Elöljáróban: nem vagyok vékony, nem vagyok csinos. Szép az igen, ezt sokszor hallom itthon. Nem járok fodrászhoz, ha mégis, könyörögve kérem, hogy úgy vágja le a hajam, hogy ne látsszon rajta, ha sokáig nem jutok el újra. Nem érdekel különösebben, hogy milyen ruha van rajtam, lényeg, hogy ne fázzak és ne legyek toprongyos. Itthon csak ne fázzak, jó a toprongy is.
Szóval ilyen vagyok. De egy dolgot szeretek ezekben a külsőségekben, szép melltartókra mindig vágytam. Bugyik nem, csak a felső. Mikor Rékát vártam, eltettem megboldogult lánykorom 70B-s példányait, és aztán mindig sóvárogva néztem őket, hátha egyszer újra jók lesznek. Nem lettek. A B még csakcsak, szabástól függően, de a 70... És szép és jó melltartót csak aranyáron. Maradt a praktikus, meg hát amúgy is, vagy terhes voltam, vagy szoptattam 7 éven át.
Aztán egyszer, tavaly tavasszal bementem egy turkálóba, ahol akkor borították ki a gyakorlatilag sosem hordott, márkás példányokat. 3500 volt egy kiló. Egy halommal vettem annyiért, amennyiért egyet sem kaptam volna újonnan. Lett fekete, fehér, piros, rózsaszín, hímzett, tarka, egyszerű, csicsás, minden amit csak szerettem volna, még több is. Nem is tudtam mindet hordani, mert volt, ami nem lett tökéletes, de majd fogyok, jó lesz, aaaaannyira szééép! Majdnem poszt is született belőle, úgy feldobódtam. (Meg azért is akartam leírni, hogy megörökítsem, Réka velem volt, és azzal szórakozott, hogy a 120 H-s melltartónak keresett gyerekeket, amik ugyanúgy néztek ki, és azokkal szerepjátszott... )
Amikor a negyedik érkezése hírére elkezdtem kapni innen-onnan a babás dolgokat, a legnagyobb sokként a tesómtól kapott szoptatós melltartók értek. Erről teljesen elfelejtkeztem. Ott ültem, kezemben a marék csudapraktikus pamut fehérneművel, és rossz volt rájuk nézni. Amikor Rékával megvettem az elsőt annak idején, még örültem is neki, milyen kényelmes, milyen praktikus, de hét év alatt azért elmúlt ennek a varázsa.
Aztán leszámolást tartottam a fehérneműs fiókomban, mivel alig fért el benne a sok cucc. Kilakoltattam - szentül megígérve, hogy visszatérhetnek majd - azokat, amikhez legalább a júliusi súlyom kell majd. Vagy kevesebb.
Végül tegnap kénytelen voltam letenni az utolsó kedves darabot is a tavaly szerzettekből - mit letenni, úgy vakartam le magamról sűrű fogadkozással, ahogy hazaértem délben a suliból, és vágtam a sarokba, hogy ezt többet soha nem veszem fel -, és előkaparni a többit. A régieket és kapottakat. Úgyhogy most sóhajtozok, és tökéletesen illik a hangulatomhoz ez az idő. Biztos lehet venni gyönyörű színes és tiritarka szoptatós meg kismama melltartókat, de valószínűleg inkább ablakot cserélünk, arra költjük a pénzt. Aztán meg úgyis megvárnak fiókban a rózsaszínek és pirosak és tarkák, csillogósak és egyszerűek. Lesz még rá időm bőven hordani azokat is.
Külsőségek
Nyafogós
Sokat mondom magamnak mostanában, hogy meg kell élni a rosszat is, nem csak a jót. Igen, fel kell fedezni benne a jót, de főleg alávetni magunkat annak, hogy "legyen meg a Te akaratod". Egyre inkább úgy érzem - vagy úgy élem meg -, hogy nem olyan nagy baj az, ha nehezebben megy az előbbi, ha ott van az utóbbiba vetett remény, hogy rossz dolog nem történhet velem, csak olyan, ami majd a javamra válik. Még ha nem is azonnal találom meg azt a jót.
Kis korkülönbség
Van egy nagy hátránya a kis korkülönbségnek a magasabb gyerekszámmal kombinálva. Az, hogy szinte nullára redukálódik az az időszak, amikor nincs olyan gyerek, aki nem úgy kezdi a játékot, hogy a házban fellelhető ÖSSZES játékos dobozt kiborítja a földre, majd két meglelt kinccsel átmegy a másik szobába, mert ott még van hely játszani is. Természetesen a példáját az összes többi is követi.
Nemalvós
Megint kezdődik. Hulla fáradt vagyok, és nem tudok aludni. Most már harmadik hónapja szedek szorongásoldót, rövidebb kihagyásokkal, hogy tudjak aludni. Úgy néz ki, megszokhatta a szervezetem. El is alszom, és 5-10 perc után felébredek. Persze csak saccolom, de kb. Mindig valami teljesen valószerű álom, többnyire rossz, amire azt hiszem valóság, még nem is aludtam el, és valahol abba torkollik, hogy felkelek, és akkor veszem észre, hogy eddig aludtam, csak most már tényleg ébren vagyok. És jön a forgolódás. És próbálom álomba olvasni magam, összefolynak a betűk, csak az alvás öntudatlansága nem jön. Lehet, megint meg kellene próbálkoznom Dosztojevszkijjel. A főiskolai évek alatt sokat segített A kamasz c. műve. Soha nem értem a végére, de vitathatatlanul jól van megírva, két-három hét kihagyás után is mindig tökéletesen visszazökkentem a világába, minden részletre emlékeztem, és 2-3 újabb oldal után már aludtam is. :)
Próbálok aludni, és nem megy. Jönnek a mindennapi gondok, a félelmek, rémképek, feladatok, és piszkálnak, és van, hogy felkelek, és megpróbálom azonnal megoldani, hátha békénhagy, de mindig van új.
Összejöttek a dolgok. Többnyire nem olyanok, amikről tudok itt írni, átgondolni. És sok embernek sokkal komolyabb problémái vannak, amivel meg kell birkóznia, de úgy néz ki, én, ezzel a hülye lelkemmel még ehhez is kevés vagyok. Még úgy is, hogy tudok hálát adni, hogy nincs komolyabb.
Nándit például majdnem belefojtotta ma a pancsoló medencébe egy kisfiú. Három felnőtt állt tőlük két méterre, nem vettek észre semmit. Nándi jött, hogy nagyon rossz neki, hányingere van, mert lenyomta a nagyfiú a víz alá, és nem kapott levegőt. Végig a nyitott ablak másik oldalán voltam, végig füleltem, hogy hallok-e veszekedés, konfliktus hangot, nem volt gond. Mikor hallottam az első "Anya" hívást, mentem, az ajtóban találkoztunk. És mondom, ott voltak kint felnőttek mellettük. És 15 cm víz volt a medencében. És mégis lelkiismeretfurdalásom van.
Egy barátom nagybátyja ma meghalt. Nem kellett volna neki, ha jobban figyelnek rá, így a családnak nagyon nehéz most.
Gergő munkahelyén bizonytalanság van pár dologban, ami engem visel meg, mert máshogy intézném, mint ahogy ő. De ez nem az én munkahelyem, nem én töltöm ott a napjaim nagy részét, és eddig még mindig jól döntött. Most sem lehet másként. Csak néha nehéz bízni. De legalább ma kiderült, hogy az iPhone-t nem kell kifizetni. Ez nagy könnyebbség, bár a szivárvány után én már biztos voltam benne, de Gergőt sem nyomasztja, és ez jó.
A húgom nincs jól. Anyukám sincs jól. Nem tudok nekik segíteni. Messze vagyunk. Még szavaim sincsenek, hogy könnyebbé tegyem nekik ezeket a nehéz heteket, hónapokat. Valószínű éveket.
És nem tudom, hogy Nándi miért kel éjszaka, miért vannak rémálmai, hogy Misi lábát még más gyógytornászoknak is megmutassam, vagy bízzak ebben az egyben, aki látta, hogy Réka iskolától való szorongását (köszi Dorka, kedves volt tőled, hogy ráijesztettél) hogyan tudnám jól kezelni, oldani. Gondolom a saját feszültségeim nem segítenek ezekben túl sokat.
És bajom van magammal, sok-sok bajom, vívódok a lagymatag hitem, hiteltelen életem, rendetlenségem és a többi miatt. Valahol el kellene kezdenem rendbe jönni magammal, de ilyenkor éjjel borúlátóbb vagyok. És nem tudom, melyik visz előre: a napközbeni optimizmusom, vagy ilyenkor, a csendben hallom meg a lelkiismeretemet, ami figyelmeztet, hogy nem igazán a nekem kijelölt keskeny úton haladok, hanem a széles könnyűn.
És ma volt a nagycsaládos rendezvény, és azon agyalok, hogy mennyire voltam normális, és vajon túlpörögtem-e, és szégyellem magam, nem is igazán tudom miért. Mikor eljöttem még jó volt. Csak néha úgy érzem, annyira elszoktam a felnőtt társaságtól, hogy nem vagyok benne biztos, hogy helyesen viselkedek-e. És nincs senki, aki megmondaná. Mert nem vagyunk annyira jóban, nem ismerjük annyira egymást.
Most ezek, holnap egy-kettő változik majd, csak hogy legyen valami változatosság. Jó lenne letenni. Mert egyrészt nem kell több problémát csinálni, mint ami van. Másrészt az aggódással és agyalással nem fogok tudni egyikben sem előrelépni. Harmadrészt nem igazán rajtam múlnak a dolgok.
A nagy meleg miatt szoktam várni az őszt, mert elég volt belőle. Most azért várom, mert jónéhány dolog muszáj, hogy rendeződjön. Kicsit "ide lőjetek" érzés, de kapaszkodok bele, hogy októberben majd más problémák jönnek.
Itt van, mindjárt két óra... 6kor kelünk, szuper lesz.
Nem tudok a kedvére tenni...
Azt értem, amikor almát kér. És a számtalan verzió - alma héjával, csutkával/alma héja nélkül csutkával/alma héjával csutka nélkül/ alma héja nélkül csutkával, de szára legyen rajta(Réka, mondanom sem kell)/ alma héja és csutka nélkül, darabolva - már meg is tanultam, hogy Misinek csak a héját kell leszedni.
De az azért fárasztó, mikor nagy nehezen megtanulom a rokkantosított memóriámmal, hogy héjatlan alma, és a "keeejek ammat" után elkezdem hámozni, és elkezd zokogni a lábamnál, hogy "Anya neeeeeeddeee e eeeejeeet", de még ezt is megértem, és odaadom neki úgy, hogy hiányzik 5 cm-nyi csík, visszaadja, és persze profi vagyok és rájövök, hogy mossam meg, megmosom, visszaadom, megnézi, majd nyújtja felém, hogy "eeeedeee e eeejeeet"
Nembaj, visszasírom én még ezeket az időket!
(És igen, hajlandó vagyok ezekre, mert örülök, hogy eszik a gyümölcsöt, és őszintén szólva nagyon örülök, hogy nem eszik a héját ilyenkor tél végén, mert nem szeretek belegondolni, hogy mivel vannak kezelve, hogy még ilyenkor is szépek... Én ilyenkor már nem is tudom megenni az almát. Nyáron meg ősszel nem is kellett hámoznom, csutkáznom).
kisbabák
Jönnek hétvégére a tesómék a féléves Péterkével. Összeraktuk a járókát, hogy legyen hol aludnia a kicsinek.
Mindhárom gyerekem kisbabát játszik. Nem hiszem, hogy az utóbbi hónapban találhattak volna-e egy olyan napot, amelyiken kevésbé örülök a járókából kidobott és sírva visszanyafogott játékoknak, mint a mai.
És van valami bizarr abban, ahogy Misi azt mondja, eö-eggi (Réka szerint ugyanis ez a kisbabanyelv, mert Nándi annak idején ezt mondta)
Fegyelem, önfegyelem
Általában bajban vagyok azzal, hogy az én gyerekeim tudnak-e viselkedni, vagy nem. Gyakran nem fogadnak szót olyan helyzetekben, amikor kellene, máskor viszont működik a dolog. Gyakran gondolkozom rajta, hogy én vagyok-e gyenge kezű, vagy ezt lehet kihozni ebből a három gyerekből, és nem jutok dűlőre. Néha egészen különösen kezelik ezt a viselkedés dolgot, ami határozottan el tud bizonytalanítani. Réka pl. pontosan tudja, hogy mik a veszélyes pontok, Nándi pedig bünteti magát. Misiről még nem szól a fáma, mert ő keményen dackorszakos, és ott tartunk, hogy okkal-ok nélkül leveti magát a földre és krokodilkönnyekkel zokog. Majd elmúlik.
Például a múlt héten el kellett mennünk ajándékot venni a születésnapra, amire hivatalosak voltunk. Sajnos elfelejtettem délelőtt elintézni, így Rékával és Nándival indultunk neki. Beültünk az autóba, és már éppen az Auchanba vettem volna az irányt, mikor Réka elkezdett sírni. Hogy semmiképpen nem mehetünk játékboltba, mert ő akkor meg fog látni valamit a lányos játékok között, amit nagyon szeretne majd megvenni, és hisztizni fog. Úgyhogy egyéb boltokba mentünk el, ahol kint meg tudtak várni a parkolóban a kocsiban, mert pár percre elég volt bemenni körülnézni, választani. Nem ez az első eset, gyakran fordul elő. Az is nagyon gyakran megesik, hogy ha valamin kiborulás van, mikor már túl van az első meneten, akkor mondja, hogy anya, legközelebb ne engedd meg ezt vagy azt, vagy ne csináljuk így, vagy ne adjál. És szól is, hogy ezt ne csináljuk, mert megint hisztizni fogok.
Segítséget kér az önfegyelemhez. Talán ez jó. Máskor meg félek, hogy agyonkorlátozom a gyerekem. Mittomén.
Nándi meg bünteti magát. Legalábbis mostanában ez az érzésem. Amúgy sincs rendben mostanában a kis lelke, átjön aludni éjjel gyürögető nélkül (!), egyszer csak hallom a kis dobogó talpacskákat, és bevágódik mellém a takaró alá. Egyik éjszaka be is pisilt, amire nagyon régen volt utoljára példa. De erről majd máskor írok, remélem.
Amiről most akarok írni, hogy ilyeneket csinál, hogy mikor valami rossz fát tesz a tűzre, és megszidom, akkor pl. elkezd sírni, hogy neki nem kell semmilyen játék, odaadja őket egy másik gyereknek. Vagy elkezdi verni a saját fejét. Vagy fenekeli magát. Dobálja, megpróbálja összetörni az autóját, vagy amivel éppen játszik, vagy szokott játszani. Ha valami - bármi - frusztrálja játék közben, szétrombolja a várat, a sínt, az autópályát. És sír. Nem tudom, ennek mi lehet az oka. Nagyobb büntetést vár? Nándin nem tudok kiigazodni. Néha az használ, ha nem veszem komolyan a "rosszaságát", mert csak szeretgetésre van szüksége. És akkor lenyugszik, megint mosolygós lesz. Máskor meg a bünti kell neki, a fenekére csapok, és megnyugszik egy kis sírás után, már szalad, kacag. (Elég ritkán kap mostanában, most meg sem tudom mondani, utoljára mikor) Az esetek 50 százalékában nem találom el, hogy ő mit tart helyes büntetésnek. Őrület. És ráadásul provokálja: pl. vigyorogva veri Misi fejét, és közben néz engem, mindezt a Misitől elvett játékkal, ami miatt már rászóltam vagy kétszer, hogy adja vissza.
Jött azzal is mostanában, hogy ő rossz gyerek. Én elég keményen igyekszem, hogy sose hívjam őket rossznak. Azt szoktam mondani, hogy rosszat tettek, vagy butaságot csináltak, de ők jó gyerekek alapvetően. Csak néha nehéz jónak lenni, szótfogadni. Azért kicsúszik egy-egy hülyevagyfiam/lányom, meg normálisvagyte, de tényleg nem ez a többség. Még amikor ők mondják valakire, hogy rossz, akkor is próbálom őket lebeszélni róla.
Ehh, nem értem én ezeket a dolgokat. Lesz ez még rosszabb, tudom ám... nem várom...
Betiltanám...
...azokat a blogokat, amik úgy közölnek recepteket, mintha azok jól kipróbáltak lennének, és már 100szor csinálták volna őket. Illetve akik úgy közlik az eredeti - nemjó - recepteket, hogy nem közlik hozzá a saját módosításaikat. Illetve azokat is, akik hasra megcsinálják, utána megsaccolják a mennyiségeket. A recepteskönyvektől már hozzá vagyok ehhez szokva, azért keresek blogokat. De már ez is felhígult :(
Kellene egy blogkommandó, és akit rajtakapunk, meg kellene csinálniuk azt, amit leírtak. És meg is kéne enniük.
Dühöngök. Az egyik ajándéknak szánt édességet másodszor rontom el, de már nem olyan vészes, mert az egyik összetevőt MEGKETTŐZTEM!!! De így még mindig nem az igazi. FENÉBE!
Nemjó
Ma próbáltam otthagyni Misit. A következménye, hogy fél óra alatt háromszor bepisilt, és pelenkát adtak rá végül a felhatalmazásommal. És végigsírta a fél órát. Holnap hosszabban próbálkozunk. Előre utálom. De akar menni, és érti, hogy holnap is ott fog maradni, nélkülem. Csak biztos nehéz neki is.
De mindenkinek szüksége van arra, hogy normális legyek. Máshogy nem tudom, hogy tudnánk megoldani, egyre leharcoltabb vagyok, egy hónapja egyik betegségből a másikba esek, és lassan nem tudok aludni a fáradtságtól, nincs kedvem semmihez, régebben legalább örömmel főztem, most az is egyre inkább kötelesség. A derekamon van egy fájós anyajegy, azzal sem jutok el hetek óta a bőrgyógyászatra, és a hátam is fáj megint egy ideje, pihenni kéne.
Az otthonsegítős alapítvány nem válaszolt, talán csak azért, mert a nyári szabadságolások közepén írtam, a nagycsaládos egyesületbe belépéshez szükséges további infókat is nemrég kaptam meg, pedig júliusban postáztuk a belépési nyilatkozatot... Mindegy, nehéz nekem úgyis segítséget kérni, nagyon nehéz, nem veszem rá magam újra. Nekifutunk ennek a bölcsinek, aztán ha nem megy, akkor marad a bizalom. Mert nagyobb terhet úgysem kapok, mint amit elbírok. De egyenlőre úgy gondolom, hogy még nem tettem meg mindent.
Mondatok, amiket ha meghallok, azonnal fáradtság lesz úrrá rajtam...
A lista a teljesség igénye nélkül készült, egy órás, apjuk hazaérkezése előtti gyűjtőmunkát figyelembe véve:
- Világgá megyek!
- Megmondalak anyának!
- Borítsuk ki!
- Utállak Nándi/Réka/Misi/Anya/Apa!
- De én nem szeretem a ... (aktuálisan minden rendelkezésre álló étel neve tetszőlegesen behelyettesítendő)
- Kéééész vagyooook! .... (odaérek) De még nem törölheted ki!
- Miattad sírok!
- Miattad van rossz kedvem!
- Nem kaphatsz a ... (bármiből, amit éppen adtam nekik közösbe)
- Nem játszhatsz a ... (bármivel, amit a másik éppen akar)
- De nekem az kell!
- Anya! Hozd le/vidd fel a sok autómat/playmobilokat/holmijaimat!
- Felnőtt nélkül nem tudok felmenni/lemenni/pisilni/kakilni/nézni magam elé!
- De melegem van!
- Nem hagy békén a Réka/Nándi/Misi!
- Elvette a ... -met!
- Ez a cumi rágott!
- Bocsi anya, véletlen volt!
- Bocsi anya, elfelejtettem, hogy nem szabad!
- Aja! Aja! Aja! kmmákmm ettekm kákká! Aja! kmmákmm ettekm kákká! Aja! kmmákmm ettekm kákká! ááááeeeááááeeeeááááeeeáááá
(Ki lehet egészíteni kommentben a sajátokkal :) )
Folytatódnak a folyó dolgok
Ha már tegnap elkezdtem, muszáj tudósítanom a FOLYtatásról. Itt a dél, és még csak 3 öltözésen vagyunk túl. Ez pozitívum a tegnaphoz képest.
Viszont.
Reggel Misi belekakilt a bilibe. Egy rendes, emberes adagot. Boldog voltam. Mindenki boldog volt. De tényleg legjobban én, megúsztam egy kakiból kivakarást, ruhából kimosást, átöltözést, stb.
10 perc múlva viszont Misi úgy döntött, hogy tölt magának teát. Miről engem nem kérdezett meg. És egy liter - szerencsére cukor nélküli - teát locsolt szét magán és a szőnyegen... Így az öltözést nem úsztam meg. Gergő felhívta rá a figyelmet, hogy sokkal jobban jártam, mintha fordítva történt volna - ti. a teát öntötte volna a bilibe, és a szőnyegre kakilt volna. Ebből a szemszögből figyeltem innentől fogva a nap további eseményeit.
Bőszen pisiltettem tovább, mígnem olyan fél10-10 tájban sikerült mégis összetojnia magát. Szerintem direkt. Nem hiszem, hogy volt neki a reggeli adagból ítélve, direkt gyártotta erre a célra. Szóval nem úsztam meg. Innentől fogva - ez volt a 3. öltözésünk ma - egészen fél12-ig sikerült megúsznunk az öltözést, ez rekord. Ezt ellensúlyozandó viszont megszerezte a tálkába kitöltött fasírtból kisült zsírt és vakarékot, amit a holnapi húsleves alá szántam. Ezzel elérte, hogy ha deréktól lefelé nem is, de onnan felfelé át kellett öltöztetni. És kimosdatni.
Jól a fejembe kell vésni, hogy a gyerek ezennel feléri annyira a konyhapultot, hogy a széléről biztonsággal megszerzi a dolgokat. Ez mai tudomány.
Elismeréssel tartozom azonban irányában: rendes gyerek, mert nem a padlón locsolta széjjel, ahogy megszerezte, hanem szépen odavitte az asztalhoz, és ott töltögette a(z üres) kompótosedénybe és vissza. Meg az asztalra és magára.
És elismeréssel tartozom magamnak is, mert nem borultam ki.
Vezetek
Torna
Csuda egy lelkizős napom van, így nem megyek bele egy csomó témába megint, hanem inkább írok a tornáról.
Szóval az van, hogy megyünk, hősiesen. Ez az én részemről hősiesség. Minden alkalommal megfogadom ugyanis, hogy nem, nem fogunk többet menni, nagyon komolyan gondolkoztam rajta, hogy nem kellene-e esetleg egy évvel később kezdeni ezt az egészet.
Nem azért, mert a gyerekeket hajtják, vagy kicsik hozzá, vagy ne élveznék. Nagyon élvezik, és nagyon szívesen mennek, bár nem igazán derül ki, hogy mit csinálnak. Nándi szerint mondókáznak. Réka szerint csinálnak spiccet és pipát. (külön csoportban vannak, csak ugyanabban a teremben) És ma sikerült a hídcsináláskor felemelni a fejét. Ja, és mindketten mondták ma, hogy szaladgáltak. De nem hiszem, hogy 50 perc ennyire lenne elég!!! Mindegy, szóval nem miattuk.
Én viszont teljesen kikészülök kedden és csütörtökön, és keresem az indokot, hogy blicceljük el az edzéseket. Az, hogy lefektessem őket délben csak a szokásos hajcihővel jár, viszont semmiképpen nem tekinthetek el tőle. Fél 6-tól van a torna, negyed 8 körül szoktunk hazaérni.
Általában már az is gondot okoz, hogy felöltöztessem őket alvás után, és beüljünk a kocsiba. A parkolást már megoldottam, igaz fizetek 600ft-ot egy hónapra, de ez megéri, hogy tuti legyen helyem, és ne féljek, hogy összetöröm a kocsit, mert valami barom rámáll. (Vagy: ma jöttek a közterületesek büntetni)
Az igazi rossz azonban ez után következik, kb. 40 másik gyerek és anyuka társaságában egy fülledt, levegőtlen folyosón kell átöltöztetni a két higanyt, miközben a harmadik, a legkisebb kis higanycsepp hol fél a rámosolygó idegenektől, és az ölembe akar mászni, hol valami hülyeséget talál ki a középsővel. Vagy múlt héten pl. Réka a kulcsot dobálta el neki, és röhögött rajta, hogy visszahozza. Közben mindenki sír, kiabál, vinnyog, nyivákol és beszélget. Úgy értem, a többi 80 ember. És nekem van egy kisebb tömegiszonyom. És a gyerekzsivalyból mostanában elég a sajátoméké. Ezek után a gyerekeknek sorba kell állni, és megvárni Jutka nénit. Szülők szigorúan a bal oldalon, kicsik a 3 cicás képnél, nagyok az 1 cicás képnél. És itt már jönnek a konfliktusok, Réka neveli Nándit, Nándi a helyét keresi a gyerekek között, nem mindig jól, vannak konfliktusok, és vannak teljesítményorientált szupergyerekek anyukái. Nem szeretem. Mindeközben Misi mindent utál, és nagyon szeretne máshol lenni. Én is. Ott is hagyom őket, amíg felszaladok a társalgóba Misivel, és befizetem a részvételi díjat. Majd vissza, és a kezükbe nyomom a bizonylatot - el ne veszítsd - , hogy legyen majd mire nyomni a pecsétet.
Végre megjön Jutka néni, és szabadulok. Lehet, hogy még párszor elpróbálják azt, hogy kell lemenni a tornaterembe, de ehhez már nem asszisztálok. Következik egy órás csellengés a rendkívül lepukkant atlétikai központban, némi lebeszélése Misinek, hogy hagyja békén az atlétákat - az embereket persze, nem trikókat, valamint kandeláberek megtekintése. Némi hangos üvöltözés a folyosókon, mert visszhangzik, továbba udvari betontömbök és aknafedelek megmászása. Utána pedig várakozás, hogy mikor jönnek, Misi kordában tartása, és falhoz simulás, mikor megjönnek, kivadászás a tömegből, közben Misi óvása, hogy ne tapossák le a további vadászó szülők. Ha szerencsém van, ideér Gergő, sé segít öltöztetni, ami ebben az esetben sétagalopp, egyébként pedig nagyon rossz, hiszen mindenki fáradt. A további 80 ember is.
De Réka nagyon szeret menni. Ma kicsit könnyebb is volt a dolgom. Mondtam nekik, hogy nem fogunk járni, ha nem segítenek szótfogadással és egy kis egyedül öltözéssel. Én nem vagyok annak a híve, hogy ott állok a gyerek felett, és nógatom, és lerohadna a kezem, ha segítenék ráadni a cipőt. Gyorsabban végzünk, ha segítek. Csak közben ne rohangáljanak el, és segítsenek ők is öltözni, meg összeszedni a holmit. Réka annyira szeretne járni, hogy segít. Ma működött, ezért megyünk kedden is.
De nem veszek bérletet. Akármikor abbahagyhatjuk...
Ötleteket várok...
Tényleg megköszönném.
Réka örömmel konstatálja, hogy szabad az autós szőnyeg, és játszani kezd. Megjelenik Nándi az autóival, és vitába keverednek. Nem tudnak együtt játszani rajta, már pokollal és veréssel fenyegetőznek. Némi békítési ötletek felvetése után megmonndom nekik, elteszem az autós szőnyeget, ha nem tudnak megegyezni. Réka azt mondja, ha kirázom a csíkos szőnyeget, az jó lesz neki.
Kirázom. Nándi már nem akarja az autós szőnyeget, a csíkosat akarja. Újabb vita indul.
Nem helyes, de elegem lesz, és Nándit elzavarom, hogy menjen fel és feküdjön le aludni, ha ilyen hisztis. Erre Nándi Misi ellen fordul, Misi Rékán vezeti le, és Réka persze visszaadja.
Egyszerűen nincsenek ötleteim. Sőt, egy sincs. Csak nagyon fáradt vagyok, pedig még csak fél9... Hol van az este fél9, amikorra csend lesz????
Piknik
Egy idő óta Réka és Nándi kedvenc játéka a piknikezés. Olyant is szoktak, hogy Misi a piknik-evő szörny, és ha a közelükbe megy, mindent össze kell pakolni, és villámgyorsan elrohanni előle. Misi is élvezi. Aztán a kertben is szoktak piknikezni. Eleinte beérték a játék-ennivalókkal, aztán igazit kértek.
A dolog mostanra fejlődött ki annyira, hogy valóban piknikezni akarjanak menni. Megbeszéltük, hogy megyünk, összekészülődtünk, pléd, ennivaló, innivaló, természetesen kosárban. Réka hozta.
Már akkor gyanút kellett volna fognom, mikor a második szomszéd előtt a kavicsos úton le akart telepedni, hogy piknikezzünk. És a harmadik előtt. És a negyedik előtt. Aztán a sarkon. Aztán ahogy a patakpartra értünk. Meg kellett volna állnunk, de ott volt Nándi is, meg Misi is, akik szeretnek sétálni, és akartak menni. Legalábbis Nándi biztos. Legkésőbb akkor kellett volna vésztervet csinálnom, mikor Réka kezembe nyomta a kosarat, amit két napja nem engedett el. Pedig nem hosszú távot jelöltünk ki, a kavicsdobáló helyre akartunk menni a patak mellé, max 500m-es a séta, még Misi is jól szokta bírni. De Rékával nem számoltam.
Réka volt az, aki két napja nonstop az igazi pikniket emlegette. És ugyanő volt, aki kb 200 m megtétele után
- nyavalygott, hogy a lábához hozzáér a fű, és csiklandozza
- 250m után nyavalygott, hogy nem szeret sétálni
- 300m után nyavalygott, hogy fáj a lába
- 320m től folyamatosan nyavalygott, hogy most azonnal álljunk meg
- 400m-nél ordított, mert megcsípte egy szúnyog a lábujját, ami nem fog meggyógyulni, hanem örökre fájni fog
- 430m-nél pedig megállt és zokogott, hogy evés nélkül most azonnal forduljunk vissza, és feküdjünk le otthon, mert ő fáradt
Nándi ettől kiborult, és ordítani kezdett, hogy ő viszont piknikezni akar, és nem jó a kertben, hanem a kavicsdobálónál. Misi is rákezdett, mert nem maradhat ki ilyen ordítósdiból. Ott álltunk, kb 70m-re a céltól 3 ordító, különböző évjáratú gyerekkel, a házunk légvonalban olyan 200m-re, és én nagyon nagyon ott szerettem volna lenni. Rékával együtt.
De mégis három gyerekem van, így ott, helyben, a - nagyon ritkán járt - út közepén leterítettem a két plédet, és határozottan rászóltam Rékára, hogy fejezze be, és üljön le, mert igenis piknikezni fogunk, és hogy megnézzük közelebbről azt a csípést. Csaknem közelharcot vívtunk, hogy leüljön, mert neki az nem jó, és a pihenéstől rosszabb lesz. A fiúk ettek-ittak, Réka sírt, ragaszkodott hozzá, hogy az nem csípés, hogy a másik lábujján van (nem így volt, könnyen beugrattam), hogy soha nem fog elmúlni, hogy nem tud ráállni, hogy nem tud menni, hogy soha nem fogunk hazaérni. Ha kicsit több Disneyt láttunk volna, szerintem abból sem engedett volna, hogy itt fog meghalni, és senki nem fog rá emlékezni.
Kb 5 perc elég volt, hogy kicsit lenyugodjanak a kedélyek, legalább a fiúkban és bennem, aki amúgy sem a megfelelő lelkiállapotban voltam azon a bizonyos napon. Szóval összeszedelőzködtünk, és kb. fél óra alatt haza is értünk. Az út egészen az utolsó 100 méterig, amíg Réka előre nem ment, meglehetősen rossz hangulatban telt, de mantráztam, hogy nincssokhátranincssokhátra, így nyugodt tudtam maradni, sőt, magamban röhögni is, amikor visszaordibált ilyeneket, hogy:
Fürdés
Nem iszunk a fürdővízből! Nem iszunk a fürdővízből! Nem iszunk a fürdővízből! NEM ISZUNK A FÜRDŐVÍZBŐL! NEM ISZUNK A FÜRDŐVÍZBŐL! NEM ISZUNK A FÜRDŐVÍZBŐL! NEM ISZUNK A FÜRDŐVÍZBŐL! NEM ISZUNK A FÜRDŐVÍZBŐŐŐŐŐLLL!!!!
És ennek pont annyi értelme volt, mint az előző 347927621934 alkalomnak, amikor ezt hallották is.
Ez van
Az előző posztom meglehetősen nagy hullámokat kevert, jó sok mindenki érezte úgy, hogy mondania kell valamit, nem csak kommentben, köszönöm mindenkinek.
Mindenesetre határozottan jobb a helyzet. Biztos nagy szerepet játszik az is, hogy végre nem menstruálok, de nekem nagyon terápiás jellegű az, hogy kiírom magamból, hogy megfogalmazom, mintegy szembesítem magam a hibákkal. Segít abban, hogy legyen terv, hogy lássam konkrétan, min kell változtatni. Úgyhogy normálisabb vagyok. Kicsit, de határozottan. Ami hatványozza a gyerekeket. Bár tegnap Nándi addig harapdálta a fenekem röhögve, hiába kértem szépen, hogy hagyja abba, miközben Misit zuhanyoztam, hogy ahogy elrántottam magam, Misi felborult, megütötte magát, és sírt, ééés akkor én is ordítottam. Nándi meg csak röhögött rajtam.
Meg hát a folyamatos programcsinálás is leköti a fölös energiákat. És amikor elmegyünk itthonról, egyszerűen nem akarok csinálni semmit, tehát különösebb okom sincs rá, hogy veszekedjünk.
Mióta kiborultam, alvásidőben és este is feladatfeldolgozás volt, lassan végzek a kb 350 ruha fényképezésével és leírásával, így egy kicsit az is csökkentette a feszkót bennem. Mondjuk hulla fáradt vagyok, és alig tudok felkelni. Most is szédülök. Meg este elaludni. És éjjel felébredek, és forgolódok sokat. Múlt éjjel két órát pl. De remélem, hogy pár hét alatt még nem purcanok ki, és sikerül kicsit fogyasztani a dolgokat.
Szóval ez most a helyzet. És most elmegyünk mamáékhoz, Gergő marad. Kicsit aggódok, mert 3 óra lesz a vonatút, de visszük a Hófehérkét laptopon. Remélem legalább egy részét leköti a gyerekeknek :)
Szaranyaság
Már elég régóta érik bennem ez a poszt. Most (megint) határozottan, kifejezetten és hatványozottan időszerű. Egyre több megint az olyan nap, hogy már sokkal hamarabb elkezdek kiabálni, meg elfogy a cérna és teljesen felesleges szentbeszédeket tartok - többnyire üvöltve. És csúnyákat mondok a gyerekekre. Amit valljuk be, nem kéne. Azért látom, hogy nem hatja meg őket, semennyire sem, pontosan veszik, hogy ezek csak szavak, amivel levezetem a mérgem. (Apukám volt ilyen) A szerepjátékokban sem jön elő. De azért ott a kisördög, hogy mi van, ha 16 évesen meg majd jól a fejemhez vágja, hogy erőszakos kis dögnek neveztem, mert fél órán keresztül nem hagyott békén valamiért, amit mondtam, hogy megkap, csak nem pont most. Legjobban azt utálom (de csak hajszálnyival vezet a "kedves" szavak előtt), mikor olyanokat mondok, hogy mert soha nem vagy képes erre meg arra, meg hogy mert neked mindig ezt vagy azt kell csinálnod. Meg hogy nem igaz, hogy egy percre nem tudtok békén hagyni. Mert ezek nem igazak. És ahogy kimondtam, már ott is a lelkiismeretfurdalás, hogy azért sikerült bepakolni a mosogatógépet, és valahogy a száraz ruhát is össze tudtam hajtani. Sőt, lehet, hogy a nethez is odaszöktem napközben, bár az igazán ritka mostanában.
És az a durva, hogy hiába telik el a nap úgy, hogy szinte semmit nem csináltam a lakásban, hogy elnyel minket a káosz, úgy érzem, hogy mindeközben egyátalán SEMMIT nem foglalkoztam a gyerekeimmel. Lehet, hogy megint kellene írnom egy napunkat percről percre, mert fel nem tudom fogni, hogy hova folyik el az idő. De lehetetlennek érzem, hogy annyi időkre odamásszak a géphez, vagy akár papír-ceruzához, hogy felírjam, hogy mi történt az elmúlt negyed órában.
Nyilván van tiszta ruhájuk, és eszünk napjában többször is, és többnyire a káosz nem is a földön van, hanem egy - és több - szinttel feljebb. Legalábbis reggel, mielőtt felébrednek, mondjuk ebben apjuknak elég nagy része van. Nyilván vannak kívánságok, nem is kevés, amiket teljesíteni kell. De tudom, hogy Rékával nem játszottam hetek óta egyátalán, holott neki van erre leginkább szüksége. Inkább biztosítottam neki, hogy nyugodtan játszhasson. Meséltem neki párszor. Meg néztem vele mesét egyszer-kétszer. Néha üldögél az ölemben, amíg Misi ki nem túrja. Misivel igen, vele elég sokat játszom, vagyis megyek vele, ahova vonszol, meg ülök mellette, bár gyakran látványosan rosszul érzem magam ettől, de ez az ára, hogy a másik kettő tudjon békésen játszani. Nándival is nagyon keveset, őt viszont szeretgettem, neki az elég. Vagyis abból ítélve, hogy megint többet harap, nem biztos.
Elég ritkán hallom, hogy "anya, autozosz velem?" gondolom feladta...
Azért is örülök az enyhébb időnek és a programlehetőségeknek, mert nem megyünk egymás idegeire a lakásban. Kelünk olyan 6 körül, és 9 felé már többnyire sík ideg vagyok, és Misit egy kanál vízben meg tudnám fojtani. Addigra mindhárom gyereket és magamat többnyire felöltöztetem, megreggeliztetem, jut kb. 15-20 perc netezésre idő (amíg Gergő itthon van, és őszintén szólva a wc-be menekülök ezért a negyed óráért), elindítok egy mosást, ha Gergő nem csinálta meg előző este, akkor a mosogatást. És nagyon gyakran csak ennyi. Jobb napokon belefért ennél több is. 3 órába. A minap belevágtam valamibe reggel, hogy nem igaz, hogy nem fér bele, és nem fért. Még fél10-kor is pizsamában voltunk.
Gondolkoztam rajta, hogy felkelek korábban, de rájöttem, hogy hiába, mert Misi kelne velem, hiszen hajnalhasadtától pisilni sem tudok kimenni, mert akkor neki reggel van. És akkor megint ott vagyok, ahol a part szakad. Este meg nem megy. Nem és kész.
Ma egész délelőtt ugye bandáztunk, délben aludtak, én kicsit itt ültem, meg fényképeztem a ruhákat, meg konyhában ezt-azt. És felébredtek, és mikor már fél órája teljes volt a banda, azt mondtam, hogy EL, EL, EL, EL! És elmentem a 3 gyerekkel motorozni. Úgy, hogy itt nincs járda. Mert még az is kevésbé stresszes volt. (Egyébként a beígért 3 szem kólás gumicukor fejenként megtette a hatását, Réka meg Nándi nagyon együttműködőek voltak)
Akartam írni arról is, hogy igaziból, ha jobban belegondolok, sokkal szarabb anyák vannak nálam. (Réka azt mondta, jó anyuka vagyok, mert nevelem őket, és valahol igaza van. :) )
Mert egyébként tényleg, lehetnék részeges is, és verhetném is őket okkal-ok nélkül. Beszélhetnék velük sokkal sokkal csúnyábban is azzal, hogy akár komolyan gondolom, amiket mondok. Meg úgy egyátalán is. Vagy egyátalán nem beszélnék velük. Vagy éheztetném őket és bezárnám őket hosszú időkre egyedül, esetleg Rékát cigiért is elküldhetném a boltba. Vagy lopni. Szóval nagyon sok módja van annak, hogy igazán szar anya legyek, és a legfőbb ismérve ennek biztos az lenne, hogy nem gondolnám mindeközben azt, hogy szar anya vagyok. Például azzal magyaráznám, hogy az életre nevelem, vagy ilyesmi.
Lehet, hogy én mások szemében jó anyának tűnök, legalábbis kapok innen-onnan visszajelzéseket erről. Biztos azért is, mert nagyon sok mindent nem látnak, amit és ahogy mondok és teszek, mert azok nagyon messze vannak az igazi jó anyától, meg az én elveimtől. (Olvastam olyant, hogy mielőtt gyerekeim lettek volna, elveim voltak, ezzel nagyon mélyen egyet tudok érteni. ) Biztos azért is, mert másoknak megbocsájtunk olyan dolgokat, amiket magunknak nem nézünk el. (Persze fordítva is van ilyen :) )
Biztos, hogy vannak dolgok, amikre úgy tűnik, hogy van mentségem. Nincsenek a közelben nagyszülők, rokonok, barátok, akik segíteni tudnának. Nincsenek intézmények, amik befogadnák a gyerekeket rövidebb, hosszabb időre, najó, Rékát igen, de nyáron, mikor a barátai sem járnak, nem kényszerítem. Nincsen akkora bevételünk, hogy a fenti segítségeket idegenektől megvásároljam.
De például, ha most nem blogolnék, hanem éppen takarítanék, amit inkább kéne, akkor biztos nekiállnék üvölteni, mert éppen most három gyerek motorozott keresztül a nappalin, amit tilos. Naponta hallják. Többször. Kivált Misi nem veszi tudomásul, a többiek csak utánozták. Így most úgy csináltam, mintha nem láttam és hallottam volna, ami garancia arra, hogy pár perc múlva újból meg fognak jelenni és még holnap is, mert hátha. Magamnak köszönhetem.
Az ilyenek is érthetőek, hogy nem cipelem fel meg le a lépcsőn Misit, ahogy szeretné, vagy hogy nem szórakozunk azzal, hogy 234-szer visszaadok valamit, amit eldobott, hanem bőgje ki a bánatát, aztán jólvan. De Gergő többször emlékeztette Misit a farkast kiáltó fiú meséjére, hogy könnyen úgy járhat, mint ő, mert egyre gyakrabban fordul elő, hogy egyszerűen nem nézem meg, hogy miért sír, csak 1-2 perc után, mert többnyire semmiért. Mondjuk lefekszik, aztán ordít, hogy segítsek felállni neki. Vagy ledobja a cumiját az emeletről, én meg menjek utána. Vagy csak úgy ordít egy kicsit, mert nem vagyok a közelében. Vagy azért, mert a közelében vagyok. És igaziból az elveim szerint valami tuti kis más programot kéne kitalálnom neki a lépcsőzés meg a dobálózás helyett. Meg a bőgés helyett.
És megtehetném, hogy nem blogolok, nem dőlök el, miután lefektettem este a gyerekeket, nem dőlök el, kezdek el olvasni vagy netezni, mikor délben pihenésidő van, hanem nekiláthatnék a környezetemet magam körül rendbe szedni. Megtették ezt olyan sokan már előttem, mellettem is, nekem mégsem megy.
Szóval velem van a baj. Ez egy 21. századi hülyeség, hogy megérdemlem. Nem, mert nem végeztem el a dolgomat.
És hiába, hogy csak akkor van a gond, ha valamit csinálni akarok, hiába vannak mentségeim, hogy fáradt vagyok, hogy nincs segítségem (a hitemen kívül, ami rengeteget segít, amikor eszembe jut oda támaszkodni,) akkor is, a magam szemében szaranya vagyok, aki nem képes hatni a gyerekeire csak fenyegetőzéssel. Szaranya, aki türelmetlen, vannak napok, amikor már első rászólásra kiabál és a férje csukja az ablakokat, ha gyereket nevel. Akinek a leghőbb vágya, hogy pár napra, vagy inkább egy hétre megszabaduljon az összestől, hogy két napot átaludjon, és kitakarítsa a házat. És ne csináljon semmit. Vagy csináljon valamit a férjével kettesben. És időnként teljesen megőrül a gyerekek hülyeségeitől, és néha nem tudja felfogni, hogy egyszerűen csak kicsik, és olyan dolgokat vár el tőlük, ami abszolút baromság.
És ha valaki még ezek után is azt mondja, hogy nem vagyok szaranya, akkor is az vagyok, mert a magam szemében, a magam elvárásaival szemben az vagyok. Mert nem így akarom csinálni. És alkalmatlan vagyok arra az anya-szerepre, amit én jónak tartok. Úgy akarom csinálni, ahogy akkor csináltam, amikor egy gyerekem volt. Amit még jó napjaimon sem tudok. És most éppen mélypont van. Csak az vigasztal, hogy mindig van feljebb, és hogy sosem késő változtatni, és hogy a felhők felett kék az ég.
Egyetlen egy dolog tudja majd igazolni, hogy általánosságban jól végeztem a dolgom, ha 20 év múlva, 30 év múlva a gyerekeim boldogok lesznek, és még mindig szóba akarnak állni velem. Mert ez az egy számít.
begolyóóóózok
az ilyen napokon, mint a mai (és a tegnapi délután) érzem úgy, hogy inkább twittelnem kéne.
A mondanivalóm csupán annyi, hogy semmibevesznek a gyerekeim. Lehet, hogy láthatatlan lettem?
Egyenlő elbánás
Azon agyaltam ma reggel, hogy mennyire nehéz is az, hogy a gyerekeim hisztijeit kezeljem. Nem a klasszikus, dackorszakos hisztikre gondolok, hanem a kis hétköznapikra, amik úgy megédesítik az ember életét. De legyen most ez a gyűjtőszó.
Biztos van olyan gyerek, aki, ha nemet mondanak neki, engedelmesen elhallgat, és visszavonul a játékaihoz, hogy ott keressen vigaszt és jobb elfoglaltságot. Biztos van, de én nem akarok tudni róla. Néha az enyémek is csinálnak ilyent, de annyira ritka, hogy nem is emlékszem rá, mikor volt ilyen utoljára. Legalább egy erőtlen de légyszilégyszilégyszi anyaaaa engedd meg mégis elhangzik, gyakoribb, a konok "de úgy is meggyőzlek" (ugye tudjuk, ki mond ilyent?), a leggyakrabb mégis egy kis sírás, erőszakoskodás ("de akkoris"), csapkodás, kiabálás, tiltás ellenére megpróbálás. Erre azt hiszem, a már 3-4 éves gyerekekkel rendelkező anyáknak megvan a bizonytalanság nélküli tuti módszere, hogy hogy is lehet a legkisebb testi és lelki sérülésekkel kijönni a helyzetből, hogy segget se csináljon a szájából.
És itt jön a többgyerekes dilemma, mi van akkor, ha az egyik gyereknél működik valami, a másiknál nem. De annyira nem, hogy semennyire. Valahogy kezdek kilátni annyira a Misi mögül, hogy lássam, hogy amitől Réka megnyugszik, az bizony elég rosszat tesz Nándinak. Asszem, korábban már írtam a szeretetnyelvekről, Rékának és Nándinak teljesen mások fontosak, így az sem mindegy, mit teszek hiszti alkalmával.
Rékánál nagy bánatomra a határozott és makacs "nem" használ. Ha hisztibe csap át, akkor keményen rászólás, befejezed a hisztit, nem tűröm ezt a viselkedést, ha rendesen el tudod mondani, megbeszélhetjük. Sajnos, ha azonnal leülök hozzá megbeszélni, ahogy elkezdi a műsort, úgy el tud burjánzani a dolog, hogy fél nap alatt sem érünk a végére. Amíg megsértődik, nyomja az ipart, gondolkozik is, leülnek benne az érvek, meggyőzi saját magát, és kompromisszumkész lesz. Elmúlik a kötelező nem, ami a közös megegyezést is lehetetlenné teszi.
Nándi viszont ugyanettől az elbánástól agresszív lesz, és kiborul. Nála oda kell menni, mikor elkezd hisztizni, és megszeretgetni, elvinni határozottan, elterelni, segíteni neki, hogy ne lovallja bele magát, esetleg kicsit engedni. Borzasztóan hálás érte, jön a szerelmi vallomásaival, öleléseivel, és még meg is próbál szót fogadni. Pl. nem akar lefeküdni, ezért megengedem, hogy fekve játsszon még kicsit az autóival, erre sírva mondja, hogy tegyem el az autóit, és azonnal elalszik, többet nem kell rászólni.
A kettő teljesen ellentétes. És ha külön élnének a gyerekek, bizonyára gondot sem okozna, hogy az egyikkel így, a másikkal úgy. De így elég frusztráló. Kivált, ha ugyanabba a rosszaságba fogtak bele. Megkezdik a műsort, és Rékára ráparancsolok, hogy fejezze be, majd elkezdek Nándival megbeszélni. Ugye? Na, jó. Azért ugyanúgy indítok mindkettőnél, csak Réka elzárkózik, Nándi nem. Itt válunk szét.
Szóval borzasztóan rossz bír lenni, ha egyszerre fognak bele. De akkor is, ha nem. Hiszen mit lát Réka, hogy Nándinak szeretgetés jár a rosszkedvéért, neki meg kiabálás. Most magyarázzam neki, hogy azért, mert neki nem használ a szeretgetés? Magyarázom egyébként. Nem így, ebben a formában, de igyekszem a tudtára adni, hogy muszáj volt kiabálnom, mert a szép szóra nem hallgatott. Meg azért, ha túl vagyunk rajta, akkor jön a szeretgetés, a beszélgetés. Ha nincs közben egy újabb konfliktus. Amire valljuk be, elég komoly lehetőség van.
Pedig Réka megnyugszik attól, ha határozottan kijelölöm a korlátokat, hogy nem engedek. És ennek ellenére, hogy tudom, hogy így közvetítem végső soron felé azt, amire szüksége van, hogy ez is egy szeretetkifejezés részemről, akkor is rossz. Mindig aggódok, hogy neki mindig az kell, mint Nándinak - meg a többinek úgy általában - és hogy így rossz neki, csak nem mondja, mert neki idő kell a feldolgozáshoz. Lehet, hogy csak az én bizonytalanságomat érzi? ehh...
Mindenesetre már alig várom, hogy Misinek egy harmadik módszert fejlesszünk ki a hiszti leküzdéséhez.










