Időutazás

Mintha visszarepültünk volna az időbe, valahova oda, amikor még az önállóság legkisebb jelére is örömujjongásba törtem ki, amikor még tapsvihar követte az első önállóan kivett kiskanalat vagy poharat, és hitetlenkedő fejcsóválás az egy óránál rövidebb üldögélést az altatás közben.

Mintha visszafejlődtek volna.

Nem tudom, mikor és hogyan történt, de ott tartunk, hogy bár öltöztetni nem kell őket - csak időnként Nándit meg Misit, igen, azt a Misit, aki három évesen ezt már a nagycsoportosokat megszégyenítő gyorsasággal csinálta önállóan - de a ruhákat nem tudják már kivenni a szekrényből, ahogy a szennyesig sem elvinni. Nem tudnak teríteni, nem tudnak kakaót csinálni maguknak, sem tejet önteni,  néha még poharat sem elővenni, vagy egy kiflit az eléjük tett kupacból. Nem tudnak levenni, elővenni, eltenni, összerakni, megoldani, elaludni.
Itt van, fél 10 éjszaka, és én itt ülök a 10 éves mellett, Gergő meg a fiúkkal, mert altatni kell. Nem, nem Ábelt. Nándit. Meg Rékát és Misit. És mivel Nándi fél, követel a többi is. Jár, jár, ha a másiknak jár, neki miért nem? Ja, hogy egy szobában vannak az nem számít. És az sem, ha egyforma messze mindkét ágytól. Az én ágyam mellett legyen a szék, az én szobarészemben! Különben nem számít.
Hiába a nagy szövegek, hogy mindenkinek igénye szerint, neked meg ez, meg az, nem számít, marad a kesergés.
Kiegyeztünk. Heti egy nap a többieknek, fixen, de mi fix egy négygyerekes családban, még ha kettő is a szülő? A többi öt Nándié.

És most így este fél 10-kor a 10 éves nagylány szobájában azon gondolkozom, hogy nekem mi jár? Mert nem jár az, hogy a férjemmel tudjak váltani pár szót. És az sem, hogy nyugodtan megnézzünk egy filmet, mert ha még  úgy is döntünk, hogy belevágunk, majd kómázunk holnap, a felénél tuti megérkezik Nándi, vagy átszól Réka, hogy felébredt, hangos, fél, halkítsunk. Nem jár a békés olvasás, csak az a fajta, ami azért van, hogy elájuljak,  ugyanazt a fejezetet olvasom újra és újra az autizmus könyvből, mert elfelejtem, mit olvastam, annyira fáradt vagyok, és mert magamtól elaludni már jó ideje nem tudok. Mert nincs idő, hogy lecsengjen a nap, aminek néha már gyomorgörccsel állok neki, mert egy kis eltérés, és borul minden, óramű pontossággal kell odaérni, elhozni, átvinni, altatni, etetni, és hiába a két szülő, a kocsi. Néha fél órákat vagyok csak itthon, és várok, várok, végtelen időket várok óvodában, iskolában, fejlesztésen, orvosnál, pszichológusnál, autóban, valahol, valakire, töltve semmivel a végtelen drága időt.

Még három hét, és legalább a sulinak vége.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS