beíratnám őket valami tanfolyamra, ahol megtanítják őket élni a lehetőségekkel, de nem lehet, mert nem értik azt sem, hogy ők is rosszul csinálják, nem csak a rendszerben van a hiba. És valahol igazuk is van. És azoknak is, akik nem akarnak olyan családokat támogatni, akik nem merítik ki a lehetőségeket, és ha van, azonnal elköltik a pillanatnyi vágyakra, nem gondolva a holnapra. De a gyerekek tehetnek erről? Lehet úgy segíteni a gyerekeken, hogy kihagyjuk a szülőket?
És az apák, akik elhagyják az 1-2-3-4 (!!!) gyereküket, mert megutálják az asszonyt (még ha az esetleg méltó is rá), és azt mondják, nem adok semmit ennek a nőnek? Hogy lehet azt gondolni, hogy a nőnek adja, és nem arra, hogy a gyereket eltartsa? Hogy lehet azt mondani, hogy ő majd félretesz a jövőre, mikor az a gyerek most éhes, most fázik, most nem érti, miért nincs karácsony náluk? Milyen kifogás ez?

Nem szeretek így adni. Jobb névtelenül, arctalanul, senkiként, odaadni a magam kiló lisztjét, tábla csokiját, fél kiló szaloncukrát valakinek, aki majd továbbadja. Nem szeretem, hogy nem tudom mindenki életét problémáját megoldani. Nem szeretem, hogy az a feladatom, hogy örüljek annak, hogy egy picit tudtam segíteni, egy picit hozzá tudtam tenni, és nem szeretem, hogy el kell fogadnom, hogy ennyi, és nem tehetek hozzá többet. Pedig el kell, mert nem vihetem ezt a vállamon. Esetleg meghallgatom a történetet, amit nem mondanak el senkinek, de ha már én tudom, hogy baj van, kibukik, és jó elmondani. Örülök, hogy elmondják, ez valódibb segítségnek tűnik, mint az a jelkép, amit a kezükbe nyomok egy aláírásért cserébe. Nem szeretem, hogy nekem köszönik meg. Nem szeretnék ebbe belefásulni.

Holnap, vagyis ma délután újra megyünk gyűjteni, "koldulni", most a METRO-ba. Megint dönteni kell, kik kapjanak majd mit, megint nem alszom. Egy másik helyről is kapunk élelmiszercsomagokat, amit kioszthatunk, 20 családnak segíthetünk ezzel is. Hatalmas lehetőségek, mikor belevágtunk az egyesületesdibe, nem is számítottam rá, hogy ilyen sokat tudunk majd segíteni. Örülök is. És veszem már előre a nagy levegőket a köszönömökhöz.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A Mikulás pozitív hozadéka

Azok után, hogy éjjel fél2-kor nagy örömmel konstatálta Nándi, hogy megjött a Mikulás, majd mielőtt közbeléphettem volna, felébresztette Rékát és Misit, tökéletesen megértettem az évek óta gyötrő kérdést, miszerint nálunk miért az volt a szokás, hogy 6-a estén raktuk ki a cipőket, és egy órányi éneklés után teltek meg.

Szerencsére az ünnepüket az sem tehette tönkre, hogy fél 3-kor suttogva ordítással szedtem be a csizmákat az ablakból, hogy kizárólag akkor kapják meg, ha egy hangot sem hallok többet, és már csörgött az órám is, tehát háromnegyed 6 van. Ugyanez volt az éjszakának az a pontja, amikor feladtam az alvást - aki volt már terhes, szerintem tudja, miről van szó - , és laptopot ragadva két óra alatt feldolgoztam kínzóan nyomasztó feladataim legsürgetőbb részét. Fél ötkor konstatáltam, hogy bő egy órám lenne aludni, de az álomnak nyoma sincs, így fel is keltem, és némi takarításba fogtam, ami szintén a felhalmozódott nyomasztó feladataim része. Szerencsére, mert 5-kor csatlakozott az aprónép. 
Mostanra mindenhol mandarinhéjak, csokimikulás- és sósmag romok vannak, díszben az illatos színes gyertyákkal a szoba (Nándi kívánsága volt), és éppen határán vagyunk az első összezördülésnek, de még reménykedem, hogy megússzuk. A pozitív hozadék pedig a nagy örömük mellett  (amit fáradtság ide vagy oda, élvezet hallgatni és nézni - "Anya! Én remegek az izgalomtól!") , hogy garantáltan nem kell reggelit csinálni nekik. Bár most ráérnék. 

Arra pedig igyekszem nem gondolni, hogy estére - 9 év után először - színházjegyünk van, bébiszitter jön, tehát muszáj egy kis rendet rakni, és délre időpontunk van a korai fejlesztőbe Nándival, tehát alvás nélkül, délben el kell hozni őket... Nem, nem gondolok rá... Inkább megköszönöm, mert pont tegnap fohászkodtam azért, hogy csak legyen időm arra hogy a frissen vállalt feladataimat is el tudjam végezni időben. Tulajdonképpen kaptam 3 órát. Amiből még blogolásra is csippentettem 10 percet. 
Boldog gyerekeket Mikulás alkalmából! :)

____________________

Update: Nándi kért reggelit. Kérdeztem tőle, hogy mit csináljak neki, kb. 1 percig gondolkozott feszülten- vártam, hogy nutellás kenyeret kérjen -, majd elnevette magát, hogy "azt hiszem, jóllaktam már!".
Viszont a veszekedést megúsztuk. És volt még egy adag öröm is, mikor felfedezték, hogy az előszobában a mi cipőnkbe is pakolt a Mikulás.
És lemondtam a korai fejlesztőt, megyünk jövő héten. És mindenki alszik délben.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Pont jókor

Csaba testvér gondolatait már máskor is közzétettem itt. Ma megint nagyon jókor, nagyon időben talált meg egy beszéde. Amit ez a gondolatsor mond nekem, aszerint próbálom rendezni úgy általában az életem. Próbálom az én kis környezetemet szebbé tenni, mindig felállni, mindig menni tovább, bízni és küzdeni azokért, akiket rám bíztak. És a rám bízottakon nem csak a szűk vagy tág családomra gondolok.
Most éppen megint a földön voltam, és talpra rántott. Templomi prédikáció, így nem hívőknek sokat kell elvonatkoztatni, de érdemes rászánni a 18 percet. Nem tűnik annyinak.

Ide katt, ha érdekel.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Igazi pasik


Gergő e-maileket olvasott, ahogy fiúk egymás között, kapott valami bikinis fenékszépségversenyes levelet, megnyitotta, Misi ott ült mellette, gyorsan becsukta.
- Apa! Neee! Hadd nézzem! Nagyon szeretem nézni a bugyis fenekeket!

Az iskola mellett van egy középiskola is, hordákban mennek a parkolóban a nagylányok, gyakran előttünk, mi meg araszolunk mögöttük, szoktam is morogni, mert van járda is. Nándi egyszer le is tekerte az ablakot, és kikiabált nekik... Egyik nap Nándi elgondolkozva megszólalt:
- Olyan rondák ezek a lányok!
- Miért rondák? - már készültem rá, milyen épületes beszélgetés lesz ebből, agyonfestett, kicicomázott lányok voltak.
- Vagy nem is tudom... Kicsit rondák. A fenekük szép, azt szeretem nézni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Bíró

"Teniszezünk" Nándival. Nándi nagylelkűen felajánlja a helyét kereső Misinek:
- Te leszel a bíró.
... Eltelik egy-két perc, Misi:
- Mit kell bírnom?

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hivatalosan is fiú

Megvolt a nagy komoly genetikai tanácsadás, és a legkisebbünk teljes terjedelmében bemutatta a fütyijét. Szóval bejött a statisztika, leszámolok a kislányruhákkal, és végre lesz hely a szekrényben. A névvel viszont komoly bajban leszünk. Gergő előterjesztette a Han Solot is, apukám a Tódort javasolta, esetleg Izidort, kezdek belefáradni, pedig még hol vagyunk a szülőszobától.
Persze minden rendben, semmi gond, tökéletesen egészségesnek látszik, és hatalmasat nőtt 5 nap alatt (vagy legalábbis máshogy mérték :) ).

A lelkemnek nagyon jót tett egyébként ez az ultrahang. Kicsit a helyére rakta a dolgokat bennem, és sokkal inkább emberkének tekintem ezt a szegény kis negyediket, mint eddig. Amikor elkezdte rugdosni az uh fejet, és kirajzolódtak a kis talpai, akkor valahogy átkattant ez az egész, és azóta sokkal jobb, valódibb, vagy nem is tudom, hogy írjam le. Remélem, nem múlik el. Elég nehezen kezelem lelkileg ezt a terhességet, nem tudom megfogalmazni, hogyan, pedig próbáltam párszor. Fizikailag legalább nincsenek különös problémák.
Mindegy, a lényeg, hogy fiú, válogathatom a ruhácskákat. A tesztoszteronszinttel és kakafing korszakokkal meg majd valahogy elbánunk. És milyen jó, hogy van nekem egy Rékám is. Imádom a fiúkat, előre ezt a kicsit is, tényleg örülök neki, hogy fiú, szerintem könnyebb lesz így az élet, de akkor is azt mondom, hogy minden anyának jár egy lány. Legalább egy.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Statisztikailag fiú

Mármint ez a negyedik. Nem mutogatta a lába közét, pedig meg is fenyegettem, hogy a magánuh árát levonom a zsebpénzéből. De már most sem hallgat rám. Mondjuk még van egy esélye, mert jövő héten el kell mennem kedden genetikai tanácsadásra, és ott kinéz egy potya ultrahang. Majd jól bekólázok meg csokizok előtte, hátha akkor mozog majd annyit, amennyit kell, és be lehet lesni a lába közé.

De szerintem fiú. Azért még nem kezdem el sírva kidobálni a lányruhákat a szekrényből, de elkezdem nézegetni a fiúneveket, különben nem biztos, hogy a szülőszobáig dűlőre jutunk. Merthogy lánynak valószínűleg Ági lett volna, de erre én most nagy oddsot fizetnék.
Ugyanis van az én saját statisztikám. Miszerint a 18. heti ultrahangon ha a csöppeknek a lábuk rövidebb a terhességi kor szerinti ideálisnál, akkor azok fiúk. Így volt ez Nándinál, Misinél és még számtalan sok ismerősömnél is. Ugyanez fordítva már nem tuti, mármint hogy a hosszú lábú az leányzó, de a rövid, az fiú és kész.
Aztán hallottam egy másikat is nemrég. Eszerint az 1 alatti MoM az fiú, az efeletti pedig lányra utal. Hát, itt is vannak áthajlások, de most megnézegettem a régi leleteket, és Réka feletti volt, viszont mindkét fiúval beutaltak genetikai tanácsadásra, mert túl alacsony volt az AFP-m. És most is. A nagy leletnézegetés közben előkerültek Misi 4D-s képei, és akkor is tudnám, hogy ő az, ha nem lenne rajta dátum, meg nem csak róla lenne ilyen kép. Neki is nagyon tetszettek :) Ilyenekkel foglalkozom tanulás helyett. Pedig holnap vizsga reggel. Sóóóhaj. Megyek is. És szokom közben, hogy fiú.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nyílt nap

Nándi iskolás lesz. Nagyon úgy néz ki. Legalábbis úgy készülnek az óvónők, a pszichológus, meg tulajdonképpen mi is. Én személy szerint borzasztóan sokat agyalok rajta, hogy kell-e iskolába mennie ennek a mi középsőnknek, vagy próbáljuk meg azt a bonyolult utat, ami idéntől azoknak jár, akik még egy év ovit szeretnének a gyereküknek. Aztán, amikor Gergővel beszélgetünk erről, mindig pár mondat után egyértelmű lesz, hogy iskolában a helye. Gergő egyébként valahogy úgy fogalmazott, hogy teljesen mindegy, hogy 6 vagy 8 évesen megy iskolába, Nándival lesznek gondok. És igaza van.  Amik aggasztanak, azok nem olyan dolgok, amiket levetkőz majd attól, hogy érik az idegrendszere, azok egyszerűen a jelleméhez tartoznak, attól Nándi a Nándi, hogy nem beszél, nem kérdez, csak jobban tudja. Hatalmas a tudásvágya. Unatkozik az oviban, 20-as számkörben gyakorlatilag összead, kivon, még ha nem is olyan tempóban, mint Réka, és nagy vágya, hogy tudjon olvasni. Sok betűt ismer, de az, hogy ezeket hogy kell összeolvasni még nem állt össze a fejében. Issza a tudást mindenről, ami érdekli. Iskolába nem vágyik, de már az oviban sem akar maradni, mert unalmas. A templomban nem bír ki fél órát sem az ölemben. Sőt, negyedet sem, viszont képes másfél órát elrajzolgatni meg feladatmegoldózni. Szóval nagy talány nekem ez a gyerek, mindig lenyűgöz, ahogy a világot látja, és elképeszt az empátiája.

A dolgot bonyolította, hogy amíg Réka esetében a világ legjobb tanító nénijének mondta mindenki Ildikó nénit - igazuk is volt -, most olyan a negyedikesek osztályfőnöke, akire inkább csak hümmögtek. Hogy szétszórt, hogy szigorú, hogy fura a stílusa. Szóval én még jobban dilemmáztam, hogy mi sül ki belőle, ha összevegyítjük Nándit egy ilyen tanító nénivel. Aztán kiderült, hogy az iskola már eleve úgy készül, hogy 2 osztályt indít, és a másik osztályfőnök egy olyan valaki lesz, akit ismerünk, és jó fejnek tűnik.

Szóval ezek az előzményei a mai nyílt napnak. Mivel Rékához is be lehetett menni, így Gergőstül, de Nándi nélkül mentünk, én a régebbi tanító nénit néztem meg - mivel ő volt a kétesélyes számomra -, Gergő a másikat, és egy-egy órát pedig mindketten Rékánál voltunk bent. Rékáról és az iskoláról majd máskor...
Szóval bementem a fogalmazás-órára, és értem, hogy akinek baja van a tanító nénivel, miért van. És nekem is voltak fura dolgok. A gyerekek viszont szemmel láthatólag nagyon szerették. És negyed óra múlva látszott, hogy a Nándinak pont egy ilyen tanítónéni való. Neki inspiráló ez a fajta szigorúság, ő tudja jó helyre tenni ezt a stílust, neki való a sok önálló munka - egyénileg vagy csapatban, mindegy. Aztán volt beszélgetés is, és úgy tűnt, mintha nagyon szeretné, hogy megértsük, és elfogadjuk őt úgy, ahogy van, de nem volt nehéz. Lelkes, és hisz abban, ami csinál, és azt hiszem, ez kell ahhoz, hogy át is tudja adni. Úgy látszott, összefüggéseiben tanít, vagy szeretne tanítani, nem a tankönyvet, hanem hogy a tanultakat tantárgytól függetlenül is össze tudják kötni, tudják használni a gyerekek. Ismereteket és tudást, nem anyagot ad le. Kicsit még vannak fenntartásaim, nem látom, hogy ez első osztályban hogy néz ki, de igaziból azt hiszem, megnyugodtam, akkor is, ha Nándinak kell iskolába mennie. És nem fogunk tanító nénit választani. Ahogy Rékánál, elmondok egy imát, hogy úgy történjen, ahogy lennie kell. Ott lesz az a négy nap, meg a családi felvételi, amikor látják majd Nándit, és azt, hogy ki tud jobban beszélni az ő nyelvén. És majd ott lesz, ahol a legjobb helye lesz.

Jó lesz ez, akárhogy is lesz. Jó, hogy Misi pont Réka tanítónénijéhez fog kerülni. Nem kell majd aggodalmaskodni, sőt, ha még mindig ugyanolyan lesz a világ, mint most, akkor ez a pici csöpp, aki egyenlőre még azt sem tudjuk, hogy fiú vagy lány, szóval ő is hozzá fog járni. És ha minden jól megy, holnap ilyenkor legalább már azt tudom, hogy 2 lányom, vagy 3 fiam lesz...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Külsőségek

Elöljáróban: nem vagyok vékony, nem vagyok csinos. Szép az igen, ezt sokszor hallom itthon. Nem járok fodrászhoz, ha mégis, könyörögve kérem, hogy úgy vágja le a hajam, hogy ne látsszon rajta, ha sokáig nem jutok el újra. Nem érdekel különösebben, hogy milyen ruha van rajtam, lényeg, hogy ne fázzak és ne legyek toprongyos. Itthon csak ne fázzak, jó a toprongy is.

Szóval ilyen vagyok. De egy dolgot szeretek ezekben a külsőségekben, szép melltartókra mindig vágytam. Bugyik nem, csak a felső. Mikor Rékát vártam, eltettem megboldogult lánykorom 70B-s példányait, és aztán mindig sóvárogva néztem őket, hátha egyszer újra jók lesznek. Nem lettek. A B még csakcsak, szabástól függően, de a 70... És szép és jó melltartót csak aranyáron. Maradt a praktikus, meg hát amúgy is, vagy terhes voltam, vagy szoptattam 7 éven át.
Aztán egyszer, tavaly tavasszal bementem egy turkálóba, ahol akkor borították ki a gyakorlatilag sosem hordott, márkás példányokat. 3500 volt egy kiló. Egy halommal vettem annyiért, amennyiért egyet sem kaptam volna újonnan. Lett fekete, fehér, piros, rózsaszín, hímzett, tarka, egyszerű, csicsás, minden amit csak szerettem volna, még több is. Nem is tudtam mindet hordani, mert volt, ami nem lett tökéletes, de majd fogyok, jó lesz, aaaaannyira szééép! Majdnem poszt is született belőle, úgy feldobódtam. (Meg azért is akartam leírni, hogy megörökítsem, Réka velem volt, és azzal szórakozott, hogy a 120 H-s melltartónak keresett gyerekeket, amik ugyanúgy néztek ki, és azokkal szerepjátszott... )

Amikor a negyedik érkezése hírére elkezdtem kapni innen-onnan a babás dolgokat, a legnagyobb sokként a tesómtól kapott szoptatós melltartók értek. Erről teljesen elfelejtkeztem. Ott ültem, kezemben a marék csudapraktikus pamut fehérneművel, és rossz volt rájuk nézni. Amikor Rékával megvettem az elsőt annak idején, még örültem is neki, milyen kényelmes, milyen praktikus, de hét év alatt azért elmúlt ennek a varázsa.

Aztán leszámolást tartottam a fehérneműs fiókomban, mivel alig fért el benne a sok cucc. Kilakoltattam - szentül megígérve, hogy visszatérhetnek majd - azokat, amikhez legalább a júliusi súlyom kell majd. Vagy kevesebb.
Végül tegnap kénytelen voltam letenni az utolsó kedves darabot is a tavaly szerzettekből - mit letenni, úgy vakartam le magamról sűrű fogadkozással, ahogy hazaértem délben a suliból, és vágtam a sarokba, hogy ezt többet soha nem veszem fel -, és előkaparni a többit. A régieket és kapottakat. Úgyhogy most sóhajtozok, és tökéletesen illik a hangulatomhoz ez az idő. Biztos lehet venni gyönyörű színes és tiritarka szoptatós meg kismama melltartókat, de valószínűleg inkább ablakot cserélünk, arra költjük a pénzt. Aztán meg úgyis megvárnak fiókban a rózsaszínek és pirosak és tarkák, csillogósak és egyszerűek. Lesz még rá időm bőven hordani azokat is.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nyafogós

Sokat mondom magamnak mostanában, hogy meg kell élni a rosszat is, nem csak a jót. Igen, fel kell fedezni benne a jót, de főleg alávetni magunkat annak, hogy "legyen meg a Te akaratod". Egyre inkább úgy érzem - vagy úgy élem meg -, hogy nem olyan nagy baj az, ha nehezebben megy az előbbi, ha ott van az utóbbiba vetett remény, hogy rossz dolog nem történhet velem, csak olyan, ami majd a javamra válik. Még ha nem is azonnal találom meg azt a jót.


Tulajdonképpen nem is történnek velem rossz dolgok. Nincsenek balesetek, nincsenek komoly betegségek, nincsenek tragédiák. Csak olyan dolgok, amiket lelkileg viszek nehezen, meg olyanok, amiktől a hétköznapok mennek nehezebben. Kívülről nézve szóra sem érdemesek, mivel mindig jó a vége. De mindenkinek az a nehéz, amivel magának kell megküzdeni.

Az utóbbi hónapokban sokszor forgott a fejemben, hogy én bizony nem leszek szent. Sejtettem eddig is, de azért az ember törekszik arra, hogy azt a feladatot, amit kapott erre az életre, úgy végezze, hogy közben azon az úton járjon, amin kell.  Mert ugye nem csak barlangban lakva, gyökereket rágcsálva lehet az az ember. Nagyon sokat tanultam az elmúlt egy-másfél évben erről, és sokminden alól felszabadultam, nem görcsölök annyira olyan dolgokon, amik nem rajtam múlnak, de maradt még bőven... 

Küzdök a mindennapokkal. Igyekszem megélni a pillanatokat, megtalálni a jót, nem túlélni, de van, amikor már reggel fél 6-kor az este nyolcat várom. Este 10-kor pedig azon kesergek, hogy másnap kezdődik elölről. Nagyon sok dolgot letettem, leadtam. Többször bőgtem is rajta, hogy nem igaz, nem, ennél többet nem fogok tudni letenni, de hogy fogom így végigcsinálni azt, amit vállaltam. Mindig tiszteltem azokat, akik iskola mellett vállaltak babát, úgy éreztem, képtelen lennék erre, mégis beleugrottam. Nem is tudom, mi forgott a fejemben, mikor ezt a döntést meghoztam. Nem is tudom, igaziból mi a gond. Merthogy a teljesítés megy. Ott vagyok, érdekel, érdekes többnyire, csak ritkán bosszant, hogy rabolják az időmet. Nagyjából határidőre beadom a dolgozatoka, már ötösöm is van, és a többi. Viszont olyan sokszor jön rám a bebújnék a sarokba, és mindenki hagyjon békén, meg a nem akarok semmit csinálni az égegyadta világon, hogy ez a két teljes nap, amit elvesz a suli, meg a plusz kis tanulnivalók egyszerűen lehetetlenné teszik azt, hogy a többi kötelességemet is elvégezzem. Pedig nagyon lecsökkentettem. És itthon van Gergő, amit azt jelenti, hogy sokat segít. 

Még augusztusban elhatároztam, hogy nem fogom elhagyni magam, nem fogok a terhességre hivatkozva felmentéseket kérni, ugráltatni Gergőt, a környezetemet, mindent csinálok, amíg bírok. És sokszor megy is. Megyek, viszem-hozom a gyerekeket, akkor is, ha nagyon rosszul vagyok, vezetek suliba is, ha arról van szó, nem mondok nemet, ha megkérnek. Nem találok ki, vetek fel feladatokat az egyesületben, csak akkor, ha tudom vállalni a végrehajtást. Sokkal jobban átgondolom ezeket, az is igaz, szóval csend van, béke és nyugalom ott is. Mégis, bedarált a dolog. Időrablás lett a blogírás, amiről le kell mondani, feladat a zöld-ségek írása a Dunakeszi Hírhatárba. A szerkesztő jó fej volt, mondta, írjak csak kéthetente. Hát, még azt sem mindig tudom tartani. Elfelejtek mindent, kifolyik az idő a kezem közül, észre sem veszem, hogy eltelt két hét. Pedig közben vannak napok, amik egy hétnek tűnnek. Egyre kevésbé szeretem felvenni a telefonokat, egyre többször nem hívom vissza, akik kerestek, én, aki komoly információfüggőségben szenvedek. Egyre kevesebb időm van a barátaimra, és sokszor nem azért, mert valóban nem lenne rá időm, hanem mert csendet szeretnék, vagy félek, hogy teher vagyok, nem akarok panaszkodni, nem akarok energiavámpír lenni, félek, hogy nem tudok támasz, barát lenni. Feladatom, mint kereszténynek, hogy kedves legyek az emberekkel, hogy beszélgessek, nyitott legyek, mosolyogjak, szebbé tegyem a napokat. Ez nekem nem is feladat szokott lenni, borzasztóan szeretem az embereket, mindet, szeretem a beszélgetéseket, a visszakapott mosolyokat. Széppé teszik az életem.  De most úgy érzem, túl sokan vannak körülöttem. Csak az ökomamán 55 új arc... És én, aki sosem szoktam egyedül lenni társaságban, azon veszem észre magam, hogy még ha beszélgetnek is körülöttem, nem kapcsolódok be, nem is figyelek, nem érdeklődök, nem akarok beleszólni, pedig érdekel is a téma. Pedig csupa jó fej népek járnak ám oda, sokan olyanok, akikkel úgy barátkoznék különben. De sokszor nem is tudom, hogy szólítsam meg őket, mi legyen a következő mondat, talán azért is, mert közben tudom, hogy nincs energiám, hogy fenntartsam a kapcsolatot. Ha meg beleszólok, megbánom százszor, mert nem azt értik, amit mondani szeretnék. 

Szóval ki vagyok fordulva önmagamból, és nem tudom kezelni a helyzetet, nem tudom, mitől lenne jó, mitől lenne könnyebb, vagy látszana legalább egyszerűbbnek. Nem is tudom, mi lenne, ha nem lenne hitem, ha nem tudnám  a nehézségeimet nap mint nap letenni a Jóisten elé. Még jó, hogy ő gondoskodik rólam, és engedett nekem egy jó kis betegséget. Vasárnap kezdődött. Szerintem attól, hogy átgondoltam, mennyi mindent kell tennem a héten. A 7 napból hármon lettem volna itthon este, hármon napközben. Vasárnapot is beleértve. És a születésnapomat, amikoris egész nap távol lettem volna. Jól átgondoltan fontos programok voltak ezek, amiken nagyon szerettem volna résztvenni, fontos volt, hogy ott legyek. De így, hogy szerda reggel - miután a hétfőt és keddet végigcsináltam - nem tudtam felkelni, azért már látszott, hogy valószínűleg mégsem olyan fontosak. És három napja nem csinálok semmit. Lehetne, mert kihasználhattam volna az időt arra is, hogy megírjam a jövő péntekre esedékes 10 oldalas leadandót, amibe bele sem kezdtem, (és nem is érdekel a témája), vagy megtanulhattam volna az ugyanakkor írandó Ökoháztartási ismeretek vizsgára az anyagot - ami azért jóval érdekesebb. De én egész nap csak feküdtem, filmet néztem, játszottam a Facebookon (én!!!), meg végre írtam blogot, najó, buzdítottam a népeket arra, hogy szavazzanak ránk, meg csomó e-mailt elintéztem. És muszáj volt főzni is amikor már fel tudtam kelni, meg orvoshoz menni, meg nagyon felgyűlt a szennyes is. De úgy döntöttem, mivel mindenki egészséges volt a családban, ajándékba kaptam ezt a három napot, azért hogy tényleg pihenjek. Szülinapomra, amit egyébként teljes egészében Gödöllőn töltöttem volna, este 8-ig. Gondoltam is rá, mi van, ha G. meglepetésbulit akart szervezni, vagy színházba vinni- amit már régóta kérek tőle -, és nem tud, mert itthon senyvedek, de jó volt ez így. És színház meg meglepibuli helyett kaptam egy olyan telefont, amibe két SIM fér bele, és végre lámpavilágnál is el tudom olvasni az smseimet, mert nincs eltörve a kijelző, és nem kell a két telóval egymást hívogatni, hogy hol is a másik.  És többen ajánlották fel a segítségüket, megtudván, hogy lerobbantam, olyanok is, akiktől nem vártam volna. Szóval igazi ajándék ez a betegség most. 

Akárhogy is, szép az élet, bár szent nem leszek, és hiába, hogy fontos minden pillanat, és igyekszem is megélni, azért nagyon várom az áprilist. Sok dolgot elfelejtettem a babavárásból, de az még nagyon élénken él bennem, hogy bizony jobb, ha már kint van az a gyerek, még akkor is, ha fáj a heg, meg óránként kell kelni éjszaka, és be vagyok zárva. 




  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Igazi ajándék

Nándinak mozog az egyik foga.
Réka: Ha kiesik, mindenképpen tedd be a párnád alá, hátha elviszi a fogtündér, és hoz helyette!
Én: Hát, Réka, a te fogadért sem hozott...
Réka: Azért, mert már régebben hullott ki, és nem azonnal tettem a párna alá!
Nándi: Mindenképpen beteszem majd. Hátha kapok valami ajándékot. Például megtanulok olvasni, és el tudok olvasni majd mindent.

Csak szedjem össze a gondolataim, és írok majd Nándi-iskola dilemmámról. Misinél szinte biztos nem lesz ilyenem. Ő már most iskolába való :D

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A szeretet erejével

Van az oviban egy kisfiú. Szerencsétlen sorsú, úgy fogadták örökbe, addig senki sem szerette. Nehéz így elkezdeni egy életet. Az új szülei megtesznek mindent, de bizony vannak problémák. Annyira, hogy az én energiagombóc 5 és fél éves, nagycsoportos fiam, aki már kiscsoportosan nekiment a nagycsoportos falurosszának, mert az elvette tőle a labdáit csupán gonoszságból, mit nekiment, legyűrte és megverte, szóval ez az én nagyfiam azt mondta, hogy fél a Pistikétől. (Nem így hívják, csak személyiségi jogok, meg minden. )
A szívem összeszorult. Pistike egy fejjel alacsonyabb, és vagy 8 kilóval könnyebb Nándinál. És az én fiam, akitől inkább mások szoktak félni, fél tőle. Mit művelhet az a kisfiú? Hát, az agresszión kívül is kiderült néhány dolog, pl. beleszórta jónéhány gyerek fogkeféit a wc-be, és akkor mennek csak ki az utcára sétálni, ha Pistike nincs oviban. Mert a mi szuperhatalmú, melegszívű, szerethetően szigorú óvónénijeink sem bírnak vele.

És akkor mit tegyek én? Hát, beszélgetek a gyerekkel. A szokásos szöveg, hogy menjen arrébb, egy 31 fős óvodai csoportban nem a legkönnyebben kivitelezhető dolog, főleg, ha igazi kis agresszorról van szó. Azt így rögtön nem mondhatom, hogy üssön vissza, próbáljunk mást. Beszélgettünk arról, hogy Nándi is sokszor volt verekedős, meg főleg harapós, mikor kiscsoportos volt. És hogy most már folyton megdicsérik az óvónénik, mert nem rosszalkodik, és ez azért van, mert megtanulta, hogy kell az oviban viselkedni, és mert sok a barátja, és mindig tud játszani valakivel. Meg beszéltünk Olivérről, aki tavaly volt nagyon rossz, de sokat imádkoztunk érte, és most már teljesen jó kisfiú lett ő is. És hogy próbáljuk meg szeretni ezt a kisfiút, aki még nagyon nem tudja, milyen ovisnak lenni, és meg kell tanítani neki. Sokat beszéltünk ezekről. És Nándi nagyon próbálkozott. Aztán meghívtuk hozzánk Pistikét játszani. Egyáltalán a meghívtuk, mert magára az eseményre még nem került sor, csomó véletlen folytán. Talán a jövő héten.
Nándi elkezdte örökbefogadni Pistikét. Próbált vele játszani, segíteni neki, nehéz dolga volt. Jöttek a panaszok, mikor mentem érte, hogy mikor meg akarta ölelni, megütötte, fejbevágta a sínnel, az autóval, szétrombolta, amit építettek, stb. Nem egyszer éreztem, hogy nem a fejének, lábának, kezének fáj, hanem a kis lelkének. Biztos vagyok benne, hogy többször el is rendezte a dolgot amúgy férfimódra, többször, mint ahogy elmesélte. De nem adta fel.
Reggelente a kocsiban elhatározunk aznapra valami jócselekedetet. Nándinak szinte minden nap benne volt Pistike a tervében. És egyik nap, mikor délben mentem érte, kiáltozva rohant felém a folyosó végéről, hogy "Anya! Anya! Pistike ma csak háromszor bántott!", és felsorolta. Hát, a szívem szakadt meg. Csak háromszor. És ez micsoda öröm. Milyen sokat tart magában ez az én kis Nándim... De azért jól bírt a dologgal, kiegyensúlyozott maradt,  és az óvónénik segítették a nagy vállalkozásában.
És elkezdett este imádkozni is érte, hogy legyen jó, és egyre kevesebb lett a panasz, úgy emlegette magát, mint Pistike pót apukája. És most hétfőn, mikor vittem őket, ragyogó szemű, izgatott Pistike már várta a Nándit az ajtóban. Délután pedig úgy jött a fiam, hogy egyszer sem bántotta a Pistike, barátok lettek. Ma és tegnap Gergő vitte a fiúkat, és ő újságolta, hogy az a bűnrossz gyerek a nyakába ugrik az ajtóban Nándinak, ő viszi be a csoportba az ölében.

Nem tudom, mi lesz a vége.Valószínűleg jön még majd haza Nándi úgy, hogy 10-szer bántotta Pistike. Valószínűleg Pistike másik óvodába fog menni, kislétszámúba, így nem lesz ez örök barátság. Valószínűleg meg is fogok ettől könnyebbülni. De azért én nagyon sokat tanulok Nánditól. Attól a Nánditól, aki utál templomba jönni, és hobbiból szabotálja a közös imák legalább felét, de úgy éli azt, amit ott tanítanak, hogy bárki példát vehet róla.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szörnyűség, vérborzalom

A címet a L'art pour art társulattól kértem kölcsön (ha jól emlékszem), mert úgy érzem, most szükségem van rá :) Sok évvel ezelőtt nekik volt valami olyan darabjuk, amiben hatásvadász címeket használtak olyan mondanivalóhoz, aminek semmi köze nem volt a címhez. Igen, most sem lesz, egy kérésem van, amit szeretnék, ha sokakhoz eljutna. És hát valljuk be, ha az lenne a cím, hogy kérés, vagy az év közösségi kezdeményezése... Szóval bocsánat. Remélem, többen veszitek majd viccesre, és szavaztok, mert látjátok, hogy nekem ez milyen fontos. És alapvetően jó fej vagyok :)

Mert erről van szó. A korábban már említett Gyümölcskört neveztük az Év kezdeményezése címre, és beválasztották a 12 közé, amikre szavazni lehet a Facebookon ITT. És szeretnélek kérni benneteket, hogy nézzétek meg, és ha ti is egyetértetek vele, hogy ez egy jó kezdeményezés, megérdemelnénk azt a 250 ezer forintot, amivel a cím jár, szavazzatok ránk. Nem fogom ellenőrizni, ki szavazott, ki nem, és igaziból már ez is nagy eredmény számomra, hogy ott vagyunk a 12-ben, és az is lehet, hogy más jobban megérdemli azt a díjat. Szóval mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom. De szerintem megérdemeljük.

Nagyon hiszek a Gyümölcskörben, a létjogosultságában, szükségességében, és nagyon jó lenne, ha máshol is alakulnának ilyenek. Szerintem az első évhez képest is nagyon jók az eredményeink, sőt, még élni sem tudtunk minden lehetőséggel, amit felajánlottak. És annyira kevés kell, hogy folytathassuk, hogy csinálhassuk, csinálhassa más is: csak elszántság, meg lelkesedés, meg jóakarat és bizalom. És hiszek benne, hogy az első kettővel elérjük a második kettőt, ami a legnagyobb érték ebben a mai világban.

Najó, befejezem, mert mindjárt felráz valaki, tudom, idealista vagyok.
Szóval a lényeg, hogy szavazzatok ránk, ha gondoljátok. Ha nem, akkor valaki másra. Mert olyan jó, hogy van ilyen, hogy az önkéntes munkát értékelik!


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Dixit

A karácsony közeledtével kicsit ajándékajánló poszt következik... A balatoni nyaraláskor esténként gyakran játszottunk mi, szülők a Dixit nevű társasjátékkal, és felettébb jól mulattunk. Úgyhogy beszereztünk egy példányt belőle. Magáért beszél, hogy nem lehet használtan kapni sehol, csak újonnan, akinek van, nem akar megszabadulni tőle, ha mégis, akkor villámgyorsan kerül gazdája.

Egészen egyértelmű, hogy magunknak vettük a játékot, 8 éves kortól ajánlott, nem véletlen. Gyerekes háztartásba viszont nem költözhet semmi anélkül, hogy azt a kiskorúak beható vizsgálat alá ne vegyék. Ezúttal is így történt. Teljes mértékben lenyűgözte őket a sok gyönyörűen megrajzolt szürreális kép a kártyákon. Próbálkoztam játszani velük, de a fiúk általában felálltak 1-2-3 kör után, ketten pedig egészen egyszerűen a játék jellege miatt nem lehet vele játszni.
A játék maga egyébként az, hogy minden résztvevő kap 6 kártyát, aki éppen következik, mond valamilyen jellemző dolgot a képről. Ez lehet egy cím, egy fogalom, egy verssor, bármi. A lényeg, hogy valamennyire passzoljon. Ezután mindenki választ a maga kártyájái közül egyet, ami szintén illik ahhoz, amit a "mesélő" mondott, és az összes játékos leteszi középre, lefordítva a kártyáját. Felfordítás után mindenki tippel - szintén titkosan -, melyik lehetett az eredeti kártya. Az a jó, ha csak néhányan találják ki, ha senki, vagy ha mindenki, akkor az nem nyerő, és persze pontot kap, aki kitalálta, és az is, akinek a kártyájára tippeltek, akkor is, ha nem az volt az eredeti. Rékával egyébként már lehet játszani, tökéletesen érti a lényeget. A fiúk is nagyjából, csak nekik nem olyan érdekes, pár kör után elunják. Misi meg egészen egyszerűen mindig megmutatja, hogy melyik az övé... :)

Na, mindegy, szóval a képek annyira lenyűgözték a gyerekeket, hogy muszáj volt kitalálni valamit, amivel a 8 év alattiak is tudnak játszani, vagyis inkább az volt a cél, hogy ketten is lehessen játszani, ha a kisebbek felállnak. És azt találtam ki, hogy mindenki kap három kártyát, és olyant kell mesélni, amibe mind a három kártyán szereplő képet bele kell valahogy szőni. Taroltam az ötlettel. Réka jó kis meséket talál ki, néha csak pár sorosokat, de nagyon büszke magára közben. Nándi a legapróbb, legkülönlegesebb részletekhez nyúl, mindig meglepődök rajta, gondolom azok izgatják legjobban a fantáziáját. Misi pedig csügg a történeteken, és begyűjti azokat a lapokat, amikről olyant mesélünk, ami neki borzasztóan tetszik. Néha visszamondja őket, de leginkább nekünk kell újra és újra elmesélni őket. Aztán persze elszabadul időnként a pokol is, és mindenki pukizik, meg bekakil és böfög, és legalább annyit röhögnek, mint mi, amikor felnőttekkel játszunk.

Szóval ez a Dixit egy jó beruházás, tutira ajánlom családi karácsonyi ajándéknak is. Nem  hiszem, hogy nagyon mellé lehet vele lőni, csak ha valaki nagyon utál társasozni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Élmény, svédasztal, négy csillag

Kapok egy kis levegőt, na nem az orromon, hanem mivel valami betegség bujkál bennem, hát félredobtam, amit lehetett, és lefeküdtem. Úgyhogy három hét után végre van időm a kis blogocskámra is az állattenyésztés, trágyázás, kerttervezés meg épületgépészet és gyerekprogram mellett.

A cím az elmúlt három hét egyik legnagyobb eseményére utal - beváltottuk az Erzsébet-programon nyert e-szelvényünket a négynapos hétvégén, mégpedig Debrecenbe utaztunk az Aquaticum szállóba. Elég nehezen döntöttünk így áprilisban, nyárra már nem akartunk programot, októberben pedig kétesélyes az időjárás, határozottan rossz programnak tűnt a mi három gyerekünkkel három esős nap bezárva valami hegy tetején egy faházba. A másik opció, a négycsillagos szálloda svédasztallal és élményfürdővel alig tűnt jobbnak. Komolyan aggódtam, hogy a családunk alkalmas lesz-e egy ilyen helyen való kulturált viselkedésre. Biztos voltam benne, hogy mire hazaindulunk, legalább egy csillagot magunkkal hozunk majd. Nem így történt.

Egyrészt profik voltak, és fel voltak készülve a gyerekekre. Másrészt nem a mi kölkeink voltak a leghangosabbak. Sőt, relatíve egészen jól viselkedtek. Tegyük hozzá, hogy a fürdőben azért kitombolhatták magukat, és a délelőttökön némi séta is volt, azon kívül az ő szobájukban volt a tévé is, amin volt Minimax. Nagy boldogság volt ez nekik, megkönnyebbülés nekem. Amikor éppen nem csináltunk programot, fekhettünk békésen a felnőttszobában, és nézhettük a plafont. Én az utóbbi hetekben olyan állapotban vagyok, hogy minden másban feladat megtalálni az örömet.

A nagy várakozást a svédasztal okozta. Én borzasztóan szeretek enni, szóval én is vártam, de a gyerekek el sem tudták képzelni, mi az. Hát, mit mondjak, kihasználták. Meg is állapítottuk, milyen jó is ez kisgyerekkel, sosem főztem volna rántott csirkét nokedlivel vagy hurkát tojásrántottával. Ők meg milyen boldogok voltak vele. Vicces volt, ahogy Réka rácsodálkozott arra, hogyan készül a tea - ez csodálatos módon már az asztalon van, mire felébrednek - és hogy egy csésze vízbe egy egész filter megy, nem a kancsóba kettő, és így más íze van. Rékának talán ez volt a legnagyobb élmény, a teázgatás. Egyébként a konyha olyan semmilyen volt. Szóval minden ételből hiányzott valami, amitől tökéletes lett volna. A gyerekek is észrevették, és mikor a második nap veszített a varázsából a válogatás lehetősége, már kezdték finnyázni, hogy a tükörtojást a mama jobban csinálja, a bolognait meg én. Aztán, mikor hazaértünk, és a 23-án összevadászott vajas-, parízeres- és lekvároskenyér mellé leültünk, Réka nagy boldogan felsóhajtott, hogy "dejó, hogy végre nem svédasztal!". Merthogy mindig degeszre kellett ennie magát :)

Egyébként Debrecen nagyon szép város, az őszi Nagyerdő egyenesen gyönyörű. Az élményfürdőt a gyerekeinknek találták ki. Folyamatosan csúsztak a különböző méretű csúszdákon, nekem elég volt a partról figyelni. Gergő azért sokszor ment velük, de mivel a hatból 4-en engedtük őket (Misit csak hármon, a Kamikáze azért kicsit túlzás lett volna neki...), egyszerre nem tudott ő sem ott lenni mindenhol, szóval szemünk volt csak rajtuk sokszor. A gyerekmedence is elég érdekes volt, Misi meg Nándi rengeteget búvárkodtak, meg locsoltak, nagyon jól elvoltak magukban, a sodrók, a hullámmedence meg a sziklamászás Rékát vonzotta nagyon, csak hideg volt ott a víz... A hullámzás egyébként Nándi kedvence lett. Aki nem volt hajlandó már karúszót felvenni. Muszáj lesz megtanulniuk rendesen úszni jövő nyárig...

Voltunk az állatkertben is, az engem kicsit sokkolt. Nagyon kis helyre voltak bezsúfolva az állatok sokszor, amit értek én, csak szívszorító volt pl. a parlagi sas, amint ugrált neki a rácsnak... Gergővel volt is egy vitánk arról, hogy jó-e az állatoknak rabságban vagy nem, aztán pár nap múlva pedig azt álmodtam, hogy kiengedtem mind a két sast, az egyik sértődötten visszahúzta magára a katlitkáját, bezárta a lakatot, és hátat fordított karba font szárnyakkal. A másik viszont elrepült, aztán jól leütött a levegőből valami pávát (?!?!), aki lezuhant, majd mérgesen motyogva elsántikált egy ablakhoz, bekopogott, és a gazdájával perlekedett tovább. Itt szerencsére felébredtem, mielőtt mégjobban elfajzott volna a dolog.

Az egész debreceni négy nap egyébként némi kettős érzést keltett bennem. Egyrészt jó volt együtt lenni, és hogy kiszolgálnak, meg alhatok már fél 9-kor. Másrészt viszont lelkiismeretfurdalásom volt attól a pazarlástól és környezetszennyezéstől, amit tapasztaltam, akár a sok különcsomagolt vacaktól, akár magától a ténytől, hogy az egész épület, az összes függöny, bútor és minden csak azért lett, hogy valakik máshol legyenek, mint ahol egyébként laknak. Pedig van hol lakniuk.
Szóval nem vágyom vissza, nem akartam volna maradni, nekem sokkal jobb élmény volt a nyári nyaralások bármelyike. Mert ugye kettő is volt idén. Jól bepótoltuk az elmúlt 7 nyarat. És előre a most következőt is...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Úton voltunk

Lassacskán esélytelenné vált, hogy a gyerekek elaludjanak az autóban út közben. Meg is állapítottuk hazafelé, hogy bizony a picikének már arra sem lesz esélye, hogy az autóban alvás örömeit felfedezhesse. Hatalmas hang- és zűrzavar uralkodik a kocsiban egy-egy ilyen úton, kizárt, hogy viszonylagos csendet tudjunk tartani, csak azért, mert egy testvér alszik...
Ma is hazafelé úton Kaposvárról (két és fél óra) Nándi és Misi halálosan jól szórakoztak. Nem tudom, pontosan mit csináltak, mert pont a hátam mögött voltak, de folyamatos kacagás, viháncolás volt. Szegény Réka nagyon kimaradt ebből, próbálta Misit rávenni, hogy hallgassa, hogy olvas neki, vagy játsszon vele, de rá se bagózott.
Először barchobázni kezdtünk, de csupa különleges állatot talált ki a National Geographic filmekből, amire esélyem sem volt. A fekete-fehér-igen-nemmel Rékának. Végül inkább egyszerű szóláncot kezdtünk játszani vele hármasban Gergővel, hogy az utolsó betűvel kell kezdődni a következő szónak. Ez aztán feldobta. Egy idő után a fiúk is elunták a bumbalázást, és Nándi mondta, hogy ő is játszik, mikor következik. Mondtuk neki, hogy na, most, és akkor elkezdett vicceket mesélni, és hatalmasakat kacagott magán. Meg mi is rajta. Ilyeneken, hogy mi az, fekete, és a föld alatt robog? Motoros vakond...
Aztán csak visszatértünk a szólánchoz, lement egy kör, Nándi jött. Megint mondott egy viccet. És így játszottunk, mi mondtuk a kis szavainkat, Nándi meg  a vicceit. Végülis mindenki jól érezte magát. Bár,  ha alszanak, az idegeimet kevésbé tépázták volna meg, azért nagyon jó az, amikor csak rájuk tudok figyelni, és nem vesznek össze rajta, hogy éppen kire, hanem mindenki elégedett azzal, ami jut neki. Ez most egy ilyen ritka alkalom volt.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Adni jó...

Réka tegnap úgy jött haza az iskolából, hogy tragikus hangon közölte, hogy a konyhásnénik nem szívesen végzik a munkájukat. Kérdeztem, miből gondolja, hát, elég jó színész a lányom, rögtönzött néhány helyzetgyakorlatot, amiből számomra is kiderült, hogy teljes mértékben igaza van, ezeknek a konyhásnéniknek bizony tényleg tele a hócipőjük.

Elkezdtünk róla beszélgetni, hogy vajon miért is olyan rosszkedvűek ezek a konyhásnénik. Réka rögtön rávágta, hogy biztos nem tanultak eleget, és csak konyhásnénik lehettek... Mondtam neki, hogy nem biztos, van, aki nagyon szeret főzni, meg konyhában lenni. Arra jutottunk, hogy míg például tavaly még Réka is megköszönte mindig (gyakran? néha?) az ebédet, most bizony már nem nagyon. És a többi gyerek sem. És nem mosolyog rájuk senki, csak a sok munka van, és így bizony azt a munkát is megunja az ember, amit egyébként szívesen csinál.
Kitaláltuk azt is, hogy azzal tudunk segíteni a konyhásnéniknek, ha megköszönjük nekik a munkájukat, ha mosolygunk rájuk, ha segítünk nekik azzal, hogy összerakjuk, kivisszük a tányérokat.
Azért egy hét és fél évesnek még más ötletei is vannak, hogy lehet szebbé tenni valaki napját. Ki is találta Réka, hogy ő rajzolni fog. Annak a néninek, aki az ennivalót osztja, egy szép, csillogó tányért meg poharat, a mosogató néninek pedig egy gyönyörű mosogatórongyot. Ezek a lelkesedések általában alább szoktak hagyni rövid időn belül, de reggel Réka rajzlapokat kért, hogy a szünetben tudjon majd rajzolni. Kapott.

És ma délután ugrálva mesélte, hogy tényleg rajzolt (nem mosogatórongyot, maradt a terítés/élelmezés tárgykörben), és hogy milyen nagyon örültek neki a konyhásnénik. Hogy többször megköszönték neki, ő mindig mondta, hogy szívesen, és hogy mosolyogtak rá akkor is, amikor ő került sorra az ebédért. Mert a sor végéről előre ment, hogy odaadhassa a rajzait.
És aztán egészen estig sokszor kitört belőle, hogy milyen nagyon örültek az ő kis meglepetésének, és ugrált, és boldog volt, attól, hogy örömet okozott. Hogy most már szívesebben végzik a munkájukat, miatta. És mostantól majd minden nap rajzolni fog, és a végén a konyhásnénik majd mosolyogva köszöntik őt, mikor sorra kerül, hogy "Szia Réka, hogy vagy? Jó napod volt?"

Meglátjuk mi lesz. De akárhogy is alakul, jó érzés látni, amikor egy elvetett mag csírázni kezd.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Titokzatos betegséges

Nincs egyszerű hét mögöttünk. Igaziból egyik hét sem egyszerű, mióta kiderült, hogy gyarapszik a létszám, de valahogy ez most talán még keményebb volt. A hétköznapi iskola-munka-ovi-háztartás-ügyintézés-suli megoldásokat megdobta némi aggodalom.

Hát, talán úgy kezdődött, hogy vagy 2 hete Nándinak megint hasmenése volt, amiben megint volt vér. Nem volt jó. De a dokinéninknek megint igaza lett, magától gyógyult, igaz, Réka is elkapta, mármint a fosós részt, a vért nem, de túl lettünk rajta. Meggyógyultak. 5 nap múlva Nándinak este elkezdett fájni a hasa. De nagyon. Csak feküdt, nem evett, semmit nem csinált. Se láz, se hasmenés, semmi más, csak hasfájás. Másnap reggel kutya baja nem volt, virgonc, vidám, jó, menjen oviba, biztos evett valami rosszat. Délután hazajövünk, egy óra eltelik, megint rosszul van, ugyanúgy, mint tegnap. Másnap megint semmi, így megint elvittem oviba. Harmadik nap úgy jött haza, hogy gyorsan eszem valamit, mielőtt rosszul leszek. Akkor már felhívtam a doktornénit, nem mondta éppen, hogy hülye vagyok, de talán gondolta, mondta, hogy szerinte nem kell aggódnom, nincs ilyen betegség. Negyedik napra elmúlt. Jó, vírus volt, túl vagyunk rajta. Eltelik pár nap, Réka úgy jött haza az iskolából, hogy fáj a hasa, alig tudtuk kiszenvedni a házi feladatot, utána rögtön lefeküdt, és 5kor el is aludt, nyomta reggelig. Pedig épp aznap jöttek a fiúk óvónénijei családlátogatásra, ott kiabáltak a füle mellett a fiúk, semmi. Át is vittük hozzánk, de még arra sem ébredt fel, pedig fel szokott. Másnap reggel semmi baja. Na, őt már ennek ellenére is otthon tartottam, merthogy biztos vírus, ne fertőzzünk, mentünk doktornénihez, megnézte, megnyomkodta, nem vakbél, akkor már ő aggódott, én nem. Harmadik napon senkinek semmi baja, mentünk a Mihály napi vásárra, meg minden, buli volt.

Másnap, szombat délután Rékának és Nándinak is fájt a hasa. Nagyon.  Nándi hányt is. Vasárnap reggel kutya bajuk. Délután megint lábra sem bírtak állni, mindkettő hányt is, Nándi többször is. Úgy kell elképzelni, hogy fekszenek, és nem csinálnak semmit, csak rossz nekik. Nándi konkrétan attól rohant hányni, hogy rátettem a kezét a hasára, hogy megnézzem, nem a vakbelénél fáj-e. Más tünet semmi, hétfő reggel semmi bajuk. Hát, hétfőn kihagytam az iskolát, mindent, jó, az is közrejátszott, hogy szombaton én sem tudtam felkelni, annyira szédültem, a vasárnapot meg végiggörcsöltem így a 11. héten. (Mindkettő tipikus terhességi problémám, nem betegségtől.) Szóval kihagytam a sulit, mert Gergő nem volt benne biztos, hogy mindent el tud mondani a dokinéninek. Szóval vittem őket, mindent elmondtam, doktornéni azért elhitte, hogy nem hazudok, meg nem találok ki ilyeneket, de mondta, hogy azért ilyen nem szokott lenni. Szóval válasszuk el a két gyereket egymástól, tegyük fel, hogy a Nándi újra és újra megfertőződik valamikkel, mert gyenge most az immunrendszere a sok bélrendszeri probléma miatt, Réka pedig pszichoszomatikusan követi. Mert stresszel az iskolában, mert szeretne több foglalkozást, vagy akármi van. Ellenérvem volt, hogy Réka most különösen szeret iskolába menni, és jobban szeret ott tanulni, mint itthon, erre csak azt mondta a dokinéni, hogy nem mindig azok lesznek iskolabetegek, akik nem szeretnek iskolába járni. Ekkor gyorsan eszembe is jutott, hogy hiszen nekem 2.-ból 3.-ba menet nyáron volt egy 10 napos kórházi kivizsgálásom különleges hasfájás és szédülés miatt. Aminek végül az okát spontán agyi működésben határozták meg - igen, még eeg-re is elvittek -, sokat hallgatok is a Gergőtől emiatt az eredmény miatt. Mármint, hogy legalább van rá bizonyíték, hogy spontán legalább működik. Meg hogy azóta előfordult-e... Na, mindegy, és én borzasztóan szerettem iskolába járni.

A gyógymódot ennek megfelelően határozta meg a dokinéni. Espumisant kapnak, és uh vizsgálatot. Hogy lássák, hogy komolyan vannak véve. És meg lettek fenyegetve, hogy bizony kórház lesz a vége, akár még műtét is lehet, és az komoly dolog. Az Espumisant nagyon szigorúan kell szedni, el ne felejtsék, és ettől mindenki meggyógyul. És láss csodát, valóban, Réka meg is gyógyult. Már aznap este csak minimálisat fájt a hasa. Nándi még nem 100-as, de ő is jobban van. Ma már csak egyszer lett rosszul, nagyon rövid időre, de már evett pl. vacsorát is. Megvolt az uh vizsgálat is, és természetesen minden negatív. Az uh vizsgálathoz egyébként anyatigriskedni kellett kicsit, egy hétre akartak időpontot adni. Mondtam, hogy dehát nagyon fáj a hasuk, egyiknek egy hete, a másiknak meg már kettő óta tér vissza újra és újra, és akkor azt találta mondani, aki az előjegyzéseket osztja, hogy hát, ha már eddig ráért, akkor az az egy hét már nem számít annyira. Kicsit vörös köd lett, de azért elég normálisan el tudtam mondani, hogy egy sima hasfájással nem kér az ember különösebb vizsgálatot, mert vírus, de ha már egy hét alatt sem múlik el, csak utána kell járni, hogy mi van. Aztán végül felküldtek, hogy beszéljem meg a doktornővel személyesen, és ő jó fej volt, végül 2 nappal később meg is vizsgálta őket, rendelési időn kívül. Ami mégsem 1 hét. És negatív. Amit mondott a mi doki nénink is, hogy az lesz, meg a szonológus is.

Nem mondom, hogy nyugodt vagyok. Árgus szemekkel figyelem őket, hogy mikor kezdenek elcsendesedni. Ha megint előjön a hasfájás bármelyik gyereknél, megint ott fogunk ülni a rendelőben, és fogok kérni ANTSZ vizsgálatot, meg vérképet, meg gasztroenterológust, meg bármit, amit lehetséges. De addig reménykedek, hogy jól imádkoztunk, és ennyi volt, felírjuk az egészet Nándi lila szájas tünetei mellé, aztán megpróbáljuk elfelejteni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Fiú vagy lány?

Átszűrődő reggeli beszélgetés:
Az a szegény, akinek nincsen gyereke - Nándi
Meg az is a szegény, akinek nincsen étele - Réka
Meg az is a szegény, akinek nincsen playmobilja - Misi
Meg az is, aki az erdőben kakil - Nándi

Egyébként pálfordulás volt. Mivel a fiúk kisfiú tesóért imádkoztak, Réka meg lányért, hát muszáj volt elkezdeni finoman szoktatni őket a gondolathoz, hogy valamelyiküknek nem lesz igaza. Őszintén szólva inkább Nándit féltem ettől, ő még a kapitalizmusnál tart - ha adok, akkor kapnom is kell. Azóta imádkozik, mióta a rémálmai elmúltak attól, hogy rábeszéltem, hogy imádkozzunk közösen azért, hogy ne álmodjon rosszat.
Először azt a módszert választottam, hogy mondogattam nekik, hogy amikor ők kérnek tőlem valamit, például hogy adjak oda valami felnőttes dolot, vagy édességet kérnek, vagy bármi hasonlót, néha megteszem, amit kérnek, néha pedig nem. Attól függően, hogy nekik hogy jó. Nem adhatok nekik meg mindent, amit kérnek, mert én tudom, hogy az már árt a fogaiknak, vagy nem tudják majd kipihenni magukat, vagy félni fognak, tönkreteszik, stb. Ők nagyon szeretnék, de nem látják előre, én viszont igen. És hogy a Jóisten is így tesz velünk, ő sokkal jobban látja előre, hogy nekünk fiú vagy kislány baba jobb.
Gondolatszoktatásnak jó volt.
Az utóbbi időben már elég rosszul viseltem az esti közös imákat a kedves kis szurkálódások miatt. Úgy szoktunk imádkozni, hogy mindenki elmeséli, mit köszön meg a napban, és mit szeretne kérni. Egymás után. És akkor mondja Réka, hogy "Add, hogy kislány legyen a kistesó". Nándi belesuttog: "Add, hogy kisfiú!" Réka: Nándi neeee! Most én mondom! Édes Istenem, add, hogy kislány legyen a kistesó. " Kisfiú! Hihi" Nááááándiiiii!!!! És így tovább, és persze aztán Réka is bosszút áll. Szóva jó volt a hangulat nagyon. És akkor jött az isteni szikra.
Kértem őket, hogy mi lenne, ha azért imádkoznánk, hogy inkább akár fiú, akár kislány lesz, könnyű legyen őt szeretni, és mindenkivel jól tudjon játszani. Ez nem volt igazán megoldás.. Egészen addig, amíg azt is hozzá nem tettem hogy ha fiú lesz, akkor az autókkal fog játszani, ha kislány, akkor meg pónikkal. A koncepció az volt, hogy Rékát ez nem zavarja, Nándit pedig igen, így látja egy kislány tesó előnyeit is. De végül mindenkit elgondolkoztatott. Najó, Misit nem. Misi maradt az eredetinél, legyen kisfiú, de ővele nem veszekszik senki.
Réka átgondolta, és most már azért mondja a kis imáit, hogy kisfiú legyen a kistesó. Mert akkor neki lesz külön szobája, amiben csak ő van. Beszéltünk róla, hogy jövőre, ha minden jól megy, két félszoba és egy nagy gyerekszoba lesz, Réka okosan elosztotta, hogy ha két fiú-két lány az arány, akkor bizony neki kisbabával kell lakni, és az nem mindig jó. Ő emlékszik rá, milyenek is a kisbabák. Nem világosítottam fel, hogy mindenképpen övé lesz az egyik félszoba...
Nándi is átgondolta. Ő ügyesen és okosan azért imádkozik, hogy a kistesó mindig csak azzal játsszon, amit megengednek neki. Szóval szűnni tűnik a konfliktus. Egészen addig, amíg Nándi rá nem jön az új piszkálódási lehetőségre, és nem kezd el kislányért imádkozni. Hogy Rékának ne lehessen külön szobája.  Nándi egyébként tud tüneményes is lenni, mert minden este azt is beleveszi, hogy anyának ne fájjon a hasa, mikor kiveszik belőle a babát. Azért ez szép dolog tőle.
Jaj, annyira szeretném már tudni, hogy fiú vagy lány. Ki is tettem gyorsan egy közvéleménykutatást, hogy foglalkozzatok csak ti is a kérdéssel. Igaziból úgy kezeljük, mintha tuti fiú lenne. De általában lánynevek jutnak eszembe. Eleinte nagyon lányt szerettem volna inkább, de annyira mindegy lett rövid időn belül, talán mert itt vannak ezek a fantasztikus fiaim, és nem baj az, ha több van belőlük még eggyel. :) És tegnap, mintha éreztem volna, hogy mozgolódik, nagyon, nagyon olyan volt, de olyan korán van, hogy nem merem elhinni, pedig az kellett, hogy legyen...

Szóval ez a helyzet babafronton. Egyéb fronton többminden van, küzdök az iskolával és a számtalan beadandóval, volt a héten csúnya, hasfájós betegség, harcolunk Rékával és az iskolájával, az egyesületi dolgokkal, és a többivel, ami az élettel jár. Tegnap például Mihály napi vásár volt az oviban, nagyon jó volt. Az különösen jó élmény volt, hogy amit Heni barátnőmmel csináltunk, pillangós (és autós és repülős) cupcake-eket, nagy sikernek örvendettek, és csaknem mind elfogyott, pedig a csoki foltos volt,  egyik másik törött, a formák pedig túl nagyok. Elvitték a lekvárjaimat is, és Heni sportszelet sütijéből is alig maradt - azt gyorsan elhoztam én :).  A vásár úgy zajlott, hogy színes pálcikákat lehetett venni, és ezekért a pálcikákért lehetett mindenfélét venni, amit a szülők, gyerekek, óvónénik hoztak. A bevétel az óvoda alapítványának javára ment. Hát, a gyerekeim ámokfutottak rendesen :) Egyáltalán nem volt drága semmi, de volt zsákbamacska, meg Lego katalógus, meg világítós toll, és nyalóka is. És volt csipeszes műanyag pohár is, meg sütik, sütik, sütik. És sárkányfej hajtogatva. És még ki tudja, mi. Szóval váltottuk mi is a pálcikákat, jól járt az ovi :)

Ma pedig valóban Mihály nap van, Misike focilabda kinézetű teniszlabdát kért, nem hiszem, hogy tudjuk teljesíteni... Viszont talán elmegyünk almát szedni. Jó, hogy Misinek olyan könnyű örömet szerezni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Gyerekszájból

Amikor indultunk haza vasárnap anyukáméktól, a fiúk nem annyira akartak jönni, mert éppen tyúkólat építettek, nekem is nagyon zűrös volt a hét eleje, és Nándi ráadásul még nem volt teljesen egészséges, szóval rábeszélődtünk indulás előtt 10 perccel, hogy az ovisok maradjanak ott pár napot. Nándi egyedül nem akart, rábeszélte hát Misit. Mondta neki, hogy
- Misike, ne aggódj, nem fogsz félni, mert itt leszek veled!
Misike meg gondolkozott, gondolkozott, majd rám nézett, és elkezdett taszigálni:
- Jó. Menjetek már, már adtam puszit! Úgyis sírtam, hogy nem akarok hazamenni - megjegyzem, nem sírt...
Rékát ordítva tettük be az autóba, rúgkapált, sírt, hogy ő is maradni akar, vagy a fiúk is jöjjenek. Mondtuk neki, hogy úgyis mostanában sokat nyavalygott érte, hogy ő akar lenni az egyetlen gyerek, most kipróbálhatja, milyen is az. Nem akarta.
- De én... De akkor.... De...
- Mi a baj?
- Majd csak akkor mondom, ha már a mama nem hallja!
Elindultunk.
- Na, mondhatod, miért nem akarsz egyedül lenni?
Teljes erőből tört ki belőle a zokogás.
- Mert nem lesz majd kivel veszekedjek! A fiúknak jó, ők ketten vannak, tudnak veszekedni!
- Majd én veszekszek veled, jó, kislányom? Tudunk mi is jókat, emlékszel.
- De nem, mert veled nem lehet ordítani! A fiúkkal olyan jókat lehet ordítani!
Azóta már végbement a családegyesítés, és túlélték az ordításmentes veszekedéshiányt, illetve be is pótolták a három napot. Hagytam őket.

Dóri Misi legjobb barátja. A minap Dóri anyukájától kérdezte, hogy hogy is van az a kisbabákkal, nem rossz-e nekik, hogy amikor az anyukájuk eszik, a fejükre potyog az ennivaló. Anyukája elmagyarázta, hogy a baba külön van az ennivaló helyétől, úgyhogy nem esik a fejére semmi. Ezt követően zajlott le az alábbi beszélgetés a két gyerek között, cipőhúzás közben.
- Az anyukámnak van baba a pocakjában - próbált imponálni Misi.
- És nem esik a fejére az ennivaló - közölte magától értetődően a friss infót Dóri.
Misi elgondolkozott egy pillanatig, hogy überelhetné ezt mégis, aztán kivágta:
- De a mienknek igen!

Szintén Misi mindent jobban tudása. Jött az autószerelő, hogy elvigye az autót, Gergő ment ki, hogy beszéljen vele, ment Misi is. Kérdezte az apja, hogy segíteni jön-e, nem nem, ő csak nézi. Amíg apja beszélgetett, Misi szépen letelepedett az ajtóban a lábtörlőre.
- Majd innen nézem a szerelést.
- De nem itt fogja szerelni a bácsi, elviszi magával - mondta neki Gergő.
- Majd meglátjuk!


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Találkoztunk

Osztálytalálkozón voltam ugyanis a hétvégén. 15 éves érettségi, hát öreg vagyok, nem vitás... Kicsit féltem is elmenni, mit keresek én ott, vadidegen emberek, nem tartjuk a kapcsolatot, mihez kezdek majd velük, mit mondok nekik, és különben is fáradt vagyok, rosszul vagyok, hátam közepére nem hiányzik az utazás, és még dolgom is van. Arról nem is beszélve, hogy szerintem fél Magyarország 15-16-ára szervezte az összes létező programot, és bizony vagy 4-5 helyre szerettem volna elmenni inkább, ami ráadásul még közelebb is lett volna...

Akárhogy is, szombaton délelőtt meghajtogattam vagy 150 lufit, mert nagycsaládos program volt, amit még akkor vállaltam be, amikor elfeledkeztem róla, hogy pont akkor van a már májusban lefixált találkozó, aztán Gergő értünk jött, és 2-kor sikerült startolni. Épp sikerült odaérni a misére, csak átöltözni nem. Útközben gondolkoztam is rajta, mikor jelentettem anyukámnak, hogy elindultunk, ő pedig rákérdezett, hogy akkor már teljes puccban vagyok -e, hogy ehh, nem is kell kiöltözni, a szüleink generációjának fontos ez a magamutogatás, meg mit értem el az életben, mi nem ezért találkozunk. Hanem hogy kicsit emlékezzünk, meg visszaváltozzunk középiskolássá. Mert azért az elég jó kis időszak. Az ember már azt hiszi, hogy felnőtt, de közben gyakorlatilag semmi felelőssége nincs, és azt hiszi, hogy meg tudja váltani a világot. Én pedig, ha a régi barátaimmal találkozom, néha hajlamos vagyok visszaváltozni 18 évessé. Ami nagyon jó.
Aztán ugye odaértem, és bizony a farmer-pulcsimmal eléggé kilógtam, fiúk (férfiak) ingben, zakóban, lányok (nők) csiniben, fodrászolva, sminkelve... Még jó, hogy már nagyjábjól túl vagyok ezen, hogy kinek hogy kell megfelelni, így a kezdeti megállapítás után már nem érdekelt. Még meg is kaptam, hogy nekem ez áll jól :) És hogy mit sem változtam. Persze az is lehet, hogy a többiek mindig így járnak, csak nekem szokatlan ez, mert nem forgok olyan körökben...
Na, mindegy, osztálytalálkozó jó volt, megérte bejárni miatta a fél világot, és lemondani a 100 programot, örülök, hogy elmentünk, bár az időutazás elmaradt most. Nagyon felnőtt volt mindenki, kicsit sajnáltam ezt a részét, bár jó volt látni, kivel mi lett, voltak nekem nagy meglepetések.
Az osztályfőnök osztott ki régen, ofőin írt "dolgozatokat", arra a kérdésre kellett éppen válaszolni, hogy mit jelent számunkra a hazaszeretet és miért vagyunk hálásak, és jó volt, hogy ezeket a dolgokat még mindig így gondolom. Lehet, hogy tényleg nem nőttem ki az idealizmusomat, meg a reményt, hogy meg tudom váltani a világot? És az is vicces volt, hogy egyik osztálytársammal, akivel jó barátnők voltunk, és most is azonnal elkezdtünk beszélgetni, de 10 éve nem igazán váltottunk szót egymással, szóval mindketten hálát adtunk egymásért abban a dolgozatban ezelőtt 18 évvel.

Szóval ez volt. Megöregedtünk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Más-állapot

Azon gondolkozom mostanában sokat, hogy milyen más úgy várni egy babát, hogy nem voltunk felkészülve rá lelkileg, hogy jön. Nem mondom, hogy nem akartuk, vagyis Gergő nevében nem nyilatkozom, de én akartam, nagyon akartam, csak féltem a dologtól, de erről már értekeztem.
Mégis: berendeztük úgy az életünket, hogy jó úgy, ahogy van, és hirtelen át kellett mindent értékelni és szervezni, felborítani. Pedig, ha belegondolok, pontosan ugyanaz történt, mint már háromszor: jön egy kis élet, aki ránk van bízva, örülünk neki, ennyi. Mégis, annyira más.
Egyrészt nagyon nyugodt vagyok a korábbi félelmeim miatt, miszerint fogok-e bírni néggyel, túlélem-e a szülést, mi lesz, ha beteg lesz, bírjuk-e majd anyagilag stb. Mivel ő akart jönni, mivel meglepetésként kaptuk, nem a mi döntésünk volt, nem mi tettünk meg mindent, hogy legyen, ezek nem foglalkoztatnak csak egy-egy pillanatig. Ha én odateszem az én részemet, ott lesz időben a másik fele is, nem lesz akkora a teher, amit ne bírnánk el.

Viszont elengedni ezt a korábbi életet, amit viszont mostanra alakítottunk magunknak, és amiről nem a saját akaratunkból, saját döntésünkből mondtunk le, ez most sokkal nehezebb. Az, amit nekem kell odatenni. Emlékszem az első tesztünkre ami Rékát mutatta, Spanyolországban voltunk, A Tengerparti Nyaralásunkon, így csupa nagybetűvel, amit azért ejtettünk meg, mert valószínűleg nem lesz hasonlóra esélyünk jópár évig, szóval költsük rá az utolsó pénzünket. Megérte, jó, hogy lehet rá emlékezni. És feküdtünk egymás mellett a szobában, néha egymásra néztünk vigyorogva és megjegyezve, hogy hát, most már nincs visszaút, most már így lesz. És örültünk neki, és azonnal átállítottam az életemet kismama üzemmódra, szinte kerestem a lemondásokat, és örömmel, és azonnal. És a fiúknál is valahogy hasonló volt, hogy végre megjött, akit vártunk, és ott mondjuk már volt sóhaj, és voltak remények, hogy hátha megúszom a hányást, a vizesedést, a bordákaláköltözést és a fenébe, megint nem ehetek majd kéksajtot meg camambert-t. De mégis alapvető öröm volt az, hogy átalakul az élet.

És most is volt, hogy vigyorogtunk, hogy most már így lesz, csak késett pár napot az őszinte öröm a teszthez képest, és most is megvannak a sóhajok is, ahogy az örömmel lemondások is. Csak van, amit sulykolni kell. Amit össze-vissza számolgatok, hogy hogyan tarthatnám meg mégis, pedig a szívem mélyén tudom, hogy nem, nem fog menni. Hogy azért vagyok ilyen rosszul, hogy felfogjam, hogy el kell engednem a mostani életemet, és át kell szerveznem, hogy amikor itt lesz ez a kis picike, akkor neki is jusson annyi anya, amennyi járhat 3 nagytesó mellett. És akarom is elengedni ezeket a dolgokat, mert legjobban szeretem már most ezt a cseppet is, különösen jobban ezeknél a lényegtelen dolgoknál, amikbe aztán pár év múlva még bőven lesz időm visszarázódni, még majd meg is unom őket. De az egyik felem meg jó hülye, állandóan egérutakat keres, és így nehéz. Ebből kifolyólag szegény kis legkisebbünk egyenlőre leginkább megoldandó feladatok halmazaként van jelen az életünkben: milyen autónk legyen, miből, meg tudjuk-e oldani a családellátásokat, hogy csinálunk helyet, hogy végzem el az iskolát, hogy intézzük az orvosi oldalt, hogy lesz az építkezés, mi lesz a háztartással, milyen feladatot kinek adjak át, hogy intézem a logisztikát félhalottan/nagyhassal/újszülöttel, és sorolhatnám tovább. Nem voltak terveink. És talán ez hiányzik most, hogy nem lehet támaszkodni az elképzelésekre, hogy ahogy megjött a jó hír, belevethessük magunkat a megvalósításba.
Nembaj, dolgozzuk fel a problémákat, fogynak lassan a kérdések, és elrepülnek majd azok a lufik, amiket el kell engedni, és ha elfogy mind, ha kész lesz a terv, ami már nem baj, ha változik, de lehet rá támaszkodni, akkor majd könnyebb lesz. Ha már mozog a csepp, és főleg, ha majd tudjuk, hogy fiú vagy lány, szerintem valódi emberke lesz belőle. Még sosem voltam talán ilyen kíváncsi, hogy fiú vagy lány, talán azért, mert vérre menő harcok vannak belőle itthon a gyerekek között, és nekem sincs elképzelésem. Tudom, hogy szeretni fogják, akkor is, ha Réka kijelentette, ha fiú lesz, csak addig fogja szeretni, amíg kisbaba. De az is lehet, hogy azért, hogy legyen neve. Valahogy most fontos, hogy legyen neve.

Igaziból nekem mindegy, rózsaszín vagy kék, attól függ, milyen babaruha kerül a kezembe. Csak jó lenne tudni, melyik. Akkor majd meggyőzzük a bánatos tesó(ka)t, hogy nem történt tragédia. Néha látom is már, ahogy ott sertepertél a fogmosók között negyedikként kis tipegőben, még az is eszembe jut, hogy vizes lesz a talpa, ha a nagyok kifröcsölték a vizet, vagy látom a babasarokban a kiságyban, amit majd valamikor jövőre megcsinálunk, ha rájövünk, hogy sakkozzuk át a bútorokat, ott van az asztalnál a már egy éve kidobott etetőszékben, szóval itt van már velünk, a helye megvan, csak még egy kicsit küzdenem kell magammal.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Erről is, arról is

Nem szaporodnak a bejegyzések... Lassan a hetikre kell gyúrnom, nem a kétnapira. Jól elhanyagoltam a zöld gondolataimat is, az az igazság, hogy általános gondolatom is ritkán van, nemhogy zöld. Leginkább gépként próbálom feldolgozni a hétköznapokat, megoldani a felmerülőket, végezni a logisztikát és túlélni a napokat.

Eléggé gyötör ez a legkisebbik, nem hagyja, hogy megfeledkezzek róla egy percre sem, ami nem baj, mert örülök neki, hogy folyamatosan jele van annak, hogy rendben van vele minden, csak nem feltétlen teszi egyszerűvé a napokat. Elég sokat kell ugye vezetnem, ami az 50 fokos autóban hányingerrel küszködve, béka feneke alatti vérnyomással nem a legjobb. Tegnapig legalább bírtam hányás nélkül, amiért nem győztem hálát adni. Remélem, visszatérünk rövidesen a sima émelygésig, nehéz lenne az iskolában, ha még ki is kellene folyton rohangálni, az oda-vissza útról nem is beszélve... Egyébként legjobban az energiamentesség zavar, az, hogy még lustább vagyok, mint voltam, még lassabban végzem el a dolgaimat. Van, hogy csak ülök, és nézek ki a fejemből. Vagy fekszem. És egyszerűen nem tudok nekilátni, mondjuk a belső békét élvezem, csak lelkiismeretfurdalásom van. Ettől eléggé kezdenek felgyűlni a dolgok, elsősorban az itthoni káosz, ami már túl van minden ponton, amit még képes vagyok elviselni, de az egyesületi munka sem megy már úgy, pedig sokmindent lepasszoltam a feladataim közül. Két hete nem adom be az építési engedélyezési tervet, egyszerűen azért, mert nem jutok el nyomtatni - nincs itthon nyomtatónk-, ugyanezért nincs órarendem az iskolához, és sulykolom a kis fejembe, hogy el ne felejtsem szept. 30-ig a nagycsaládos gáztámogatást megigényelni...
Jó, az építkezésről lemondtunk, azért sem égető a dolog: inkább majd újszülöttel, mint várandósan télen. November-decemberben már nem merünk tetőt bontani, talán jövőre a pénzünk is biztosabb lesz, mint most, hiszen most mindenképpen kocsit kell cserélnünk.
Megszabadultam viszont úgy néz ki az eladós ruháktól, amikkel már egy éve nem tudtam foglalkozni, csak mindig vettem hozzá,  ahogy a gyerekeknek kellett. Egy turkálónak eladtam egyben az őszi-télieket, így alig maradt 10 kiló póló és rövidnadrág, azt meg már el tudom tárolni a garázsban is. Majd ha megint kell ruha a kölköknek, újrakezdem, sajnáltam volna, ha az állásban tönkremennek ezek. Most úgysem nagyon kellett kiegészítés, sokat kaptunk mindenfelől, azt a néhány hiányzó darabot meg meg tudom venni a turiban is. Azért kicsit fájt a szívem, nagyon szeretem a gyerekruhákat, és gyönyörűek voltak közöttük, amiket megfogni is jó volt, de be kellett látnom, hogy ennek semmi értelme, és nagyon kell a hely a babaholmiknak, amik máris elkezdtek visszaszivárogni a háztartásba. Ahogy 8 évvel ezelőtt szinte mindent meg kellett vennünk - egy volt osztálytársamtól kaptam néhány dolgot - most úgy halmoznak el az ismerősök mindenféle babáknak való dologgal, kismamaruhával és mindennel, ami valaha a bababoltokban megfordult. Szóval jó dolga lesz ennek a csöppnek. Meg nekem is, még mosnom sem kell majd rá, szerintem nem kerül majd sor kétszer ugyanarra a göncre... :)

Közben meg járok az ökomamára, ami jó. Néha vannak időrabló órák, de többségében jók az előadók, érdekesek a témák. Kezd körvonalazódni bennem, hogy mihez is kezdenék szívesen ezzel a végzettséggel, és mit mondjak, cseppnyit más, mint a képzés koncepciója, de majd összeegyeztetjük. Látszik, hogy ők az ökogazdálkodóra helyezik a hangsúlyt, míg én ökomenedzserként tudom inkább elképzelni magam... Addig meg kitalálok valamit a vizsgához, ami beleillik az elvárásokba. Most úgysem fogok tudni munkába állni ezen a területen. Jó fejek voltak, ennek ellenére engedték, hogy elvégezzem a sulit, nagyon hálás vagyok érte.
A legjobb egyébként az ebéd. Jó taplón hangzik, de a lelkemnek olyan jót tesz... Azt gondoltam, hogy egyetemi menza, akkor majd szépen tálca, és kapjuk a menüt, lehet választani mondjuk a káposztás tészta és a borsófőzelék között. Hát nem. A 60 anyukát leültetik 6db 10 személyes abrosszal, virággal, borospohárral, hajtogatott szalvétával szépen megterített asztalhoz, hoznak finom levest, elviszik a tányért, elénk teszik a tányérra tálalt másodikat, van külön vega kaja,  annak, aki azt kér, és itt még nincs vége, mert süti és kávé is van a végén. Az egy óra ebédszünet teljesen eltelik, sőt, kell is, nekünk csak beszélgetni kell és jól érezni magunkat. Jól is főznek, sokat adnak, azt gondoltam, majd az első nap rántotthusija után jönnek a krumplistészták, de még mindig nem tipikus menü-kajákat kapunk. Egy dolog zavar, hogy félliteres ásványvizeket kapunk, amit nem tudok az ökomama képzéssel összeegyeztetni, és csodálkozom néha az ökomamákon is, akik bedobják a kukába - nem viszik haza a szelektívbe - a flakonokat.
 Ja, és jó béna vagyok, mert tegnap pl. sikerült magamra borítani a gulyáslevest, egész délután aztán abban a szagban ültem, az nem volt jó, azt nem tudom, a ruhámat sikerült-e megmenteni, még áztatom, mindenesetre örültem, hogy nem valamelyik kölcsön-kismamaruhában mentem aznap...

Szóval ezek vannak velem. Van még a Réka iskolakezdése, ami nem indult túl fényesen, nehéz neki visszarázódni, de vannak célok, illetve holnap remélem, beszélek a tanító nénivel, és megkérdezem, hogy ez normális-e, vagy kezdjünk el gyakorolni kicsit többet.
Aztán van még az, hogy Nándinak pár napja hasmenése van, így Misi egyedül volt oviban tegnap és ma is. Amitől nagyon büszke magára, bár gyanús, mert mondta, hogy akkor Nándi iskolás, és akkor ő is nemsokára iskolás lehet... Nándi meg örül annak, hogy itthon maradhat, bár a kis ínyencet megviseli a diéta. Sajnos muszáj diétáztatni, mert bármi mást eszik, azonnal jön ki belőle. Talán ma már jobban van... Misi egyébként azért is büszke magára, mert 3 éves létére a középsősökkel ül együtt, és meg is állja a helyét. Mondtuk is, hogy ő kétszer lesz középsős :)

Lenne még miről írni. Majd. Muszáj is, rossz lenne, ha nem lennének megörökítve ezek az idők...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Öröm

Egyedül van, 7+1, 1 cm és dobog a szíve. Nem is kellett keresgélni, messziről látszott. Mennyire csodálatos dolog, hogy az első szerv, ami kialakul az emberben, a szív. Hajthatná a vért az anyai szív is ilyen pici korban, mégis, saját élete van.

A dokinál persze kiborultam, három hét feszültsége jött ki, pedig nagyon nem akartam bőgni, de sikerült. Itthon mindig visszatartom, és most már kicsit kezdtem telítődni. Kaptam vizet meg zsepit, és kérték, hogy csak ne sírjak kimenet, mert azt hiszik, megvertek. Mindenesetre meg tudtuk beszélni, hogy nem kell méregdrága vizsgálatokra járni, összesen még kétszer kell megjelennem magánrendelésen, egyszer a genetikai uh-on és annak analizálásán az AFP eredményével, valamint a műtét előtt valamikor. A születésnapja április 6. vagy 7. lesz nagy eséllyel.

Már most van pocakom, alig jönnek rám a nadrágok, a felsőim nagy részét sem szívesen veszem fel. Jó is, hogy holnap elvileg érkeznek a régi kismamafelsőim. Egy része biztos rakott krumpli, de azért nem az egész.

Mérgezi a napomat, hogy nagyon kedves egyesületi "kolléganőm", akivel együtt szültünk volna, ma elveszítette a babáját. Nekem is nehéz feldolgozni, neki szörnyű lehet.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nálunk is megvolt

Gyerekes blogokon mindenhol az első nap az iskolában cím dívik, hát, mi is túl vagyunk rajta. Összetett nap volt, négyen vonultunk intézménybe hétfőn.

Réka nagyon izgult, mert nagy másodikas lett, és már nem engedik majd előre a nagyok, hanem neki is előre kell engedni a kisebbeket. Úgy jött haza, hogy nem volt túl jó, mert nem tanultak semmit...
Van új fiú osztálytárs is, "nagyon rossz!!!", reméljük, annyira mégsem, így most 19-en vannak az osztályban. Ennek köszönhetően a napközit is megosztották, és ennyien vannak délután is, vagyis kevesebben, azért ez egészségesebb így. Új napközis tanító nénit kaptak, a tavalyi bácsi osztályt kapott. Réka szereti, ismeri tavalyról, kerámiáról. Nekem vannak fenntartásaim, de lehet, hogy még máshogy lesz, mint az első nap, és persze jöhetnek haza téves infók is...

A fiúk már szombaton nyafogtak, hogy nem akarnak kettőt, csak egyet aludni, és már vasárnap oviba akarnak menni. Nyugodtan tegyem be őket a kerítésen, nekik jó lesz úgy. Az óvónéni minden gyereknek cipelő cicát varrt, ez volt a welcome gift, hát, ma már azt vitték be aludni magukkal a gyürögetők mellé. Annyira jó fej az óvónénink is! Jól érezték magukat, Nándi nagycsoportos, és jövőre iskolás lesz, ami nagyon hihetetlen, Misi pedig kiscsoportos ugyan, de a listában megint elírták a születési dátumát egy évvel, mintha középsős lenne :) Nem tudnak napirendre térni felette, hogy milyen kis talpraesett három éves létére.
Nem tudom elképzelni, hogy Nándi beüljön az iskolapadba jövő szeptemberben. Tudom, hogy sokat fog változni, tudom, hogy mindig lesznek vele problémák, de mégis. Rékáról és Misiről is egyértelmű volt mindig, hogy iskolások lesznek, mikor eljön az ideje, Nándi miatt kicsit aggódok. Ráadásul idén már nem olyan egyszerű visszatartani, az óvónéni is mondta, hogy nem fogja javasolni, mert látszik, hogy rendben van, de még nyilván beszélünk róla. Nem egyszerű a helyzet abban sem, hogy tavaly még boldog-boldogtalant visszatartottak, idén meg mennie kell annak is, aki bizonyos szempontból éretlen, szóval nem irigylem a jövőre első osztályos tanítókat...

Aztán mennek az agyalások, hogy milyen külön foglalkozásokra járjanak. Misi megy Manótáncra, ez már tuti, "azt nagyon szeretem", Nándi utálja, mert viselkedni kell. Nándit dzsudóra akarom beiratni, de Gergő azt mondta, hogy ha küzdősportra beiratjuk, biológiai fegyver lesz belőle. Jó lenne tornára is járatni őket, mert ügyesek, főleg Misinek való, aki fejen átfordul nyár óta, és hídba érkezik (3 éves még mindig), de nem akarok versenysportolót belőlük, erről már értekeztem, és nem egyszerű cipelni sem őket, és hát drágának is drága. Aztán jó lenne, ha együtt be lehetne mind a hármat íratni úszni, Nándi meg Réka már elég jól elboldogulnak olyan vízben, ahol nem érnek le, de kéne némi szakértelem, Misi meg víz alatti halacska, de őt nem veszik be oda, ahova a nagyokat, mert túl kicsi, nem ér le a tanmedencékben. Persze 1800/alkalomért beveszik, de az több mint 5000 ft alkalmanként a három gyereknek, heti kétszer az már havi 40.
Réka balettozni szeretne, de nem vagyok benne biztos, hogy az az ő sportja,  fog járni hegedülni is, felvették, nagyon boldog. Én azért félek tőle, hogy csalódni fog, de azért drukkolunk neki.

Aztán én is elkezdtem az iskolát, de erről most már nincs kedvem írni. Majd legközelebb. Jó volt.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szüléseim krónikája

Az előző bejegyzés kapcsán többen is írták, hogy nem értik ezt a nagy orvoskeresgélést, és ügyelet, meg minden. Nem olyan egyszerű elmagyarázni, hogy miért is ragaszkodok mégis hozzá, hogy ne csak beessek valahova a 38. héten, hogy szedjék ki belőlem a gyereket.
Kezdem az elején.

Mikor Rékát szültem, SZTK jártam rendelésre. Ott volt egy tüneményes idős dokibácsi, akit a 36. héten kértem meg, hogy amikor arra sor kerül, vezesse le a szülést. Ott ült velem a vajúdás utolsó 7 órája alatt (a 26-ból) és odafigyelt, meg minden, nem rajta múlt, hogy császár lett. Utána is bejött, látogatott, megkérdezte, hogy vagyok, akkor is, mikor nem volt ügyeletes. Kapott borítékot, valóban hálás voltam, voltunk. Volt miért. Még akkor is, ha még mindig gondolkozom rajta, hogy mi lett volna, ha ez vagy az máshogy történik akkor és ott.
Érdekes ez az egész hálapénz dolog. Már nem is hívják hálapénznek, hanem paraszolvenciának. Nem tudom, mi a pontos fordítása ennek a - gondolom latin - kifejezésnek, én szívesebben hívom hálapénznek. Nem igazán vagyunk híve, ritkán adunk, olyankor, amikor olyan "szolgáltatást" kapunk, ami nincs benne a munkaköri leírásban. Például ha a gyerekorvost felhívhatom hétvégén, vagy rendelési időn kívül is. Ugyanez a nőgyógyásszal, szülésznővel, bejön, amikor nem kellene dolgoznia, a szabadidejét áldozza. Nem gondolom, hogy magától jár, akkor adom, ha pluszt kapok. Misi balesetekor nem kapott pl. az orvos, pedig odafigyelve, rendesen ellátta, kedves is volt, de a nővérkéknek vettünk ajándékcsomagot, ők - egy kivétellel - erőn felül odatették magukat.

Természetes volt, hogy mikor Nándival teherbe estem, megint ehhez az idős dokihoz mentem, megint SZTK, azonban ő már a 6. héten arról beszélt, hogy tuti császár lesz, és kezdett kicsit szétszórt is lenni, egyre többször mondott ellent önmagának, így félidőtájt új orvos után néztem, aki vállalja azt, hogy legalább megpróbáljam természetesen világra hozni Nándit. Nagyon akartam átélni a szülést, és még akkor is négy gyereket terveztünk, azt mondták akkor, háromnál több császár nem lehet. Ezért hajlandó voltam magánrendelésre is járni. Nagyon természetes, nagyon szabadon hagyós doki volt, legalábbis úgy tűnt. Később kiderült, hogy inkább figyelmetlenségről, lazaságról van szó. A 42. héten, mikor Nándi még mindig húzta a lóbőrt odabent,  kértem egy ultrahangot (én), ami alapján kiderült, hogy a heg már annyira vékony, hogy nem lehet szó arról, hogy indítsák, vagy tovább várjunk, bele kellett törődnöm a programcsászárba. Egy világ omlott össze bennem, máig nem tudtam feldolgozni, hogy nem szülhettem természetesen. Tudom, hogy sokan ezt nem értik meg, és én is tudom az eszemmel, hogy a lényeg az a három kis szuszogó, akik ott hortyognak a szomszéd szobában, az, hogy vannak, és hogy egészségesek, és a negyedik is ugyanilyen lényeg lesz, de ettől még utálom, hogy nem tudtam szülni. Ez nem észérv kérdése.

Nándinál reggel 8-ra kellett a kórházba érni, egy pár percet még késtünk is, mint kiderült, rosszul informált a doki, azt hiszem, ha azt mondom, hogy 9.02-kor látta meg a legidősebb fiunk a napvilágot, azzal elmondtam, hogy milyen rohamtempóban történt az előkészítés és a többi. Volt, ami elmaradt a rutinból, amitől én az elkövetkező 2 napban borzalmasan szenvedtem. Nem kaptam elég infúziót sem, amitől nagyon rosszul voltam a műtét alatt, a szívem állandóan kihagyott (van némi szívproblémám is), percenként az ájulás kerülgetett. Ez így együtt nagyjából folyamatos halálfélelmet eredményezett. Nem volt jó. Kapott ugyan a doki borítékot 30 ezer forinttal a varratszedésnél, nem mertem megtenni, hogy nem adok, nem is tudom most már a mai eszemmel, hogy miért nem, de a neki szánt összeg felét kivettük, és a csecsemősöknek vett belőle Gergő mindenfélét, mert ők segítettek át azon a két szörnyű napon.

Misinél megint ingyen jártam terhesgondozásra, ami kicsit csalás, mert Gergő munkahelyének egyik juttatása Medicover egészségügyi ellátás volt, ami komoly luxus volt még az előző magánrendeléshez képest is. Utánanéztem mindenhol, fórumokat indítottam, kerestem bármilyen módot, hogy megpróbálhassak természetesen szülni, egy orvost sem találtam, aki vállalná. Túl nagy a kockázat. Még csak nem is találtam senkit, aki hallott volna róla, hogy két császár után természetesen... Akkor már itt laktunk Dunakeszin, Vácra lennék hivatalos. Terhesgondozás Medicoverben, essek be a kórházba a 38. héten, és mondjam, hogy császározzanak meg? Mindezt úgy, hogy bennem van a második műtét halálfélelme? Többször akartam végrendelkezni, levelet írni a gyerekeknek, hogy majd ha nagyok lesznek, tudják, hogy milyen nagyon szerettem őket... Borzasztó lelki életem volt, biztos a hormonok sem segítettek. Közben szörnyen egyedül is éreztem magam, Gergő akkor kezdett itthoni munkákat vállalni, a családban sem volt már csoda, hogy baba lesz, úgy éreztem időnként, tök egyedül várom a Misit. Az egyik barátnőmnek a fogadott orvosánál sikerült közben érzéstelenítés nélkül (rosszul sikerült megszúrni, csak nem hitték el neki) császárral szülnie... Hosszas vívódások után végül úgy döntöttem, hogy kerítek egy nagyon megbízható dokit, akárhol, aki megműt, ha lehet EDÁ-val. Merthogy az első műtét azzal volt, a második spinállal, és az EDA után hamarabb fel lehet kelni. Nekem meg van némi klausztrofóbiám, ami mondjuk elég erősen előjött, amikor nem tudtam mozogni, a legkeservesebb mindig az a néhány óra volt, amíg nem tudtam, nem volt szabad mozogni. Így kerültem a Péterfybe, ahol még Gergő is bent lehetett velem a műtőben. Elég rossz kórházi körülmények között, de sokkal jobb műtét során született meg Misike. Erről meg már írtam.

Olvastam régen a szüléstörténeteket, meg persze hallgatom őket, hiszen ha két anya összejön, az egyik közös téma a szülés, egy-két órányi beszélgetés alatt tuti előjön, néha fél óra is elég hozzá. Vagy 10 perc, ha fél év alatti a baba. És a nagy tudatosságban az asszonyok tudják azt, hogy szeretnének háborítatlanul szülni, ha lehet, oxitocin meg mittudoménmi nélkül, kádban, vagy labdán, bordásfalon, széken, érzéstelenítve vagy akárhogy. Mert úgy volt a legjobb éppen akkor. És persze, ha nem sikerül, az sem baj, mert nem az a lényeg, utólag már teljesen mindegy (bár nem mindenkinek), de ha több gyerek van, mindig van egy sorrend. Ez volt a szebb/jobb/könnyebb szülés, ezért vagy azért, és van az anyának egy elképzelése, hogy miért is. Egy császárt nem nagyon lehet széppé tenni. Legalábbis nekem, akinek ez lelki és fizikai tortúra, semmiképpen. De elviselhetővé talán igen. Nekem a "háborítatlan" szülés - mivel az altatást nem választhatom - most azt jelenti, hogy megbízható orvos, EDÁ-val érzéstelenítve egy olyan műtőben műt, ahol ott ülhet a fejemnél a férjem. Mert eddig ez volt a legelviselhetőbb. És ezért hajlandó vagyok fizetni, és utazni is. Mert így érzem biztonságban magunkat.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Misiszáj

- Anya! Anya! Megnézhetem a Riót?
- Majd holnap.
- De én most szeretném nagyon, légyszikönyörgöööök!
- Ha elraktátok a játékokat a gyerekszobában, bekapcsolom. (Mission Impossible)
...
- Apa! Nem tudok összepakolni, mert nem segítesz!
- Én nem akarom megnézni a Riót, nem pakolok.
- ... Nem kell megnézned! Összepakolsz, bekapcsolod a mesét, és kimész!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Agyalás

Bár már rég ott tartunk, hogy nagyon kell nekünk ez a picike, és ha választani kellene, hogy legyen, vagy ne, akkor egyértelműen akarjuk, mégis elég sokszor jutnak az eszembe a mindenféle vívódások. Mert most rúgtak ki, mert most kezdődik az iskola nekem is, mert Gergő új munkahelye itthon van, mert átépíteni akarunk,  mert kocsit kell venni, és a szubjektív szabadságélmények, amiket fel kell adni még szóba sem jöttek.

De ahogy telik az idő, így egyre biztosabb vagyok benne, hogy a legjobbkor jön. Mert volt tényleg egy év szusszanás, egy kis szabadság, és így biztosan újult lesz az erő. Voltunk nyaralni családilag, voltunk Mártélyon, volt kétszer négy napunk kettesben. Voltak felnőtt programjaink, volt saját életem. Igaz, hogy kirúgtak, de ebben az évben a szabi miatt volt fizetésem is, végkielégítést is kaptam, így lesz némi alapja a gyednek. Igaz, hogy nehezebb lesz elkülöníteni Gergőnek egy nyugodt sarkot, de itthon lesz, és ha éjszaka dolgozik, tud cumit visszaadni, vagy ha nekem iskolába kell mennem még májusban, tud vigyázni a picikére. Kocsit meg amúgy is kellett volna venni, mert a középső ülésnél csak két pontos a biztonsági öv, és most már Misinek is muszáj lecserélni az ülését nagyosra. Meg amúgy is, lassan kidől alólunk szegény.

De akármennyire is örülök a fentieknek, és főleg annak, hogy jön, azért van egy csomó olyan dolog, ami gyötör, és egyszerűen most már nem tudok aludni miattuk. Meg kell oldanom valahogy, hogy legyen munkaviszonyom, hogy jogosult legyek gyedre, mégpedig úgy kellene, hogy valódi munkaviszony legyen, ne csupán kamu, azt olvastam, hogy most már kinyomozzák az ilyesmit, nem megoldható, hogy mondjuk anyukámék bejelentenek Mosonmagyaróváron.
Gőzöm nincs, kinél és hol fogok szülni, hova járok majd terhesgondozásra. Nem tudunk erre többszázezer forintot rászánni, a legutóbbi orvosomról pedig, akihez szívesen mennék vissza, az a hír járja, hogy az utóbbi három évben nagyon anyagias lett. De a Péterfyben meg bentmaradhatna a műtét közben Gergő. Néha eltervezem, hogy felhívom a dokit, és megkérdezem tőle egyenesen, hogy vállal-e úgy, hogy vagy magánrendelésre járok terhesgondozásra, vagy fizetek a szülésért, a kettő nem megy együtt, aztán meg jól elbizonytalanodok, hogy jó ötlet-e ez. Kapok neveket és telefonszámokat, ahova lehet sztk járni gondozásra - várakozás közben tudok majd tanulni -, de közben meg mégis aggódok, hogy negyedik császár, és milyen jó lenne, ha velem lenne Gergő, annyira megnyugtató volt Misinél is, arról nem is beszélve, hogy az EDÁ-t fizikailag és lelkileg is jobban bírtam mindkétszer, mint a spinált...
Szóval lassan időszerű lenne elmenni dokihoz, hogy megállapítsák a terhességet, meg aztán látni is nagyon látnám a picikét, de nem tudom, merre induljak.
Aztán jön a suli, amitől mondjuk nem félek, mert szupernő vagyok, viszont a szupernőségbe sem biztos, hogy belefér az egyesületi munka és az iskola is a három gyerek és a babavárás mellett. A háztartást nem is remélem, hogy belefér. Szóval az egyesületből is nagyon sokat le kell adnom. Már el is kezdtem, de elég nehéz, nagyon szerettem csinálni, és így nehéz a határokat megszabni, hogy mi az, ami már sok. Mindig utólag jövök rá, hogy ezt már nem kellett volna.
Az építkezést meg a kocsivásárlást csak hessegetem egyenlőre, nem gondolok rá, hogy mennyi munka, utánajárás lesz ezekkel. Mondjuk a kocsi valószínűleg nem gond, azt megoldják a fiúk a családban, nekem a végén csak megmutatják, de az átépítést nagyon el kellene kezdeni idén. Vagy a gatyánk is rámegy a fűtésre. Persze már sejtem, hogy ha elhúzódik az engedélyezés, márpedig el szokott, novemberben nem fogunk nekilátni tetőt bontani.
El kell tüntetni a háztartásból az eladós ruhákat is, mert nem lesz helye a picike dolgainak, jó lenne úgy, hogy ne maradjon benne pénz. Egyben kellene eladni valahogy, mert egyesével nem lesz időm dolgozni vele. De ahhoz át is kellene válogatnom, hogy van-e olyan, amibe még majd belenőnek.

Szóval ezek gyötörnek éjszaka. De ha a gyedes dolog meg a doki kiderül, biztos sokkal nyugodtabb leszek. Csak ezeken lennénk túl. Addig még gondolkozunk rajta, hogy elmegyünk jövő héten a Vidámparkba. Most pár évig úgysem lesz esélyes programlehetőség, és már régóta rágják érte a fülünket a gyerekek. Misi egy méter, felülhet már a játékokra, jövőre nem biztos, hogy jó program lenne egy pici csecsemővel, utána meg egy darabig a legkisebb kesereg majd, hogy ő nem szállhat fel semmire. Talán kitomboljuk magunkat a nyárra. És még 2-3 évre előre. Csak húzós. Majd meglátjuk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Újra itthon

Úgy néz ki, megvolt a nyár utolsó nem itthon töltött programja is: elhoztuk a gyerekeket a szüleimtől, nagyon jól sikerült, igen jól érezték magukat. Pár napot mi is eltöltöttünk Óváron, keveset nagyszülőztünk idén nyáron. Jó nagy banzáj volt, mert ezen a hétvégén nyílt meg a Futura, aminek jókora hírverést csaptak, köré kerekítették az egész Szent István napi ünnepséget, a mosoni búcsút, és még ki tudja mit. A fiúk elmentek vitorlázni a Fertő-tóra, én meg kitaláltam, hogy a légkondis, zárt terű "múzeumot" be tudom vállani a gyerekekkel egyedül is. Persze aztán lett egy csomó segítségem. 4 és fél órán át voltunk bent, de szerintem a gyerekek még bírták volna egy jódarabig. Talán egész nap is. A jeggyel ki lehet jönni kétszer, de végül már nem mentünk vissza, inkább lefeküdtek a gyerekek, hogy este kimehessenek tüzijátékot nézni. Meg is néztük, jó is volt :)


Szóval ez a Futura egy fajta Csodák Palotája, érdekesebbnél érdekesebb játékokkal. Négy szint van, a négy elem - föld, víz, tűz, levegő - koncepciójára. Olyan, mint egy óriási játszóház, mindent ki lehet próbálni, az információk, a tudás a tapasztalatból jön. Van több átfedés a budapesti Csodák Palotájával, de nem ugyanaz. A nyitás alkalmából már a bejárat előtt is jópofa programok voltak, különleges óriásbuborékokat is lehetett gyártani kocka meg gúla alakú óriás buborékfújókkal, óriás karikákkal, hatalmas ládányi folyadékkal. Két segítő volt hozzá, csak a középsőnknek nem volt türelme, míg ráérnek, megoldotta egyedül:



A gyerekek kedvence a vizezés volt. Természetesen. Volt egy nagy vizes asztal, amin volt örvény, ami lehúzza a pingponglabdát, szökőkút, ami fenntartja, csővezetékrendszert lehetett építeni, vízemelő szerkezetet, pumpát, pályán vízsugárral tolni a labdát, ólomtéglákból gátat építeni, és nem tudom, még mit. Aztán volt egy másik, ahol vizes homokkal lehetett játszani, azt okosan magasabbra tették a nagyobb gyerekeknek :) Fogaskerekekből is lehetett rendszert kirakni, és elindítani a malmokat.



A föld elem szintjén a legnagyobb kedvenc az erdő volt, ahol UV lámpával kellett az állatok nyomait megkeresni a fákon, bokrokon. Volt denevér-kalap, meg levélvágó hangyák, földrengés-fotel és fakírágy, amit mindannyian kipróbáltunk. Sima asztalra feküdtünk fel, a szögek úgy emeltek fel minket, kicsit ijesztő volt :)





A levegő szintjén többféle tükrös trükk volt, ami nagyon lenyűgözte őket, de a legnagyobb kedvencük szerintem az volt, amikor a falon ottmaradt az árnyékuk.



Lőttek célba meteorokra lézerrel - sajnos mindannyiszor elpusztult a föld :D -, sétáltak a holdon, gerjesztettek hullámokat, építettek földrengésbiztos házat, csináltak 3d lenyomatot az arcukról fémrudacskákkal - innen sem tudtak elszakadni -, dobáltuk őket a tépőzár-falra, és megnéztük a villám-generátort is. A lábbal működtetős óriás orgonától én rángattam el őket, mert megfájdult a fejem, nagyon sajnáltam az ottani segítőt. Jártunk mini-mobil-planetáriumban, sajnos a nap-teleszkóp nem működött. Nándi rengeteg időt eltöltött a Hold-terepasztalnál, és megállapította, hogy a Holdon meztelen emberek laknak - nem mindenkin volt ugyanis szkafander, és amit lehetett, kipróbált.




Volt néhány játék, ami sajnos nem működött, a tesztelés közben sem derülhet ki minden hiba, így hát garantált, hogy megyünk még majd. Mindenképpen ki kell próbálnunk majd például a kishajók rakományolását, zsilipelését, és van sok olyan dolog, amibe bele kell még nőniük. És tartok tőle, hogy sok apró darabját a játékoknak folyamatosan pótolni kell majd. Misi is majdnem elhozott egy UV zseblámpát, és én is szóltam rá idegen kisfiúra, hogy vigye vissza a védőszemüveget. Remélem, azért sikeres lesz, beváltja a hozzá fűzött reményeket a Futura. Mert tényleg nagyon jó! El is kellett hessegetni, hogy milyen jó, hogy így egyben vannak, és mindenkinek élmény volt ez, mert már mindenki maradéktalanul tudja élvezni, és mindjárt lesz egy picike, akinek meg unalmas - vagy veszélyes - lesz minden, ami a nagyoknak jó.  Jó volt, na. Megyünk még!

És ha már említettem a tüzijátékot, előtte láthattuk a második felét a Magyar Állami Népi Együttes Naplegenda c. előadásának. Hatalmas élmény volt még úgy is, hogy inkább a kivetítőn tudtuk követni. Misi lenyűgözve nézte, Nándit sajnos a tömeg nyűgözte le, így nekem inkább őt kellett figyelni, de a lopott percek is magukkal ragadóak voltak. Élmény volt látni.

Szóval újabb ajánlatomat olvashattátok, nekem meg ez rögzített emlék. Legyen nektek is az, ha tehetitek, érdemes megnézni mindkettőt! 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS