Nagycsaládban élni jó :)

4-ből 3 sajátos nevelési igényű. Ez sokmindent megmagyaráz. Például azt, hogy miért is éreztem magam olyan sokszor szaranyának az elmúlt években. Tudtam, hogy a legtöbbet adom, amit tudok, mégis, olyan hiábavalónak, kevésnek, semminek tűnik még az is, ami erőmön felül van. És az elmúlt évben tapasztaltak alapján csak azt tudom mondani, hogy kedves édesanyák, mindig magatoknak higgyetek! Ha valami nem stimmel, tessék utánamenni, ha ott motoszkál, ha újra és újra előjön, tessék utánajárni, rászánni az időt, energiát. Nem tuti, hogy ki fogja nőni, hogy majd megtanulja, belejön. Van olyan is. De mi jobban tudjuk anyaként, mint a nagymama, a szomszéd, az osztálytárs anyja, vagy a váróban az ismeretlen, az öreg botos beszólogatós néniről nem is szólva.

Csomószor eszembe jut, hogy ha nem olvasnék utána dolgoknak, akkor vajon milyen anya lennék. Néha azt gondolom, hogy talán sokkal jobb, még gyakrabban meg azt, hogy elviselhetetlen. Legalábbis nagyon sokszor kell legyőznöm magam, hogy megfelelően viselkedjek. Aztán még az sem biztos, hogy megfelelő az, és nagy eséllyel így is megkapom majd a kamaszodó kölkeimtől a magamét, akármennyire is igyekszem úgy szeretni, ahogy ők akarják, hogy szeressem őket. Mert az kevés, ha én tudom, hogy szeretem őket.

Akárhogy is van, a szeretetnyelves könyvért borzasztóan hálás vagyok. Szívből remélem, hogy nem hülyeség, főleg azért, mert úgy látom, hogy tök jól működik. Ha nem is kell minden szót szentírásként venni, bizony nagy segítség. Persze mindig vannak válságok, meg nehézségek, amikor jó újra és újra átgondolni, hogy mi is volt, hogy is volt, előjönnek olyan részek, amiket korábban lelegyintettem, és le lehet legyinteni olyanokat, amiket korábban egy az egyben akceptáltam. És lehet, hogy másoknak remekül mennek ösztönből a változások követései, de nekem bizony kell figyelnem. Ebből is látszik, hogy most megint olyan időszakomat élem, hogy szakirodalom nélkül a gyámügy réme Damoklész kardjaként függne felettünk.

Amikor az embernek gyereke születik, akárhogy is nem bírja különben a fogdosást és a testi közelséget, ahogy én is, teljesen természetes, hogy folyamatosan szeretgeti a csöppet. Egyszerűen jó volt csak hozzá érni is, még akkor is, amikor 24 órából 20-at kézben volt. És annak ellenére, hogy ennyit kellett rincálni a kis fenekét a lányunknak, a későbbiekben csak eltűrte, ha puszit kapott, utálta, ha felvettük, nem szeretett ölbe ülni, talán elege lett az első 9-10 hónapban ezekből. Esetleg a lábát engedte, hogy simizzem esténként. Nehéz volt elfogadni, és nem annak venni, hogy utál minket, de megszoktuk. Amikor Nándi megszületett, nagyobb lett, és boldogan gurgulázott a csiklandozástól, Réka is kérte nagy ritkán, hogy csikizzük, nevetett erőltetve, de nem élvezte, csak nem akart lemaradni. És így elteltek az évek, és az én nagy ló 7 éves lányom megint ölbebaba lett. Hálás, ha megsimogatom a fejét, amiért egy-két éve még rámszólt, hogy hagyjam, mert mondjuk összekócolom a haját, ami fél évben egyszer lát fésűt. Beül az ölembe, és összekucorodik icipicire. Jön, és ölel, és puszil, kis cica lett. (Jó hegyes és nagy körmökkel...)
Én pedig megszoktam a visszautasítást az évek alatt, és úgy szerettem, hogy nem erőltettem ezeket, mert neki ez nem jó. És most jó nagy adag tudatosság kell hozzá, hogy visszaszoktassam magam, hogy csakúgy mentemben megsimogassam a fejét vagy megvakargassam a hátát, vagy ha látom, hogy rosszkedvű, ölbe vegyem,  hogy odaüljek az ágya mellé simogatni, hogy meg akarjam fogni a kezét, ha sétálunk.

És még nagyobb adag tudatosság kell hozzá, hogy kezeljem valamilyen módon azt a féltékenységet, amit ez a bújósság és érintős szeretet Misiben kiváltott. Akinek a legtöbb világraszóló - és főleg világra kiáltott - baja gyógyítható annyival, hogy megfogom a kezét. És amíg abban egyetértünk a világ nagy részével, hogy nem lehet túlszeretni egy gyereket, ott azért lennének vitás pontok, hogy mik a határok egy szívesség és egy ajándék szeretetnyelvű gyereknek. Folyamatosan aggódok, hogy önállótlan és anyagias gyerekeket fogok majd nevelni. Azért mégis bízom a szakirodalomban és a tudatosságban. 20 év múlva kiderül.

Réka kedvéért életemben először sütöttem brióst. (Ezt és ezt variáltam, érdemes kipróbálni, baromi finom lett, pedig én utálom a brióst) Amikor ugyanis nincs itthon reggel kenyérféle, és ez háromnegyed 7kor jut eszembe, vagy ottmarad az asztalon a becsomagolt uzsi, a kisboltban brióst szokott kérni.
Kérdezem Rékát, elégedett-e.
- Hát, anya, még nem száradt meg, mint a bolti, de azért így is finom!

Rékának nem egyszerű időszaka van az iskolában. Volt egy tökéletesnek mondható félévi bizonyítványa, aztán jött a betegeskedés. És mindent bepótoltunk, ami az iskolában volt, de valahol az utolsó betegség előtt elszakadhatott valami, mert akkor már nem bírtam vele. Egyszerűen nem tudtam rávenni, megbeszélni, hogy oldjuk meg azokat a fránya feladatokat, írjunk, olvassunk. És több mint egy hetet volt ráadásul otthon. Amikor visszament, azt hiszem, feladta. Egyre nehezebben ment a tanulás, egyre lassabban készült el a lecke, egyre kevesebb idő maradt játékra, pihenésre, a szorgalmik is elmaradtak. Mondjam, hogy ördögi körbe kerültünk?

Aztán úgy három hete 3 óra alatt (180 perc!!!) nem tudta megírni a matek háziját az apja felügyelete mellett. Az írásról és az olvasásról nem is ejtve szót. Összesen 3 egyszerű matekfeladatról van szó, ami kb. 10-12 összeadás-kivonás és egy szöveges feladat. Nyilván az apja is hibás, mert közben csinálta a maga dolgát, meg volt közben uzsonna is, 200 ivás és a többi, és nem ült mellette, nem együtt csinálták, de akkoris. Én addigra úgy éreztem, mindent megpróbáltam, ami anyailag lehetséges. Próbáltam vele együtt, önállóságában bízva, segítséggel, noszogatva, játékosan, fenyegetőzve, jutalmazva, eltávolítva a kicsiket, velük együtt, megbeszélve, magyarázva, kecsegtetve, előszedve még azt is, hogy én milyen kisdiák voltam, és nem tudom még hogyan.
Teljesen kikészültem, eszköztelennek és alkalmatlannak éreztem magam. Tudom, hogy nagyon más vagyok bizonyos szempontokból, mint a lányom, és nagyon oda kell figyelnem, hogy ne akarjak belőle "kicsi ént" csinálni, önmegvalósítani és társai. De azt gondolom, hogy azért a képességeinket nem szabad veszni hagyni. És Rékának határozottan van esze.

Szóval bementem beszélni a tanító nénivel. Aki mondta, hogy abszolút jogos az aggodalmam, Rékával komoly gondok vannak, már ő is be akart hívni, hogy jelenleg ő a leggyengébb az osztályban, és hogy ha korrepetáláson magyarázza neki, amit nem tud, akkor sem figyel, nem is próbálkozik, hogy megértse vagy megcsinálja a feladatokat. Hogy nagyon szétszórt, hiányos a felszerelése, a leckéje, és a többi.
Itt viszont máris megtaláltam párhuzamot a lányom és közöttem, és mondtam a tanító néninek, hogy Réka valószínűleg feladta, egyszerűen úgy érzi, hogy képtelen rá, hogy felzárkózzon, hogy tökéletes legyen, és innentől nem is foglalkozik az egésszel. Kiderült aztán, hogy valóban annyira feladta, hogy már az osztályközösségből is kizárja magát, nem játszik együtt a gyerekekkel, hanem egészen külön. Mondtam a tanító néninek, hogy sikerélmény kell neki, és én eszköztelennek érzem magam, ha neki van ötlete, szóljon, én próbálgatom sorban, amit eddig, hátha előbb-utóbb használ valami.

Ketten már sikeresek voltunk. Itthon elkezdtünk időre házit írni. Nem is tudom, mivel vettem rá Rékát, hogy időre írja meg az írás feladatát, de kiderült, hogy nem kell hozzá másfél óra, hanem 7 perc elég volt. Talán fogadtunk, hogy valóban meg lehet annyi idő alatt írni, mint amennyit hisztizik azon, hogy nincs kedve. Ezután már könnyű volt rávenni, hogy a matekot is időre írjuk meg. Csoda módon kiderült, hogy a leghosszabb feladathoz sem kellett, csak 5 perc, és volt, amelyiket három alatt készítette el. Aztán jött haza, hihetetlen boldogsággal, hogy az Ildikó néni nagyon megdicsérte, mikor valamit sikerült megcsinálnia időre. Aztán megbeszéltük, hogy kivételesen nézhet mesét, ha egy óra alatt meg tudja írni az összes leckéjét, beleértve az olvasást is. Akkor már hitt benne, hogy sikerülhet, belevágott, 50 perc elég volt. Aztán jött örömködve, hogy ma nem mondta neki senki, hogy "Tempó Réka! Tempó!". És múlt héten megírták a háromnegyed évi felmérőket, és matekból 95 és 96%-ot írt. Az írása is jobban sikerült, az egyik 80, a másik 95%-os lett. Örültünk.

Közben elkezdtünk járni neurofeedback tréningre is. De arról majd külön írok. Most csak örülök, hogy kezd egyenesbe jönni. Remélem, valahogy kitartunk év végéig, és lesz mindig annyi idő pihenni, hogy bírja szegény.

Úgy nyolc hónapos terhesen egyik éjjel - amikor egyébként mindig vitustáncot szokott járni -, egyszerűen nem mozgott. Hiába ráztam a hasam, ugráltam, fürödtem meg, semmi. Bepánikoltam. Nagyon. Féltettem a gyerekemet: az életét, az egészségét, tudni akartam, hogy minden rendben van. Berongyoltunk a kórházba, szívhang hallgatásra, ahogy a hangszóró elkezdte a dübbögést, pár másodperces késéssel el is kezdett rugdosni. Hihetetlen volt a megkönnyebbülés. Azt hiszem, akkor lettem anya. 

Azt hiszem a Gyerekekre hangolva c. könyvben olvastam, hogy minél magasabb valakinek az érzelmi intelligenciája, annál több szeretetnyelvet használ.
Már amikor amikor rájöttem, hogy Nándi leginkább az ajándékozásra bukik, megállapítottam, hogy elég jól kezeli a többi szeretetnyelvet, mert alaposan megvezetett. Ráadásul profin vonta meg tőlünk az összes szeretetét, miután mi nem töltögettük őt ajándékokkal. Az elmúlt hónapokban teljesen a helyére került a gyerek, nem mondom, hogy nincsenek időnként veszekedések és sírások, de határozottan kiegyensúlyozott kisfiú lett belőle, az intézményben is kevesebb konfliktussal. És hát hihetetlen, hogy mennyire igyekszik kifejezni nekünk, hogy ő is szeret minket. Például ül a kanapén, játszogat, és kijelenti, hogy nagyon szépek vagyunk. És ügyesek is. És hogy nagyon szeret minket. Jön, simogat, megölel minden átmenet nélkül, és elhalmoz puszikkal. Nándi puszijai amúgy is nagyon különlegesek, mert nem arcra ad puszit, hanem ahol éppen eléri az embert. Most így öt évesen gyakran kapok a fenekemre puszit :) Vagy a kezemre, karomra, vállamra, hátamra, ha ülök.
Aztán ha kér valamit, már nem csak odaröffen, hogy hol van a limonádém, hanem azt mondja, hogy drága, aranyos, édes anyukám, kérek szépen limonádét. Najó, ez onnan van, hogy a sok adjál már, meg akarok, szomjas vagyok és társai után mindig mondom nekik, hogy ha akarsz valamit, inkább úgy kérd, hogy drága aranyos... stb, mert akkor tuti adok, nem halogatom. Dehát ezt mondom a többinek is, mégis, csak Nándi használja.
Ő az, aki rendszeresen napos, segít a terítésben, és ha nem arról van szó, hogy összepakolni a szobát, hanem hogy hozzon oda egy könyvet vagy zsebkendőt, 90%-ban számíthatok rá, hogy nem azt mondja, hogy éppen most fáradt el annyira, hogy muszáj leülnie. Azt mondjuk annyira nem érzékelem, hogy minőségi időt szánna ránk, de azért gyakran hűségesen kivárja az asztalnál a közös vacsorák végét, ami nekünk, felnőtteknek fontos. Azt nem számolom, amikor ő akar velünk autózni, mert azt gondolom, hogy az inkább neki kell. Viszont ezt a többit, ezt én lehet, hogy tévesen, de igenis tudatosnak érzékelem. Hogy látja, hogy ez nekünk jó, és csak azért csinálja, hogy nekünk jó legyen. Talán simán eszébe jut, hogy szeret minket, és akarja, hogy örüljünk, és azért.
Réka is csinálja ezt, de nem ilyen széleskörűen, és kicsit azért is, hogy ő töltődjön. Pl. azt csinálja, hogy jön sokatmondó mosollyal az arcán, belefészkeli magát az ölembe, hogy ugye milyen jó voltam, odaadtam a csokimat a Misinek. De ez többnyire inkább azért van, hogy megdicsérjem, megszeretgessem, nagyon ritkán fordul elő, hogy csak azért, hogy én örüljek. Misinél meg még nem veszek észre ilyen tudatos szeretet-kinyilvánításokat. Jó, mondjuk ha látványosan rossz kedvem van, akkor jönnek, és szeretgetnek, de ez meg inkább a mi példánk másolása.

Rékával viszont nagyon jól lehet tudni, hogy éppen hányadán állunk. Úgy látszik, elég hatékonyan megtanultam és alkalmazom az úgybeszélést, és mivel érzelmileg meglehetősen túlfűtött valaki vagyok, szinte mindig van valami olyan érzelmem, amit megpróbálok kifejezni, megértetni velük. Rékára pedig ragadt a példa, ráadásul nőből van, és természetesnek tartja, hogy beszélünk arról, amit érzünk. Nagyon akarja kifejezni magát. Például amikor mesélte a múltkori balhét, mondta, hogy nagyon haragudott a arra, aki elárulta a titkát. És amikor azt mondta a kislány, hogy elfelejtette, akkor úgy fogalmazott, hogy "minden más lett, és azonnal elmúlt a haragom". Másnap, mikor álcában autóztunk az iskolába, mondta, hogy "most már máshogy látom, de ebben a ruhában maradok".
Kezd leszokni arról, hogy hozzánk vágja, hogy "úgy érzem, engem senki sem szeret", helyette kiabál, hogy "nagyon mérges vagyok rád, mert lekapcsolod a villanyt!". Volt már nem egyszer, hogy utólag meg is fogalmazta, hogy "amikor azt mondom, hogy utálsz, akkor csak rossz, hogy olyant kell csinálnom, amit nem akarok." És ilyeneket mond, hogy "Mindenkit nagyon szeretek a családban, még a Nándit is, akkor is, ha azt mondom neki, hogy utálom." Elmeséli, hogy úgyanolyan rossz volt neki, mintha ő kapott volna hiányt az iskolában, pedig az xy kapott. Elmondja, hogy úgy érzi, hogy a fiúkkal többet foglalkozunk, mint vele, pedig igaziból tudja, hogy neki is kijárt ez, sőt még több, amikor ő kicsi volt, de mégis olyan érzés, és ez zavarja őt. Néha már kissé ijesztő is, hogy ilyen felnőttesen meg tudja fogalmazni az érzéseit.
Szóval szinte használati utasítást ad magához a leány, a feladat csupán annyi, hogy olyan megoldásokat keressünk, amik mindenki számára élhetőek. Mondjuk ez sem egyszerű, de legalább néhány zsákutca ki van küszöbölve.

Mit nem adnék érte, ha ezek megmaradnának a kamaszkorban is, bár ki tudja, lehet, hogy nem olyan jó, ha tudjuk, mit gondol a kamaszgyerek :)

Na, mióta Réka iskolás lett, Nándi meg beleszeretett a rajzolásba, sokkal többet járunk papírboltba, mint eddig. (December eleje óta elfogyott egy ötszázas csomag papír, úgy, hogy közben azért nem voltunk itthon több mint egy hetet, és oviba is jártak) Én nem emlékszem, hogy amikor mi gyerekek voltunk, mi volt, de nem emlékszem rá, hogy ilyen sokszor kellett új ceruzákat meg egyebeket venni. Vagy csak lassan telt az idő? Valami miatt az van bennem, hogy az egy 6db-os színes engem végigkísért egy éven keresztül...

Igyekszem legalább közepes minőségű ceruzákat venni a Rékának, de most már egy kicsit sok lenni. Iskolakezdésre beszereztem neki háromszög alakú, vastag grafitokat és színeseket. Jól is bírták a gyűrődést, nem törögetett ki a hegyük, nem fogytak. Aztán a tanítónéni szólt, hogy inkább vékonyak legyenek a grafitok, mert szebben tudnak írni azzal, mivel tovább maradnak hegyesek. Abszolút jogos volt a kérés, lecseréltük. A grafitok akkor kezdtek el fogyni. 6 db-ot vettem, három került a tolltartóba, a végükön a monogrammal. Két hét múlva már a tartalék hármat is be kellett vetni. Aztán előkerültek a nem háromszög alakú, tavaly óvodában kapott ceruzák is, összesen 8 darab. Rövidesen megvettem az újabb hatos csomagot. És tegnap a harmadikat. Összesen 3-4 darabot láttam elfogyni, a többit simán elveszítette még előtte. És nem feltételezem, hogy ellopták,  elcserélték, mert rajta a monogramm mindegyiken.

A színes ceruzák még durvább. Szintén monogrammosak, és mindig kapnak a fiúk is, mert itthon is jócskán megy a rajzolás, így mondjuk legalább lehet cserélgetni. A színesek ugyanis eszméletlen módon fogynak. Mióta Réka kérte, hogy mindenkinek vékony van, legyen neki is az... Sokáig kérte, engedtem, itthon úgyis elhasználják a többit. Ez olyan október környékén volt, most fogyasztotta el azóta a HARMADIK tizenként színű készletet. Ezeket nem veszíti el, ezek elfogynak. Marad belőle 2 centi. Persze nem minden szín, de 5-8 biztosan. A legdurvább az volt, amikor két hét alatt tűnt el gyakorlatilag egy készlet. Most megelégeltem, és visszatettem a hiányzó színekből a vastagokat. Azoknak nem törik a hegye, vastagabb a belseje, és egyébként is, könnyebb velük bánni. Réka szerencsére nem akadékoskodott, mert az egyik kislány menőnek találta a vastag ceruzáját, a másik a vékonyat, és így mindkettőnek meg tud felelni :) Persze a radírok is fogynak, de azt hiszem, ez szinte természetes. Még jónak is mondhatom az arányt, mert az év eleji beszerzett négyből még mindig van kettő...

Tegnap kapott a leány egy kisebb hegyezőt, két radírt (tartalékba), meg ugye a hatos ceruzát, és nagyon meglepett, mert borzasztóan hálás volt, szemmel láthatóan nagy örömet szereztem neki. Eddig ezeket mindig természetesnek fogadta. Most meg nem győzött hálálkodni, sugárzott, boldog volt, a radírjával aludt. Nagyon meglepődtem, és persze nagyon örültem az örömének. Réka meg azon, hogy "jé, anya, te mindig örülsz, ha valakinek örömet okozol!" Jé, tényleg :)
A nagy örömnek köszönhetően sikerült kihagynia a ceruzapakolással járó szokásos zsörtölődésemet is, kíváncsi vagyok, vajon meddig tart így a holmija. A kapott dolgok feletti öröm talán jobban eszébe juttatja majd, hogy figyeljen jobban a cuccára, mint az, hogy piszkáltam érte :)

Nagyon kevés időm van mostanában, de Réka iskolás dolgairól nagyon akarok írni.

Úgy egy hónapja eljutottam fogadóórára, amire már nagyon vártam. És a tanító néni részben megnyugtatott, megerősített, részben pedig adott tanácsokat. Mert vannak dolgok, amik nem mennek annyira a leánynak. Tény, hogy borzalmasan gyorsan haladnak mindenben, mert ez egy olyan osztály, akivel lehet. Így ha valakinek nem megy valami azonnal, akkor lehet, hogy ott vannak gondok. De ezek nem valódiak, egyszerűen csak ki kell gyakorolni, be kell kattintani rá az agyacskát. Azt javasolta a tanító néni, hogy hajtsam kicsit, hogy a szorgalmikat készítse el. Mert igaziból azok olyan feladatok, amiket házinak ad fel, de hogy ne tűnjön soknak, szorgalminak hívja, és pirospont jár érte. Valóban nem ad sok leckét, 5-6 sor írás, 1-2 feladat a munkafüzetben matekból, és egy szorgalmi, meg olvasás. És ha tudunk, pl. a matekból gyakoroljunk egy kis pluszt, ha belefér. És belefért, Réka nagy örömmel gyakorol, számkirályt játszunk az autóban, vizsgáztatja a fiúkat összeadásból, kivonásból, meg néha még a füzetben is írtam elő neki példákat, amiket mindig kevesellt, mert nagyon szereti a matekot.

Szeptemberben Rékának összesen 10 pirospontja volt. Összehasonlításként, az élmezőnynek 30-40. Októberben, mikor mentem a fogadóórára, már kicsit jobb volt a helyzet, a hónap közepén megvolt a 10, kb a kétszeresével, de még mindig utolsóként választhatott csokit. (sorrendben választhatnak minden hónap végén) Hazamentem, beszélgettünk Rékával erről is, és megkérdezte, hogy szeretném-e, hogy legyen sok pirospontja... Hát, igen. Vannak alapvető hiányosságok :) Nem tudta, hogy az jó, ha az embernek van pirospontja, csak a fekete ellen dolgozott. Egyet azért sikerült beszednie, magatartásból :)

A múlt héten nyílt nap volt, beülhettünk mi, szülők az első két órára, megnézhettük, milyen iskolások a gyerekek. Hát, nagyon ügyesek. Réka nagyon aktív volt, ügyes, sokat jelentkezett, főleg matekon.  Ahogy hallgattam, figyeltem a többi gyerkőcöt, ugyanazok a tévedéseik, mint neki, abszolút illik Réka az osztályba, nem lóg ki semmiben.
Magyaron azért sokkal figyelmetlenebb volt, láttam, hogy mindenfelé elkalandozott, ezt-azt csinált. Mondjuk a többiek is szétszórtabbak voltak. Mondta is, hogy nem annyira szereti, jobb az, mikor matekon mindig kézben a ceruza, és lehet dolgozni valamit. Unalmas mindig követni, hogy hol is tartanak az olvasásban.

A tanító néni nagyon szuper, ódákat tudnék zengeni róla, nagyon jó kis feladatokat talál ki nekik, megmozgatja őket óra közben is. Megerősödtem benne nagyon, hogy mennyire jó, hogy pont hozzá került Réka. Vicces volt egyébként a fogadóórán, mikor bementem, leültünk egymással szemben, és látszott rajta, hogy tart tőlem, hogy milyen leszek, keresztbetett láb, kar, aztán egyre nyíltabban merte mondani ő is, hogy mivel foglalkozzunk, mivel nem kell, ahogy látta, hogy mindent tényleg oda teszek, ahova kell, nem dramatizálom túl, nem fogom ostorral verni a gyereket, hogy másolja át a füzetét a ronda külalak miatt, és órákat gyakoroltatni vele a matekot.
És a két nyílt óra után, amikor bent voltam, hazaküldte velem Rékát, mikor látta, hogy szomorú, hogy otthagyom, meg hogy Dunakesziről ne kelljen újra beautózni érte. És egy másik kislányt is elküldött az anyukájával, akinek szintén rossz volt elválni. Ez különösen jól esett, ez az odafigyelés.

Szóval fejlődik Réka, nő bele az iskolás létbe, jól érzi magát. A nyílt napon meglestük a pirospontos táblázatot is, bizony jó sok van, felzárkózott a többiekhez. És matekból tegnap 100%-os felmérőt írt, aminek nagyon örülünk. Mert az odafigyelés meghozta a gyümölcsét. Mondjuk az osztályátlag 98%, valóban jó képességű gyerekekkel van tele az osztály.

Dióhéjban most ennyi, rohanok a fiúkért az oviba, ma ottalvósok voltak, már két napot vannak délután is, mert annyira sok a munka, hogy kell az idő, még így is dolgozom gyakran délután is, este is, ami miatt néha utálom is magam. December 11-től nem foglalkozom a nagycsaládos ügyekkel, csak ha nagyon muszáj. Majd jövőre! A bejött e-maileket még előbb megválaszolom, ígérem!

Azt mondják, a három gyerek azért nem jó, mert a kettő ki tudja zárni a harmadikat. Nos, nekünk ez annak idején négyen is sikerült, mindenesetre Misi támogatásáért időnként komoly harc folyik a két nagyobb között. Nándival sokkal jobban kijönnek, Réka viszont határozottan jobban érvel. Egy múltkori szövetkezés során a következővel próbálta a saját oldalára állítani. A hanghordozást és hangsúlyokat kéretik hozzáképzelni.

- Misi! Itt van a Réka! Én vagyok az! Hát elfelejtetted a puha meleg Rékádat?

Ezt kiabálta ki Réka, keresztül a konyhán: az ételkiadó és a szellőzőablakon át pont rálátott a folyosóra. Szóval jól van minden. Nagyon lelkes, és még az sem szegte kedvét, hogy nem ő a legügyesebb mindenben. És reggel is csak én sírtam kicsit titokban.

Elmesélte, hogy kétszer kint voltak az udvaron, hogy megette a tízóraiját, hogy egyszer nem tudott pisilni, mert pont becsöngettek, hogy az almájába pont beleharapott, és akkor is csöngettek, hogy nem tudja, hogy hogy hívják a padtársát, mert pont akkor beszélgettek, mikor a tanító néni is mondott valamit. :) És hogy jó volt, és érdekes. És hogy nem tudott ebédelni, mert olyan hangzavar volt az ebédlőben, és hogy hozzá van szokva, hogy csendben eszünk otthon is (????? csak szeretném) és az oviban is.
Kérdeztem, mit csináltak, hát játszva tanultak! :) És színeztek, mesét hallgattak, és tanulták az a betűt, ami más, mint amit az APÁ-ban szokott írni, és az e betűt. Ez utóbbiról aztán kiderült, hogy i betű, szóval annyira nincs is megtanulva még :) Mondta, hogy lassan végzett, de a végére belejött a feladatokba.
Azt, hogy két mosolygós pofit is kapott, azt véletlen vettem észre, mikor a házi feladatát írta. Ami színezés volt, szóval azért nem olyan kemény a helyzet, csak hogy szokják, hogy az iskolában házi feladat is van. Mondjuk Rékának pont nehéz volt, mert nem szeret színezni, elunja. De becsülettel megcsinálta.
Megkapta a diákigazolványt, nem értette, mi az, és miért kell neki, hát, nem volt egyszerű elmagyarázni :) És azt is mondta, hogy nem az ő fényképe van rajta. Hát, a szkenner a lehető legrosszabbat hozta ki abból a képből, amit lehetett, ezt meg kell hagyni. Leginkább a Kör c. horrorfilm kútból kimászó kislányára hasonlít rajta az én kis tündérlányom :)

Nándi pedig ma megkezdte az önálló középsős létet, egyedül ment ma oviba. Kevesen vannak még, jövő héten érkeznek a gyerekek, de Nándi akart menni. Jó volt neki, örült az új barátoknak - két új kisfiú is volt már most is. De szomorú is volt, mert a nagy hajót, amit a beton focipálya helyére építettek a nyáron, és aminek az árbocait mindig lestük, mikor elmentünk arra, még nem lehetett kipróbálni, csak a kis csúszdát. Majd jövő héten, még szerelnek rajta valamit. És szegénynek fájt is a feje. Óvónéninek nem mondta, csak azt, hogy hangosak a gyerekek, meg is lepődtem, mikor említette Eszti néni, hogy a világ (egyik) leghangosabb kisfiúja, aki egyedül kitesz 10-et, hangzavarra panaszkodik. (De a másik leghangosabb is családtag)
Nekem nagy újdonság és komoly élmény, hogy meghallgathatom Nándi szájából, hogy mi történt az oviban, Réka tavaly mindig gyorsabb volt. És általában Nándi rosszaságaival kezdte. Most is az volt az első kérdése Nándihoz, hogy "Csináltál valami rosszat?" De ha csinált is, végre nem kell róla tudnom. Ez az ő ügyük az óvónénivel. Viszont megtudhatom, hogy játszott a nagy kockákkal, és autózott is, és hogy a Tomika testvére is jár már oviba, és Barninak hívják. És persze, hogy fájt a feje. Tavaly egy hét alatt nem tudtam meg ennyi információt arról, hogy mi volt fontos Nándinak az oviban. :)

A Misi meg Misi, örül, hogy kicsit birtokolhat, majd megunja a fejem pár nap alatt, aztán meg lesz majd azért bölcsi is.

Szóval itt az ősz, iskola, óvoda, napi rutin. Az utóbbi hetek nagy terhe esett le a vállamról azzal, hogy Réka örömmel fogadta az iskolát. Még akkor is, ha várható volt. Amikor hazajöttünk, az a fajta fáradtság tört rám, ami a főiskolán a nehéz és sikeres vizsgák után szokott. Azért a diploma még messze van, de a jó start sokat számít. És Réka és Nándi is jól startoltak idén. Örülök.

Már csak négyet alszunk, és itt az iskola. Amit Réka nem vár. Fél. A szomszéd kislány, mikor itt nyaralt a nagymamájánál, alaposan ráijesztett az addig halálosan lelkes lányomra. Annyira, hogy időnként el is sírta magát, szinte minden átmenet nélkül, éjszakánként átjár aludni, és ha az iskola bármilyen kontextusban szóba kerül, rövid időn belül elkezdi kínozni a testvéreit.

A hetek alatt sikerült kiszedni belőle, hogy miktől fél.
Fél az ismeretlentől. Hogy nem tudja, milyen lesz. Ez végül is érthető. Meséltem róla neki, hogy én mennyire szerettem járni - tényleg -, hogy miket fognak tanulni, kik lesznek ott. És hogy mennyire neki való. Mert tényleg.
Fél attól, hogy nem lesz majd elég fegyelmezett, hogy nem tudja, hogy kell viselkedni, hogy nem tud jelentkezni, és hogy neki mindig jár a szája - ezt aláírom -, és emiatt mindig meg lesz szidva, fekete pontot kap, kinevetik
Fél attól, hogy nem tudja azt, amit az iskolásoknak tudni kell. Az írás-olvasás-számolásról meggyőztem, hogy azt ott kell megtanulni, ezért járnak iskolába a gyerekek. Viszont nem tud cipőt kötni, vagyis tud, csak csigalassan, és nem hajlandó gyakorolni. Külön kérte a tanító néni, hogy ne tépőzáras cipő legyen, hanem kötős. Kétnaponta kétszer megköti zokogva a cipőt, kb 2x5 perc alatt. És mióta mondtam, hogy a tornaóra előtt-után egyedül kell öltözni, azóta nem tudja fel és levenni a pólóját. A cipőkötés az iskola jelképe már szerintem, ezért tiltakozik ennyire. Gondolkozom rajta, hogy kérte, nem kérte Ildi néni, pár hétig lehet, hogy tépőzáras cipője lesz Rékának. Mihelyt rájön, hogy jó dolog az iskola, azonnal menni fog a cipőkötés, a gyakorlás is.
Fél attól, hogy túl sok időt kell ott tölteni - eleinte még napközis sem lesz -, hogy ott kell aludni sátorban (?????), és még mittomén milyen hülyeségek, én meg igyekszem nem kinevetni, hanem komolyan venni ezeket, és elmagyarázni mindent.
Fél attól, hogy nehéz lesz az iskola, unalmas, nem tudja megtanulni majd, amit kell.

Már olyan sok dolgot kipróbáltam főleg a beszélgetést mindenfélélről. Például arról, mit fognak tanulni, kik járnak oda, mi milyen iskolások voltunk apával, hogy ez milyen iskola, oda mentünk templomba, ahova a leendő osztálytársak és a tanító néni jár - nem akart köszönni sem nekik, messze kerüljük el őket -, közös készülődést, vásárlást - kínszevedés volt, nem akart megvenni semmit, nem akarta elhozni a könyveket, beléjük sem akart nézni. Szerintem nagyon jók a tankönyvek, egyszerűek a feladatok az elején, játékosak, jók a rajzok, a mesék. Még Nándi is élvezettel csinálgatta, ahogy tudta. Réka nem. Teljesen elzárkózott. Ma délután egyedül pakolgattam össze a technika dobozt, töltöttem meg a tolltartót. Mikor mondtam neki, hogy nem lesz könnyű, ha nem ismered a felszerelésed, mindent keresgélni fogsz, akkor odaült, és némi undorral szemügyre vette a készletet. A celluxnak örült mondjuk :) De a betűket sem akarta segíteni kivágni, pedig az ollókkal nagy barátok. Sőt, a ceruzákat sem kihegyezni, amitől más esetben én már hoznám a lázmérőt, hogy biztos beteg a gyerek...

Aztán ma este megint nyitogattam, ezúttal a környezet könyvet, és az első oldalakon találtam ilyen képeket, hogy ki viselkedik jól az iskolában, ki nem. Az osztályban, a folyosókon. Kaptam a lehetőségen, odavittem, mondom Rékának, nézd, ez egy olyan feladat, megmutatja, tudod-e, hogy hogyan kell viselkedni az iskolában. Próbáljuk meg. Két jó válasz után teljesen belelkesedett. Mert hát persze, hogy tudta. És hogy ez bébikönnyű. És csinálta a feladatokat egymás után. Este veszekednem kellett, hogy most már nincs több tanulás. És akkor azt mondta, hogy "Anya! Ezt a könyvet nagyon szeretem. És ha felnőtt leszek, ezt akkor is meg fogom tartani! " És maga mellé vette éjszakára. És ma este nem beszélgettünk arról, hogy mennyire nem szeretne iskolába menni. Igaz, a vakbélgyulladásról igen, de az a hipochondriájához tartozik.

Remélem elindultunk a jó úton. Jó lenne ezt a három napot most már átvészelni, és nem az idegességtől hányva vinni őt az első napon. Hátha sikerül.

Hónapok óta agyalunk rajta, hogy hogy lehetne megoldani azt, hogy Rékának legyen valami külön helye, ami csak az övé, ahol majd tanulhat, és biztonságban tudhatja az iskolás dolgait.
Halogattuk, halogattuk a döntést, hátha ráér még jövőre is megcsinálni, nem követeli ezt meg annyira az, hogy iskolás lett a leány, stb. Aztán kb. 3-4 hete jöttek hozzánk vendég kislányok, akik mondták, hogy na, akkor mutasd meg a szobádat. Réka erre meg valami hihetetlenül előkelően társasági hangsúllyal hogy:
- Hát, én egy szobában lakok a fiúkkal. De nagyon utálom.

Persze ezen nevettünk, de elég erősen elővettem a témát, állandóan nyaggattam Gergőt, hogy találjunk ki már valamit. Aztán jött a múlt hét, mikor nagy meglepetésünkre Réka volt az, aki először besokallt a tömegtől, újra elkezdett nálunk aludni, és napközben is könnyen talált indokot arra, hogy kijelentse, úgy érzi (némi úgybeszélés hatása :) ), hogy őt senki sem szereti, és hogy okkal-ok nélkül (szerintünk persze, neki komoly okai vannak mindig) sírjon egy adagot.

És akkor jött az isteni szikra, amit eredetileg apósom javasolt ugyan, de olyan módon, ami számunkra egyáltalán nem volt praktikus. Szóval hogy kerítsünk le egy részt a 30nm-es (2m belmagasságú, nagyrészt ferde plafonú) gyerekszobából. Réka ágya nem mozdult a helyéről, tulajdonképpen azt a sarkot vettük körül bútorokkal, amiben az ő ágya van. Mert eléggé ragaszkodik ahhoz a sarokhoz. Mióta ott alszik, azóta alszik az ágyában, előtte csaknem 5 évig többet aludt a földön szivacson, takarón, kiságyban, járókában, dobozban, mi ágyunkban, bárhol, mint a saját ágyában. Ha elmegyünk, hiányolja.
Kb 5-6 nm az egész, a nagy része ferde falú, sötét is, zsúfolt is. De Réka elég boldog lett tőle. Ha akarja, ablakot nyit a "fiúszobára", és a babaház tetején van egy rajz, ami ha x, akkor nem lehet bemenni, ha madárka, akkor lehet. Mi pedig sulykoljuk, hogy az Réka birodalma, szigorúan tilos bemenni, csak Réka engedélyével. A fiúszobából pedig Rékát lehet kitiltani. Behordtuk a játékait, holmijait, kapott ágyneműtartó-játéktárolót, polcot. Persze még alakul, mert ha megérkezik az íróasztala, már látszik, hogy kicsit kijjebb kell tolnunk majd a "falat", hogy játszani is maradjon hely. És mindentől függetlenül egy ruhásszekrény is kijár már neki, megnőttek a ruhák :)
A lényeg, hogy végre el tud vonulni, mégsincs végérvényesen kivéve a többiek közül, nekünk is van magánterületünk, nem került pénzbe, és maradt időnk kitalálni, mi legyen később. Természetesen időnként előadja, hogy ő nem is ilyenre gondolt, de sokkal több konfliktust segített megoldani ez a kis zug az elmúlt egy hétben, mint amennyit vártam tőle.

______________________________________________________________________

Az adottságok és a tervek ezek voltak:

Van egy nem kifejezetten jó elosztású alsó szintünk, hálószoba nélkül. Fent pedig egy 20 és egy 30nm-es tetőtéri szoba kis előtérrel, ahol a számítógép van, és fürdő. A 20nm-esen (felnőttszoba a garázs felett) a tető keleti és nyugati oldalán van erkély, illetve ablak, a 30-ason csak a nyugatin. Egy óriási, 3m hosszú, két darabban.

- Az első verzió az volt, hogy egy sarkot csinálunk Rékának a felnőttszobában. Elvetettük, nem lehet elkülöníteni, a fiúk nem fogják tiszteletben tartani, azonkívül gyerekszobává válik a mi szobánk is.
- A lépcső burkolását végre megcsináltatjuk, és oda. Elvetettük, nagyon hangos (viszont kitűnő az akusztika, a kedvenc számaim alatt igyekszem mindig a lépcsőt takarítani)
- A gyerekszoba keresztbevágását is elvetettük, a fűtés és a fényelosztás is aránytalan lenne, azonkívül átjáró lenne a fiúszoba, ami szintén túl kicsi lenne. Egyenlőre ez még nem gond, de a fiúk is lesznek majd 10-12-16 évesek.
- A hosszanti elválasztás pedig sokba kerülne, és a fiúknak aránytalanul kicsi helye maradna.
- A garázs szobává alakítása részben a költségek, részben a garázs meglétének kényelme, részben pedig a túlságos elkülönültség miatt bukott meg.
- Úgy tűnt, hogy az egyetlen megoldás a felnőttszoba elválasztása, ennek lett volna a legkisebb költsége. De még mindig ott van, hogy mi van, ha Réka fél egyedül, és nem is akarna a külön szobában lakni? Akkor ott vagyunk szűkösen, és egy gyakorlatilag üres szoba.
- Kitaláltuk, hogy elfelezzük a szekrénysorral a szobát, mégis van egy külön helye, kipróbáljuk milyen, ha beválik, megcsináljuk. És egy szekrénysor-falat végülis bármikor vissza lehet csinálni. Nekünk viszont ezzel nem lesz saját szobánk, nem tudunk megnézni ágyból egy filmet, mert áthallatszik minden, a magánéletünkről nem is beszélve. Volt már ilyen, alig több mint fél éve vannak csak ajtóink, de éppen kezdenek megnőni, mi meg hozzászokni a jóhoz. És hidegebb is lenne, az északi falon vannak a szekrények.  Aztán kitaláltuk, hogy akkor nem visszük át az ágyát, lesz egy saját nappalija.  És ebből lett végül a kuckósarok.

Megszületett a döntés: megyünk az Élményvárosba Réka kívánságára. Aztán még "mekdohányszba" is. (Sőt, egy kis játszóterezést és sátornézegetést is hozzá tettünk később. )

- Na, jó lesz ez annak a napnak, hogy te mondod meg, mit csináljon a család?
- Igen! Jó lesz! Én mondom meg! Végre! ..... De azt továbbra is ti mondjátok meg, hogy ne veszekedj az öcséddel. Meg hogy gyerekek, azok a ti dolgaitok, rakjátok el őket! .... A ti dolgotok a hmmm... nevelés. Hát törpe anyuka vagyok én?! Nem!

Nem kellett nagy fantázia, hogy a párhuzamokat megvonjuk a mese sorozat és életünk főszereplői között. Vagyis kizárólag én lógok ki a sorból, én korántsem vagyok az a falra kent tészta láttán nagy levegőtől megnyugvó Anya. Bár a Megmondalak c. könyvben az Elég volt c. mese gyanítom, hogy nem egyszer és nem kétszer történt meg Bartos Erikáéknál sem. Nálunk heti rendszerességgel biztosan előfordul, de igény szerint sűrűbben is. Leszámítva persze a gyerekek odafigyelő és segítő hozzáállását... Annyira nem rémülnek meg, ha ilyen előfordul nálunk :S   Apa meg nem az a kirándulgatós, oktatgatós típus, és azt hiszem, nem hagynám, hogy a gyerekek jelenlétében próbálja belerakni a túl kicsi autóba a gyereküléseket. A feje olyan vörös lenne vélhetőleg neki is, de a gyerekek nem ilyen arccal állnának mellette.

Mióta Misi megszületett, határozottan gyakran meséltük úgy a meséket, hogy a mi gyerekeink nevét helyettesítettük be. Amikor azonban egy éve beszereztük az Annakönyvet, Petikönyvet és Gergőkönyvet, egyre gyakrabban szembesülök vele, hogy nagyon komolyak a hasonlóságok.  Persze könnyen lehet, hogy ez csak némi horoszkóp-szindróma, sőt, vélhetőleg az, de azért vicces.

Ugyanazokat a játszmákat játsszák, ugyanúgy gonoszkodnak egymással, és ugyanúgy képesek elolvasztani még a jégszíveket is a testvéri szeretet és összefogás mintapéldányaiként. Lefogadnám, hogy Annácska ugyanolyan menedzsertípus, mint Réka, aki gondoskodik, és szereti megmondani, hogy mi merre hány méter, és valószínűleg Rékát is el fogja keseríteni az o betűk formája, ahogy a biciklizni tanulást is többször feladta, próbálkozás helyett inkább a sírást választva.
Ugyanúgy ölik egymást Nándival, miközben Misi vagy tanácstalanul áll közöttük, vagy csatlakozik röhögve hol az egyikhez, hol a másikhoz, de igaziból mindkettővel tök jól kijön.
Nándi volt a nagy zabagép nálunk, akinek nem lehetett elég gyorsan adni a kaját. Ő az, aki mindenből játékot csinál hihetetlen fantáziával, és hát a járműimádat abszolút leírhatatlan mértékű. Hihetetlenül kitartó, és vágyik a nagyos dolgokra. És ha valamit a fejébe vesz, se lát, se hall.
Bár nálunk Nándi megy világgá, és nem Misi. De idő kérdése...
Misi és Gergőke közös vonásai a kukásautó és építőipari jármű szeretet, és a rendkívül erős önállósági törekvések. És egy-két hónapja bejött a kérdésözön és a miért is. Ami Misi szájából úgy hangzik, hogy Méét?. A többi gyerek is érdeklődő, de amit Misi művel a kérdőjellel, az elképesztő. Lerázhatatlan, és befejezhetetlen a kérdések özöne.

Réka egyébként Gergőkével egyidős a való életben. Egyszer láttuk is őket a Városligetben. Néha kíváncsi vagyok, tényleg olyanok-e, amilyennek én gondolom őket, és ha igen, vagyon milyen nagy gyerekek lettek belőlük :)

Ma este megint előjött a rendkívül kellemes téma Rékával. Hogy mi lesz, ha mi, a szülei meghalunk. Esetleg mind a ketten. Most az került előtérbe, hogy mi lesz velük, ki fog gondoskodni róluk. Azt a részt már úgy tűnik, fel sikerült dolgoznia, hogy amikor valakinek már nincs tennivalója ezen a földön, akkor megy a Jóistenhez a mennyországba. Hát, nem volt egy egyszerű beszélgetés, különösen, hogy az elkövetkező hat hétben három olyan hét is lesz, amikor kettéválik majd a család. És azt hiszem, ha a paraolimpiát úgy értelmeznénk, hogy ki tud többféle és minél nagyobb szörnyűséget elképzelni, akkor garantáltan dobogós lennék. Szerencsére van pár év színpadi gyakorlatom, így sikerült Rékát megnyugtatnom.

Azért két nagyon jó dolog is kisült az egészből. Az egyik az volt, hogy Réka, mikor lezárta magában a témát, akkor azt kérte, hogy a Képes Bibliából olvassak neki. Szóval valahol ezek szerint már bele sikerült ültetni a kis lelkébe, hogy van nekünk vigaszunk és reményünk, ha rossz dolgokra gondolunk.
A másik pedig az, hogy mikor Réka először kezdett el sírni, hogy ki fog róluk gondoskodni,  (aztán kibontotta, hogy és akkor ki fog főzni neki, és Misi nem is tud még bicajozni, ő pedig nem tud felülni az én biciklimre, hogy vigye, és hogy honnan lesz pénzük, vajon a boltos nénihez fognak-e költözni), akkor Nándi is elkezdett sírni, hogy ÉS KI VENNE NEKEM VALAMIT?
Úgyhogy végre választ kaptam arra kérdésemre, hogy vajon mi a fenére változott Nándi szeretetnyelve. Merthogy már nem esik annyira jól neki a babusgatás, a csiklandozás, nem bújik. És azért látszott, hogy nagyon szereti ő, ha kap valamit, ha csak az övé, amire gondot fordítunk, hogy legyen neki, pl. a csokis tetejű süti. De akkor ezek szerint valóban errefelé tendálunk. Úgyhogy hurrá, remélem eszközt kaptam! :)

És persze megerősödtem abban is, hogy Rékának a szolgálat fontos nagyon. Ami érdekes viszont, hogy eléggé letette a minőségi időt, és helyette sokkal bújósabb. Szerintem ezért is balhéznak Nándival annyit, mert átfedések vannak. Na, majd meglátjuk.  Legalább  a Misi egyszerű eset még, sír, megcsiklandozom, és csak kacag, kacag.

És a végére még egy kis Nándi. Rékát érte egy kis, de kellemetlen baleset ma. És ő nagyon aggódós, félti is magát. És kétségbe vonja azt, hogy én megfelelően gondoskodtam-e róla. Mármint többször megkérdezi, hogy biztos, hogy jó krémmel kentem-e be, biztos, hogy nem kell orvoshoz menni, és biztos, hogy... Szóval ilyenek. És jó néhány biztos után elkezdtem neki magyarázni, hogy ő az én egyetlen kis nagylányom, és hogy ő mennyire különleges, és nagyon féltem, és vigyázok rá, és... Erre Nándi a másik ágyról számonkérően nekem szegezte, hogy:
- ÉS A KISFIÚK?

Igaz, ott nincs mese csatorna beállítva. Van viszont Animal Planet. Amit nézhettek néha.

Megyek fel, Réka nézi a tévét, egyedül...
- Mit nézel?
- Krisz Hábri az átlagembert. Feleséggel, gyerekekkel és sokezer háziállattal!

Most már itthon vagyunk, és Nándi lett az átlagember. Feleséggel, gyerekkel és sokezer háziállattal.

***

Beszélgettünk apukámmal, hogy a szomszéd nénijük is rákos lett. (Most már összeesküvés elmélet gyártódik, mert a páros oldal szinte minden házában volt már ilyen megbetegedés.) Egyszer csak Réka a hátunk mögött:
- MI? Rák? Milyen rák?
- Hát - mondom - ez nem olyan rák, ami a vízben él, hanem van egy betegség, és ez a betegsége van a Marika néninek.
- Olyan betegség, amikor az állkapocsból kell kioperálni a daganatot? Mert láttam a tévében, hogy a kutyának rákja volt, és kiműtötték a daganatot!

Nem is tudom, melyik jobb, a Minimax, vagy az Animal Planet...

Állunk a piros lámpánál ketten, mondom Misinek a verset:
- Amikor a lámpa piros/akkor áthaladni tilos!/Mikor zöld a lámpa fénye/jól nézz körül, aztán lépj le!
Misi hallgatja, 2-3 másodperc csend alatt megemészti, majd azt mondja:
- Jó!

Fekvésnél mondom nekik, hogy aki nem alszik, nem jöhet másnap a Bábfesztiválra, mert sokat kell gyalogolni, és aki nem piheni ki magát, nem fogja bírni. Pedig az nagyon vicces lesz. Nándi gondolkozik, majd kuncogni kezd:
- Biztos lesz olyan báb, ami pukizni fog!

Réka valamit csinál, nagyon szenved tőle, ideges, mert nem sikerül.
- Segítsek? - kérdezi tőle az apja.
- Azzal segítesz a legtöbbet, ha nem szólsz hozzám!

Az óvónénik minden évből kértek be egy-egy fényképet, a "ballagókról" tabló fog készülni, miből lesz a cserebogár címmel. Nekem való feladat a gyerekek fényképeit nézegetni, és megállapítani, milyen gyönyörűek. Felteszek egy esélyes sorozatot, amiből azt hiszem, még egy sem szerepelt.

Nálunk nincs tv. A gyerekek nézhetnek mesét, de nincs tv-zés. Majd egyszer talán azt is megírom, hogy hogy is működik ezzel kapcsolatban az én agyam. De most egy hetet a mamáéknál voltak a gyerekek, és ott van MINIMAX! Hát, rácuppantak, főleg Réka. Újabb dalokat hoztak haza, és meglehetősen intenzíven találkoztak a filmművészetek egy olyan szegmensével, ami többnyire kimarad az életükből. Ennek eredménye két utókornak való szösszenet:

Mennek a boltban apjukkal, Réka egyszer csak felkiált, és odarohan valami játékhoz:
- Igaza volt! IGAZA VOLT A MINIMAXNAK!!! Tényleg már kapható a boltokban!

Gyurmázunk tegnap, a házi készítésű gyurmánkkal, egyszer csak Réka tűnődve megszólal.
- Amikor voltak a vörösiszaposok, akkor nekik adtam az én forradalmi gyurmámat.
- Micsoda????
- Tudod, anya, mikor csináltuk a csomagot a vörösiszaposoknak. Beletettük a mundó gyurmát. Forradalmian új gyurma. Sima, könnyű és puha. Sohasem szárad ki, mindig átformázhatod!