Nagycsaládban élni jó :)

Két hete változtattam meg gyökeresen a saját életemet, miután szeptember egytől a családé reformálódott meg részben az iskolakezdés, részben egyebek miatt. Lassan rázódok ezekbe az új feladatokba, egyenlőre nagyon fárasztó, de mindig vannak sikerek egyik területen legalább, ami miatt a többi jobban megy. Még nehezített pályán is, hiszen gyakorlatilag Nándi nem jár óvodába, vagyis csak heti két napot délelőttönként, aztán beteg lesz.

Tehát az elmúlt hetekben dolgoztam ugye a nagycsaládosban, aminek részben volt sikere, mert a helyére raktam a levelezőlistát, ami nem volt kis munka és a tagjelölteket informálni kezdtem a lehetőségekről, nagyon sokan ugyanis nem tudják, hogy milyen sok jó dologgal jár együtt az egyesületi tagság. Olyan nehézségek léptek fel azonban, amiknek egyszerűen nem vagyunk urai, és a mostani várakozás elég idegőrlő. Az sem könnyű, hogy sok eddigi munkánk teljesen kárba veszett. Gyakorlatilag minden kedvem elment, és megerősödtem abban, hogy nem, semmi szükségem nincs arra, hogy visszamenjek dolgozni, és minden nap ezt csináljam, még ha időnként vágyok is rá. Ahhoz túlságosan komolyan veszem a feladatokat. A gyerekek ezt a napi 2-3 órát, amit ezzel foglalkozom, elég jól tolerálják, ha elosztva csinálom. És van nap, amikor meg semennyit nem dolgozom.

Aztán csináltam a FlyLady programot, amitől nagyon fáradt vagyok, és komolyan kényszeríteni kell magamat, és nem is látom eredményét, mert még mindig kosz van és még mindig rendetlenség van. A rendetlenség egyébként nem is szokott zavarni nagyon, de a kosz, az nagyon. Gergő azonban azt mondja, hogy nagyon látszik az eredmény, és amikor a nővéremék jöttek csütörtökön, egyáltalán nem pakoltam meg takarítottam többet, mint ami az előírás volt, mégis megállapította, hogy milyen szép rend van. Ami persze csak viszonyítás kérdése, mert anyósom biztos mondta volna - nem bántásból -, hogy milyen rendetlenek vagyunk, és fél óra alatt elvarázsolta volna a lakást. Mert ő magától is tudja ezt a FlyLadyt :) A rutinokon vagyok túl, a tornát és a szortírozást kivéve elég jól beleépültek már a feladatok a napjaimba, egészen természetesé váltak bizonyos dolgok. Mondjuk tegnap gyakorlatilag egész nap szortíroztam, és a mai program is ez lesz, pakolom a szekrényeket, készülünk a hidegre, mert hirtelen fog jönni, ne akkor kapkodjak. A rend azonban még mindig nem terjed, és nagyon nem tudom használni a naptárat. És már látom, hogy vannak olyan plusz pontok, amiket magamnak be kell majd vennem. Persze az is lehet, hogy a következő két hétben ezek megoldódnak majd. Sokat remélek attól, hogy szerdán Misi is kezdi az ovit, így komolyan gatyába tudom majd rázni a lakást, mielőtt a betegségszezon tiszta erejéből beindul, és megint mindig itthon lesz majd valaki.

A fogyókúra a fájó pontom. Három hete csinálom a 90 napost. Már kétszer fogytam vele nagyot. És most sem csinálom máshogy, és mégsem megy. A hétfői napon egészen konkrétan az eredmény -fél kiló a három hét alatt, ami nevetséges. Volt ez már -két kiló is, de akkor is máshogy szokott ez menni nálam, általában a gyors indulás után - 5-6 kiló egy hónap alatt - szokott lelassulni, de akkor már van eredmény, és marad a lelkesedés. Most ez nullával egyenlő. Azért sem értem, mert idén már kétszer belevágtam valamilyen jellegű fogyóba, és mindkétszer viharos gyorsasággal olvadtak  le a kilók, csak az élet közbeszólt, és úgy döntöttem, inkább kedves anyuka leszek, mint csinos.

Annál lelkesebb vagyok a lelki életemet illetőleg. Ezt most itt nem fogom kivesézni annyira, amennyire dolgozik bennem, de ahelyett, hogy a mostani plébániánk közösségébe próbáljak meg továbbra is bekapcsolódni - négy éve nem sikerül igazán -, elkezdtünk bejárni Káposztásmegyerre. Beiratkoztam hittanra, a gyerekeket is beírattam, Nándit és Rékát, bár van nekik az iskolában, oviban is. Egészen más hittan ez, mint amire én jártam gyerekkoromban, néha csaknem elbőgöm magam, mikor kapom az összefoglalót, hogy mivel foglalkoztak hogyan, hogy így is lehet.
Igyekszem részt venni közben a  szülői beszélgetésen, és aztán együtt megélni, életre váltani azt, amit a gyerekek ott tanulnak. Lassan megy a célirányosság. Egyébként örömmel járnak mindketten. Én is alig várom a kétheti felnőtt hittant, eddig csak egy beszélgetés volt, ma lesz a második. Megpróbálkozom majd az Anyakörrel is, ez Dunakeszin van, havonta egyszer, és remélem, hogy néhány Asszonykörre is eljutok majd, az tavaly is nagyon jó volt.

Elkezdtem valóra váltani egy gyerekkori álmomat is. Vagyis hát, azt hiszem, a lehetőséget ajándékba kaptam. Véletlenek sorozataképpen ugyanis elkezdhettem gitározni tanulni. A sógorom felajánlotta, hogy odaadja a gitárját, rá pár nappal pedig a templomban bemondták, hogy gitáriskola indul gyerekeknek. Megkérdeztem, mehetnék-e. Mehetek, ha meg tudom oldani az időpontot. Már egyszer voltam, hát, kapkodtam a fejem, nem igazán értettem semmit, és inkább jelentkeztem, hogy elmegyek kottát fénymásolni, és nagyon elkeseredtem. Itthon aztán nyugalomban már össze tudtam szedni magam, átnézni, amit kaptam, helyére kerültek a dolgok, és megtanultam az első akkordokat. A gyerekeknek nagyon tetszik, énekelgetünk együtt, úgyhogy még gyakorolni is tudok eleget. Rékával meg is beszéltük, hogy karácsonykor koncertet adunk majd, ő furulyázik, én gitározok :D
Egyébként elég hülye érzés volt bemenni a 11-13 éves gyerekek közé felnőttként, majdnem megfutamodtam, de aztán legyőztem magam. És aztán jött egy másik 30 körüli srác is, úgyhogy ketten leszünk öregek :)

Sokkal türelmesebb vagyok. Nem mondom, hogy nem ordítok néha, és ez a néha még mindig azt jelenti, hogy naponta egyszer biztosan, de lehet, hogy többször is. Ez az üvöltés viszont többnyire már nem dühből jön, hanem céllal, és egyre könnyebben röhögök szívből és nem keserűségből a hülye szituációkon, tudok nagy levegőt venni újra, tudok szólni Gergőnek, hogy vegye át, mert kinyírom őket.  Még mielőtt kinyírnám őket. Még az olyan szituációkat is tudom teljesen normálisan kezelni, mint mikor pl. reggel Réka zokogva erősítgette öltözés helyett, hogy márpedig az ő nevében van f hang. Fel is írtam magamnak gondolatban, hogy Rékának meg kell tanítani azt, hogy ha tévedünk, azt okosabb beismerni, mint ragaszkodni a rossz véleményünkhöz...
Ma reggel minden gyerek a saját ágyában ébredt, amire iskolakezdés óta nem volt példa, szóval itt is egy pipa. Más gyerek bepisil, vagy rémálmai vannak és sír, az enyémek jönnek éjjel aludni, ha gondjuk van a kis lelkükben. Úgy tűnik, lassan sikerül feloldani a változással járó feszültségeket.

Szóval itt tartok most. Nem könnyű, még mindig  nem az, és esélyes, hogy nem is lesz az még egy darabig. Biztosan le kell tennem majd zsákokat, amiket most felvettem, ahhoz, hogy ne hülyüljek meg.  Pedig még vannak olyanok, amiket mindenképpen vinni szeretnék. Újra túlfáradt vagyok ugyanis, és megint nehezen alszom. De most nem érdekel. Nagyon remélem, hogy jó döntéseket fogok hozni, jó zsákokat teszek majd le, vagy pakolok át belőlük. Egyenlőre úgy látom, hogy jó felé megyek.

Reggel most már háromnegyed hatkor kelek, hogy veszekedés nélkül induljunk útnak reggel, és minden és mindenki elkészüljön. A veszekedést nem mindig ússzuk meg, de határozottan több a nyugis reggel, mint a türelmetlen. Előre félek, és nem merem megnézni, mikor fog belépni a FlyLady (nem repülő asszony, hanem Finally Love Yourself betűszó) programba a napi 15 perc torna. Ettől rettegve, és a kontrollfüzet kitöltésén elakadva toltam el egy héttel. Meg hogy ebbe a felöltözős-mosogatófényesítős-napi kétszerkétpercpakolós-beágyazós rutinba belejöjjek. Na, mindegy, nemsokára azt fogom olvasni a reggeli motivációs hírlevelemben - mert azt is kapok ám! -, hogy 15 percet tornázzak. Na, nem a tornával van a baj, hanem hogy 1. napi, 2. 15 perc. A két perc koncentrált pakolásnak sem merek nekilátni, csak hajnalban és este, mikor már alszanak. Vagy elfelejtem. Hiába nézem meg a már kitöltött kontrollfüzetemet. Egy pillanat múlva már sehol nincs az agyamban. Az orromra kéne ragasztani, de akkor meg állandóan szem előtt lenne, tereptárggyá válna, nem venném figyelembe. Mindegy, marad a reggel. Úgyhogy fél 6-kor fogok kelni, hogy fussak egyet. Más tornát jelenleg nem tartok kora reggel elképzelhetőnek, ez is necces lesz, mert a fiúk gyakran felébrednek velem. Na, ez még a jövő, és olyan dolgokkal birkóztam meg az elmúlt pár hétben, amit nem néztem volna ki magamból, szóval menni fog, csak most éppen előre félek, nehogy megijedjek majd.

Egyébként nem is akartam erről betűt vetni, csak eszembe jutott, mert a háromnegyed hatos kelés és szigorúan felépített reggeli rutin ellenére sikerült ma reggel Réka tízóraiját itthon hagyni.
Először szörnyű lelkiismeretfurdalásom lett. Aztán eszembe jutott, hogy olyan háromnegyed hét magasságában, mikor felmentem a táskájáért pont azért, hogy belerakjam a tízórait, akkor micsoda zokogást és visongatást csapott, mert ő nem olyan kenyeret kapott, amilyent a fiúk. Mert elfogyott. Mert a fiúk korábban lejöttek, mert nem kellett imádkozni érte, hogy kijöjjenek az ágyból. (Sőt, azért imádkoztam nekik, hogy még egy picit maradjanak, de nem tették. ) És felfalták mind a hat szelet toastkenyeret lekvároskenyérnek. Amit ő úgysem evett volna, a hagymáskenyérre pedig nem akartam lekvárt tenni. És én igazán nagy gonddal készítettem neki tízórait, olyant, aminek biztos örül. És a nagy harcban - amiben úgy rémlik így 15 óra távlatából, hogy nem nagyon vettem részt - aztán itthon is maradt, és csak akkor vettem észre, mikor hazaértünk Misivel, hogy ott az asztal sarkán, ahova a nagy reklamálás után letette.
Szóval a hanyaganyás feledékenységes lelkifúr után közvetlenül jöttek a gondolatok, aztán pedig az, hogy felhívom a sulit, hogy adjanak neki valamit. Aztán hogy felhívom az apját, hátha el tud ugrani a szünetben egy kiflivel a sulihoz (10 perc metróval). Közben az újabb gondolatok, hogy kb minden második tízórait érintetlenül hoz haza, a többit meg félig megrágva, reggelizett, és fél 12kor ők ebédelnek elsőnek. És hogy a táskáját is én pakoltam be. És hogy ez lehet, hogy jó lecke lesz, hogy ezekért a dolgokért ő felelős. Közben el is értem az apját, aki ebben megerősített. Úgyhogy a lelkifúr vegyült némi daccal a részemről. De azért izgultam, mikor érte mentem. Meg is kaptam:
- Nem tetted el az uzsonnámat! Az ebédlőben kellett reggeliznem! - huhh, kapott valamit enni a gyerek.
- éééén??? Te nem tetted el! A kezedben volt - és közben fúrt, fúrt a lelkiizé.
De hatékony voltam, mert elgondolkozott.  És a táskáját sem pakoltam ma be, pedig hamarabb ágyba kerültek volna.
Asszem holnap mindketten jobban figyelünk.

Van egy nagy hátránya a kis korkülönbségnek a magasabb gyerekszámmal kombinálva. Az, hogy szinte nullára redukálódik az az időszak, amikor nincs olyan gyerek, aki nem úgy kezdi a játékot, hogy a házban fellelhető ÖSSZES játékos dobozt kiborítja a földre, majd két meglelt kinccsel átmegy a másik szobába, mert ott még van hely játszani is. Természetesen a példáját az összes többi is követi.

..., hogy mikor Via a Fly Lady napi programjában azt írja, hogy fényesítsd ki a mosogatót, akkor nem arra gondol, hogy szépen pakoljak ki mindent belőle, csináljam meg csillivillire a mosogatótálcát, és hagyjam ott az egészet. De én olyan kényszert érzek rá! Azért megcsináltam ma is. A mosogatótálca egyszeri fényesítésének módszerét szívből ajánlom mindenkinek, olyan lett, mintha most vettük volna, pedig korábban próbálkoztam én már ecettel, vízkőoldóval, hideg zsíroldóval, még vécétisztítóval is - sikertelenül.
(Szegény mosogatógépemet pedig elvitték a mosogatógép-kórházba, mert olyan beteg, hogy nem jönnek rá, mi a baja. Kezdek aggódni, hogy sokba fog ez nekem kerülni, arról nem is beszélve, hogy vajon kiszerelnek-e belőle valamit...  )

És azt hiszem, azzal vitatkoznék, hogy a rend terjed. Nálam fordítva van. A rendetlenség terjed. Szörnyű. Nembaj, legyőzöm magam. Előbb vagy utóbb.
Hétfő óta csinálom a programot is, és a 90 napost is. Valamelyik csak sikerül. Vagy csinos leszek, vagy rendes lesz a lakás. :D

Az iskolakezdést a szokásos új életeim megkezdéséhez is felhasználtam. Természetesen. Mert magától nem oldódik meg ugye semmi. És mert beosztás nélkül valószínűleg lehetetlen lenne megszervezni azt, hogy mindenki időben eljusson és hazajusson azokról a helyekről, ahol muszáj megjelennie.

Úgyhogy 6kor kelek, reggelit, tízórait csinálok, fél hétkor ébresztem a bandát, ruhába gyűröm őket. Rékánál sikeresen bevezettem a reggeli mosakodást és fogmosást is, ami szégyen, nem szégyen rám nézve, de eddig kimaradt az életéből. A fésülködést is komolyan vesszük. Reggelihez hajtom őket. 7kor elkezdjük őket bepakolni az autóba, némelyiket többször is, és megkezdjük a körutat, amiből olyan negyed 9kor érek haza. Ha nem megyek be sehova közben. Negyed egykor indulok Nándiért, onnan Rékáért. Hogy Misi alvása hogy fog ebbe beleférni, nem tudom. Az autóban nem tud, mert mindig ki-be szállunk. Délután szabadprogram és leckeírás van. Esélytelen lefektetni bármelyik gyereket. Még várok, hogy ebből a déli dologból mi lesz, ha meglesznek a délutáni foglalkozások időpontjai, és kiderül, hogy ki mikor mennyit hol tölt a délutánjából, illetve a szomszéd utcában lakó osztálytárs anyukájával mit tudunk megbeszélni. Addig gondolkozni sem merek rajta. Ez egy tanéven át, amit ez alatt a két nap alatt csináltunk, nagyon megterhelő lenne nem csak nekem, hanem Misinek és Nándinak is. Még Réka jön ki legjobban az egészből.

Bevezettük az este 6 órás szigorúan közös vacsorát, ami mellől nem állhatnak fel, csak apai engedéllyel, és aminek az előkészületeiben részt kell venniük. Legalább a terítés erejéig.
Vacsora után rögtön fürdés, öltözés pizsibe, pakolás, táskabepakolás, majd esti innivaló, fogmosás, pisilés. Aztán az esti ima, ami ellen bohóckodással lázadtak mostanában a fiúk, de jó ötletet kaptam, és most ez harmadik napja működik, újra elővehettük a gyertyákat is. És aztán ágyban hallgatják a mesét, már sötétben a Magyar Elektronikus Könyvtárnak köszönhetően. 7-fél 8 között alszanak.

Azt hiszem, hétvégén kicsit tovább maradhatnak majd fenn, ma legalábbis megengedtem egy nagyon hosszú fürdést, meg vacsi után is egy fél órányi játékot, igaz, korábban is vacsiztunk kicsit, mert mindenki nagyon éhes volt.

Azt, hogy én mit fogok csinálni, azt majd az Urban:Eve blog megmondja. Majd hétfőtől újból belevágok. Immár harmadszor :)  Talán tovább is jutok a 3. pontnál, és akkor a gyerekek napirendjébe talán az ágyazás is be fog kerülni :)

Tudom, hogy ezzel még nem dőlt el a háború, de eléggé felvillanyoz ez a győzelem.

Két fronton viselek háborút az életünket újra és újra eluraló káosszal szemben. Leginkább és legjobban saját magammal állok harcban, és próbálom rászorítani magam különböző módokon arra, hogy relatív rend legyen körülöttünk. Az állóháborúból már sikerült talán kilépni, de minden egyes házért kemény közelharcot vívok.
A másik vonal, amire egyenlőre nem is csoportosítok nagyobb erőket, csak folyamatos inztenzitású bombázással igyekszem megfélemlíteni az ellenfelet, az a gyerekek frontja. Néha elérek kisebb sikereket, de valójában mióta gyerekünk van, együtt pakolunk, könyörgés, parancsolgatás és fenyegetőzés árán. 10db felnőtt által elrakott játékra esett maximum 1 db gyermek által elrakott. És ez tényleg a maximum. Azt mondták az okosok, jól van ez így is, de szerintem meg nem. Kiborít a borogatás: hogy 100 apróságot kell szétszórni, hogy kettőt kiválasszon közülük, vagy hogy 1000-et, hogy ne találja meg, mert nem ő rakta el. A nagy lapos ládákban való tárolás egy jó lépés volt, mert tudnak benne kotorászni, nem kell kiborítani mindent, fogunk még beszerezni néhányat, már látszik, az ágy alatt aztán jól lehet is ezeket tárolni.
A legjobb húzásom azonban hosszú idő óta a lányom versenykészségének meglovagolása volt. A versenyeztetés két gyerek között - legalábbis az enyéim között - nagyon veszélyes, nem is próbáltam, mert sírás lett volna belőle. Az órával versenyzés sem ment, mármint hogy csapatként tegyenek a rendért - pár játék elrakása után valaminél leragadtak és játszani kezdtek.

És jött a tökéletes ötlet, amivel két legyet is ütöttem egy csapásra, ugyanis azt találtam ki, hogy velünk, szülőkkel versenyeznek. Akinek a szobája rendesebb, az mondja meg, hogy mi lesz este. Tovább maradhatnak fenn, vagy kérhetnek egy édességet, diavetítőzést, több esti mesét, ilyesmi.  Szóval mi is motiválva vagyunk, mert ha nem akarunk megengedni ilyesmit - márpedig nem akarunk túl gyakran, akkor bizony muszáj összepakolni, porszívózni. 10 napja csináljuk, volt már, hogy csak azért nem pakoltunk össze nálunk, hogy legyen sikerélményük, volt, hogy láttuk, hogy olyan lelkesen rakják a rendet, hogy negyed órával tovább maradhattak fenn, vagy kaptak egy-egy gumicukrot, annak ellenére, hogy nem ők nyertek. Hogy lássák, az igyekezet is számít.
Ők mondják meg, hogy kié a rendesebb szoba, és becsületesen megítélik, általában ők veszítenek. Mondjuk Nándi már próbálkozott azzal, hogy áthozott a mi szobánkba játékot, és szétszórta, de mikor rávilágítottam, hogy ha lehet ilyent, simán kiboríthatom akkor én is az összepakolt autókat, elgondolkozott, azóta nem fordult elő.

Szóval jelenleg a három gyerek gyakorlatilag minimális noszogatással pakol, a helyére rakják a dolgaikat a szobájukban, kezdenek ráébredni, hogy mi a rend fogalma, nem elég, ha nincs a szoba közepén, vagy fel van hányva a polcra. Mivel ők pakolnak, tudják, mi hol van, és emiatt kevesebbet is dobálnak szét, és azért is nagyobb a rend napközben is, mert tudják, hogy nekik kell összerakni.

Szóval nyertem egy csatát. Meglátjuk, meddig tudom tartani a frontot.