Pet palackok...

Annyi gondolatom van a hozzászólásaitok kapcsán, kergetik egymást, nehéz volt választani, de nyert a nyáron időszerű ásványvizes-flakonos téma.
Amikor a szemétszedéshez csináltam a gyerekeknek a kérdőívet, az egyik kérdés az volt, hogy mi készülhet a szelektíven gyűjtött flakonokból. És amint gyűjtöttem az ötleteket Google barátommal, számomra döbbenetes dolgokkal találkoztam. Nem is a felhasználás módjai miatt - amik egyébként nagyon ötletesek -, hanem azzal kapcsolatban, hogy milyen mennyiségekről van szó, és arról, hogy egyáltalán nem megoldás a szelektíven gyűjtés. Az egyetlen megoldás az, ha nem vásárolunk műanyag flakont. Ha flakonos vizet iszunk és közben azzal nyugtatjuk magunkat, hogy úgyis a szelektívbe dobjuk, az csupán önámítás, nem környezetvédelem, és nem azért, mert mondjuk nem is lesz hasznosítva (az alábbi videóból kiderül, hogy bizony nem is mindig), hanem azért, mert ekkora mennyiségeket egyszerűen nem lehet hasznosítani. Pedig mennyi dologra használják!
Csinálnak belőle ötletes emberek "üvegházat", homokkal, habarccsal töltve téglát, amiből mindenféle épületeket húznak fel. Ezekhez kell némi őrültség, vagy elszántság. Már ipari méretekben is hasznosulhat az az építőanyag technológia, amelynek szintén PET palack az alapja. Aztán flakonból készül a poliészter cérna, és a polár pulóver: egy pulóverhez 27 flakon kell. Természetesen az lenne a jó, ha a flakonból újra flakont lehetne készíteni, de nem tudnak ugyanolyan minőséget előállítani belőle, így ez nem járható út.

Az itthoni számok szerint évente egy-másfél milliárd (60.000 tonna) palack gyűlik össze, ami évente egy-egy Gellért-hegyet jelent. Számoltam, mert túlzásnak tűnt. 1.500.000.000db 10 millió emberre nézve fejenként és évente 150 darabot jelent, ami hetente átlagosan 3 flakon személyenként. Nem is sok. Minden harmadikat szelektíven is gyűjtik... Ha belegondolok, pár évvel ezelőtt simán teljesítettük mi is az átlagot, amikor Réka született, még fölé is lőttünk, és velem is előfordul, hogy kukába kerül a palack, mert olyan szennyezett, hogy nem állok neki elmosogatni. Mondjuk én elég kényelmes környezetvédő vagyok... Sőt, ha egymilliárddal számolok, a heti kettőt még könnyebb teljesíteni. Világszintű mennyiségekre nem találtam számokat, egy helyen annyit, hogy 340 milliárd tonnát nem hasznosítanak újra, illetve hogy kb. 30% az átlagos újrahasznosítási arány. Ez ijesztő, remélem, nem igaz.

Nagyon nehéz tudatosnak lenni. Ez az egész csomagolósdi annyira aljas dolog a cégektől meg a marketingesektől. Meg hogy tényleg annyira kényelmes tud lenni, szóval valóban működik az agymosás és pszichológia. Nálunk például hónapokig gyűlik mindig a visszaváltható üveg. Volt már, hogy vagy 40 sörösüveg gyűlt fel a garázsban nyáron a vendégséges szalonnasütések révén, mert mindig elfelejtjük visszavinni, meg olyan nehézkes, nincs is kedve az embernek... Volt már többször, hogy a bort, aminek az üvegét visszavittem, már nem forgalmazta a bolt, nem vették vissza. Mert az ilyesmi lassan fogy nálunk.  Volt már, hogy a bosszantó automata-etetés első köre után az ott ődöngő hajléktalannak adtam a maradék ládát, ha ő dolgozik vele megérdemli, amit kap érte. Egyébként jó fejnek tartom azokat a népeket is, akik nyitják az üveges szelektíveket, és kiválogatják belőle a visszaváltható üvegeket, feltéve, ha rendet hagynak maguk után, de erre most nem térek ki. Szóval tényleg kényelmes az eldobhatót venni, főleg, hogy még így is olyan alacsony rá a termékdíj, hogy a visszaváltható még mindig drágább. Meg hát olcsó, tartós, könnyű csomagolás, például jön a tej, és flakonban hozzák. A legjobb tej, amit gyerekkorom óta ittam, pedig próbálkoztam már párral. De autóval hozzák, Egyházasdengelegről, komoly lelkiismeretfurdalásom van időnként, hogy lehet, hogy néha csak miattam jönnek ki alsóra. És még flakon is...

Mondjuk a legnagyobb veszély nyilván a palackozott vizek. Aminek semmi értelme valójában. Mondom ezt én, aki szinte képtelen meginni az itteni csapvizet víz formájában, mert nem bírom a szagát. Tea, szörp, szóda. Pár évig volt víztisztító berendezésünk, egy egyszerű, erős szénszűrővel, akkor nagyon finom volt, de aztán elhasználódott, azóta is vesszük az újat, de ez mondjuk a mi bajunk.  Akárhogy is, ez az alábbi videó nagyon jól összefoglalja, ami a témában mint kérdés felmerülhet, és rávilágít olyan dolgokra, amiket hajlamosak vagyunk elhessegetni, vagy megpróbálni nem észrevenni. Nekem végső lökés volt annak idején az ásványvizekkel való leszámolásban. Azóta már szódásüveget is beszereztünk, szóval már a buborékos miatt sem veszünk.

Szívből remélem, hogy a tervezet, amiről pont ma olvastam, kicsit használni fog. Ha megközelíti, hogy ne luxus legyen a környezetvédelem, biztosan. Addig meg marad a tudatosság.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Én vagyok a kedvenced?

Nándi nekem szegezte a kérdést, miután csak neki vettem egy dobozos üdítőt, a tesóinak nem, és mondtam is, hogy nem is fognak kapni most ők semmi extrát, mindezt a szombati kettesben vásárlás alkalmával:
- Anya, én vagyok a kedvenced?
- Te vagy a kedvenc Nándim - ütöttem el a kérdést, de sokkal okosabb ő annál, hogy ezzel megnyugodjon. Pár perc csend után megkérdezte, egyértelműsítve a kérdést:
- De engem szeretsz legjobban?
Mit lehet erre mondani?

Én azt mondtam némi hezitálás után, megpróbálva felidézni a Testvérek féltékenység nélkül c. könyv ide vonatkozó passzusát, sikertelenül*, hogy igen, legjobban szeretem őt. Megpróbáltam kicsit áthelyezni a hangsúlyt. Aztán pár perc múlva, miközben beszélgettünk erről arról, mondtam azt is, hogy a testvéreit is legjobban szeretem. Talán nem vettem el mindent tőle.

Mit lehet egy ilyen direkt kérdésre mondani?
Mindegyikük a kedvencem, és mindegyiküket legjobban szeretem. És ez nem önáltatás, hanem egyszerűen így van. Néha próbálom rajtakapni magam, hogy kedvencem-e valamelyik, megfogalmazni, hogy miért is szeretem valamelyiket jobban, mint a másikat, de még ha az ördög ügyvédjét játszom is, nem tudom egyiket sem a többi elé tenni. Egyik percben az egyik, a másikban a másik, még azt sem mondhatom, hogy valamelyik többször van legjobban szeretett pozícióban, hogy jobban szeretnék bármelyikkel kettesben lenni, vagy játszani, vagy akármit. Ott már sokkal egyértelműbb tudok lenni, hogy kivel tudom legjobban éreztetni, hogy szeretem, de ez független az érzelmeimtől, inkább a képességeim, személyiségem függvénye.

És egy kis színes így a végére, ami reményeim szerint zárja lassan ezt a hullámvölgyet, amit tapostunk a napokban.
Nándinak találtunk új (használt) nagyobb bicajt, nagy konfliktus, ki próbálja ki, hogyan, mennyit mehet rajta kicsoda, aztán már az is, hogy ki hova néz, és merre görbül a haja. Örül az ember mindig az ilyesminek. Aztán ráadásul sikerült fagyiból Rékának lemaradni a kedvencéről, nagy szomorúság. Vagyis mégnagyobb. Aztán Nándi nekiadta az övét, mert neki még jutott. Ilyen dumával:
- Réka, ha nem zavar, hogy már beleharaptam a fagyimba, neked adom az epreset. Mert nagyon szeretlek. De a másik fagyi tovább fog nekem tartani, ne legyen rossz neked miatta! Nagyon szeretem a Rékát.
Nekünk azonnal magától értetődően Annapetigergős szemöldökünk lett Gergővel, nagy összenézés, Nándifejmegpuszilgatás. Egy perc csend, fagyievés, megszólal Réka:
- Én is nagyon szeretlek Nándi, csak én nem mutatom ki.


*A sikertelenül annyit takar, hogy az jutott csak eszembe, hogy nem mondjuk, hogy őt szeretem a legjobban, de nem jutott eszembe, miért, talán azért, mert akkor szembesítem vele a gyereket, hogy a szeretetünk elveszíthető? Aztán még az is, hogy ha valamelyiket jobban szeretjük, igenis valljuk be magunknak, és kezeljük a helyzetet tudatosan. Pedig ott voltak a jó kis képregények, hogy mit kell ilyenkor mondani, de se kép, se hang.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Gyötrődős

Annyira de annyira nehéz együtt szeretni őket, amikor féltékenységi rohamaik vannak.  Van az az alaptétel, ami talán nem mindenkinek alaptétel, de nekem igen, szóval hogy akkor szeretek valakit igazán, ha úgy szeretem, ahogy neki jó. És én olyan igazán nagyon szeretem az én gyerekeimet, de úgy félek tőle sokszor, hogy ők nem érzik.
Pár évvel ezelőtt valami nagycsaládi összeröffenés alkalmával szegény szüleim teljesen kiakadtak, ugyanis kiderült, hogy mindenki valaki mást gondolt első számú kedvencnek. A becsületükre legyen mondva, hogy mindannyian másra gondoltunk. Lehet, hogy ezt a sztorit írtam is már,  de mostanában megint sokat jut eszembe, mert olyan nehéz tud lenni ez a helyzet.

Régebben elég volt Rékát kiemelinteni a tömegből, és béke volt, de most már olyan öntudatosan tud Misi is a többiek tyúkszemére taposni, hogy nincs egyszerű megoldás. A mai nap is katasztrófa volt. Jó, volt dolgom, és Gergő is itthonról melózik, tehát volt szabadidejük. Délelőtt magammal vittem Rékát, onnantól, hogy hazaértünk, végig szomszédolt, csak a két fiú volt velünk. Én utána még intézkedtem, leveleztem, ebédet csináltam, gyomláltam, de aztán leültem velük mesét nézni, vonatozni, kaptak édességet, invitáltam őket biciklizni, sétálni, de nem jöttek, csináltam nekik délután fürdővizet, de csak Misi akart, végül még játszottam Nándi kedvéért az egyik számítógépes játékon is, csak hogy békessége legyen, de így sem sikerült úgy szeretni, hogy megnyugodjon a lelke. Nándi konkrétan sírva kért édességet, fel is mértem, hogy ez most az, amikor adni kell a hiszti ellenére. Persze jött a Misi is, kapott ő is, ettől Nándi teljesen kiborult, merthogy ő úgy akarta, hogy csak ő kapjon (=csak őt szeressem). Végül ő kapott kettőt, Misit meg kárpótoltam mással. És Nándiból méreggombóc lesz, amikor nincs rendben a lelke, mert ha már úgysem sikerült jónak lenni, akkor már legyen kövér az a lúd, és mostanában addig hergeli magát, míg el nem fenekelem, attól aztán rendbejön. Lehet, hogy már korábban el kéne kapni? Misi meg vinnyog mindenen, eltanulta Rékától, és ketten az őrületbe kergetnek. Nándi már uralkodik magán annyira, hogy ténylegesen nem bánt, nem üt, csak fenyeget. Jön ökölbeszorított kézzel, félelmetes vicsorgó arcot vágva, de csak odaszorítja a kezét, vagy hadonászik. Nem üt, nem harap, nem bánt. Feszültséglevezet. De Réka meg Misi halálfélelemben sikoltozva rohannak előle, és/vagy "visszaütnek". És akkor már Nándi részéről is "jogos" az önvédelem. Hol is vannak azok a határok, amikor be kell avatkozni a testvérkonfliktusokba?

Most vajon melyiket láthatják kedvencnek? Most megint olyan kiegyensúlyozatlanok. Jönnek éjszaka is, teltház van megint az ágyban. Misit állandóan ölbe veszem, simogatom, puszilgatom. Nándit gyakran kiemelem közülük, akkor is, ha agresszív, gyakran szeretgetem, ölbe veszem, ajándékozom apróságokkal, legyen az egy kavics vagy szórólap. Rékával meg gyakran nem tudok mihez kezdeni. Igyekszem a kedvét keresni, ahogy a többieknek is, hogy kiegyensúlyozott legyen, de ha éppen benne vagyunk egy konfliktusban, olyan ritkán találom el, mi kell neki. Ha ölbe akarom venni, sértetten elvonul, ha mással akarom kárpótolni, mert mondjuk nem gondoltam rá, hogy neki pont az pont úgy, akkor azt nem értékeli, ha beszélnék vele, leráz, ha szó nélkül próbálom meghallgatni, belelovallja magát, és abszolút kezelhetetlen lesz a helyzet.  És ha azt látja, hogy Misit vagy Nándit a közös balhé után ölbeveszem, és ott békésen nyugszanak, akkor kiborul, mert elfelejti, hogy őt is venném, csak nem hagyja. Csak az marad meg, hogy ő egyedül maradt a nagy bánatával. Számonkéri, hogy a másikat miért úgy, miért kapta, miért nem, és egyébként is. Akkor is, ha az ő tankját máshogy töltögettem. Mondjuk olyan szinten, hogy kér egy gumicukrot, kap, a másik kér egy pezt, azt kap, és jön a zokogás, hogy ő miért nem kapott pezt... 


Bárcsak egyedül ő lenne gyerek a családban, őt mindenki utálja, és régebben kedvesebb voltam vele. Ez a legutóbbi egy mai termés, megkaptam, hogy ma egy kérését sem teljesítettem. Kértem, hogy mondja el, miket kért ma abban a kevés időben, amit nem szomszédolással töltött: 1. hadd maradjon nálunk a cica, amit két házzal arrébbról hozott (tegyük hozzá, van macskánk, és egy egyezségünk, hogy 10 évesen kaphat majd saját állatot). 2. csak a garázsban hadd aludjon éjjel a cica. 3. csak a kertben hadd szokjon meg a cica 10 napot, utána visszaviszi, 4. hadd aludjon a szomszédban a 11 éves nagylánynál, aki egyébként ma éppen hazudni tanította, 5. ugyanez a nagylány hadd aludjon itt. Ha fagyit kért volna, pezt, mesenézést, kirándulást, töltöttbuktát, szilvásgombócot, pónizást, valószínűleg teljesítem. És valószínűleg teljesítettem különböző kéréseit, csak egyszerűen ezek teljesen természetesek voltak. Hogy lehet ezt jól kezelni?

Szegény gyerekeim. Nem jártak jól velem...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Egy hét béke

Napok óta fogalmazgatom ezt a bejegyzést, amiben a múlt hetünket szeretném leírni. De nem igazán találom a szavakat. A barátnőm meghívott minket a nyaralójukba Mártélyra egy hétre, apák dolgoznak, anyák és gyerekek pedig töltik az időt, végre lesz időnk beszélgetni, meg minden. Hát, jóval többre sikerült ennél.

Mártély Hódmezővásárhely mellett van pár km-re, a nyaraló pedig csaknem a vízparton, a Tisza egy holtágának partján, csak egy keskeny erdősáv választja el. Betonoszlopokon álló ház, amibe csak aludni mentünk be. Hatalmas árnyat adó fák körbe, a 35 fokos meleget sem éreztük meg. És béke és nyugalom. Lelassult élet, minden jó úgy, ahogy van fíling.
Tulajdonképpen egy porfészek, ha azt vesszük, egy üdülőfalu egy kocsmával, pár kilométerre a faluban bolttal, mégis, ha még egy hetet maradunk, akkor sem éreztem volna úgy, hogy kimerítettük volna a lehetőségeket. Nem jártuk végig a tanösvényt, két napon strandoltunk csak, nem jártunk az erdei tornapályán, és még jópár helyen. A strand kb. egy km-re volt a nyaralótól, és ezt egyik nap sikerült három és fél óra alatt megtenni. Mentünk horgásztól horgászig, mindenhol üldögéltünk egy kicsit. Üldögéltünk. Mi. Én és a gyerekeim. Az a három, akikről itt szoktam írni. Ez volt számomra a legdöbbenetes egyébként ebben a hétben, hogy az én gyerekeim békésen üldögélnek, és nem csinálnak SEMMIT, egyszerűen csak szemlélődnek. Hosszasan. Néztük a gólyát, ami 3 méterre tőlünk szedegetett, ki is vívta a gyerekek ellenszevét, mert törpeharcsát evett... Szóva a gólya nálunk feketelistás jelenleg. Vagy az alvó kacsákat. Vagy a víz felett halászó bakcsót. Vagy a túlparton a kiszáradt fákat.

Talán azért is éreztem magam olyan jól, mert nem volt állandó kényszer arra, hogy vegyünk valamit, hogy csináljunk valamit, az emberek azért voltak ott, hogy pihenjenek, nem dolgoztak, interneteztek, tévéztek, nem gyűjtötték az élményt, nem pihentek kényszeresen, hanem tényleg csak töltötték az idejüket a 80-as években épült nyaralóikban, azok között a dolgok között, amik egy "rendes" lakásban már talán nem is állják meg a helyüket, és pihentek, és nem akartak mindent jobbá, szebbé, tökéletesebbé tenni, minden jó volt úgy, ahogy volt. Jó lecke volt előre is a jövő nyaralásaira.

Volt egy kalandparknak nevezett játszótér, aminek volt belépője, azt nagyon élvezték a gyerekek, oda mentünk többször. Én mondjuk nem annyira, mert inkább iskolásoknak való volt, és Misi elég életveszélyesen nyomta. Nándi meg kiborult, hogy nem tudott azonnal végigfüggeszkedni a tizenvalahány gyűrűn, csak a felén. Másnap aztán sikerült neki, onnantól mindig, mert meglett a technika, akkor megnyugodott. Aztán voltunk csónakázni is, de az nem volt menő, Nándi rövidesen kérte, hogy őt szállítsuk ki a partra. Emlékszem pedig, ezelőtt 17 évvel kajakkal mentünk be a susnyásba, és az valami fantasztikus élmény volt, amit némi csönd és mozdulatlanság után láttunk. Erre azért még várni kell az én gyerekeimmel. Nagyon szép volt a tanösvény és a holt erdő is, láttunk mocsári teknőst is, életemben először természetben. A strandon homokoztak, és megfogadták, hogy soha többet nem veszekszenek. Két napig bírták is, pedig én azt hittem fél óráig sem fog menni. Elképesztő volt, ahogy úrrá lett rajtuk a béke. És bicikliztek, meg játszottak, erdőt jártunk, sétáltunk, de főleg főleg horgászokat néztünk. Mindig találtunk jó fejeket, az egyik még fogott is a gyerekeknek 5 törpeharcsát - amire egyébként minden horgász nagyon mérges volt, mert mindig kifogatták magukat, nem lehetett másra horgászni. Aztán ezeket egy nap után vissza is engedtük. Csináltunk pecabotot, persze nem fogtunk semmit. Kaptak kölcsön szákot, azzal próbáltak halászni, óriás kagylóhéjakat gyűjtöttek, és mit tudom én, még miket csináltunk. Bármit is, az nyugodt volt, csak a hangerőt, azt nem sikerült levenni, hihetetlen hangosak voltak, és hát én is, mert túl kellett kiabálni őket. Persze az is lehet, hogy csak a környezet miatt tűnt olyan hangosnak.

Egyik nap feküdtem a függőágyban, és arra gondoltam, hogy azt hiszem, ez a Mártély itt egy bizonyíték arra, hogy Isten van, hogy ő alkotott mindent, és hogy Ő a végtelen szépség, jóság és béke.  Nem tudom jól meg fogalmazni, de akkor és ott olyan tiszta volt. Hogy sok dologra vágyunk, és különböző dolgok tesznek minket boldoggá, mást tartunk szépnek, de azt hiszem, nincs olyan ember, aki a természet szépségei legalább néha ne gyönyörködtetnének el, nincs olyan ember, aki nem tudná átadni magát élvezettel a békének, és érezné tökéletesnek azt az egységet.  Akár csak egy lenyűgözően tökéletes pillanatra. És ha ez így van, és erre vágyunk, akkor valahonnan innen kell jönnünk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hulladék(?)hasznosítás

Az embereknek abba a csoportjába tartozom, akik nehezen dobnak ki dolgokat. Néha még nehezebben. Tudatosan igyekszem erőt venni magamon, különben raktárrá változna a házunk, és a gyerekek a kupacok mögött-alatt-felett bújócskázhatnának. Én pedig igyekszem nem a környezetvédelem mögé bújni, amikor azt mondom, hogy “de ez még teljesen használható!” - kínosan ügyelek, hogy ne hagyja el a számat a “majd jó lesz még valamire” -, de igenis, a tárgyakat a végsőkig használni és kihasználni környezettudatos szemléletre vall.

Az utóbbi évszázad folyamán elérkeztünk egy olyan - szerintem rendkívül egészségtelen - fogyasztói magatartáshoz, ami révén mindent meg kell vennünk, amit csak lehet. Folyamatosan vágyakat keltenek bennünk olyan dolgokra, amikről korábban nem is tudtunk, és amik újabb fogyasztásra buzdítanak, rabjai vagyunk a tárgyaknak. A minőség romlik, már nem cél, hogy hosszútávon birtokoljunk valamit, a javításnál olcsóbb az új, kivált, ha már a 2-3 éves modell is elavultnak számít valami woodoo miatt. Akkor már az kell.
Sok gondolatom van a témában, amire nem térek most ki, egyszerű tény, hogy ez így van, nem lehet rajta változtatni, a tömegek nem mozdíthatóak.  Sok kicsi viszont sokra megy, és ha az a sok tényleg sok, talán a tömegek is mozdíthatóak lesznek. Bár ilyen körülmények között nehéz észnél lenni.

Amíg arról van szó, hogy mondjuk használt ruhát veszek, tulajdonképpen még jól is járok. Olcsóbban, jobb minőségű, gyakran szebb dolgokat lehet kapni a turikban, mint a boltokban. Mi is T(urkáló)-modelleket hordunk. Nem a környezettudatosság miatt, inkább gazdasági megfontolásból, pedig milyen nagy értéket mentünk meg azzal, hogy alig, gyakran sosem hordott holmikba öltözünk. Mennyi energia, környezetszennyezés kellene ahhoz, hogy ezeket a ruhákat újra legyártsák, csak azért, hogy mi újonnan vehessük fel őket? Az ideszállítás környezetterhelését mondjuk még számolhatom mínusznak, de nem gondolom, hogy van egyensúly a kétféle terhelés között. Kevesen tudják, de a használtruha vásárlással többnyire kicsit jótékonykodunk is: a segélyszervezetektől származik a ruhák nagy része, akik az ebből származó bevételt gyógyszerekre, élelmiszersegélyre, segítő missziókra költik.
De még ha valaki ragaszkodik is az új beszerzéshez, használjuk el végsőkig a ruhákat! Ha már elmenni nem elég szép vagy divatos,  jó lesz otthonra, végül takarítórongynak, vagy géprongynak a műhelyben. Ha valaki nem akarja maga végigjáratni az utat a ruhával, ott van a teszvesz, a családsegítő szolgálatok, segélyszervezetek, végső esetben a ruhagyűjtő konténer. Ruhát csak legvégső esetben kell kukába dobni.
Ruhákkal kapcsolatos környezettudatosságom nekem a javító varrásban jelent meg, egy éve varrogatom a lyukas zoknikat, foltozom a kiszakadt nadrágokat, előtte nemes egyszerűséggel hajítottam a kukába, ha valamelyikből kikandikált egy térd vagy lábujjacska. Mert úgyis szinte ingyen kapok újat, az a kis rávarrós folt drágább, és amúgy sem áldozom rá az amúgy is szűkös időmet. A menthetetlenekből lesznek most a foltok. Jelentősen csökkent a zoknifogyasztásunk, és nem is olyan nagy munka, mint gondoltam, egy film alatt tekintélyes mennyiséget ki(be) lehet végezni.

Másból sem kell mindig új, és azokra is vonatkoznak a fenti, végsőkig kihasználásról írt sorok. A nagy fogyasztói kényszer miatt sokan jönnek rá, hogy hülyeséget vettek, nem is volt rá szükségük, nem tudják őket kihasználni, így ezektől igyekeznek megszabadulni. Gépeket, sportszereket, bútort, technikai kütyüket, könyvet is lehet venni használtan. Sőt, könyvet a könyvtárban is lehet találni, csak oda vissza is kell vinni. Ami nem baj, mert nem kell olyan sok könyvespolc sem akkor otthon, nem lesz szűkös a lakás, és nem kell nagyobba költözni, amibe megint új bútorok kellenek...

Aztán ott van az az eset, amikor többe kerül a környezetvédelem, mint a környzetszennyezés. Például ha elromlik egy gép. Manapság többnyire olcsóbb - ár-érték arányt tekintve - megvásárolni egy porszívót, mint kihívni a szerelőt és alkatrészt cseréltetni. Mégis a szerelő a helyes megoldás. Ha olyan rossz a helyzet, vagy nagyon árérzékeny az ember, és nagyon nem telik a környezetvédelemre, még mindig oda lehet adni egy szerelőnek a régi készüléket. Hátha valami használható belőle: nem olyan nagy baj, ha jól jár valaki, akit nem ismerünk, a mi veszteségünk úgysem csökken. Mondjuk vagyok annyira rosszhiszemű, hogy másik szerelőnek ajánlanám fel a készüléket, mint aki megállapította, hogy nem érdemes javítani. Akár egy forint a vaterán, vagy ingyen elvihető a Jófogáson.

Apropó, vatera és jófogás. Emlegettem az elején azt a szörnyű mondatot, hogy “majd jó lesz még valamire”. Nem, az esetek 80%-ában nem lesz jó, csak tárolja az ember addig, amíg használhatatlan lesz, és valóban ki kell dobni. Ez viszont nem azt jelenti, hogy azonnal ki is kell dobni, könnyen lehet, hogy valaki másnak pont akkor pont az kell. Ha végleg le tudnék mondani erről a hörcsögreflexről, amivel küszködök, biztos vagyok benne, hogy abban a 20%-ban, amikor éppen kell, akkor találnék pont ugyanolyan ócska szekrényt, amit mondjuk négy évvel azelőtt egy forintért dobtam fel a vaterára. És képzeljék el, valóban kell az embereknek az ócska szekrény. Mert pont olyan színű, mint a teraszon a kő, és jó lesz szélfogónak. Egy újért kár lenne. És tulajdonképpen kár a biciklizni tanuló gyereknek az új bicikli, mert folyton esik, és úgyis ütött-kopott lesz, akár lehetne indítani azzal is. És az ütött-kopottat sem kell kidobni, mert boldogan megtanul vele bicajozni az is, akinek nem telik bringára. A tányér- vagy pohárkészletből, ha egy vagy kettő eltörik, a többit nem kell kidobni, hogy millió év alatt se induljon bomlásnak. Például az erdélyi gyermekotthonok folyamatosan hiánnyal küszködnek, és Sződligeten van is, aki gyűjti számukra az ilyesmit. Nekik csak az a lényeg, legyen mit beletenni, nem az, mennyi az egyforma. Eszünkbe nem jutna az autót úgy lecserélni, hogy a régit csak kitesszük lomtalanításkor, vagy költözéskor a régi otthont lerombolni. A többi dolog is ugyanígy értékkel bír.

Mindennek van gazdája, csak meg kell keresni. Kell rá egy kis időt, energiát fordítani, hogy gazdája kerüljön annak, ami nekünk már felesleges, de másnak még érték. És ezt a kis időt, energiát áldozzuk egyrészt magunkért, hogy tisztább világban éljünk, másrészt valakiért, akinek ez segítség. Szerintem megéri.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Dunakeszi gasztroblogger kerestetik

Egyik olvasóm megkért, hogy a hétfői zöld gondolatok mintájára írjak hetente a Dunakeszi Hírhatár c. oldalra.  Én elég  lelkes voltam hozzá, hogy örömmel elvállaljam további önkéntes munkában, mivel még nincs elég kötelezettségem. Vagy mert nem tudok nemet mondani. Vagy mert érdekel az, amiről írok. Vagy mert nagyon kedves volt Judit, aki megkeresett. Talán nem is véletlenül a Heti zöld-ség címet kapta a "rovatom".
A Hírhatár szeretné még bővíteni a rendszeres rovatokat, úgyhogy például dunakeszi gasztrobloggert keres. Megköszönöm, ha írtok kommentben linkeket, ha tudtok ilyent, vagy ti magatok írtok blogot gasztro témában Dunakesziről. Vagy más, érdekes témában. Azt hiszem, lényeg az, hogy helyi legyen az érdekeltség.
Elküldeném Juditnak, hadd válogasson. Remélem, fog tudni.
Köszönöm!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Keszthelyen

A múlt hétre beütemeztem néhány posztot, hogy amíg nyaralunk is oszthassam az észt virtuálisan. De valami miatt egyiket sem rakta ki a blogspot, igaziból nem tudom, miért... Szóval azokat majd megosztom, most viszont a múlt hétről. Merthogy már kulcskompetenciákat fejlesztek és fél lábbal az iskolában, másik felével problémamegoldok, a harmadikkal meg a hétköznapokat bonyolítom és a többi...

Mostanáig nem nyaraltunk még a gyerekekkel. Legalábbis olyan klasszikus módon nem, hogy elmentünk idegenbe egy hétre, és fizettünk érte. Voltunk barátoknál egy-két napot, voltunk nagyszülőknél, de az mégis más. Mondjuk ez is elég rendhagyó nyaralás volt, mert hét másik, gyakorlatilag ismeretlen családdal vágtunk neki Keszthelynek. Réka hittan tanító nénije, illetve családja hívott el minket erre a közös családi táborra, ami nagyon különlegesre sikerült.

Nem voltak nagy programok. Nem voltak nagy, említésre méltó események. Egyszerűen csak laza volt, jó volt, élménydús és fárasztó és pihentető volt egyszerre. 27 gyerek és 15 felnőtt volt a létszám, 3-14 év között az apraja, minden gyerek megtalálta a maga társaságát, mindig volt felnőtt, aki szemmel tartsa őket. És volt egy jó kis játék, ami összefogta és segítette azt, hogy valóban egy nagy család legyünk: az őrangyalos játék. 1-2 naponként kihúztuk egymás nevét, és a következő időszakra a kihúzott gyereknek/felnőttnek lettünk az őrangyala, vagyis különösen kellett őt szeretnünk, odafigyelnünk rá, segítenünk. Nem mindig volt egyszerű. :) Aztán megbeszéltük, ki volt kinek az őrangyala, hogy sikerült, és akit kitaláltak, mert jó őrangyal volt, tényleg odafigyelt, az kapott gumicukrot. Ez persze még a kezdetben ellenálló Misit is lelkesítette, hogy szedjünk virágot a néninek, vagy adjunk egy cukrot a kislánynak. Nem csak jót tenni, az is fontos volt, hogy figyeljünk egymásra, ki volt velünk különösen jó. Olyan jó volt a társaság, hogy néha 4-5 tippe is volt az embernek, hogy ki is lehet az, aki "kötelességből" teszi a jót. Szóval nekem ez nagyon felemelő játék volt, és lassan talán a gyerekek is megérnek rá. Egyszer kihúztam Rékát is, és nagyon jól esett, hogy kitalálta. Ő egyébként nagyon ötletes volt, mindenkinek valami személyre szólót talált ki. Levelet írt, édességet adott, rajzolt, szörpöt készített, játszani hívott.

Úgy volt, hogy viszünk majd biciklit, és bringával járunk le a strandra, meg ide-oda. Hát, kaptunk is kölcsön mindenféle felszerelést, hogy tudjuk vinni a bicajokat, de induláskor sikerült eltörni a szállító valami alkatrészét. A szomszéd lakatos segített megmenteni, ami menthető, végül megúsztuk a javítást pár ezer forintból. De intő jelnek tekintettük és nem mertük elvinni a bicajokat, amúgy is kétségeink voltak, bírnák-e a gyerekek, meg nagyon lelógtak a kerekek a szállítóról, attól is tartottunk, hogy le fog érni... Úgyhogy autóztunk, meg néha kaptunk kölcsön bicajt, úgy jártunk le naponta egyszer-kétszer a strandra. A legnagyobb UVB elől meg behúzódtunk a szállásra Keszthely főterén a méteres falak mögé, egész elviselhető volt. Volt egy csudajó városismereti túra is, az egyik család csinált egy kérdéssort, amikre ki kellett nyomozni a válaszokat, támpontok alapján, a nagy meleg és az alacsony átlagéletkor ellenére jól sikerült, a hatgyerekes család, akikkel párban voltunk, a tenyerükön hordoztak minket. A végén mi szereztük a legtöbb pontot, és valóban hatékony volt, jó sok dolgot megjegyeztem Keszthelyről :) Az utolsó állomás a zenélő szökőkút volt, ahol jól megfürdött mindenki. Ruhástul. Najó, Gergő nem.

A Festetics kastély látogatásakor Réka átaludta a délelőttöt, így azt mi, lányok kihagytuk, csajos programnak terveztük, a fiúk viszont elmentek, megnézték a vasútmodell kiállítást. Illetve idézem Nándit: "voltunk olyan múzeumban, ahol olyan döglött állatok voltak, amiknek nyitva volt a szemük". A vasútmodell kiállítás nagyon tetszett mindenkinek, hatalmas terepasztalok, minden, ami fiúszemszájnak ingere. És egy autósmozi makett, amin Tom és Jerry futott. Az összes gyerek, aki ott volt megigézve bámulta, és elvonszolhatatlanok voltak.

Voltunk a Balaton Múzeumban is, a Tüskevárat végül az utolsó pillanatban kihagytuk. Gondoltuk elmegyünk a Hüllő- és Lepkemúzeumba, vagy a Játékmúzeumba helyette, ami közelebb is volt, talán hűvösebb is, de a Nándi kijelentette, kizárólag a Fagyimúzeumba hajlandó elmenni, ami nem volt, szóval fagyiztunk egyet, aztán kihasználtuk az otthon hagyott bicikliket, és kiültünk legeltetni a kerekező gyerekeket a felújított Fő térre. Lehet, hogy nem ideális ez az új főtér ott Keszthelyen sok szempontból, de erre tökéletes. Több ezer négyzetméter sík felületnél jobbat három biciklis gézenengúz el sem tud képzelni magának. És én sem, mivel autó sehol, és árnyékban tudtunk üldögélni.

Az ebéd utáni szieszta alatt az első napokban nagy beszélgetések és társasozások zajlottak, a legkisebbek sem aludtak, aztán ez átcsapott abba, hogy a hét vége felé még a szülők is ledőltek. Merthogy éjszakába nyúlóan beszélgettünk: felnőttek felnőtt dolgokról. És társasoztunk. Egyik este hangulatos borkóstolót rendezett az egyik apuka, másnap délelőtt a gyerekeknek volt szörpkóstoló, hogy nekik is jusson a jóból. Valamelyik este a főszervező család kijelentette, hogy a felnőtteknek is kötelező 10-kor ágyba menni a gyerekekkel, nincs ma beszélgetés, mert mindenki fáradt, de csak odaszivárogtunk. Éjfél előtt egyik nap sem kerültünk ágyba, meg is állapítottuk, hogy már kiöregedtünk ebből rendesen... Utolsó este még kis műsor is volt, a csapatok kaptak egy-egy címet, és azzal kellett pár perces kis etűdöt eljátszani. Misi biciklista volt, felelőssége teljes tudatában. Egy másik cím az volt, hogy "Tragédia a fagyikóstoló versenyen". Amint bemondták a címet, Misi felkapta a fejét, elkiáltotta magát, hogy "fagyikóstoló! Hurrá!" És rohant. Aztán persze látta, hogy csak játsszák ezt a nagy fagyizást, de azonnal vette a lapot, beállt a sorba a versenyzők közé, és játszotta ő is a szerepet nagy vigyorogva, utánozva a többieket.

Szóval szép volt, jó volt, nem untuk meg, a gyerekeknek pont elég volt, nekünk is jutott jóból, fárasztásból is, megismertem sok nagyon értékes embert és néhány szupi társasjátékot, amit be akarok szerezni. Most rázódunk vissza a hétköznapokba, nem kevés kihívás várt ránk itthon, de gyorsan visszazökkentünk, és lassan magunk alá gyűrünk majd mindent. A nyár java még előttünk!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A vám meg a rév, avagy nyerészkednek-e a környezetvédelmen?


Ebben a nagy fogyasztói társadalomban ciki spórolni, kivéve, ha ezt a környezetvédelem jegyében tesszük. És bizony eljött az ideje annak is, hogy a környezetvédelem jegyében túlfogyasztunk, ami bizony környezetszennyező. Erről már írtam a visszacsapó hatással kapcsolatosan, de ezen kívül is vannak fenntartásaim.


Mondjuk egy energiatakarékos égő határozottan környezetbarátabb, mint a hagyományos, bár nyilván nem véletlen drágább, nyilván az előállításához több dolog kell, és még higany is van benne, de sokkal tovább tart, és kevesebbet fogyaszt. Viszonylag egyértelmű mondjuk a helyi piacon vett bio élelmiszer is, vagy a környezetbarát tisztítószerek. Ezek helyettesítenek dolgokat, amiket amúgy is, mindenképpen használnánk, teljesen rendben vannak.

Sokat gondolkozom mostanában rajta, hogy egy-egy vásárlás alkalmával ami elmegy a réven, visszajön-e a vámon. Például ha valaki éljen a környezetvédelem felkiáltással cseréli le az 5 éves autóját kisebb fogyasztásúra, egészen biztos, hogy ebből a szempontból a különbség nem jön vissza, hiszen az előállítás hatalmas terhelés. Ha valaki mindenképpen vesz autót, és úgy választ kisebb fogyasztásút, az persze más, de biztos, hogy túlfogyasztásról van szó, és semmiképpen nem kell elégedetten hátradőlni, hogy jól megadtam az üvegházhatásnak. Jó lenne tudni, hogy mi a helyzet pl. a hibrid autóknál vagy az elektromosoknál. Igaz, hogy nincs olaj alapú üzemanyag, de vajon az akkumulátorok veszélyes anyagai, a nem megújuló forrásból származó elektromos árammal való "tankolás", és újra csak az előállítás ártalmai mennyi idő után "térülnek meg"? Ahogy a bio-dízel is milyen jó, hogy van, de ha mindenhova repcét meg napraforgót ültetnek, hogy legyen sok olaj, mi lesz a természetes élőhelyekkel, és mit fogunk enni? Arról nem is beszélve, hogy milyen vegyszereket használnak a maximális termés eléréséhez. 

Vagy a mosódió. Fantasztikus ajándéka a természetnek - Indiában. Azt gondolom egyébként, hogy a szállítás és a monokultúrák környezeti terhelését bizonyára jól ellensúlyozza a natúr mosódió használata még ha több ezer km-t kell is szállítani. De a kis kiszerelésű, műanyagflakonos folyékony mosódiókészítményeknél már elgondolkozom, hogy vajon nem önámítás-e a környezettudatosság. Nem csak egy üzleti fogás-e, hogy megfogják a kényelemhez szokott vásárlókat is? 

Azt sem igazán értem, miért mondják, hogy a fával fűtés környezetbarát? Igaz, hogy a fa végső soron megújuló, de 20 évig nő, amit aztán pár hét alatt elfűtenek. Mondjuk a pelletről el tudom fogadni, hogy egy speciális kazánban a máshol hulladékká váló fát energiaként hasznosítani tudják, de azt nem, hogy jó lenne, ha mindenki fával fűtene. Még ha pellet is az. Még rohamosabb tempóban fogynának az erdők.

És mi a helyzet a le nem bomló műanyag komposztálóval? Mennyi ideig kell komposztálni, hogy visszahozza a befektetett környezeti ártalmat? És az otthoni szelektív szemetes előrevisz? És amikor évi két-három használat miatt kerékpárt és kerékpárszállítót vesz valaki, hogy a világ másik végére elvigye a biciklit és ott biciklizzen 50km-t?  Melyik jobb, ha többször használok egy darab komposztálható sütőpapírt, vagy ha mosogatószerrel és vízzel mosogatom el a tepsit, mellé a szilikon sütőlapot? Környezetbarát-e a külföldről behozott bio-cuccokat megvenni? És ha 3-4 rétegbe be vannak csomagolva? Jó lenne tudni, milyen használati idő után, milyen fogyasztásnál érdemes már lecserélni egy mosógépet, konyhagépet, tévét, satöbbit, hol az a pont, amikor már nem jó, ha szerelőt hívok? Oké, hogy lebomló kukászacskó, ha már kukászacskó, de ha komposztál, szelektíven gyűjt az ember, hetente egyszer elég kiöblíteni a szemetest, hiszen gyakorlatilag csak csomagolás van benne. Vagy az a mosószer és víz ellensúlyozza a zsákot? És még sorolhatnám a kérdéseimet...

Velem van a baj? Vagy minden arany, amire azt mondják? 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Tudatosan szeretni


Csomószor eszembe jut, hogy ha nem olvasnék utána dolgoknak, akkor vajon milyen anya lennék. Néha azt gondolom, hogy talán sokkal jobb, még gyakrabban meg azt, hogy elviselhetetlen. Legalábbis nagyon sokszor kell legyőznöm magam, hogy megfelelően viselkedjek. Aztán még az sem biztos, hogy megfelelő az, és nagy eséllyel így is megkapom majd a kamaszodó kölkeimtől a magamét, akármennyire is igyekszem úgy szeretni, ahogy ők akarják, hogy szeressem őket. Mert az kevés, ha én tudom, hogy szeretem őket.

Akárhogy is van, a szeretetnyelves könyvért borzasztóan hálás vagyok. Szívből remélem, hogy nem hülyeség, főleg azért, mert úgy látom, hogy tök jól működik. Ha nem is kell minden szót szentírásként venni, bizony nagy segítség. Persze mindig vannak válságok, meg nehézségek, amikor jó újra és újra átgondolni, hogy mi is volt, hogy is volt, előjönnek olyan részek, amiket korábban lelegyintettem, és le lehet legyinteni olyanokat, amiket korábban egy az egyben akceptáltam. És lehet, hogy másoknak remekül mennek ösztönből a változások követései, de nekem bizony kell figyelnem. Ebből is látszik, hogy most megint olyan időszakomat élem, hogy szakirodalom nélkül a gyámügy réme Damoklész kardjaként függne felettünk.

Amikor az embernek gyereke születik, akárhogy is nem bírja különben a fogdosást és a testi közelséget, ahogy én is, teljesen természetes, hogy folyamatosan szeretgeti a csöppet. Egyszerűen jó volt csak hozzá érni is, még akkor is, amikor 24 órából 20-at kézben volt. És annak ellenére, hogy ennyit kellett rincálni a kis fenekét a lányunknak, a későbbiekben csak eltűrte, ha puszit kapott, utálta, ha felvettük, nem szeretett ölbe ülni, talán elege lett az első 9-10 hónapban ezekből. Esetleg a lábát engedte, hogy simizzem esténként. Nehéz volt elfogadni, és nem annak venni, hogy utál minket, de megszoktuk. Amikor Nándi megszületett, nagyobb lett, és boldogan gurgulázott a csiklandozástól, Réka is kérte nagy ritkán, hogy csikizzük, nevetett erőltetve, de nem élvezte, csak nem akart lemaradni. És így elteltek az évek, és az én nagy ló 7 éves lányom megint ölbebaba lett. Hálás, ha megsimogatom a fejét, amiért egy-két éve még rámszólt, hogy hagyjam, mert mondjuk összekócolom a haját, ami fél évben egyszer lát fésűt. Beül az ölembe, és összekucorodik icipicire. Jön, és ölel, és puszil, kis cica lett. (Jó hegyes és nagy körmökkel...)
Én pedig megszoktam a visszautasítást az évek alatt, és úgy szerettem, hogy nem erőltettem ezeket, mert neki ez nem jó. És most jó nagy adag tudatosság kell hozzá, hogy visszaszoktassam magam, hogy csakúgy mentemben megsimogassam a fejét vagy megvakargassam a hátát, vagy ha látom, hogy rosszkedvű, ölbe vegyem,  hogy odaüljek az ágya mellé simogatni, hogy meg akarjam fogni a kezét, ha sétálunk.

És még nagyobb adag tudatosság kell hozzá, hogy kezeljem valamilyen módon azt a féltékenységet, amit ez a bújósság és érintős szeretet Misiben kiváltott. Akinek a legtöbb világraszóló - és főleg világra kiáltott - baja gyógyítható annyival, hogy megfogom a kezét. És amíg abban egyetértünk a világ nagy részével, hogy nem lehet túlszeretni egy gyereket, ott azért lennének vitás pontok, hogy mik a határok egy szívesség és egy ajándék szeretetnyelvű gyereknek. Folyamatosan aggódok, hogy önállótlan és anyagias gyerekeket fogok majd nevelni. Azért mégis bízom a szakirodalomban és a tudatosságban. 20 év múlva kiderül.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS