A tető-ügy

Három éve találtuk ki, hogy itt az ideje, hogy a leányt külön válasszuk a fiúktól a nagyobb béke érdekében. Két nagy szobánk van, egy 30 és egy 20 nm-es, egyik a gyerekeké, a kisebb a mienk. Az udvar felé van ablakuk, így nem lehet őket csakúgy elfelezni, azt találtuk ki, hogy kutyaólat csináltatunk mind a kettőre az utca felé, akkor nagyobbak is lesznek a szobácskák.

Nagyon jó építész nagyon jó tervet csinált, két éve meg is kaptuk az építési engedélyt. Amikor bekopogott Ábel. Pedig megvolt a pénz rá, meg minden, de azt mondtuk, így most inkább ne. Majd jövőre. Aztán jött az a a bizonyos nehéz időszak, mikor nem fizették ki Gergőnek a munkáját, utánam fizetni kellett a járulékokat, autót kellett venni, és millió más dolog, gyakorlatilag nullára elfogyott a pénzünk. Borzasztóan nehéz volt azt mondani, hogy oké, akkor most sem, elengedni, Isten akaratát látni benne, nem bizonytalan megoldásokat keresni.  A bizalom meghozta gyümölcsét, a pénzek szépen visszacsorogtak, adójóváírásból, plusz munkából, ebből-abból, újra együtt volt. Hívtuk az ácsokat árajánlatért, kiderült, hogy tragikus állapotban van a tető, nem véletlenül penészedik, van huzat az ablaktól legtávolabbi sarokban, nem véletlen fagy rá a pára az ablakra. Szerkezetileg rosszul van megcsinálva, hiányzik a páraáteresztő fólia, a távtartó.  Három ács egymástól függetlenül mondta ugyanazt... Nem annyiba fog kerülni, mint eredetileg gondoltuk, de ha már hozzányúlunk, rendesen meg kellene csinálni, akkor már szigeteltessünk is, annak visszajön az ára, és hosszas gondolkozás - és számolgatás - után a cserepet is cseréltetjük. Végül a pénzügyi része is megoldódott, kaptunk kölcsön pénzt, hurrá!
Végül egy olyan ácsot választottunk, akit ismerünk. Ő egyébként egy brigáddal szokott együtt dolgozni ilyen nagyobb munkák esetén, megbeszéltük áprilsiban, hogy akkor július közepén kezdünk. Erre terveztük az egész nyarat. Június végén kiderült, hogy inkább július végén, megbeszéltük a júli 28-at, vagy legkésőbb augusztus 4-et. Elég hamar jött az infó, hogy inkább augusztus lesz, sóhajtottam egyet, és így rendeltem meg végül mindent, fizettem ki az anyagokat. És kezdtem összepakolni. Már a fél ház a garázsban van, az egész tetőteret, gyakorlatilag a cuccaink 70%-át be kell dobozolni, zsákolni, mindenünk az emeleten van.

Szóval már félig összepakolva, mikor felhívtam tegnap az ácsot, hogy akkor ugye 4-én jönnek, ahogy megbeszéltük. Erre ő, hogy én azt üzentem neki az ismerősünk révén, hogy csak augusztus közepén jöjjenek, mert MI nem érünk rá. Hát, nem kicsit akadtam ki. Nem egyszerű megszervezni, hogy üres legyen a tetőtér, és azt sem, hogy hatan addig hol legyünk, amíg a munka belső teret is érintő része folyik. A gyerekeknek felügyeletet szervezni, nekünk a munkát, miegyebet így időzíteni, esküvőre megyünk majd augusztus közepén, akkor vagy 10-en fognak itt aludni, mert a komplett család meg van hívva... Szóval az egész rendszer összeomlott egy pillanat alatt. Számítottam én csúszásra, de azt gondoltam, a július 15-től az augusztus 4. bizony már elég sok csúszás még az építőiparban is.

Augusztus közepe. Az 15. péntek. Hétfő 18., de mivel szerda 20., biztos nem kezdik el a munkát, mert egy kicsi pihi jár, vagymi. De ha mégis, akkor is, iskolakezdésre nem fejezik be, és én nem akarom, hogy őrületből menjenek a gyerekek a suliba.
Szóval most teljes káosz, kapkodok fűhöz-fához, próbálom megoldani ezt a helyzetet. Ezzel a jóemberrel már nem akarok dolgoztatni. Egyértelmű, hogy az ismerősömnek hiszek - őt valóban ismerem -, nem csapna be. Ráadásul mikor felhívtam a jóembert, hirtelen azt sem tudta, ki vagyok, sem névről, sem dátumról, sem címről, csak az ismerősöm nevéről, pedig találkoztunk, itt volt, mindenben közösen egyeztünk meg. Ha pedig ekkorát tudott hazudni, hol a biztosíték arra, hogy nem csap be, nem tűnik el félbehagyva a melót egy másikért? Ha már kétszer megtette velem, miért ne próbálná meg harmadszor is? És egyébként is, úgy vagyok vele, hogy eleget fizetek azért, hogy ne nézzenek hülyének. 700.000 forint csak a munkadíj a 8-10 napos melóért. Ennyiért megérdemlem, hogy emberként kezeljen, ha a puszta ember mivoltomért nem is.

Szóval itt tartunk most. Az aktuális, jelenleg leglogikusabb terv az, hogy az ismerősöm megcsinál egy tetőkiemelést, beteszi a gyerekszobához az ablakot a kutyaóllal, akkor legalább a gyerekszobát el tudjuk választani,  nyugodtan elindítjuk az iskolát, és egy másik csapat pedig megcsinálja szeptember vége felé a többit. Akkor már nem kell leköltözni, csak a jó időért imádkozni, hogy ne ázzunk be.
Vagy lehet, hogy holnap változik minden. Meglátjuk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Utolsó

Tegnap realizáltam, hogy Ábel többet nem fog szopizni. Ma reggel pedig azt, hogy a mindennapok sodrása között elfelejtettem élvezni azt az a pillanatot, amikor ez megtörtént. Nem is emlékszem rá, hogy mikor cicizett utoljára. Valamikor az elmúlt egy hétben. Mióta áprilisban azt mondta a doktorbácsi, hogy akkor lenne nyugodt, ha idén megműtenék, már nem kínálgattam, éjszaka is addig kínáltam neki a vizet, amíg nagyon nem sírt. Szép lassan akartam elválasztani, hogy ne legyen trauma még ez is, ha hirtelen behívnak. Hát, nem lesz. 15 hónapig szopizott, ezzel harmadik a sorban, Nándi volt a legkevesebbet függő, ő 13 hónaposan döntött a tápszer mellett. Kicsit aggaszt, hogy Ábel azt sem fogadja el, tejterméket sem eszik nagyon, de mindegy, jó ez így biztos, kicsit soványabb, mint a többi volt, de szép, okos és ügyes. 


Kicsit szomorú vagyok, hogy rutinként kezeltem a szoptatást, hogy nem élveztem ki az utolsókat. Míg Misinél nehéz volt elengedni azt, hogy nem lesz több gyerek, fájt a kisruhákat, játékokat, babadolgokat eladogadni, elajándékozni, megváltás volt, hogy tesóm pocakjába beköltözött Peti, és neki oda lehetett adni mindent, mégsem volt végleges és visszafordíthatatlan. És olyan jó volt aztán, hogy Ábel ugyanazokban a ruhákban pompázott, mint a tesói, mert tényleg visszajöttek. 

Most ez nincs. Boldogan szabadulok meg a cuccoktól, megy minden tesómhoz vissza, de ami neki sok, azt is simán viszem, adom mindenkinek, csak ne legyen nálam. Megvagyunk, kerek a család, nem kell már nekünk babaholmi, kiskád, kiságy, pelenkázó. Egy év múlva már pelenka sem. Úgy gondolok ezekre, mint a leendő unokatesók leendő dolgai, nem úgy, hogy hátha még visszakerülnek. És van egy kis szomorúság, hogy elmúlik majd a babakor, de nincs az a ragaszkodás hozzá. Élvezem minden pillanatát - kivéve, amit elfelejtek -  és sajnálom, hogy elmúlik majd ez is, de megvan a beletörődés is. Még azt is sajnáltam, hogy vége van a magatehetetlen babakornak, holott 4 éve azt mondtam, ha egyszer mégegyet valaha, akkor majd azt egy évesen fogadom örökbe. Nem észérvekkel győzködöm magam, hogy ezek a korlátaink, hanem tudom, érzem, hogy ez most így jó, ez a rend, a feladatom most már más. 

Nem tudom, változik-e. Meglátjuk. Béke van bennem.
Mindenesetre ez a rádöbbenés megint egy jó figyelmeztetés volt, hogy mennyi mennyi pillanatot hagyok elszaladni magam mellett, amik egyszerik és megismételhetetlenek. Hogy a gondokon való gyötrődés helyett örülni kell, és megélni mindent, akkor, abban a pillanatban, amikor történik, aztán elengedni. Még ha néha nehéz is. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Gyakorlás nyáron

Arra vetemedtem, hogy napi fél órát kell a gyerekeknek gyakorolni valamit reggeli után. Kicsit írjanak - bármit -, kicsit számoljanak, egyik nap ezt, másik nap azt. Van szabadságuk, hogy mit, Nándi pl. ilyeneket ír, hogy gól, meg les, meg Ronáldó. Néha megingok, hogy tényleg kell-e ez, de ma jött egy komoly megerősítés.

Nándinak kivonásokat mondtam, és jelezte, hogy a 20-as számkör dedós - valóban, Misi is mondta a válaszokat -, neki 100-ig vonjunk ki. Jó, hát akkor 63-20 az mennyi? 47, jött a válasz, erre Réka elkezd nevetni, hogy jaaaaj, Nándi, a 47 az 63 MEG 20.

Szóval jobb, ha gyakorlunk...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS