A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nándilélek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nándilélek. Összes bejegyzés megjelenítése

Asperger-szindróma

A 8. szülinapra kaptuk gyakorlatilag a diagnózist. Érdekes, hogy előtte nagyon nehezen bírtam ki, hogy ne írjak a gondolataimról, hogy ne foglalkozzak vele, hiszen számomra nagyon kétesélyes volt, hogy megállapítják-e vagy nem. És próbáltam elterelni a figyelmem, hogy ne éljem bele magam, nem olvastam róla, nem csináltam terveket. Most pedig nem is tudom, hogy hol fogjam meg a végét. 


Tragédia, sírni, szomorkodnivaló nincs, hiszen semmi nem változott. Tulajdonképpen örülhetek is, hiszen Nándinak mindig fura dolgai voltak, mindig voltak nehézségei dolgokkal, az utóbbi egy évben pedig gyakorlatilag kifutott a lába alól a talaj, megnyugvás az, hogy nem én, mi vagyunk az oka ennek. Ahogy egyre többet tudok meg erről a tünetegyüttesről, még veregetem is a vállamat, hogy a "szélsőségesen elfogadó szülő"-i magatartás, amit rámrakott az első szülői beszélgetésen a pszichiáter, csak a javára vált Nándinak. Egy bő hónapig szenvedtem ettől a skatulyától, hogy ez milyen felelősséget jelent, segít a gyerekeinknek, vagy kárukra válik. És az is jó érzés hogy az anyai megérzéseim nagy része helytálló. 
Hogy négy éve kerül elő újra és újra, és mindig elhajtottak a szakemberek, pedagógusok, hogy Nándi semmiképpen, mert milyen jó humora van. Még a tuti pszichológus is, aki tavasz óta foglalkozik vele. De jártunk vagy 4 pszichológusnál összesen az évek folyamán. Ősszel derült ki számomra, hogy az aspergeres gyerekeknek igenis lehet jó humoruk, főleg nyelvi, mivel szó szerint értenek dolgokat, és ez mulatságos számukra. És meg tudják tanulni az átvitt értelmeket, de a szó szerint is mindig játszik náluk. És ekkor már autizmus területén otthon levő pszichiáterhez fordultunk, aki azt mondta, hogy tuti, hogy Nándinak valami problémája van, és ha nem lennénk ilyen szélsőségesen elfogadó szülők, akkor ez már évekkel ezelőtt kiverte volna a biztosítékot. 
Hogy mennyit sóhajtoztam rajta, hogy milyen érdekes, hogy két gyerek tök profin elsajátította azt a módszert, hogy kimondjuk az érzéseinket, a harmadiknak meg egyszerűen nem megy, neki még mindig muszáj ütni. Hogy 8 év alatt nem tudta elsajátítani azt a képességet, hogy elmondja, hogy mit vár a másiktól, és ne uralkodjanak el rajta az érzelmei. 
Hogy nem egészen egészséges az, hogy a fájdalmakat ennyire tűri. 
Hogy nem egészen természetes az, hogy leválik a többi gyerektől, és egyedül játszik. A saját döntése ugyan, nem kizárják, ettől a pedagógusok nyugodtak voltak mindig, de többször éreztem, hogy mégis magányos. 
Hogy nem egészen természetes az, hogy mennyire kiborul, ha nem játszhat valami számítógéppel, és ha teheti, reggeltől estig nem hagyja abba, de még akkor is kikészül, ha a lefekvés miatt el kell tenni. 
Hogy nem elfogadható az, hogy imádott iskolába járni, most pedig minden reggel méreti a lázát, hogy hátha megbetegedett. Most már tudom, hogy egy aspergeres gyereknek kevés az iskolai szünet, mert annyira szorong. És egyre jobban szorong, ha szembesül a másságával. És már nem gyötrődök rajta, hogy helyes döntés volt-e úgy csinálni, mintha beteg lenne, és megbeszélni a doktornénivel, hogy pár napot hadd maradjon otthon. 

Sokminden a helyére került. Más szemmel nézem azt, hogy a foci alatt minden gyerek tud sorban állni, csak ő harapdálja a földön fekve valaki bokáját. Vagy hogy a rémesen egyszerű nyelvtan feladatot csak negyedikre érti meg, mert olyan kreativitást igényel, ami neki nincs - másmilyen van, és az sokkal többet ad, de az iskola nem ezt várja. Érthető a végtelen igazságérzete, és az egyszer lefektetett szabályok áthághatatlansága. Érthető, hogy ha ő azt tanulta meg, hogy a kg az kilogramm, akkor neki ha kilót mondunk, az nem lehet kg-al jelölni, mert nem tudja, hogy az mi. Hogy ha nem aprólékosan magyarázunk el egy szabályt, akkor a kiskapukat nem "rosszaságból" használja. És hogy vannak olyan szabályok, amik bizonyos körülmények között másként értelmezendők. Érthető, hogy miért is borul ki a kritikától, miért csak a tökéletes fogadható el számára. Érthető, miért csak a maga normáit fogadja el nívószintnek, miért nem a mi dicséretünket. Érthető az, hogy a korosztálya sokszor gyerekesnek tűnik mellette, hogy bizonyos dolgokban vág az esze, másban meg értetlen. Érthető, hogy több idő kell neki, hogy választ adjon kérdésekre. Érthető a különös, hullámzó válogatása az ételekben, a hangoktól való félelmei, úgy egyáltalán a félelmei, szokásai, vágyai, dührohamai, sok olyan dolog, amit eddig csak elfogadni tudtam, de érteni nem értettem, csak próbáltam szeretni, vagy változtatni rajta, mert azok is Nándi részei voltak, még ha meg is nehezítették a család életét. 

Ettől függetlenül most úgy érzem, hogy kiborítottak előttem egy 10.000 darabos puzzle-t, és valahogy ki kell rakni belőle egy képet, aminek csak a részleteit látom, egyben az egészet nem. Pár napig csak néztem a halmot, most már képes voltam megfogni két sarkot, és lerakni magam elé, próbálom összekötni őket, hogy legyen meg a keret, amit aztán kitölthetek a képpel. Elolvastam egy könyvet, sikerült elfogadni, hogy ez tény, nem tévedett a pszichiáter, hogy azok a tünetek is vannak, amiket én nem láttam. Merthogy azt gondoltam, nem minden igaz rá, ami kritérium. Tele vagyok kérdéssel és kétellyel. Újra kell gondolni a nevelési elveinket, eszközeinket, fel kell térképezni, hogy mit hogyan tudunk fejleszteni, mik a lehetőségeink, kell-e hivatalos diagnózis, bizottság, hogy hogyan tudjuk elérni azt, hogy Nándi boldog önálló életet élhessen felnőtt korában. Mert minden esélye megvan rá, hogy minden hiányzó képességet megtanuljon, és teljesen "tünetmentessé" váljon, csak ez hosszú folyamat. És nagyon kell figyelnünk rá, hogy a testvérei ne sérüljenek közben, hogy úgy bánhassunk vele másként, hogy ez ne fájjon a többinek, és az ő különlegessége se legyen korlát nekik. 

Szóval itt tartunk most. Megyünk előre a hűséges, igazságos, különleges kis Nándinkkal. 


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szipákoló

Most éppen nátha van soron. És Nánditól a falnak megyek. Nem hajlandó fújni az orrát, mert undorodik tőle. Képes 10 percen keresztül nyavalyogni meg hisztizni úgy, hogy zsebkendővel fogom az orrát, és könyörgök neki, hogy csak fújja meg. Tovább még egyszer sem bírtam, mindennek van határa.
Ez ráadásul az a fajta takony, ami jó vizes, folyós, így még orrszívóval sem tudom megszüntetni a szipákolást. Ami az idegeimre megy. Borzasztó rossz hallgatni.  Főleg, ha elképzelem... ÁÁÁÁ! Már vázoltam neki, hogy kiszívom az orrát, és utána pedig megkapja az orrszívót, és a tartalmát kiszopogathatja, ha szeretné, merthogy nagyjából ugyanarról van szó. De nem hatotta meg.
Még az is jobb lenne, ha csak simán hagyná, hogy folyjon, hiszen akkor megtörlöm ha folyik, és kész. De nem, muszáj szipogni.

De azért szeret engem a fiam. Merthogy mondtam neki sokszor, hogy ez engem nagyon zavar, mert gusztustalan, és egyáltalán. Ezzel azt értem el, hogy kiment a szobából. Mondtam neki, hogy attól, hogy kimegy, még pontosan tudom, hogy szipogni megy ki. Úgyhogy most kifogásokat is kitalál. Pl. "Ki kell mennem megnézni valamit a fürdőbe!" kimegy, hatalmas orrszívogatás, jön vissza játszani, mintha mi sem történt volna.
És én is szeretem őt, és értékelem, hogy odafigyel rám, úgyhogy ezt most már nem teszem szóvá. De azt hiszem, mindketten várjuk a takonyszezon végét...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

EQ király és kommunikáció királylány

Azt hiszem a Gyerekekre hangolva c. könyvben olvastam, hogy minél magasabb valakinek az érzelmi intelligenciája, annál több szeretetnyelvet használ.
Már amikor amikor rájöttem, hogy Nándi leginkább az ajándékozásra bukik, megállapítottam, hogy elég jól kezeli a többi szeretetnyelvet, mert alaposan megvezetett. Ráadásul profin vonta meg tőlünk az összes szeretetét, miután mi nem töltögettük őt ajándékokkal. Az elmúlt hónapokban teljesen a helyére került a gyerek, nem mondom, hogy nincsenek időnként veszekedések és sírások, de határozottan kiegyensúlyozott kisfiú lett belőle, az intézményben is kevesebb konfliktussal. És hát hihetetlen, hogy mennyire igyekszik kifejezni nekünk, hogy ő is szeret minket. Például ül a kanapén, játszogat, és kijelenti, hogy nagyon szépek vagyunk. És ügyesek is. És hogy nagyon szeret minket. Jön, simogat, megölel minden átmenet nélkül, és elhalmoz puszikkal. Nándi puszijai amúgy is nagyon különlegesek, mert nem arcra ad puszit, hanem ahol éppen eléri az embert. Most így öt évesen gyakran kapok a fenekemre puszit :) Vagy a kezemre, karomra, vállamra, hátamra, ha ülök.
Aztán ha kér valamit, már nem csak odaröffen, hogy hol van a limonádém, hanem azt mondja, hogy drága, aranyos, édes anyukám, kérek szépen limonádét. Najó, ez onnan van, hogy a sok adjál már, meg akarok, szomjas vagyok és társai után mindig mondom nekik, hogy ha akarsz valamit, inkább úgy kérd, hogy drága aranyos... stb, mert akkor tuti adok, nem halogatom. Dehát ezt mondom a többinek is, mégis, csak Nándi használja.
Ő az, aki rendszeresen napos, segít a terítésben, és ha nem arról van szó, hogy összepakolni a szobát, hanem hogy hozzon oda egy könyvet vagy zsebkendőt, 90%-ban számíthatok rá, hogy nem azt mondja, hogy éppen most fáradt el annyira, hogy muszáj leülnie. Azt mondjuk annyira nem érzékelem, hogy minőségi időt szánna ránk, de azért gyakran hűségesen kivárja az asztalnál a közös vacsorák végét, ami nekünk, felnőtteknek fontos. Azt nem számolom, amikor ő akar velünk autózni, mert azt gondolom, hogy az inkább neki kell. Viszont ezt a többit, ezt én lehet, hogy tévesen, de igenis tudatosnak érzékelem. Hogy látja, hogy ez nekünk jó, és csak azért csinálja, hogy nekünk jó legyen. Talán simán eszébe jut, hogy szeret minket, és akarja, hogy örüljünk, és azért.
Réka is csinálja ezt, de nem ilyen széleskörűen, és kicsit azért is, hogy ő töltődjön. Pl. azt csinálja, hogy jön sokatmondó mosollyal az arcán, belefészkeli magát az ölembe, hogy ugye milyen jó voltam, odaadtam a csokimat a Misinek. De ez többnyire inkább azért van, hogy megdicsérjem, megszeretgessem, nagyon ritkán fordul elő, hogy csak azért, hogy én örüljek. Misinél meg még nem veszek észre ilyen tudatos szeretet-kinyilvánításokat. Jó, mondjuk ha látványosan rossz kedvem van, akkor jönnek, és szeretgetnek, de ez meg inkább a mi példánk másolása.

Rékával viszont nagyon jól lehet tudni, hogy éppen hányadán állunk. Úgy látszik, elég hatékonyan megtanultam és alkalmazom az úgybeszélést, és mivel érzelmileg meglehetősen túlfűtött valaki vagyok, szinte mindig van valami olyan érzelmem, amit megpróbálok kifejezni, megértetni velük. Rékára pedig ragadt a példa, ráadásul nőből van, és természetesnek tartja, hogy beszélünk arról, amit érzünk. Nagyon akarja kifejezni magát. Például amikor mesélte a múltkori balhét, mondta, hogy nagyon haragudott a arra, aki elárulta a titkát. És amikor azt mondta a kislány, hogy elfelejtette, akkor úgy fogalmazott, hogy "minden más lett, és azonnal elmúlt a haragom". Másnap, mikor álcában autóztunk az iskolába, mondta, hogy "most már máshogy látom, de ebben a ruhában maradok".
Kezd leszokni arról, hogy hozzánk vágja, hogy "úgy érzem, engem senki sem szeret", helyette kiabál, hogy "nagyon mérges vagyok rád, mert lekapcsolod a villanyt!". Volt már nem egyszer, hogy utólag meg is fogalmazta, hogy "amikor azt mondom, hogy utálsz, akkor csak rossz, hogy olyant kell csinálnom, amit nem akarok." És ilyeneket mond, hogy "Mindenkit nagyon szeretek a családban, még a Nándit is, akkor is, ha azt mondom neki, hogy utálom." Elmeséli, hogy úgyanolyan rossz volt neki, mintha ő kapott volna hiányt az iskolában, pedig az xy kapott. Elmondja, hogy úgy érzi, hogy a fiúkkal többet foglalkozunk, mint vele, pedig igaziból tudja, hogy neki is kijárt ez, sőt még több, amikor ő kicsi volt, de mégis olyan érzés, és ez zavarja őt. Néha már kissé ijesztő is, hogy ilyen felnőttesen meg tudja fogalmazni az érzéseit.
Szóval szinte használati utasítást ad magához a leány, a feladat csupán annyi, hogy olyan megoldásokat keressünk, amik mindenki számára élhetőek. Mondjuk ez sem egyszerű, de legalább néhány zsákutca ki van küszöbölve.

Mit nem adnék érte, ha ezek megmaradnának a kamaszkorban is, bár ki tudja, lehet, hogy nem olyan jó, ha tudjuk, mit gondol a kamaszgyerek :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Három kívánság

Az úgy volt, hogy ma éjjel valami mágneses vihar érte el Magyarországot. Amit mi meglehetősen érzékeltünk. Egyrészt elment az internet Dunakeszi-szerte. Aztán Gergő hajnali 3-tól nem tudott aludni, ráadásul az összes gyerek átjött éjszaka, és sokat rugdostak, pedig Gergő miatt volt hely az ágyban bőven. És jó hangulatú volt a reggelünk ebből kifolyólag.

Sikerült is irgalmatlanul összeveszni a fiúknak az apjukkal, és sírva, mit sírva, zokogva indulni az óvodába. Misit azért ki lehetett ebből rángatni, de Nándi totálkár volt. Nyilván én az apjuk mellett álltam, nehezemre sem esett, mert igaza is volt. (A probléma a reggeli volt, többször szóltunk, nem ment Nándi, mikor meg már öltözni kellett, éhen akart halni, apja felajánlotta neki, hogy majd a kocsiban megeheti, de addigra már csak hiszti volt a köbön, Misi is becsatlakozott az éhenhaláshoz, aki egyébként megevett egy kiflit. És egyébként az oviban is van reggeli.) Akárhogy is, azért a szívem nagyon fájt, hogy egy sírós, rosszkedvű, mondhatni spleenes 5 évest kell otthagynom az oviban, akinek ráadásul önpusztító hajlamai vannak, ha bűnösnek érzi magát, hát bünteti is. Ha máshogy nem megy, rosszalkodik, és kivívja magának a büntetést. Szívem szerint be sem adtam volna, de egy elég fontos megbeszélésünk volt délelőttre.

Ahogy vánszorogtunk be a kocsiból az oviba, járt az agyam, mit találjak ki. Milyen ajándékkal tudnám most az én kis szívem csücskének a tudtára adni, hogy azért mi szeretjük. Nem találtam semmit a táskámban, úgyhogy egy fényes ötforintost adtam neki azzal, hogy ez egy varázspénz, azért ilyen csillogó. Ez átsegített minket a bejutáson, de már az öltözésen nem. Újabb ötlettől vezérelve elmondtam neki, hogy ezt az erdőben találtam ezt a varázspénzt, és szerintem egy boszorkány veszítette el, és egészen biztos vagyok benne, hogy teljesít három kívánságot.
- Nem is! - mondta, de azért a szemében láttam, hogy szeretne hinni nekem.
- Próbáld ki! - feleltem.
- Nem! Próbáld ki te! - lökte oda a pénzt, és nézett rám félig durcásan, félig várakozva.
öööö...öööö, na most mit találjak ki... Aki mer az nyer.
- Azt kívánom, hogy a Nándinak legyen jó a kedve!
- .... .... Nem is lett jó a kedvem! - így Nándi.
- Lehet, hogy lassabban teljesül a kívánság.
- Kívánj még egyet!
- Kívánj te! Ne pazarold el, már csak két kívánságod van! - adtam vissza az érmét.
- Kívánj nekem egy kisautót! - suttogta, és megint a kezembe nyomta a pénzt.
- Azt kívánom, hogy Nándi kapjon egy kisautót! - mondtam ki, és az arcán a reményt látva már tudtam, hogy jó felé megyünk, és meg fog érni ez az egész egy kisautót, amúgy is van otthon vészhelyzetekre egy-két 100forintos kisautó.
- .... .... Nincs is itt kisautó! - mondta csalódottan, de már látszott, hogy egyáltalán nem a reggeli balhén jár az esze, hanem a magyarázatot várja.
- Honnan tudod, hogy a varázspénz nem tudja, hogy az oviba nem szabad játékot hozni, és nem otthon van az ágyadon? Még mindig van egy kívánságod! - nyomtam a kezébe a pénzt, közben sikerült átöltöztetni, és nekiláttam Misinek. Nándi ült, ült, gondolkozott, majd erősen a kezébe szorítva az érmét halkan azt suttogta:
- Azt kívánom, hogy legyen egy játék tankom! - És ha rajtam kívül más is látta volna az arcát, biztos vagyok benne, hogy más is azonnal azon kezdett volna gondolkozni, hogy hogyan szerezzen a föld alól is egy tankot, annak ellenére, hogy komoly ellenszenvvel viseltetek a harckocsik iránt.
Mentünk a csoportba, pisilés, kézmosás, közben gyorsan vázoltam a törékeny hangulatot az óvónéninek Mikor megjött Nándi, bemutattuk a varázspénzt is, megbeszéltük, hogy úgy néz ki, teljesült az a bizonyos első kívánság Nándi jókedvével kapcsolatban, és békével el tudtam jönni.

Igaz, a tank beszerzése egy jó órát igénybevett a mai napból, de megvan. És arról is sikerült meggyőzni magam, hogy nem kilóra vettem meg a gyerek jókedvét, még ha közvetve is, hanem egy kis varázslatot vittem a hétköznapokba. Egy kis reményt, hogy nem olyan nehéz a gyerekkor, mint amilyennek néha látszik.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szégyellem magam...

...mert örülök.
Egyik reggel öltöztünk Nándival, és ott az egyik új ovistárs kisfiúról kiderült, hogy "rossz". Anyuka szerint, Nándi szerint. Harap, verekszik, nem fogad szót, kis dömper. És néztem, ahogy söpört végig a kis hároméves az öltözőn, és én megkönnyebbültem. És rögtön utána szégyelltem magam, de akkor is örültem, hogy legalább van vetélytársa Nándinak a falurossza címért. Vagy ha nem vetélytárs, akkor partner, és akkor majd tombolnak ketten, és nem marad egyedül. Mert akkor még úgy nézett ki, hogy elég jól kijönnek. Azóta nem néz ki úgy.
És Nándi is megnyugodott, másnap már nem sírt, hogy oviba kell menni. És ezt most nem fogom magamra, tudom, hogy érzékelik a feszültségeimet, de ez nem olyan volt.

Ez az ovi-iskolakezdés egyébként úgy néz ki, sokkal jobban megviseli Nándit, mint ahogy eleinte gondoltam. Tavaly együtt jártak ugye Rékával, és most az első két napon annyira jó volt, és kiegyensúlyozott, és minden remekül ment, tudtam, mi történik az oviban, mi érdekli, stb. Kijelentettem, hogy jót tesz a középsőnknek, hogy egyedül ovis.
Mostanra azért nem annyira egyszerű a helyzet. Azt hiszem, Nándi menne Réka után. Abból gondolom, hogy a fiam, aki még rajzolni is csak 3-4 percre ül le, mostanában fél órákat feladatmegoldózik folyamatosan. Elővette az elfekvő Zsákbamacska készleteket, ami kutyát sem érdekelte az elmúlt két évben, és sorban egymás után csinálja még a három csillagos feladatokat is, mondjuk a színezős, rajzolósakat gondosan átugorja. Megvonta a párhuzamot a Réka kuckójából kihallatszó házifeladatos hangok, és az emlékében élő feladatmegoldós füzetek között. 3 héttel ezelőtt biztos voltam benne, hogy Nándi még három évet lesz ovis, most megrendült ez a magabiztosságom, hogy megtehetem-e vele. Jó, hogy van még időnk eldönteni :)
Aztán minden éjjel átjön, és lábtól lefekszik. És nagyon anyás. És délután nagyon nehéz vele, de csak onnantól, hogy meghozzuk Rékát. De nem (mindig) Rékával van a konfliktusa, néha csak úgy magától kiborul. Állandóan világgá megy, és megint sokat önbüntet. Nagyon rossz. Nem is tudom, ilyenkor hogy kell reagálni, hogy ne érezze úgy, hogy ha magának árt, akkor majd jobban figyelünk rá. Széttépi pl. a kedvenc rajzát, amire nagyon büszke volt. Mert mondjuk Misi elveszi a játékát, és ő fellöki. Misi sír, és én meg jövök, hogy mi volt ez. Nándi pedig világgá megy, és tönkretesz valamit, ami az ő sajátja, aztán sír. Azért, mert bánja, hogy túlreagált, és azért, mert tönkrement, amit szeretett. Érteni értem a logikát, csak a fejébe nem tudom verni, hogy ez nem a helyes megoldás.

Hogy miért nem?
Ma este fektettem őket, már a két szélső aludt, csak ő volt még ébren. Néha megszólalt, kérdezett, én csittegtem. De kitartó volt. A legvégén megkérdezte, mit jelent, hogy jó napot. Mi az, hogy véletlen, az azt jelenti-e, hogy fájt? Mi az az elnézést?
Elmagyaráztam. Sokféleképpen. Példákkal is a saját életünkből, hiszen naponta többször használjuk a fenti szavakat. Ő is. De vajon azt értette-e amit én akartam neki mondani? Mindenesetre valamit fogott belőle, mert nem kérdezett tovább, hanem egy perc múlva aludt. Majd kiderül, mit...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Amiről Nándi álmodik

"Arról álmodok, hogy megnövök, és felnőtt leszek, és sokan fognak szeretni. És lesz sok állatom kint. Krisz Hábrinak (az átlagember - a szerk.) van Boowája is. Vagyis Kolalája is. Olyan nagy sárga állat, csak nem egészen olyan, és állat-akváriumban tartja. Van bajusza is."



Abban biztos vagyok, hogy nem lesz átlagember. És abban is, hogy sokan fogják szeretni :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Harcok

Én nem mondom rájuk, hogy rosszak. (Előbb mondom rájuk, hogy hülye vagy, ami nem jó, de azt legalább biztosan tudják, hogy nem hülyék, ennek a szónak nincs nálunk ereje.)  Csak arra mondom, hogy butaság, rossz dolog, amit csinálnak. Tudom, hogy az óvónénik sem mondják. Anyukám néha, de ritkán találkoznak, nem meghatározó szerintem. Ők mégis egymásra mondják, hogy rossz vagy, hogy ez vagy az rossz gyerek. Általában. Van legrosszabb gyerek az oviban, most már az osztályban is. Meg kell keresni, hogy ki van alul. Talán csak azért, hogy biztos legyen, hogy nem ő az. De mi van olyankor, ha mégis alulra kerül?

Nándi csoportjából elmentek az "eleven" gyerekek. Akiknek nem örültek a szülők, ha barátkoztak velük a gyerekeik. Nem maradtak magukra, játszottak velük néha, az enyémek is, de mégis, ők voltak a rosszak. Akiknek a tetteit szörnyülködve lehetett mesélni ovi után. (Megjegyzem, a régi óvodánkban jó gyereknek számítottak volna ugyanezzel a viselkedéssel) A lényeg ebből, hogy megürült a poszt. Lehet, hogy ez csak az én parám - bár nagyon úgy tűnik, Nándié is -, de most nekem úgy tűnik, esélyes rá, hogy a kis középsőnk elnyerje.

Nándi nem rossz gyerek. Aki ilyent mond rá, nem ismeri. Nem egyszerű eset, mert egészen máshogy gondolkozik, mint a legtöbb ember és embergyerek. Nem tudom beskatulyázni, pedig jó skatulyázó vagyok, még ha könnyű is nálam dobozból másik dobozba átkerülni. Egyik ismerősöm azt mondta, vizsgáltassam ki Asperger szindrómára, mert sok hasonlóságot vél felfedezni az ő aspergeres kisfia és Nándi közöt. Én a tagadás fázisában vagyok, bár  már hajlok rá, hogy megkérjem az óvodapszichológust és az óvó nénit, hogy nézzenek rá ilyen szemmel. Egyenlőre inkább horoszkóp-jellegű összefüggéseket látok laikusként - ha akarom tünet, ha akarom nem.
No, mindegy, a lényeg, hogy nem rossz gyerek. Határozottan jó gyerek, csak egyszerűen máshogy teremt kapcsolatot, és máshogy reagál. Persze kifejezni sem mindig úgy fejezi ki magát, ahogy mások. És hát amíg nem érti meg, hogy mi miért van, bizony felülbírál, és a kíváncsiság kielégítés/büntetés arányát mérlegelve dönt, hogy megéri-e. Szóval gyakran nem lehet beszélni a kőfejével. Hihetetlen logikus, kitartó, okos. Csak éppen nehezen meggyőzhető arról, hogy rosszul gondolja, és még nehezebb meggyőzni arról, hogy beszéljen róla, mi van abban a bizonyos kőfejben.  Csak hogy megérthessem, mit akar, mielőtt megtiltom. Mert ha értem, hogy a magas sziklán lát valami bogarat, amit meg akar nézni, valószínű, hogy nem elrángatom, hogy nem mászhatsz fel, hanem felemelem.

Meglesz ezeknek a tulajdonságoknak a nagy haszna majd nagyobb korában, de most, a gyerekek között így, pontosan ez a kombináció úgy néz ki, nem az igazi.
Mert ha ő játszani akar valakikkel, és ők nem fogadják be, akkor szerinte azok nem jó fejek, és teljesen jogos, ha szétrúgja a várukat. Nem csak egyszer, hanem minden alkalommal, mikor eszébe jut, hogy ezek a szemetek nem fogadták be. Mondjuk egy hónap múlva is. És ha valakihez nagy hirtelen, örömében ordítva odarohan, az pedig félelmében kiteszi a kezét, hogy távol tartsa, akkor az megérdemel egy kokit simán. És akkor azokról az esetekről, amikor halálra szeretget valakit, vagy majdnem megharap, de mégsem, mert megtanult uralkodni magán, nem is szóltam. Mármint arról, hogy ezek a gyerekek, akik ezeken átesnek, mennyire tartanak néha Nánditól (főleg, ha korábban már Nándi-féle jogosnak ítélt büntetésen is átestek). Aztán vannak azok az esetek, mikor nem szól, csak üt, mert valaki pont azzal a játékkal kezdett el játszani, amit ő pár perce tett le, de szándékozott visszatérni hozzá. Most hirtelen ennyi jutott eszembe.

Az esetek nagy részében semmi probléma nem lenne, ha a testbeszéd helyett (vagy legalább mellett) a verbális kommunikációs csatornát is használná. Ahogy mondani szoktam neki, nem csak azért van a szánk, hogy együnk vele, hanem hogy elmondjuk, mit akarunk. Rékánál valamennyire működik, máskor egyszerre üt és mondja, de ez is valami. Misi is már teli torokból ordítja, hogy "Nadon méééges vagyok ááád!" Nándival egyszerűen nem tudok előrelépni semmivel. Néha egyébként fontolgatom, hogy fogom magam, és kipróbáljuk egy napig, hogy nem szólok, ha nem tetszik valami, hanem büntetek rögtön. Lássák már, mit csinálnak. :) Persze nem használna...

Visszatérve, én szeretem ilyennek, mert tudom, hogy jó gyerek, és általában meg is értem a kis dolgait, még ha dühöng is. Az fáj, hogy nem tudok rajta segíteni. Az fáj, hogy azt mondja magára, hogy rossz vagyok. Hogy sírva mondja, hogy elrontottam, nem akartam bántani, olyan buta vagyok. A szívem szakad meg tőle. És rossz, hogy azért sír reggel, hogy nem akar oviba menni, mert szeretne ott lenni, de fél, hogy nem tud majd jól viselkedni. Nem akar harcolni, de kell neki. Tudja, hogy nem szabad, és egyszerűen mégis megtörténik vele. És szeretné, ha nem kerülne bele ezekbe a helyzetekbe, amiket pontosan tudja, hogy így fog majd megoldani. Nem akar rossz gyerek lenni, mert ő belül nagyon jó. Csak nem tudja megmutatni. Tavasszal elég volt neki, hogy szóltam az óvó néninek, hogy figyeljen rá, hogy ne kelljen harcolnia az xy-nal, most nem volt szabad szólnom. Azért fogok majd, csak legyen olyan alkalom, mikor nincs ott Nándi.
Most kapott a betegségnek köszönhetően egy hét haladékot. Talán jó is, hogy a beszoktatós időszakban nincs ott. Talán tisztább lesz a lapja jövő héten hétfőn. Talán addig mégis előkerül a kulcs ahhoz az ajtóhoz, ami a kommunikációs csatornákat nyitja.
Hátha.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS