Igazi kirándulós

Mióta gyerekünk született, összesen nem voltunk annyit kirándulni, mint ezen az őszön. És én személy szerint nagyon sajnálom, hogy lassan vége az ősznek és jön a hideg, és már csak alig pár alkalomra van lehetőség, amivel vélhetően nem is fogunk élni, mivel állandóan van valami, így ha nem szervezi meg helyettünk senki, akkor inkább maradunk itthon.

Jó, kirándulni voltunk máskor is, megnéztünk ezt-azt, sétálgatás is volt, de ez a soksok kilométeres séta az "alagútban" eddig kimaradt az életünkből. Természetesen, ahogy minden, ez a program is megosztotta a családot. Én azt mondom, hogy mindenki jól érezte magát, de azért különbözően.
Nándi elemében volt velem együtt. Már vizionálom magunkat, amint pár év múlva hátrahagyva a lustákat és az alagútban félőket, kettesben hódítjuk meg a környékbeli turistautakat. Réka becsületből nyavalygott ugyan, és lógott a kezemen, de alapjaiban jól érezte magát. Misi fél az "alagútban", vagyis a fák között, ami néha rá is tört. És persze őt kellett vinni a hátunkon elég sokat, egy kis alvásra volt szüksége, és az alvás után még kellett neki egy kis magáhoztérés is, ami nagyjából addig tartott, amíg visszaértünk az autóhoz. Jó találmány ez az ergo, menet közben egyáltalán nem fájt a vállam, de ha megálltunk, rögtön :) Gergő meg csak simán jól érezte magát :)

Csudajó kirándulás volt egyébként. A templomi közösséggel mentünk, jópár embert ismertem már közülük, több ovis és iskolatárs ott volt, és a nap végére még többeket ismertünk meg. Körülbelül annyit mehettünk, mint a múltkori zarándoklaton, de Réka ezt nem hitte el. Egyszerűen egész más volt a hangulat. Sokkal kevesebben voltunk, 300 helyett körülbelül 40-50-en, csupa-csupa kisgyerekes. A nagyobbak és a felnőttek másik, nehezebb útvonalon jöttek. Sokkal inkább biztonságban éreztem a gyerekeket, ha eltűntek a szemem elől, nem aggódtam annyira, biztos voltam benne, hogy tudják, kihez tartoznak, és nem engedik, hogy bajba kerüljenek. Többes számban írtam, de igaziból asszem mindenki tudja, hogy Nándira gondoltam :) Az is segített, hogy tapasztaltabb lettem, és virító narancssárga nadrágot adtam rá, így akár 100-150m-ről is kiszúrtam az erdőben. Többnyire egyébként elöl bandázott a túravezető Laci bácsival és vagy 10-15 gyerekkel, jól összebarátkoztak. Mi általában a sereghajtók előtt kullogtunk, sőt, néha még mögéjük is maradtunk a célhoz közeledve. Hiába, na, nem vagyunk gyakorlott túrázók. Ez így volt egyébként múltkor is, de akkor rosszul éreztem magam ettől, folyamatosan olyan érzésem volt, hogy sietni kell, hogy időre megyünk.

A Kétbükkfa-nyeregtől indultunk, megnéztük az Ördög-lyukat, aztán a Zsivány-szikláknál tartottunk egy nagyobb pihenőt, ahol többször frászt kaptam a hegyi-kecske gyermekeimtől, és ahol ezüstdiókat kellett keresni. Azért ezzel együtt is volt lehetőségem, hogy rácsodálkozzak a hely szépségére, még ha fotózni nem is tudtam. Aztán mentünk tovább Dobogókőre, ahol találkoztunk a Rám-szakadék felől érkező csapattal, és az erdőben volt egy nagyon szép közös mise is, ami alatt Misi bevágta a szunyát. A végére kellően elkezdtünk fázni annyira, hogy ne húzzuk a szánkat az előttünk álló kb. 3km-es visszaútra. Tettünk egy kis kitérőt a kilátóhoz, igaz a Dunát csak nagyon koncentrálva tudtuk kivenni, mert párás volt az idő, de így is gyönyörű volt a sok színes hegyoldal. Nagyon szeretem az ősznek ezt az arcát. Gondoltunk rá, hogy busszal megyünk vissza az autóhoz, de végül úgy döntöttünk, hogy jól bírják a gyerekek. És tényleg. Végig lefelé vezetett az út, Misi a hátamon volt, így lelkesen és viszonylag gyorsan haladtunk. Sokkal kevesebb szükség volt a lélektani pillanatokban előhúzott varázsédességekre és mesélésre. Útközben farakásokkal is találkoztunk, amiket meg lehetett mászni. Azért az egyik kicsit ijesztő volt, mert olyan 4 m magas volt, és hatalmas farönkökből állt. Mire odaértünk, Nándi már át is mászott rajta, Rékával végül felment Gergő, miután a pszichológiai hadviselés nem riasztotta el a leányt. Persze Gergő csúszott be az óriás rönkök közé, de sikerült kiszabadulnia :)

Összesen kb. 8-10 km-t gyalogoltunk, Misi ennek kb. a felét. Nem fáradtak el. Az autóban eszük ágában sem volt aludni, és este is nagyon nehezen ment az élmények letétele. Kép kevés készült, azok se sikerültek túl jól, de néhányat azért megosztok. Már csak Zsóka kérése miatt is :)

A misén végre elaludt... (A kapucni aztán tartotta a fejét, mert az ergonak ilyen is van, nem lötyögött ide-oda, de amíg nem aludt el, nem engedte bekapcsolni)

Ebédszünet a Zsivány-szikláknál.

Lenyűgözőek voltak az ottani fák, főleg a gyökerek, ahogy utat kerestek a sziklás talajban, időnként szabályos lépcsőket és kisebb barlangokat létrehozva a sziklák oldalain.

Valószerűtlen színű erdő és a két kis túramanó.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nyelveken szeretni

Misi szeretetnyelve a testi érintés. És ezzel, hogy ezt tudom, szembesültem azzal is, hogy mekkorát tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy Nándinak is a testi kontaktus a legfontosabb. Nándinak van valószínűleg a legnagyobb EQ-ja a gyerekek közül, ő tényleg minden szeretetnyelven kommunikál, és mindegyik fontos neki, kicsit úgy érzem, igazolásom is van, hogy ilyen sokáig megvezetett. Mondjuk ezzel az ajándékozós szeretetnyelvvel elég komoly leckét kaptam, hiszen a kedvelt jutalmazós-megvonós módszerem egyszerűen rosszul működik. Jó viselkedésért egy-egy alkalommal mondjuk simán megígértem egy olvadós rágót vagy szem gumicukrot. Pl. ha reggel veszekedés nélkül, időben sikerül elindulni. De Nándinak ezzel pont azt közlöm, hogy ha nem viselkedsz jól, nem kapsz, ergo nem szeretlek. Vagy ha nem pakolják össze a játékokat, elteszem, amit elöl találok. Ha megüti a játékkal a másikat, elveszem. Igyekszem ok-okozatokat magyarázni hozzá, és nem büntetést kitalálni, általában sikerrel. De még így is óhatatlanul jön a próbálkozás, hogy ha nem viselkedek jól, tényleg nem fog szeretni, tényleg csak ennyin múlik? Szóval nagyjából az ellenkezőjét érem el. Vagy azt, hogy zokogjon, és büntesse magát. (Nekem nem kell egy autó sem, nyugodtan dobd ki mindet! Összetépem a kedvenc rajzomat!) Tök jó. Rékánál meg Misinél viszont teljesen jól működnek ugyanezek a dolgok. De hogy kezeljem őket külön akkor? Nincs egyenlőre megoldásom, csak reményeim, hogy megtanulja ő is majd, hogy ez nem róla szól... Most új szintre helyeztem ezt, külön vele megbeszéltem egy nyugodt időszakban, hogy nekem fontos, hogy szót fogadjon, és hogy ez üzlet. Ha ő megtesz valamit, ami nekem fontos, akkor ő is kérhet valamit tőlem. Meglátjuk, mi sül ki belőle...

Misi nagyon akaratos korszakát éli. Ami rendben van, mert ennek van itt az ideje, de közben meg látszik, hogy hisztis is. Aminek nyilván oka vagyok, mert  biztosan következetlenebb vagyok vele, mint mondjuk annak idején Rékával, aki hasonló kaliber, és akinek elég hamar letörtem a szarvait, és helyére kerültek a határok. Misi egy kis méregzsák, és gyakran behergeli magát annyira, hogy se lát, se hall. Ilyenkor az segít rajta, ha nem beszélek a konfliktusunkról, hanem ha mondjuk az volt az összeveszés tárgya, hogy nem teát kért, hanem vizet - pedig teát kért, és én azt is adtam!!! - akkor sok ordítás után, mikor már csak becsületből nem hagyja abba, én meg becsületből nem adok neki vizet, megkérdezem tőle, hogy a bocis pohárból jó lenne a tea? És akkor hálásan beleegyezik, és akkor elértük a win-win situationt, amiről még főiskolán tanultam sokat :)
És van, amikor előre látom, hogy egy ilyen behergelés lesz a vége, de nagyon nincs arra idő és energia, hogy kifuttassuk ezeket a köröket, vagy már a 15. dologba köt bele készen arra, hogy összeomoljon. És ilyenkor bizony előfordul, hogy némi fenyegetőzés után kap egyet a fenekére a fiú. Nála különösen figyelek rá, hogy szó nélkül ne kapjon. Hogy mindent kipróbáljak előtte. Nagyon megviseli, ha megütöm. És mégis, néha egyszerűen nem találok másik megoldást, még a legtürelmesebb napjaimon sem. Iszonyúan keservesen tud sírni tőle, és pár másodpercen belül kéri, hogy öleljem meg, hogy simogassam meg, hogy fogjam meg a kezét. Hogy ugye ez csak valami félreértés, és még mindig szeretem. És most már nincsenek kétségeim, hogy igen, azonnal meg kell szeretgetni, attól nem veszik el a fenyítés hatása. És ha nem is kéri, akkor is felajánlom, hogy megfogom a kezét, ha szeretné. Csak valami más megoldást találnék a fenékrecsapás helyett, a másik kettőnél egészen hatásosan működik, Rékánál elég a fenyegetés is, de ennél a Misinél meg a Nándinál muszáj elmenni a tettlegességig időnként. Mert még arra is képesek, hogy ha rákérdezek, hogy komolyan azt szeretnéd, hogy csapjam meg a feneked? Akkor pimaszul a szemembe néznek, és azt mondják, hogy "igen!"...

És itt van még nekem a harmadik nagy leckém, a Rékám a maga alakuló kis életével, akinek az a legnagyobb vágya, hogy ő mondhassa meg az egész családnak, hogy mit csináljon, és nem arra kell gondolni, hogy menjünk el az állatkertbe, hanem hogy mikor üljünk le enni, ki aludjon délben, és mit játsszon, hogy mit, együnk, vegyünk, tegyünk. Persze a nevelés azért a felnőttek dolga, mert a felelősséget nem vállalja, de egyébként. És jó, ha van néha egy-egy ilyen nap, ami csak az övé, amikor az ő kénye-kedvét szolgálja mindenki, de azért ez a vágy a hétköznapokban is ott van. És ha nem maradhat fenn tovább, ha Nándi vezeti az imát, ha nem maradhat otthon a sétából - amire egyébként jönni akar, mihelyt van lehetőség az otthon maradásra -, ha csak káposztás tésztát ehet vacsorára - amit egyébként szeret -, akkor máris tudja úgy érezni magát, hogy "engem senki sem szereeeet!"
A múltkor már Heninek mondtam, hogy teljesen meg vagyok győződve róla, hogy az ő nyelve a szolgálat, mert annyira ezek hiányától borul ki egy-egy nehéz nap után. Mégis bizonytalan vagyok, mert ugye ha ő szerető szolgálatot vár a többi embertől, akkor ő is így kellene közölje az ő szeretetét. És hát ő nem pattog nagyon a feladatokért, hogy segítsen nekem, vagy betartsa a kéréseim. Na, akkor mondta nekem a Heni, hogy mi van, ha a szótfogadás neki sokkal nehezebben megy, mint gondolom. És hogy van neki az a különleges dolga, ami egyáltalán nem jellemző gyerekekre, hogy szól, hogy tegyem el pl. a porcukrot a pultról, mert nem fogja kibírni, hogy ne egyen belőle. Ahogy ő is tőlünk a szótfogadást várja leginkább, úgy próbál ő is betartani mindent. De hát ez nehéz. És azt hiszem, igaza lehet Heninek. Még akkor is, ha bizonytalankodok. Mert azért igaz, hogy már szeret az ölembe beülni, szokott puszit adni, és kéri a szeretgetést, és elvárja, hogy ő is kapjon meglepiket, ha már Nándi kap, de ez talán a szokásos "lemaradok valamiről, ami a testvéremnek jó" dolgai közé tartozik. A kettesben töltött időt meg nem is igényli, csak mondjuk a közös tanulást. És akkor már csak arra kell figyelnem, hogy nehogy elvegyem a gyerek önállóságát azzal, hogy rosszul adagolom a szolgálatot és segítséget. Vagy túladagolom neki a felelősséget.

Persze, nagyon szerencsés dolog, hogy a három gyerek mást és mást tart fontosnak, így nem baj, ha ott a másik, míg szeretgetem a maga módján az egyiket, és a féltékenység is kevesebb így. De a szerencse ide vagy oda, komoly logisztikát igényel ez is... :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Teljesen irreális...

..., hogy Nándi reggel hat órás kelés után legyalogolt zokszó nélkül legalább 8 km-t, de inkább többet, mert egyrészt oda-vissza rohangált, másrészt mikor mi pihentünk, ő akkor is úton volt, majd este 8 órakor még mindig ébren van, annak ellenére, hogy egy órája próbáljuk rábírni az alvásra.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Misi az oviban

Most már 4 hete ovis a legkisebbünk is. Hivatalosan még nincs vége a beszoktatási időszaknak, de azt hiszem, lassan kijelenthetem, hogy valódi ovis lett a Misi.

Pár nap alatt felfedeztük, hogy ha engedélyt kap az iPad reggel, akkor sírás van, ha nincs játék, nincs sírás sem. Nem volt nehéz döntés a csomagtartóba száműzni Gergő táskáját, mostanra már szóba sem kerül, hogy esetleg megkaphatják-e. És azóta Misi boldogan megy be a csoportba, úgy kell visszahívni pusziért, van, hogy meg se hallja. Tegnap volt kis beszélgetnivalóm az óvónénivel, aztán bekukkantottam a csoportba, mindkét fiam ott ült az egyik kisasztalnál, és elmélyülten rajzolgatott.

Az új óvónéni, aki pár hete érkezett, meg is lepődött rajta, hogy Misi éppcsak betöltötte a két és fél évet, annyira talpraesettnek látja. Teljesen nagyovisként viszi a tányért, a poharat, tartja be a szabályokat. Mondta, hogy mára már elég keveset van Nándi nyomában, már egyedül is kimegy a mosdóba, ha kell, nem kell hozzá a társaság, saját pajtásokkal játszik, saját dolgai vannak. Annyira, hogy a minap már konfliktusuk is volt egy NŐN, a barátnőm három és fél éves kislányán vesztek össze. Férfimódra lejátszották, szóban majd birkózással, és Dóri Misit választotta. Bevonultak a szobánkba, és nem mehettünk be utánuk. Magukra csukták az ajtót, és ott főzőcskéztek.

Szeret oviba menni. Nagyon. Örömmel öltözik, készül, megy. Szerintem büszke is rá, hogy ő már ovis. Néha becsületből mondja, hogy nem akar menni, mert a többiek is mondják, de minden meggyőződés nélkül. Múlt héten beugrottunk a családi napközibe, ahova járt. Azt hittem, örömmel megy majd, hiszen most már szereti az ovit is, meg minden. És nem. Sírt, hogy ne menjünk be, és végig húzogatott, hogy menjünk már haza. Fura.
Sokat mondogatja, hogy ő már nagyfiú, nem kicsi, nem kisbaba, hanem nagy. És eper. Egy tipikus párbeszéd:
- Mivan, te jócsont Misi?
- Nem vagyok jócsont!
- Csak Misi?
- Nem vagyok Misi!
- Akkor mi vagy?
- EPER!
- Jócsont eper?
- Csak eper vagyok!

Annyira ki tud akadni tőle, hogy ha kicsinek tituláljuk, hogy hihetetlen. Pedig kicsi a borhoz, az autóvezetéshez, ahhoz, hogy felálljon az ablakba, vagy meggyújtsa a gyufát, és még számtalan más dologhoz. Szerintünk. Szerinte ő már elég nagy bármihez.
Sokat javult a beszéde, lassult, jobban igyekszik, hogy megértsük. Ezért elég hálás vagyok :) Önállóbb, mint Réka. De azért nem csak jót tanul ő sem.

- Takarodj innen!!!
- Hát ezt meg hol hallottad?
- Egész nap ezt tanulom az oviban. Az Olivértől, mert ő rossz.

(Egyébként Olivér nem is olyan rossz, ma ünnep volt az oviban, az alapítót ünnepelték misével. És bizony Olivér csendben ült a mamája mellett, míg az én három gyerekem több zűrzavart csinált, mint az egész oviscsoport...)

Szóval intézményesült gyerekeim vannak, én pedig fáradt vagyok még mindig, de egészen másmilyen fáradtság ez, mint tavaly ilyenkor. Jó érzés, hogy jó helyen vannak, és jó nekik, és közben én kifáradhatok olyan dolgokban is, amik egy kicsit mások, mint az utóbbi évek hétköznapjaiban. Érdekes, hogy nem volt nehéz elengedni ezt, de nem volt az. Örülök neki.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nagycsaládos

Az életem egy részét mostanában a nagycsaládos egyesület tölti ki, (korábban írtam, hogy elnökhelyettes lettem) olyannyira, hogy az utóbbi napokban rendes túlórákkal ellátott részmunkaidőnek is megfelelt. Ma pl. nyolc órát tuti lehúztam, ha nem többet. Nagyon látom, hogy valószínűleg hosszútávon nem bírnám idegekkel a valódi munkahelyet, ahova mindig be kell járni. És azt is, hogy működne a távmunka. És azt is, hogy nem emlékszem, hogy annak idején vajon le tudtam-e tenni az íróasztalomra a munkámat, vagy hazahoztam a gondolataimban. Mert most még éjjel is van, hogy muszáj felkelnem leellenőrizni valamit, amiben nem vagyok biztos. És azt is, hogy ha egyszer majd pénzért szeretnék dolgozni, akkor lesz mit lobogtatni, hogy valódi munkát végeztem én, még ha önkéntes munka is volt az. Szóval jót tesz ez az önéletrajzomnak is. :)

Úgy tűnik, sínre került a hivatalossá válásunk, ami nagyon nagy dolog. Kicsi híján léket kapott az egész egy apróságon, amit sehogy nem tudtunk megoldani, akárhogy láttunk neki. És már ott tartottunk jó néhányan a tisztségviselők közül, hogy elég volt, nincs kedvünk tovább csinálni, de az utolsó előtti pillanatban minden megoldódott, és a bíróságon vannak a papírok, csak a bejegyzésre vár az egyesület. Nagyon drukkolunk, hogy még idén hivatalossá válhassunk, pályázatok szempontjából ez határozottan előnyös lenne.

Ezzel a kuszasággal egy csomó tervünk zátonyra futott, el is bizonytalanodtunk, meg energia sem maradt arra, hogy kipréseljük magunkból a végrehajtását a terveknek. Nem lett pl. mama-angol, amit gyerekfoglalkozással egybekötve csináltunk volna. Lapul a fűben a honlap elkészítése, mert még mindig nincs designer, aki elkészítené nekünk a képeket. Természetesen ingyen. Elbukott a krumpli- és befőttvásár, nincs gyógytorna, főzőklub, és még csomó másik tervet dobtunk félre, hogy majd később megszondázzuk a családokat, akarják-e egyáltalán valamelyiket.

Az viszont, hogy végre elindult a bejegyzés, jó nagyot lökött rajtunk. Két hét szervezés és egyeztetés után jól meg sikerült mozgatni a tagokat, és a kb. 70 jelentkező tagcsaládból körülbelül 50-et meg is tudtunk ismerni. Na, nem találtunk ki szuper programot, egyszerűen megismételtük az augusztusi hozd és viddet, ezúttal a téli ruhák jegyében, és hozzászerveztünk egy almavásárt. ( hazaialma.hu , szívből ajánlom mindenkinek, szép, és nagyon finom alma, nagyon jó áron)
A NOE pedig, vagyis a régiós titkár megszavazta nekünk a bizalmat, holott még senki nem fizetett tagdíjat, és részleltetett bennünket némi ingyen margarinból. Amit ugyanekkor tudtunk kiosztani.
Jól felgyorsultak az események így a múlt héten, mert pár óra alatt kellett összeszedni, hogy ki kér, volt belőle méltatlankodás a lecsúszók részéről, rossz érzés, hogy olyanok későn jelentkeztek, akik egyébként a munkánál is ott voltak. De a szigorú elszámolás miatt nem mertünk többet kérni, mint amire a tagság igényt tartott. Azért aztán ügyesen meg tudtuk oldani, és mindenkinek jutott valamennyi, általában két és fél kiló családonként. Ami azért tetemes mennyiség, egy darabig enni fogja mindenki :)
Vicces egyébként, hogy a szervezésben tényleg nagyon kivettem a részem, mégsem voltam ott, mert muszáj volt pont aznap börzére mennem árusítani. Viszont sok ismerőssel találkoztam, ami jó érzés volt, elég nehéz volt gyökereket ereszteni itt, de úgy tűnik, lassan sikerül.

Szóval rengeteg volt a levelezés, napi 3-4 órát is e-mailek írogatásával meg számok egyeztetésével foglalkoztam, és csomót kellett telefonálni is ezen kívül. Aztán mentünk ruhát válogatni, fűtést szerelni, takarítani, adományt elhozni, szóval zajlott az élet nagyon. Őszintén szólva nagyon megkönnyebbültem, hogy ma az utolsó előtti aláírást is begyűjtöttem az ívre. Még egy adag ott maradt a fagyasztóban, mert egy család nem reagál, de most már lassan lezárom a témát...
A margarin mellé jégkrémre is kaptunk ígéretet, de az olyan zűrzavaros mostanra, hogy kicsit reménykedek, hogy nem is lesz belőle semmi. Pedig szereztünk fagyasztót is, de csaknem ezer darabot (picikék) kellene benne eltárolni, egyik zűrös nap után álmomban egész éjjel egy raklap jégkrémes dobozt pakoltam egyik helyről a másikra, nehogy elolvadjanak, mire eljutnak a családokhoz.

És a nagy sikerre való tekintettel megint szárnyakat kaptunk, és már gyűlik, gyűlik a következő adag munka. Kedvezményes élelmiszervásárt akarunk összehozni még karácsony előtt, amire elkezdtem gyűjteni már az eladókat, kérem be az árajánlatokat, és Mikulás is jön majd a székhelyünkre decemberben, amíg várjuk, ajándékokat, díszeket készítünk karácsonyra. Ez sem kisszabású vállalkozás, tekintve, hogy még mindig egy fillér nélkül vagyunk, amíg nem szedhetünk tagdíjat, márpedig amíg nincs egyesület, nem nyúlhatunk pénzhez. Még kérni sem tudunk cégektől, hiszen nincs mögöttünk semmilyen szervezet, csupán magánszemélyek vagyunk. Csak a saját zsebünkbe nyúlhatunk, illetve innen-onnan szedhetjük össze a hozzávalókat, de igyekszünk megoldani. Abból gazdálkodunk majd, ami lesz :) Most elég optimisták vagyunk. Jó buli lesz megint!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nándi számol

Ebédnél vártunk, hogy Réka befejezze az evést, közben beszélgettünk a külföldiekről, több nyelven is elszámoltunk 10-ig. Nagyon tetszett nekik. Nándinak annyira, hogy ő is elszámolt egy idegen nyelven 10-ig:

akabi
kaki
pisi
puki
kuki
pisi
...
stb.

Előbb utóbb csak kinövik, ugye????

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Utánozós majom!

Amikor olyan tizenegypár éves voltam, a húgom meg kisiskolás, egyszer ültünk az asztalnál, csináltam valami szendvicset, és azt ettem. Ő meg nézte, nézte, aztán valami olyasmit mondott, hogy ne haragudjak, mert igazán nem utánozásból, de olyan látványosan jóízű szendvicseket csinálok, hogy muszáj ugyanolyant csinálnia, mert biztos, hogy finom. És ahogy ez a beszélgetés megmaradt bennem 20 év elteltével, ugyanúgy, vagy még erősebben maradt meg bennem az az érzés, hogy nem is értem, mi a baja a húgomnak, hiszen az tök jó, ha valami olyant csinálok, amit mások követendőnek tartanak.

Ez jutott eszembe a minap, hogy van remény, és egyszer a legkisebb is kikerül abból a korszakból, amikor nem lehet egyszerre az órára sem nézni, mert az is utánozásnak minősül, és ez az "utánozottat" bosszantja. Mert az, hogy ez másnál is így van, még Bartos Erikáéknál is - lásd annapetigergőkönyvek vonatkozó meséje a Megmondalak kötetben - már kevéssé vigasztal egy idő után.
A legkisebb egyébként most fedezi fel az anya testvérszivatás gyönyörűségét, és már látszik, hogy a tehetsége ebben Rékáéhoz hasonló. Mondjuk utánozásban pont a Nándi a legprofibb, mivel ő a legtürelmesebb, vagy csak legkitartóbb gyerekünk. Nagyon kitartóan tudja bosszantani a nővérét. Néha velem is megpróbálkozik, de abból mindig nagy röhögés lesz. :)

Persze aztán eszembe jutott az is, hogy vannak emberek (pl. bloggerek), akik nem nőnek ki ebből, és még felnőtt emberként is képesek megsértődni még azon is, ha például valaki ugyanarról a témáról ír, mint ők. És kígyót-békát kiabálnak. Jelzem, én különösen örülök, ha valakit, akiről tudom, hogy olvasóm gondolkozásra, véleményformálásra ihlet az, ami az én fejemben is forog. De persze én nem kutakodok ilyesmi után, és nagyon ritkán derül ki. Remélem azért az én gyerekeim azok közé tartoznak, akik kinövik majd. Gyors genetikai esélylatolgatást végeztem, és talán jó génjeik vannak, hirtelenjében nem találtam olyant a családban, aki az elmúlt 15-20 évben ilyenre panaszkodott volna.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szemesnek áll a világ, avagy újabb hibát követtem el

Kitúrtam Réka "szobájából" a cuccokat, hogy kint a fénynél majd összepakolom, ő meg közben tud tanulni. 
Réka jön be, azt mondja:
- Nahát, így sokkal jobb! Ez még nem is jutott eszembe, hogy kitúrjam a rumlit!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Csakúgy, mert érdemes!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Gyöngyszem a múltból

Előző bejegyzésem kapcsán megosztom veletek a doboz egyik tartalmát. A kedvenc gimnáziumi tanárnőmtől kaptam útravalóul, a sors tréfás kedvét példázza, hogy jelenleg ő az öcsém anyósa. :)
Éveken keresztül az ágyam felett volt kitűzve, aztán dobozba került, ahol jelentősen megrágta egy egér. (Semmi mást, csak ezt...) Viszont a részletekre rá tudtam keresni a neten, így maradéktalanul meg tudom osztani veletek:

 "A hibák kezelésének (egyik) módja az, ha van olyan barátunk, aki hajlandó idôt fordítani arra, hogy előzetesen átnézze a kísérleteink terveit, majd az eredményeket, amikor a kísérleteket befejeztük. Még jobb azonban, ha van egy ellenségünk. Az ellenség képes rengeteg időt és szellemi energiát áldozni arra, hogy kibogarássza – kicsiny vagy nagy – hibáinkat, és teszi mindezt ellenszolgáltatás nélkül. A baj az, hogy ritka az igazán tehetséges ellenség; a legtöbbjük csak olyan átlagos. Másik gond az ellenséggel, hogy néha barátunkká válik, és így sokat veszít a lelkesedéséből. Jelen sorok szerzôje így veszítette el három legjobb ellenségét. Bárkinek, nemcsak tudósoknak, szüksége van egynéhány jó ellenségre!"
Békésy György (Nobel-díj, 1961)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Leszámolni a múlttal

Valahogy úgy alakult, hogy hiába házasodtunk össze, és hiába van saját közös otthonunk már 9 éve, a külön töltött múltunk, és valamennyi a közösből is a szülői házban maradt. És aztán valahogy pár hónap eltéréssel egyszerre rakták ki a régi otthonból az utolsó dobozokat, hogy most már ennek aztán nincs helye. És nyár óta itt álltak a dobozok a lépcső alatt. Halogattuk, halogattuk a szembenézést. Ami nem is a múlttól, sokkal inkább a feladattól való félelem volt. Hogy ki kell válogatni, mi az, amitől meg kell szabadulni. Mindketten ragaszkodunk teljesen felesleges tárgyakhoz, én talán még jobban.

Azért hosszas halogatás után nekiláttunk. Hát, kicsi lett a szemét-kupac. És körülbelül ugyanakkora, amit a gyerekeknek adtunk - jegyzetfüzetek, matricák, határidőnaplók, apróságok. Nagyon-nagyon boldogok voltak velük.

Megszabadultam a gimnazista hülyeségeimtől, bár nagyon nehéz volt. A 12-15 éves koromban írt szörnyűséges verseim nagy részétől. Szinte mindtől, nem válogattam, gőzöm nincs mi maradt, néhány emlékem van egyik-másikról, amik nagyon erős érzésekről szóltak, de nem keresgéltem, kivégeztem néhány füzetet, egy-kettőt tartottam meg. Valószínű úgysem fogom őket elolvasni. A naplóimat megkíméltem, bár beleolvasva hihetetlen, hogy így tudtam gondolkozni. Jól fog ez jönni, ha a gyerekeim kamaszodnak majd :D.
Nem tudtam kidobni a színjátszós múltam egyetlen darabját sem. Az oké, hogy a rólunk szóló cikkeket nem, de a szövegkönyveket, fesztiválkártyákat sem. Ahogy elkezdtem válogatni, annyira előjöttek azok az élmények, emlékek, ezt még szeretném máskor is átélni. Tekintélyes paksaméta, de maradt az utolsó cetliig. Ahogy a fényképek is, mind, mind. Válogatás nélkül. Meg sem néztem, hogy emlékszem-e még a nevekre, kik szerepelnek rajtuk.
Megszabadultam viszont végre az exek fényképeitől, de a leveleket nem volt szívem kidobálni. Talán segítenek majd, mikor a gyerekeim lesznek szerelmesek. Emlékezni, hogy nekem is volt pont ilyen. Az magától értetődő, hogy az esküvői üdvözlőlapokat, és emlékeket - pl. a tortáról a gyöngysor, meg a Gergő csokra a gomblyukból és hasonlók :D - nem vághatom szemétre, még ha egy nagy dobozt tesznek is ki...

És természetesen a Gergővel közös pályafutásunk dokumentumait sem szórhattam ki. Azokat azért kiválogattam, amikről nem jutott eszembe semmi, mondjuk rossz volt, hogy biztos valami fontos dolog miatt tettem el azt a vonatjegyet, valami emlékezetes dolog történhetett akkor, és most a kukába dobom a mementóját. Már próbálkozni sem fogok vele, hogy visszaemlékezzek, miért is volt fontos 7-8 éve, mikor az első szelektálást végeztem. De nagyjából az összes mozifilmre, egyéb jegyre emlékszem, amikre együtt mentünk, előjöttek a körülmények, meg minden, bár összevitatkoztunk rajta, hogy melyik is volt az a film, amin csak ketten voltunk benn a moziban, senki más.  :) Még tanú sincs, aki segíthetne eldönteni. Persze azt tudjuk, hogy az én agyamban nem lehet bízni, és hogy Gergőnek mindig igaza van, úgyhogy én hallgattam el. De ez nem jelenti azt, hogy meggyőzött :) Mindenesetre nagyon sok olyan dolog eszembe jutott, amire már rég nem gondoltam, és ez jó volt nagyon, mert szép emlékek voltak ezek.
És beleolvasgattam a szerelmesleveleinkbe, és hát elég komoly lelki életet éltem, kész csoda, hogy az én hites uram képes volt engem elviselni, és megvárni, amíg ezt a lelki-hullámvasutas időszakot kinövöm. Van most is hullámzás, de most nem ő a tárgya, gondolom ezt sokkal könnyebb elviselni :D És azon is meglepődtem, hogy micsoda leveleket kaptam én annak idején, ki sem nézném az én drága páromból. Egészen meghatódtam rajta. Hát, igen, szerelmesek voltunk mindketten :) Még most is, de azért nem ez a 3000 fokon lángolás, nem is baj, mert ahogy olvasgattam, emésztő tűz volt, nem lehet ezt egy életen át csinálni :) . Viszont jó, hogy volt. Jó emlékezni rá, hogy ez sem maradt ki, és ez is közös.

Gergő dobozába nem kotrok bele nyilvánosan, de nem tudom, került-e valami szemétre :). Élmény volt asszisztálni hozzá, annyit azért elárulok, meg azt is, hogy rövidebb ideig tartott, és hogy én sokkal többet beszéltem :D.

Szóval ez volt. Öt dobozból lett három, nem annyira telepakolva, néhány emlék felejtésre ítélve, a többi várja, hogy újabb 10 év múlva majd megint kevesebb legyen az, amit úgy ítélünk meg, hogy érdemes rá emlékezni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Jaj, a hátam...

Az úgy volt, hogy szombaton részt vettünk az iskolai zarándoklaton. Nem. Igaziból úgy kezdődött, hogy sok sok véletlen folytán elfeküdtem a gerincemet, és huzatot kapott a derekam, amitől beállt a lumbágóm. Isiásszal együtt. És itt jött az, hogy szombat reggel felébredtem, és éreztem, hogy ha most megtehetném, akkor a nap nagy részét inkább pihenéssel, és nem túrázással tölteném. De akárhogy gondolkoztam és forgattam a derekam, arra jutottam, hogy lehet, hogy jobb, ha elmegyünk mind, ez az optimális megoldás, a Jóisten csak nem szúr ki velem, ha már zarándokolni megyek.
Szóval a Jóistent számításba vettem, csak azt nem, hogy az ördög viszont nem alszik.

Mert kizárólag a busszal érkezőket szondázta meg az igazgató bácsi, hogy a rövidebb 5.5 km-es túrát vagy a 7km-es nehezebbet választják-e. És a kisgyerekesek mind autóval érkeztek. És úgy döntöttek, hogy hosszabb nehéz lesz csak, mert alig páran választották a buszon a rövidebbet. Aztán hallottam olyant is, hogy a rövidebben mentünk, de akárhogy is, becsúszhatott valami gikszer, úgyhogy a két és fél éves, és ruhástul vagy 20 kilós Misivel együtt 4 órát gyalogoltunk. Aki még azért délben tud aludni. Mert a cipelésre felkészültünk az ergoval, de arra nem, hogy ilyen sokat kell majd vinni. A két és fél órára tervezett sétából olyan fél órát gondoltam, hogy vinni kell a seggét. Ami egyébként be is jött volna, mert összesen kicsit több mint egy órát kellett vinni. Viszont ebben a bő egy órában már óhatatlanul nekem is sorra kellett kerülni, hátfájás ide vagy oda, vagy ottmaradunk az ordító Misivel az erdő közepén, ki tudja hol. Bár megmondom őszintén, a nagyobb súly ellenére könnyebb volt vinni, mint a hátizsákot, nem véletlen hívják ergonak a hordozónkat... És jó meleg is volt a derekamnak :)
Nándi végigrohangálta az egészet, ő többet is ment, mert előre-hátra futkosott. Jó sokat aggódtam, mert ismerem az ötleteit és az azokhoz való ragaszkodást, és nem szerettem, mikor nem láttam. Pedig bőven volt olyan, hogy ő az első 100 ember között ment, mi pedig a 300.-ak voltunk... Ráadásul ő aludt el utoljára az autóban is. Kis vasember. Talált magának 10 éves nagylányokat, akik gondját viselték, nagyon boldog volt :)
Réka nyafogott ugyan sokat, de becsülettel végiggyalogolta az utat velünk. Néha vele kapcsolatban az az érzésem, hogy már csak megszokásból siránkozik. Jutalmul választhatott egy mesét, amit még eddig nem látott, és megnéztük vasárnap. Kétszer is.
Nekem egy olyan pillanat volt, mikor magam miatt megijedtem. Miután felmentünk egy elég meredek részen - Nándi rohamtempót diktált, mert lemaradt a nagylányoktól -, megálltunk, leültem, és utána alig tudtam felállni, és továbbmenni. De aztán nemalvóördög ide vagy oda, a Jóisten tényleg nem hagyott cserben, én nem ültem le többet, és este még ki is tudtam szállni egyedül az autóból. És aztán a vasárnapot szigorúan végigfeküdtem (percekbe telt, míg fel tudtam kelni, így sokszor meggondoltam), és még tegnap is szinte egész nap ágyban voltam, szedem a gyulladáscsökkentőt, most már gyógyulok.  Ma erőszakkal vissza kell tartani magam a napok óta földön heverő vackok elpakolásától, mert a hajolgatás bizonyára néhány újabb fekvéssel töltendő napot eredményezne. :) Megvár az holnap is...

Viszont így most kiélvezem, hogy nem kell autóznom, mert Gergő intéz mindent, és legálisan fekhetek, pihenhetek. El is határoztam, hogy benevezünk a betlehemkészítő versenyre az iskolában, egy ilyen betlehemmel. Már a fejeket kettő híján elkészítettük Rékával :) Kíváncsi vagyok, hol akadok majd el. Van rá 5 hét, remélem végzünk...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Misiségek

Apja nyakában ül, meglátja, hogy a nagyok valami érdekeset találtak a távolban.
- ÁÁÁÁ, apa! - ásít. - Elfáradtam, tegyél le!

Ugyanez máshogy (és még számtalan szituációban), reggel felébred, ásít:
- ÁÁÁÁ, elfáradtam az alvásban, megyek reggelizni.

Az alábbi párbeszédhez egy karbafont kezű, durcás arcú, nagyon morcos Misit kell elképzelni:
- Mész holnap oviba?
- Nem!
- Nem jó ott neked?
- Nem!
- És mi nem jó, a reggeli?
- De! Az jó! - nagyon morcos ám!
- És a hajó az udvaron, az nem jó?
- De! Jó!
- És a rajzolás rossz?
- De! Az is jó!
- És az uzsonna rossz?
- Igen! Jó az uzsonna!
- És a ragasztás rossz?
- Jó!
- Akkor mész holnap oviba?
- Igen! Megyek! - Megenyhül, felderül az arca - Jó az ovi!

- Gyere Misi, aludjunk!
- Nem!
- Ha szépen lefekszel aludni, kapsz egy gumicukrot!
- Jó, megyek!
Lemegyek a gumicukorért, mire visszaérek, becsomagolva fekszik az ágyában. Megkapja a gumicukrot, befordul a falnak, 5 perc múlva már alszik, hangját nem hallom. Hiszen megegyeztünk.

- Mit csináltál ma az oviban?
- Etteeem.... éééés.... játszottam is.

- Mi volt ma az oviban? - a hírekre voltam kíváncsi.
- Leves meg tészta! Sokat ettem!

Kirándulunk.
- Mikor érünk oda a kijárathoz?
- Nem jó neked a kirándulás?
- Nem!
- Miért?
- Az alagúttól!
- ??????? A fák miatt? Nem szereted az erdőt?
- Igen. Félek.

És jelenleg két funciója van, vagy meg van sértődve valamin, vagy szívből kacag. És Nándival olyan jó tesók, hogy hihetetlen, lehet, hogy nem tart már sokáig, Rékával már megvannak az összezördülések, mert nem mindig akarja azt, amit a nagylány. Elég gyakran hangzik fel a dacos hangocskáján, hogy "bújj a lukba, onnan meg a vécélukba!"Meg hogy "Aki mondja másra...! Te mondod magadra!"
Mindig kapható minden balhéra, és ha nem fáj nagyon, nem veszi sértésnek, bántásnak, amit Nándi csinál, mindig csak játéknak. És ha még eredetileg más is volt a cél, a végén játék is lesz belőle. Nándi bármit csinálhat, ha meglöki, Misi kacagva visszalöki, és egy fél perc múlva már visítozva gurulnak a nevetéstől, vagy birkóznak. Aztán felpattannak és versenyt futnak, hogy aztán leüljenek, és tologassák az autókat, vagy sínt építsenek.
És beszél, és beszél, és beszél, hihetetlen szókinccsel, fantasztikus mondatokat alkot, amit most már néha idegenek is megértenek. És szép, és kerek és okos. A mi kis kerek Mihály Bendegúzunk, akinek valószínűleg nem véletlen változott meg az utolsó előtti pillanatban Bulcsúról Bendegúzra a második keresztneve...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Gyermeki találékonyság

Ülünk a kocsiban, úton az iskola-óvoda kör lefutásán. Nándi kérné az iPadot, de mivel szinte minden alkalommal, amikor az autóban játszottak vele, balhé volt, és Misi sírt, mikor be kellett menni a csoportba, egyébként nem, kérés megtagadva.
É: - Nem, mert összevesztek rajta.
Nándi: - Nem veszekszüüüünk!
É: - De, egészen biztosan veszekedés lesz, nem adom oda. Kész, téma lezárva.
Nándi: - Anyaaa! Naaa! Nem lesz veszekedéééés!
Réka: - De, lesz veszekedés!
Nándi: - Nem lesz!
Réka: - De!
Nándi: - Nem!
Réka: - dededededededede
Nándi: - nemnemnemnemnemnemnem
.....

Még iPad sem kellett nekik hozzá.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A negyedikről

Nem tudom, hogy okos dolog-e nyilvánossá tenni ezt a posztomat. Nagyon sokat hezitáltam rajta. De az utóbbi hónapokat annyira kitölti ez a gondolat, hogy nem bírom, hogy ne próbáljam meg betűkbe önteni.

Amikor összeházasodtunk Gergővel, akkor négyet terveztünk. Gyerekből. Aztán ez villámgyorsan lecsökkent háromra, sőt, Gergőnél asszem Nándi után kerek volt már a világ, csak sodródott velem. Aztán a három császár után jól rám is ijesztettek, meg kellően el is fáradtam, meg anyagilag, fizikailag is kezdjük látni, hogy mivel is jár a gyerekhad. Szóval minden észérv arra mutat, hogy elég, elértük a határokat, boldogok vagyunk, fáradtak vagyunk, ahogy egy cigányasszony mondta, pont elég jóból is, gondból is.

Aztán olvastam egy könyvet (Minden érv Rómába vezet), és megértettem, hogy mi is a baja a katolikus egyháznak a modern fogamzásgátlással. Mert ezzel a mai világgal való szembehelyezkedéssel én nem értettem egyet, maradi felfogásnak tartottam. És most viszont megértettem. Nem fogom ezt kifejteni, akit érdekel, olvassa el a könyvet, bár az is lehet, hogy másnak ez kevés, vitatkozni sem akarok róla, ez mindenkinek a saját egyéni dolga, hogy mit gondol, mit fogad el, én ezt a tanítást el kellett fogadjam, pedig nem akartam, kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Bennem nagyon sokáig dolgozott, és komoly lelki válságot okozott, amit még oldani sem tudtam, lévén az én drága jó férjem nem hívő. Kapkodtam fűhöz-fához, orvoshoz, paphoz, barátnőkhöz, ismerősökhöz, míg végre letisztultak bennem a körvonalak. Vagy legalábbis remélem. Időről-időre azért még kitör bennem egy-egy érzelmi vulkán, nem tudom igaziból lezárni a témát. Merthogy körvonalak vannak, válaszom azonban még nincs. Hogy kell-e nekem, nekünk vállalni ezt a negyediket.

Mit tagadjam, vágyok rá. Egyre jobban. Biztos attól, hogy egyre nagyobbak, és nincs igazán picink, az élet is egyre könnyebb mellettük. Igaziból a piciség nem is hiányzik, nem szeretnék pelenkázni, nem szeretném a babavárás nyűgeit, a kialvatlanságot (tovább fokozni), az újfajta féltékenységet, a négyfelé osztódás megtanulását, a minivel oviba-iskolába hordást, terhesen vezetést. És gondolni sem merek arra, hogy az a gyerek hogy kerülne ki belőlem egy negyedik műtét során. Ezeket nem szeretném. És mégis valami hihetetlenül elemi erővel vágyok rá, hogy legyen, hogy ezt a sok-sok észérvet mind lesöpörhessem, és csak arra gondolhassak, hogy milyen jó, hogy van, hogy még többen vannak, hogy még többet lehet szeretni.

Az orvos nem tudott segíteni, csak tanácsokkal. Nem tudta azt mondani, hogy vállalhatjuk, vagy nem a negyediket. A terhesség végén talán kiderül, hogy van-e veszély vagy nincs. Ajánlott fel lehetőségeket, amik talán adnak némi biztonságot, de ennyi. Nem tudott igent vagy nemet mondani. És ezen a ponton szükségszerűen el kellett érkeznem oda, hogy ezt az egész terhet le kell tennem valaki másnak a kezébe. És ez iszonyú nehéz nekem. Hogy ne az én, a mi döntésünk legyen az, hogy legyen-e még gyerekünk. Hanem valóban odabízni magam. Mert mikor úgy vagyok vele, hogy oké, legyen, jöjjön, akkor azonnal túl akarok lenni rajta, hogy akkor adjuk meg a módját, legyen itt, legyünk túl a nehezén, a döntés eredményén, ha már van, akkor már lehet örömmel vinni a terhet, a döntés terhét. Aztán meg máskor, hogy akkor ne legyen, és kész, tegyünk meg mindent, hogy három kis életről kelljen csak gondoskodnunk. Eltüntetem a babás holmikat a házból az utolsó darabig, és archiváljuk ezt a részt az életünkben, hogy legyen mire emlékezni.

De ez, hogy adunk 15-20% esélyt annak, hogy legyen, ez napról-napra próbára tesz. Talán azon a részen már túl vagyok, hogy odaadtam: aki jobban tudja, hogy mi jó nekem, az döntsön helyettem. Csak azon a részen nem tudom magam túltenni, hogy ÉN nem tudom, hogy mi a jó nekem. Hogy nem tudom, mi a döntés. Tudni akarom. Nagyon nehéz, hogy nem tudom. Azt hiszem, ez jókora türelmi lecke lesz.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Éjszakai kóborlók

Szinte mindig Misi az első.  Döngenek a kicsi de súlyos lépések. Döb-döb-döb-döb-döb-döb-Bamm. Megáll a mi szobánkba vezető két lépcső tetején. Bamm-döb. Bamm-döbb. Lejön. Dib-dib-dib-dib. Majd az ágy végében hasra vetődik kettőnk között, és felkúszik. Befészkeli magát, szusszan egyet, és alszik. Talán fel sem ébred közben. Nem szól hozzám, nem néz rám, ha felemelem a takarómat, boldogan odabújik. A múlt héten egyik nap felébredtem, mentem sorra takarni a gyerekeket. Réka rendben, Nándi rendben, Misi... Nincs az ágyában, sőt, hideg az ágy. Pedig fenn volt a leesésgátló. Azért kerestem a földön, az ágy alatt, sehol. Már majdnem megijedtem, de aztán inkább visszamentem az ágyunkhoz, hát, ott feküdt. Észre sem vettem, hogy jött, még azt sem, hogy ott van. 

A második általában Nándi. Többnyire sűrű anyázással kezd, amire rutinosan nem válaszolok, majd jön. Megjöttem! Jó, gyere, mutatom neki a jobb oldalamat, az a szabad. Ledobja, amit hozott, megy a következő fordulóért. Van, hogy három körben érkezik meg, van, hogy nekem kell megkeresni valamit. Kisgyüri, nagygyüri, takaró, párna, egyéb kiegészítők lefekvés állapota szerint. Lefekszik keresztben, bedugja a lábát a lábamhoz, rosszabb napokon még rendre kell utasítani, hogy ne rugdosson, 10 perc után kimegy még pisilni, kér egy pohár vizet, aztán elalszik. Én meg kirakok pár dolgot az ágyból, hogy elférjünk.

Ekkor érkezik meg általában Réka. Ha jön. Hangtalanul oson még a nyikorgó lépcsőn is. Rutinosan hozza a párnáját takaróját, megáll az ágy végében, és megkérdezi, hova fekhetek? Jön a bal oldalamra az ágy végében, ez az új helye, korábban Misit toltuk apjuk nyakára, és Réka jött a tövembe. Bekuckózza magát, és alszik. 

Teltház van, 5 óra körül. Általában nem alszom vissza, mielőtt megszólal az óra. Gergő alszik a falon függőlegesen, mindenhol gyerek-végtagok, mozdulni sem lehet anélkül, hogy valaki valamilyen alkatrészére rá ne feküdjek. Biztos nem tart már sokáig ez a nagy vándorlás. De nem várom a végét. Talán túl vagyok a holtponton, és nem oszt nem szoroz már ez a pár éjszaka, de inkább kapaszkodok ezekbe a sokszuszogós hajnalokba. Szeretem, hogy jönnek. Hiányozni fog. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Az a fránya zene

Szóval Rékát végül beírattam szolfézsra. Elég nehéz döntés volt. Dilemmáztam egy adagot itt is róla. És végül az igen mellett döntöttem. Mert azt gondolom, hogy a zenei nevelés fontos. Aztán meg Réka szörnyen szeretne hegedülni tanulni, mióta egyik ovistársa hegedülni tanult. Nem vagyok benne biztos, hogy pont a hegedű az ő hangszere, de ezt ne én döntsem el. Jobb, ha valaki olyan mondja meg, aki ért is hozzá. Mert én nem. És ne akkor mondják rá, hogy alkalmatlan, mikor felvételiznie kell, mert az lehet, hogy megviselné.

Itt van az én Réka lányom, aki meglehetősen nehezen követi a dallamokat. De azt nagyon lelkesen. Imád énekelni, dalokat költeni, dudorászni. Csak iszonyúan hamisan. Nándi, sőt, Misi is következetesebben dalol. Ami nem összehasonlítás, csak már nem tudom azt mondani, hogy majd belejön. Magától nem. Tavaly, zeneovin nagyon sokat fejlődött, pedig nem járt minden alkalommal. Ezen és Erika kommentjén felbuzdulva írattam be végül szolfézsra egy nagyon kedves nénihez, akivel beszéltem is arról előzetesen, hogy mi a helyzet, és hogy ő mit gondol róla. Azt gondolta, hogy érdemes megpróbálni, és az igazgató bácsi is ezt javasolta, aki szintén zenész, és gyerekként hasonló cipőben járt.

Egyáltalán nem vagyok különórapárti elsőben. Mégis úgy döntöttem, hogy ezt a heti kétszer negyvenöt percet megpróbáljuk, amíg élvezi. Ha már nem tetszik neki, valóban szenved tőle, nem kell mennie. Attól tartok, hogy nemsokára ráébred, ráébresztik, hogy neki nem úgy megy az éneklés, mint a többieknek, és akkor bezár. Akkor már nem lesz lehetőség fejlesztésre. Lehet, hogy mire ez az idő elérkezne, már menni fog neki. Nem várom, hogy dalospacsirta legyen, hogy kórusban énekeljen. De azt nagyon szeretném, ha az éneklésnek ezt a hihetetlen örömét meg tudná őrizni, és 1-2-3 év múlva ne hallgasson el, mert kinevetik. Persze az is lehet, hogy ez csak önigazolás.
Az is segített a döntésben, hogy direkt olyan napokra tették be a szolfézst, amikor 4 órájuk van, megebédelnek, és utána mennek, helyben az iskolában. És persze van egy adag önmegvalósítás, mert én nagyon szerettem volna zenét tanulni, de nem lehetett. De talán ennek vagyok annyira tudatában, hogy ne erőltessem. Gyakran kell legyőznöm magamat a gyereknevelésben, kezd gyakorlatom lenni benne.

Néha elbizonytalanodok, hogy van-e értelme. Hogy valódi-e a fejlődés. Néha még abban is, hogy nem siettetem-e azt, hogy kiderüljön az, hogy ez nem az a terület, amiben alig üti az átlagos szintet. De Réka nagyon lelkes, élvezi. Még a szótagolvasásnál is azon örömködik, ha talál egy tá-t vagy egy ti-t, és tapsolja azonnal. És ez biztos, hogy nem nekem, a normáimnak való megfelelés miatt van. Itt aztán keményen érezhető az én bizonytalanságom, amibe nyugodtan kapaszkodhatna, és mondhatná, hogy nem akar. Még vissza sem fogom magam, mint az iskolánál. Ugyanúgy, mint az iskolai dolgokkal, nem tudom, hogy normális-e, hogy nem tud ütni mérőt, hogy nem tudom neki elmagyarázni, hogy az ti, és nem titi, hanem csak a kettő a titi :) Mondjuk az is igaz, hogy ezeket az aggodalmakat sokkal könnyebb elengedni, mint az iskolaikat, mert ha egyszer rámondják, hogy felesleges próbálkozni, nem fog menni, akkor egyszerűen felajánlom Rékának, hogy járjon inkább balettra, és lecseréljük. Mert oda járna, csak este van, és nem akarom rángatni az egész bandát.

Nem rossz az, ha valaki nem tud énekelni, nem tud zenélni, semmi baj nincs vele, apukám sem tud, mégis nagyon jó ember. Nem lesz tőle kevesebb. Annyi más dolog van még a világon, amivel lehet foglalkozni, kiteljesedni benne. Réka ráadásul nagyon érdeklődő kislány. De azért akkor is úgy gondolom, hogy érdemes megpróbálni. Meglátjuk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Iskolásdi

Egyre jobban szenvedek ettől az iskolás dologtól. Nem az állandó vezetéstől meg gyerekrángatástól, bár az sem kutya, de még mindig borzasztóan hálás vagyok azért, hogy ide járhat a lányunk, és úgy gondolom, hogy nagyon jó döntés volt. És megéri a pénzt, időt, energiát, bár biztos fogok még panaszkodni... :)

Az nagyon nehéz nekem, hogy elképzelésem sincsen, hogy ezek az iskolás dolgok ezek teljesen normálisak, vagy nem, és van-e szükség segítségre. Például az írás. Hogy vajon hol a határ, amikor radírozni kell, és újra íratni egy íráselemet? Nem tudom eldönteni, hogy gyakoroltassak-e pluszban Rékával, vagy elegendő az, amit felad a tanító néni. Nekünk kitéptek lapot, és mindent újra kellett csinálni. A mi tanító nénink látja, hogy igyekszik a leány, hogy ülünk rajta, hogy ki van radírozva, újra próbálja, és a nem olyan szép íráselemek mellett is egyre gyakrabban ott van a mosolygó. De azért nem szép. Határozottan nem.

Vagy a szorgalmi. "Jó" lett a szorgalom szeptemberre, mert nincsenek meg a szorgalmi házik. Mert azt nem csinálja meg. Kell erőltetni, vagy nem? Ha nem megy, akkor azért érdemes megcsinálni a szorgalmit, hogy gyakoroljon. Ha meg megy, akkor a sikerélményért. Én mindig minden szorgalmit megcsináltam, olyan nehéz megérteni, hogy neki nincs kedve.

Vagy az olvasás. Iszonyú gyorsan haladnak szerintem, és néha nagyon akadozva mennek a hangok, a szótagok, látom, hogy lesi a segítséget, az oszlopok felett a képeket. De biztos azért van ott, hogy leshesse, nem? És ott van majdnem minden nap a mosolygó az olvasnivaló mellett. De közben meg úgy aggódok, hogy mi lesz, ha valami rész nehezebben marad meg, és akkor az el fogja kísérni egy darabon. Pl. haragban van az ú hanggal, rendszeresen ó lesz belőle. És néha az e-i -t is keveri, ha már unja a tanulást. De kell akkor háromszor olvastatnom vele, ha 2 van feladva? Vagy ez normális?

Vagy a matek. Én azt hittem, hogy baromi ügyes matekból, mindig az volt a levezető házi, kirázta kisujjból, megvolt a sikerélmény. Nagyon logikusan gondolkozik, átlátja az összefüggéseket, számfogalma van, 10-ig nagyjából simán ad össze fejben. (Volt felmérő, 82.5%-os lett neki, mert 4 feladatot egyszerűen nem csinált meg. 3 hibája lett egyébként a figyelmetlenségen felül. )
És most jött az összeadás. 0, 1 és 2. A maximum eredmény 2. Több mint fél órát ültünk felette, talán háromnegyedet is, míg az összes lehetséges módon  összeadtuk ezeket a számokat, összesen kb. 15 példa volt, persze ismétlődtek. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem érti, hogy mi az, hogy ...+1=1. Ide ő beírná a kettőt. Mert egy meg egy az kettő. Beírta a kettőt, mondom neki, olvassa el, igaz-e, amit odaírt. Nem, mert az három. De hármat nem írhat, mert még csak az egyet meg a kettőt tanulták írni... De nem a nullával van a baja, azt érti, meg akkor is kever, ha nincs a képben nulla. Szóval az egyenlőség másik oldalát javítaná, nem azt, ami a feladat. És nem tudtam megértetni vele, igaziból rá sem jöttem, mit nem ért, miért nem tudja megcsinálni, pedig nagyon akartam, és Gergő is próbált segíteni neki. Sőt, a végére már annyira belezavarodott szegény, hogy még azt sem hitte el, ha valamit jól csinált. Ma először fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy korán ment iskolába?

Vagy a szolfézs. Hát, nem tudom, kellett-e ezt. De nagyon lelkesen tanulja, gyakorolja, énekli, tapsolja. Most megint nem fejtem ezt ki bővebben, most már benne vagyunk, remélem tényleg fejlődik, ha lassan is. A furulyát végül megoldottuk, a kottából úgy néz ki sikerül a két első dalt eljátszani, még ha a ritmus nem is mindig stimmel. Úgy nem megy, hogy ő énekli magában, ami nekem nagyon fura... De vajon a többi gyereknek is így (nem) megy? Vagy igaziból megy neki, és ez egy átlagos teljesítmény? Csak én várok többet tőle, mint ami elvárható?

Aztán szörnyen izgat, hogy milyen neki az iskolában a gyerekekkel. Nem tudja az osztálytársak nevét, még azt sem, ki ül mellette - ültetés volt 2 hete -, nem köszön a tanároknak az iskolában, a portán. Amikor ott maradtam délután a fiúkkal, amíg az udvaron játszottak, akkor gyakran látom, hogy egyedül játszik inkább, mikor a szülinapon voltunk akkor is inkább különvált. Mondjuk azért talán nem mindig, de főleg.

És persze még mindig nem barátkoztam meg a kivágni, bevinni, nem otthonfelejteni, aláírni, beadni, megnézni, ellenőrizni körökkel. Ma pl. iskolaköpeny nem volt, a múlt héten szolfézs cucc maradt el, a vödrös munkafüzet borítékjait is rosszul számoztam fel, ami miatt két órán nem tudott dolgozni Réka, pedig vele voltak a feladatok. De még csak 6 hete van iskola, csak belejövünk mindketten...

És a leckét vajon mennyire kell önállóan megcsinálnia? Baj az, ha állandóan hív, hogy radírozzak, ellenőrizzek, mielőtt még végezne egy-egy teljes feladattal? A napköziben elkészül vele egyedül is,  az egy óra elég rá, de otthon...

Szóval ilyeneken bírok agyalni, meg szenvedni, hogy jó-e ez így. Már nagyon várom, hogy lehessen menni fogadóórára, és megkérdezzem, mi a helyzet a Rékával, hogy megnyugtassanak, hogy minden rendben van, csak egy kicsit hajlamos rá, hogy a saját dolgaival foglalkozzon. Mert azért valószínű, hogy így van. Szegény kis kísérleti nyuszi lányocskám...  Ez a legnagyobbak sorsa.

Azért mondjuk annyira nem kell sajnálni, mert borzasztóan élvezi az iskolát, szívesen marad napköziben is, amikor kell, lelkesen tanul, hozza a pletykákat, és ma újságolta, hogy a piros pontjainak új helyet kellett kezdeni, mert betelt. (valahol gyűjtik a falon) Nagyon élvezi az anyával közös tanulást, és meg kell mondanom, hogy általában én is. Mondjuk akkor nem, mikor elszámolom magam, és nem végzünk lefekvésidőre, de azért az a ritkább. Nagyon igyekszem magamba gyűrni a kételyeimet és aggályaimat, hogy ne érezzen belőle semmit. Persze biztos van rá antennája, de legalább direktbe ne piszkáljam a hülyeségeimmel.

Akárhogy is, én is járok egy iskolát Réka mellett. Egy olyant, amiben egy számomra nagyon nehéz tantárgyat kell autodidakta módon megtanulnom. A megértés nélküli elfogadást. Nagyon kemény tárgy.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nőnek, mint a gomba

Hát, a mai naptól Misike is nagy és komoly óvodás lett. Ijesztően kicsikének és babának látom a többiek között, de jól boldogul.

Az egész múlt hét tiltakozással telt. Nem volt hajlandó beszélni a témáról, nem kért belőle, hogy válasszon, milyen jelet szeretne. Nem volt túl nagy választék, a körte, a csibe, az olló és az eper voltak szabadok. Nándi bökte ki a leglányosabbat, az epret. Mert neki az a kedvence. Epres joghurt, eperlekváros kenyér, eperfagyi, epres csoki... Mondjuk ezek Misinek is bejönnek, de kijelentette, hogy neki nincs jele, még akkor sem, ha az eper. Szó ami szó, aggódtam, mi lesz.
Az áttörést a benti szandál hozta. Mindkét fiú kapott új benti szandit, majdnem egyformák, árnyalatnyi színkülönbséggel, és persze egyikbe  repülő van belerajzolva, a másikba eper. És hát, Misinél van némi öltözködési kényszer. Imád új cuccokat kapni, felpróbálni, viselni, mutogatni. Úgyhogy mikor reggel mutattam neki, hogy visszük az ovis szandált, és majd bent felveheti, azonnal lelkes lett. Volt némi konfliktus, mert ő azonnal akarta, de azért megértette nagy nehezen.
Ahogy mentünk befelé, azért megkérdezte, hogy akkor most ő ott marad a Nándival, amíg én befizetem az ebédet? Mondtam, hogy igen, ott marad, mert ő már nagy ovis, és ebéd után megyek értük. (Az óvónénivel megbeszéltük, hogy mehet a mélyvíz azonnal, nem lenne Misinek sem könnyebb azzal, ha elhúznánk a szoktatást, hiszen ismeri a gyerekek nagy részét, a helyet, az óvónénit is.) Elgondolkozott, de nem tiltakozott. Az öltözőben azonnal levette a cipőjét, és széthajigálta a táska teljes tartalmát a szandi után kutatva, mire Nándiról levettem a kardigánt meg a mellényt :)
Nándinak szokása, hogy először pisilni megy. Misi ezt mindig az ajtóból nézte, utcai cipővel nem lehet bemenni a mosdóba. Most már viszont ő is ovis lett, és szembesült vele, hogy végre bejuthat. Befutott, megnézett mindent, majd tanácstalanul megállt középen. Gondolom rájött, hogy nem kell pisilnie. Aztán felderült az arca. "Akkor én most megmosom a kezemet!" - mondta, és boldogan, nagy odafigyeléssel meg is tette.
Ő rohant be elsőnek a csoportba, úgy kellett visszahívni egy pusziért.

Ebéd után mentem értük, de nem hozzám rohant, ahogy meglátott, hanem az uzsonnáért. Végre teljes jogon birtokolhatott egy teljes saját uzsonnát nem függött attól, hogy a többiek kérik-e. Ez is nagy vonzóereje volt az ovinak. :)
És hogy mik történtek vele? Sírt az udvaron, mert Olivér megharapta, és akkor hiányoztam neki. Játszott Nándival és a többiekkel. A pók és a hajó tetszett neki legjobban. És jó volt az ovi. Megyünk holnap is. :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Feedback +

Egyik este Nándi elesett, kérdeztem tőle, minden rendben van-e. Egy-két perc múlva Réka odajött, az ölembe bújt.
- Anya! Minden anyuka olyan mint te?
- Mire gondolsz? Úgy néz ki, mint én? Vagy úgy viselkedik mint én?
- Hát, hogy ilyen aggódós. Hogy elesik a gyereke, és megkérdezi, hogy minden rendben van-e vele.
- Szerintem a legtöbb anyuka ilyen.
- Nekem nagyon bejön, hogy ilyen anyuka vagy.

Éjjel takargatom végig a gyerekeket, Rékához érek, keresztben fekszik az ágyon, égnek áll a feneke, lecsúszott róla a takaró. Visszafordítom, elegyengetem, betakarom, megállapítom, hogy milyen nagyra nőtt, hogy nemsokára már be sem mehetek majd kopogás nélkül a szobájába, és megpuszilom. Indulok tovább, az addig rongybaba Réka utánamszól:
- Köszönöm, anya! Szeretlek!

Réka néha elgondolkozik rajta, mi lesz, ha nagy lesz.
- Ha felnövök, mielőtt anyuka lennék, tanító néni leszek. Vagy állatgondozó. De csak mielőtt anyuka leszek. Mert leginkább anyuka szeretnék lenni.

Azért ez sokkal több türelmet és kitartást szül, mint amikor ilyeneket hallok hogy:
- Ti már unalmas anya meg apa vagytok, és a testvéreim is unalmasak, inkább megyek az árvaházba!
- Ha nekem gyerekem lesz, annak nem kell majd főtt ételt ennie/ehet majd édességet egész nap/nem kell iskolába járnia! - ezeket szeretném rögzíteni néha :)

Csak reflektálva hasonló című korábbi bejegyzésemre :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

15 perc

Nem sok, pikk-pakk, eltelik. 15 üres, vagy szabaddá tehető perce biztos van mindenkinek a napban. 15 percig még a gyerekek is le tudják valamivel kötni magukat (tisztelet a kivételnek, nekem is van belőle).
Szóval csak 15 percet kell rászánni. Mire is?

Hát, a napba bele kell férjen 15 perc szortírozás. 15 perc mozgás. 15 perc gitártanulás, ugyanennyi csendben gondolkozás az élet dolgairól (anélkül, hogy elaludnék közben). És az a 15 perc, amit naponta a nyelvtanulásra szeretnék fordítani, de még bele sem vágtam...

Na, ezt már nehéz szabaddá tenni. Ötször 15 perc. Minden ujjamra jut egy. Mindre szükségem van. Melyiket harapjam?

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mérleg

Két hete változtattam meg gyökeresen a saját életemet, miután szeptember egytől a családé reformálódott meg részben az iskolakezdés, részben egyebek miatt. Lassan rázódok ezekbe az új feladatokba, egyenlőre nagyon fárasztó, de mindig vannak sikerek egyik területen legalább, ami miatt a többi jobban megy. Még nehezített pályán is, hiszen gyakorlatilag Nándi nem jár óvodába, vagyis csak heti két napot délelőttönként, aztán beteg lesz.

Tehát az elmúlt hetekben dolgoztam ugye a nagycsaládosban, aminek részben volt sikere, mert a helyére raktam a levelezőlistát, ami nem volt kis munka és a tagjelölteket informálni kezdtem a lehetőségekről, nagyon sokan ugyanis nem tudják, hogy milyen sok jó dologgal jár együtt az egyesületi tagság. Olyan nehézségek léptek fel azonban, amiknek egyszerűen nem vagyunk urai, és a mostani várakozás elég idegőrlő. Az sem könnyű, hogy sok eddigi munkánk teljesen kárba veszett. Gyakorlatilag minden kedvem elment, és megerősödtem abban, hogy nem, semmi szükségem nincs arra, hogy visszamenjek dolgozni, és minden nap ezt csináljam, még ha időnként vágyok is rá. Ahhoz túlságosan komolyan veszem a feladatokat. A gyerekek ezt a napi 2-3 órát, amit ezzel foglalkozom, elég jól tolerálják, ha elosztva csinálom. És van nap, amikor meg semennyit nem dolgozom.

Aztán csináltam a FlyLady programot, amitől nagyon fáradt vagyok, és komolyan kényszeríteni kell magamat, és nem is látom eredményét, mert még mindig kosz van és még mindig rendetlenség van. A rendetlenség egyébként nem is szokott zavarni nagyon, de a kosz, az nagyon. Gergő azonban azt mondja, hogy nagyon látszik az eredmény, és amikor a nővéremék jöttek csütörtökön, egyáltalán nem pakoltam meg takarítottam többet, mint ami az előírás volt, mégis megállapította, hogy milyen szép rend van. Ami persze csak viszonyítás kérdése, mert anyósom biztos mondta volna - nem bántásból -, hogy milyen rendetlenek vagyunk, és fél óra alatt elvarázsolta volna a lakást. Mert ő magától is tudja ezt a FlyLadyt :) A rutinokon vagyok túl, a tornát és a szortírozást kivéve elég jól beleépültek már a feladatok a napjaimba, egészen természetesé váltak bizonyos dolgok. Mondjuk tegnap gyakorlatilag egész nap szortíroztam, és a mai program is ez lesz, pakolom a szekrényeket, készülünk a hidegre, mert hirtelen fog jönni, ne akkor kapkodjak. A rend azonban még mindig nem terjed, és nagyon nem tudom használni a naptárat. És már látom, hogy vannak olyan plusz pontok, amiket magamnak be kell majd vennem. Persze az is lehet, hogy a következő két hétben ezek megoldódnak majd. Sokat remélek attól, hogy szerdán Misi is kezdi az ovit, így komolyan gatyába tudom majd rázni a lakást, mielőtt a betegségszezon tiszta erejéből beindul, és megint mindig itthon lesz majd valaki.

A fogyókúra a fájó pontom. Három hete csinálom a 90 napost. Már kétszer fogytam vele nagyot. És most sem csinálom máshogy, és mégsem megy. A hétfői napon egészen konkrétan az eredmény -fél kiló a három hét alatt, ami nevetséges. Volt ez már -két kiló is, de akkor is máshogy szokott ez menni nálam, általában a gyors indulás után - 5-6 kiló egy hónap alatt - szokott lelassulni, de akkor már van eredmény, és marad a lelkesedés. Most ez nullával egyenlő. Azért sem értem, mert idén már kétszer belevágtam valamilyen jellegű fogyóba, és mindkétszer viharos gyorsasággal olvadtak  le a kilók, csak az élet közbeszólt, és úgy döntöttem, inkább kedves anyuka leszek, mint csinos.

Annál lelkesebb vagyok a lelki életemet illetőleg. Ezt most itt nem fogom kivesézni annyira, amennyire dolgozik bennem, de ahelyett, hogy a mostani plébániánk közösségébe próbáljak meg továbbra is bekapcsolódni - négy éve nem sikerül igazán -, elkezdtünk bejárni Káposztásmegyerre. Beiratkoztam hittanra, a gyerekeket is beírattam, Nándit és Rékát, bár van nekik az iskolában, oviban is. Egészen más hittan ez, mint amire én jártam gyerekkoromban, néha csaknem elbőgöm magam, mikor kapom az összefoglalót, hogy mivel foglalkoztak hogyan, hogy így is lehet.
Igyekszem részt venni közben a  szülői beszélgetésen, és aztán együtt megélni, életre váltani azt, amit a gyerekek ott tanulnak. Lassan megy a célirányosság. Egyébként örömmel járnak mindketten. Én is alig várom a kétheti felnőtt hittant, eddig csak egy beszélgetés volt, ma lesz a második. Megpróbálkozom majd az Anyakörrel is, ez Dunakeszin van, havonta egyszer, és remélem, hogy néhány Asszonykörre is eljutok majd, az tavaly is nagyon jó volt.

Elkezdtem valóra váltani egy gyerekkori álmomat is. Vagyis hát, azt hiszem, a lehetőséget ajándékba kaptam. Véletlenek sorozataképpen ugyanis elkezdhettem gitározni tanulni. A sógorom felajánlotta, hogy odaadja a gitárját, rá pár nappal pedig a templomban bemondták, hogy gitáriskola indul gyerekeknek. Megkérdeztem, mehetnék-e. Mehetek, ha meg tudom oldani az időpontot. Már egyszer voltam, hát, kapkodtam a fejem, nem igazán értettem semmit, és inkább jelentkeztem, hogy elmegyek kottát fénymásolni, és nagyon elkeseredtem. Itthon aztán nyugalomban már össze tudtam szedni magam, átnézni, amit kaptam, helyére kerültek a dolgok, és megtanultam az első akkordokat. A gyerekeknek nagyon tetszik, énekelgetünk együtt, úgyhogy még gyakorolni is tudok eleget. Rékával meg is beszéltük, hogy karácsonykor koncertet adunk majd, ő furulyázik, én gitározok :D
Egyébként elég hülye érzés volt bemenni a 11-13 éves gyerekek közé felnőttként, majdnem megfutamodtam, de aztán legyőztem magam. És aztán jött egy másik 30 körüli srác is, úgyhogy ketten leszünk öregek :)

Sokkal türelmesebb vagyok. Nem mondom, hogy nem ordítok néha, és ez a néha még mindig azt jelenti, hogy naponta egyszer biztosan, de lehet, hogy többször is. Ez az üvöltés viszont többnyire már nem dühből jön, hanem céllal, és egyre könnyebben röhögök szívből és nem keserűségből a hülye szituációkon, tudok nagy levegőt venni újra, tudok szólni Gergőnek, hogy vegye át, mert kinyírom őket.  Még mielőtt kinyírnám őket. Még az olyan szituációkat is tudom teljesen normálisan kezelni, mint mikor pl. reggel Réka zokogva erősítgette öltözés helyett, hogy márpedig az ő nevében van f hang. Fel is írtam magamnak gondolatban, hogy Rékának meg kell tanítani azt, hogy ha tévedünk, azt okosabb beismerni, mint ragaszkodni a rossz véleményünkhöz...
Ma reggel minden gyerek a saját ágyában ébredt, amire iskolakezdés óta nem volt példa, szóval itt is egy pipa. Más gyerek bepisil, vagy rémálmai vannak és sír, az enyémek jönnek éjjel aludni, ha gondjuk van a kis lelkükben. Úgy tűnik, lassan sikerül feloldani a változással járó feszültségeket.

Szóval itt tartok most. Nem könnyű, még mindig  nem az, és esélyes, hogy nem is lesz az még egy darabig. Biztosan le kell tennem majd zsákokat, amiket most felvettem, ahhoz, hogy ne hülyüljek meg.  Pedig még vannak olyanok, amiket mindenképpen vinni szeretnék. Újra túlfáradt vagyok ugyanis, és megint nehezen alszom. De most nem érdekel. Nagyon remélem, hogy jó döntéseket fogok hozni, jó zsákokat teszek majd le, vagy pakolok át belőlük. Egyenlőre úgy látom, hogy jó felé megyek.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Turul, alma, vitorlás, telefon és nagycsalád

Ez egy élménybeszámolós poszt lesz, úgyis rég volt ilyen. Ugyanis hirtelen felindulásból elmentünk Óvárra a hétvégére.
Elég sok programot kellett átszervezni hirtelen, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem felejtettem el valamit lemondani, amit megígértem... Az almaszedést gyorsan besuvasztottuk péntek iskola utánra. A dugóknak és a nehézkes indulásnak hála összesen negyven percünk maradt, hogy begyűjtsük a télirevaló vitaminmennyiséget. Mondjuk ez pont elég volt arra, hogy a gyerekek ne unják meg, hogy ne szedjünk többet, mint amit el tudunk szállítani, és hogy nekünk viszont elegünk legyen az almaszedésből egy évre. Gergőnek lehet, hogy többre is... Most elég illatos a garázsunk. Jól is jártunk, mert nem volt kedvük mérni a dolgozóknak az almát, és becsülték. Alá, szerintem szándékosan, hogy ne erősködjenek az emberek a mérés mellett. Itthon vettük észre, hogy jócskán alá...
Este indultunk tovább a szüleimhez, de nem szóltunk nekik, hogy majd jó meglepetés lesz. Az lett. Nagyon-nagyon örültek.
Másnap hajnalban a fiúk hátrahagyták az öregeket, a nőket és a gyerekeket, és lementek a Balatonra egy utolsó vitorlázásra, mielőtt a fagyok előtt kiemelik a hajót. (Igaziból ez volt az egyik érv, ami miatt mentünk, a másik az, hogy az összes tesóm és hozzátartozója otthon volt.) Mi addig otthon megnéztük a vadi új piac felavatását (7 nyelven énekel, nagyon tuti!), megjártuk a cipő- és a finomságos boltot, aztán sütöttünk almáspitét (mi mást??), vaddisznópörköltet főztünk szabadtűzön, a húgom követ törni és fát vágni tanította a gyerekeket, ezért aztán kitüntetést is kaptak. Nándi úgy örült, hogy osztott aztán mindenkinek valamiért érmet: sütésért, főzésért, tűzrakásért, mesélésért... A nővérem nagyon meghatódott rajta, hogy ő Péterke-gondozásért kapott. Hogy egy négy és fél éves gyerek így meg tudja becsülni az ő munkáját :) .

Aztán este megjöttek a fiúk, és kiderült, hogy csudajó napjuk volt, csak a végén Gergő telefonja beleesett a Balatonba. Amit nem hittünk el. Egyáltalán. Pedig igaz volt. De most ott volt a sógorom teljes búvárfelszerelése, és kimentette, most szárad. Aki nem olvasta, kb. 6 hete az iPhone fürdött meg, ő nem volt ilyen szerencsés, azóta is ott pihen. A Nokia vélhetőleg őt látogatta meg, mert nagyjából ugyanott ugrott ki Gergő zsebéből. Aztán volt sörölés meg beszélgetés, meg ágyba ájulás. Másnap meg tipegő mise, ami végrevégre tetszett a Rékának is, sőt, még Nándi is aktívan részt vett.

És utána indultunk a harmadik érvünket teljesíteni, ami miatt Óvárra mentünk, mégpedig, hogy elcipeljük az egész nagycsaládot Tatabányára a Turul madárhoz. Mi már másfél éve szeretnénk menni, mióta a vonatról a gyerekek valóban meglátták az óriási szárnyakat, amiket mutattam nekik. Aztán kiderült, hogy anyukám sem volt még ott, pedig gyerekkori vágya. Sok át  és keresztbe szervezés után végül a húgomékon kívül mindenki jött, neki muszáj volt dolgoznia. És megérte. Igen jól sikerült.
Apukám fájós lába és a Péterke babakocsiundoritisze miatt egészen felmentünk kocsival, és fent piknikeztünk. A családra jellemzően csak evés után indultunk el a kb 100m-re levő szoborhoz, mentségünkre szóljon, hogy 1. ebédidő volt, 2. meg kellett várni, amíg mindenki megérkezik. Réka meglátta, és azt mondta, hogy "Hű! Kisebbre számítottam..." Valóban meglehetősen impozáns, főleg, hogy még az első világháború előtt készült, így nem sugározza azt a fajta csakazértis büszkeséget, megtörtséget,  kényszeredettséget, amit ezek a Trianon utáni magyarság-jelképek nekem olyan gyakran.


A gyerekek kicsit csalódottak is voltak, szerették volna megfogni, felülni a hátára. Nándi mindenáron megpróbált felmászni  a talapzat oldalán, amivel folyamatosan a frászt hozta az öcsémre, aki szerintem a délután folyamán sokszor megbánta, hogy pont Nándi őrizetét vállalta el.  Réka pedig kijelentette, hogy azok a foltok a talapzaton, az a turul nyála.
A kilátóhoz már nem mentünk át, mert mindenkinek számolni kellett az időtényezővel, és az kicsit hosszabb út lett volna, de egy kis sétára maradt idő. Megindultunk a kőzetes ösvényen (Kb 20 méterenként egy-egy nagy kő van felállítva, kiírva, milyen fajta, melyik korból és honnan származik), a gyerekek minden sziklára felmásztak. És hát a mi tudatlanságunkat jelzi, hogy eléggé meglepődtünk, mikor az ösvény végén egy hatalmas lyukhoz értünk, ami egy barlang felső bejárata volt. Hamarosan azt is felfedeztük, hogy lent be szabad menni, úgyhogy aki nem volt rest a lépcsőzéshez - a nők és a gyerekek, illetve az öcsém - le is ment. Sajnos a lustákkal maradt Gergőnél volt a fényképező, pedig nagyon különleges volt, kis bejárattal, nagy kürtőkkel, hatalmas belső térrel, megmászható párkányokkal és sziklahalmokkal. Én folyamatosan féltem, mert egyrészt van némi klausztrofóbiám, másrészt a gyerekeim hegyi-kecskeként viselkedtek, és ez eléggé megviselt, annak ellenére, hogy mindegyiknek mindig a nyomában volt legalább egy felnőtt. Azért nekem így is 10 másodpercenként ugrott össze a gyomrom. Néha sűrűbben is. Csak Misi lábára esett rá majdnem egy 10 kilós szikladarab, de a friss sógornőm a kezét nem kímélve megmentette  a helyzetet. Nem sokon múlt. Réka mondta is neki, hogy ő már lehet anyuka, mert nagyon jól tud vigyázni a gyerekekre.
A gyerekek borzasztóan élvezték a kirándulás minden percét, amit nem az autóban kellett tölteniük. Ha egyszer megérjük, hogy nem éjszaka kell majd utaznunk, akkor valószínűleg útba fogjuk ejteni máskor is a Turult, az autópályától csak egy körülbelül 10 perces kitérő.  De egyedül tutira nem vállalnám be a három gyerekkel.

És készült rólunk olyan kép is, amin végre mind az öten rajta vagyunk, másodszor, mióta Misink is van. :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS