A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szülés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szülés. Összes bejegyzés megjelenítése

A kórházról

Nagyon mással van már tele a fejem, mint a múlt hét csütörtökkel, meg a kórházi napokkal, de leírom, hogy is volt, bár nagyon másról szeretnék már, mert jó néha elővenni ezeket a pillanatokat, amiket könnyű elfelejteni, bár felejthetetlennek tűnnek.
Az alaptörténet hasonló ahhoz a négy évvel ezelőttihez, amikor Misike érkezett, de azért nem egészen ugyanaz. Lényeges pontok különböznek.
Szerdán kellett volna befeküdnöm, be is mentünk, fel is vettek, de túszul tartva a cuccaimat végül hazaengedtek, és másnap reggel kellett megjelennem 6 órakor. Nagyon jót tett a lelkemnek, hogy hazajöhettem. Mintha egy nagy súlyt vettek volna le rólam. A fiúk itthon voltak, Réka délben jött, volt még időnk együtt lenni, pár dolgot elintézni, ami elmaradt. Még este sem féltem, és bár nem feküdtem le túl korán, még aludtam is, jól.

Reggel már nem volt túl jó kedvem. Rossz volt, hogy nem tudtam megölelni a gyerekeket, csak óvatosan megpuszilni, hogy ne ébredjenek fel, ugye nagyon korán kellett indulnunk. Útközben megegyeztünk, hogy bár kizártuk a Danit és a Csabát, már csak a Ricsi és Ábel nevek közül kéne egyet, legyen az, hogy Gergő, amikor ott lesz, eldönti, melyik legyen ő a négyből. Vagy improvizáljon. És valahol itt kezdődött az is, hogy elkezdtem szorongani. Egyre jobban. Amikor nem látott senki, mindjárt bőgtem, és folyamatosan fojtottam vissza egyébként is. Héttől szülőszoba, végtelenül kedves szülésznő - és szülésznőtanonc, aki rajtam próbálta ki, hogyan kell branült bekötni -, infúzió, gyógyszerek, kiszolgáltatottság, bőgés. Aztán egyszercsak elmúlt. Egyik pillanatról a másikra. És nem féltem többet, egyáltalán. Jött a szintén nagyon kedves anesztes doktornéni, akinek szintén mondtam, hogy ne haragudjon, de hisztis leszek - ennek nem örült -, de nem lettem az. Pedig nagyon fájdalmasan sugárzott az egyik lábamba, amikor beadta az EDA-t, és nem rémlett, hogy korábban lett volna ilyen. És még azon sem aggódtam, hogy eleinte felemás volt, semmin nem paráztam. Sem az előkészítőben, sem a műtőben nem lettem rosszul, nem kellett plusz gyógyszer, semmi. A beteghordó is tündéri volt - bocsánatot kértem tőle, hogy ilyen nagyon meghíztam -, az anesztes asszisztens is, a műtősnő, mindenki. Talán csak a dokim nem, de betudom az idegességének. Kérdeztem tőle már a műtőasztalon, vagy talán mondtam, hogy minden rendben lesz, és azt tudta mondani, hogy honnan tudja? De legalább őszinte volt. És még akkor sem féltem. Abszolút csodának tudom ezt be. Meg azt is, hogy a doki azt mondta, hogy sokkal jobb helyzetet talált odabent, mint amire számított, sőt G. hallott egy olyan elszólást is, hogy nem is látszik az előző heg. Szóval hála és dicséret...

Új vágást kaptam. Az eddigi császárok során mindig az előző heget vágták ki, és ugyanott bújt ki a pocok, most lett egy újabb csíkom - valaki mondta is, hogy hamis Adidasnak már jó vagyok, már csak egy kell az eredetihez. Pár perc alatt kint volt Ábel, akinek ekkor még nem volt neve. Én bőgtem, de most örömömben, akik műtöttek, kapkodni kezdtek - itt nagyon éreztem, hogy aggódik a dokim, hogy minden rendben legyen, úgyhogy mondtam én is a miatyánkokat  magamban egymás után, hogy segítsem őket. A csuparagacs fehérmagzatmázas Ábelt - még nem tudtam, hogy az a neve - egy pillanatra az arcomhoz tették, majd elmentek vele, én meg utánaküldtem Gergőt. Nem akart menni, de akartam, hogy legyen fénykép, meg hogy ne legyen szegény egyedül. Aztán telt az idő, és nem jött vissza senki. Egy idő után elkezdtem aggódni, hogy valami baj van a gyerekkel, 4 éve nem így volt, 5 perc múlva visszajöttek, mondták az adatokat, meg Gergő is visszaült a fejemhez. És most semmi. Egy idő után mondtam, hogy jó lenne tudni valamit a piciről - jó hülyén éreztem magam, hogy nem tudok nevet mondani, hogy kiről is -, akkor elment az egyik asszisztens, és aztán mondta, hogy minden rendben, meg hogy mekkora. De Gergő sehol. Úgyhogy nem nyugodtam meg egészen, hogy tényleg minden rendben. De nagyon gyorsan haladtak, és mire összeszedtem a bátorságom, hogy megkérjek valakit, hogy hívják vissza a férjemet, már mondták is, hogy kész vagyok. És akkor a műtősasszissztens elkezdett keresni egy csipeszt. Egy kicsi csipeszt. Erőltetetten nyugodt volt a hangja :) Vagy három percig keresték, felforgattak mindent, ez kicsit elterelte a figyelmemet, azon gondolkoztam, kérjek-e altatást, de legalább nyugtatót, ha fel kell nyissanak újra, mert kiderül, hogy bennfelejtették, de aztán nagy nehezen meglett :D és kivittek. És akkor ott jött szembe Gergő, félcsupaszon, mellkasán az Ábellel, akiről itt derült ki nekem, hogy Ábel a neve. Ugyanis új rendszer van, baba- és mamabarát elveket követ a kórház, és mivel anyára nem tudják tenni a bébit, így apa szőrös mellkasán ismerkedhet a külvilággal. (Emiatt vagy más miatt, ez az első gyerekünk, aki Gergőnél is tökéletesen azonnal megnyugszik. ) Csak ezt nekünk senki nem mondta. Gergő is jól meglepődött, mikor ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le derékig, kezébe nyomták az újszülöttet, majd otthagyták egyedül. Nemsokára jött egy szülésznő is, és még próbálták mellre is tenni, csak nem hagyta magát, persze aztán mikor feladták, mi meg tudtuk oldani egyedül. Két órát a szülőszobán voltunk, és nagyon jó volt, hogy velünk lehetett, még emlékeztem rá, mennyire hiányzott Misi annak idején, aztán vittek a kórterembe, és kiderült, hogy közben a szobatársat is megcsászározták, szóval együtt nyomtuk végig a kínokat, pár óra eltéréssel :) Simán ment a kelés is, onnan minden tuti volt, bár fájdalmasabb a mostani gyógyulás, mint ahogy az előzőre emlékszem.

A kórházról nagyot változott a véleményem. Azon gondolkoztam, hogy én változtam-e,  és azért tűnt mindenki nagyon kedvesnek, mert mindenkivel kedves vagyok, és úgy álltak hozzám is, meg szívesen jöttek be a szobába, vagy azért, mert más a személyzet, vagy azért, mert mi voltunk a legelső kórterem, legutóbb meg a végén voltam a sornak, szóval hogy az elején még jókedvük volt, aztán a sor végére elfogyott... Szóval más volt. A dokik viszont épp ellenkezőleg. Többnyire bejöttek vizitkor, megkérdezték, jól van? Már mentek is tovább.  Talán ketten voltak, akiket érdekelt is, mit válaszolunk. 4 nap alatt senki a hasam meg nem nyomta, pedig 4 éve naponta többször is ellenőrizték, hogy húzódik össze a méhem, még oxi szurit is kellett kapnom. A nővérek viszont szenzációsak voltak, jókedvűek, kedvesek, segítőkészek, a csecsemősök is olyanok, mint anno a Mávban. Csend volt az osztályon, nem volt sok gyereksírás, fürdetéskor sem, ha mégis, mentek, kérdeztek, tudnak-e segíteni, ilyesmi. Ugye 4 éve a védőnő akkor jött, mikor már a záróra vártam felöltözve, most elleptek minket a szoptatási tanácsadók, védőnők, csecsemősök és hasonlók, pedig ugye hétvége is volt. Szerencsére, mikor elmondtam, hogy negyedik gyerek, a fele viszakozott, a másik fele még feltette a beugratós kérdést, hogy éééés mennyit szoptatta őket, de az összesen öt év (felfelé kerekítettem) őket is meggyőzte, hogy ne mondják el (ugyanazt, amit a szobatárs egygyerekesnek elmondtak velem egy légtérben)
Mondjuk konfliktus volt. Merthogy renitens anyuka voltam. Egyrészt saját takarónk volt, és mindig úgy toltam be, mikor kellett, hogy azzal volt betakarva. Másrészt CUMINK. Azt hiszem, ez a legnagyobb bűn most a csecsemőosztályon a Péterfyben. A cumi. Nem tudom, hányszor mondtam el kedvesen, udvariasan, hogy ez egy negyedik gyerek, muszáj cumiznia, mert a mi életünkbe nem fér bele, hogy mellre teszem, ha sír, sokkal inkább az, hogy szólok valamelyik gyereknek, hogy adjon már cumit, pl. amikor a másfél órás körünket járjuk autóval az ovi-iskolába. És hogy értem azt, hogy nekik ezt muszáj így képviselni, és vannak, akik nem gondolják át, de ez mégis az én gyerekem és az én életem, és úgy gondolom, tudom a cumihasználatot intelligensen kezelni. Főleg, mert van tapasztalatom, és főleg, mert volt olyan gyerekem is, aki nem cumizott. És meghallgattam nemtom hányszor, hogy csak szerencsém volt, hogy tudtam szoptatni a többit, és hogy cumizavaros lesz, és egyébként is. Kedves voltam és udvarias, de a véleményemből nem engedtem, úgyhogy fejcsóválva, de megszokták.
A két gyerekorvosról is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni most,  akikkel találkoztam, de ennek hosszabb története van, írok majd róla.
Ja, és csodámra jártak, hogy 4 gyerek, pláne, hogy négy császár, de abszolút pozitív volt mindenki, ez jól esett nagyon.

Szóval ezek voltak a kórházban

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Megérkezett a legkisebb királyfink...

... aki születése után végre kapott nevet is: Ábel Boldizsár lett. A késői döntésnek köszönhetően napokig gondolkoznom kellett rajta, hogy hogy is hívják, gyakran Misiztem, illetve a szobatársam kisfiát Bendegúznak hívták, néha én is Ábelt... Most már kezdek belejönni.

A paraméterek 3620 gramm és 56 cm, ami azért vicces, mert ezelőtt 4 évvel Misi ugyanebben a kórházban pontosan ugyanezekkel az adatokkal született. Ami nem egyezik, a láb mérete, ugyanis az elképesztő, megmértük, 8 cm hosszú a talpa, pontosan olyan hosszú, mint a lába szára bokától térdig... Lehet, hogy Jeti lesz a beceneve. 

Ma érkeztünk haza, a történet nem rövid, van benne jó és kevésbé jó rész is, és igyekszem hamar leírni, mielőtt teljesen elfelejtem. Addig pedig két kép még a kórházból komoly nagyfiunkról. Szerintem nagyon aranyos. 






  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szüléseim krónikája

Az előző bejegyzés kapcsán többen is írták, hogy nem értik ezt a nagy orvoskeresgélést, és ügyelet, meg minden. Nem olyan egyszerű elmagyarázni, hogy miért is ragaszkodok mégis hozzá, hogy ne csak beessek valahova a 38. héten, hogy szedjék ki belőlem a gyereket.
Kezdem az elején.

Mikor Rékát szültem, SZTK jártam rendelésre. Ott volt egy tüneményes idős dokibácsi, akit a 36. héten kértem meg, hogy amikor arra sor kerül, vezesse le a szülést. Ott ült velem a vajúdás utolsó 7 órája alatt (a 26-ból) és odafigyelt, meg minden, nem rajta múlt, hogy császár lett. Utána is bejött, látogatott, megkérdezte, hogy vagyok, akkor is, mikor nem volt ügyeletes. Kapott borítékot, valóban hálás voltam, voltunk. Volt miért. Még akkor is, ha még mindig gondolkozom rajta, hogy mi lett volna, ha ez vagy az máshogy történik akkor és ott.
Érdekes ez az egész hálapénz dolog. Már nem is hívják hálapénznek, hanem paraszolvenciának. Nem tudom, mi a pontos fordítása ennek a - gondolom latin - kifejezésnek, én szívesebben hívom hálapénznek. Nem igazán vagyunk híve, ritkán adunk, olyankor, amikor olyan "szolgáltatást" kapunk, ami nincs benne a munkaköri leírásban. Például ha a gyerekorvost felhívhatom hétvégén, vagy rendelési időn kívül is. Ugyanez a nőgyógyásszal, szülésznővel, bejön, amikor nem kellene dolgoznia, a szabadidejét áldozza. Nem gondolom, hogy magától jár, akkor adom, ha pluszt kapok. Misi balesetekor nem kapott pl. az orvos, pedig odafigyelve, rendesen ellátta, kedves is volt, de a nővérkéknek vettünk ajándékcsomagot, ők - egy kivétellel - erőn felül odatették magukat.

Természetes volt, hogy mikor Nándival teherbe estem, megint ehhez az idős dokihoz mentem, megint SZTK, azonban ő már a 6. héten arról beszélt, hogy tuti császár lesz, és kezdett kicsit szétszórt is lenni, egyre többször mondott ellent önmagának, így félidőtájt új orvos után néztem, aki vállalja azt, hogy legalább megpróbáljam természetesen világra hozni Nándit. Nagyon akartam átélni a szülést, és még akkor is négy gyereket terveztünk, azt mondták akkor, háromnál több császár nem lehet. Ezért hajlandó voltam magánrendelésre is járni. Nagyon természetes, nagyon szabadon hagyós doki volt, legalábbis úgy tűnt. Később kiderült, hogy inkább figyelmetlenségről, lazaságról van szó. A 42. héten, mikor Nándi még mindig húzta a lóbőrt odabent,  kértem egy ultrahangot (én), ami alapján kiderült, hogy a heg már annyira vékony, hogy nem lehet szó arról, hogy indítsák, vagy tovább várjunk, bele kellett törődnöm a programcsászárba. Egy világ omlott össze bennem, máig nem tudtam feldolgozni, hogy nem szülhettem természetesen. Tudom, hogy sokan ezt nem értik meg, és én is tudom az eszemmel, hogy a lényeg az a három kis szuszogó, akik ott hortyognak a szomszéd szobában, az, hogy vannak, és hogy egészségesek, és a negyedik is ugyanilyen lényeg lesz, de ettől még utálom, hogy nem tudtam szülni. Ez nem észérv kérdése.

Nándinál reggel 8-ra kellett a kórházba érni, egy pár percet még késtünk is, mint kiderült, rosszul informált a doki, azt hiszem, ha azt mondom, hogy 9.02-kor látta meg a legidősebb fiunk a napvilágot, azzal elmondtam, hogy milyen rohamtempóban történt az előkészítés és a többi. Volt, ami elmaradt a rutinból, amitől én az elkövetkező 2 napban borzalmasan szenvedtem. Nem kaptam elég infúziót sem, amitől nagyon rosszul voltam a műtét alatt, a szívem állandóan kihagyott (van némi szívproblémám is), percenként az ájulás kerülgetett. Ez így együtt nagyjából folyamatos halálfélelmet eredményezett. Nem volt jó. Kapott ugyan a doki borítékot 30 ezer forinttal a varratszedésnél, nem mertem megtenni, hogy nem adok, nem is tudom most már a mai eszemmel, hogy miért nem, de a neki szánt összeg felét kivettük, és a csecsemősöknek vett belőle Gergő mindenfélét, mert ők segítettek át azon a két szörnyű napon.

Misinél megint ingyen jártam terhesgondozásra, ami kicsit csalás, mert Gergő munkahelyének egyik juttatása Medicover egészségügyi ellátás volt, ami komoly luxus volt még az előző magánrendeléshez képest is. Utánanéztem mindenhol, fórumokat indítottam, kerestem bármilyen módot, hogy megpróbálhassak természetesen szülni, egy orvost sem találtam, aki vállalná. Túl nagy a kockázat. Még csak nem is találtam senkit, aki hallott volna róla, hogy két császár után természetesen... Akkor már itt laktunk Dunakeszin, Vácra lennék hivatalos. Terhesgondozás Medicoverben, essek be a kórházba a 38. héten, és mondjam, hogy császározzanak meg? Mindezt úgy, hogy bennem van a második műtét halálfélelme? Többször akartam végrendelkezni, levelet írni a gyerekeknek, hogy majd ha nagyok lesznek, tudják, hogy milyen nagyon szerettem őket... Borzasztó lelki életem volt, biztos a hormonok sem segítettek. Közben szörnyen egyedül is éreztem magam, Gergő akkor kezdett itthoni munkákat vállalni, a családban sem volt már csoda, hogy baba lesz, úgy éreztem időnként, tök egyedül várom a Misit. Az egyik barátnőmnek a fogadott orvosánál sikerült közben érzéstelenítés nélkül (rosszul sikerült megszúrni, csak nem hitték el neki) császárral szülnie... Hosszas vívódások után végül úgy döntöttem, hogy kerítek egy nagyon megbízható dokit, akárhol, aki megműt, ha lehet EDÁ-val. Merthogy az első műtét azzal volt, a második spinállal, és az EDA után hamarabb fel lehet kelni. Nekem meg van némi klausztrofóbiám, ami mondjuk elég erősen előjött, amikor nem tudtam mozogni, a legkeservesebb mindig az a néhány óra volt, amíg nem tudtam, nem volt szabad mozogni. Így kerültem a Péterfybe, ahol még Gergő is bent lehetett velem a műtőben. Elég rossz kórházi körülmények között, de sokkal jobb műtét során született meg Misike. Erről meg már írtam.

Olvastam régen a szüléstörténeteket, meg persze hallgatom őket, hiszen ha két anya összejön, az egyik közös téma a szülés, egy-két órányi beszélgetés alatt tuti előjön, néha fél óra is elég hozzá. Vagy 10 perc, ha fél év alatti a baba. És a nagy tudatosságban az asszonyok tudják azt, hogy szeretnének háborítatlanul szülni, ha lehet, oxitocin meg mittudoménmi nélkül, kádban, vagy labdán, bordásfalon, széken, érzéstelenítve vagy akárhogy. Mert úgy volt a legjobb éppen akkor. És persze, ha nem sikerül, az sem baj, mert nem az a lényeg, utólag már teljesen mindegy (bár nem mindenkinek), de ha több gyerek van, mindig van egy sorrend. Ez volt a szebb/jobb/könnyebb szülés, ezért vagy azért, és van az anyának egy elképzelése, hogy miért is. Egy császárt nem nagyon lehet széppé tenni. Legalábbis nekem, akinek ez lelki és fizikai tortúra, semmiképpen. De elviselhetővé talán igen. Nekem a "háborítatlan" szülés - mivel az altatást nem választhatom - most azt jelenti, hogy megbízható orvos, EDÁ-val érzéstelenítve egy olyan műtőben műt, ahol ott ülhet a fejemnél a férjem. Mert eddig ez volt a legelviselhetőbb. És ezért hajlandó vagyok fizetni, és utazni is. Mert így érzem biztonságban magunkat.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Örömhír

A tegnapi rosszkedvem miatt inkább ma adom hírül, hogy szombaton este végrevégre megszületett a legrégebbi barátnőm kislánya, aki a Milla névre hallgat. Vagyis még nem, de fog. :)
Voltunk náluk a kórházban Nándival, és hihetetlenül picike és szép. Pedig elvileg nagy baba, de olyan kis pici. Egyáltalán nem tűnt lehetetlennek, hogy elfért egy pocakban.
Azon ritka tesóbabák közé tartozik, akit nem láttam klónnak a testvéréhez képest.

Szóval Isten hoztott kicsi Mici, legyél mindig nagyon vidám!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szül a tesóm!!!!!

Kérek minden drukkot, imát, és többit, amit tudtok!
Kísértetiesen hasonlít az egész arra, ahogy mi voltunk anno Rékával, úgyhogy ráfér szegényre. Hátha neki sikerül természetesen :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS