Nagycsaládban élni jó :)

Ezt hallottam ma a Házasság világnapja alkalmából. A folytatás pedig úgy hangzott, hogy az házasodjon, aki boldoggá akarja tenni a társát. Azt hiszem, ezzel nagyon egyet tudok érteni...

Nagyon sok válásról, válságos családról kapok mostanában hírt, emiatt rengeteget gondolkozom a jó házasság titkán. Azon, amit nincs későn elkezdeni 10 meg 15 év után sem. Ami nem ahhoz kell, hogy jól megalapozza az ember a leendő házasságát, vagy amit az elejétől úgy kell csinálni, hanem bármikor bele lehet kezdeni. Akkor is, ha érzi, hogy baj van. De nem tudom a titkot.

Biztos nem a szerelmen múlik, nem is a "kémián", nem az együtt töltött időn, a napi fél óra beszélgetésen és a heti egy randin. Ezek segítenek csak abban, hogy tudatos legyen az ember. Azt hiszem, a jó házasság döntés kérdése. Közös döntésé, de olyan közös döntésé, amit lehet, hogy előbb hoz meg az egyik fél, mint a másik. Néha jóval előbb.

Mielőtt összeházasodtunk Gergővel, minden nap átgondoltam, hogy azokat a dolgokat, amik idegesítenek benne, amikről le kell mondanom, azok hiányát el tudom-e fogadni egy életen keresztül. Még az esküvő előtti este is kétségeim voltak, hogy helyes-e a döntés, de onnantól fogva, hogy az igent kimondtam, aláírtam azt is, hogy ezeket igenis, el kell viselnem. És nagyon sok olyan sóhajom volt azóta, hogy hát, igen, ezt is aláírtam 2001. augusztus 18-án. Gergőnek is. Vannak hibáink, amiket nem tudunk levetkőzni, és sok sóhajt okoznak a másiknak, és amit aztán humorral próbálunk elviselhetővé tenni. De nagy kincs az, hogy tudunk magunkon nevetni! Biztos, hogy ez is kell a jó házassághoz.
Humor... A Szaffiban volt az a gróf, vagymi, akinek a fején volt egy csap, amit mindig kinyitottak, ha mérges volt, kiment a gőz, és azonnal megnyugodott. Hát, azt hiszem, a humor az a szelep, amit nekünk a Jóisten adott, hogy kiengedjük a gőzt, mielőtt felrobbanunk a méregtől. Csak nem nyúlunk a szelephez, hogy kinyissuk. Annak a grófnak is a titkárja nyitotta mindig a csapot, sosem ő. Talán ugyanígy feladatunk, hogy a többi ember, a társunk mérgét kiengedjük azzal, hogy észnél vagyunk, és tudjuk a másiknak a vicces oldalt megmutatni.

Persze van, amikor az ember úgy érzi, elveszítette minden humorérzékét, mert olyan komoly a helyzet. De ha nem felejtem el azt, hogy a másik SOHA nem akar engem bántani, hogy SEMMIT ne vegyek magam elleni támadásnak, akkor sikerül elhallgatni. Lehet, hogy abban a pillanatban, mikor kicsúszott a száján, bántani akart, azt akarta, hogy fájjon, de valószínűbb, hogy nem gondolkozott. De az is biztos, hogy a következőben már megbánta. És az is, hogy ha abban a pillanatban elhallgatok, és később akarok csak beszélgetni, és közölni azt, hogy ez most rossz volt, akkor nem fogunk egymás torkának esni, hanem bocsánatot kér.
Megbocsájtás... Az egyik legfontosabb. Tudni bocsánatot kérni és megbocsájtani, kicsit-nagyot egyaránt. Ismerek valakit, úgy kér bocsánatot, hogy azt mondja: nem haragszom ám. Fantasztikus. Az ember zsebében nyílik a bicska, mi az, hogy nem haragszik, én haragszom! De a felesége tudja, hogy ez a bocsánatkérés, és el is fogadja, és megbocsájt. Kiborítónak találtam, de most már értem, hogy csinálja. Annyira mindegy, kinek van igaza, a lényeg a békesség.  Mert haraggal nem lehet jó döntéseket hozni. Nehéz időszakokban állandóan bocsánatot kérek, olyankor is, amikor mindketten tudjuk, hogy tutira igazam van. Megéri a békességet, én és az Isten tudjuk, hogy nekem van igazam, a többi nem számít. És ha fontos a dolog, és sokminden múlik rajta, úgyis újra elővesszük a kérdést, és akkor jobban használnak az észérvek, ha nem küzdöttünk már rajta napokat. De tényleg, ha belegondolok, ha bárki bocsánatot kér tőlem, azonnal elkezdem keresni magamban is a hibát, akkor is, ha addig csak a másikat hibáztattam.

Aztán az is kell egy jó házassághoz, hogy tiszteljük a másikat. Lehet, hogy furán látom a világot, de nekem legjobban manapság azt hiszem, a tisztelet hiányzik belőle. Nem tiszteljük az időseket, a szüleinket, a másik embert a villamoson, a kollégánkat, a másik munkáját. Gond nélkül gyaloglunk át a frissen felmosott vizes kövön, ugráltatjuk az eladót, meg sem köszönve a fáradtságát, dobjuk el a szemetet az utcán, veszekszünk a tanárokkal - azért kapja a fizetését az a másik, hogy elvégezze a dolgát. Igen, de ő is ember. Ahogy a társunk is. Néha teljesen elképedek rajta, hogy hogyan beszélnek emberek a társukról nagy társaságban, gyakran úgy, hogy ő is ott van. Hogy lehet ezt kezelni? Meg lehet ezt beszélni? El lehet ezt viselni valahogy? Hogy lehet erre reagálni valakinek, aki nem is ismeri igazán őket? Igen, én is panaszkodok néha a barátnőimnek, ők is nekem. De nem megalázom, nem gúnyt űzök belőle, neadjisten: nyilvánosan...
Tisztelet... Férfiak és nők vagyunk. Két fél, együtt egy egész. A nagy emancipációban elfelejtünk nők lenni, és azért várjuk a tiszteletet, hogy tudunk férfiként viselkedni. Amitől ők feleslegesnek érzik magukat, és nem tisztelni akarnak érte minket, hanem legyűrni a vetélytársat. Megmutatni, hogy ők a jobbak. És ebben a férfi-nő harcban nem győzhet senki, mert ez olyan, mintha a madár és a hal vetélkedne, hogy ki a jobb. Van repülőhal és van búvármadár, de azért mégis... Vagy talán jobb példa a gomba meg a moha, ami együtt zuzmó, és életet visz oda is, ahol egyébként más nem marad meg, de külön erre nem képesek.
Egyébként nem kérdés, tudunk szinte mindent, amit a másik nem, lehetünk búvármadarak vagy repülőhalak. De jó az nekünk? És főleg, jó az a világnak? Míg mi, nők vetélkedünk a fiúkkal, olyan sokminden elveszik a világból, amire csak mi vagyunk képesek. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy elfelejtettük átadni a gyerekeknek, és olyan fura lett minden.

Szóval dönteni kell, és örülni a másik örömének, és megtanítani a másikat is erre, ha éppen bele van fásulva, vagy úgy gondolja, hogy minden jó úgy, ahogy van. Nem tudom, hány évbe telt nekem rájönni arra (Gergőnek megtanítani nekem), hogy igen, századszor és ezredszer is el kell mondani, hogy mi okoz örömet, és nem megbántódni rajta, hogy 99-szer és 999-szer is elfelejti, hanem örülni, ha egyszer eszébe jut. Mert nem azért felejti el, mert nem vagyok fontos neki, hanem mert nem nőből van. És amikor 2 év után hoz egy csokor szalmavirágot, pedig nincs is szülinapom, akkor - miután legyűröm a gyanakvást, hogy valami rosszat csinált - együtt nevetni vele, szívből, hogy azért szalmavirág, hogy most évekig le legyen tudva a virág-kérdés. És tudni, hogy ez nem az én vágyaim degradálása, hanem öngúny részéről. És amikor ránézek a szalmavirágra, ez a közös nevetés és az ajándék öröme jusson eszembe, és ne a két év, amikor nem kaptam virágot.

Döntés. Talán ezen múlik.

Vannak azok a képek, amik akkor voltak divatosak, mikor én voltam iskolás. Mikor kusza vonalak és pontok halmaza mögé kell nézni, és akkor hirtelen meglátod a háromdimenziós valódi képet. És ha egyszer sikerül, akkor már mindig. Valahogy így érzek most Nándival kapcsolatban. Összeállt a kép. Azzal, hogy kiderült, hogy az ő szeretetnyelve az ajándék.

Például már értem, hogy ha valami rosszat csinál, miért zokogja, hogy kidobja az összes játékát a kukába. És még ráadásul engem is. Miért kell egy halom kacattal együtt aludnia az ágyban, és miért vállalja a fenékrecsapást is, hogy kiszaladjon egy utolsóért, ami már villanyoltás után fél órával jutott eszébe. Miért viseli olyan rosszul, ha valamit elvesznek tőle, vagy ha azzal büntet(t)em, hogy a szekrény tetejére teszem a játékát, amivel rosszalkodott. Hogy miért borítja ki az átlagosnál jobban, ha valamit kér, és nem kapja meg. Hogy miért viselte meg olyan nagyon a cumi elvétele. És még ezer apróság.
Tegnapelőtt például szinte sírva adta oda az utolsó mindenkikedvence fagyit a Dávidnak, pedig jogosan volt az övé, és senki nem kérte tőle. Hogy majd játsszon vele bújócskát. (A gyerekek hálátlanok, pár perccel később le irigyezték és önzőzték, mert a helyette kapott fagyiból nem adott kóstolót... :) )

Úgy érzem, kaptam egy kulcsot Nándi lelkének a tornácához. Nem merem mondani, hogy a lelkéhez, mert nagyon különlegesen gondolkozik, nem hiszem, hogy valaha ki fogom tudni számítani, vagy irányítani. De az utóbbi 1-2 már egyáltalán nem örült neki, hogy szeretgetjük, nem örült a pusziknak, a csiklandozástól elmenekült. Ami elég meglepő volt. De most már van eszközöm, és javul ez is, már direkt beül az ölembe, sőt, hívott autózni, amire szintén régen volt példa. Teljesen elzárt minket magától, mert azt hitte nem szeretjük igazán. Nálunk nincs nagy ajándékozgatás, leállítottam az édességevést is, elmúltak az ünnepek, nem járunk közösen vásárolni, hogy válasszon esetleg magának ezt-azt, ha mégis, ott is sokkal szigorúbb voltam mostanában, mint korábban. Viszont most már tudatos vagyok.

Egyik alkalommal csúnyán összevesztek Rékával. Másnap, ahogy a fent linkelt posztot megírtam. Éppen a varródobozomat rendezgettem, odahívtam Nándit, hogy jöjjön, van neki egy meglepetésem. Kicsit izgultam, hogy beválik-e, de fogtam egy fémgombot, amiből csak egy volt, és mondtam, hogy ez egy nagyon különleges gomb, egy katona ruháján volt. És most neki adom. Egy pár másodpercig még sírt, de aztán válogatott hozzá még néhány gombot, és mindent elfelejtett. Ez bő két hete volt, azóta is ott őrizgeti őket az ágya fejénél, szépen sorba rakva, minden este létszámellenőrzés, és ha valamelyik hiányzik, képes negyed órát csúszkálni az ágy alatt, hogy megtalálja.
A múltkor nagyon kiborult, sírt, ordított, csapkodott, fenyegetőzött, nem is akart kiszállni az autóból. Egy darabig tanácstalanul álltam mellette, majd elkezdtem keresgélni a táskámban, találtam egy kis evőkardot, amiket nagyon szeret. Odaadtam neki szó nélkül, megpuszilgattam, és elindultam be a házba. Először utánam kiabált, hogy ez nem a kedvenc színe, de aztán elhallgatott, és még alig léptem be az ajtón, már szállt ki, és egy perc múlva már vigyorogva játszott bent a karddal.
A tegnapi élményem az, hogy besokallt, és már mindentől kiakadt, minden kis piszkálódásra agresszióval válaszolt. Már az ölemben zokogott, semmi sem volt jó neki. Gergő már hazaért, meg akartam próbálni kivinni a gyerekek közül, és az ördögi körből, amibe került szegény. De nem akart eljönni velem sétálni. Mindenki más ott ugrált, hogy majd ő jön velem, csak Nándi mondta, hogy nem, hideg van, nem, nem akar felöltözni, még az sem vonzotta, hogy viszem a gyerekülésben biciklin. "Majd esetleg átgondolom" - tette hozzá, mikor látta, hogy mindenki hogy szeretné, amiről ő olyan könnyedén lemond. Majd kb. fél perc elteltével hirtelen örömmel felkiáltott: "Menjünk el vásárolni a biciklivel!" Megegyeztünk, hogy jó, elmegyünk, veszünk mindenkinek nyalókát. Azonnal boldog kiskutyává változott, mindenkihez odaszaladt és elmondta, hogy hozunk mindenkinek nyalókát, és elfelejtete minden bánatát. Gyakorlatilag nevetve tekerte végig az utat a boltig és vissza, és hihetetlen örömmel osztotta szét a nyalókákat, mikor megjöttünk.
Ma pedig megértettem, hogy annak ellenére, hogy csináltam neki délutánra mákos gubát, azért nem kért, csak egy falatot, mert neki az lett volna a válasz a "szeretsz" kérdésére, ha ő a Heniéknél kaphat abból, ami ott volt. Értékelte ugyan, hogy megcsináltam, de nem a mákos guba volt a lényeg.
Kért viszont az apukájától színes táblás csokit, mikor hallotta, hogy mondtam Gergőnek, hogy hozhatna valami csokit, mert teljesen lefogyott az édességkészletünk. És nagyon boldog és nyugodt kisfiú lett tőle. Pedig csak két kockát evett belőle, a többit szétosztotta. Mert ő is szeret minket. Nézte a csokit, nézte, hogy tényleg színes - a Milka Triolade csokija -, és azt mondta:
- Úgy örül a szívem!

Az enyém is kicsi Nándi. Az enyém is.