Nagycsaládban élni jó :)

Ment a napokban a helyi levlistán egy érdekes, vagy talán fura levelezés a toleranciáról. Valaki nehezményezte, hogy déli alvásidőben nyírja valaki a füvet, mások elfogadásra intettek, és előjöttek a sérelmek, amiket ki-ki elszenved a szomszédaitól.
Szomorú, hogy egy több, mint ezerfős levlistán kell ezt megbeszélni, és nem a szomszédokkal.

Ezen gondolkoztam ma, mikor kút-tisztítás érdekében órákon át folyattuk a vizet, és mivel meleg volt, a gyerekek ellenőrzésével történt mindez. Rövid idő után elkezdtek a slaggal gödröket ásni a kertben, így kihajtottam őket a kerítésen kívülre, a szántóföld szélére. Azt hiszem, úgy három órát voltak kint, kifolyattak pár köbméter vizet, dagonyáztak, iszapbirkóztak, visítottak, és mindent, ami ezzel jár. Úgy sajnálom, hogy nem készült kép az 5 kismalacról, merthogy annyian voltak. (Haza már tiszta gyerekek kerültek, leverettem a nagyját slaggal, aztán bent lezuhanyoztak meleggel, a ruhák most forognak a gépben...)
Biztos mi is zavarunk egy csomó mindenkit. Lehet, hogy van, akit a puszta látvány is megbotránkoztat, koszosak, hangosak, hordában bicajoznak, görkoriznak, rohannak, rajzolnak az útra. Egyébként nem is csodálom, lehet, hogy én is elképednék, ha nem az enyémek lennének, tulajdonképpen még így is sokszor.

Nem is tudom, miért engedek meg ilyesmit. Valahol tudom, hogy nem elfogadott - hétköznapi, megengedett - az, amit akár csak ma délután műveltek szülői hallgatólagos beleegyezéssel. És mégis ott van, hogy miért ne? Lehet, hogy le kellett volna állítani, amikor kezdett elszabadulni a pokol, és az építgetés helyett csobbanni és csúszkálni kezdtek. De olyan jó látni a felszabadultságukat, az örömüket, hogy együtt tudnak csinálni valami igazán őrültséget. Ők is tudják, hogy ez őrültség, hogy túllépnek minden határt, hogy ilyent nem szoktunk/szoktak az emberek csinálni. Szó nélkül - vigyorogva - fogadták el, mikor csutakoltam őket, hogy nem lesz több vizezés a szántóföldön.
Talán van benne egy jó adag fáradtság is, hogy nincs kedvem, hogy nyaggassanak, magyarázkodni kelljen, alkudozzanak, egymás torkának essenek unalmukban. De ha azt vesszük, hogy a kimosdatásuk milyen szinten strapált le, máris el tudom vetni a fáradtságot, mint tényezőt.
Néha el is gondolkozom, hogy ha akarnám, tudnám-e kordában tartani őket? Hogy ez a fajta engedékenység miért van? Azért mert unom a folyamatos 'nem' mondást? Különleges gyerekek, különleges fantáziával és rendkívüli ötletekkel. Néha rendkívül hülye ötletekkel, és mikor jönnek Réka keresztkérdései, hogy de miért is nem, és ki szokott jönni, hogy csak azért, mert őrültség, de ha őrültek, hát miért ne legyenek azok? Mikor lehetnek még őrültek, mikor csinálhatnak még ilyeneket? Lesz-e kedvük felnőttként vad dolgokba belevágni, amik jónak tűnnek, csak másnak, ha már gyerekként mindig korlátokat teszek eléjük?

Azt hiszem, bennük vagyok gyerek. Az ő felszabadultságuk, felhőtlen boldogságuk repít vissza az időben, mikor a palántázáshoz gyűjtött sokszáz használt sörös és üdítős műanyag poharat mostuk ki a kerti csapnál, és kezdtünk a tesóimmal vízicsatát játszani. Aztán földet tettünk bele, és sárcsata lett a végén, és apu ugyanúgy jeges vizű slaggal veretett le minket, ahogy én most a gyerekeket.  Azt hiszem, mi is sok olyan dolgot csináltunk a tesóimmal, amit nem szoktak mások. Lehet, hogy mi is hangos szomszédok voltunk - sosem tették szóvá, mindig úgy éreztem, hogy szeretnek minket, csak a Kovácséktól rettegtem, apunak gyerekkorában kihasította a labdáját, és üvegcserepek voltak a falkerítés tetején. Még ma is emlékszem, mennyire megijedtem, mikor egyszer a Kovács néni kinézett a kerítés felett.

Biztos nyugodtabb lennék, ha többen viselkednének néha őrülten körülöttünk, ha hallanám, hogy tényleg élnek a szomszédaink, az utcabeliek, ha a normálisság kockája kicsit nagyobb lenne, és nem lógnánk ki mindig belőle valahol. De azt hiszem, azért engedem meg a gyerekeknek, amit megengedek, mert így látom jónak. Ha kilógunk, hát kilógunk. Így vagyunk boldogok.

Tényleg nagyon kevés nem van nálunk. Igen szabadon vannak tartva a kölkek, nagyon sok mindent lehet nekik, néha úgy érzem, túl sok mindent is, de úgy tűnik, ez is kevés. Vagy nem tudom.

Azt hiszem, az, hogy nem engedem, hogy Misi a WC-ből igyon, nem olyan nagyon fura dolog. Az, hogy nem lehet pisis bilivel a fején rohangálni, a pisiben kezet mosni, megint érthetőnek és kézenfekvőnek tűnik számomra. Hogy a WC kefével nem mosunk fogat, nekem az egyértelmű kategóriába tartozik. És ezek mind olyanok, hogy nem, nem akarom elterelni, ezek NEM-ek, tanulja meg, és hagyja békén az ürítés szentélyét. Nehezíti a helyzetet, hogy nálunk ugye nincs ajtó a fürdőn. Lent van ugyan, de nagyon rossz a zárja, könnyű belökni egy határozott totyogónak.

De egyenlőre nem boldogulok. Egy-egy részeredményem van néha, de mindig van újabb sportág, amiben edzi magát.  Most például a dolgok vécébe dobálása a legújabb. Néhány tekercs papírral kezdtünk. Nem tudom, lehet, hogy látta, hogy kisebb darabokat dobunk bele, gondolta, minek ezzel vacakolni, ne, itt az egész. Rosszabb esetben kihorgászta utána, és a csöpögő zsákmányt büszkén hozta bemutatni. Ez most már vagy egy hete nem fordult elő, talán nyertem, de még nem vagyok benne biztos.

Lehet, hogy ha nem is dob be több papírt, akkor sem nyertem. Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha marad a wc-papíroknál, legyen az akár egy egész tekercs. Ugyanis pár napja a játékait horgászom ki a klotyóból. Rettegek, hogy mikor lesz az, hogy lehúzunk egyet, mert nem vesszük észre, mert nem halljuk meg a loccsanást. Ahogy más gyerek az erkélyről dobálja le módszeresen a kacatjait, úgy hajigálja a mienk a csészébe az övéit. Egy bedob, megy a szobába a következőért. Ma sikáltam ki éppen domestossal, ott állt nem messze tőlem, kezében egy műanyag autó, magyarázom neki, hogy nem szabad, és eszébe se jusson, hogy most takarítom, ahogy felemeltem a kefét, a kis büdös villámgyorsan előreugrott, beledobta az autót, majd visszahúzódott, és leste, mi lesz. Kiszedtem, leszidtam. Aztán rájöttem a bátorság okára, volt már bent egy mekis fénykard is, amit nem vettem észre, mikor bedobta.
Kb 10 perc múlva nem találtam a telefonomat, tiszta idegbeteg lettem, de végül az ágyban találtam meg. Megúsztam. Egyenlőre...