Rendhagyó karácsony volt

Már csak azért is volt rendhagyó, merthogy itthon maradtunk. Volt már ilyen, mikor Rékát vártuk, meg amikor Nándit, és a nagyszülők jöttek fel. Most nem jöttek, a két ünnep között sem, így alakult, szűk családban telt az ünnep. Azért is más volt, mert senki nem volt megfázva. Ez is menetrendszerű szokott lenni.

Aztán azért is rendhagyó volt, mert nem tudtam készülni. Vagyis sokmindenben készültünk, de nagyon sok eddigi szokást el kellett engednem. Vicces volt, karácsony előtt egyik ismerősöm tett fel kérdéseket, és a Porontyon jelent meg az "interjú", négy másik anyuka válaszaival együtt. Azt hiszem, öt család- öt karácsony volt a cikk címe. Több ismerősöm is megtalált utána - csak én nem olvasom a Porontyot?  -  és általában azt köszönték meg, vagy emelték ki, hogy milyen jó, hogy nem foglalkozom azzal, ami nem sikerül, és nem ragaszkodom görcsösen a tervekhez meg a tökéletességhez.
Elég komoly feladat volt ez idén. Már októberben láttam, hogy nem fog menni a saját készítésű ajándékozgatás, ami nyáron elkészült, az megvolt, a többit el kellett felejteni.

Legjobban talán az frusztrált, hogy nem tudtam sütni. Büszke vagyok a sütijeimre, jókat csinálok, és sok-sok szeretettel. Meg szeretem az illatát a lakásban. Mindig ajándékozok is, és otthon egyáltalán nincs ilyesmire idő (boltjuk van anyukáméknak, még 24-én is nyitva kell tartaniuk), még ha nem megyek haza, akkor is szoktam küldeni. Aztán meg oviba, iskolába, közösségekbe mindenhova sütit kell vinni az évzárókra. Idén még az elmaradhatatlan közös mézeskalács-sütés is elmaradt. December 10-e körül valamikor megfázott a derekam, egyik éjjel kitakaróztam, nem tudom, hogyan, nagyon kínosan szoktam rá figyelni, hogy mindig melegen legyen. Gerincsérvem van ugyanis, amit ráadásul így pocakosan nem igazán lehet karbantartani szokványos módon. Mindegy, megtörtént. És innentől fogva megette a fene az egészet. Az egyesületi munka meg a hétköznapok tennivalói még úgy sem javítottak semmit a helyzeten, hogy annyit feküdtem, amennyit csak lehetett, és olyan keveset tettem, amennyit csak lehetett. Volt, hogy nem tudtam felkelni, de hála érte, hogy a legszükségesebbeket mindig sikerült elvégezni, és mindenhol ott tudtam lenni, ahol kellett. A szünet kezdetekor már csak az volt fontos, hogy legalább nagy vonalakban sikerüljön rendet rakni a lakásban, hogy vasvilla nélkül is lehessen közlekedni. Ezt nagyjából sikerült. De nem lett naptár sem, amit minden évben elkészítettünk a gyerekek fotóival 7 éve a nagy- és dédszülőknek, mert nem tudtam odaülni a géphez képeket válogatni. Nem csináltam sütit sem. Gergő rengeteget segített, de vannak dolgok, amiket nem tudott megcsinálni ő sem, ráadásul egész december közepéig nem volt semmi munkája, onnan bezzeg... A gyerekek meg borzalmasan viselkedtek, szóval nem könnyítették meg az előkészületeket. Biztos az én feszültségeim is, de én a fáradtságuknak tulajdonítom. Nagyon lemerültek a decemberi pörgésben, főleg Réka, aki amúgy is a fő intrikus nálunk, de Nándi is belehúzott. Eljutottak addig, hogy amikor hazaértem a fiúkkal az oviból, és Réka már itthon volt, Nándi azzal rontott be a lakásba, hogy "Réka! Réka! Egész úton hazafelé téged csúfoltalak magamban!" Mikor már megtehettük, két napig 6-kor fektettem őket, onnantól tök normálisak voltak. A déli alvás egyszerűen nem megoldás: alszanak délben egy órát, este meg kettővel később alszanak el...

Egyet nem bírtam ki, a jóság lisztből megsütöttem 23-án a bejglit. Adventben ugyanis minden nap volt a gyerekekkel valami jó elhatározásunk, és este pedig minden jócselekedetért tehettek egy-egy kanál lisztet egy bödönbe. Úgy volt, hogy  24-e hajnalban sütök a gyerekeknek belőle kalácsot, sőt, sok kalácsot, mert nagyon sok liszt gyűlt össze. Terveztük, hogy délután elmegyünk beteget látogatni a kórházba a templomi közösséggel, és oda is ebből viszünk magunkkal. Ezt is el kellett engedni, pedig még az utolsó pillanatban is reménykedtem, hogy elindulhatunk. A bejglit sütöttem meg ebből a lisztból, bár a felénél már éreztem, hogy hülyeség volt, és alig tudtam mozdulni, mire kivehettem a sütőből, de a lelkemnek nagyon kellett.
Aztán a persze a kis csodák szokás szerint megtörténtek. Egyik ismerősöm egy fantasztikus mézeskalács házat hozott ajándékba, a barátnőm megsütötte nekem a zserbót meglepiként, egy másik kedves ismerős kalácsot hozott, amitől lett 24-én reggel kalács is, még ha nem is a jóság lisztből. A tesómnak meg csoda módon lett ideje sütni, sógornőmnek is fontos volt, és kivételesen anyukámnak is sikerült, így az otthoniak sem maradtak süti nélkül.
Időnként bőgtem rajta egy sort úgy 22-e magasságában, hogy vajon a megfelelő áldozatokat hoztam-e meg a megfelelő célokért, és hogy ha tudom előre, hogy így alakul, így döntöttem-e volna, satöbbi, de aztán sikerült szépen lassan tényleg elengedni a vágyakat és örülni annak, nagyjából rend van, hogy együtt vagyunk, hogy pihenhetünk, hogy örülnek a gyerekek, hogy tudunk egymással játszani, egymásra figyelni és hogy van időm feküdni. Mesét olvasni, kártyázni és mesét nézni fekve is lehet.
Szóval vicces volt, komoly vizsga volt, de átmentem. Szerintem. A hátam pedig azt hiszem, jobban van, bár nem próbálgatom, mit bír, amikor csak tudok, fekszem, és reménykedek, hogy kibírom addig a pihit, amíg rendbe nem jön.
Úgyhogy folytatjuk a pihenést, meg barátokkal találkozunk minden nap. És sajnálom, hogy ilyen rövid a két ünnep között, mert sokkal többet szeretnék beletenni. Januárban újra be fognak darálni a hétköznapok, és hiába van eszemben, hogy még kikkel kellene mindenképpen találkozni, nem fog összejönni. Aztán február és farsangok és születésnapok meg bulik és betegségek, aztán pedig március, és kétségbeesett babasarok rendezgetés, és vegyükmármegvalamelyikautótmármindegymelyiketcsakférjünkbele lesz. És még születésnapok. Aztán április és négygyerekesek leszünk. Nagyon várom. Bár neve nem lesz ennek a szegény kisfiúnak, az már biztos. Kétszer rágtuk át közösen az utónévtárat, mindkétszer borzasztóan jól szórakoztunk, de nincs közös nevező. A Han Solo mellé bejött a Gergely Junior, a Hős Manó, illetve a Norisz név is. Így magában, második keresztnév nélkül, ééérted, "csak Norisz". Viszont ma éjjel álmomban a kezemben tartottam a kis névtelent, és gyönyörű volt. Álmomban realizáltam, hogy ez nem egy újszülött, hanem egy pár hónapos - elképesztően szép - baba, és kicsit csalódott voltam, hogy én úgy akarom látni, ahogy meg fogom őt ismerni, de aztán felébredve mindegy volt. Sokkal közelebb került az, hogy valóban nemsokára itt lesz velünk. Jövőre meg csapunk majd egy jó kis karácsonyt, már hatosban, ami megint úgy lesz tökéletes, ahogy sikerül.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nem tölt el jóérzés

Az elmúlt hetekben sokat dolgoztunk. Az egyesületben több lehetőséget kaptunk rá, hogy rászoruló családokat segítsünk. Nagy mennyiségű élelmiszert oszthatunk és oszthattunk szét, amit több helyről kaptunk, nagyrészt mi magunk "koldultuk" össze nagyáruházakban a vásárlóktól. Volt, aki egy kiló sót hozott, más lisztet, csokit, kakaót, szaloncukrot, rizst, tésztát, konzerveket. Nagyon sok volt, órákig készítettük a csomagoka.
Az utolsó zacskókat még osztom. Valahogy rám maradt. Talán mert tavaly is, talán mert én látom át, talán mert én vagyok a legrugalmasabb időben, vagy mert én szerveztem le a gyűjtést, nem tudom. Természetes volt.
Megbeszéltük, kik milyen támogatást kapjanak a tagok közül. Megszavaztuk a vezetőséggel. Két napig nem aludtam miatta. Nem tudtam, mert azon gondolkoztam, hogy akiket kihagytunk, mert vagy nem tudtunk róluk semmit, mert sosem láttuk, vagy úgy láttuk, hogy nincsenek anyagi gondok, vajon tényleg nem szorulnak-e rá. Meg azon, hogy akiknek juttatunk, vajon megbecsülik-e majd. Tévedtünk-e? Vizet hordtunk-e a tengerbe? Vagy kihagytunk valakit, akinek ez a 4 ezer forintnyi élelmiszer jelentette volna azt, hogy vehet valami játékot a gyerekeknek?
Aztán osztottunk, jöttek az apukák, anyukák, és köszönték. Nekem.

Nem töltenek el jó érzéssel a köszönömök.  Nem jó odaadni ezeket. Jó érzés volt összegyűjteni, jó volt kapni, ahogy kilónként, 100 forintnyi lisztenként adták össze az emberek a Tescoban, jó volt, hogy milyen sokan gondolnak arra, hogy szebbé tegyék mások karácsonyát. Hogy kevés volt a 300 köszönőkártya, mert többen hoztak valamit. Jó érzés az is, hogy örömet okozunk, karácsonyokat teszünk szebbé, és ettől nem számított az sem, hogy néhányan miket mondtak.
Egyszerűen nem bírom viszont a köszönömöket. Nem jár nekem semmi, nem én adtam. Igen, része voltam, ott voltam, összekötöttem őket, de nem jár érte ekkora hála. Olyan jó lenne továbbítani azoknak, akik adták, odaállítani sorban azt a 10 embert, akinek köszönheti azt a bizonyos csomagot, 3 kiló lisztet, két kiló cukrot, két szelet csokit, egy liter olajat, májkrém konzervet és a többit, amit a kezében tart, hogy ők találkozzanak...
Jó lenne annak pár bunkónak megmutatni, hogy nem adjuk el, hogy jó helyre kerül, hogy nem élősködőknek adjuk. Megmutatni az ostoba lánclevél íróknak és továbbküldőknek, akik arra biztatnak, ne adjunk, mert a gonosz multik szervezik ezeket a gyűjtéseket a forgalmuk növelésére. Lehet, hogy néha tévedünk, nem vizsgáljuk mindenki bankszámláját, de a jószándék bennünk van. Elmondani nekik, hogy ez az anyuka egyedül neveli a három gyerekét, segítség nélkül, ezeknek a szülőknek meg nincs munkájuk, ezeknek kikapcsolták az áramot, nekik korlátozták a vizet, nekik pedig allergiás gyerekeknek kell megvenni kétszerannyiért az ennivalót... Aki kicsit jobb módú, és úgy ajánlottuk fel, visszautasította, vagy úgy fogadta el, hogy továbbadja rosszabb sorsú szomszédnak, családtagnak. Szeretném, ha mindeki, aki beszólt, vagy csak csúnyát gondolt, vagy továbbküldött egy ilyen levelet, belenézne annak a kisfiúnak a szemébe, aki nekem szegezte a kérdést, hogy tavaly hozzájuk is ment a Mikulás, nem csak a nagycsaládosba, idén miért nem? Vagy egy olyan édesanyával is találkoztam, aki konkrétan úgy köszönte meg, hogy legalább van mit az asztalra tenni enni. Nem kisebbség, diplomás édesapa, gyesen az anyuka. És nem lesz karácsonyfa, nem lesz ajándék, öröm az, hogy van mit enni azok szeretetéből, akik egyesével adták a fél kiló tésztát, a paradicsompürét meg a löncshús konzervet. Rendszeresen találkoztam vele, és nem tudtam róla, pedig igyekszem, hogy legyen rá szemem. Vajon hány hasonló édesanyával találkozom nap mint nap, akiről nem tudom ezt?

Múltkor jöttünk haza Rékával, valamit vettünk a "szegény gyerekeknek". Réka mondta, hogy de jó lenne, ha ahogy hazaérünk, ott lenne egy szegény a ház előtt, és odaadhatná neki azonnal. Megdöbbent, amikor elmeséltem neki, hogy amikor a nagycsaládosban játszik a gyerekekkel, azoknak a fele szegény. Hogy az osztályában is van szegény gyerek, akivel naponta játszik, nem véletlen küldözgetem be vele X-nek a müzliszeletet, a narancsot meg az almát, és miért vagyok szomorú, mikor nem adja oda, hanem hazahozza. Hogy az, hogy az a gyerek azt mondja, hogy ő nem szokott kapni, az azt jelenti, hogy nincs rá pénzük. Ugyanígy nincs szemünk rá nekünk, felnőtteknek. Akiknek nehéz az élet, annyira szégyellik ebben a pazarló világban, annyira nem mernek kérni, nem mernek odaállni, hogy ijesztő. És azt nem is mondtam neki, hogy sokak szemével nézve mi is szegények vagyunk.

Többször találkoztam olyannal is, aki egyszerűen nem alkalmas erre a világra, és két hét után nem azért nincs pénze, mert egyébként nem lenne elég odafigyelve, hanem azért mert nem tudja beosztani. Mert látja, hogy mindenki hogy él, nem érti, hogy neki miért nem telik péksütire, rendelt pizzára, taxira, drága telefonra, díszkivilágításra, minden nap húsra, 25 fokos lakásra. Legszívesebben beíratnám őket valami tanfolyamra, ahol megtanítják őket élni a lehetőségekkel, de nem lehet, mert nem értik azt sem, hogy ők is rosszul csinálják, nem csak a rendszerben van a hiba. És valahol igazuk is van. És azoknak is, akik nem akarnak olyan családokat támogatni, akik nem merítik ki a lehetőségeket, és ha van, azonnal elköltik a pillanatnyi vágyakra, nem gondolva a holnapra. De a gyerekek tehetnek erről? Lehet úgy segíteni a gyerekeken, hogy kihagyjuk a szülőket?
És az apák, akik elhagyják az 1-2-3-4 (!!!) gyereküket, mert megutálják az asszonyt (még ha az esetleg méltó is rá), és azt mondják, nem adok semmit ennek a nőnek? Hogy lehet azt gondolni, hogy a nőnek adja, és nem arra, hogy a gyereket eltartsa? Hogy lehet azt mondani, hogy ő majd félretesz a jövőre, mikor az a gyerek most éhes, most fázik, most nem érti, miért nincs karácsony náluk? Milyen kifogás ez?

Nem szeretek így adni. Jobb névtelenül, arctalanul, senkiként, odaadni a magam kiló lisztjét, tábla csokiját, fél kiló szaloncukrát valakinek, aki majd továbbadja. Nem szeretem, hogy nem tudom mindenki életét problémáját megoldani. Nem szeretem, hogy az a feladatom, hogy örüljek annak, hogy egy picit tudtam segíteni, egy picit hozzá tudtam tenni, és nem szeretem, hogy el kell fogadnom, hogy ennyi, és nem tehetek hozzá többet. Pedig el kell, mert nem vihetem ezt a vállamon. Esetleg meghallgatom a történetet, amit nem mondanak el senkinek, de ha már én tudom, hogy baj van, kibukik, és jó elmondani. Örülök, hogy elmondják, ez valódibb segítségnek tűnik, mint az a jelkép, amit a kezükbe nyomok egy aláírásért cserébe. Nem szeretem, hogy nekem köszönik meg. Nem szeretnék ebbe belefásulni.

Holnap, vagyis ma délután újra megyünk gyűjteni, "koldulni", most a METRO-ba. Megint dönteni kell, kik kapjanak majd mit, megint nem alszom. Egy másik helyről is kapunk élelmiszercsomagokat, amit kioszthatunk, 20 családnak segíthetünk ezzel is. Hatalmas lehetőségek, mikor belevágtunk az egyesületesdibe, nem is számítottam rá, hogy ilyen sokat tudunk majd segíteni. Örülök is. És veszem már előre a nagy levegőket a köszönömökhöz.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A Mikulás pozitív hozadéka

Azok után, hogy éjjel fél2-kor nagy örömmel konstatálta Nándi, hogy megjött a Mikulás, majd mielőtt közbeléphettem volna, felébresztette Rékát és Misit, tökéletesen megértettem az évek óta gyötrő kérdést, miszerint nálunk miért az volt a szokás, hogy 6-a estén raktuk ki a cipőket, és egy órányi éneklés után teltek meg.

Szerencsére az ünnepüket az sem tehette tönkre, hogy fél 3-kor suttogva ordítással szedtem be a csizmákat az ablakból, hogy kizárólag akkor kapják meg, ha egy hangot sem hallok többet, és már csörgött az órám is, tehát háromnegyed 6 van. Ugyanez volt az éjszakának az a pontja, amikor feladtam az alvást - aki volt már terhes, szerintem tudja, miről van szó - , és laptopot ragadva két óra alatt feldolgoztam kínzóan nyomasztó feladataim legsürgetőbb részét. Fél ötkor konstatáltam, hogy bő egy órám lenne aludni, de az álomnak nyoma sincs, így fel is keltem, és némi takarításba fogtam, ami szintén a felhalmozódott nyomasztó feladataim része. Szerencsére, mert 5-kor csatlakozott az aprónép. 
Mostanra mindenhol mandarinhéjak, csokimikulás- és sósmag romok vannak, díszben az illatos színes gyertyákkal a szoba (Nándi kívánsága volt), és éppen határán vagyunk az első összezördülésnek, de még reménykedem, hogy megússzuk. A pozitív hozadék pedig a nagy örömük mellett  (amit fáradtság ide vagy oda, élvezet hallgatni és nézni - "Anya! Én remegek az izgalomtól!") , hogy garantáltan nem kell reggelit csinálni nekik. Bár most ráérnék. 

Arra pedig igyekszem nem gondolni, hogy estére - 9 év után először - színházjegyünk van, bébiszitter jön, tehát muszáj egy kis rendet rakni, és délre időpontunk van a korai fejlesztőbe Nándival, tehát alvás nélkül, délben el kell hozni őket... Nem, nem gondolok rá... Inkább megköszönöm, mert pont tegnap fohászkodtam azért, hogy csak legyen időm arra hogy a frissen vállalt feladataimat is el tudjam végezni időben. Tulajdonképpen kaptam 3 órát. Amiből még blogolásra is csippentettem 10 percet. 
Boldog gyerekeket Mikulás alkalmából! :)

____________________

Update: Nándi kért reggelit. Kérdeztem tőle, hogy mit csináljak neki, kb. 1 percig gondolkozott feszülten- vártam, hogy nutellás kenyeret kérjen -, majd elnevette magát, hogy "azt hiszem, jóllaktam már!".
Viszont a veszekedést megúsztuk. És volt még egy adag öröm is, mikor felfedezték, hogy az előszobában a mi cipőnkbe is pakolt a Mikulás.
És lemondtam a korai fejlesztőt, megyünk jövő héten. És mindenki alszik délben.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS