Úton voltunk

Lassacskán esélytelenné vált, hogy a gyerekek elaludjanak az autóban út közben. Meg is állapítottuk hazafelé, hogy bizony a picikének már arra sem lesz esélye, hogy az autóban alvás örömeit felfedezhesse. Hatalmas hang- és zűrzavar uralkodik a kocsiban egy-egy ilyen úton, kizárt, hogy viszonylagos csendet tudjunk tartani, csak azért, mert egy testvér alszik...
Ma is hazafelé úton Kaposvárról (két és fél óra) Nándi és Misi halálosan jól szórakoztak. Nem tudom, pontosan mit csináltak, mert pont a hátam mögött voltak, de folyamatos kacagás, viháncolás volt. Szegény Réka nagyon kimaradt ebből, próbálta Misit rávenni, hogy hallgassa, hogy olvas neki, vagy játsszon vele, de rá se bagózott.
Először barchobázni kezdtünk, de csupa különleges állatot talált ki a National Geographic filmekből, amire esélyem sem volt. A fekete-fehér-igen-nemmel Rékának. Végül inkább egyszerű szóláncot kezdtünk játszani vele hármasban Gergővel, hogy az utolsó betűvel kell kezdődni a következő szónak. Ez aztán feldobta. Egy idő után a fiúk is elunták a bumbalázást, és Nándi mondta, hogy ő is játszik, mikor következik. Mondtuk neki, hogy na, most, és akkor elkezdett vicceket mesélni, és hatalmasakat kacagott magán. Meg mi is rajta. Ilyeneken, hogy mi az, fekete, és a föld alatt robog? Motoros vakond...
Aztán csak visszatértünk a szólánchoz, lement egy kör, Nándi jött. Megint mondott egy viccet. És így játszottunk, mi mondtuk a kis szavainkat, Nándi meg  a vicceit. Végülis mindenki jól érezte magát. Bár,  ha alszanak, az idegeimet kevésbé tépázták volna meg, azért nagyon jó az, amikor csak rájuk tudok figyelni, és nem vesznek össze rajta, hogy éppen kire, hanem mindenki elégedett azzal, ami jut neki. Ez most egy ilyen ritka alkalom volt.